Szerelem és líra - CXXII.

SZÁZHUSZONKETTEDIK RÉSZ 

A tradíció a kultúra talapzata, időbeli kiterjesztése, amelynek a birtokosa a nép.

A tradíció fogalmának meghatározása, sőt újraalkotása, a jelenhez és a jövő perspektíváihoz való igazítása jelenleg a kultúra, ezen belül pedig a líra egyik döntő, megkerülhetetlen jelentőségű alapkérdése. Tisztázása nélkül az előrelépés lehetetlen.

A nép fogalmára vonatkozó fentebbi munkadefiníció természetesen finomításra szorul. Itt talán az a legfontosabb kérdés, hogy az államhatárok helyzete mennyire releváns a nép fogalmának meghatározásában.

Ha belemélyedünk a kérdésbe, azt kell mondanunk, nincs itt semmiféle „csalhatatlan” szabályszerűség. Egy-egy államhatár által kerített területnek lehet saját, mindenki másétól különböző hagyománya, de osztozhat egyéb, nem államhatártól függő tradíciókban is. A nép fogalmának megalkotásakor nem szabad figyelmen kívül hagyni az államhatárokat, de abszolút jelentőséget sem szabad tulajdonítani nekik. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Ausztrália és Kanada lakói ugyanazt a nyelvet beszélik, vajon mennyiben tekinthetők ugyanazon egységes tradíció hordozóinak? William Shakespeare esetleg egyaránt része lehet a brit, amerikai, ausztrál és kanadai hagyománynak is, de Walt Whitman vagy Winston Churchill nyilvánvalóan nem. Hol a határ?

Nincs határ. Az „angol” hagyománynak egyszerre lehet hordozója a négy ország lakosságának egy jelentős része, de a brit, amerikai, ausztrál vagy kanadai tradíciók már elkülönítik őket, sőt ezekben az említett országok angol anyanyelvű lakossága más, korábban (vagy még ma is) eltérő nyelvi közösséghez tartozó honfitársaival is osztozhat.

Még tovább is bonyolíthatjuk a kérdést. Ha a négy ország bármelyikéből valaki elhagyja a hazáját, és letelepszik a másik három valamelyikében – ami arrafelé nem is annyira ritka jelenség – vajon melyik hagyománynak válik részesévé? A befogadó közösségének? Továbbra is azon országénak, ahonnan távozott? Esetleg az „angol” tradíciónak, közelebbi helyi íz nélkül? Vagy egyiknek sem, minden tradíciót elutasít, mert esetleg kozmopolita? Vagy annyira a mindennapi anyagi dimenziók határozzák meg az életét, hogy semmiféle tradíciónak sem hordozója?

Nyilvánvaló, hogy bármelyik eset lehetséges, szabályt alkotni rá lehetetlen.

Hogy állunk a hazai tradíciókkal?

A súlyos kulturális válság egyik jele, hogy a tradíciók értelmezése rendkívül szélsőséges.

Akadnak elvakultan nacionalista hagyományértelmezések, amelyek még Vörösmarty néhai tanárának, Horvát Istvánnak a délibábos nyelvészkedésén is túltesznek, és a világ minden jelentős civilizációs vívmányát a magyar kultúrából igyekeznek származtatni. Ennek aggasztó következményei is lehetnek, hiszen az ilyen hagyományértelmezés saját magát fosztaná meg a más kultúrákkal való kommunikáció és kooperáció lehetőségétől. A nacionalizmus ma minden agresszív változatában rendkívül kártékony, romboló világnézet, amely képes kiegészülni szinte bármilyen szalonképtelen ideológiával. Ez az egyik lehetséges zsákutca.

Az ezzel ellentétes szélsőség a saját kultúra semmibe vétele, értékeinek ugyancsak elvakult tagadása. Döbbenetes, hogy jelen világunkban a magyar hagyománynak belföldön milyen sok fanatikus ellensége van. valamiféle mesterkélt öngyötrés, tudatosan szított kisebbségi bennszülött-komplexus nevében akar roppant kártékony nemzeti bűntudatot kialakítani, de nem képes felfogni ennek lehetséges iszonyú következményeit. A médiában értékét messze meghaladó volumenben képviselteti magát, tudatot formál, ezért súlyos felelősség terheli az ellenkező szélsőség kialakításában és fenntartásában is.

A magyar kultúra jelenleg a szélsőségek világa. Akadnak, akik foggal-körömmel ragaszkodnak magyarságukhoz üldözés közepette, kilátástalan körülmények között, mások meg olyan gyorsan asszimilálódnak bármilyen idegen közösséghez, hogy az még a jó érzésű befogadókat is megdöbbenti.

Az is válságjelenség, ha túl sokan igyekeznek elhagyni a közösséget, és az is, ha mások meg a kultúra teherbírásán messze túlról igyekeznek idegen elemeket integrálni túlhajtott hipernacionalizmusukban.

A közösség alapja a tradíció. Nem lehet „kötelezővé tenni”, szabad akarat és egyéni felelősség kérdése. Nem vonható felelősségre az, aki – még ha formailag tagja is a nyelvi közösségnek – a közösségét elhagyva más hagyományhoz akar integrálódni, akár helyeseljük a döntését, akár nem. Az ilyen ember nem része a hagyománynak, voltaképpen a népnek sem, de ez egyéni döntés kérdése. Ha azonban a távozását alpári támadásokkal és gyűlölködéssel tetézi, önmagát helyezi a kultúra alacsonyabb fokára.

Ne részese a kultúrának a globális emberi biomassza sem, a végtelenül igénytelen emberek azon, ijesztő gyorsasággal szaporodó tömege, amelynek nincsenek is kulturális gyökerei; igényeik a szinte állandóan bedrótozott fülükbe recsegő poshadt zeneutánzaton, meg a nekik tömeggyártott ocsmány és undorító filmeken túl nem terjednek, és akik számára a közélet is csak a celebek ripacskodását jelenti.

A tradíció feltételezi az emberi és erkölcsi öntudat minimumát.

A magyar tradíció jelenleg a kérdések kérdése.

Folytatása következik.