Valamilyen diplomáciai küldöttség tagjaként londonba érkezett egy többször megkoszorúzott francia poéta. Arisztokraták divatos kedvence volt, ma már kutya se emlékszik a nevére.
A francia költő jókat evett-ivott az udvari ünnepségeken, díszelgett, bekasszírozta az udvariasságból itt is neki utalt díjakat.
Valamelyik este néhány angol arisztokrata és a kísérőik társaságában Londont járta. Éjszaka sem tértek vissza a palotába, mert kedvük támadt valami alantasabb mulaságra.
Így kerültek egy csapszékbe. Aztán egy másikba.
A harmadikban feltűnt neki valaki. Megkérdezte egyik kísérőjét:
- Ki az a fickó?
- Melyik?
- Az ott. A társaság közepén.
- Mit tudom én, valami komédiás. Ti se tudjátok, ki az? – fordult a többiekhez.
Az egyik ifjú lord bólintott.
- Azt hiszem, – mondta. – tudom, ki az! Will Shakespeare. Darabíró és komédiás.
A francia poéta felfigyelt.
- Színdarabokat ír?
- Igen!
- Rémes színpadi játékokat, amilyeneket a pórnép kedvel?
- Igen!
A francia elhúzta a száját, és végtelen szánalommal nézte Shakespeare-t. Nyomorult firkász! Szerencsétlen alak. Sohasem fogja tudni, mi is a költészet lényege. A királyi elismerés! A zártkörű társaságok nagyra becsülése! A finom kritikák! A díjak! Ehelyett ezrek és ezrek élvezik a műveit a közönséges matrózok, parasztok, meg iparoslegények soraiból! Minő lealjasodása költészetnek és irodalomnak!
Mérhetetlen fölénnyel a szemében méregette az angol írót.
Nyomorult dilettáns! A költészet az előkelő társaság könnyed és finom szórakozása, a pórnépnek semmi köze hozzá. A költő neve csak akkor marad fenn, ha a vájtfülű hozzáértők törpe kisebbségének ízlését követi. A nép ebből ki van zárva. Ez a jó ízlés törvénye.
Utálkozva méregette a komédiások költőjét.
- Vannak nézői?
- Shakespeare-nek? Hogyne! Tódul előadásaira London tömege.
A francia csaknem kiköpött. A fickónak nyilván fogalma sincs a valódi költészetről. Nagyképűen vetette oda:
- Szegény paraszt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése