Sharia a kapuk előtt

Ősz van – minden lélek törött;

Sharia a kapuk előtt.

Tömeget hoz Korán hátán

A sunyi, koravén sátán.

Ősi muszlim csodafegyver:

Vad, végtelen embertenger.

A világ ködbe öltözött;

Sharia a kapuk előtt.

Sok ezer eleven fegyver,

Követ, vagy gyermeket emel.

Dönget képzelt jólét-falat

Sok ezer kéz,

Egy akarat.

Európát megvívni jött;

Sharia a kapuk előtt.

Nem nézik, hány bábu vész el,

Sátán állt össze

A pénzzel.

Nyikorog vén idő-szekér;

Fanatikus jövőt ígér.

Kérés örvén nyakunkra jött;

Sharia a kapuk előtt.

A sok szegény liberális

Befogadná őket máris.

Világuk is velük jönne,

A föld shariát teremne…

Európa néz – látni fél;

Emberi jogokról beszél.

Jog vinnyog két ima között;

Sharia a kapuk előtt.

Nő a púp a gondok hátán,

Vihog keleten a sátán.

Kapuink előtt sharia;

De a halál sose csoda.

Ha sátánnál többet érünk,

Ne a sivatagtól féljünk.

Európa most mi vagyunk,

Az Istennek mi tartozunk.

Létünket sharia-cápa.

Ha nem hagyjuk, sose rágja.

Kapja vissza Közel-Kelet

Ezt a hatalmas tömeget.

Kezünk nyomán jöjjön létre

A nyugalom ott is végre.

Nyíljon ki a béke rügye,

Szűnjön a sátán ürügye…

Sharia-hon nem lesz soha

A mi földünk,

Európa.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LIX.

ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

A nádor azonban eldöntötte, hogy a rendelkezésére álló hadat a lehető legóvatosabban használja fel. Zrínyi Miklós ellenkezése dacára úgy döntött, hogy Babócsát veszi ostrom alá, és a diverzió eszközével vonja el a budai pasa hadát Szigetvár alól.

A nádor nem bízott abban, hogy a parancsnoksága alá rendelt hadak képesek volnának zökkenőmentesen együttműködni egy nyílt döntő ütközetben. Az ő szemszögéből nézve kétségtelenül ez volt az optimális döntés.

Mégis Zrínyinek kell igazat adnom.

Zrínyi Miklós a nádornál jobban ismerte a törököt, és azt is pontosan tudta, miféle egységek verődtek össze Szigetvárnál Khadim Ali pasa irányítása alatt. Úgy gondolta, a felmentő seregnek minden esélye megvan rá, hogy tönkreverje a pasa hadát.

Sajnálhatjuk, hogy a Szigetvár alatti döntő ütközet elmaradt. Egy nyílt csatában aratott győzelem egészen más folyást adhatott volna a kor történelmének. A nagy nyílt csatákat rendre a török nyerte, magyar földön egészen a század végén vívott tizenöt éves háborúig nem fordult elő, hogy jelentős török erőkre megsemmisítő vereséget mérjenek a harctéren. Kisebb jelentőségű győzelem már ekkor is volt, nem is egy, de mindent megváltoztatott volna a hódoltsági török hadak fő erejét képező, a budai pasa irányítása alatt álló hadsereg megsemmisítése.

A nádor ezt elmulasztotta. Túlságosan óvatos volt. Kr az elszalasztott lehetőségért.

Nádasdy nádor mindenesetre lelkesítő üzenetet küldött az ostromlott Szigetvárba:

„Ti mind… híven és bátran álltatok helyt tudván, hogy nemcsak magatokat véditek, de az egész országot is. Családotokat és utódaitokat is. Neveitek fenn fognak maradni örökre…” 

Azt is megüzente a várkapitánynak, hogy elindult a felmentő sereggel Babócsa alá, hogy annak megtámadásával vonja el a törököt Szigetvár ostromától.

A nádor elképzelésének próbaköve természetesen az volt, mit tesz akkor, ha a pasa rá se hederít Babócsa ostromára, és tovább vívja Szigetvárt. A felmentő sereg esetleg beveszi a sokkal kevésbé értékes Babócsát, miközben a nagyon fontos Szigetvár elvész.

Ez a lehetőség azonban a gyakorlatban általában fel sem merült. A magyar parancsnokok pontosan tudták, hogy a török irtózik attól, hogy elveszítsen egy várat, ahol már egyszer megvetette a lábát. Különösen Szulejmán idején volt így, de a török tisztek később sem kockáztattak ilyesmit. A török az elfoglalt településeket iszlám területnek tekintette, elvesztésüket megengedhetetlennek tartotta. A felelős többnyire az életével fizetett.

Ezért a nádor – biztosra ment. Tudta, hogy Khadim Ali pasa Babócsa megtartása kedvéért abba fogja hagyni Szigetvár ostromát.

Ha mégsem?

Folytatása következik.

Betört hozzánk az Ősz-sereg

Betört hozzánk az Ősz-sereg,

Vén fák esőkönnye pereg.

Hull a sárba levél-adó,

Ősz – az új betolakodó.

Mindent eláraszt bús hada,

Szaporodik a pocsolya.

Betört hozzánk az Ősz-sereg,

Vén halál sárban hentereg.

Nyarat oszlat, vált ködökre,

Azt képzeli: mindörökre.

Ősz, a sanda élet-kufár

Vén fanatikus Télre vár.

Betört hozzánk az Ősz-sereg,

Nyár-lelkünket kísérti meg.

Nem vendég. Világát hozta,

Hogy azt végzetként ránk ossza.

Hajnalt sötétségbe terel,

Mindennap többet követel.

Diadalát ködbe rejti,

Hogy elmúlik – nem is sejti.

Egészségkárosítás nélkül...

Állítólag megtörtént…

—

Valamikor az ötvenes évek elején egy halálraítélt – egyáltalán nem biztos, hogy politikai elítélt volt, de valószínű – a kivégzés előtt megbetegedett. A börtönparancsnok elrendelte a kivégzés elhalasztását, ami akkoriban példátlan volt.

A “gondos orvosi kezelés” és “az ápolás” azonban egy hét alatt helyrehozta. Az orvosok mellé rendelt komisszár a következő jelentést írta:

Az elítélt meggyógyult, a kivégzés egészségkárosítás nélkül hajtható végre…

Szürkülő egekben

Szürkülő egekben

Poshad a Jövő;

Önfeladó egyénekből áll

A túlerő.

Korán-verset bömböl

Vén keleti szél,

Európát fenyegeti

A sharia-tél.

Hadak ördögének

Csontdobja pereg,

Vészre gyülekeznek már a

Varjúseregek.

Szürkülő egekben

Végzet kavarog,

Cseperednek a leendő

Halálviharok.

Szürkülő egekben

Halál vigyorog,

Ijedten húzódnak össze

Régi tegnapok.

Pusztul-e Jövendőnk,

Vagy velünk marad?

Van-e bennünk bátorság és

Szabad akarat?

Ha van, tüstént szertefoszlik

A végzet-sereg,

S legfeljebb esőt könnyeznek

Szürkülő egek.

A Nap ugyanúgy ragyog - XXII.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

Danno kardot rántott oltalmazásomra, de nem volt szükség a fegyverére, mert támadóim fájdalmas görcsökben fetrengve hevertek a lábaim előtt. Takosztl úr ijedt patkánytekintettel méregetett, majd feltűnően ripők és ízléstelen modorát feladva nyájasan a sátrába invitált, frissítőkkel és étellel kínált, majd a következő szónoklatot intézte hozzám:

-         Uram, te nem az vagy, akinek mondod magad! Engedd meg nekem, hogy eléd tárjam az igazságot! Asztlant kultúrája keletről származik, amit a szigeten látsz, azt mind a napkeleti bölcsesség hozta létre. Szorgos keleti munka és bölcs keleti értelem építette fel és tartotta meg az évszázadok viharaiban, keleti elmék fényének napsugara aranyozta be, és kelet szorgalmának áldott verítéke öntözte. De idetolakodtak közénk a gonosz erők pusztaságairól a nyugatiak, hogy elorozzák napkelet fiainak jogos tulajdonát és ősi földjét. Maholnap üldözni fognak bennünket a saját honunkban, és nem lesz hajlék, ahol a fejünket lehajthatjuk. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy hazánkat megtisztítsuk a becstelen és dologtalan söpredéktől, mert itt csak a tiszta vérű keletieknek van joguk élni és dirigálni. A trón pedig az uralkodóház keleti ágát illeti! A nyugatiak haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék, amire természettől fogva rendeltettek, az alantas rabszolgamunkát!

-         Egyet elfelejtesz, Takosztl – mondtam csendesen. – a Nap a nyugatiak számára is ugyanúgy ragyog.

-         Nem igaz! – bőgte. – a Nap keleten kel, és mihelyt a nyugatiakat meglátja, eltakarja orcáját, és leszáll bánatában a tenger mélyére!

A gyilkos ostobaság eme szellemi útonállóvá züllött emberszörnyetegéhez nem volt mondanivalóm. Értelme palástját saját bűnös kezeivel szaggatja toprongyossá, aki nem képes megérteni, hogy egy nép sem alábbvaló a többinél, és olyan sincs, aki másoknál különb lenne.

Másodjára bizonyos Tavesztl urat kerestük fel, aki a sziget nyugati feléről jött, és állandóan az építkezésen sündörgött. Marcona férfiak vették körül látszólag fegyvertelenül, de éberen vigyázva. Mindannyian a keleti tartomány jelvényét viselték.

-         Sürgős beszédem van veled, uram!

Dölyfös elutasítás volt a felelet.

-         Semmi dolgom egy közönséges építőmesterrel, aki ráadásul fekete bőrű kutya, és rabszolgának született! Minden baj okai az alacsonyrendű idegenek!

Nem hátráltam meg az alávaló ember elől.

-         Silány csapszéki locsogás és ebugatás helyett igaz szót váltani jöttem hozzád, uram!

Türelmetlenül intett, mire a csirkefogói rám vetették magukat.

Danno kardot rántott oltalmazásomra, de nem volt szükség a fegyverére, mert támadóim fájdalmas görcsökben fetrengve hevertek a lábaim előtt. Tavesztl úr ijedt patkánytekintettel méregetett, majd feltűnően ripők és ízléstelen modorát feladva nyájasan a sátrába invitált, frissítőkkel és étellel kínált, majd a következő szónoklatot intézte hozzám:

-         Uram, te nem az vagy, akinek mondod magad! Engedd meg nekem, hogy eléd tárjam az igazságot! Asztlant kultúrája nyugatról származik, amit a szigeten látsz, azt mind a napnyugati bölcsesség hozta létre. Szorgos nyugati munka és bölcs nyugati értelem építette fel és tartotta meg az évszázadok viharaiban, nyugati elmék fényének napsugara aranyozta be, és nyugat szorgalmának áldott verítéke öntözte. De idetolakodtak közénk a gonosz erők pusztaságairól a keletiek, hogy elorozzák napnyugat fiainak jogos tulajdonát és ősi földjét. Maholnap üldözni fognak bennünket a saját honunkban, és nem lesz hajlék, ahol a fejünket lehajthatjuk. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy hazánkat megtisztítsuk a becstelen és dologtalan söpredéktől, mert itt csak a tiszta vérű nyugatiaknak van joguk élni és dirigálni. A trón pedig az uralkodóház nyugati ágát illeti! A keletiek haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék, amire természettől fogva rendeltettek, az alantas rabszolgamunkát!

-         Egyet elfelejtesz, Tavesztl – mondtam csendesen. – a Nap a keletiek számára is ugyanúgy ragyog.

-         Nem igaz! – bőgte. – A Nap minden áldott nap, mihelyt a keletieket meglátja, hozzánk menekül, hogy igaz emberek között pihenhessen meg!

A gyilkos ostobaság eme szellemi útonállóvá züllött emberszörnyetegéhez nem volt mondanivalóm. Értelme palástját saját bűnös kezeivel szaggatja toprongyossá, aki nem képes megérteni, hogy egy nép sem alábbvaló a többinél, és olyan sincs, aki másoknál különb lenne.

-         Mondd, Danno – fordultam testőrömhöz. – te keletről származol, vagy nyugatról?

-         Keleten születtem, de nyugaton neveltek fel, uram.

-         Azt még értem – tépelődtem. – hogy egyazon útszéli ostobaság ragálya terjed keleten és nyugaton, és ők egymásnak tükörképei. De mi köze ennek a Torony építéséhez?

-         Éppen ez a lényeg, uram, de te nem hallgattad őket végig. A Tornyot saját magának akarja mindegyik, hogy csupán az ő hordájának maradjon végső menedék.

-         De melyik építi a falakat szándékosan silányra?

-         Az már megint egy más dolog, uram.

Harmadjára Danno elvezetett bizonyos Rebetelkhez. Ez a Rebetelk közönséges szolga volt, egyszerű építőmunkás, még csak nem is szabad, de fejét úgy tartotta, mint a királyok, tekintete, mint a hadak villáma, szemében tűznek fénye lobogott. Palástja szakadt, mocskos rongycafat, trónja kőrakás, jogara vakolókanál. Marcona férfiak vették körül fegyvertelenül, de kemény munkában edzett izmaik fölényes hatalma felette állt a fegyvereknek.

Folytatása következik.

Szerelem és líra- CLXXXIX.

SZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

Nagyon is itt van már az ideje, hogy végre újra népben és nemzetben gondolkodjunk. Még azt is helyre kell hoznunk, amit a kánon uralma az elmúlt évtizedekben tönkretett és elhanyagolt.

A magyar nemzettudat darabokra esett, különféle változatai képződtek. Ugyanez a helyzet a magyar történelmi tradíciókkal is. Utóbbiak azonban életre keltek, soha ennyi ember nem foglalkozott még az országban aktív hagyományőrzéssel, mint napjainkban.

Így is van veszteség, nem is kevés. A fiatalok ezrei élnek mindenféle nemzeti identitás nélkül, vagy csökevényes identitással. Ezek egy részét óhatatlanul elveszítjük, ezek képezik a külföldre özönlő magyarok legnagyobb részét. Utóbbiak kint sem számíthatnak boldogulásra; képzetlenek, műveletlenek. Könnyen elhagyják az országot, sodródnak ide-oda. Egy töredékük majd valamikor visszatér – teljesen összezavarodva.

A magyar hazafiság újjáalakítása igen sok vitát fog eredményezni, és talán a már évtizedek óta zajlók is új szakaszba léphetnek. Ennek leginkább a magyarság eredetére, nyelvére és rokonságára vonatkozó ellentmondó nézetek közt zajló polémiák lezárást kell jelentenie. Ma még nem tudni, mi lesz ezek eredménye, de gyanítható, hogy a mára dogmatikussá vált hivatalos akadémiai tanításokra számos komoly korrekció vár.

Következzék a többi kérdés:

v     Valóban annyi az értelmiségi feladata, hogy a nyugatot csodálja, és kóvályogjon értelmes cél nélkül a világban, esetleg hagyja itt tömegesen az országot?

Nem hinném. Az értelmiségnek mindenkor feladata van, fel kell karolnia a saját népét, és azon kell működnie, hogy minél békésebb és gyümölcsözőbb kapcsolatban élhessen a népe a többi néppel. Védenie kell a népe jogait, életét hagyományait, dolgoznia kell népe jövőjének érdekében. ha nem ezt teszi, megtagadja értelmiségi létét és önmagát.

v     Nincs felelősségünk Magyarországgal szemben?

Dehogy nincs. Magyarországgal szemben a felelősségünk örök és határtalan. Nem bújhatunk ki alóla, és nem is akarunk kibújni. Fentebb idéztem Jókai szállóigéjét:

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Az áldozat ma (remélhetőleg) nem mártíromságot és lemondást jelent. Sokkal többet – és sokkal kevesebbet.

A hazának, a világnak és a jövőnek nem halálunkra, fizikai önfeláldozásunkra, hanem a boldogságunkra van szüksége. Nyugodt, higgadt életre, kiegyensúlyozott életvitelre, boldogságra – idehaza.

Arra, hogy tudjuk boldogan élni az életünket a hazában, hogy ne akarjuk rossz hírét kelteni, ne hatalmasodjon el rajtunk a sötét pesszimizmus, és ne hagyjuk el hazánkat a „jobb élet” (azaz a több fogyasztás) kedvéért.

Ez igazából nem is nehéz.

Folytatása következik.

Atlantisz tanácsai a Jövőnek

Csak akkor maradj fenn a felszínen,

Ha az Életnek értelme lehet;

Ha fenn és lenn még ugyanaz,

Ha reményektől hangos

A Tavasz.

Ha jelszavak,

Mint mérgezett nyilak

Süvítenek, kapkodod a fejed,

És önelégült hazugok dalolnak

Pénz-istenhez profán litániát,

Tán jobb a mélyben…

Addig maradj,

Míg remélni mered,

Hogy nem fagy be a  pénz-rabszolgaságtól

Vízöntő korsója;

A pénz-uralom maga a Halál;

Annál itt lenn ezerszer több az Élet.

Amíg helytállni képes vagy,

Maradj fent,

Ha nem, a mélység vár, s az örök Béke;

Jól megleszünk a mélyben

Idelent,

Míg isten

Új Eget,

Földet

Teremt.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LVIII.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Élénk viták folytak arról, hogyan is használják fel a felmentő sereget. Nádasdy Tamás nádor, a király által kinevezett főparancsnok óvatosan akart eljárni, és a diverziót javasolta.

A diverzió a magyar védelem leghatékonyabb eszközei közé tartozott. Már ekkoriban is egyre gyakrabban éltek vele, és a török hódoltság történetében mindvégig az egyik leghatásosabb fegyver maradt. Korábban már definiáltam.

Nádasdy Tamás nem akarta nyílt ütközetben kockára tenni a nagy fáradsággal összegyűjtött hadat, abban sem bízott, hogy a teljesen alkalmilag összegyűlt, egymást nem ismerő különféle taktikájú, fegyverzetű kontingensek képesek volnának együttműködni egy döntő csatában, ezért a török kézen lévő Babócsa megtámadását javasolta.

Babócsa vára jelentőségben nem mérkőzhetett Szigetvárral. A későbbiekben egy évszázadon keresztül még igen sok harcot látott, és sűrűn cserélt gazdát. Jellemző, hogy török őrsége az elkövetkezendő évszázad folyamán többször is kimenekült belőle, nem bízván abban, hogy sikerrel tarthatja. Amikor magyarok védelmezték, a török háromnapos ostrom árán vette vissza.

Babócsa jelentősége tehát nem volt Szigetváréhoz fogható. Akkor miért döntött úgy a nádor, hogy éppen ennek a várnak a megtámadásával igyekszik elvonni a budai pasa erőit Szigetvár alól?

Nagy Szulejmán könyörtelen uralkodó volt. azt képzelte, hogy ha „az iszlám serege” elfoglalt egy várat, az attól kezdve mindörökre az övé. Ezért mérhetetlenül ingerültté tette minden alkalommal, ha arról értesült, ha valahol mégis elveszített egy várat. Ilyenkor könnyen megöletett bárkit – egyébként sem becsülte valami sokra az emberi életet, mármint a mások életét.

Minden török parancsnok tisztában volt vele, hogy egy régi török vár elvesztése sokkal nagyobb vétek, mint amekkora érdem egy új elfoglalása. Igen magas rangú tiszteket is kivégeztetett emiatt Szulejmán. Tíz év múlva ugyanilyen okból jut majd ilyen sorsra az akkori budai pasa.

Nádasdy nádor tehát a diverzió mellett foglalt állást.

A palatinus javaslatával Zrínyi Miklós nem értett egyet. Neki az volt a véleménye, hogy a körülbelül tízezer főnyi sereg elegendő ahhoz, hogy Szigetvár alatt megtámadja és tönkreverje Khadim Ali pasa hadát.

Az a véleményem, hogy Zrínyinek volt igaza. Láttuk, hogy a budai pasa hadát igen vegyes harcértékű csapatok alkották, ez a sereg aligha volt képes arra, hogy meglepetést okozzon a nádor felmentő hadának. Ha nyílt harcra kerül a sor, a török ezzel a haddal verhető – amint az a későbbiek során be is bizonyosodott.

Folytatása következik.

Agymosottnak nincs hazája

Agymosottnak nincs hazája,

Ő a Tőke táncát járja.

Susoghat a hazai lomb;

Mást bődül a vezérkolomp.

Az “élenjáró tan” mondja;

A nép majd úgyis megszokja…

Agymosottnak nincs hazája,

Bólogat sok hazugságra.

Kozmopolita nem felel;

Ha bajt okozott – elszelel.

Rugalmas lelkiismeret

Sok árulást zsebre tehet.

Agymosottnak nincs hazája,

De van haszna, s lehet kára.

Profitvarjú károgása

Számára a Himnusz mása.

Lelke zsebébe van zárva;

Agymosottnak nincs hazája.

Hasonlóság

Mikszáthot egyszer megállította az utcán egy ismerőse. A nagy palóc azonban most nem engedte szóhoz jutni:

- Képzeld, tegnap a kávéházban találkoztam egy úrral, aki nagyon hasonlított hozzád.

Az ismerős nagy szemeket meresztett.

- Hozzám hasonlított?

- Annyira, hogy az is száz koronát akart kölcsönkérni, mint te most. Na szervusz!

Azzal faképnél hagyta.

Múltba hajló gyöngyfüzér

Minden boldog pillanat

Mindörökre megmarad

Idő-gyöngyfénybe öltözve,

Mint az Isten örömkönnye.

Múltba hajló gyöngyfüzér,

Míg Élet van – addig él,

Szentnek, Szépnek megmaradva,

A Jövővel összeér.

A Lét örökbe fogad

Boldog pillanatokat,

Elmúlhatunk, boldogságunk

Mindörökre megmarad.

Múltba hajló gyöngyfüzér;

Az Életünk ennyit ér.

Az Isten nem lehet árva,

A boldogság nem vész kárba.

Minden boldog pillanat

Mindörökre megmarad

Idő-gyöngyfénybe öltözve,

Mint az Isten örömkönnye.

A Nap ugyanúgy ragyog - XXI.

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

Nyugodtan feküdtem tovább az ágyon. Talán más félelmetesnek érezte volna a helyzetet, én azonban nagyon közel álltam hozzá, hogy hangosan felnevessek. Mindenképpen türtőztetnem kellett magam, mert ha nem, akkor Danno legfeljebb megszégyenülten elkullog – talán még el is szalad a nyomorult.

Az én kedves testőröm tehát éppen ott tartott, hogy besettenkedik a szobámba nem sejtvén, miféle extra dolgot fogok neki mutatni a következő másodpercben. Bedugta hát nagy busa fejét az ajtónyílásba, amikor merőben szokatlan dolgot tapasztalt.

Láng csapott ki az ajtókeretből, Danno pedig rémületes üvöltéssel elvágódott. Néhány pillanatig összerázkódva fetrengett a földön, amikor megkönyörültem rajta. De előbb még következett egy újabb fájó fénysugár-sorozat, mielőtt a haragvó ajtókeret elcsöndesült.

A végtagjai még mindig rángatóztak, és az arcáról is eltűnt végre a pökhendi parancsteljesítő öntudat.

Még mindig fogva tartottam, de már csak a tekintetemmel. Hányaveti nyugalommal, kihívó nemtörődömséget színlelve sétáltam oda hozzá, és nemcsak a kardot vettem ki a kezéből, hanem a fegyverszíjat is lecsatoltam a derekáról, és önmagamat öveztem fel vele. Csak akkor engedtem el, amikor a fegyvert a hüvelyébe taszítottam. Akkor mosolyogva hozzá fordultam:

-         Danno! – fuvoláztam metsző gúnnyal. Ejnye, de kedves meglepetés! Mi szél hozott erre? Kerülj beljebb!

-         Ki vagy te? – hörögte fájdalmasan

-         Medve vagyok, az építőmester. Hát nem ismersz meg? – aztán egyszerre iszonyú pogány haragot sűrítettem össze a tekintetembe. – Várom a választ a kérdéseimre, Danno!

-         Mi lesz, ha… - aggodalmas tekintettel feltápászkodott. – Mi lesz, ha elmegyek?

Nem állta a pillantásomat. Rá irányult a fény, amelynek nem ismerte a forrását. Őrjöngő rettegés tombolt benne.

-         Sok minden megtörténhet akkor, Danno. Lehet, hogy az ajtó nem fog kiengedni. Az is lehet, hogy megcsóvállak háromszor a fejem felett, és úgy váglak ki az ablakon, hogy a legközelebbi sziklafalon nyekkensz. De az sem lehetetlen, hogy tüstént elmegyek Tlazork úrhoz, kiugrasztom az ágyából, és elpanaszolom neki, hogy éjnek idején gyilkos szándékkal törtél rám, nyomatékul pedig átadom neki a kardodat. Akkor pedig urad és parancsolód előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak a fejedet veszítetted el, de még gyilkosnak is olyan tökkelütött, siralmas alak vagy, hogy orvul támadva sem bírsz el holmi közönséges építőmesterrel, aki a fegyverforgatáshoz talán még a tarka harkálynál is kevesebbet ért.

Zihált, és a kezét nézte. Csuklója időnként még mindig meg-megrándult.

-         Mit akarsz tőlem? – ez bizony nyomorultul hangzott. Mint az erőszak fő-fő alkalmazói, ha maguk kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe, Danno gyorsan megtört.

-         Várom a választ, Danno!

-         El akarok menni! – ez sem volt már kívánság, csupán panasz.

-         Rendben van, Danno. Ha tudsz, mehetsz!

Felszökkent és az ajtó felé indult, de nyomban megtorpant. Narancssárga villámok cikáztak az ajtókeretből. Danno gyűlölködve meredt rám, a szemében egy pillanatra megjelent a sarokba szorított kutya kétségbeesése. Feneketlenül dühödt gyilkoló vággyal ugrott volna rám.

Le kellett terítenem. Ledöntöttem a földre minden teketória nélkül, puszta ököllel. Közben nem éreztem mást, csak feneketlen szégyent, amely mindig elfogott később is, ha valakit megütöttem. Pedig ritkán esett meg. leggyakrabban olyankor, amikor már éppen eleget álltam magam is a pofonokat. De azért mindig elfogott a szégyen, hiszen ellenfeleimnek sohasem volt rá lehetőségük, hogy visszaüssenek. Mindig csak olyan embereket ütöttem meg, akik abban kéjelegtek, hogy másokat gyötörjenek. Vertem tehát minden korok pribékjeit, keretlegényeit, gonosztevőit és verőembereit; vérengző asszírt, dölyfös rómait, fanatikus inkvizítort, sunyi kalózt, alattomos titkosrendőrt, buta nácit, tömegben acsargó rohamosztagost, bajszos kozákot, elegáns gengsztert, bőrfejű huligánt, álarcos kommandóst, véreskezű terroristát, vadállat tekintetű különítményest – vertem minden korok megfélemlítőit és gyilkosait, vertem, de nem voltam magamra túlságosan büszke. Sem most, sem később.

-         Kelj fel, Danno! – mondtam első áldozatomnak. – Kelj fel, és válaszolj a kérdéseimre. Ismételjem meg őket?

Nem kellett megismételni. Danno mindent elmondott, amit tudott. Ő maga Tlazork parancsára vigyázott engem. Meg kellett ölnie, ha kiderül, hogy más nevében bujtogatok lázadásra. Őrizet alatt kellett maradnom akkor is, ha nem lázítok, mert akkor csak a Király embere lehetek. Hogy akkor mi a baj? Hát nem is sejtem? Tlazork úr nem híve Asztlant Királyának. Asztlant Királyának senki nem a híve, aki számít. Hogy miért? Mert Asztlant Királya jog és törvény ellenére uralkodik. Ki hát a jogos uralkodó? Hát éppen ez az! Mindenki mást mond, és ettől szegény Danno teljesen elszontyolodik, hiszen olyan meggyőzően beszélnek mindannyian. Olyan szépen elmagyarázzák, de olyan szépen, hogy az ember már a döntő igazság aranyló sugarait véli a szavaikból előragyogni – de csak addig, amíg szót nem vált a következővel, aki ugyanolyan lebilincselő ékesszólással adja elő mindenek ellenkezőjét.

-         Kire tettél esküt, Danno?

-         A Királyra.

-         Akkor nincs semmi probléma. Asztlant Tengeristene hagyta, hogy trónra lépjen, nem támasztott ellene sem földrengést, sem dögvészt, és nem sújtotta halálra dühödt villámainak nyilaival. Ez sem győz meg, Danno?

Egy pillanatra eltűnődött.

-         Azt mondják, azért küldi ránk a pusztító áradatot, mert bitorlót ültetünk a trónra.

Csaknem felnevettem.

-         Mondták-e azt is, hogy elmarad a katasztrófa, ha a jogos uralkodó kerül a helyébe?

Elbizonytalanodott.

-         Mondták, vagy nem mondták?

-         Ezt nem hallottam, uram.

-         Nem mondták, mert nem is mondhatták. Az egész hazugság. Zavarosban halászó, hitszegő emberek hazugsága.

Szünetet tartottam.

-         Akarsz-e nekem segíteni, Danno?

-         Akarok, uram! – felelte minden gondolkodás nélkül, végtelen megkönnyebbüléssel. Végre akad egy hatalom, amit szolgálhat!

-         Holnap elkísérsz mindenkihez, akit fontosnak tartasz, és lehetővé teszed, hogy feltűnés nélkül szót válthassak velük.

Úgy is lett. Elsőnek bizonyos Takosztl urat kerestük fel, aki a sziget keleti feléről jött, és állandóan az építkezésen sündörgött. Marcona férfiak vették körül látszólag fegyvertelenül, de éberen vigyázva. Mindannyian a keleti tartomány jelvényét viselték.

-         Sürgős beszédem van veled, uram!

Dölyfös elutasítás volt a felelet.

-         Semmi dolgom egy közönséges építőmesterrel, aki ráadásul fekete bőrű kutya, és rabszolgának született! Minden baj okai az alacsonyrendű idegenek!

Nem hátráltam meg az alávaló ember elől.

-         Silány csapszéki locsogás és ebugatás helyett igaz szót váltani jöttem hozzád, uram!

Türelmetlenül intett, mire a csirkefogói rám vetették magukat.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXXVIII.

SZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

Mielőtt a legizgalmasabb kérdésre térnék, jelesül arra, milyen lehetőségek vannak arra, hogy az új magyar költészet a kánon berkein kívülről érkezzen, még mindig vizsgálnom kell néhány fontos tényezőt.

Hazánk és a világ

v     Valóban nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy éppen most jött el annak az ideje, hogy újra megtanuljunk népben és nemzetben gondolkodni. Sőt. népekben és nemzetekben.

Fontos-e még ma is a nemzeti identitás?

Fontos bizony!

A nemzeti identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz az emberiség számára, mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita szólamok.

Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.

Fentebb már említettem, hogy a jelenlegi hazai lírai kánon szemében egyáltalán nem „trendi” a hazafiság, a hazaszeretet. Ha ezzel találkozik, azt hajlamos ábrándos magyarkodásnak, veszedelmes nacionalizmusnak, sőt sovinizmusnak is beállítani.

Talán ebben különbözik a hazai kánon a szomszéd népek hivatalos költészeti kánonjaitól. Az utódállamok lírai kánonja ugyanis kivétel nélkül mind kőkeményen nacionalista. Vagy ha nem is teljességgel az, tűri és bátorítja a nacionalizmust.

A hazai kánon már a második világháború óta betegesen irtózik a hazafiságtól, helyette valami parttalan és lapos kozmopolitizmust támogat. Ez a kánon egyik legkártékonyabb törekvése. A kánon vétkes abban, hogy emiatt a magyar kultúrában mára robbanásveszélyes állapot alakult ki.

Nem állítom, hogy a szomszéd államok helyenként igen agresszív nacionalizmusa önmagában természetes és elfogadható lenne, de a hazai, hivatalosan erőltetett kozmopolitizmusnál sokkal egészségesebb.

A magyarországi hivatalosan erőltetett kozmopolitizmust súlyos felelősség terheli a magyar kultúra torzulásaiért, szakadásaiért.

A magyarság tengernyi szenvedése ellenére még a második világháború után is nagy önbizalmú nemzet volt. Ezt mutatja az ország újjáépítésében mutatott elszántsága. Törvényszerű volt, hogy ez a szabadságszerető nép előbb vagy utóbb fellázad a paranoid kommunista diktatúra ellen. Az 1956-os forradalom a sztálini táboron belül példátlan volt, a világ értünk aggódott, a magyarságot tisztelet övezte.

A forradalom után hatalomra jutó Kádár-rendszer vezetői semmitől sem féltek jobban, mint a magyar függetlenségi hagyományoktól. Saját jól felfogott érdekükben igyekeztek olyan belső körülményeket létrehozni, hogy az emberek előtt meglegyen az egyéni boldogulásnak valamiféle anyagi perspektívája, hogy ne alakulhasson ki újra forradalmi helyzet. Így lettünk mi „a legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” országa. Manapság sok rosszat mondanak utólag a Kádár-féle konszolidációról, gyakran olyanok, akik maguk is haszonélvezői voltak. A vádak egy része ilyen értelemben igaztalan: a rendszer képes volt húsz éven keresztül viszonylagos jólétet teremteni. Az utcákon nem voltak hajléktalanok, aki dolgozni akart, találhatott munkahelyet, és aki megfogta a munka végét, viszonylagos anyagi jólétet teremthetett a családjának. Családok tízezrei építettek maguknak kényelmes házat, és az ország lakosságának több mint fele abban a korszakban jutott villanyhoz, vezetékes ivóvízhez. Az ország infrastruktúrája hatalmasat fejlődött.

Volt azonban az éremnek más oldala is.

Lassanként elszállt a magyarság önbizalma. Még az ötvenes és hatvanas években kitartott; ezt nemcsak a sportsikerek – nagyhatalom voltunk a sportban, lélekszámunkhoz képest elképesztő eredményeket értünk el, ma már ez furcsán hangzik -, nemcsak a magyar oktatás akkori világhíre jelezte, hanem a közhangulat is. Az emberek dolgoztak, optimisták voltak, a társadalmi szolidaritás működött. Mindez akkorra fordult ellentétébe, amikor felnőttek a keményen agymosott generációk – a rendszerváltás első évtizedeire. Akkortól lett „ciki magyarnak lenni”.

A Kádár-korszak állampártja nemcsak a vallás, hanem „a magyar nacionalizmus” ellen is harcot hirdetett, és gyakorlatilag a magyar hazafiságnak üzent hadat. A hetvenes évek közepére-végére sikerült is aláásnia az ország egészséges önbizalmát. Ekkor foglalta el pozícióit a mai kánon, és – mondvacsinált változások közepette - ott trónol jelenleg is.

Ennek az éremnek is van más oldala.

A magyar kultúra szakadása a hatvanas években kezdődött. Az állam hivatalosan nem vett tudomást a határon túli magyarok kemény utódállami üldözéséről. Csak magánemberi szinten lehetett suttogni arról, mit is művel a paranoiás, nacionalista román diktátor, közben pedig a tankönyveinkben az állt, hogy „a testvéri román állam” igen tisztességesen bánik az ottani magyarokkal, akik jól élnek. Mindenki tudta az igazat, meg azt is, hogy „hivatalosan” mi a helyzet. Kétdimenziós közvélemény alakult ki, és mindenki tudta, hogy a magántermészetű információ közelebb áll a valósághoz, mint a hivatalos.

A magyar hazaszeretet a hetvenes évek végére Magyarországon nehezen vállalhatóvá vált. A „nacionalizmus elleni harc” kerge ürügyén minden megnyilvánulását igyekezett elfojtani a hatalom.

A szovjet tábor gyengülése ekkor már nyilvánvalóvá vált, és sokan „helyezkedni” kezdtek.

A kultúra berkeinek hatalomhoz közeli köreiben a sunyi, kétkulacsos magatartás vált normává. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mutatkozzak kellő mértékben a demokrácia hívének, de a hazai díjakról se maradjak le. Elkezdődött a kültelki enigmák, fondorlatos többértelműségek, belsőutalgatások sivár korszaka. A kánon normái ehhez igazodtak. Az egyenes beszéd, a bátor kiállás, az elvhűség, a gerinc helyét a taktikázás, laposkúszás-álcázás, a rugalmas elszakadás vette át. Ennek következtében uralkodott el a kisstílűség. Ha egy színházi előadás díszletében néhány pillanatra feltűnt az 56-os szabadságharcból ismert budapesti Corvin köz fényképe, az „hatalmas kulturális eseménynek”, sőt „ellenállásnak” számított akkor is, ha az előadásnak a világon semmi köze sem volt a szabadságharchoz. A sunyi és kétértelmű utalgatások „hősei” a kánon vezéralakjaiként dicsőültek meg, és a kulturális színvonal hozzájuk „igazodott”.

Igazság szerint sokkal tisztességesebben és gerincesebben viselkedtek és alkottak azok, akik a kommunizmusnak és a Kádár-rendszernek őszinte hívei voltak. Ezt manapság nem divat mondani, de voltak ilyenek is. Hangjuk lassacskán háttérbe szorult. A rendszer bomlása elképesztő jelenségeket produkált. Az „ellenállók”, „rendszerváltók” leginkább „rugalmas” rétege itthon már taktikából tetszelgett az „üldözött” szerepében, mégis gyakrabban kaptak nyugati útlevelet, mint az egyszerű állampolgárok zöme. A „demokratikus megmondó emberek” osztották az észt a médiában, és állítólagos demokrata létüket cáfolva terjesztették a legalantasabb vadkapitalizmust.

Már a rendszerváltást megelőző években kezdetét vette a „tolongás a damaszkuszi úton”. A sunyi bele- és mellémagyarázások, szerecsenmosdatások közepette terjedt a kritikátlan nyugatmánia és külföldimádat – idehaza meg valami gyarmati népre jellemző, szégyenszagú bennszülött-komplexus.

A kultúra szakadása mára kiszélesedett. Ma már nem egyszerű szakadás, hanem tátongó rés. Helyenként politikai színezetet is kapott. A hivatalosan támogatott kozmopolitizmus törekvései törvényszerűen torkolltak saját ellentétükbe, fellángolt a nemzeti érzés, helyenként túlzásokba is esett, ma már az agresszív és ábrándos nacionalizmusnak több változata is létezik Magyarországon. Helyenként még a nem létező fegyvereket csörtető harcos militarizmus is létezik.

Ne gondoljuk, hogy ebben a kánon és az általa preferált parttalan kozmopolitizmus ártatlan volna. Dehogy is ártatlan a kozmopolitizmus! Tény, hogy szeret az ártatlanság glóriájában tetszelegni, de nem szabad hinni neki. Nagyon is vétkes az agresszív nacionalizmus fennmaradásában, éppenséggel gerjeszti azt. Kozmopolitizmus és agresszív nacionalizmus édestestvérek: egymás tükörképei. Amíg az egyik létezik, előfordul a másik is. Szükségük is van egymásra, hogy legyen mire mutogatni.

Ráadásul a mai kozmopolitizmus az esetek legnagyobb részében vitaképtelen. Nem hajlandó meghallgatni az érveket, oda sem figyel rájuk. Ha a dogmáikat bárhonnan támadva látják, azonnal istázni és fóbozni kezdenek, és tüstént meg is nyugszanak; ha a vitapartnerre sikerül valamelyik nevetséges vádjukat ráragasztani, többé nem figyelnek arra, amit mond. A „polkorrekt” a nyelvi inkvizíció önveszélyes falai mögül ismételgetik istáikat és fóbjaikat, mint a betanított papagáj. Ez a vitaképtelenség a mai magyar közélet egyik veszedelmes jellemzője. A „leistázott” vagy „lefóbozott” megszólaló esetleg védekezni kezd, a vita máris személyeskedésbe torkollt, már nem a lényegről szól, a témát ismét szőnyeg alá lehet söpörni.

Régen ideje lett volna a Kárpát-medence többi nemzetei felé a valódi és igazi megbékéléssel járó együttműködés átfogó tervét felkínálni. A magyar politika ezzel lényegében Trianon óta adós. Ez azonban csak akkor járhat(na) valódi eredménnyel, ha a magyar nép teljes öntudattal és önbizalommal venne részt benne.

Ezt lépést mindenképpen a magyarságnak kell megtennie, helyzetünk, hagyományaink minket predesztinálnak erre. Az egész világ számára példa lesz, ha egyszer megtörténik.

Ez ma talán még messzebb van, mint bármikor.

A kánon köreinek kozmopolitizmusa oda erősödött, hogy immáron apokriffá lett a magyar hazaszeretet.

Ma is az. Ugyanakkor a kánon neves személyiségei időnként a magyarságon gúnyolódó, a magyar nemzeti értékeket semmibe vevő, rágalmazó és lekicsinylő, gyakran minősíthetetlenül alpári és trágár hangnemű írásokat jelentetnek meg. Ezek kapcsán gyakran törnek ki szenvedélyektől fűtött, személyeskedéstől sem mentes viták.

Ma a kánon köreiben a magyar hazafiság minden megnyilvánulása fasiszta, nacionalista, soviniszta, és ehhez hasonló ostoba jelzőket kap. A hazafiság és a szélsőjobboldaliság közé egyenlőségjelet tesznek.

Csupán egyetlen szöveg részletét idézném, ezzel kapcsolatban a hazai médiában kötetek százaira rúgó mennyiség jelent meg hasonlókból. Képviselje a többit is ez az egy.

Olyan részletet választottam, amely a maga módján intelligens. Nem személyeskedik, nem fasisztázik, nem rasszistázik. Nem istázik, nem fóbozik. Nem alattomos. Emellett magában hordozza szinte mindazt, amivel ma a liberális közgondolkodás és a kánon a magyar hazafiságot illeti, ezért ez a rövidke idézet lehet utóbbiak állatorvosi lova. Ha valamikor végre felmerül a társadalmi párbeszéd szükségessége, és a felek azt végre komolyan is veszik, erről az oldalról nagyjából ilyen érvkészlet várható.

Az idézett írás szerzője Ónody Tamás, megjelent az Élet és Irodalom című lapban 2009. május 29-én:

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme. Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt. Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Tanulságos, hogy a cikk szerzőjének mennyire nincs fogalma róla, hogy voltaképpen mi is a hazafiság. Érdemes a kitételeit egyenként megvizsgálni. A finom és intelligens csúsztatások tömkelege mindenképpen megéri. Ezeknek a szerző valóságos mestere.

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Mintha ma nálunk éppenséggel a kozmopolitizmust üldözné a közélet. Ráadásul a cikk 2009-ben jelent meg, akkor még annyira sem volt igaz, mint most. Mintha a kozmopolitizmushoz a mai média világában valamiféle bátorságra volna szükség.

Ez igen jellemző alapállás a mai kánon kultúrájában. Üldözés-játék. Az „üldözött” országos médiumban siránkozik, az „üldöző” pedig egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy felelhetne. Nem is hagynák. Ez típus-álságosság, kialakulásáért nem a szerzőt terheli a felelősség.

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár,”

Máris egy csúsztatás. A világpolgári attitűd a mai liberális médiában nem bátor személyes kiállás, hanem felülről elvárt beállítódás. Másmilyen emberi alapállással a cikk szerzője nemigen maradhatna meg a lapjánál. Bátorságra éppen az ellenkezőjéhez van szükség abban a világban.

„nyíltan és dacosan kozmopolita”

Ezek szerint a mai liberális média világa „nyílt és dacos”. Talán a szerző valóban ezt tartja magáról, és ez még csak nem is annyira súlyos önértékelési zavar, mint elsőre látszik. A kozmopolita közegben talán nyíltságnak és dacnak tűnik. Különösebb kockázata nincs, a dac merőben virtuális. Ha meg hisznek a szélsőjobb veszélyeiről gyakran éppen általuk terjesztett hisztériának, lelkük rajta. A propaganda még nem valóság. Nagy bajoknak kell történnie ahhoz, hogy a szélsőjobb olyan helyzetbe kerülhessen, amivel ők riogatnak. Ennek esetleges kialakulásáért elég komoly felelősség terhelné őket. Előfordul, hogy „saját aknája veti fel a tűzmestert”.

„kozmopolita”

Az idézett szöveg kulcskifejezése.

Meg is erősíti:

„kozmopolita lenni, világpolgár”

Vizsgáljuk meg, hogy mit is ért ezen a szerző. A szövegben a „kozmopolita” ellenpontja egyértelműen a „törzsi kötődés”. A továbbiakban az utóbbi kifejezést is vizsgálat tárgyává kell majd tennem.

„kozmopolita – törzsi kötődés”

Ebből egyértelműen levonható, hogy a cikk írója számára a „kozmopolita” valamilyen erkölcsi többletet jelent a „törzsi kötődéssel”, azzal a pejoratívan jellemzett magyar hazafisággal szemben.

Mit is jelent a gyakorlatban a kozmopolitizmus?

Abszolút értelemben a fogalom, a világpolgárság, voltaképpen lila köd; aki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. De ezzel nem magyaráztuk meg a fogalmat, a kozmopolitizmus a gyakorlatban minden korban mást és mást jelent.

Mit jelent ma?

A fenti antinómia pontosan kifejezi:

„kozmopolita – törzsi kötődés”

Ebben az értelemben kozmopolita az, aki a világ jelenlegi helyzetében a globális szempontokat egyértelműen a lokális szempontok elé helyezi. A fenti szembeállításból tagadhatatlanul kitűnik, hogy a cikk szerzője így gondolkodik. A globális értelmű kifejezést tisztelettel kezeli, a lokálist megbélyegzően lesajnálja.

Mennyire érthetünk ezzel a felfogással egyet?

Semennyire. A téma hazai tudományossága nagyon világosan elemzi, hogy valóban harmonikus és igazi, emberhez méltó jövőt teremtő fejlődés a Földön kizárólag a globális és lokális szempontok egyensúlya mentén képzelhető el. Ezek közül bármelyik egyoldalú eluralkodása zsarnoksághoz vezet.

Ma Európában a különböző nyelvű nemzeti közösségek és kultúrák fennmaradása a legfontosabb problémák közé tartozik. A nagy hagyományú és soknyelvű Európa a világ egyik legkomolyabb emberi erőforrása. Fenntartása létfontosságú összemberi érdek. Ez lehet a valóban a fejlődés érdekében globalizálódó világ legfontosabb modellje, ahol a kultúrák fenntartásának, egymás mellett élésének és közös fejlődésének problémáit a jövőre nézve meg lehet oldani.

Globális és lokális egyensúlyának alaptényezője a helyi nemzeti és egyéb közösségek identitásának, önrendelkezésének tiszteletben tartása. A világban ez lehet az egyetlen számba jöhető ellensúlya az államok fölötti hatalmat birtokló finánctőkének. A demokrácia fejlesztésének, illetve a valódi demokráciának ez az egyetlen biztosítéka. A globális túlsúlya, ha a helyi közösségekre rendszeresen „demokratikusan” ráerőltetnek valamit, zsarnokságot jelent.

Nem véletlen, hogy napjainkban a kozmopolitizmus hívei elutasítják, és szinte minden lehetséges módon igyekeznek kikezdeni a helyi közösségek önrendelkezésének elvét. Nem véletlenül. Sokan megírták már, hogy a mai kozmopolitizmus lényegében a nemzetközi finánctőke ideológiája. Lekicsinylően, lenézéssel és igaztalanul kezeli a lokális érdekeket, és mindent megtesz a globális elképzelések akadálytalan érvényesítéséért.

Ez a cikk hangvételén is tisztán látszik:

„kozmopolita – törzsi kötődés”

A kozmopolitizmus és a liberalizmus a jelenlegi gyakorlatban a világ felett tényegesen uralkodó pénzügyi körök és nagyvállalat-vezetők érdekeit szolgálja, ezt próbálja a helyi közösségek fölé rendelni. A helyenként igen kenetteljes ideológia mögött a profitszerzésnek és a hatalom megtartásának nyers, profán, az emberiség érdekeivel messzemenően ellentétes törekvései húzódnak meg.

A helyi közösségek identitásának és önrendelkezésének kérdése a világ mai legaktuálisabb problémája. A jelenlegi globalizációs trendek „üzleti” jellegű premisszái számára megoldhatatlan. Mivel megoldás csak az lehetne, ha a világ minden régiójában primátust kapnának az ott élő emberek nemzeti, gazdasági, kulturális és egyéb érdekei, és a döntések meghozatalában mindenütt a régió lakosságának akarata volna az első. Ezeknek a helyi régióknak az összefogása valósíthatná meg a valóban az emberiség érdekében álló globalizációt, amely kellő határok mögé szorítaná a pénz hatalmának birtokosait, és a pénz szerepét is a megfelelő szintre korlátozná.

Ez ma természetesen utópia, de utópia a szabad piac és a pénz szerepén alapuló globalizáció is.

A helyi közösségek önrendelkezésének alapja a legtöbb esetben nem lehet más, mint a hagyományokon alapuló helyi identitás, a közösség hazafisága.

A hazafiság a kozmopolita szemében vörös posztó. Persze, sokkal könnyebb mindenféle nyegle istázással és fóbozással rágalmazni, mint elgondolkodni valódi értelme és jelentősége felől.

A hazafiság nem fasizmus, hanem a nemzeti közösség akaratának kifejeződése. A közösség nemzeti és kulturális hagyományait ápolva, a maga akarata szerint, teljes belső autonómiában szeretne élni hazájában, és tiltakozik az ellen, hogy bármit bármiféle birodalmi, vagy látszat-demokratikus alapon rákényszerítsenek. Ma még számos helyi probléma (is) akadályozza világszerte a helyi nemzeti és közösségi autonómiák békés együttélésének megvalósítását. Ezeket a jelenlegi globalizációs törekvések szinte kivétel nélkül súlyosbítják.

Ráadásul a magyar hazafiság szerepe Európában ma már kulcsfontosságú. Nemcsak azért, mert diaszpóráink vannak gyakorlatilag az egész világban. Ezt más nemzetek is elmondhatják. Azért vagyunk Európának kulcsfontosságú népe, mert mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb nemzeti kisebbségével, akik számos állam területén élnek, valaha egy nemzettestet alkottak, amelyet erőszakos nagyhatalmi döntés szabdalt darabokra. Ezért fokozottan érdekeltek vagyunk a nemzeti kisebbségek közötti megbékélésben, ennek az egész világ számára példát adó megszervezésében.

Újfajta hazafiságra van szükség. Kölcsönösen el kell fogadnunk, hogy a mi tradicionális hazánk – hagyományos hazája más népeknek is. Emelt fővel, a kölcsönösségre, egymás kultúrájának tiszteletben tartására fókuszálva. Ez a magyarság mai, valóságos feladata, és ebből a kozmopoliták láthatóan nem akarnak részt vállalni, bagatellizálnák, a szőnyeg alá söpörnék – ahogy eddig is tették minden esetben.

A globalizációs ideológia által a nemzeti identitás ellenében támogatott elképzelés a multikulturalizmus.

Ezzel kapcsolatban ma pontosan ugyanúgy kialakult a kétdimenziós közvélemény, ahogy itthon a Kádár-korszakban. Ez sokat elmond a témáról. A „szabad és független” média általában dicshimnuszokat zeng a multikulturalitásról, külföldi ismerőseinktől pedig megtudhatjuk a hétköznapi igazságot.

A multikultiralitás elve lényegében megbukott, de a kánon ezt csak nagyon szemérmesen meri bevallani. Amikor akad egy bátor értelmiségi, aki első kézből megírja a kendőzetlen igazságot, dühös támadások érik. A magyarországi társadalomtudományi irodalom is kritikusan szemléli a multikulturalitás fogalmát.

A multikulturalitás propagálását a hatalom részéről az motiválhatta, hogy a lokális tradíciók felszámolásával, vagy legalább háttérbe szorításával olyan identitás nélküli, vagy csökevényes identitású tömeg jön létre, amely a hatalomnak a hagyományos helyi közösségnél sokkal jobban ki van szolgáltatva, elemei egymással sakkban tartva könnyűszerrel kordában tarthatók. A gyakorlatban derült ki, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és rosszabb. A szokásos „Divide et impera!” nem ilyen egyszerűen működik.

A multikulturalitás a gyakorlatban a harmadik világ etnikai és vallási problémáinak Európába importálását jelenti. Eredetileg az volt az ezt eredményező elhibázott bevándorlás-politika célja, hogy a nyugat-európai életmódból eredő népesség-fogyatkozást kiegyenlítse. A „gyógyszer” legalább akkora bajt okozott, mint a betegség, amire „felírták”. Nyugat-Európa országaiba olyan nagy létszámú – különösen iszlám vallású – tömegek kerültek, amelyek a többségi társadalommal ellenségesen állnak szemben. A gyakorlatban még az alapvető együttélési normák terén sem sikerült igazi kompromisszumot kialakítani. Egyes iszlám csoportok a mindennapi életben terrorizálják a többi embert, keresztényeket és ateistákat a maguk felfogása alapján „büntetnek”, volt férjek meggyilkolják elvált feleségeiket. Az incidenseknek se szeri, se száma.

A nyugati életmódot és szokásokat felvenni nem hajlandó csoportok rendszeresen nyomást gyakorolnak azon földijeikre, akik beilleszkedtek a nyugati társadalomba. Integrálásuk reménytelennek tűnik.

Ezek a csoportok továbbra is otthoni törzsi-nemzetségi értékrendjük szerint élnek, nem vesznek tudomást az őket körülvevő modern világról, annak hatásait a minimumra korlátozzák. Olyan furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a kozmopolita arrogancia törzsi kötődésnek szidalmazza a hazafiságot, az általuk favorizált „multikulturalitás” teljesen reális törzsi kötődést akar Európára szabadítani.

A „multikultiralitás” eredményeképpen a mai Nyugat-Európában miniatűr válsággócok százai keletkeztek, amelyek válságos helyzetben akár polgárháborús feszültség hordozói is lehetnek.

A „multikulturalitás”, illetve az azt előmozdító bevándorlás-politika a modern európai társadalom-politikai legnagyobb melléfogása. Feladatát nem oldotta meg, küldetését nem teljesítette, de nehéz helyzetbe hozta a benne élőket. Különböző kultúrájú népek között a tolerancia kialakításának módja semmiképpen sem lehet a keverésük, ami kölcsönösen védekezésre kényszeríti őket.

Nyugat-Európa lényegében nem tudta megoldani a bevándorlással a népességfogyatkozásból eredő problémáit. Elkerülhetetlen a nyugat-európai életforma megújítása egyéni és közösségi értelemben véve egyaránt. Ennek igen sok feltétele van a gazdaságtól a kultúráig.

Önfelszámoló gazdasági viszonyok helyett a fenntartásra, a megmaradásra, a stabilizációra és a társadalmi szolidaritásra kell koncentrálni. Háttérbe kell szorulnia a versengésnek, a profitnak. Ha nem ez történik, Európa nagyon nehéz idők elé néz.

A jelenlegi kozmopolitizmus olyan „jövő” felé vezet, ahol a Földön csak néhány tízezer embernek lenne igazi foglalkozása, a többiek lennének a nyáj, akiket az „elit” elektronikus erőszakrendszere tart féken, és akiknek a létszámát állandóan „szabályoznák”. Az ilyen világnak a science fiction univerzumán belül kell maradnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világ népei a kezükbe veszik a sorsukat. Elsőnek éppen Európa.

Európa békés forradalom előtt áll. A multinacionális vállalatok és nagybankok öncélú és kártékony uralma helyett Európa nemzeteinek közös önigazgatására kell a hangsúlyt helyezni, különben nincs jövő.

A létező szocializmus bukása után azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

Ideje kiszélesíteni az emberi jogok körét a következőkkel:

v     Az emberhez méltó lakhelyhez, otthonhoz való jog

v     A lakóhely háborítatlanságához való jog

v     Az alapvető megélhetéshez való jog

v     A munkahelyhez való jog

v     Az önálló jövedelemhez való jog

v     Az erőszakmentességhez való jog nem csupán fizikai értelemben

v     A közösségi és a nemzeti identitáshoz való jog

v     A közösségi és nemzeti identitás szabad választásának joga

v     A vallási identitáshoz való jog

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét. Azt nem. Messze nem, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség. A jelenleginél közelebb állna a demokrácia eszményképéhez. Az emberi jogok folyamatosan fejlődnek együtt az emberi társadalommal.

A Föld népeinek békés együttműködése csak a közösségi önrendelkezés teljes megvalósítása mentén történhet. Kultúrák között igen sok egyeztetésre van szükség. Közös nevezőre sohasem hozhatók, de alapvető közös etika kialakítható, amelynek azt is tisztázni kell, meddig tart a közösség belügye. Itt az emberi élet szentsége lehet a kiindulópont.

A lokális szempontok hangsúlyozása korántsem jelenti természetesen azt, hogy a valódi globális szempontok ne lennének fontosak. Ehhez azonban elengedhetetlen végre tisztázni, melyek is a valóban globális szempontok, amelyeknek primátust kell kapniuk.

Ezeket a következők mentén kell kijelölni:

v     Az emberi élet védelme és feltétel nélküli tisztelete

v     Az erőszaknak, mint ember és ember közötti kapcsolatnak feltétel nélküli elvetése

v     A Földnek és erőforrásainak védelme

v     A gazdaságnak az a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, nem pedig az, hogy keveseknek profitot termeljen

Még ez sem minden. A folyamatos fejlődés mindig új problémákat vet majd fel, folyamatosan az alapelvek kiegészítésére lesz szükség.

Ennek szellemében nézem tovább az idézett cikket. Még mindig az első mondat:

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Van még itt kulcsfontosságú kifejezés:

„, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

„ akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot,”

Nincs érzelmi kötődése, nem tartja fontosnak a nemzeti hovatartozást. Ez önmagában még csak szimpla fogyatékosság. Valamit nyilván fontosabbnak tart.

Ez önmagában nem tisztességtelen. Nem kertel, nem alattomos. Kimondja. Csupán egyetlen fontos konklúziót szűrhetünk le belőle: a magyarsággal, a magyar értékekkel kapcsolatban a véleménye számunkra nem lehet releváns. Ezzel kapcsolatban sohasem hallgathatunk rá, mert a számára nem fontosak a magyar nemzeti értékek, és mi sem vagyunk azok.

Sok minden másban fontos lehet a kozmopolita véleménye, szakértelme, de a haza és a nemzeti értékek ügyében ne hallgassunk rá. Nem érez velünk, nem fontosak neki az értékeink – nem is tartja őket értékeknek. A kozmopolita mindig úgy érzi, ő nem engedhet – pedig nagyon is sokat kellene engednie egy értelmes konszenzus érdekében. A kozmopolita általában világlátott, számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Ennek tudatában úgy véli, okosabb, műveltebb, tájékozottabb, mint az itthoni „bennszülöttek”. Mindent mindig „jobban tud”, meg van győződve róla, hogy nálunk jobban érti, hogy igazából mire is van szükségünk.

Ezért teljes erkölcsi ártatlansággal kényszerítene ránk olyasmiket is, amelyek itt Magyarországon lehetetlen helyzetet teremtenének, és veszélyeztetnék a hétköznapi otthonosság érzetét. Amelyek súlyos és fontos nemzeti érdekeket sértenek. A kozmopolita sohasem fogja megérteni, hogy intézkedései miért váltanak ki ellenszenvet, nem érti a magyarok motivációit, valami bennszülött beszűkültségnek értelmezi, a jogos kifogásokat is félresöpri.

Ø      Mit sírnak?

Ø      Miért nem alkalmazkodnak?

Ø      Majd megszokják!

Ø      Miért nem mennek külföldre?

A kozmopolita kíméletlenül és könyörtelenül erőltetné ránk a saját rögeszméit. Bárhol és bármikor. Volt már erre példa nem egyszer.

Érdekes módon mások nemzeti érdekeire több tekintettel van. A hazai nem számít. Abban benne él, és azt ő amúgy is „jobban tudja”. Nem érdeklik az ellenvetések. Ha a multikulturalitás a vesszőparipája, hatalom van a kezében és lehetősége adódik, akár egymillió mohamedánt is az országba telepítene a minimális feltételek megteremtése nélkül, olyan belpolitikai problémagócot teremtve, amilyenről legfeljebb rémálmainkban hallottunk, és roppant elégedett volna. Sikernek könyvelné el. Akinek nem tetszik, az „rasszista”, meg „xenofób”. Ez ilyen egyszerű – el is van intézve. 

A kozmopolita a nemzeti értékeket, szempontokat felesleges nyűgnek tekinti, és félresöpri őket. Végig sem gondolja. Ezek csak „törzsi szempontok”.

Az idézet világosan beszél. Ki is küszöböli az esetleges félreértéseket:

„nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Ami nem a legfontosabb, az esetleg másodrangú. Harmadrangú. Tizedrangú. Vagy annál is alacsonyabb rendű.

A kozmopolitizmus képviselője világosan közli velünk, hogy értékszempontjai között a magyar néphez való tartozás értéke a számára csekély.

Félreértés ne essék: ez nem hazaárulás. Ne tekintsük annak, ne szemléljük indulattal. A kozmopolita sohasem érzett velünk igazi közösséget, el sem árulhatja azt. Számára a magyarsághoz való tartozás csak a személyes identitás egyik, és nem is a legfontosabb külsődleges eleme.

Érdekes tovább is.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Jelentős részben emiatt a mondat miatt szemeltem ki az idézetet. Szinte minden jelentős mozzanatát tartalmazza hazai kozmopolitáink önjellemzésének. Egy magyarországi kozmopolita szinte mániákus őszinteségi rohamában fogant kijelentés, valóságos vallomás. Érdemes elemeire bontani.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

A „patriotizmusát” kifejezés ne zavarjon bennünket, a kozmopolita valóban őszintén patriótának tekinti magát – a „hazafi” szót lehetőleg kínosan kerüli – de csak a maga módján. Ezt a „módot” kell e fenti idézet alapján értelmeznem.

Nézzük még egyszer:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

A látszólag igen fennkölt megfogalmazásból fanyarul vigyorog ránk a kozmopolita „hazafiságának” igazi értelme.

Olyan „patriotizmus” tehát, amely nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, ered. Magyarán: nem abból, hogy az illető magyar.

Ugyan, miféle „patriotizmus” lehet ez?

Nézzük a kifejezéseket:

Ø      „vérségi kapcsolat”

Ø      „törzsi kötődés”

Mindkettő erősen hangsúlyozottan pejoratív akar leni, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt az ellenpólussal, „az állampolgárság eszméjével”.

Már itt is érezni lehet, hogy ebben a megfogalmazásban valami nem igaz. Érdemes azonban mélyebben vizsgálni.

Egyenként:

Ø      Vérségi kapcsolat

Mintha a magyarsághoz való tartozás rokonság kérdése volna. Erről persze azonnal a nepotizmus, vagy az elvtelen rokonpártolás egyéb válfajai jutnak az eszünkbe. Erről pedig a mai közvélemény nagyon világosan gondolkodik. Mindenki számára magától értetődően a legfontosabb közösség a család. A családtagok segítése, támogatása az emberek szemében tisztességes elvárt viselkedés – de csak egy bizonyos pontig. A mindennapi megélhetés, illetve az azzal összefüggő események, költségek szintjéig. Azon túl nem tisztességes. Ha valaki a rokonait elvtelenül és meg nem érdemelten magas pozíciókhoz, vagy érdemtelen jövedelemhez juttatja, a nepotizmus vétségében bűnös.

Talán innen fúj a szél. A cikk írója (talán szándékosan) összetéveszti a nemzethez való tartozást a nepotizmussal, hogy előbbi értékét lefokozza. Ez nem nagyon eredeti és nem is ötletes. Könnyen át lehet látni rajta.

Ø      Törzsi kötődés

Ez nemcsak igaztalan, felettébb ostoba kitétel is. Ha a szerző csak vázlatosan ismeri a magyar nép múltját, akkor sem gondolhatja komolyan ezt a minősítését. Véleményem szerint nem is gondolja, csak verbálisan igyekszik minél jobban lefokozni a magyarsághoz való tartozás értékét.

Más kérdés, hogy éppen a kozmopoliták azok, akik törzsi körülményeket honosítanának meg Magyarországon – ahogy fentebb már szóltam róla.

Ø      „vérségi kapcsolat”

Ø      „törzsi kötődés”

Együtt azért a két kifejezés igen sokat mond. A szerzőnek láthatóan fogalma sincs róla, mi a hazafiság. Kívülről és ellenszenvvel szemléli.

Mi van helyette?

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

Itt van tehát a „törzsi kötődés” és egyebek ellenpólusa:

„hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

Ez micsoda?

Látszólag fennkölt. Gyanúsan az.

Ugyan mi lehet „az állampolgárság eszméje” amely a szövegkohézió szerint „magasabb rendű”, mint a magyar hazafiság?

Tüstént világosabbá válik, ha a teljes mondatot nézzük:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Hogy is van ez?

„amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Politikai közösséget?

Hogy’ kerül ide a politika? Érdemes ezt végiggondolni.

Nagyon rossz hírem van a szerző elveinek „fennköltsége” tekintetében.

Mi az, hogy „nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, előbb fel kell tennem két másik kérdést:

Ø      Mit jelent a tradicionális magyar hazafiság?

Ø      Ez ma mennyire időszerű?

A magyar hazafiság lényegét reformkori nagyjaink fogalmazták meg. Legelőször – máig ható érvénnyel, talán Kölcsey Ferenc. Érdemes idézni:

„E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.”[1]

Ma talán másképpen fogalmaznánk, talán kevesebb pátosszal – lentebb majd erről is. A pátosz azért nem kopott, csak a közben eltelt idők hamis visszhangjaitól lett rekedtesebb.

„Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”[2]

Igen, a tiszta hazaszeretetet voltaképpen ritkaság, a hazaszeretetre való verbális hivatkozás a gyakoribb. Ez már akkor sem volt másképpen.

Kölcseynek is rossz véleménye volt a kozmopolitizmusról:

„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”[3]

Kár, hogy nem gondolta tovább.

A hazaszeretet kötelezettség. Ezzel teljesen tisztában voltak, sokkal inkább, mint a mi generációnk sok tagja. Azzal is, hogy a hazához tartozni nem is kevés kötelemmel jár:

„Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”

A tisztánlátás végett még egy közismert idézet, szerzője Jókai Mór:

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Az utóbbi különösen fontos. A reformkor legjobb gondolkodói nagyon is tudták, hogy a haza nem pottyan az ölünkbe, nekünk kell gondoskodnunk róla, szolgálnunk ezerféleképpen. A haza a miénk, és – mi magunk vagyunk a haza. Bőven lehetne még idézni másoktól is.

Ezeket előrevetve nézem újra a cikkíró megjegyzését:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Ezt kell összevetnem a fentebbi idézetekkel. Már első olvasatra is üresnek tűnt, de most különösen.

„nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Mi az értelme ennek?

„nem etnikai, hanem politikai”

Egyre világosabb. A még tisztább látás kedvéért ki kell emelnem a kulcsszót:

„politikai”

Lehull a lepel!

A cikk szerzője a hazafiságot politikai feltételekhez köti.

Mit is mond Jókai?

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Ehhez képest? Hatalmas visszalépés.

„az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Mit is takar ez a látszólagos fennköltség? Az ügyetlen álpátosz?

Éppen az ellenkezőjét annak, amit Jókai mond. A kozmopolita a „patriotizmusát” feltételekhez köti. Ha a haza”úgy viselkedik”, ahogy azt tőle elvárja, akkor esetleg hajlandó szeretni. „Ingyen” nem szereti, a haza szolgáljon rá. A haza teljesítse az ő feltételeit. Legyen neki tetsző politikai vagy gazdasági rendszer. Fontos ügyekben döntsön a haza az ő szájíze szerint. Legyen esetleg uralmon a neki tetsző párt, vagy – urambocsá’ – a neki tetsző politikus.

A haza gazdasági és politikai rendje pontosan olyan legyen, amilyet a kozmopolita akar. Attól jottányival se térjen el.

És a honfitársak? A többi magyar? Nem érdekesek. Ők csupán bennszülöttek, a véleményük nem releváns. Kénytelenek elfogadni „a jó”, legfeljebb jártatják a szájukat. Az úgyis csak „jajgatási probléma”.

A kozmopolita mindenkinél okosabb, és mindenkinél jobban tudja, mire van szükség. Legyen minden úgy, ahogyan ő akarja.

De ha nem? Ha a haza nem alkalmazkodik a kozmopolita elvárásaihoz?

Akkor a kozmopolita megsértődik. „Nemes erkölcsi dühében” úton-útfélen szidja, gyalázza a hazát, rossz hírét kelti mindenütt, ahol csak teheti. Mint az olyan idióta futballszurkoló, aki, ha a csapatának más az edzője, mint akit ő akar, inkább átpártol az ellenfélhez.

A kozmopolita „jogos” sértődöttségében helyenként igen veszélyes aknamunkát is folytathat a hazája ellen. A XX. és a XXI. században ennek számos példáját láttuk. Időnként valóban át is lépheti a hazaárulás határát, de ennek jelentőségét nem érzi. Nem is érdekli.

Hát a többi honfitársa? Rájuk nincs tekintettel?

Nincs bizony! Miért is lenne? Hiszen ők felelősek azért, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kozmopolita akarja. Bűnhődjenek.

Bel-és külföldön rossz hírét kelti a kozmopolita a hazának minden lehetséges módon. Gügye versikéktől az „okos” tanulmányokig, interjúkig. A különbség csak színvonal és intelligencia kérdése, a lényeg ugyanaz. A szánalmasan rossz magyargyalázó rigmus és a „bölcs” írás, interjú értelme azonos. Mindig ad elegendő muníciót a valódi ellenség számára. A külföldi sajtó gyakran készpénznek veszi az állításait, és kozmopolitánk máris „szakértővé” fontosodik (fontoskodik).

Látjuk, halljuk. Csóváljuk a fejünket. Lassan megtanuljuk, nem célszerű kozmopolitáinkat a hatalom közelébe engedni.

Nem véletlen, hogy a legutóbb egy román író alkalmazta ránk a több ezer éve koptatott szentenciát:

„A magyaroknak olyan értelmiségük van, hogy nincs is szükségük ellenségre”

A román író tömören felmérte kozmopolitáink kártételeit. Mi tagadás – igaza van.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

A kozmopolita a hazát annak politikai vagy gazdasági rendszerével azonosítja. Kényelmes álláspont, hiszen tüstént „felment” a hazaszeretet legelemibb formája alól is, ha nem a nekem tetsző hatalom regnál az országban.

A „hazaszeretet” eme változatát a Kádár-rendszer propagálta. Jókat mosolyogtunk rajta annak idején, hogy a hazafiság „modern” definíciója még Petőfit is kizárta volna a hazafiak sorából.

A kozmopolita úgy véli, semmiféle kötelezettsége nincs a hazájával szemben, nem tartozik a hazának, csak a haza tartozik neki. Ez kiviláglik abból a tömérdek ostobaságból, ami a fiatalok kivándorlását itthon kíséri. Az országunk beteg, leszedált nő, stb. – ha a hazánk nehéz helyzetben van, el kell hagynunk. Ennek abszurditását nem képesek felfogni.

A hazaszeretet definíciójához az állam politikai-gazdasági rendszere nem tartozik hozzá. Nem azért szeretem a hazámat, mert ilyen vagy olyan politikai rendszer van benne, hanem azért, mert – a hazám. Ide köt családom, múltam, jelenem, nyelvem, itt nyugszanak a szüleim, nagyszüleim, az őseim. Elődeim itt hozták létre a magyar kultúrát, itt éltek békességben, itt harcoltak és szenvedtek, győztek és veszítettek. Ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ez ad keretet az életemnek, legfontosabb kapcsolataim ide kötnek. A magyar nemzet tagja vagyok. Magyarként a világnak ez a része az otthonom, másutt nincs keresnivalóm.

Külföldön megváltozik a státuszom. ott lehetek alkalmi, vagy vissza-visszatérő vendég, akit mindenütt szívesen látnak, illetve emigráns, akit sehol nem látnak szívesen. Esetleg a magyarságomról végleg lemondva lehetek bevándorló, aki egy másik nép tagjává válik, hogy majd egyszer itthon hagyott szülei, testvérei, barátai előtt szégyenkezhessen, amiért a gyermekei nem beszélnek magyarul.

A kozmopolita mindenhol otthon lehet, nincs hazája, csak érdekei vannak. A külföldiek sem bízhatnak jobban benne, mint a honfitársai. A kozmopolita mindig „realista”, a világot az erősebb irányítja, az élet célja pedig a mind bőségesebb fogyasztás. Ezért bárhol „otthon van”, és bárhonnan könnyedén el tud szakadni.

Természetesen a kozmopolita valahol sejti, hogy felfogása erkölcsi oldalról megkérdőjelezhető, ezért az álcázásnak többféle módját is ismeri. Pajzsul különféle csoportokat használhat. Ha valamiért baj éri, gyorsan fordít egyet-kettőt a köpönyegén. Nem szabad komolyan venni hangoztatott csoportidentitását – a kozmopolitának leginkább „egyéni identitása” van.

A kozmopoliták összetartanak. Szívesen állnak a hatalom szolgálatába. Ez nem feltétlenül kormányhatalmat jelent. Sőt. A kozmopolita a helyi kormányoknál sokkal erősebb – vagy annak tűnő – multinacionális cégeket, vagy a finánctőkét szolgálja a legszívesebben. Ideológiájának szócsöve, nemzetközi kapcsolatainak fenntartója.

Ma a kozmopolitizmus átjárta a magyar társadalmat. Súlyos felelősség terheli egyebek között a fiataljaink külföldre özönléséért. A fiatalok „jobb életért” jelszava sem takar egyebet, mint a több fogyasztás iránti vágyat, amelyet hitük szerint külföldön elégíthetnek ki. Hogy ez hánynak sikerül, mi vár rájuk „kint”, miféle helyzetbe kerülnek, mi lesz a további sorsuk – más lapra tartozik.

A nemzet fogalmával szemben a kozmopolita teljesen tanácstalan. Nem is érti, hogy mit jelent, vagy csak kelletlenül legyint rá. Nem valami alapvető rosszindulat miatt nem akar törődni a határon túli magyarokkal, hanem azért, mert az ő szűk világképében a fogalomnak nincs értelme. Nem fér bele.

A határon túli magyarságot fegyveres erőszak és nagyhatalmi arrogancia csatolta idegen országokhoz. Nem menekültek el, nem vándoroltak ki, ősi lakhelyükön maradtak, és továbbra is ott laknak. A magyarság számára azonban nem vesztek el, nem lettek „külföldivé”, továbbra is a magyar nemzet részei maradtak, lakhelyük pedig továbbra is a magyar haza része.

Az újfajta, korszerű hazafiságnak ez egyik alaptétele lesz majd. A magyar haza nem azonos a határokkal övezett Magyarországgal, ahogy a románok, szerbek, szlovákok hazájához is hozzátartozik az itt, a mi országunkban élő szerbek, románok és szlovákok szülőföldje is. Ennek kölcsönös elismertetése új korszakot nyithat a nemzetek kapcsolatában.

A haza nem határok kérdése.

A kozmopolita ebből semmit nem ért. A kozmopolita számára a haza a határoknál véget ér, lényege pedig nem az ott élők közössége, hanem a gazdasági és politikai rendszer. Ezért a számára a határon túli magyarok mindig is csak „magyarul beszélő szerbek, románok vagy szlovákok” voltak, és azok is maradnak. Képesek egy életre megsértve lerománozni a székelyt, nem fogják fel, hogy annak magyarsága mögött igen komoly, tiszteletre méltó emberi és erkölcsi tartás, teljesítmény rejlik. Olyan, amire ők sohasem lennének képesek.

Ennyit a kozmopolitizmus jellemzőiről. Mai médiánkat jelentős részben uralja, ami a hétköznapi kommunikációban sok zavart okoz.

Ennél is lényegesebb, hogy a kánon teljesen kozmopolita. A hozzá csatlakozóktól is kimondva-kimondatlanul a kozmopolitizmust, illetve az ahhoz való alkalmazkodást várja el.

A kozmopolitizmus magát „felvilágosultnak” érzi – pedig csak felelőtlen. Higgadtnak, pedig csak értetlen. Széles látókörűnek, pedig csak közömbös.

Szépen illusztrálja mindezt az idézet további része:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Érdemes ezt is további részekre bontani, újabb adalékokat szolgáltat a kozmopolita természetrajzához.

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható.”

Hm…

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók,”

A „nemzeti toposzok” bírálatával semmi baj sincs, sőt szükség is van rá. Meg is tették ezt már Katona Józseftől kezdve (vagy még előbb) igen sokan.

A „nemzeti toposzok” pejoratív kifejezés. Olyan begyökeresedett, betokosodott problémákat kell alatta érteni, amelyek zavarják a fejlődést. Elsősorban az igazságtalanság, önelégültség, az agresszivitás, figyelmetlenség, meg a rózsaszín (vagy ma inkább lila) ábrándozás forrásait. Más népeknél is vannak ilyenek. Megtalálni és felmutatni csak az tudja őket, aki igazán mélyen ismeri és szereti nemzetét.

Mint Ady Endre.

Mielőtt folytatnám, itt feltétlenül el kell mondanom, hogy szerzőnk ezt a cikkét Spiró György egy 1984-ben keletkezett versikéjének (meg más ahhoz hasonlóknak) a védelmében írta.

Spiró versét lentebb elemzem, de a világosság kedvéért ideteszem:

Spiró György:

Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

1984

Szerzőnk tehát ennek a „költeménynek” a védelmében írja:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Hm…

Több, mint meglepő. A vers nem ér ennyi liberális pátoszt. A felét sem.

Szerzőnk szerint az idézett vers „a nemzeti toposzok bírálata”, és „iróniát” tartalmaz.

Iróniát?

Ø      jönnek a szarból,

Ø      nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Ez irónia volna?

Nemigen. Számomra inkább fésületlen indulatnak tűnik. Gyűlöletnek. A vers nagy részében – mai divatos szóhasználattal élve – gyűlöletbeszéd.

Vajon miért védelmezi ilyen elszántan a cikk írója?

Ø      Nincs tisztában az irónia fogalmával?

Ø      Elfogult?

Fel sem tételezem az elsőt. Egy hetilap munkatársáról van szó, lehetetlen, hogy ne tudja, mi az irónia. Egyértelműen elfogult a versike elkövetője javára. Miért elfogult, ha a vers gyűlöletbeszédet tartalmaz? A kozmopoliták általában nagyon érzékenyek a gyűlöletbeszédre, időnként ott is azt vélik látni, ahol nincs.

A válasz kiábrándító:

Mai hazai kozmopolitáink minden gyűlöletbeszédre kényesek és érzékenyek, kivéve arra, ami a magyarság, a magyar nemzeti értékek és a magyar hazafiság ellen irányul. A magyarság, a magyar nemzeti érték és a magyar hazafiság szabadon gyűlölhető.

Nem kell csodálkoznunk ezen, rímel mindarra, amit eddig elmondtam a hazai kozmopolitizmusról. Nem kell feltétlenül tisztességtelennek sem látnunk. A kozmopolitizmusnak a magyarsággal szemben aligha lehet tiszta a lelkiismerete. Gyűlölködni az szokott, aki hibásnak érzi magát.

A tétel könnyen igazolható. Nézzük meg Spiró „költeményének” első két sorát:

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

Ha a szövegben található „mélymagyarok” helyett bármely más népet, etnikai vagy vallási közösséget jelentő többes számú főnév állna, Szerzőnk azonnal felháborodna. Nem is közölné.

Van még egy ok: a pavlovi kánon-reflex.

Ha valamelyik kanonizált szerző valamelyik írását támadás éri, a kánon tagjai azonnal a védelmükbe veszik. Akkor is, ha a támadás jogos.

Kirívó esetekben is – mint ez a „költemény”. A dolog azért is nevetséges, mert Spiró György, akinek nemcsak kánoni mércével mérve is számos kiváló írása van, aligha szorul rá az efféle „védelemre”. Erről majd lentebb.

Most érdemes újra megvizsgálni a szerző utóbbi mondatait:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Hm…

„a nemzeti toposzok is bírálhatók”

Helyre kell tenni az ordas fogalomzavart. Igen, bírálhatók. De – nem gyalázhatók. Az nem bírálat, hanem az intelligencia hiánya. Más kérdés, hogy a nemzeti toposzok és a nemzeti értékek aligha tartoznak egy dimenzióba. Az itteni felsorolás ilyet akar sejtetni, feltételezem, csak figyelmetlenségből.

„a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők”

Ez azonban már más lapra tartozik. Voltaképpen a cikkből idézett szövegben leginkább itt lóg ki a lóláb. Mi az, hogy az érték megkérdőjelezhető?

Hogyan is lehetne megkérdőjelezni az értéket? Az érték – érték.

Akadnak persze hamis értékek, ilyesmi minden korban bekerül a szekér saroglyájába, és értéknek mutatja magát. Ezt viszont nemcsak lehet, meg is kell kérdőjelezni. Ezt tette egyebek között a magyar költészetben Ady előtt helyenként már Petőfi is, a közirodalomban pedig igen sokan. A nemzeti elfogultság újra meg újra visszatér, és mindig megpróbálja elhomályosítani a tisztánlátást.

Meg kell azonban mondani, mit tekintünk hamis értéknek, álértéknek, és le is kell leplezni.

Csak az álérték az, ami megkérdőjelezhető a valódi érték soha. Itt pedig nem arról van szó, hogy valami értékként szereplő dologról bebizonyosodik az értéktelensége, itt értéket akar megkérdőjelezni tisztelt szerzőnk. Hát nem. Értéket nem lehet megkérdőjelezni. Talán csak elszólás? Elszólásnak igen ostoba elszólás.

Sajnos létezik olyan alapállás, amelyből a nemzeti érték könnyedén megkérdőjelezhető. Két ilyen is van:

Ø      Ellenséges soviniszta nézőpont

Ø      A nemzet gyűlöletének nézőpontja

Egyiket sem tételezem fel a Szerzőről.

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Itt ugyanaz a helyzet, csak nehezebben érhető tetten.

Kevés nyelvi eszköz van, amit a közelmúltban annyira üldöztek volna, mint a pátoszt. Ennek kezdetben az volt az (érthető) oka, hogy a korábbi korszakok közélete a mindennapi használatban nagyon is elkoptatta az álpátoszt. Erre természetes visszahatásként jelentkezett a deheroizálás, pátosztalanítás, a pátosz mellőzése,

Csakhogy…

Nagy hangsúllyal kell elkülönítenünk egymástól a nemzeti pátoszt és a ripacs álpátoszt. A kettőt egymástól nyelvi értelemben csaknem lehetetlen megkülönböztetni, a szituáció adja, vagy veszi el a hitelét.

Valódi és álpátosz viszonya ugyanaz, mint fenségesé és nevetségesé. Egy lépés a határ – vagy annyi sem.

Az igazi pátoszt a leggyakrabban csak az utókor látja ünnepélyesnek, és nem feltétlenül kellenek hozzá nagy szavak. Az álpátosz protokolláris szóvirág, esetleg olyan alkalmi verbális megnyilvánulás, amely mögött nem áll a valóság és a szükség fedezete. A „szózaténeklő táblabírák” (Vajda János) elkoptatott frázisa. A pátosz a kötődés és az elkötelezettség legerősebb nyelvi eszköze, bármikor nem alkalmazható, mert nincs is rá szükség. Nem a mindennapi kommunikáció nyelvi eszköze. A hazaszeretet könnyező szemű, melldöngetéssel tarkított hangsúlyozása egy alapkőletételnél, vagy egy választási gyűlésen általában álpátosz, ripacskodás.

Eger várkapitánya, Dobó István a források tanúsága szerint eskütételkor ezt mondta a katonáinak:

„A falak ereje nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Pátosz rejlik az egyszerű szavakban, nem is akármilyen, de igazi hitelét még csak nem is az adott helyzet, a várvédők eskütétele, harc előtti elszántsága, parancsnokuk eltökéltsége, hanem az elkövetkező harminckét nap folyamatos harca adta meg. Ez adja meg a kijelentés különös és örökérvényű pátoszát. Parancsnok és katonái teljesítették vállalt feladatukat, megvédték a haza rájuk bízott részét az ellenséges túlerőtől.

Ugyanez a kijelentés egy számháború, hadgyakorlat, vagy békebeli harci játék előtt rendkívül ostobán hangzana, álpátosz volna, ami mindig nevetséges. Nem volna, ami hitelesítené.

Még mindig nehéz azonban értelmezni a Szerző kijelentését:

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Álpátosz és valódi nemzeti pátosz látszólag igen közel áll egymáshoz. Ugyanazon szavak mindkettőt hordozhatják. a különbség azonban – egy világ.

Csakhogy…

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Ez nem igaz. A nemzeti pátosz legfeljebb valami kimondottan ellenséges, vagy soviniszta nézőpontból gúnyolható ki. Ahogy szomszéd nacionalisták magyar zászlót égetnek.

Jó érzésű ember nem nézheti örömmel egyetlen más nép zászlajának elégetését sem.

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Nem gúnyolható ki. Jó érzéssel nem. Bárki zászlajának elégetése, himnuszának nyilvános kifütyülése, nemzeti és vallási értékeinek meggyalázása elfogadhatatlan.

Gúnyolódni bármin lehet. A debil Ubulka akármin képes röhögni, akár a fakutya. Értelmiségi azonban nem süllyedhet Ubulka „nívójára”.

a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Nem, kedves Szerző Úr. A nemzeti értékek nem kérdőjelezhetők meg, a nemzeti pátosz nem gúnyolható ki. Ha mégis megteszi, utolsó sudribunkónak méltóztatik lenni.

Érdemes lenne azon elgondolkodni, vajon mi vihet rá egy magyar értelmiségit arra, hogy saját nemzeti értékeit akarja gúnyolni és megkérdőjelezni?

Miben különbözik ez egy elvakult román vagy szlovák soviniszta gyalázkodásától?

Tagadhatatlan, hogy a kánon nem mentes az üldözési mániától. Ennek kialakulása szinte óhatatlan. A közönség zöme nem kedveli a kanonizált irodalmat és költészetet, és az emberek zöme ezzel kapcsolatban nem tesz lakatot a szájára.

Nem kedvelik, mert nem az övék.

Ha ennek hangot adnak, a kánon riadót fúj, és teljes médiafölényének bevetésével arról próbál meggyőzni bennünket, hogy – üldözik. Sőt. esetleg „üldözik a kultúrát”. Talán ilyen komikus esetek táplálják a kánonnak a magyarság és a magyar értékek iránti gyűlöletét, talán más. Talán a kánon élősdi természetéből adódik. Abszurdnak mindenképpen abszurd.

A kánontól nem idegen a magyar értékek elleni gyűlöletbeszéd. Minden lehetséges módját alkalmazza a gügye rigmustól a gusztustalanul abszurd ál-iróniáig. A kánon nem szereti a hazát, a haza nem szereti a kánont. Ez csak újabb szempont jelenlegi irodalmi kánonunk alapvető céltalanságához.

Sajnos az idézet további része is érdekes:

„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Igazán hálás lehetek a Szerzőnek. Ritkán áll így együtt a hazai kozmopolitizmus teljes kórképe.

Lássuk:

„„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,”

Kinek és mitől „gyanús eleve az, ami nemzetközi,”? Gyanús-e egyáltalán?

Ha kimerítően felelni akarnék a kérdésre, sorra kellene vennem a „nemzetközi” jelző összes lehetséges jelentését, ami képtelenség. Csak néhány motívumot említek.

Ha egy külföldi értelmiségi a kozmopolitáink által kapott információk alapján olyan magyarországi tényt, eseményt, szituációt minősít, amiről láthatóan fogalma sincs, az aligha tekinthető komoly nemzetközi visszhangnak. Az utóbbi években ilyesmi tömegesen fordult elő.

Ha külföldi médium szintén honi kozmopolitáink sugallatára olyan tájékoztatást ad a magyarországi viszonyokról, amelynek látható alapja az alapvető tudatlanság és tájékozatlanság, eme tudatlanságára és tájékozatlanságára támaszkodva minősít, véleményt mond, állást foglal, azt sem tekinthetjük „mértékadó európai körök” véleményének.

Ilyen esetek is sűrűn történnek. Van azonban ennél is szégyenletesebb szituáció.

Ha valamely nemzetközi projektben vagy intézményben hazánkat kizárólag kozmopoliták képviselik, rendszeresen hajlamosak megfeledkezni a magyar nemzeti érdekek elemi képviseletéről is. Franciák, angolok vagy németek ilyet szinte sohasem vétenek, nem is beszélve szomszédainkról. Az EU tájékoztató anyagainak többségében az ezeregyszáz esztendős magyar történelemről szinte semmit sem találunk, Szent Istvánról, Hunyadiról, 1848-49-ről szó sem esik. Ellenben bő lére eresztve fejtegetik, hogy hazánk volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ezzel szemben például a független államként néhány évtizede létező Szlovákia történetét hosszan részletezik, részben a magyar történelemből „átemelt” tényekkel, de „elfelejtik megemlíteni”, hogy Szlovákia volt „Hitler első csatlósa”. Amikor még senki sem állt Hitler ellen, szlovák hadosztályok is részt vettek Lengyelország lerohanásában.

Az ilyen és ehhez hasonló szégyenletes eljárások miatt nem bízunk kozmopolitáink nemzetközi ténykedésében.

Nem általában a „nemzetköziséggel” szemben vagyunk bizalmatlanok, hanem kimondottan az ilyesmikkel szemben, és a bizalmatlanságunk jogos.

„és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Az idézet vége. Elképesztő ostobaság-tömkeleg torlódott össze itt nem egészen két sorba. Vágjunk benne rendet.

„az irónia”

Erről már szóltam. Az „irónia” a kánon állandó mentőöve. Ha valamilyen támadható szöveget kifogás ér, a védelmezők tüstént ezzel hozakodnak elő. Könnyedén minősítik iróniának azt is, aminek semmi köze hozzá. A durva ízléstelenséget is Láthattuk Petri verse kapcsán.

„adott esetben a provokáció”

Ez már sokkal közelebb áll az igazsághoz, de még mindig nem az. A provokáció kihívó megjegyzés vagy magatartás, a leggyakrabban valamilyen válaszra, cselekvésre való mozgósítás céljából. A provokáció szándékosan és ravaszul történik, magában indulatmentes, a provokált személyt vagy személyeket akarja indulatba hozni. Célja a másik hitelének rontása, lejáratása, vagy éppen tönkretétele. Sátáni eljárás, besúgók hatósági spiclik gyakori módszere.

Itt Közép-Európában az elmúlt évszázadban nagyon is megtanultuk, mivel is foglalkozik a beugrató ügynök (agent provocateur), és nem kedveljük az efféle magatartást.

Miféle célja lehet egy ilyen „provokációnak”?

„még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Jót tenne?

Valóban így gondolja a Tisztelt Szerző? Vagy ez csak valami hajánál fogva iderángatott kényszer-érv az inkriminált szöveg mentegetésére?

Éppen az értékeket kétségbe vonó durva provokáció tehetne jót a magyar nemzeti identitásnak? Vajon ennek az ötletnek mi lehet a forrása? Felelőtlenség? Butaság? Mindkettő?

Mit akar?

„egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Átalakítani? Mivé?

Éppen az ízléstelen provokáció tenne jót a nemzeti identitás átalakításában?

Érvnek nevetséges érv. Mintha nem történt volna már éppen elég provokáció, és a Tisztelt Szerző nem tudna ezek „eredményében” gyönyörködni.

„egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás”

Ez azonban valóban komoly probléma, nem mehetek el mellette.

„egy alapvetően sérelmi alapú”

Nagyon fontos ponthoz értem. Most világlik ki, hogy mennyire elmegy a valódi problémák mellett a kánon gondolkodása, mennyire nincs velük egy dimenzióban, és a problémák mennyire meghaladják nemcsak a kánon képességeit, de céljainak hasznosságát is.

Ha „sérelmi alapú”, az nyilván azt jelenti, hogy súlyos sérelmek értek bennünket, amelyeket a mai napig sem tudtunk feldolgozni.

Miféle sérelem? Nyilvánvaló a válasz: Trianon.

Nem kerülhetem meg a témát.

Trianonnal kapcsolatban szinte közhely a mai médiában, hogy úgymond már mindenki régen túltette magát a magyarokon kívül. A hangzatos kijelentés egyfelől nem igaz, másfelől értelmetlen, hiszen rajtunk kívül senki mást nem raboltak ott ki.

Hogyan is tehettük volna túl magunkat rajta, amikor a következmények máig hatnak?

Az utódállami lelkiismeret ma sem tiszta, lényegében ma is megszállt tartományoknak tekinti az elcsatolt területeket. Ha nem így volna, nem kellene mindenféle fortélyos és kicsinyes módon újra és újra üldöznie az ott őshonos magyarokat, illetve nem kellene állandóan olyan „történelmi” képzelgéseket gyártania, amelyek a mai utódállamok „történeti előképét” ábrándozzák a magyar honfoglalás előtti időkbe. A VIII-IX. században nem volt Erdélyben „dákoromán királyság”, Csák Máté sem alapított semmiféle „szlovák nemzetállamot”, hogy a többi hasonló fantazmagóriáról ne is beszéljek.

Trianon problémája ma is élő probléma. Él ma is az Illyés Gyula jellemezte „gyűlöletgyűrű”.

Hogyan tudnánk a probléma mélyére ásni, és hogyan tudnánk megoldani?

Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás” keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.

A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől, lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj” státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi. A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.

Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel, szeretettel, de teljes határozottsággal a kárpát-medencei halálos légkört feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást.

Mi a megoldás?

A tradíciók alapján a hazafiság új és jövőt adó kultúráját kell megteremtenünk, amelynek alapját az együttműködés, egymás tisztelete lépezi. A Kárpát-medence népei kölcsönösen lemondanak az egymás elleni erőszakról, kölcsönösen óvják egymás, valamit a térség közös autonómiáját. Felmerülő problémáikat közösen, külső hatalom bevonása nélkül rendezik. Együttműködésük az autonómiával rendelkező, belső ügyeiket önállóan intéző területi és nemzeti közösségek összefogására épül.

Ez a folyamat több nemzedék életét is felölelheti, de el kell kezdenünk, mert valódi, végérvényes, minden érdekelt számára kedvező megoldást hozhat.

Ezt a problémát segítene megoldani a nemzeti értékeinket gyalázó provokáció? Ugyan, mivel? Hogy még nagyobb meghasonlást gerjesszen? Vagy még inkább a szőnyeg alá söpörje a bajokat? Majd csak lesz valahogy?

Irodalmi kánonunk addig hangoztatta, hogy „az irodalomnak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban, amíg sikerrel le is szokott a problémalátásról. Még a felszínt sem karcolja. Még csak figyelembe venni sem érdemes. Tudjuk, hogy az általa kultivált irodalomnak a problémák megoldása „nem feladata”, erre nem is képes, nem is alkalmas. Ne várjunk tőle semmi erejét meghaladót.

A kozmopolitáktól sem. Ők másféle világról ábrándoznak, olyanról, amilyenben mi nem akarunk élni.

Ezt itt kellett elmondanom a hazafisággal, kozmopolitizmussal, illetve a velül összefüggő problémákkal kapcsolatban.

A kánonon belül ma is az enigmatikus kétkulacsosság járja a hazafisággal kapcsolatban. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon…

Le kell szögeznem valami nagyon fontosat. Nem szabad ellenségnek tekinteni a kozmopolitákat! Lehetőséget kell nekik adni, hogy meggyőződésükön változtassanak.

Jelen hivatalos irodalmi kánonunk kozmopolita jellegű. A kozmopolitizmus világképéről lentebb szólok.

Folytatása következik

---

[1] Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz

[2] Ugyanott

[3] UgyanottSZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

Mielőtt a legizgalmasabb kérdésre térnék, jelesül arra, milyen lehetőségek vannak arra, hogy az új magyar költészet a kánon berkein kívülről érkezzen, még mindig vizsgálnom kell néhány fontos tényezőt.

Hazánk és a világ

v     Valóban nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy éppen most jött el annak az ideje, hogy újra megtanuljunk népben és nemzetben gondolkodni. Sőt. népekben és nemzetekben.

Fontos-e még ma is a nemzeti identitás?

Fontos bizony!

A nemzeti identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz az emberiség számára, mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita szólamok.

Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.

Fentebb már említettem, hogy a jelenlegi hazai lírai kánon szemében egyáltalán nem „trendi” a hazafiság, a hazaszeretet. Ha ezzel találkozik, azt hajlamos ábrándos magyarkodásnak, veszedelmes nacionalizmusnak, sőt sovinizmusnak is beállítani.

Talán ebben különbözik a hazai kánon a szomszéd népek hivatalos költészeti kánonjaitól. Az utódállamok lírai kánonja ugyanis kivétel nélkül mind kőkeményen nacionalista. Vagy ha nem is teljességgel az, tűri és bátorítja a nacionalizmust.

A hazai kánon már a második világháború óta betegesen irtózik a hazafiságtól, helyette valami parttalan és lapos kozmopolitizmust támogat. Ez a kánon egyik legkártékonyabb törekvése. A kánon vétkes abban, hogy emiatt a magyar kultúrában mára robbanásveszélyes állapot alakult ki.

Nem állítom, hogy a szomszéd államok helyenként igen agresszív nacionalizmusa önmagában természetes és elfogadható lenne, de a hazai, hivatalosan erőltetett kozmopolitizmusnál sokkal egészségesebb.

A magyarországi hivatalosan erőltetett kozmopolitizmust súlyos felelősség terheli a magyar kultúra torzulásaiért, szakadásaiért.

A magyarság tengernyi szenvedése ellenére még a második világháború után is nagy önbizalmú nemzet volt. Ezt mutatja az ország újjáépítésében mutatott elszántsága. Törvényszerű volt, hogy ez a szabadságszerető nép előbb vagy utóbb fellázad a paranoid kommunista diktatúra ellen. Az 1956-os forradalom a sztálini táboron belül példátlan volt, a világ értünk aggódott, a magyarságot tisztelet övezte.

A forradalom után hatalomra jutó Kádár-rendszer vezetői semmitől sem féltek jobban, mint a magyar függetlenségi hagyományoktól. Saját jól felfogott érdekükben igyekeztek olyan belső körülményeket létrehozni, hogy az emberek előtt meglegyen az egyéni boldogulásnak valamiféle anyagi perspektívája, hogy ne alakulhasson ki újra forradalmi helyzet. Így lettünk mi „a legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” országa. Manapság sok rosszat mondanak utólag a Kádár-féle konszolidációról, gyakran olyanok, akik maguk is haszonélvezői voltak. A vádak egy része ilyen értelemben igaztalan: a rendszer képes volt húsz éven keresztül viszonylagos jólétet teremteni. Az utcákon nem voltak hajléktalanok, aki dolgozni akart, találhatott munkahelyet, és aki megfogta a munka végét, viszonylagos anyagi jólétet teremthetett a családjának. Családok tízezrei építettek maguknak kényelmes házat, és az ország lakosságának több mint fele abban a korszakban jutott villanyhoz, vezetékes ivóvízhez. Az ország infrastruktúrája hatalmasat fejlődött.

Volt azonban az éremnek más oldala is.

Lassanként elszállt a magyarság önbizalma. Még az ötvenes és hatvanas években kitartott; ezt nemcsak a sportsikerek – nagyhatalom voltunk a sportban, lélekszámunkhoz képest elképesztő eredményeket értünk el, ma már ez furcsán hangzik -, nemcsak a magyar oktatás akkori világhíre jelezte, hanem a közhangulat is. Az emberek dolgoztak, optimisták voltak, a társadalmi szolidaritás működött. Mindez akkorra fordult ellentétébe, amikor felnőttek a keményen agymosott generációk – a rendszerváltás első évtizedeire. Akkortól lett „ciki magyarnak lenni”.

A Kádár-korszak állampártja nemcsak a vallás, hanem „a magyar nacionalizmus” ellen is harcot hirdetett, és gyakorlatilag a magyar hazafiságnak üzent hadat. A hetvenes évek közepére-végére sikerült is aláásnia az ország egészséges önbizalmát. Ekkor foglalta el pozícióit a mai kánon, és – mondvacsinált változások közepette - ott trónol jelenleg is.

Ennek az éremnek is van más oldala.

A magyar kultúra szakadása a hatvanas években kezdődött. Az állam hivatalosan nem vett tudomást a határon túli magyarok kemény utódállami üldözéséről. Csak magánemberi szinten lehetett suttogni arról, mit is művel a paranoiás, nacionalista román diktátor, közben pedig a tankönyveinkben az állt, hogy „a testvéri román állam” igen tisztességesen bánik az ottani magyarokkal, akik jól élnek. Mindenki tudta az igazat, meg azt is, hogy „hivatalosan” mi a helyzet. Kétdimenziós közvélemény alakult ki, és mindenki tudta, hogy a magántermészetű információ közelebb áll a valósághoz, mint a hivatalos.

A magyar hazaszeretet a hetvenes évek végére Magyarországon nehezen vállalhatóvá vált. A „nacionalizmus elleni harc” kerge ürügyén minden megnyilvánulását igyekezett elfojtani a hatalom.

A szovjet tábor gyengülése ekkor már nyilvánvalóvá vált, és sokan „helyezkedni” kezdtek.

A kultúra berkeinek hatalomhoz közeli köreiben a sunyi, kétkulacsos magatartás vált normává. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mutatkozzak kellő mértékben a demokrácia hívének, de a hazai díjakról se maradjak le. Elkezdődött a kültelki enigmák, fondorlatos többértelműségek, belsőutalgatások sivár korszaka. A kánon normái ehhez igazodtak. Az egyenes beszéd, a bátor kiállás, az elvhűség, a gerinc helyét a taktikázás, laposkúszás-álcázás, a rugalmas elszakadás vette át. Ennek következtében uralkodott el a kisstílűség. Ha egy színházi előadás díszletében néhány pillanatra feltűnt az 56-os szabadságharcból ismert budapesti Corvin köz fényképe, az „hatalmas kulturális eseménynek”, sőt „ellenállásnak” számított akkor is, ha az előadásnak a világon semmi köze sem volt a szabadságharchoz. A sunyi és kétértelmű utalgatások „hősei” a kánon vezéralakjaiként dicsőültek meg, és a kulturális színvonal hozzájuk „igazodott”.

Igazság szerint sokkal tisztességesebben és gerincesebben viselkedtek és alkottak azok, akik a kommunizmusnak és a Kádár-rendszernek őszinte hívei voltak. Ezt manapság nem divat mondani, de voltak ilyenek is. Hangjuk lassacskán háttérbe szorult. A rendszer bomlása elképesztő jelenségeket produkált. Az „ellenállók”, „rendszerváltók” leginkább „rugalmas” rétege itthon már taktikából tetszelgett az „üldözött” szerepében, mégis gyakrabban kaptak nyugati útlevelet, mint az egyszerű állampolgárok zöme. A „demokratikus megmondó emberek” osztották az észt a médiában, és állítólagos demokrata létüket cáfolva terjesztették a legalantasabb vadkapitalizmust.

Már a rendszerváltást megelőző években kezdetét vette a „tolongás a damaszkuszi úton”. A sunyi bele- és mellémagyarázások, szerecsenmosdatások közepette terjedt a kritikátlan nyugatmánia és külföldimádat – idehaza meg valami gyarmati népre jellemző, szégyenszagú bennszülött-komplexus.

A kultúra szakadása mára kiszélesedett. Ma már nem egyszerű szakadás, hanem tátongó rés. Helyenként politikai színezetet is kapott. A hivatalosan támogatott kozmopolitizmus törekvései törvényszerűen torkolltak saját ellentétükbe, fellángolt a nemzeti érzés, helyenként túlzásokba is esett, ma már az agresszív és ábrándos nacionalizmusnak több változata is létezik Magyarországon. Helyenként még a nem létező fegyvereket csörtető harcos militarizmus is létezik.

Ne gondoljuk, hogy ebben a kánon és az általa preferált parttalan kozmopolitizmus ártatlan volna. Dehogy is ártatlan a kozmopolitizmus! Tény, hogy szeret az ártatlanság glóriájában tetszelegni, de nem szabad hinni neki. Nagyon is vétkes az agresszív nacionalizmus fennmaradásában, éppenséggel gerjeszti azt. Kozmopolitizmus és agresszív nacionalizmus édestestvérek: egymás tükörképei. Amíg az egyik létezik, előfordul a másik is. Szükségük is van egymásra, hogy legyen mire mutogatni.

Ráadásul a mai kozmopolitizmus az esetek legnagyobb részében vitaképtelen. Nem hajlandó meghallgatni az érveket, oda sem figyel rájuk. Ha a dogmáikat bárhonnan támadva látják, azonnal istázni és fóbozni kezdenek, és tüstént meg is nyugszanak; ha a vitapartnerre sikerül valamelyik nevetséges vádjukat ráragasztani, többé nem figyelnek arra, amit mond. A „polkorrekt” a nyelvi inkvizíció önveszélyes falai mögül ismételgetik istáikat és fóbjaikat, mint a betanított papagáj. Ez a vitaképtelenség a mai magyar közélet egyik veszedelmes jellemzője. A „leistázott” vagy „lefóbozott” megszólaló esetleg védekezni kezd, a vita máris személyeskedésbe torkollt, már nem a lényegről szól, a témát ismét szőnyeg alá lehet söpörni.

Régen ideje lett volna a Kárpát-medence többi nemzetei felé a valódi és igazi megbékéléssel járó együttműködés átfogó tervét felkínálni. A magyar politika ezzel lényegében Trianon óta adós. Ez azonban csak akkor járhat(na) valódi eredménnyel, ha a magyar nép teljes öntudattal és önbizalommal venne részt benne.

Ezt lépést mindenképpen a magyarságnak kell megtennie, helyzetünk, hagyományaink minket predesztinálnak erre. Az egész világ számára példa lesz, ha egyszer megtörténik.

Ez ma talán még messzebb van, mint bármikor.

A kánon köreinek kozmopolitizmusa oda erősödött, hogy immáron apokriffá lett a magyar hazaszeretet.

Ma is az. Ugyanakkor a kánon neves személyiségei időnként a magyarságon gúnyolódó, a magyar nemzeti értékeket semmibe vevő, rágalmazó és lekicsinylő, gyakran minősíthetetlenül alpári és trágár hangnemű írásokat jelentetnek meg. Ezek kapcsán gyakran törnek ki szenvedélyektől fűtött, személyeskedéstől sem mentes viták.

Ma a kánon köreiben a magyar hazafiság minden megnyilvánulása fasiszta, nacionalista, soviniszta, és ehhez hasonló ostoba jelzőket kap. A hazafiság és a szélsőjobboldaliság közé egyenlőségjelet tesznek.

Csupán egyetlen szöveg részletét idézném, ezzel kapcsolatban a hazai médiában kötetek százaira rúgó mennyiség jelent meg hasonlókból. Képviselje a többit is ez az egy.

Olyan részletet választottam, amely a maga módján intelligens. Nem személyeskedik, nem fasisztázik, nem rasszistázik. Nem istázik, nem fóbozik. Nem alattomos. Emellett magában hordozza szinte mindazt, amivel ma a liberális közgondolkodás és a kánon a magyar hazafiságot illeti, ezért ez a rövidke idézet lehet utóbbiak állatorvosi lova. Ha valamikor végre felmerül a társadalmi párbeszéd szükségessége, és a felek azt végre komolyan is veszik, erről az oldalról nagyjából ilyen érvkészlet várható.

Az idézett írás szerzője Ónody Tamás, megjelent az Élet és Irodalom című lapban 2009. május 29-én:

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme. Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt. Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Tanulságos, hogy a cikk szerzőjének mennyire nincs fogalma róla, hogy voltaképpen mi is a hazafiság. Érdemes a kitételeit egyenként megvizsgálni. A finom és intelligens csúsztatások tömkelege mindenképpen megéri. Ezeknek a szerző valóságos mestere.

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Mintha ma nálunk éppenséggel a kozmopolitizmust üldözné a közélet. Ráadásul a cikk 2009-ben jelent meg, akkor még annyira sem volt igaz, mint most. Mintha a kozmopolitizmushoz a mai média világában valamiféle bátorságra volna szükség.

Ez igen jellemző alapállás a mai kánon kultúrájában. Üldözés-játék. Az „üldözött” országos médiumban siránkozik, az „üldöző” pedig egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy felelhetne. Nem is hagynák. Ez típus-álságosság, kialakulásáért nem a szerzőt terheli a felelősség.

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár,”

Máris egy csúsztatás. A világpolgári attitűd a mai liberális médiában nem bátor személyes kiállás, hanem felülről elvárt beállítódás. Másmilyen emberi alapállással a cikk szerzője nemigen maradhatna meg a lapjánál. Bátorságra éppen az ellenkezőjéhez van szükség abban a világban.

„nyíltan és dacosan kozmopolita”

Ezek szerint a mai liberális média világa „nyílt és dacos”. Talán a szerző valóban ezt tartja magáról, és ez még csak nem is annyira súlyos önértékelési zavar, mint elsőre látszik. A kozmopolita közegben talán nyíltságnak és dacnak tűnik. Különösebb kockázata nincs, a dac merőben virtuális. Ha meg hisznek a szélsőjobb veszélyeiről gyakran éppen általuk terjesztett hisztériának, lelkük rajta. A propaganda még nem valóság. Nagy bajoknak kell történnie ahhoz, hogy a szélsőjobb olyan helyzetbe kerülhessen, amivel ők riogatnak. Ennek esetleges kialakulásáért elég komoly felelősség terhelné őket. Előfordul, hogy „saját aknája veti fel a tűzmestert”.

„kozmopolita”

Az idézett szöveg kulcskifejezése.

Meg is erősíti:

„kozmopolita lenni, világpolgár”

Vizsgáljuk meg, hogy mit is ért ezen a szerző. A szövegben a „kozmopolita” ellenpontja egyértelműen a „törzsi kötődés”. A továbbiakban az utóbbi kifejezést is vizsgálat tárgyává kell majd tennem.

„kozmopolita – törzsi kötődés”

Ebből egyértelműen levonható, hogy a cikk írója számára a „kozmopolita” valamilyen erkölcsi többletet jelent a „törzsi kötődéssel”, azzal a pejoratívan jellemzett magyar hazafisággal szemben.

Mit is jelent a gyakorlatban a kozmopolitizmus?

Abszolút értelemben a fogalom, a világpolgárság, voltaképpen lila köd; aki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. De ezzel nem magyaráztuk meg a fogalmat, a kozmopolitizmus a gyakorlatban minden korban mást és mást jelent.

Mit jelent ma?

A fenti antinómia pontosan kifejezi:

„kozmopolita – törzsi kötődés”

Ebben az értelemben kozmopolita az, aki a világ jelenlegi helyzetében a globális szempontokat egyértelműen a lokális szempontok elé helyezi. A fenti szembeállításból tagadhatatlanul kitűnik, hogy a cikk szerzője így gondolkodik. A globális értelmű kifejezést tisztelettel kezeli, a lokálist megbélyegzően lesajnálja.

Mennyire érthetünk ezzel a felfogással egyet?

Semennyire. A téma hazai tudományossága nagyon világosan elemzi, hogy valóban harmonikus és igazi, emberhez méltó jövőt teremtő fejlődés a Földön kizárólag a globális és lokális szempontok egyensúlya mentén képzelhető el. Ezek közül bármelyik egyoldalú eluralkodása zsarnoksághoz vezet.

Ma Európában a különböző nyelvű nemzeti közösségek és kultúrák fennmaradása a legfontosabb problémák közé tartozik. A nagy hagyományú és soknyelvű Európa a világ egyik legkomolyabb emberi erőforrása. Fenntartása létfontosságú összemberi érdek. Ez lehet a valóban a fejlődés érdekében globalizálódó világ legfontosabb modellje, ahol a kultúrák fenntartásának, egymás mellett élésének és közös fejlődésének problémáit a jövőre nézve meg lehet oldani.

Globális és lokális egyensúlyának alaptényezője a helyi nemzeti és egyéb közösségek identitásának, önrendelkezésének tiszteletben tartása. A világban ez lehet az egyetlen számba jöhető ellensúlya az államok fölötti hatalmat birtokló finánctőkének. A demokrácia fejlesztésének, illetve a valódi demokráciának ez az egyetlen biztosítéka. A globális túlsúlya, ha a helyi közösségekre rendszeresen „demokratikusan” ráerőltetnek valamit, zsarnokságot jelent.

Nem véletlen, hogy napjainkban a kozmopolitizmus hívei elutasítják, és szinte minden lehetséges módon igyekeznek kikezdeni a helyi közösségek önrendelkezésének elvét. Nem véletlenül. Sokan megírták már, hogy a mai kozmopolitizmus lényegében a nemzetközi finánctőke ideológiája. Lekicsinylően, lenézéssel és igaztalanul kezeli a lokális érdekeket, és mindent megtesz a globális elképzelések akadálytalan érvényesítéséért.

Ez a cikk hangvételén is tisztán látszik:

„kozmopolita – törzsi kötődés”

A kozmopolitizmus és a liberalizmus a jelenlegi gyakorlatban a világ felett tényegesen uralkodó pénzügyi körök és nagyvállalat-vezetők érdekeit szolgálja, ezt próbálja a helyi közösségek fölé rendelni. A helyenként igen kenetteljes ideológia mögött a profitszerzésnek és a hatalom megtartásának nyers, profán, az emberiség érdekeivel messzemenően ellentétes törekvései húzódnak meg.

A helyi közösségek identitásának és önrendelkezésének kérdése a világ mai legaktuálisabb problémája. A jelenlegi globalizációs trendek „üzleti” jellegű premisszái számára megoldhatatlan. Mivel megoldás csak az lehetne, ha a világ minden régiójában primátust kapnának az ott élő emberek nemzeti, gazdasági, kulturális és egyéb érdekei, és a döntések meghozatalában mindenütt a régió lakosságának akarata volna az első. Ezeknek a helyi régióknak az összefogása valósíthatná meg a valóban az emberiség érdekében álló globalizációt, amely kellő határok mögé szorítaná a pénz hatalmának birtokosait, és a pénz szerepét is a megfelelő szintre korlátozná.

Ez ma természetesen utópia, de utópia a szabad piac és a pénz szerepén alapuló globalizáció is.

A helyi közösségek önrendelkezésének alapja a legtöbb esetben nem lehet más, mint a hagyományokon alapuló helyi identitás, a közösség hazafisága.

A hazafiság a kozmopolita szemében vörös posztó. Persze, sokkal könnyebb mindenféle nyegle istázással és fóbozással rágalmazni, mint elgondolkodni valódi értelme és jelentősége felől.

A hazafiság nem fasizmus, hanem a nemzeti közösség akaratának kifejeződése. A közösség nemzeti és kulturális hagyományait ápolva, a maga akarata szerint, teljes belső autonómiában szeretne élni hazájában, és tiltakozik az ellen, hogy bármit bármiféle birodalmi, vagy látszat-demokratikus alapon rákényszerítsenek. Ma még számos helyi probléma (is) akadályozza világszerte a helyi nemzeti és közösségi autonómiák békés együttélésének megvalósítását. Ezeket a jelenlegi globalizációs törekvések szinte kivétel nélkül súlyosbítják.

Ráadásul a magyar hazafiság szerepe Európában ma már kulcsfontosságú. Nemcsak azért, mert diaszpóráink vannak gyakorlatilag az egész világban. Ezt más nemzetek is elmondhatják. Azért vagyunk Európának kulcsfontosságú népe, mert mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb nemzeti kisebbségével, akik számos állam területén élnek, valaha egy nemzettestet alkottak, amelyet erőszakos nagyhatalmi döntés szabdalt darabokra. Ezért fokozottan érdekeltek vagyunk a nemzeti kisebbségek közötti megbékélésben, ennek az egész világ számára példát adó megszervezésében.

Újfajta hazafiságra van szükség. Kölcsönösen el kell fogadnunk, hogy a mi tradicionális hazánk – hagyományos hazája más népeknek is. Emelt fővel, a kölcsönösségre, egymás kultúrájának tiszteletben tartására fókuszálva. Ez a magyarság mai, valóságos feladata, és ebből a kozmopoliták láthatóan nem akarnak részt vállalni, bagatellizálnák, a szőnyeg alá söpörnék – ahogy eddig is tették minden esetben.

A globalizációs ideológia által a nemzeti identitás ellenében támogatott elképzelés a multikulturalizmus.

Ezzel kapcsolatban ma pontosan ugyanúgy kialakult a kétdimenziós közvélemény, ahogy itthon a Kádár-korszakban. Ez sokat elmond a témáról. A „szabad és független” média általában dicshimnuszokat zeng a multikulturalitásról, külföldi ismerőseinktől pedig megtudhatjuk a hétköznapi igazságot.

A multikultiralitás elve lényegében megbukott, de a kánon ezt csak nagyon szemérmesen meri bevallani. Amikor akad egy bátor értelmiségi, aki első kézből megírja a kendőzetlen igazságot, dühös támadások érik. A magyarországi társadalomtudományi irodalom is kritikusan szemléli a multikulturalitás fogalmát.

A multikulturalitás propagálását a hatalom részéről az motiválhatta, hogy a lokális tradíciók felszámolásával, vagy legalább háttérbe szorításával olyan identitás nélküli, vagy csökevényes identitású tömeg jön létre, amely a hatalomnak a hagyományos helyi közösségnél sokkal jobban ki van szolgáltatva, elemei egymással sakkban tartva könnyűszerrel kordában tarthatók. A gyakorlatban derült ki, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és rosszabb. A szokásos „Divide et impera!” nem ilyen egyszerűen működik.

A multikulturalitás a gyakorlatban a harmadik világ etnikai és vallási problémáinak Európába importálását jelenti. Eredetileg az volt az ezt eredményező elhibázott bevándorlás-politika célja, hogy a nyugat-európai életmódból eredő népesség-fogyatkozást kiegyenlítse. A „gyógyszer” legalább akkora bajt okozott, mint a betegség, amire „felírták”. Nyugat-Európa országaiba olyan nagy létszámú – különösen iszlám vallású – tömegek kerültek, amelyek a többségi társadalommal ellenségesen állnak szemben. A gyakorlatban még az alapvető együttélési normák terén sem sikerült igazi kompromisszumot kialakítani. Egyes iszlám csoportok a mindennapi életben terrorizálják a többi embert, keresztényeket és ateistákat a maguk felfogása alapján „büntetnek”, volt férjek meggyilkolják elvált feleségeiket. Az incidenseknek se szeri, se száma.

A nyugati életmódot és szokásokat felvenni nem hajlandó csoportok rendszeresen nyomást gyakorolnak azon földijeikre, akik beilleszkedtek a nyugati társadalomba. Integrálásuk reménytelennek tűnik.

Ezek a csoportok továbbra is otthoni törzsi-nemzetségi értékrendjük szerint élnek, nem vesznek tudomást az őket körülvevő modern világról, annak hatásait a minimumra korlátozzák. Olyan furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a kozmopolita arrogancia törzsi kötődésnek szidalmazza a hazafiságot, az általuk favorizált „multikulturalitás” teljesen reális törzsi kötődést akar Európára szabadítani.

A „multikultiralitás” eredményeképpen a mai Nyugat-Európában miniatűr válsággócok százai keletkeztek, amelyek válságos helyzetben akár polgárháborús feszültség hordozói is lehetnek.

A „multikulturalitás”, illetve az azt előmozdító bevándorlás-politika a modern európai társadalom-politikai legnagyobb melléfogása. Feladatát nem oldotta meg, küldetését nem teljesítette, de nehéz helyzetbe hozta a benne élőket. Különböző kultúrájú népek között a tolerancia kialakításának módja semmiképpen sem lehet a keverésük, ami kölcsönösen védekezésre kényszeríti őket.

Nyugat-Európa lényegében nem tudta megoldani a bevándorlással a népességfogyatkozásból eredő problémáit. Elkerülhetetlen a nyugat-európai életforma megújítása egyéni és közösségi értelemben véve egyaránt. Ennek igen sok feltétele van a gazdaságtól a kultúráig.

Önfelszámoló gazdasági viszonyok helyett a fenntartásra, a megmaradásra, a stabilizációra és a társadalmi szolidaritásra kell koncentrálni. Háttérbe kell szorulnia a versengésnek, a profitnak. Ha nem ez történik, Európa nagyon nehéz idők elé néz.

A jelenlegi kozmopolitizmus olyan „jövő” felé vezet, ahol a Földön csak néhány tízezer embernek lenne igazi foglalkozása, a többiek lennének a nyáj, akiket az „elit” elektronikus erőszakrendszere tart féken, és akiknek a létszámát állandóan „szabályoznák”. Az ilyen világnak a science fiction univerzumán belül kell maradnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világ népei a kezükbe veszik a sorsukat. Elsőnek éppen Európa.

Európa békés forradalom előtt áll. A multinacionális vállalatok és nagybankok öncélú és kártékony uralma helyett Európa nemzeteinek közös önigazgatására kell a hangsúlyt helyezni, különben nincs jövő.

A létező szocializmus bukása után azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

Ideje kiszélesíteni az emberi jogok körét a következőkkel:

v     Az emberhez méltó lakhelyhez, otthonhoz való jog

v     A lakóhely háborítatlanságához való jog

v     Az alapvető megélhetéshez való jog

v     A munkahelyhez való jog

v     Az önálló jövedelemhez való jog

v     Az erőszakmentességhez való jog nem csupán fizikai értelemben

v     A közösségi és a nemzeti identitáshoz való jog

v     A közösségi és nemzeti identitás szabad választásának joga

v     A vallási identitáshoz való jog

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét. Azt nem. Messze nem, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség. A jelenleginél közelebb állna a demokrácia eszményképéhez. Az emberi jogok folyamatosan fejlődnek együtt az emberi társadalommal.

A Föld népeinek békés együttműködése csak a közösségi önrendelkezés teljes megvalósítása mentén történhet. Kultúrák között igen sok egyeztetésre van szükség. Közös nevezőre sohasem hozhatók, de alapvető közös etika kialakítható, amelynek azt is tisztázni kell, meddig tart a közösség belügye. Itt az emberi élet szentsége lehet a kiindulópont.

A lokális szempontok hangsúlyozása korántsem jelenti természetesen azt, hogy a valódi globális szempontok ne lennének fontosak. Ehhez azonban elengedhetetlen végre tisztázni, melyek is a valóban globális szempontok, amelyeknek primátust kell kapniuk.

Ezeket a következők mentén kell kijelölni:

v     Az emberi élet védelme és feltétel nélküli tisztelete

v     Az erőszaknak, mint ember és ember közötti kapcsolatnak feltétel nélküli elvetése

v     A Földnek és erőforrásainak védelme

v     A gazdaságnak az a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, nem pedig az, hogy keveseknek profitot termeljen

Még ez sem minden. A folyamatos fejlődés mindig új problémákat vet majd fel, folyamatosan az alapelvek kiegészítésére lesz szükség.

Ennek szellemében nézem tovább az idézett cikket. Még mindig az első mondat:

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Van még itt kulcsfontosságú kifejezés:

„, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

„ akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot,”

Nincs érzelmi kötődése, nem tartja fontosnak a nemzeti hovatartozást. Ez önmagában még csak szimpla fogyatékosság. Valamit nyilván fontosabbnak tart.

Ez önmagában nem tisztességtelen. Nem kertel, nem alattomos. Kimondja. Csupán egyetlen fontos konklúziót szűrhetünk le belőle: a magyarsággal, a magyar értékekkel kapcsolatban a véleménye számunkra nem lehet releváns. Ezzel kapcsolatban sohasem hallgathatunk rá, mert a számára nem fontosak a magyar nemzeti értékek, és mi sem vagyunk azok.

Sok minden másban fontos lehet a kozmopolita véleménye, szakértelme, de a haza és a nemzeti értékek ügyében ne hallgassunk rá. Nem érez velünk, nem fontosak neki az értékeink – nem is tartja őket értékeknek. A kozmopolita mindig úgy érzi, ő nem engedhet – pedig nagyon is sokat kellene engednie egy értelmes konszenzus érdekében. A kozmopolita általában világlátott, számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Ennek tudatában úgy véli, okosabb, műveltebb, tájékozottabb, mint az itthoni „bennszülöttek”. Mindent mindig „jobban tud”, meg van győződve róla, hogy nálunk jobban érti, hogy igazából mire is van szükségünk.

Ezért teljes erkölcsi ártatlansággal kényszerítene ránk olyasmiket is, amelyek itt Magyarországon lehetetlen helyzetet teremtenének, és veszélyeztetnék a hétköznapi otthonosság érzetét. Amelyek súlyos és fontos nemzeti érdekeket sértenek. A kozmopolita sohasem fogja megérteni, hogy intézkedései miért váltanak ki ellenszenvet, nem érti a magyarok motivációit, valami bennszülött beszűkültségnek értelmezi, a jogos kifogásokat is félresöpri.

Ø      Mit sírnak?

Ø      Miért nem alkalmazkodnak?

Ø      Majd megszokják!

Ø      Miért nem mennek külföldre?

A kozmopolita kíméletlenül és könyörtelenül erőltetné ránk a saját rögeszméit. Bárhol és bármikor. Volt már erre példa nem egyszer.

Érdekes módon mások nemzeti érdekeire több tekintettel van. A hazai nem számít. Abban benne él, és azt ő amúgy is „jobban tudja”. Nem érdeklik az ellenvetések. Ha a multikulturalitás a vesszőparipája, hatalom van a kezében és lehetősége adódik, akár egymillió mohamedánt is az országba telepítene a minimális feltételek megteremtése nélkül, olyan belpolitikai problémagócot teremtve, amilyenről legfeljebb rémálmainkban hallottunk, és roppant elégedett volna. Sikernek könyvelné el. Akinek nem tetszik, az „rasszista”, meg „xenofób”. Ez ilyen egyszerű – el is van intézve. 

A kozmopolita a nemzeti értékeket, szempontokat felesleges nyűgnek tekinti, és félresöpri őket. Végig sem gondolja. Ezek csak „törzsi szempontok”.

Az idézet világosan beszél. Ki is küszöböli az esetleges félreértéseket:

„nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Ami nem a legfontosabb, az esetleg másodrangú. Harmadrangú. Tizedrangú. Vagy annál is alacsonyabb rendű.

A kozmopolitizmus képviselője világosan közli velünk, hogy értékszempontjai között a magyar néphez való tartozás értéke a számára csekély.

Félreértés ne essék: ez nem hazaárulás. Ne tekintsük annak, ne szemléljük indulattal. A kozmopolita sohasem érzett velünk igazi közösséget, el sem árulhatja azt. Számára a magyarsághoz való tartozás csak a személyes identitás egyik, és nem is a legfontosabb külsődleges eleme.

Érdekes tovább is.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Jelentős részben emiatt a mondat miatt szemeltem ki az idézetet. Szinte minden jelentős mozzanatát tartalmazza hazai kozmopolitáink önjellemzésének. Egy magyarországi kozmopolita szinte mániákus őszinteségi rohamában fogant kijelentés, valóságos vallomás. Érdemes elemeire bontani.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

A „patriotizmusát” kifejezés ne zavarjon bennünket, a kozmopolita valóban őszintén patriótának tekinti magát – a „hazafi” szót lehetőleg kínosan kerüli – de csak a maga módján. Ezt a „módot” kell e fenti idézet alapján értelmeznem.

Nézzük még egyszer:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

A látszólag igen fennkölt megfogalmazásból fanyarul vigyorog ránk a kozmopolita „hazafiságának” igazi értelme.

Olyan „patriotizmus” tehát, amely nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, ered. Magyarán: nem abból, hogy az illető magyar.

Ugyan, miféle „patriotizmus” lehet ez?

Nézzük a kifejezéseket:

Ø      „vérségi kapcsolat”

Ø      „törzsi kötődés”

Mindkettő erősen hangsúlyozottan pejoratív akar leni, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt az ellenpólussal, „az állampolgárság eszméjével”.

Már itt is érezni lehet, hogy ebben a megfogalmazásban valami nem igaz. Érdemes azonban mélyebben vizsgálni.

Egyenként:

Ø      Vérségi kapcsolat

Mintha a magyarsághoz való tartozás rokonság kérdése volna. Erről persze azonnal a nepotizmus, vagy az elvtelen rokonpártolás egyéb válfajai jutnak az eszünkbe. Erről pedig a mai közvélemény nagyon világosan gondolkodik. Mindenki számára magától értetődően a legfontosabb közösség a család. A családtagok segítése, támogatása az emberek szemében tisztességes elvárt viselkedés – de csak egy bizonyos pontig. A mindennapi megélhetés, illetve az azzal összefüggő események, költségek szintjéig. Azon túl nem tisztességes. Ha valaki a rokonait elvtelenül és meg nem érdemelten magas pozíciókhoz, vagy érdemtelen jövedelemhez juttatja, a nepotizmus vétségében bűnös.

Talán innen fúj a szél. A cikk írója (talán szándékosan) összetéveszti a nemzethez való tartozást a nepotizmussal, hogy előbbi értékét lefokozza. Ez nem nagyon eredeti és nem is ötletes. Könnyen át lehet látni rajta.

Ø      Törzsi kötődés

Ez nemcsak igaztalan, felettébb ostoba kitétel is. Ha a szerző csak vázlatosan ismeri a magyar nép múltját, akkor sem gondolhatja komolyan ezt a minősítését. Véleményem szerint nem is gondolja, csak verbálisan igyekszik minél jobban lefokozni a magyarsághoz való tartozás értékét.

Más kérdés, hogy éppen a kozmopoliták azok, akik törzsi körülményeket honosítanának meg Magyarországon – ahogy fentebb már szóltam róla.

Ø      „vérségi kapcsolat”

Ø      „törzsi kötődés”

Együtt azért a két kifejezés igen sokat mond. A szerzőnek láthatóan fogalma sincs róla, mi a hazafiság. Kívülről és ellenszenvvel szemléli.

Mi van helyette?

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

Itt van tehát a „törzsi kötődés” és egyebek ellenpólusa:

„hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

Ez micsoda?

Látszólag fennkölt. Gyanúsan az.

Ugyan mi lehet „az állampolgárság eszméje” amely a szövegkohézió szerint „magasabb rendű”, mint a magyar hazafiság?

Tüstént világosabbá válik, ha a teljes mondatot nézzük:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Hogy is van ez?

„amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Politikai közösséget?

Hogy’ kerül ide a politika? Érdemes ezt végiggondolni.

Nagyon rossz hírem van a szerző elveinek „fennköltsége” tekintetében.

Mi az, hogy „nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, előbb fel kell tennem két másik kérdést:

Ø      Mit jelent a tradicionális magyar hazafiság?

Ø      Ez ma mennyire időszerű?

A magyar hazafiság lényegét reformkori nagyjaink fogalmazták meg. Legelőször – máig ható érvénnyel, talán Kölcsey Ferenc. Érdemes idézni:

„E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.”

Ma talán másképpen fogalmaznánk, talán kevesebb pátosszal – lentebb majd erről is. A pátosz azért nem kopott, csak a közben eltelt idők hamis visszhangjaitól lett rekedtesebb.

„Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”

Igen, a tiszta hazaszeretetet voltaképpen ritkaság, a hazaszeretetre való verbális hivatkozás a gyakoribb. Ez már akkor sem volt másképpen.

Kölcseynek is rossz véleménye volt a kozmopolitizmusról:

„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”

Kár, hogy nem gondolta tovább.

A hazaszeretet kötelezettség. Ezzel teljesen tisztában voltak, sokkal inkább, mint a mi generációnk sok tagja. Azzal is, hogy a hazához tartozni nem is kevés kötelemmel jár:

„Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”

A tisztánlátás végett még egy közismert idézet, szerzője Jókai Mór:

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Az utóbbi különösen fontos. A reformkor legjobb gondolkodói nagyon is tudták, hogy a haza nem pottyan az ölünkbe, nekünk kell gondoskodnunk róla, szolgálnunk ezerféleképpen. A haza a miénk, és – mi magunk vagyunk a haza. Bőven lehetne még idézni másoktól is.

Ezeket előrevetve nézem újra a cikkíró megjegyzését:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Ezt kell összevetnem a fentebbi idézetekkel. Már első olvasatra is üresnek tűnt, de most különösen.

„nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Mi az értelme ennek?

„nem etnikai, hanem politikai”

Egyre világosabb. A még tisztább látás kedvéért ki kell emelnem a kulcsszót:

„politikai”

Lehull a lepel!

A cikk szerzője a hazafiságot politikai feltételekhez köti.

Mit is mond Jókai?

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Ehhez képest? Hatalmas visszalépés.

„az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Mit is takar ez a látszólagos fennköltség? Az ügyetlen álpátosz?

Éppen az ellenkezőjét annak, amit Jókai mond. A kozmopolita a „patriotizmusát” feltételekhez köti. Ha a haza”úgy viselkedik”, ahogy azt tőle elvárja, akkor esetleg hajlandó szeretni. „Ingyen” nem szereti, a haza szolgáljon rá. A haza teljesítse az ő feltételeit. Legyen neki tetsző politikai vagy gazdasági rendszer. Fontos ügyekben döntsön a haza az ő szájíze szerint. Legyen esetleg uralmon a neki tetsző párt, vagy – urambocsá’ – a neki tetsző politikus.

A haza gazdasági és politikai rendje pontosan olyan legyen, amilyet a kozmopolita akar. Attól jottányival se térjen el.

És a honfitársak? A többi magyar? Nem érdekesek. Ők csupán bennszülöttek, a véleményük nem releváns. Kénytelenek elfogadni „a jó”, legfeljebb jártatják a szájukat. Az úgyis csak „jajgatási probléma”.

A kozmopolita mindenkinél okosabb, és mindenkinél jobban tudja, mire van szükség. Legyen minden úgy, ahogyan ő akarja.

De ha nem? Ha a haza nem alkalmazkodik a kozmopolita elvárásaihoz?

Akkor a kozmopolita megsértődik. „Nemes erkölcsi dühében” úton-útfélen szidja, gyalázza a hazát, rossz hírét kelti mindenütt, ahol csak teheti. Mint az olyan idióta futballszurkoló, aki, ha a csapatának más az edzője, mint akit ő akar, inkább átpártol az ellenfélhez.

A kozmopolita „jogos” sértődöttségében helyenként igen veszélyes aknamunkát is folytathat a hazája ellen. A XX. és a XXI. században ennek számos példáját láttuk. Időnként valóban át is lépheti a hazaárulás határát, de ennek jelentőségét nem érzi. Nem is érdekli.

Hát a többi honfitársa? Rájuk nincs tekintettel?

Nincs bizony! Miért is lenne? Hiszen ők felelősek azért, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kozmopolita akarja. Bűnhődjenek.

Bel-és külföldön rossz hírét kelti a kozmopolita a hazának minden lehetséges módon. Gügye versikéktől az „okos” tanulmányokig, interjúkig. A különbség csak színvonal és intelligencia kérdése, a lényeg ugyanaz. A szánalmasan rossz magyargyalázó rigmus és a „bölcs” írás, interjú értelme azonos. Mindig ad elegendő muníciót a valódi ellenség számára. A külföldi sajtó gyakran készpénznek veszi az állításait, és kozmopolitánk máris „szakértővé” fontosodik (fontoskodik).

Látjuk, halljuk. Csóváljuk a fejünket. Lassan megtanuljuk, nem célszerű kozmopolitáinkat a hatalom közelébe engedni.

Nem véletlen, hogy a legutóbb egy román író alkalmazta ránk a több ezer éve koptatott szentenciát:

„A magyaroknak olyan értelmiségük van, hogy nincs is szükségük ellenségre”

A román író tömören felmérte kozmopolitáink kártételeit. Mi tagadás – igaza van.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

A kozmopolita a hazát annak politikai vagy gazdasági rendszerével azonosítja. Kényelmes álláspont, hiszen tüstént „felment” a hazaszeretet legelemibb formája alól is, ha nem a nekem tetsző hatalom regnál az országban.

A „hazaszeretet” eme változatát a Kádár-rendszer propagálta. Jókat mosolyogtunk rajta annak idején, hogy a hazafiság „modern” definíciója még Petőfit is kizárta volna a hazafiak sorából.

A kozmopolita úgy véli, semmiféle kötelezettsége nincs a hazájával szemben, nem tartozik a hazának, csak a haza tartozik neki. Ez kiviláglik abból a tömérdek ostobaságból, ami a fiatalok kivándorlását itthon kíséri. Az országunk beteg, leszedált nő, stb. – ha a hazánk nehéz helyzetben van, el kell hagynunk. Ennek abszurditását nem képesek felfogni.

A hazaszeretet definíciójához az állam politikai-gazdasági rendszere nem tartozik hozzá. Nem azért szeretem a hazámat, mert ilyen vagy olyan politikai rendszer van benne, hanem azért, mert – a hazám. Ide köt családom, múltam, jelenem, nyelvem, itt nyugszanak a szüleim, nagyszüleim, az őseim. Elődeim itt hozták létre a magyar kultúrát, itt éltek békességben, itt harcoltak és szenvedtek, győztek és veszítettek. Ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ez ad keretet az életemnek, legfontosabb kapcsolataim ide kötnek. A magyar nemzet tagja vagyok. Magyarként a világnak ez a része az otthonom, másutt nincs keresnivalóm.

Külföldön megváltozik a státuszom. ott lehetek alkalmi, vagy vissza-visszatérő vendég, akit mindenütt szívesen látnak, illetve emigráns, akit sehol nem látnak szívesen. Esetleg a magyarságomról végleg lemondva lehetek bevándorló, aki egy másik nép tagjává válik, hogy majd egyszer itthon hagyott szülei, testvérei, barátai előtt szégyenkezhessen, amiért a gyermekei nem beszélnek magyarul.

A kozmopolita mindenhol otthon lehet, nincs hazája, csak érdekei vannak. A külföldiek sem bízhatnak jobban benne, mint a honfitársai. A kozmopolita mindig „realista”, a világot az erősebb irányítja, az élet célja pedig a mind bőségesebb fogyasztás. Ezért bárhol „otthon van”, és bárhonnan könnyedén el tud szakadni.

Természetesen a kozmopolita valahol sejti, hogy felfogása erkölcsi oldalról megkérdőjelezhető, ezért az álcázásnak többféle módját is ismeri. Pajzsul különféle csoportokat használhat. Ha valamiért baj éri, gyorsan fordít egyet-kettőt a köpönyegén. Nem szabad komolyan venni hangoztatott csoportidentitását – a kozmopolitának leginkább „egyéni identitása” van.

A kozmopoliták összetartanak. Szívesen állnak a hatalom szolgálatába. Ez nem feltétlenül kormányhatalmat jelent. Sőt. A kozmopolita a helyi kormányoknál sokkal erősebb – vagy annak tűnő – multinacionális cégeket, vagy a finánctőkét szolgálja a legszívesebben. Ideológiájának szócsöve, nemzetközi kapcsolatainak fenntartója.

Ma a kozmopolitizmus átjárta a magyar társadalmat. Súlyos felelősség terheli egyebek között a fiataljaink külföldre özönléséért. A fiatalok „jobb életért” jelszava sem takar egyebet, mint a több fogyasztás iránti vágyat, amelyet hitük szerint külföldön elégíthetnek ki. Hogy ez hánynak sikerül, mi vár rájuk „kint”, miféle helyzetbe kerülnek, mi lesz a további sorsuk – más lapra tartozik.

A nemzet fogalmával szemben a kozmopolita teljesen tanácstalan. Nem is érti, hogy mit jelent, vagy csak kelletlenül legyint rá. Nem valami alapvető rosszindulat miatt nem akar törődni a határon túli magyarokkal, hanem azért, mert az ő szűk világképében a fogalomnak nincs értelme. Nem fér bele.

A határon túli magyarságot fegyveres erőszak és nagyhatalmi arrogancia csatolta idegen országokhoz. Nem menekültek el, nem vándoroltak ki, ősi lakhelyükön maradtak, és továbbra is ott laknak. A magyarság számára azonban nem vesztek el, nem lettek „külföldivé”, továbbra is a magyar nemzet részei maradtak, lakhelyük pedig továbbra is a magyar haza része.

Az újfajta, korszerű hazafiságnak ez egyik alaptétele lesz majd. A magyar haza nem azonos a határokkal övezett Magyarországgal, ahogy a románok, szerbek, szlovákok hazájához is hozzátartozik az itt, a mi országunkban élő szerbek, románok és szlovákok szülőföldje is. Ennek kölcsönös elismertetése új korszakot nyithat a nemzetek kapcsolatában.

A haza nem határok kérdése.

A kozmopolita ebből semmit nem ért. A kozmopolita számára a haza a határoknál véget ér, lényege pedig nem az ott élők közössége, hanem a gazdasági és politikai rendszer. Ezért a számára a határon túli magyarok mindig is csak „magyarul beszélő szerbek, románok vagy szlovákok” voltak, és azok is maradnak. Képesek egy életre megsértve lerománozni a székelyt, nem fogják fel, hogy annak magyarsága mögött igen komoly, tiszteletre méltó emberi és erkölcsi tartás, teljesítmény rejlik. Olyan, amire ők sohasem lennének képesek.

Ennyit a kozmopolitizmus jellemzőiről. Mai médiánkat jelentős részben uralja, ami a hétköznapi kommunikációban sok zavart okoz.

Ennél is lényegesebb, hogy a kánon teljesen kozmopolita. A hozzá csatlakozóktól is kimondva-kimondatlanul a kozmopolitizmust, illetve az ahhoz való alkalmazkodást várja el.

A kozmopolitizmus magát „felvilágosultnak” érzi – pedig csak felelőtlen. Higgadtnak, pedig csak értetlen. Széles látókörűnek, pedig csak közömbös.

Szépen illusztrálja mindezt az idézet további része:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Érdemes ezt is további részekre bontani, újabb adalékokat szolgáltat a kozmopolita természetrajzához.

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható.”

Hm…

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók,”

A „nemzeti toposzok” bírálatával semmi baj sincs, sőt szükség is van rá. Meg is tették ezt már Katona Józseftől kezdve (vagy még előbb) igen sokan.

A „nemzeti toposzok” pejoratív kifejezés. Olyan begyökeresedett, betokosodott problémákat kell alatta érteni, amelyek zavarják a fejlődést. Elsősorban az igazságtalanság, önelégültség, az agresszivitás, figyelmetlenség, meg a rózsaszín (vagy ma inkább lila) ábrándozás forrásait. Más népeknél is vannak ilyenek. Megtalálni és felmutatni csak az tudja őket, aki igazán mélyen ismeri és szereti nemzetét.

Mint Ady Endre.

Mielőtt folytatnám, itt feltétlenül el kell mondanom, hogy szerzőnk ezt a cikkét Spiró György egy 1984-ben keletkezett versikéjének (meg más ahhoz hasonlóknak) a védelmében írta.

Spiró versét lentebb elemzem, de a világosság kedvéért ideteszem:

Spiró György:

Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

1984

Szerzőnk tehát ennek a „költeménynek” a védelmében írja:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Hm…

Több, mint meglepő. A vers nem ér ennyi liberális pátoszt. A felét sem.

Szerzőnk szerint az idézett vers „a nemzeti toposzok bírálata”, és „iróniát” tartalmaz.

Iróniát?

Ø      jönnek a szarból,

Ø      nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Ez irónia volna?

Nemigen. Számomra inkább fésületlen indulatnak tűnik. Gyűlöletnek. A vers nagy részében – mai divatos szóhasználattal élve – gyűlöletbeszéd.

Vajon miért védelmezi ilyen elszántan a cikk írója?

Ø      Nincs tisztában az irónia fogalmával?

Ø      Elfogult?

Fel sem tételezem az elsőt. Egy hetilap munkatársáról van szó, lehetetlen, hogy ne tudja, mi az irónia. Egyértelműen elfogult a versike elkövetője javára. Miért elfogult, ha a vers gyűlöletbeszédet tartalmaz? A kozmopoliták általában nagyon érzékenyek a gyűlöletbeszédre, időnként ott is azt vélik látni, ahol nincs.

A válasz kiábrándító:

Mai hazai kozmopolitáink minden gyűlöletbeszédre kényesek és érzékenyek, kivéve arra, ami a magyarság, a magyar nemzeti értékek és a magyar hazafiság ellen irányul. A magyarság, a magyar nemzeti érték és a magyar hazafiság szabadon gyűlölhető.

Nem kell csodálkoznunk ezen, rímel mindarra, amit eddig elmondtam a hazai kozmopolitizmusról. Nem kell feltétlenül tisztességtelennek sem látnunk. A kozmopolitizmusnak a magyarsággal szemben aligha lehet tiszta a lelkiismerete. Gyűlölködni az szokott, aki hibásnak érzi magát.

A tétel könnyen igazolható. Nézzük meg Spiró „költeményének” első két sorát:

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

Ha a szövegben található „mélymagyarok” helyett bármely más népet, etnikai vagy vallási közösséget jelentő többes számú főnév állna, Szerzőnk azonnal felháborodna. Nem is közölné.

Van még egy ok: a pavlovi kánon-reflex.

Ha valamelyik kanonizált szerző valamelyik írását támadás éri, a kánon tagjai azonnal a védelmükbe veszik. Akkor is, ha a támadás jogos.

Kirívó esetekben is – mint ez a „költemény”. A dolog azért is nevetséges, mert Spiró György, akinek nemcsak kánoni mércével mérve is számos kiváló írása van, aligha szorul rá az efféle „védelemre”. Erről majd lentebb.

Most érdemes újra megvizsgálni a szerző utóbbi mondatait:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Hm…

„a nemzeti toposzok is bírálhatók”

Helyre kell tenni az ordas fogalomzavart. Igen, bírálhatók. De – nem gyalázhatók. Az nem bírálat, hanem az intelligencia hiánya. Más kérdés, hogy a nemzeti toposzok és a nemzeti értékek aligha tartoznak egy dimenzióba. Az itteni felsorolás ilyet akar sejtetni, feltételezem, csak figyelmetlenségből.

„a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők”

Ez azonban már más lapra tartozik. Voltaképpen a cikkből idézett szövegben leginkább itt lóg ki a lóláb. Mi az, hogy az érték megkérdőjelezhető?

Hogyan is lehetne megkérdőjelezni az értéket? Az érték – érték.

Akadnak persze hamis értékek, ilyesmi minden korban bekerül a szekér saroglyájába, és értéknek mutatja magát. Ezt viszont nemcsak lehet, meg is kell kérdőjelezni. Ezt tette egyebek között a magyar költészetben Ady előtt helyenként már Petőfi is, a közirodalomban pedig igen sokan. A nemzeti elfogultság újra meg újra visszatér, és mindig megpróbálja elhomályosítani a tisztánlátást.

Meg kell azonban mondani, mit tekintünk hamis értéknek, álértéknek, és le is kell leplezni.

Csak az álérték az, ami megkérdőjelezhető a valódi érték soha. Itt pedig nem arról van szó, hogy valami értékként szereplő dologról bebizonyosodik az értéktelensége, itt értéket akar megkérdőjelezni tisztelt szerzőnk. Hát nem. Értéket nem lehet megkérdőjelezni. Talán csak elszólás? Elszólásnak igen ostoba elszólás.

Sajnos létezik olyan alapállás, amelyből a nemzeti érték könnyedén megkérdőjelezhető. Két ilyen is van:

Ø      Ellenséges soviniszta nézőpont

Ø      A nemzet gyűlöletének nézőpontja

Egyiket sem tételezem fel a Szerzőről.

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Itt ugyanaz a helyzet, csak nehezebben érhető tetten.

Kevés nyelvi eszköz van, amit a közelmúltban annyira üldöztek volna, mint a pátoszt. Ennek kezdetben az volt az (érthető) oka, hogy a korábbi korszakok közélete a mindennapi használatban nagyon is elkoptatta az álpátoszt. Erre természetes visszahatásként jelentkezett a deheroizálás, pátosztalanítás, a pátosz mellőzése,

Csakhogy…

Nagy hangsúllyal kell elkülönítenünk egymástól a nemzeti pátoszt és a ripacs álpátoszt. A kettőt egymástól nyelvi értelemben csaknem lehetetlen megkülönböztetni, a szituáció adja, vagy veszi el a hitelét.

Valódi és álpátosz viszonya ugyanaz, mint fenségesé és nevetségesé. Egy lépés a határ – vagy annyi sem.

Az igazi pátoszt a leggyakrabban csak az utókor látja ünnepélyesnek, és nem feltétlenül kellenek hozzá nagy szavak. Az álpátosz protokolláris szóvirág, esetleg olyan alkalmi verbális megnyilvánulás, amely mögött nem áll a valóság és a szükség fedezete. A „szózaténeklő táblabírák” (Vajda János) elkoptatott frázisa. A pátosz a kötődés és az elkötelezettség legerősebb nyelvi eszköze, bármikor nem alkalmazható, mert nincs is rá szükség. Nem a mindennapi kommunikáció nyelvi eszköze. A hazaszeretet könnyező szemű, melldöngetéssel tarkított hangsúlyozása egy alapkőletételnél, vagy egy választási gyűlésen általában álpátosz, ripacskodás.

Eger várkapitánya, Dobó István a források tanúsága szerint eskütételkor ezt mondta a katonáinak:

„A falak ereje nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Pátosz rejlik az egyszerű szavakban, nem is akármilyen, de igazi hitelét még csak nem is az adott helyzet, a várvédők eskütétele, harc előtti elszántsága, parancsnokuk eltökéltsége, hanem az elkövetkező harminckét nap folyamatos harca adta meg. Ez adja meg a kijelentés különös és örökérvényű pátoszát. Parancsnok és katonái teljesítették vállalt feladatukat, megvédték a haza rájuk bízott részét az ellenséges túlerőtől.

Ugyanez a kijelentés egy számháború, hadgyakorlat, vagy békebeli harci játék előtt rendkívül ostobán hangzana, álpátosz volna, ami mindig nevetséges. Nem volna, ami hitelesítené.

Még mindig nehéz azonban értelmezni a Szerző kijelentését:

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Álpátosz és valódi nemzeti pátosz látszólag igen közel áll egymáshoz. Ugyanazon szavak mindkettőt hordozhatják. a különbség azonban – egy világ.

Csakhogy…

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Ez nem igaz. A nemzeti pátosz legfeljebb valami kimondottan ellenséges, vagy soviniszta nézőpontból gúnyolható ki. Ahogy szomszéd nacionalisták magyar zászlót égetnek.

Jó érzésű ember nem nézheti örömmel egyetlen más nép zászlajának elégetését sem.

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Nem gúnyolható ki. Jó érzéssel nem. Bárki zászlajának elégetése, himnuszának nyilvános kifütyülése, nemzeti és vallási értékeinek meggyalázása elfogadhatatlan.

Gúnyolódni bármin lehet. A debil Ubulka akármin képes röhögni, akár a fakutya. Értelmiségi azonban nem süllyedhet Ubulka „nívójára”.

a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Nem, kedves Szerző Úr. A nemzeti értékek nem kérdőjelezhetők meg, a nemzeti pátosz nem gúnyolható ki. Ha mégis megteszi, utolsó sudribunkónak méltóztatik lenni.

Érdemes lenne azon elgondolkodni, vajon mi vihet rá egy magyar értelmiségit arra, hogy saját nemzeti értékeit akarja gúnyolni és megkérdőjelezni?

Miben különbözik ez egy elvakult román vagy szlovák soviniszta gyalázkodásától?

Tagadhatatlan, hogy a kánon nem mentes az üldözési mániától. Ennek kialakulása szinte óhatatlan. A közönség zöme nem kedveli a kanonizált irodalmat és költészetet, és az emberek zöme ezzel kapcsolatban nem tesz lakatot a szájára.

Nem kedvelik, mert nem az övék.

Ha ennek hangot adnak, a kánon riadót fúj, és teljes médiafölényének bevetésével arról próbál meggyőzni bennünket, hogy – üldözik. Sőt. esetleg „üldözik a kultúrát”. Talán ilyen komikus esetek táplálják a kánonnak a magyarság és a magyar értékek iránti gyűlöletét, talán más. Talán a kánon élősdi természetéből adódik. Abszurdnak mindenképpen abszurd.

A kánontól nem idegen a magyar értékek elleni gyűlöletbeszéd. Minden lehetséges módját alkalmazza a gügye rigmustól a gusztustalanul abszurd ál-iróniáig. A kánon nem szereti a hazát, a haza nem szereti a kánont. Ez csak újabb szempont jelenlegi irodalmi kánonunk alapvető céltalanságához.

Sajnos az idézet további része is érdekes:

„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Igazán hálás lehetek a Szerzőnek. Ritkán áll így együtt a hazai kozmopolitizmus teljes kórképe.

Lássuk:

„„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,”

Kinek és mitől „gyanús eleve az, ami nemzetközi,”? Gyanús-e egyáltalán?

Ha kimerítően felelni akarnék a kérdésre, sorra kellene vennem a „nemzetközi” jelző összes lehetséges jelentését, ami képtelenség. Csak néhány motívumot említek.

Ha egy külföldi értelmiségi a kozmopolitáink által kapott információk alapján olyan magyarországi tényt, eseményt, szituációt minősít, amiről láthatóan fogalma sincs, az aligha tekinthető komoly nemzetközi visszhangnak. Az utóbbi években ilyesmi tömegesen fordult elő.

Ha külföldi médium szintén honi kozmopolitáink sugallatára olyan tájékoztatást ad a magyarországi viszonyokról, amelynek látható alapja az alapvető tudatlanság és tájékozatlanság, eme tudatlanságára és tájékozatlanságára támaszkodva minősít, véleményt mond, állást foglal, azt sem tekinthetjük „mértékadó európai körök” véleményének.

Ilyen esetek is sűrűn történnek. Van azonban ennél is szégyenletesebb szituáció.

Ha valamely nemzetközi projektben vagy intézményben hazánkat kizárólag kozmopoliták képviselik, rendszeresen hajlamosak megfeledkezni a magyar nemzeti érdekek elemi képviseletéről is. Franciák, angolok vagy németek ilyet szinte sohasem vétenek, nem is beszélve szomszédainkról. Az EU tájékoztató anyagainak többségében az ezeregyszáz esztendős magyar történelemről szinte semmit sem találunk, Szent Istvánról, Hunyadiról, 1848-49-ről szó sem esik. Ellenben bő lére eresztve fejtegetik, hogy hazánk volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ezzel szemben például a független államként néhány évtizede létező Szlovákia történetét hosszan részletezik, részben a magyar történelemből „átemelt” tényekkel, de „elfelejtik megemlíteni”, hogy Szlovákia volt „Hitler első csatlósa”. Amikor még senki sem állt Hitler ellen, szlovák hadosztályok is részt vettek Lengyelország lerohanásában.

Az ilyen és ehhez hasonló szégyenletes eljárások miatt nem bízunk kozmopolitáink nemzetközi ténykedésében.

Nem általában a „nemzetköziséggel” szemben vagyunk bizalmatlanok, hanem kimondottan az ilyesmikkel szemben, és a bizalmatlanságunk jogos.

„és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Az idézet vége. Elképesztő ostobaság-tömkeleg torlódott össze itt nem egészen két sorba. Vágjunk benne rendet.

„az irónia”

Erről már szóltam. Az „irónia” a kánon állandó mentőöve. Ha valamilyen támadható szöveget kifogás ér, a védelmezők tüstént ezzel hozakodnak elő. Könnyedén minősítik iróniának azt is, aminek semmi köze hozzá. A durva ízléstelenséget is Láthattuk Petri verse kapcsán.

„adott esetben a provokáció”

Ez már sokkal közelebb áll az igazsághoz, de még mindig nem az. A provokáció kihívó megjegyzés vagy magatartás, a leggyakrabban valamilyen válaszra, cselekvésre való mozgósítás céljából. A provokáció szándékosan és ravaszul történik, magában indulatmentes, a provokált személyt vagy személyeket akarja indulatba hozni. Célja a másik hitelének rontása, lejáratása, vagy éppen tönkretétele. Sátáni eljárás, besúgók hatósági spiclik gyakori módszere.

Itt Közép-Európában az elmúlt évszázadban nagyon is megtanultuk, mivel is foglalkozik a beugrató ügynök (agent provocateur), és nem kedveljük az efféle magatartást.

Miféle célja lehet egy ilyen „provokációnak”?

„még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Jót tenne?

Valóban így gondolja a Tisztelt Szerző? Vagy ez csak valami hajánál fogva iderángatott kényszer-érv az inkriminált szöveg mentegetésére?

Éppen az értékeket kétségbe vonó durva provokáció tehetne jót a magyar nemzeti identitásnak? Vajon ennek az ötletnek mi lehet a forrása? Felelőtlenség? Butaság? Mindkettő?

Mit akar?

„egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Átalakítani? Mivé?

Éppen az ízléstelen provokáció tenne jót a nemzeti identitás átalakításában?

Érvnek nevetséges érv. Mintha nem történt volna már éppen elég provokáció, és a Tisztelt Szerző nem tudna ezek „eredményében” gyönyörködni.

„egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás”

Ez azonban valóban komoly probléma, nem mehetek el mellette.

„egy alapvetően sérelmi alapú”

Nagyon fontos ponthoz értem. Most világlik ki, hogy mennyire elmegy a valódi problémák mellett a kánon gondolkodása, mennyire nincs velük egy dimenzióban, és a problémák mennyire meghaladják nemcsak a kánon képességeit, de céljainak hasznosságát is.

Ha „sérelmi alapú”, az nyilván azt jelenti, hogy súlyos sérelmek értek bennünket, amelyeket a mai napig sem tudtunk feldolgozni.

Miféle sérelem? Nyilvánvaló a válasz: Trianon.

Nem kerülhetem meg a témát.

Trianonnal kapcsolatban szinte közhely a mai médiában, hogy úgymond már mindenki régen túltette magát a magyarokon kívül. A hangzatos kijelentés egyfelől nem igaz, másfelől értelmetlen, hiszen rajtunk kívül senki mást nem raboltak ott ki.

Hogyan is tehettük volna túl magunkat rajta, amikor a következmények máig hatnak?

Az utódállami lelkiismeret ma sem tiszta, lényegében ma is megszállt tartományoknak tekinti az elcsatolt területeket. Ha nem így volna, nem kellene mindenféle fortélyos és kicsinyes módon újra és újra üldöznie az ott őshonos magyarokat, illetve nem kellene állandóan olyan „történelmi” képzelgéseket gyártania, amelyek a mai utódállamok „történeti előképét” ábrándozzák a magyar honfoglalás előtti időkbe. A VIII-IX. században nem volt Erdélyben „dákoromán királyság”, Csák Máté sem alapított semmiféle „szlovák nemzetállamot”, hogy a többi hasonló fantazmagóriáról ne is beszéljek.

Trianon problémája ma is élő probléma. Él ma is az Illyés Gyula jellemezte „gyűlöletgyűrű”.

Hogyan tudnánk a probléma mélyére ásni, és hogyan tudnánk megoldani?

Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás” keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.

A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől, lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj” státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi. A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.

Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel, szeretettel, de teljes határozottsággal a kárpát-medencei halálos légkört feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást.

Mi a megoldás?

A tradíciók alapján a hazafiság új és jövőt adó kultúráját kell megteremtenünk, amelynek alapját az együttműködés, egymás tisztelete lépezi. A Kárpát-medence népei kölcsönösen lemondanak az egymás elleni erőszakról, kölcsönösen óvják egymás, valamit a térség közös autonómiáját. Felmerülő problémáikat közösen, külső hatalom bevonása nélkül rendezik. Együttműködésük az autonómiával rendelkező, belső ügyeiket önállóan intéző területi és nemzeti közösségek összefogására épül.

Ez a folyamat több nemzedék életét is felölelheti, de el kell kezdenünk, mert valódi, végérvényes, minden érdekelt számára kedvező megoldást hozhat.

Ezt a problémát segítene megoldani a nemzeti értékeinket gyalázó provokáció? Ugyan, mivel? Hogy még nagyobb meghasonlást gerjesszen? Vagy még inkább a szőnyeg alá söpörje a bajokat? Majd csak lesz valahogy?

Irodalmi kánonunk addig hangoztatta, hogy „az irodalomnak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban, amíg sikerrel le is szokott a problémalátásról. Még a felszínt sem karcolja. Még csak figyelembe venni sem érdemes. Tudjuk, hogy az általa kultivált irodalomnak a problémák megoldása „nem feladata”, erre nem is képes, nem is alkalmas. Ne várjunk tőle semmi erejét meghaladót.

A kozmopolitáktól sem. Ők másféle világról ábrándoznak, olyanról, amilyenben mi nem akarunk élni.

Ezt itt kellett elmondanom a hazafisággal, kozmopolitizmussal, illetve a velül összefüggő problémákkal kapcsolatban.

A kánonon belül ma is az enigmatikus kétkulacsosság járja a hazafisággal kapcsolatban. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon…

Le kell szögeznem valami nagyon fontosat. Nem szabad ellenségnek tekinteni a kozmopolitákat! Lehetőséget kell nekik adni, hogy meggyőződésükön változtassanak.

Jelen hivatalos irodalmi kánonunk kozmopolita jellegű. A kozmopolitizmus világképéről lentebb szólok.

Folytatása következik.