A Nap ugyanúgy ragyog - XXII.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

Danno kardot rántott oltalmazásomra, de nem volt szükség a fegyverére, mert támadóim fájdalmas görcsökben fetrengve hevertek a lábaim előtt. Takosztl úr ijedt patkánytekintettel méregetett, majd feltűnően ripők és ízléstelen modorát feladva nyájasan a sátrába invitált, frissítőkkel és étellel kínált, majd a következő szónoklatot intézte hozzám:

-         Uram, te nem az vagy, akinek mondod magad! Engedd meg nekem, hogy eléd tárjam az igazságot! Asztlant kultúrája keletről származik, amit a szigeten látsz, azt mind a napkeleti bölcsesség hozta létre. Szorgos keleti munka és bölcs keleti értelem építette fel és tartotta meg az évszázadok viharaiban, keleti elmék fényének napsugara aranyozta be, és kelet szorgalmának áldott verítéke öntözte. De idetolakodtak közénk a gonosz erők pusztaságairól a nyugatiak, hogy elorozzák napkelet fiainak jogos tulajdonát és ősi földjét. Maholnap üldözni fognak bennünket a saját honunkban, és nem lesz hajlék, ahol a fejünket lehajthatjuk. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy hazánkat megtisztítsuk a becstelen és dologtalan söpredéktől, mert itt csak a tiszta vérű keletieknek van joguk élni és dirigálni. A trón pedig az uralkodóház keleti ágát illeti! A nyugatiak haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék, amire természettől fogva rendeltettek, az alantas rabszolgamunkát!

-         Egyet elfelejtesz, Takosztl – mondtam csendesen. – a Nap a nyugatiak számára is ugyanúgy ragyog.

-         Nem igaz! – bőgte. – a Nap keleten kel, és mihelyt a nyugatiakat meglátja, eltakarja orcáját, és leszáll bánatában a tenger mélyére!

A gyilkos ostobaság eme szellemi útonállóvá züllött emberszörnyetegéhez nem volt mondanivalóm. Értelme palástját saját bűnös kezeivel szaggatja toprongyossá, aki nem képes megérteni, hogy egy nép sem alábbvaló a többinél, és olyan sincs, aki másoknál különb lenne.

Másodjára bizonyos Tavesztl urat kerestük fel, aki a sziget nyugati feléről jött, és állandóan az építkezésen sündörgött. Marcona férfiak vették körül látszólag fegyvertelenül, de éberen vigyázva. Mindannyian a keleti tartomány jelvényét viselték.

-         Sürgős beszédem van veled, uram!

Dölyfös elutasítás volt a felelet.

-         Semmi dolgom egy közönséges építőmesterrel, aki ráadásul fekete bőrű kutya, és rabszolgának született! Minden baj okai az alacsonyrendű idegenek!

Nem hátráltam meg az alávaló ember elől.

-         Silány csapszéki locsogás és ebugatás helyett igaz szót váltani jöttem hozzád, uram!

Türelmetlenül intett, mire a csirkefogói rám vetették magukat.

Danno kardot rántott oltalmazásomra, de nem volt szükség a fegyverére, mert támadóim fájdalmas görcsökben fetrengve hevertek a lábaim előtt. Tavesztl úr ijedt patkánytekintettel méregetett, majd feltűnően ripők és ízléstelen modorát feladva nyájasan a sátrába invitált, frissítőkkel és étellel kínált, majd a következő szónoklatot intézte hozzám:

-         Uram, te nem az vagy, akinek mondod magad! Engedd meg nekem, hogy eléd tárjam az igazságot! Asztlant kultúrája nyugatról származik, amit a szigeten látsz, azt mind a napnyugati bölcsesség hozta létre. Szorgos nyugati munka és bölcs nyugati értelem építette fel és tartotta meg az évszázadok viharaiban, nyugati elmék fényének napsugara aranyozta be, és nyugat szorgalmának áldott verítéke öntözte. De idetolakodtak közénk a gonosz erők pusztaságairól a keletiek, hogy elorozzák napnyugat fiainak jogos tulajdonát és ősi földjét. Maholnap üldözni fognak bennünket a saját honunkban, és nem lesz hajlék, ahol a fejünket lehajthatjuk. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy hazánkat megtisztítsuk a becstelen és dologtalan söpredéktől, mert itt csak a tiszta vérű nyugatiaknak van joguk élni és dirigálni. A trón pedig az uralkodóház nyugati ágát illeti! A keletiek haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék, amire természettől fogva rendeltettek, az alantas rabszolgamunkát!

-         Egyet elfelejtesz, Tavesztl – mondtam csendesen. – a Nap a keletiek számára is ugyanúgy ragyog.

-         Nem igaz! – bőgte. – A Nap minden áldott nap, mihelyt a keletieket meglátja, hozzánk menekül, hogy igaz emberek között pihenhessen meg!

A gyilkos ostobaság eme szellemi útonállóvá züllött emberszörnyetegéhez nem volt mondanivalóm. Értelme palástját saját bűnös kezeivel szaggatja toprongyossá, aki nem képes megérteni, hogy egy nép sem alábbvaló a többinél, és olyan sincs, aki másoknál különb lenne.

-         Mondd, Danno – fordultam testőrömhöz. – te keletről származol, vagy nyugatról?

-         Keleten születtem, de nyugaton neveltek fel, uram.

-         Azt még értem – tépelődtem. – hogy egyazon útszéli ostobaság ragálya terjed keleten és nyugaton, és ők egymásnak tükörképei. De mi köze ennek a Torony építéséhez?

-         Éppen ez a lényeg, uram, de te nem hallgattad őket végig. A Tornyot saját magának akarja mindegyik, hogy csupán az ő hordájának maradjon végső menedék.

-         De melyik építi a falakat szándékosan silányra?

-         Az már megint egy más dolog, uram.

Harmadjára Danno elvezetett bizonyos Rebetelkhez. Ez a Rebetelk közönséges szolga volt, egyszerű építőmunkás, még csak nem is szabad, de fejét úgy tartotta, mint a királyok, tekintete, mint a hadak villáma, szemében tűznek fénye lobogott. Palástja szakadt, mocskos rongycafat, trónja kőrakás, jogara vakolókanál. Marcona férfiak vették körül fegyvertelenül, de kemény munkában edzett izmaik fölényes hatalma felette állt a fegyvereknek.

Folytatása következik.