Asztalosnak kéne mennie

Jászai Mari egyszer valami rossz színésszel játszott együtt. Az illető közönséges ripacs volt; harsányan deklamált, nagy marha, patetikus mozdulatokkal játszott. Mindent tönkre tett.

Jászai Mari nem sokáig bírta. A második előadás után megszólította a tehetségtelen kollégát:

- Mondja, maga miért lett színész?

A ripacs örvendezve nézett fel. A híres primadonna megszólította! Kidüllesztette a mellét.

- A világot jelentő deszkákra vágytam!

Jászai vállat vont.

- Akkor inkább asztalosnak kéne mennie!

Idő öblében kis Tavasz-sziget

Idő öblében kis Tavasz-sziget;

Vihar tépázta szirtjei felett

Vén májusfán gubbaszt a szerelem.

Tavasz, maradj velem!

Már ötvenhárom évem elszelelt,

Voltak fagyok, de hajóm áttelelt;

Élek,

Haszontalan minden panasz -

Maradj velem, Tavasz!

A Nap ugyanúgy ragyog - V.

ÖTÖDIK RÉSZ

Egyenként a szemünkbe nézett. Napsárkány mindent látó sötét szemébe, Szélfarkas villogó, sóvár, szürke szemébe, és az én kék szemembe.

-         A tudást akarom – kezdte Napsárkány a legidősebb jogán. – Először érzővé, azután látóvá, legvégül tudóvá akarok válni. Bölcs emberré akarok válni, hogy leigázhassam az anyagot a szellem fegyverével. Fel akarom szabadítani a bennem lakozó titkos erőket, hogy megvalósíthassam magam által az ősidők teljességét. követni fogom az utat, amelyen egykor elindult az ember. Célom a kozmosz végtelene, a tökéletesség. Lélekben egyesülni akarok a mindenséggel.

-         Amit úgy hívnak, – vágott közbe Szélfarkas. – hogy varázslói én-hatalom.

-         Úgy bizony! – Napsárkány csöppet sem illetődött meg a baljóslatú kifejezéstől. – vessen meg érte bárki, de én ezt akarom!

-         Már nem lehetséges – ingatta fejét szomorúan az apám. – és nem is lesz az soha többé.

-         Miért ne lehetne? – hadonászott Napsárkány. – Megtartóztatom magam hústól, bortól. Sohasem érintek nőt. A földi javakat megvetem. Ki meri azt mondani, hogy nem érem el a célom?

-         Én – mondta csendesen apám. – Az én-hatalom világa semmibe foszló álomtöredék. Minél jobban kapaszkodsz majd belé, annál kevesebbet tudsz róla. Emberfeletti erőfeszítéseket teszel érte, mindig úgy érzed majd, csupán hajszálnyira vagy a végső titoktól. De a hajszálnyi távolság örökre megmarad.

-         Minek neked az én-hatalom? – kérdezte Szélfarkas.

-         Mert egyedül ez az út vezet a tökéletesség felé. A legnagyobb hatalom felé. A varázslói én-hatalmat akarom, amely neked már megvolt, és amelyről olyan könnyelműen lemondtál, apám.

Apám végtelenül szomorú tekintettel nézett rá.

-         Akarod-e a tengermély magányt is, ha már nem szólhat hozzád mondanivaló? Akarod-e a céltalanság végtelenét látni, és érezni a végtelen céltalanságát, ami akkor fog el, ha elhagyod a szférát, amelyhez tartozol? Akarod-e a szeszélyek teljesülése utáni ürességet? Akarod-e a feneketlen gonoszságot, amely az érzelmek halála után száll meg? Akarod-e tudni, mi van a végső igazság után?

-         Annak a világnak vége – mondta Szélfarkas. – botorság kísérletet tenni a feltámasztására.

Napsárkány konokul hallgatott. Senki sem tudta meggyőzni. Sem ekkor, sem később.

Szélfarkas következett.

-         A tudást akarom – kezdte. – Tudni akarom, mit rejt az anyag, és mi van az anyagon túl. Részt akarok venni az új világ felépítésében. Nézzetek szét! Látnotok kell, hogy az ember a szemünk láttára indul el. Egy egészen új úton. Még nem jutott nagyon messzire, de a kezdetek biztatóak. Már lemondott a szellem hatalmáról, és most nagyságának bizonyítására új lehetőségeket keres. Egy napon úrrá lesz az anyag fölött. Az anyagban rejlő mérhetetlen energiák felszabadítása révén messzebbre jut majd a megismerésben, mint az egymás ellen acsarkodó én-hatalmúak valaha is juthattak. A két keze munkájával! Legfőbb jelszavam a szabadság! Le fogjuk igázni a természetet, hogy megkönnyítsük az emberek életét, és mindenki számára elhozzuk a szabadságot. Két lábbal állok a földön, és nem turkálok dohos, koszlott ládákban az értelem hátsó udvarán, mint Napsárkány! Segítek felhalmozni az igazi tudást. Két kezem munkájával fogok építeni, és a mindenkori haladást szolgálom. A sötétség ellen meg fegyvert ragadok, ha éppen arra lesz szükség.

Apám szomorúan ingatta a fejét.

-         Mi már egyszer felbolygattuk a világ harmóniáját, és keményen megfizettünk érte – mondta csendesen. – Ti sem tesztek majd egyebet, fiam. Csupán az eszközeitek mások.

-         Nem, apám! – nézett vele farkasszemet Szélfarkas. – Ti egyedül voltatok, mi közösen törekszünk a tudásra. Sohasem válhat a köz átkára a közösen szerzett tudás. Lépésről lépésre építjük fel a hatalmunkat. Minden nemzedék hozzátesz egy téglát, egy mozaikkövet.

-         Ahol megszületik a tudás, ott a tudatlanság is gyorsan felüti a fejét – szólt közbe Napsárkány. – Ahol gazdagság lesz, ott a szegénység sem hiányozhat. A jóakarathoz társul szegődik a gonoszság. A békés építő munka eredményét szörnyűséges háborúk fogják romba dönteni.

-         Lárifári! – legyintett Szélfarkas. – Nem tudsz te semmit!

-         Nézz szét a világban! – ordította magából kikelve Napsárkány. – Talán nem így van?

Szélfarkas dühösen felpattant, de apám visszanyomta a székbe. Napsárkány segélykérően nézett rám.

-         Te hogy gondolod, öcsénk?

Vállat vontam.

-         Nem tudom – motyogtam tétován. – Amit te mondtál, túl sok, amit Szélfarkas mondott, az meg túl kevés. De valahogy mégis az a több, amit Szélfarkas mondott.

-         Igen – bólintott apám. – több, de nem elég.

-         Varázslónépség!  - Dohogott Szélfarkas. – örökösen rébuszokban beszéltek.

Tudtam, hogy én következem, mégsem akaródzott megszólalnom. Szélfarkas viszont gyorsan közbevágott.

-         Napsárkány bátyám – kezdte gúnyos ajkbiggyesztéssel. – az imént azt mondta, sohasem akar asszonyt érinteni. Minden az ilyen embernek menyasszony?

Napsárkány őszintén megrökönyödött, apám azonban belesápadt.

-         Menyasszony? – értetlenkedett Napsárkány. – Arra valóban nincs szükségem.

-         De igen! – mondta keményen apám. – azt akarom, hogy, megházasodj, de minél hamarabb! Tekintsd ezt végső akaratomnak! Ha nem tetszik a lány, akit választottam, keress mást, de mindenképpen meg kell házasodnod!

-         Miért? – támadt apámra nyersen Szélfarkas. – hogy szűzházasságban éljen?

Apámnak meggyőződése volt, hogy Napsárkány én-hatalom utáni vágya múló bolondéria. A hosszú emlékezet elég időt biztosít, véle apám, hogy Napsárkány belássa tervei értelmetlenségét, és változtasson. Apám három fia közül Napsárkányt tartotta a legsebezhetőbbnek, ezért mindenképpen társat akart adni mellé. Igazi élettársat, aki átsegíti Napsárkányt a valóságra való ráébredés gyötrelmein. Sajnos, ezt a társat a kis Holdsarlóban vélte megtalálni.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXII.

SZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Miért?

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást gyakorolni. A nyelv annál inkább.

A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől való elzárkózást szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik konzerválni.

2)      A bonyolult és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése azok állítólagos „magyarázatával”.

A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is – magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor, megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik a ködösítés.

Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.

Ha egy önmagában különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.

Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.

Annak idején a német klasszika gondolkodói, és különösen Goethe elvi alapon kárhoztatták az allegóriát. A weimari költőfejedelem egyenesen a művészet/vagy nem művészet egyik legfőbb kritériumának tekintette a szimbólum és az allegória közötti különbséget. Schelling egyik levelére válaszolva – amelyben a filozófus tanácsot kért, hogyan kell egy költői tehetséggel rendelkező fiatalember helyesen nevelni, Goethe ezt felelte:

-         Értesse meg vele, mi a különbség szimbólum és allegória között!

Nehéz Goethe véleményével nem egyetérteni. A szimbólum nyitott, új és új tartalmakat magába olvasztani képes jelkép. Profán értelemben is használható, de eredete az emberi lényeg birodalmából fakad. Megújulni képes, akár egyetlen személy is új összefüggések közé helyezheti.

A szimbólum nem profán jelkép. Ereje a belső emberi tartalmakra való reagálásban van. különböző kultúrkörhöz tartozó emberek számára is lehet jelentése, mozgósító ereje.

Az allegória merőben más. Közönséges megegyezésen alapul. Valami mostantól egészen mást jelent a számunkra, mint ami valójában. Az allegória zárt világ, más kultúrkörhöz tartozónak semmit sem mond.

Az allegória sokkal alkalmasabb a profanizálásra, mint a szimbólum.

Most következik a kánon egyik leglényegesebb tulajdonsága:

Jelenlegi kanonizált líránk – profanizált líra.

Folytatása következik.

Usurpator Február

Usurpator Február

A Május helyébe áll.

Tavaszt, pompát eljegel,

A Vízöntőt hozza el.

Vízöntő parancsszava:

Dönteni kell valaha.

Usurpator Február

Úgy véli, várhat a Nyár.

Ha Vízöntő trónra ül,

Nincs a remény egyedül.

Előre, vagy hátra néz,

Ami rész volt, most – egész.

Usurpator Február

A közönnyel perbe száll.

Tudja: vermet közöny ás,

Minden mámor – árulás.

Más esernyő nem marad,

Csak a szabad akarat.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLI.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Horváth Márk már márciusban megpróbálta megerősíteni az őrséget. Azt jelentette, hogy a várban még hatszáz gyalogos sem szolgál, a védelemhez ez nagyon kevés. Ezzel természetesen az illetékesek is tisztában lehettek, de ez még nem jelenti azt, hogy tüstént intézkedtek volna a vár megerősítéséről.

Leginkább ígéreteket kapott.

Bécsben még mindig abban bíztak, hogy sikerül békét kötni a törökkel. Ostoba ötlet volt. a töröknek nem volt ellenére a béke, de előbb szerette volna elfoglalni Szigetvárt. Ferdinánd elkeseredett erőfeszítéseket tett, amelyek csak arra voltak jók, hogy a hadi készülődést akadályozzák.

Március végén a boszniai pasa csapatai átkeltek a Száván, és Zrínyi váraira rontottak. Nyilvánvalóan az volt a céljuk hogy lekössék a veszedelmes horvát bánt, ne tudjon a segítségére sietni Szigetvárnak.

Az uralkodó ekkor még mindig békeajánlatokkal bombázta a Portát…

Érdekes, a német birodalmi gyűlés hamarabb észlelte a veszedelmet, mint a bécsi uralkodó. Úgy vélték, a török Szigetvár elleni tervei a német birodalmat is veszélyeztetik, ezért a birodalmi rendek támogatásukról biztosították a császárt, és pénzsegélyt is küldtek.

Talán itt kezdtek a dolgok megfordulni, talán másutt. Nádasdy nádor kieszközölte, hogy Ferdinánd háromezer aranyforintot küldjön a szigetvári katonák hátralékos zsoldjára. Ez nyilván segített valamit, de erősítést még önmagában nem jelenthetett. A király elrendelte a szigetiek zsoldjának felemelését is.

Április elején a kapitány szigetvári tiszti küldöttséget menesztett Bécsbe. Ekkor már Győr és Pápa őrsége is harcban állt a portyázó törökkel. Zrínyi és Nádasdy egyik levelet a másik után küldték Bécsbe, hogy Szigetvár megerősítésére bírják az uralkodót.

Nádasdy személyesen sietett Bécsbe. Úgy tűnik, sikerült végre meggyőznie Ferdinándot. A király  „Nádorispán uramat elbocsátá teljes hatalmával és meghagyta néki, hogy az ellenséggel, ki Zyget alatt vagyon megvína, alája adta mindennemő seregét.” 

Magyarán: az uralkodó felhatalmazta Nádasdy nádort a védekezésre. Ezzel azonban csak a jogi akadályok hárultak el. A nádor mozgósíthatta a magyarországi fegyveres erőket.

Legfőbb ideje volt. a török éppen Pápa várát fenyegette. A foglyok vallomása szerint ez egy három-négyezer főnyi kontingens lehetett. Győrből azonnal háromszáz huszárt vezényeltek Pápára.

A környező kisebb várak felvették a harcot a törökkel. Április huszonegyedikén fontosabb tiszteket ejtettek fogságba, az ő vallomásuk tisztázta az oszmán had erejét.

Közben Zrínyi Miklós személyesen vezetett ellentámadása visszakergette a déli szárnyon a boszniai pasa csapatait.

A Bécsben tartózkodó szigetvári tiszti küldöttség ígéretet csikart ki a királytól: „őfelsége mind népet, mint pénzt, mint egyéb szükségeset elég lőendőt akar küldeni”. Ígéretnek szép ígéret volt – semmi sem lett belőle.

Zrínyi, ahogy a saját frontján visszaverte a támadást, azonnal Bécsbe rohant, hogy az uralkodót Szigetvár jelentős megerősítésére bírja. A király rövid időn belül segítséget ígér, de a Ferdinándot már jól ismerő bánnak ez kevés volt. Az uralkodó erre Zrínyi jelenlétében parancsot küldött Varasdra, Wildsteinernek, az ottani főkapitánynak, hogy azonnal küldjön kétszáz gyalogost Szigetvárra.

Ez sem lett volna valami égbekiáltóan nagy erősítést, de ez legalább ért volna valamit.

Csakhogy…

A varasdi főkapitány elöljárói a stájer rendek voltak, és a tiszt azt felelte, minden katonájára szükség van Stájerország esetleges védelme érdekében, és egyetlen katonát sem küldhet sehova.

Az új budai pasa, a Szigetvár elfoglalását tervező Kádim Ali április elején indult el Isztambulból háromezer janicsárral. Belgrádban csatlakoztak hozzá a boszniai pasa, a belgrádi és a pozsegai bég hadai. A magyarországi hódoltsági csapatok Szigetvártól tizennégy kilométerre, Szentlőrinc mellett várták.

Folytatása következik.

Továbbra is Nyárban élek

Továbbra is Nyárban élek,

Vannak még tervek, remények.

Nem jártam be a világot,

Az Isten mégis megáldott.

Röfög az ócska busz-konda;

Kétórányi út naponta.

Bádogmadáron nem ültem;

Képzelet szárnyán repültem.

Továbbra is Nyárban élek;

Körülvesznek elmúlt évek.

Mindenütt, amerre látok:

Régi, s mai Tanítványok.

Tiszta arcok, tekintetek,

Tiszta kezek integetnek.

Eprek éltem kosarába;

Egy évem se telt hiába.

Továbbra is Nyárban élek;

Anikómmal szép az Élet.

Világ gőgjeit lenyeltük;

Lányainkat felneveltük.

Múltunk, jelenünk, otthonunk;

Végig együtt, amíg vagyunk.

Továbbra is szelid Nyárban,

Anikóval kicsi házban.

Nem csiricsáré palota,

Hanem Szerelmünk otthona.

Derűs, öregedő házban,

Anikóval,

Közös vágyban…

Ebben a nagy sokaságban egy olyan sincs...

Hannibál nem félt a túlerőtől. Az utolsó kivételével minden jelentős ütközetét megnyerte, és mindig túlerővel szemben.

Az i.e. 216-ban Cannae mellett vívott csatában az újkori német hadtudomány a túlerőben lévő ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldáját látja.

A csata reggelén Hannibál fellovagolt egy dombtetőre, hogy szemügyre vegye a harcra készülő római sereget.

Vele volt többek között egy Giszkón nevű alvezére is.

Hannibál figyelmesen szemlélte a rómaiakat. Látta, hogy Teretius Varro hatalmas tömmbe sűríti középen a légiókat, és még a szokásos sakktáblaszerű felállást is elhagyja, hogy elférjenek. A gyalogság középre szorult, a kis létszámú lovasság kétfelé osztva a szárnyakon.

A karthágói fővezér szélesen elmosolyodott. Már látta, ahogy a római légiók előretörve besétálnak a nekik állított csapdájába, és lovassága segítségével bekeríti őket.

Ő ezt látta a rómaiakat szemlélve, de vezértársai nem. Azok a dermesztő sokaságot nézték, és összeszorult a torkuk. Félelmüknek Giszkón adott hangot:

- Micsoda sokaság!

Hannibál megértette, hogy a többiek félnek. Ezt nem hagyhatta. Elmosolyodott.

- Egy dolgot nem veszel figyelembe, Giszkón!

- Mit, vezérem?

A többi is fülelt.

Hannibál mosolyogva mutatott a csatára készülő római hadra:

- Abban a sokaságban egy sincs, akit Giszkónnak hívnának!

Itthon

Eső volt,

Most sóhajtozik a kert,

A tócsák tükrén huncut fény ragyog;

Itthon vagyok.

Madárcsicsergés,

Csendes nyugalom;

Alszik a vén Idő a vállamon.

Borult az ég,

A napfény tétova,

Vízcseppel ragyog a virágokon

Anikóm kéznyoma.

A békesség csendesen gomolyog;

Itthon vagyok.

A Nap ugyanúgy ragyog - IV.

NEGYEDIK RÉSZ

A Papnő élete virágjában levő gyönyörű, telt asszony volt. hatalma volt fölöttem az ősi erő jogán. Ő volt az Ősi Nőstény, akit legtöbbször csak álmainkban láthatunk, a nőiség démona, a megfoghatatlan, akiért fiatal testünk sajog. Aki mellett szánalmasak a kacérkodó csitrik, nevetségesek a bárgyú divathölgyek és gügye vigyorok csontzenéjévé szürkül a szépségversenyeken nagy cécóval megkoronázott süket egyéniség-nélküliség. Test volt, de nem lélek nélkül, lélek volt, de nem test nélkül; maga volt az ördögien diadalmas nő. Minden tébolyító csáberejével együtt. De nem volt gonosz.

Szólni sem engedett, csak elnyomott egy székbe, s én már nem tudtam magamról. Azóta sem tudom, mi mindent fecsegtem el neki. utána éppoly gyorsan és könnyedén magamhoz térített.

-         Azt akarod, hogy jósoljak neked?

-         Nem tudom, úrnőm – hebegtem alázatosan. – Voltaképpen a jövendő még nem is létezik.

-         Ez így igaz – állandóan rajtam tartotta a szemét, és én döbbenten vettem észre, nem tudom, milyen színű a szeme. Képtelen voltam megállapítani, pedig állhatatosan néztem. – de aki ismeri a világot, az valamelyest mégis belelát a jövőbe.

Megszólalni nem tudtam, csak jeleztem, érdekel a jóslata.

-         Két testvéred van – kezdte. – Ti hárman vagytok a múlt, a jelen és a jövő. Mindhárman hosszú emlékezetűek, akikből csak néhány van, és többé egy sem születik. Költöztök majd egyik testből a másikba, de nem az idők végezetéig. Testvéreid élvezni fogják. Egyiküket lekötik majd az emlékek, a másikat a valóság. Te azonban olyasvalamiért élsz, ami nincs, és talán nem is lesz soha. Sokat fogsz szenvedni, Fénysugár. Ha meg is pillantasz majd magadból, a céljaidból valamit, az csak mindennek a végén lesz, amikor neked a lé helyett már csak a remény marad. Akkor azonban már tudni fogod, mit keresel.

Ebből bizony nem sokat értettem. Ami ezután történt, felülmúlta a tündérmeséket. A Papnő engem, a sihedert magához emelt, elefántcsont testének lángjain elhamvasztott, aztán férfiként szült újjá. Felnőtt lettem és férfi. Végérvényesen. Egyéb mondanivalóm nincs róla. Szavakkal leírni lehetetlen.

-         Most eredj! – mondta hajnalban a Papnő. – A te dolgod, hogy változz, az enyém, hogy állandó maradjak. De dolgod az is, hogy ne feledj!

-         Hamarosan visszatérek.

-         Nem térhetsz vissza. A Papnőt csak egyszer ismerheted.

-         Butaság! Találkozni akarok még veled!

-         Soha többé nem láthatsz engem, Fénysugár.

-         Te Drága te Egyetlen!

-         Nem vagyok az Egyetlen senki számára, és számomra sem létezik Egyetlen. A Papnő vagyok.

-         Szeretlek!

-         Hát persze. Én is. ahogy a többit is.

Elsötétült az orcám, mire hozzátette:

-         Valamit tudnod kell: A Papnő szánalomból nem szeretkezik.

-         Mi lesz veled?

-         Ami Asztlanttal.

-         És Asztlanttal mi lesz?

-         Asztlant maga a tűz. Víz fogja eloltani

*

Úgy lett, amint mondta. Nem láttam soha többé. Akkor azt hittem, mindenütt őt fogom keresni. Nem így lett.

Napokig a szobámba zárkóztam, és Róla ábrándoztam. Már azt hitték, beteg vagyok. Apám reggelenként a palotába ment, és hosszasan tárgyalt Asztlant királyával. Az uralkodó segítséget várt apámtól, de apám csak a népen segíthetett. A király szép szavakat várt apámtól, de apám csak az igazat mondhatta. A király halált akart osztani, de apám csak az életet szolgálhatta. A királyt a tárgyak érdekelték, apámat az emberek. A király hatalmat akart, apám igazságot. Nem juthattak dűlőre egymással.

A negyedik este apám csendesen belépett a szobámba.

-         Holnap utazunk, Fénysugár!

Reggel elindultam búcsút venni a családtól, amelyet eddig még nem is ismertem. Hiszen az első éjszaka óta alig bújtam ki a szobámból. Apám később meg is rótt ezért.

Istenhozzádot mondtam Tlaszkónak és az apjának, amikor Ilkesz úrnő elénk sietett. Gyönyörű kislány lépkedett mellette. Elakadt a szavam az ámulattól.

Nyolc vagy kilencévesnél aligha lehetett több. Elefántcsont fehér bőre volt és gesztenyeszín haja. Ajka mint az eper, szeme mint a bogár. Minden tagja tündérien formás, szája sarkában elbűvölően csibészes kis huncutka-mosoly. A leggyönyörűbb kislány a földkerekségen. Csodálatos kicsi emberpalánta, még félig se nő. Mégis több volt benne a Papnőből, mint bárkiben, akit valaha láttam.

Csak álltam, és tátottam a szám. Ilkesz úrnő a szemembe nézett. Mindent értett.

-         Ő az én kicsi lányom – mondta, és arcáról sugarakban patakzott az anyai büszkeség. – Holdsarló.

-         Viszontlátásra, Fénysugár! – csacsogta bájos gyermekhangján Holdsarló. – Azt hittem, sokat játszunk majd együtt, de te rám se néztél.

Úgy kóvályogtam a hajóra, mint akit fejbe vágtak.

Sokáig bámultam a ködbe vesző asztlanti partokat. Amikor már csak a legmagasabb hegyek halovány kék körvonalai derengtek a távoli ég alatt, megszólítottam apámat:

-         Apám! Ismered azt a kislányt? Holdsarlót?

-         Holdsarlót? Hogyne – motyogta szórakozottan. – Napsárkánynak szánom.

-         Napsárkánynak? – nyögtem iszonyú kínnal.

Köd szállt a szememre. Dübörgő viharfejedelmek tűzpatás lovai száguldottak egymásnak a lelkem fövenyén, lándzsás fergetegdémonok csépelték egymás pajzsát, piaci árusok üvöltöttek, asztlanti tengeristenek szárnyas lovak vont harci szekerei rohantak a háztetőkön, és asszonyfejű delfinek táncoltak a palota udvarán. Hallottam apám szavait, de nem értettem őket. azóta sem tudom, mit mondhatott.

Most már biztos vagyok abban, amit akkor csak éreztem. Apám nagy hibát követett el. Minden bizonnyal az elsőt, és talán az egyetlent.

*

Hárman voltunk. Ugyanattól az apától, de három különböző anyától.

Napsárkány anyja hatalmát vesztett varázslóasszony volt. Vén, kiaszott, karvalyarcú nőstény szörnyeteg. Már gügyögő koromban is rettegtem tőle. Dürrögve rohangált apám után a folyosókon, mint fullánkja törött, kivénhedt darázskirálynő. Apámnak őt az erő okából kellett nőül vennie. Eltaszította, mint asszonyát, de kénytelen volt gondoskodni róla.

Szélfarkas anyja királyi hercegnő volt. Minden díszruhát pillanatok alatt átizzadó kékvérű nőstény folyami disznó, mindenre rálehelte az irigység sárga gőgjét, s úgy ült királyi őseinek lopott kincseit, akár a kotlós s tojásokon. Már ágyba vizelő koromban is megvetettem, de sohasem féltem tőle, hiába sütött belőle a számítóan hideg gonoszság. Apámnak őt a politika miatt kellett nőül vennie. Eltaszította, mint asszonyát, de kénytelen volt gondoskodni róla.

Az én anyám hajóval hozott rabnő volt, a messzi észak fagyos pusztaságainak szülötte. Földjéből kitépett csilingelő virág, kicsi, takaros szolgálólány, aki énekével befűtött a rideg palotában. Mindenki szeretetének tárgya, akinek arcáról sohasem hervadt le a mosoly. S aki talán nem is sejtette, hogy a gyermek, akit a világra hozott, hosszú emlékezetű lesz. Apám őt a szerelem okából vette nőül. Szívből szerette, mint asszonyát, és örömest gondoskodott volna róla bármeddig, ha párás, hideg éghajlatunk alattomos betegségei idő előtt el nem ragadják közülünk. Akkor egyetlen könnyes szemmé és egyetlen jajongó torokká változott a ház; népe pánikba esve fetrengett a gyász görcsében, s zokogott a nagyasszony vesztén. Igen, anyám volt a Nagyasszony. Rang volt ez, nem is akármilyen. Olyan, amit minden varázstudomány és minden előkelőség dacára sem ért el soha sem a varázslóivadék, sem pedig a királyi sarj. Emlékszem, apám őrjöngött, hangosan sírt, verte a fejét a falba, és fennhangon átkozta magát, amiért nem élt a varázstudományával.

Anyám kedves szavait őrzöm a szívemben. Őrzöm, ahogy Szélfarkas őrizte a királyi méltóságot, vagy Napsárkány a boszorkány vajákolását.

Szüntelenül Asztlantba sóvárogtam. Igazából magam sem tudtam, mi csábít a szigetre; a Papnő, Holdsarló, a házfalak hideg csillogása, vagy talán valami más. Érzéseim zavarosak voltak. Csak azt tudtam, hogy álmaim hajóútjain mindig ugyanaz a táj dereng fel a távolból: Asztlant szigetének vérvörös sziklái.

Apám egészsége rohamosan hanyatlott. Gyakorta fél napokra elvonult a doktor társaságában, hogy aztán elkínzott arccal, fénytelen szemekkel, fáradt tekintettel kerüljön elő. Gyakran célozgatott rá, hogy a varázsló-lét idején praktikákkal időlegesen megfékezett öregedés, meg a mindenféle nyavalyák egyetlen közös frontba tömörülve rettenetes bosszút vehetnek korábbi vereségeikért. Ilyenkor mindannyian hallgattunk, kivéve Napsárkányt, aki megátalkodott makacssággal igyekezett apámat újból és újból rábeszélni: vesse be varázstudományát a testét sorvasztó betegségek ellen. Apám hajthatatlan maradt.

-         Emberré lettem a magam erejéből – mondta ellentmondást nem tűrően. – leszálltam az égből a földre. A mindenhatóság magánya, meg a magamfajtákkal szemben érzett örökös félelem helyett megtanultam szenvedni és örülni. Tiszta lelkiismerettel várok a halálra. Ember lettem, az is maradok.

Ez ellen nem volt apelláta. Csupán Napsárkány hajtogatta a magáét változatlan csökönyösséggel.

Az erőhatalom egykori birtokosának, az én-hatalom tudatos levetkőzőjének, apámnak, a volt varázslónak példája egész létezésem folyamán elkísért. Az ő egyszerű emberi természetessége adott erőt haszontalan embereknek tartanom az önmagukat mámorral, kábítószerrel, delíriummal gyilkolókat, segített megvetnem minden korok velejéig önző cégéres különceinek és álszent megvilágosultjainak vásári ripacskodását. Apámtól tanultam, hogy hamis minden, ami másokat nem szolgál, és talmi az is, amely csak egyeseket szolgál, és nem mindenkit.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy apám élvezi a betegségeit. Nem a közönséges mazochista nyers, önmegalázó testi kéjével, hanem a hosszú vándorút után önmagába visszatért ember természetességre vágyó, szelíd derűjével. Szemlélte magát a bölcs csendes önmegfigyelésével, és nem panaszkodott soha.

Mindhárman mást tanultunk tőle. Napsárkány a varázstudományt igyekezett ellesni, sok praktikát meg is tanult, de nem ment velük semmire. Szélfarkast a tudás a trükk szintjéig érdekelte, ezt próbálta a technika aprópénzére váltani néha meglepő sikerekkel, de sohasem ismerte meg a boldogság nyugalmát, sem a nyugalom boldogságát. Én az igaz és örök szeretetet tanultam, ezt kutattam csillapíthatatlan szenvedéllyel, és sohasem voltam boldogtalan. Céljaink ugyanazok maradtak: Napsárkányé az én-hatalom elérése, Szélfarkasé önmaga kiteljesítése, az enyém pedig a harmónia. Napsárkány hitt a lélek erejében, Szélfarkas olykor mindenféle istenekben, én pedig az igazságban. Napsárkány hite halovány fénnyel, de végig változatlanul pislákolt, Szélfarkasé időnként összeomlott, az enyém kiteljesedett. Napsárkány hitt a múltban, Szélfarkas örök prédájává vált a suhanva cikázó jelennek, én pedig bíztam a jövendőben. A leghétköznapibb alávalóságon azonban mindhárman túlléptünk: kincsek, nemesfémek, bankjegyek vagy hasonló tárgyak megkaparintására, gyűjtögetésére egyikünk sem pazarolta az idejét soha. Mindhárman nagyon hamar megtanultuk, hogy a világ dolgai közül a vagyon ér a legkevesebbet. Láttuk, mint válik az évszázadok kavargásában semmivé a kuporgatás gyümölcse, haszontalanná és feleslegessé a vagyonfelhalmozó emberek minden munkája és szenvedélye. Ahol évezredek örvénylése zúgatja a malomkerekeket, s dől semmibe rostáikon az ocsú tömege; a legelfeledettebb költő vagy a legismeretlenebb tanító munkájából is messze több marad a távoli utókorra, mint minden korok gazdagodó erőfeszítéseiből összesen.

-         Hamarosan lejár az időm – mondta apám, amikor három fiát utoljára hívta össze.  Tizenöt éves lehettem, Szélfarkas körülbelül húsz, Napsárkány talán huszonnyolc. – Tudni akarom, mihez fogtok kezdeni a hosszú emlékezettel.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXI.

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

A hivatal támogatta líra – azaz a kánon lírája – csak intézményi értelemben van különleges helyzetben. Ez a kánon természetéből következik. A kánon az intézmények struktúrájából eredő hatalomra épül, ezzel élve/visszaélve határozza meg a neki megfelelő lírát.

A kánon alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak. A kánon lényege intézményességében rejlik.

A mai kánonok öregapja a Richelieu alapította francia akadémia volt. A Halhatatlanok testülete szabályokat nyilatkoztatott ki, amelyeket minden író kénytelen volt betartani, ha azt akarta, hogy az „irodalmi élet” komolyan vegye őket, és bekerülhessenek azon kiváltságos irodalmárok sorába, akik évjáradékot húztak a királyi kincstárból.

Az intézményesített kánonok rendszere igen sok bürokratikus vonást tartalmaz, de nemcsak azt. Igen sok feudális vonást is őriz.

Utóbbiakat venném sorra.

Kezdeném a legfontosabbal: a kánon intézményrendszere az általa bevédett személyek számára kiváltságokat biztosít.

Ezek általában státuszhoz vagy díjhoz kötődnek. A következők lehetnek:

v     Apanázs

v     Könnyű és gyors megjelentetés

v     A kötetek megjelenésének anyagi vagy egyéb módon történő támogatása

v     A kötetek reklámozása, terjesztése

v     Külföldi tanulmányutak finanszírozása

v     Külföldi megjelenések finanszírozása

v     Külföldi kapcsolatok szervezése, támogatása

v     Színházi bemutatók szervezése

A megfilmesítés is ide kívánkoznak, de az utóbbi években gyakorlatilag nem készült magyar film. Aki esetleg ilyesmihez hozzájut, zömmel a „még egyelőbbek” közé tartozik.

Tagadhatatlan, hogy déja vu érzésünk keletkezik, ha ezt átgondoljuk. Nem véletlenül, hiszen ez a rendszer már a szocializmus évtizedeiben kialakult.

Vagy talán még hamarabb. Az előző részben vetettünk egy pillantást a dualizmus Magyarországának irodalmi kánonjára, amelyet az idő felszámolt. Az intézményrendszer jellege azonban annyi hasonlóságot mutat, hogy lehetetlen nem észrevenni.

Kevés intézményi különbséget találunk, az eltérések inkább tartalmi jellegűek. A dualizmus korszakának kánonja nemzeti jellegű irodalmi kánon volt, a jelenlegit meg nyugodtan nevezhetjük nemzetietlennek. Ennek okairól lentebb.

A kánon körülvevő infrastruktúra, illetve annak működése azonban nagyon is hasonló.

Kissé távolabb is akadnak hasonlóságok. Például a színházak működésében – azzal a hatalmas különbséggel, hogy akkoriban a színház sokkal fontosabb szerepet töltött be a társadalom életében, mint manapság.

A színház is a kánon részeként működött, ahogy voltaképpen ma is.

Ha a műsorstruktúrát nézzük, alapvető hasonlóságokra bukkanunk. ha leszámítjuk a bemutatott remekműveket, illetve az igazán remek előadásokat – a színházak életében ezek olyan ritkán fordulnak elő, hogy a számuk voltaképpen elenyésző.

Nézzük, mi volt ezek kívül:

v     Jól-rosszul színpadra állított klasszikusok

Akkoriban még nem járta a klasszikusok húzásának-nyúzásának-herélésének nyegle divatja, a rendező nem jelentkezett társszerzőnek Shakespeare vagy Moliere mellé. Nem is képzelte magát annak. A rendező ekkoriban különül el, ekkor lesz önálló foglalkozás. Nem könnyen. Némelyik korabeli irodalmi lap még gúnyosan élcelődik rajta, mivel is foglalkozik „a rendezőművész”.

A játékmodor is nagyon sokat változott abban a korszakban, mert megváltoztak a színpadi körülmények. Az elején a színészek sok helyen még mindig éneklő-deklamáló stílusban játszottak, a végén megjelent a hangosítás és a villanyvilágítás, amelyek a természetes játékmód kialakulásának feltételei.

Mit játszottak még a klasszikusokon kívül?

v     Hazai és külföldi kanonizált szerzők darabjait

v     A kor színházi divatdarabjait

v     Kapcsolati személyek fércműveit

És ma?

Ha az akkor a színpadot bizonyos mértékben uraló operettet Z kategóriás musicalre cseréljük, teljes lesz a hasonlóság.

A hivatali kánon és a hozzá kapcsolódó intézmények bürokratikus elveken működnek, hasonlítanak egymásra akkor is, ha merőben más művészi tartalom kanonizálására jöttek létre. A kánon működése szempontjából a minőségnek nincs jelentősége.

Hogyan lehet manapság egy lírai alkotás kanonizálttá?

A kérdés értelmezhetetlen. Helyesebben így kell feltenni:

Hogyan lehet valakiből kanonizált költő?

Be kell kerülnie a kapcsolatrendszerbe. Rosszabb esetben ez hosszú ideig tartó kapcsolatépítést, utánjárást, esetleg instanciázást jelent. Gyakran tetemes költséggel is jár.

Jobb esetben a kanonizált költő – születik. Azaz: eleve olyan családba érkezik, amelynek kiváló kánon-kapcsolatai vannak. Ilyen „költők” ma tucatszám akadnak. Alig koptak ki az iskolapadból, már pökhendi Wikipédia szócikk tudatja velünk, hogy a kölök itt meg ott főszerkesztő, ilyen, olyan, meg amolyan díjjal rendelkezik. Megnyerte ezt és amazt a pályázatot. Vajon mivel?

Olvassuk a fickó írásait. Szánalmasak. Érettségizőink zöme messze különbül ír náluk. Nem érdekes. A minőség nem számít, a kölyök már kanonizált költő.

Hogy az ilyen süvölvényeket a családi vagy egyéb kapcsolatok szele fújta be a kánonba, nyilvánvaló. Látjuk, kik a szülők, rokonok; és nem csodálkozunk. Aki felnőtt volt az előző rendszerben, pontosan tudja, mit tesz az, hogy „kádergyerek”. Maguk a delikvensek is tudják ezt, talán ezért érzik szükségét annak, hogy állandóan azt hangoztassák, hogy ők „mindent a maguk erejéből értek el”. Az ilyesféle melldöngetés mindig harsányan bizonyítja az ellenkezőjét.

A bürokratikus rendszerek mindig melegágyai voltak a nepotizmusnak, és ma is azok. A kánon is bürokratikus, igazából az volna a meglepő, ha ilyesmi nem történhetne meg.

Van azonban ennek egyéb következménye is. A kánon alapja a művészet úgynevezett intézményi elmélete, ami a létező legrugalmasabb teória, igazi gumidefiníció; alkalmat ad „a művészet világa” tagjai számára, hogy bármit műalkotássá nyilváníthassanak, illetve bármitől megtagadják a műalkotás státuszát. Az ilyesféle kánon „befelé” nem szorul indoklásra, önmagát magyarázza.

Amikor azonban integrálja a nepotizmus támogatottjait, nemcsak személyes feszültséget kelt. Ne feledjük, személyes harcok mindig vannak a kánon táborán belül, ott folyamatos torzsalkodások folynak. Kisebb és nagyobb alkalmi csoportosulások alakulnak, a díjak megkaparintásáért folytatott ádáz küzdelem indulatokat kelt. Állandóan halljuk, ki nem kapta meg ezt vagy azt a díjat, ellenben ki kapta érdemtelenül, kit mellőztek, ki hogyan intrikált, ki kivel veszett (vagy verekedett) össze.

A díjakkal járó kiváltságok megszerzése állandó harcot indukál. A kánon tábora befelé sohasem volt egységes. Kifelé néha annak tűnik. Legfőképpen akkor, amikor a kormányzattal kell alkudozni kiváltságok érdekében.

A nepotizmus jelensége azonban végsőkig feszíti, helyenként meg kifejezetten degenerálja a kánont.

Nemcsak ez annak az oka, hogy „kifelé” a kánon nagyon is magyarázatra szorul. Erre alaposan felkészült, óriási infrastruktúrája van, és elegendő embere, akik képesek bármit remekműnek nyilvánítani, szirti sassá magyarázni a tépett tollú kuvikot.

Megvan erre a megfelelő nyelvezete is, a mesterkélt ködösítés sajátos bikkfanyelve úgy veszi körül a kánont, mint parasztkolbászt a disznóbél.

Vajon miért?

Folytatása következik.

Egyszerűen, pózok nélkül

Egyszerűen, pózok nélkül…

Piac, ami vígan vénül.

Tett lehet csak igaz Kezdet;

A pokol meg – értekezlet.

Míg az idő élni enged,

Élünk szép Szerelmet, Rendet.

Egyszerűen, pózok nélkül…

Ugyanoda jutunk végül.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XL.

NEGYVENEDIK RÉSZ

Szigetvár azonban a jelentőségéhez képest igen gyengén volt ellátva tüzérséggel.

1554-ben tehát huszonöt ágyú védte a várat. Feltételezhetjük, hogy ennél két esztendő múlva sem volt sokkal több. Ez mindenképpen kevés, de ha egyenként szemügyre vesszük ezeket a lövegeket, a véleményünk tovább romlik.

A huszonöt lövegből a várvizsgáló bizottság 1554-ben tizennyolcat minősített falkonétának. A falkon (falkonett) kisebb űrméretű tábori löveg volt. Az ostromlók gyalogos tömegei ellen remekül bevethető, de tüzérségi párbajra alkalmatlan.

Akad ezeken kívül a lövegek között négy tarack és egy mozsárágyú. A bizottság mindössze két bombardát, azaz nagy űrméretű, messze hordó, a török tüzérség és lövegsáncok rombolására bevethető ágyút talált.

Azaz…

Ezek közül az egyik annyira elavult volt, már csaknem használhatatlan, hogy a bizottság a selejtezését javasolta. A szemle végrehajtói a jelentésükben legalább négy új nagy űrméretű ágyút kértek Szigetvár számára. Nem valószínű, hogy a bécsi Haditanács sietett volna teljesíteni a kérést.

A „legalább négy” természetesen azt jelenti, hogy ideális esetben a rendkívül fontos vár sikeres védelméhez több tucat ilyen lövegre lett volna szükség.

Nyugodtan leszögezhetjük: a vár tüzérségi lövegállománya 1554-ben egyszerűen siralmas volt.

Mi volt ágyúk helyett?

Íme, a vár lőfegyverkészlete az ágyúk nélkül:

v     Három darab hajítógép

v     Két darab seregbontó – ezeket kilenc-kilenc darab szakállas puska csövéből eszkábálták össze, az egyik sorban négy, a másikban öt puskacsővel.

v     Százkilencvenöt darab szakállas puska

v     Tizenkét darab puska.

Feltűnően kevés volt a puska.

A felsoroltakon kívül rendelkezett a vár tüzes nyilakkal, labdákkal, koszorúkkal és egyéb rögtönzött gyújtófegyverekkel, illetve az ezek előállításához szükséges kénnel, gyantával és szurokkal. Lőport is gyártottak, ahogy minden fontosabb magyar várban.

Íme: a felsoroltakból állt a legfontosabb magyar erőd lőfegyverkészlete 1554-ben…

A vár ellen támadás készült. A török egyáltalán nem titkolta.

Az új budai pasa, Kádim Ali önbizalma rendkívül nagy volt. Magyarországra indulása előtt, Isztambulban közölte az ott tartózkodó magyar királyi küldöttség tagjaival, hogy még ebben az esztendőben elfoglalja Szigetvárt.

Az új kapitánynak, Horváth Márknak nem sok ideje maradt.

Már tudott az akkor hírhedt isztambuli párbeszédről. A budai pasa szónoklata végén így hetvenkedett:

„Magyarországot nem puskával és karddal, hanem bunkósbottal és buzogánnyal fogjuk leigázni!”

A magyar követek megfeleltek:

„Férfiakkal fog találkozni, akik a bunkóra golyóval, a buzogányra lándzsával adnak majd méltó választ!”

Ne feledjük, olyan vár megtámadásáról volt szó, ahol a katonánál csak fegyverből van kevesebb.

A magyar követek halálosan komolyan gondolták a választ. Tudták, hogy Szigetvár védői nem fognak elszaladni, nem fognak külföldre menekülni, és – nem fogják megadni magukat.

Szigetvár őrsége arra készült, hogy erején felül helytállva védekezzen az oszmán agresszióval szemben. Nem először.

Folytatása következik.

Féltelek

A májusi nap forrón

Didereg;

Féltelek.

A vén Idő lemaradt;

Araszol

Valahol.

Időtlenségben fogom

A Kezed;

Jó Veled.

Amíg megvagyunk, a világ

Kerek;

Féltelek.

Én voltam az, művésznő!

Prielle Kornélia a XIX. század legnagyobb magyar tragikái közé tartozott.

Petőfi menyasszonya volt egy ideig, és korántsem biztos, hogy nem ő lett volna a költő méltó felesége…

A kiváló színésznő talpraesett ember volt.

Egyszer romantikus idős hölgy szerepét osztották rá a Nemzeti Színházban. A szerep miatt a csinos fiatal művésznő arcát idősre maszkírozták, hajára ősz parókát tettek.

Prielle Kornélia így is gyönyörű volt.

A karakter, akit alakított, éppen egyedül volt a színpadon, és nosztalgiázott. Szerepe szerint éppen egy lovastisztre emlékezett.

- Ő volt az első szeretőm!

Néma csend volt.

Volt azonban a nézők között egy valódi, krakéler lovastiszt. Magyar ember, de nem magyar érzelmű. Őrnagyként szolgált a Kecskeméten állomásozó, zömmel cseh-morva legénységű vértesezredben.

Amikor tehát Prielle Kornélia a szerepében ezt mondta:

- Ő volt az első szeretőm!

A vértes őrnagy úr felemelkedett a helyéről, és öblös hangon odakiáltotta a színésznőnek:

- Én voltam az, művésznő!

Síri csend támadt. Senki sem merészelte megvédeni Prielle Kornéliát egy vértestiszt ellenében.

Prielle Kornélia azonban nem esett kétségbe. Látszólag ügyet sem vetett a tisztre, és az ízléstelen bekiabálásra. Tovább beszélt, mintha benne volna a szövegében:

- Ő volt az első szeretőm, de gyorsan kiadtam az útját. Butább volt, mint a kardja.

Világ-töredék

Ami szilárd volt: laza,

Girhes a kor horpasza;

Nagyvilágunk?

Töredékek halmaza.

Allergiát rejt az ég,

Szomorú a messzeség;

Emberiség?

Összesepert törmelék.

Rossz kultúra csikorog,

Piac-robot vigyorog;

A jövendő?

Rongyokban. Gyomra korog.

*

Emberélet ritmusát

Bamba lárma járja át

Lét-folyamba

Avantgárd-szennyet bocsát.

Ripacsszín-lila az ég,

Egész világ:

Törmelék.

Hull média-zagyvalék;

Liberális csapadék.

Szubkultúra-sokaság

Húzza az Idő haját.

A hit csupán morzsalék,

Minden,

Minden

Töredék.

*

Békének Ritmus az ára;

Versek, mesterek, munkára!

A Lét szíve ritmusra ver;

Isten a Ritmusban felel.

Gonosz elé bú nem állhat;

Boldogság kell a világnak.

Ritmus,

Vers,

Öröm,

Szeretet;

A töredék – egész lehet.

A Nap ugyanúgy ragyog - III.

HARMADIK RÉSZ

A tiszt megrökönyödve hátrahőkölt, apám pedig csak állt, szétvetett lábbal, keményen a szemébe nézve, de olyan számon kérő arccal, hogy az asztlanti akaratlanul is szükségét érezte a magyarázkodásnak.

-         Bocsánatodért esedezem, uram, de ezek a hitvány ebek – a kormányos és a legénység felé intett – bűnt követtek el. Ez hadi övezet, ahol semmi keresnivalójuk. Citaltan tengernagy úr parancsa értelmében a kormányost azonnal felköttetem az árboccsúcsra, a legénységet megbotoztatom és eladatom rabszolgának, a hajót pedig elkobzom.

-         Nem – mondta apám végtelenül halk, de acélkemény hangon. – nem fog bántani senkit. Az embereiddel együtt azonnal kotródj a hajómról!

-         Bocsáss meg, uram – erősködött a tiszt. – de teljesítenem kell Citaltan tengernagy úr parancsát!

-         Rendben van – felelte apám. – ebben az esetben kénytelen leszek az első távozó hajóval elhagyni a kikötőt anélkül, hogy találkoznék a királyoddal, aki hívatott. Előtte megüzenem neki, hogy azért távoztam, mert nem volt ínyemre a tengernagyod parancsa.

Az asztlantiak pillanatokon belül eltakarodtak a fedélzetről. A Tengerasszony hamarosan horgonyt vetett az egyik kereskedelmi kikötőben.

Ekkorra már határozottan csömöröm volt a fénylő falaktól és a palotáktól. A kor legnagyobb városát ridegen ünnepélyesnek találtam. Apám kedvetlensége ebben csak megerősített.

A kikötőben elegáns szekér várt bennünket, előtte ismeretlen állatok. Sokkal kecsesebbek a hegyi szamaraknál, amiket eddig ismertem.

-         Mik ezek, apám?

-         Lovak. Ezek vonják az asztlanti harci kocsikat.

Az utazás nem volt kellemetlen, látnivaló jócskán akadt. Utunk a város előkelő negyedén keresztül vezetett, káprázatos paloták között. A párjukat ritkító épületek némelyike láttán elállt a lélegzetem.

-         Micsoda fényűzés!

-         Drága börtönök ezek, fiam

-         Börtönök?

-         A királyi városok nagyurai aranykalitkában élő, rettegő csőcselék. Soha ne tévesszen meg az aranyozott hajlék. Abban mindig a szolgaság lakik. Messze kerüld el! Az itt élők a király madzagon rángatott bábjai, akikkel tetszése szerint rendelkezik. Innen a leggyakrabban a vérpadhoz vezet az út. Folyton résen kell lenniük. Minden szavukra vigyáznak. Sohasem tudhatják, melyik társuk áskálódik ellenük, és mivel rágalmazza őket. az aranyfalak között nincs barátság.

Megérkeztünk apám vendégbarátjának, Takoatl úrnak a házához. Közepes méretű, minden színes máz nélküli hófehér épület volt, szerény kisöccse a körülötte hivalkodó palotáknak.

Takoatl, a házigazda igen derék ember volt. Egykor varázsló, akár apám, és kortalan, mint az idő. Hatalmát ő is feladta, és átengedte testét a természetes öregedésnek. Gyönyörű, fekete hajú, sudár, de már nem fiatal asszonnyal élt. A hölgyet Ilkesznek hívták, a Kettős Kontinensről származott. Szerették egymást, mint a kamaszok.

Az ebédnél öten ültünk. Apám, Takoatl, Ilkesz, a házigazda Tlaszkó nevű, villogó szemű fia és én. Magam természetesen a vendég jogán, hiszen zsenge korom miatt még mindig a gyermekasztal mellett lett volna a helyem. Persze ki se mertem nyitni a számat.

A férfiak közömbös dolgokról beszélgettek, de így is sok érdekeset hallottam. Például azt, hogy a Nagy Öböl valamelyik barbár népe megtagadta a véradó fizetését, és jövő tavasszal a király flottát indít ellenük.

-         Mi az a véradó? – kérdezte apám.

-         Fiatal fiúk és szüzek, akiket a Tengeristen oltárán kell feláldozni.

Elment az étvágyam.

Később Tlaszkó vett a pártfogásába, és a lófogaton bebarangoltuk a várost.

Késő délutánra nagyobb lett a nyüzsgés. Mindenféle bőrszínű emberek hemzsegtek az utcákon tiritarka öltözékben. A hatalmas, kövezett piactéren rikoltozó árusok kínáltak az égvilágon mindent. Vásároltunk is egy csomó limlomot.

-         Akarod látni a Tengeristen templomát? – fordult hozzám Tlaszkó.

Akartam hát.

A templom a királyi várban volt. mord arcú katonák engedtek be bennünket apáinkra való tekintettel. Nekem külön elmagyarázták, micsoda hallatlan kegy Őfelségétől, hogy nekem az idegennek megtekinteni engedi Asztlant legszentebb helyét.

Láttam a nevemet egy táblán, cikornyás asztlanti hieroglifákkal. Mellette ez állt:

„Csak egyszer!”

Valósággal szenvedtem, mire elsajátítottam ezt az elképesztően bonyolult írást.

A nagytemplom voltaképpen a Tengeristen és Klétaó istennő közös temploma volt. állítólag a helyén fogantak és születtek az isteni pártól a tíz asztlanti tartomány uralkodó családjainak ősei. A templomot még a vár belsejében is külön kerítés vette körül. A híres aranykerítés ugyan aranyozott sárgaréznek bizonyult, de a templom tagadhatatlanul impozáns látványt nyújtott.

A hatalmas szoborpark teljesen eltakarta a bejáratot, ami így váratlanul magasodott elénk. Csak bent tudatosodott bennem, micsoda hatalmas építmény belsejében állok. A lenyűgöző méretek rám ültek, parányinak éreztem magam. A templombelső roppant térhatását a káprázatosan összezsúfolt mindenféle díszítés hihetetlenül felerősítette; a fülledt és nyomasztó csarnok a túlvilág mindent elsöprő hatalmát volt hivatott jelezni.

Ami a templom méreteit illeti, későbbi írók egy stadionnak mondták a hosszúságát, ami erős túlzás. Körülbelül akkora lehetett, mint a legnagyobb későbbi katedrálisok.

Mihelyt felocsúdtam első döbbenetemből, óriási szoborcsoport vonta magára a figyelmemet. Delfineken lovagló nőalakok szédületes tömege villogott a sok ezer gyertya fényében. Eltelt néhány pillanat, mire megértettem, mi zavar bennük: halfarkuk volt. A száz vízi sellő. Alkotójuk ezzel a brutális sokasággal túllőtt a célon, a tömeg megölte a méltóságot. Megriasztott tavi boszorkányok tanácstalan csoportjának tűntek. Kevesebb több lett volna.

A tengeri nőstények körülvettek egy újabb gigantikus aranyozott szobormonstrumot, hat ló vonta kétkerekű szekeret, amelyben hatalmas férfialak állt. Maga a Tengeristen. Feje a mennyezetig ért. Kezében valamilyen tárgyat lóbált. Utóbbit előbb közönséges szigonynak véltem, később rájöttem, hogy háromágú kormányevező. Asztlanti viselt, arany, ló, harci szekér, kormányevező; íme együtt az asztlanti hatalom összes rekvizituma. Ez volt az istenük, akit imádtak.

Az oltárkő kunyhónak is beillett volna. Fehér sziklából vághatták ki irtózatos munkával. Közepét rozsdabarna foltok éktelenítették.

-         Ez mi?

Tlaszkó habozott a válasszal. A mellénk kísérőnek kirendelt testőrkatona gyorsan arrébb somfordált. Hálásak lehettünk neki; mindeddig tökéletesen észrevétlen maradt, és később sem alkalmatlankodott semmit. Pedig ki voltunk neki szolgáltatva; tagbaszakadt ember volt, bármelyikünket fél kézzel a falhoz kenhetett volna.

-         Mi ez? – kérdeztem újra.

-         Tudnod kell, Fénysugár – kezdte vontatottan Tlaszkó. – először apám fia vagyok, és csak utána asztlanti…

-         Mondd már, mi ez!

-         Vér, Fénysugár – felelte alig hallhatóan.

Nem értettem meg a válasz jelentőségét.

-         Miféle állat vére?

Szegény Tlaszkó! Fenékig itattam vele a keserű poharat.

-         Nem állaté.

-         Hanem?

-         Emberé.

Megborzongtam. Hirtelen aggódni kezdtem Tlaszkóért.

-         Fiatal asztlantiak vére?

-         Néha igen, de asztlantikat csak különleges alkalmakkor, vagy nagy veszély idején áldoznak fel. Ha valamiért ki kell engesztelni a Tengeristent. Az áldozatok zöme idegen.

-         A véradóba küldött fiatalok?

-         Ők.

Gyűlöltem Asztlantot. Azt kívántam, süllyedjen az óceánba.

Odakint nagyot szippantottam a friss levegőből, és szempillantás alatt leértem a számos lépcsőfokon. Nem akartam látni a Tengeristen templomát.

Tlaszkó csak nehezen ért utol.

-         Alkonyodik – mondtam neki. – Ideje hazamenni.

-         Haza? A városban ilyenkor kezdődik az élet!

-         Csak nem valami csapszékbe akarsz vinni? – vontam össze a szemöldököm. A kocsmának minden megjelenési formáját kerültem egész létezésem alatt.

-         Dehogy! Apám szíjat hasítana a hátamból.

-         Hát akkor?

-         Egy jósnőre gondoltam.

Fiatal voltam, kíváncsi és szeles. Miért ne?

-         Menjünk!

A jósnő vénséges volt és szerfelett retkes. A helyiségben párás ködgomolyként terült szét a mosdatlanság savanyú aromája. Csontok, kristályok, gömbök, füstölők, sejtelmes fény, mindenféle komor tárgyak a babonás látogatók elrettentésére. Éreztem, amint kiül arcomra a gúnyos mosoly. Varázsló fia voltam, ismertem az igazi hatalma. Ez itt ordítóan talmi volt. először kerültem szemtől szembe a habókosan tudálékos álbölcsességgel.

-         Na, banya, - kiáltotta Tlaszkó. – jósolhatsz két varázslófinak!

A vénség megrettent.

-         Menjetek innen! Nektek csak a Papnő jósolhat!

Részegítő éjszaka volt. Mámor táncolt a levegőben, és a holdsugárral belopta magát szemembe, szívembe, lelkembe. Szilaj voltam, mint a harmadfű csikó. Futni, tombolni, repülni akartam. Mit nekem föld, mit nekem ég, mit nekem Asztlant, mit nekem az egész világ. Senkitől se féltem.

-         Hol az a papnő?

Tlaszkó aggodalmasan nézett rám.

-         Mégis ideje hazamenni.

-         Most már nem! Megnézem magamnak azt a Papnőt!

Tlaszkó nagyot sóhajtott.

-         Szűz vagy még, Fénysugár? Remek bordélyházat tudok a közelben.

Szűznek ugyan szűz voltam, de tudatlannak már nem tudatlan.

-         Közönséges kupleráj? Oda nem megyek! A Papnőt akarom!

Tlaszkó a füle tövét vakargatta.

-         Látom, finnyás vagy. Igazad van, a Szerelemistennő papnői ezerszer többet érnek elmegyünk hozzájuk.

-         A Papnőt akarom!

-         Felejtsd el! Vagy a Szerelemistennő temploma, vagy haza.

-         A Papnőt akarom!

Tlaszkó még győzködött pár percig, aztán vállat vont.

-         Jól van, öcskös. Elviszlek, de magadra vess!

Folytatása következik.