Fekete hóesés - XLVI.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

A bizonyítási eljárás végére értem, illő röviden összefoglalnom:

Magliani és Paka (esetleg Póka?) közösen gyilkolták meg Zrínyi Miklóst 1664. november 18-án, egy vadászat végén, a Csáktornyához közeli kursaneci erdőben.

A gyilkosságot előre megfontolt szándékkal követték el, a közvetlen megbízó a bécsi udvari körökhöz tartozott. Személyesen biztosan nem I. Lipót császár lehetett, de az ő szűkebb köreiből került ki. A gyilkosság abszolút értelemben véve nem szolgálta Ausztria érdekeit, nagyon is jól szolgálta azonban azon osztrák politikai körök elképzeléseit, akik a rendi Magyarország megerősödését és a török kiűzését nem tekintették érdekükben állóknak, és amely körökről alább még szólnom kell.

A halálos vadászat szemtanúja volt a fiatal Bethlen Miklós. Zrínyi halálát ugyan nem látta, de – mint memoárja tanúsítja – nagyon is friss logikával, székely fortéllyal hagyományozta tanúvallomását az utókorra. Külön pikantériája tanúságtételének, hogy Önéletírását hosszú idővel az események után, osztrák fogságban írta, ahová éppen az egyik írása miatt került. Emiatt kényszerült az ekkor már nagy tapasztalatú diplomata és udvari ember arra, hogy a valódi információkat a sorok között rejtse el.

Bethlen Önéletírásának ide vonatkozó részlete igen pontosan meséli el Zrínyi halálát, és a gyilkosokat is megnevezi.

Pakát (Póka Istvánt?) már korábban beszervezték ura meggyilkolására. Társa a magát Magliani nevű savoyai nemesnek kiadó bérgyilkos volt, aki Zrínyi alacsonyabb rangú vendégeként tartózkodott Csáktornyán.

Paka és Magliani a merényletet a vadászat utáni pillanatokra tervezték. Esélyük más szituációban nem volt a sikerre. Csáktornyán Zrínyi nem volt könnyen megközelíthető. Kétségbeesett próbálkozásra természetesen minden hely és időpont megfelel, de a gyilkosok úgy akarták végrehajtani a gaztettet, hogy vadászbalesetnek tűnjön, és ők maguk le ne lepleződjenek. Ebből is látszik, hogy nem öngyilkos merénylőkről, nem fanatikusokról, hanem hidegvérű bérgyilkosokról van szó.

Szinte naponta vadászat volt, ami alkalmat adott a gyilkosoknak a viszonylag gondos tervezésre. Közben időzavarba kerültek, mert Zrínyi másnap Bécsbe készült, igen fontos tanácskozásra a vasvári béke ügyében. Lépéskényszerben voltak, az utolsó lehetséges időpontban végre kellett hajtaniuk a merényletet. Ez az időpont volt 1664. november 13.

A vadászatra a kursaneci erdőben került sor. A helyszín ma már teljes biztonsággal nem azonosítható. Zrínyi halálának helyén hatvan évvel később, 1724-ben Csáktornya akkori tulajdonosának felesége, Anna Pignatelli Belliguardo grófnő emlékoszlopot állíttatott. Állítólag egy nagy tölgy alatt állt, a szerencsétlenség vélt színhelyén. Utóbbiban más akkor sem voltak biztosak.

Utóbb az emlékoszlopot a Felsőzrínyifalva (a mai Gornji Kuršanec) központjába vitték, jelenleg is ott található.

Ma már csak találgatni lehet, hogy pontosan hol is halt meg Zrínyi; háromszázötven évvel a tragédia után nem tudunk helyszíni szemlét tartani.

A falu bő kilenc kilométerre található Csáktornyától. Kocsin és lóháton mentek, Zrínyi néhány vendégével éppenséggel hintón utazott. Ez egy, a korban divatos úri kocsitípus volt, landauer; „kétfelé eresztős”, azaz olyan hintó, amelyben egymással szemben található két hatalmas, erőteljesen párnázott peremű bőrülés. Az út nyilvánvalóan széles és a kor viszonyaihoz képest jól járható lehetett, mert ez a jármű semmiképpen sem terepjáró. Különben lóháton mennek.

A hintó mellett lehetett néhány szekér, a többiek lóháton ügettek az erdőhöz. Csáktornyától Kursanecig az út nemigen tarthatott egy óránál tovább.

Magliani és Paka már többször is megtették ezt az utat. A vadászatra ebéd után került sor, délelőtt kimehettek az erdőbe, és kiválaszthatták a helyszínt – ha ezt már nem tették meg korábban. Paka vadász volt, már reggel tudhatta, hogy vadászat lesz, és azt is, hogy pontosan hol.

Hidegvérrel megvárták, amíg a vadászat befejeződik. Amikor már mindenki kijött az erdőből, Paka horvátul megszólította Zrínyi Miklóst, és valamilyen ürüggyel visszacsalta az erdőbe. Visszamaradt bűntársa talán már ekkor megemlítette a sebzett vadkant, mint a távozás célját.

Amikor Zrínyi és Paka elűntek az erdőben, Magliani utánuk lovagolt. Valószínűleg Guzics kapitány utasítására néhányan a nyomába szegődtek:

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Nem volt esélyük, mert Magliani tudta hová tart, az utána induló három-négy lovas nem. Magliani akár előbb is odaérhetett a gyilkosság céljára kiválasztott színhelyre, mint Zrínyi és Paka.

A gaztettet gyorsan és könyörtelenül követték el. Valamelyikük közvetlen közelről Zrínyire lőtt, Magliani meséje alapján feltehetően hátulról, a bán nyakának jobb oldalára.

A gyilkosok kénytelenek voltak elismerni, hogy esett egy lövés. Erre nyilván az üldöző lovasok miatt volt szükség, hiszen az erdőn kívül várakozó vendégek és vadászok valószínűleg nem hallhatták.

Amikor Zrínyi összeesett, a gyilkosok előre előkészített eszközükkel olyan sebeket ejtettek a haldoklón, hogy a bán halálát vadkantámadásnak lehessen tulajdonítani. Az egész gyilkosságnak ez volt a legaljasabb és legundorítóbb része. Ráadásul még sietniük is kellett, mert közeledtek a lovasok.

A helyszínre érkezők közül az ifjabb Guzicsot azonnal visszaküldték az erdő szélére, a többiekhez. A fiatalember nyilvánvalóan hibát követett el, mert nem nézett szét alaposan. A történelem szempontjából ennek nincs jelentősége, Zrínyin már nem segíthetett volna.

A gyilkosság mindenkit készületlenül ért, letaglózott. A kétségbeesést Bethlen is érzékelteti:

„Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta.„

A zavarodottságot jelzi, hogy azt se tudták, ki vigye meg Zrínyi halálhírét a feleségének. Nem csak arról van szó, hogy az ilyesmi mindenképpen a társaság legrangosabb tagját illette meg, hanem talán arról is, hogy a csáktornyaiak restelltek az asszony elé járulni, és nem is igazán fogták fel, mi történt.

Bethlent kérik meg először, de ő meg kapásból a másik ifjú arisztokratára, Zichy Pálra testálja:

„Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra.„

Zrínyi halála mindenkit sokkolt.

„Fogók a testet, és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lõn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

Az első sokk azonban nyilván előbb vagy utóbb véget ért.

Fentebb már kifejtettem: nem vagyok arról meggyőződve, hogy a gyilkosokat Zrínyi hívei, családtagjai, illetve a magyar és horvát rendek képviselői nem vonták felelősségre, sőt nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy kínhalált haltak. Főleg Paka.

Ezzel az ügy bűnügyi része voltaképpen lezárható is lenne, de – az áldozat személyére való tekintettel – következik néhány nagyon fontos kérdés.

Miért nem adták ország-világ tudtára, hogy Zrínyi gyilkosság áldozata lett?

A nemzetközi diplomácia hivatalosan sohasem használta fel Zrínyi halálát a Habsburgok ellen. Lehetetlen, hogy ne tudták volna meg az igazságot.

Miért nem lett Zrínyi Miklós meggyilkolásából nemzetközi esemény?

A jelenkor hazai irodalomtörténete és történettudománya jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen és kissé sablonos szorgalommal, lankadatlan kitartással, makacsul ragaszkodik a vadkan meséjéhez. Közben időnként skizofrén helyzetbe is kerül, hiszen gyakran ugyanazon oldalon kénytelen hangsúlyozni Bethlen Miklós megbízhatóságát, illetve megbízhatatlanságát. Mivel Bethlen a mainstream szemlélet szerint is a leghitelesebb tanú, az események egyetlen szemtanúja; bár Zrínyi halálának közvetlenül nem szemtanúja – amiről szeretnek nagyvonalúan elfeledkezni. A célzásai, megjegyzései, gondolatébresztő félmondatai azonban még a legelvetemültebben egyenesnek látszani akaró kincstári agyvelőben is gyanút ébresztenek, kénytelenek elismerni, hogy Bethlen nemcsak szemtanú, de „a Zrínyi halálával kapcsolatos legendák” is tőle származnak – amivel a hivatalos vadkanpárt nehéz helyzetbe hozza magát.

Ennek ellenére azonban a hivatalosság köti az ebet a karóhoz, és gyakran nevetséges érvekkel minősít mindenkit fantasztának, aki az ellenkezőjét vállalja fel. A vadkan meséjét ténynek tekintik, és általában nevetséges érvrendszerrel védelmezik. Minden eltérő vélemény „összeesküvés-elmélet”, vagy ahhoz hasonló címkét kap. Ebben az a legkülönösebb, hogy Bethlenre hivatkoznak, ami nagyjából olyan, mintha szigorúan szó szerint értelmeznék a Bibliát. Voltaképpen nem is Bethlen a forrásuk, hanem – Magliani.

A közvélemény igazából nem hisz a sertés-mítoszban.

Miért csontosodott meg a magyar hivatalosságban a disznó meséje?

Folytatása következik.