Szerelem és líra - CLXXXVI.

SZÁZNYOLCVANHATODIK RÉSZ

A válasz magától értetődik. Lássuk újra a soron következő kérdéseket:

v     Nem úgy tűnik, hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?

Azt gondolom, mindegyikre egyértelmű a felelet, de azért nem árt egyenként sorba venni őket.

v     Nem úgy tűnik, hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség?

Arra lenne szükség, nagyon is. A világ megbolydult, és láthatóan nagyon rossz irányba halad. Eljött a mélyebb és felelősségteljesebb kommunikáció ideje. Ebben a költészetnek is az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell kapnia.

Milyen feladatai vannak most az emberek közötti kommunikációnak.

v     Újra meg kell alapozni ember és ember közötti kommunikáció küldetését.

Manapság az emberek elbeszélnek egymás mellett. Pártállástól és politikai meggyőződéstől függően szajkózzák saját dogmáikat, és nem akarnak tudomást venni róla, mit mond a másik. Ebben a média meg is erősíti őket.

Napjaink néhány tipikus kommunikációs csapdája:

v     Az ellenvélemény „minősítése”

Ø      Ha sikerült az ellenvéleményre – annak egy vagy több tartalmi elemére, vagy ilyenek hiányában annak „továbbgondolásával”, sőt „odaértésével” valamelyik dogmatikus „címkét” ráragasztani, akkor a címkét ragasztót elégedettség tölti el, mert úgy érzi, az illető ellenvélemény már „nem számít”.

Ø      A „módszer” sikerrel szoktat le a logikáról. Felment attól, hogy a vitapartner véleményével a legcsekélyebb módon is törődni kelljen.

Ø      Az ellenvélemény ilyen egyszerű trükkel teljes mértékben elvethető.

Ø      A minősítés mára „általános csodaszerré” vált. Nem kell tudomást venni a problémáról, ha az, aki mondja, „olyan”.

Ø      A minősítgetés öntudatossá, pökhendivé tesz. A minősítő nem érzi saját ostobaságát, meg van róla győződve, hogy nála alkalmasabb próféták, „véleményvezérek” küldetését segít kiteljesíteni a világban.

Ø      A minősítgetés a legfontosabb vitát is képes azonnal zátonyra futtatni. Az esetek többségében az érdemi diskurzus tüstént véget ér, a felek a továbbiakban arról vitáznak, hogy „jogos-e” a minősítgetés. A párbeszéd elvész a jelentéktelenségben, vagy indulatokkal telítődik. Gyűlölet keletkezik.

Ø      A vitakultúra elsivárosodásában a minősítgetéseknek oroszlánrészük van.

v     Dogmatikus, beszűkült gondolkodás

Ø      Minden politikai szekértáborban akadnak jócskán olyanok, akik úgy vélik, néhány egyszerű nyelvi formulával a világ minden problémája megoldható. Ezeket ismételgetik a végtelenségig, bölcsnek vélik magukat, közben nem is sejtik, miről szól valójában a vita, és mi a tétje.

Ø      Vita helyett politikai propagandát folytatnak.

Ø      Szentül hiszik, hogy saját táboruk vezérei vagy megmondó emberei az igazság kizárólagos birtokában vannak. A vitapartner eretnek, vagy ellenség, nem meggyőzni, hanem eltaposni kell.

Ø      Egy pillanatig sem hajlandók mérlegre tenni az ellenfél érveit. Nekik mindig, minden körülmények között igazuk van. ha mégis vereséget szenvednek, annak oka „a nép” ostobasága vagy tájékozatlansága.

v     A nyelvi dogmatizmus

Ø      A „polkorrekt” és a hozzá hasonló nyelvi inkvizíciós eljárások dogmatikus gondolkodásra nevelnek. Látszólag csak néhány szó kimondásától kell tartózkodni, mert az „pejoratív”, valakit vagy valakiket „sért”. a legtöbb inkriminált kifejezésről ez nem is igaz, maguk a „sértettek” sem a szót érzik sértőnek, inkább a hangsúlyt, vagy a szót kísérő egyéb körülményeket. A köznyelv az inkriminált kifejezéseket újakkal pótolja, és kezdetét veszi a diktatúrákra jellemző műnyelv, illetve kétféle – hivatalos és nem hivatalos – nyelvhasználat kialakulása.

Ø      A műnyelv mű-valóságot teremt, és egyre távolabb visz a problémától, valamint lehetséges megoldásaitól.

v     A személyeskedés

Ø      Sértegetik a vitapartnert, holott meggyőzniük kellene.

Ø      Személyeskedő indulattal igyekeznek a másikat lehurrogni.

Ø      Érvek hiányában terelik a szót a személyeskedésre.

Ezek csak a napjainkban létező legfontosabb kommunikációs csapdák. Van több is, fél kötetet tenne ki, ha mindet előcibálnám.

Nincs egységes nyelvünk. Nincs egységes, korrekt vitakultúránk.

Ha csak ennyit mondtam volna, abból is az következne, hogy a jelenlegi kanonizált költészet nem tölti be a hivatását.

Folytatása következik.