A Nap ugyanúgy ragyog - XXI.

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

Nyugodtan feküdtem tovább az ágyon. Talán más félelmetesnek érezte volna a helyzetet, én azonban nagyon közel álltam hozzá, hogy hangosan felnevessek. Mindenképpen türtőztetnem kellett magam, mert ha nem, akkor Danno legfeljebb megszégyenülten elkullog – talán még el is szalad a nyomorult.

Az én kedves testőröm tehát éppen ott tartott, hogy besettenkedik a szobámba nem sejtvén, miféle extra dolgot fogok neki mutatni a következő másodpercben. Bedugta hát nagy busa fejét az ajtónyílásba, amikor merőben szokatlan dolgot tapasztalt.

Láng csapott ki az ajtókeretből, Danno pedig rémületes üvöltéssel elvágódott. Néhány pillanatig összerázkódva fetrengett a földön, amikor megkönyörültem rajta. De előbb még következett egy újabb fájó fénysugár-sorozat, mielőtt a haragvó ajtókeret elcsöndesült.

A végtagjai még mindig rángatóztak, és az arcáról is eltűnt végre a pökhendi parancsteljesítő öntudat.

Még mindig fogva tartottam, de már csak a tekintetemmel. Hányaveti nyugalommal, kihívó nemtörődömséget színlelve sétáltam oda hozzá, és nemcsak a kardot vettem ki a kezéből, hanem a fegyverszíjat is lecsatoltam a derekáról, és önmagamat öveztem fel vele. Csak akkor engedtem el, amikor a fegyvert a hüvelyébe taszítottam. Akkor mosolyogva hozzá fordultam:

-         Danno! – fuvoláztam metsző gúnnyal. Ejnye, de kedves meglepetés! Mi szél hozott erre? Kerülj beljebb!

-         Ki vagy te? – hörögte fájdalmasan

-         Medve vagyok, az építőmester. Hát nem ismersz meg? – aztán egyszerre iszonyú pogány haragot sűrítettem össze a tekintetembe. – Várom a választ a kérdéseimre, Danno!

-         Mi lesz, ha… - aggodalmas tekintettel feltápászkodott. – Mi lesz, ha elmegyek?

Nem állta a pillantásomat. Rá irányult a fény, amelynek nem ismerte a forrását. Őrjöngő rettegés tombolt benne.

-         Sok minden megtörténhet akkor, Danno. Lehet, hogy az ajtó nem fog kiengedni. Az is lehet, hogy megcsóvállak háromszor a fejem felett, és úgy váglak ki az ablakon, hogy a legközelebbi sziklafalon nyekkensz. De az sem lehetetlen, hogy tüstént elmegyek Tlazork úrhoz, kiugrasztom az ágyából, és elpanaszolom neki, hogy éjnek idején gyilkos szándékkal törtél rám, nyomatékul pedig átadom neki a kardodat. Akkor pedig urad és parancsolód előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak a fejedet veszítetted el, de még gyilkosnak is olyan tökkelütött, siralmas alak vagy, hogy orvul támadva sem bírsz el holmi közönséges építőmesterrel, aki a fegyverforgatáshoz talán még a tarka harkálynál is kevesebbet ért.

Zihált, és a kezét nézte. Csuklója időnként még mindig meg-megrándult.

-         Mit akarsz tőlem? – ez bizony nyomorultul hangzott. Mint az erőszak fő-fő alkalmazói, ha maguk kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe, Danno gyorsan megtört.

-         Várom a választ, Danno!

-         El akarok menni! – ez sem volt már kívánság, csupán panasz.

-         Rendben van, Danno. Ha tudsz, mehetsz!

Felszökkent és az ajtó felé indult, de nyomban megtorpant. Narancssárga villámok cikáztak az ajtókeretből. Danno gyűlölködve meredt rám, a szemében egy pillanatra megjelent a sarokba szorított kutya kétségbeesése. Feneketlenül dühödt gyilkoló vággyal ugrott volna rám.

Le kellett terítenem. Ledöntöttem a földre minden teketória nélkül, puszta ököllel. Közben nem éreztem mást, csak feneketlen szégyent, amely mindig elfogott később is, ha valakit megütöttem. Pedig ritkán esett meg. leggyakrabban olyankor, amikor már éppen eleget álltam magam is a pofonokat. De azért mindig elfogott a szégyen, hiszen ellenfeleimnek sohasem volt rá lehetőségük, hogy visszaüssenek. Mindig csak olyan embereket ütöttem meg, akik abban kéjelegtek, hogy másokat gyötörjenek. Vertem tehát minden korok pribékjeit, keretlegényeit, gonosztevőit és verőembereit; vérengző asszírt, dölyfös rómait, fanatikus inkvizítort, sunyi kalózt, alattomos titkosrendőrt, buta nácit, tömegben acsargó rohamosztagost, bajszos kozákot, elegáns gengsztert, bőrfejű huligánt, álarcos kommandóst, véreskezű terroristát, vadállat tekintetű különítményest – vertem minden korok megfélemlítőit és gyilkosait, vertem, de nem voltam magamra túlságosan büszke. Sem most, sem később.

-         Kelj fel, Danno! – mondtam első áldozatomnak. – Kelj fel, és válaszolj a kérdéseimre. Ismételjem meg őket?

Nem kellett megismételni. Danno mindent elmondott, amit tudott. Ő maga Tlazork parancsára vigyázott engem. Meg kellett ölnie, ha kiderül, hogy más nevében bujtogatok lázadásra. Őrizet alatt kellett maradnom akkor is, ha nem lázítok, mert akkor csak a Király embere lehetek. Hogy akkor mi a baj? Hát nem is sejtem? Tlazork úr nem híve Asztlant Királyának. Asztlant Királyának senki nem a híve, aki számít. Hogy miért? Mert Asztlant Királya jog és törvény ellenére uralkodik. Ki hát a jogos uralkodó? Hát éppen ez az! Mindenki mást mond, és ettől szegény Danno teljesen elszontyolodik, hiszen olyan meggyőzően beszélnek mindannyian. Olyan szépen elmagyarázzák, de olyan szépen, hogy az ember már a döntő igazság aranyló sugarait véli a szavaikból előragyogni – de csak addig, amíg szót nem vált a következővel, aki ugyanolyan lebilincselő ékesszólással adja elő mindenek ellenkezőjét.

-         Kire tettél esküt, Danno?

-         A Királyra.

-         Akkor nincs semmi probléma. Asztlant Tengeristene hagyta, hogy trónra lépjen, nem támasztott ellene sem földrengést, sem dögvészt, és nem sújtotta halálra dühödt villámainak nyilaival. Ez sem győz meg, Danno?

Egy pillanatra eltűnődött.

-         Azt mondják, azért küldi ránk a pusztító áradatot, mert bitorlót ültetünk a trónra.

Csaknem felnevettem.

-         Mondták-e azt is, hogy elmarad a katasztrófa, ha a jogos uralkodó kerül a helyébe?

Elbizonytalanodott.

-         Mondták, vagy nem mondták?

-         Ezt nem hallottam, uram.

-         Nem mondták, mert nem is mondhatták. Az egész hazugság. Zavarosban halászó, hitszegő emberek hazugsága.

Szünetet tartottam.

-         Akarsz-e nekem segíteni, Danno?

-         Akarok, uram! – felelte minden gondolkodás nélkül, végtelen megkönnyebbüléssel. Végre akad egy hatalom, amit szolgálhat!

-         Holnap elkísérsz mindenkihez, akit fontosnak tartasz, és lehetővé teszed, hogy feltűnés nélkül szót válthassak velük.

Úgy is lett. Elsőnek bizonyos Takosztl urat kerestük fel, aki a sziget keleti feléről jött, és állandóan az építkezésen sündörgött. Marcona férfiak vették körül látszólag fegyvertelenül, de éberen vigyázva. Mindannyian a keleti tartomány jelvényét viselték.

-         Sürgős beszédem van veled, uram!

Dölyfös elutasítás volt a felelet.

-         Semmi dolgom egy közönséges építőmesterrel, aki ráadásul fekete bőrű kutya, és rabszolgának született! Minden baj okai az alacsonyrendű idegenek!

Nem hátráltam meg az alávaló ember elől.

-         Silány csapszéki locsogás és ebugatás helyett igaz szót váltani jöttem hozzád, uram!

Türelmetlenül intett, mire a csirkefogói rám vetették magukat.

Folytatása következik.