Fekete hóesés - XLVII.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Itt kell megjegyeznem, hogy a hivatásos történettudomány kapcsolata Zrínyi Miklóshoz helyenként nagyon is ellentmondásosnak tűnik. Néhány tudós valóban kiváló dolgozatokat szentel a költő és hadvezér pályájának, munkásságának, elemzik a tevékenységét különféle nézőpontokból. Új elméletek születnek, új összefüggésekre bukkannak, helyenként még új tények is napvilágot látnak. Ezek néha talán nem is annyira „újak”, csak olyan „régebbiek”, amelyeknek eddig nem tulajdonítottak jelentőséget. Vagy nem olyat, amilyet érdemelnek.

Igazán nem lehet azt mondani, hogy Zrínyivel kapcsolatban ne mondott volna elég újdonságot a közelmúlt történettudománya.

És mégis…

Ha csak az volna, hogy makacsul ragaszkodik a vadkanhoz…

Makacsnak igen makacs a tudomány ebben a kérdésben, ha szemlét tartunk a közelmúlt felett, szinte több publikáció foglalkozik a vadkannal, mint Zrínyi munkásságával. A felfogás nem változik, a gondolatmenetük mindig ugyanaz, fárasztóan ismétlődik. Nem riadnak vissza a demagógiától sem. Előfordult, hogy hivatásos tudós nagyjából imígyen „okította” a sertés-mítosz „dilettáns” ellenzőjét:

„Nem tudom, miért nem lehet hitelt adni a szemtanú, Bethlen Miklós véleményének?”

Mit akart vajon ezzel mondani a jóember? Maga ennyire ostoba, vagy másokat néz annak? Vajon miért nem tűnt fel neki, hogy a hivatalos sertés-mítosz ellenfelei mindig is Bethlen Önéletírására hivatkoztak? Olcsó fölényeskedéssel akarja elkerülni az érdemi vitát, vagy csak papagájként hajtogat valamit, aminek nincs is tisztában a jelentésével? Mitől ingerült? Miért gondolja azt, hogy különösebb érvpazarlás nélkül bárkit lesöpörhet a színről pusztán az akadémiai pedigréjével?

Még csak nem kis ez az igazán különös. Ez lehetne csak a szokásos „mundér becsülete” fontoskodás, mert röstellnek hozzányúlni olyan problémához, amelyet „szentesített” a tudományos közvélemény álcáját viselő megszokás. A társadalomtudomány némely ága nem úgy működik, ahogy a kívülálló várná, hogy jönnek az új elvek, megküzdenek a régiekkel, aztán vagy elbuknak, vagy kiszorítják azokat. Nem. Új elvek általában akkor juthatnak érvényre, amikor kihalnak a régiek képviselői.

A történettudomány nézetei nem mindig tükrözik a tudományos fejlődést. Sőt néha mintha visszafejlődne az általuk fémjelzett tudomány. Az ember ehhez gyakran úgy alkalmazkodik, hogy kénytelen némely állítást egy hírneves régi történész – Marczali Henrik, Pauler Gyula, Márki Sándor stb. – véleményével ütköztetni, és elég gyakori, hogy az utóbbiaknak hiszünk. Nemcsak a magyar történettudományra jellemző ez, a külföldi sem különb. A modern egyiptológusok némely állításával szemben is gyakran inkább a régiek – Maspero, Petrie stb. – szavának adunk hitelt.

Mi gondja Zrínyivel a történettudománynak?

Arra, hogy valami gondja lehet, első ízben akkor figyeltem fel, amikor – évtizedekkel ezelőtt – egy neves történész az ellenérzéseit dacba burkoló közönség előtt ment neki Zrínyi Miklósnak. Meglepő indulattal. Közölte, hogy Zrínyit ki kellene felejteni a tankönyvekből, de még a történelemből is. Hogy miért? A szokott posványos lózungokon – „nem volt reálpolitikus” – kívül semmit sem mondott, de remegett az indulattól.

Miért? Mi volt ez? A középszer szokásos ingerültsége az emberi nagyság láttán? Ha valakit, hát Zrínyit nagyon nehéz „deheroizálni”.

A történettudomány a múltat a jelenből visszafelé igyekszik értelmezni, ez pedig olyan alaphelyzet, amikor mindig nagyon nehéz ellenállni a felkínálkozó, „magától értetődő” klisék csábításainak. Ilyen áporodott sablonok például „a magyarok nem boldogulhatnak egyedül Európában”, a „mindent valaki mástól vettünk át”, vagy a történettudományos középszer első számú csodafegyvere, a „minden úgy volt szükségszerű, ahogy történt”.

Ezeket a sablonokat Zrínyi Miklós mind halomra dönti. Ha nem akarunk erről tudomást venni, ha nem akarjuk Zrínyi jelentőségét a maga teljességében felmérni és megérteni, körömszakadtáig ragaszkodnunk kell a sertés mítoszához. Eme disznó kapóra jön, röffent egy nagyot, összekacsint a rossz teóriák sáncai mögül pislogó történésszel, és már nem is kell aggódni a felelősség miatt. A vadkan a hunyó, széles a háta, elbírja.

A titok Zrínyi személyiségében és munkásságában rejlik.

Folytatása következik.