…
A király kíséretével együtt csak akkor érkezett meg, amikor az
ülésterem már tömve volt. A fekete pálcások törtek utat számukra a
tömegben. Lipót megfázhatott, mert köhögött és prüszkölt. Díszes magyar
öltözéket viselt, ami igen megnövelte volna a méltóságát, ha tudja
viselni. Az esetlen botladozás azonban kifejezetten ostobának mutatta.
Tanácsnokai rendíthetetlenül kitartottak a paróka mellett. Magam a
karzatról láttam ezt a bevonulást, a császár szánalmas volt.
A lengyel követ, Jerzy Rodkiewicz ekkor már az ülésteremben
várakozott kíséretével együtt, külön asztalnál, ellátva kellő mennyiségű
frissítővel. Egymásnak adták őt a magyar urak, hol az egyiknél
vendégeskedett, hol a másiknál, és mindenkivel igen szívélyes
kapcsolatokat alakított ki. Vele volt a már említett Jan Karol
Wratislawski hadnagy is. Jó szeme volt a hadnagynak, észrevett és intett
nekem a karzatra. Nagy örömmel viszonoztam.
Jerzy Rodkiewicz úrról már elmondtam, hogy apró termetű,
tekintélyes és igen értelmes ember. Most gyönyörű lengyel – a magyarhoz
igen hasonló – díszruhában volt, arany markolatú szablyával az oldalán.
A lengyelekről mindenki tudja, hogy az antik szarmaták utódainak
tekintik magukat, hatalmas országuk van, kiváló katonák, igen
harcedzettek, és ha összetartanak, legyőzhetetlenek. Az ő hazájukat is
rendszeresen támadja a török, és ők időnként olyan súlyos vereségeket
mértek a szultánra, amilyeneket az újabb korban rajtuk kívül a
szentgotthárdi csatáig senki más.
A lengyelek és a magyarok barátsága közmondásos az ősidőkig nyúlik
vissza. Magam is tapasztaltam, hogy a lengyelek a magyarok körében
nagyon népszerűek.
Rodkiewicz úr választékos latinsággal szólt, de tömören és a
lényegre koncentrálva. A beszédet elmés mondásokkal, tréfákkal is
fűszerezte, ami azonnal elnyerte a hallgatóság tetszését. Időnként
egyetértő közbeszólások szakították meg a mondandóját.
János Kázmér lengyel király követe előadta, hogy országa
polgárháború előtt áll, mert az álnok Lubomirski marsall fellázadt a
király ellen. Lubomirski nevének hallatán több felvidéki követ hangos
pfújolásba kezdett. Olyan is volt, aki közbekiabált:
- Bitang!
- Csirkefogó!
- Fosztogató himpellér!
Rodkiewicz úr, aki jól értette a magyar nyelvet, türelmesen
megállt, kivárta, amíg újra szóhoz jut. Aztán higgadtan folytatta.
Nyilvánvalóan nagyon jó előjel volt, hogy Lubomirski marsallt a magyar
hallgatóság ellenszenvesnek találta.
Rodkiewicz úr kifejtette, hogy a királya nehéz helyzetben van,
ezért arra kéri Magyarország felséges királyát és nemes országgyűlését,
hogy a két nemzet hagyományos és igen szilárd barátságára való
tekintettel semmiképpen se adjanak támogatást az uralkodója ellen pártot
ütő lengyel marsallnak.
A tekintetes karok és rendek szinte egyöntetűen megrökönyödtek. Számos izgatott közbekiáltás hallatszott:
- Miért támogatnánk a bitang Lubomirskit?
- Miért? Támogatja innen valaki? Ki támogatja?
Rodkiewicz uram pontosan erre várt. Amikor a hallgatóság
lecsendesült, elmondta, olyan értesülések jutottak uralkodójának
birtokába, hogy az áruló Lubomirski marsall Sziléziában Lipót császár
megbízottaival éppen arról tárgyal, hogy őfelségétől komoly támogatást
fog kapni.
Felhördült erre az egész terem. Sokan a helyükről is felpattantak.
- Gyalázat!
- Skandalum!
- Égbekiáltó gazság!
Később megtudtam, hogy Rodkiewicz uram ezzel voltaképpen –
blöffölt. Semmiféle értesülései nem voltak a királyának a császár és
Lubomirski tárgyalásairól, csak a saját esze szerint feltételezte,
méghozzá két okból. Egyrészt azért, mert őt Bécsben feltűnően hűvösen
fogadták, nem is bocsátották a császár elé. Másrészt meg azért, mert
tudta, hogy a császár a mostani király halála vagy lemondása után német
utódot szeretne, ahogy a németbarát, német birodalmi kapcsolatokkal
rendelkező, német birodalmi gróf, Lubomirski is.
Szóval a lengyel követ talán blöffölt – de mindenki látta, hogy
telibe talált. Lipót császár, aki a lengyel követ beszéde alatt végig
idegesen feszengett a helyén, most feltűnően elvörösödött, és nem állta
meg közbeszólás nélkül.
- Nem igaz! Félreértés! A tárgyalások nem abból a célból folynak!
Halálos csönd támadt. Az ügyefogyott uralkodó nyilvánosan
elismerte, hogy tárgyalásokat folytat a törvényes uralkodója ellen
fegyveres lázadásba kezdő Lubomirski marsallal. Mindenki a nyomorult
Lipótot nézte, még a mogorva Montecuccoli is vészjósló tekintettel
meredt rá.
Rodkiewicz uram nem jött zavarba:
- Megkérhetem felségedet, adjon magyarázatot azokra a tárgyalásokra?
Újra hatalmasat morajlott a terem. Ezúttal a helyesléstől.
Lipót lehetetlen helyzetbe került. Arra kényszerült, hogy egy
remek szónok után a maga kapkodó-nyáladzó-lihegő modorában
magyarázkodjon. Többször is átlépte a nevetségesség határát. Az
egybegyűltek döbbenten hallgatták. Lipót magyarázata összefüggéstelen
volt és logikátlan.
A karok és rendek csak nézték, nézték, hallgatták, hallgatták – és közben szégyenkeztek, hogy ilyen királyuk van.
Néztem ezt a nyomorult uralkodót, és nem tudtam szánni. Cseppnyi
részvétet sem éreztem iránta, pedig immár én is az alattvalója voltam.
Láttam, hogy a teremben minden magyar így érez. Jane, én olyan országból
származom, amely egyszer már vérpadra küldött egy királyt. Állítom
azonban, hogy a kivégzett I. Károly minden bűne ellenére sokkal jobb
uralkodó lehetett, mint ez a Lipót, ez a satnya, alamuszi kis féreg.
Nevével ellentétben nem hasonlít az oroszlánra, sokkal inkább egy
patkányra emlékeztet. Sajnos nem csak a külső megjelenésében. Isten
bocsássa meg nekem a felségsértő gondolatokat!
Kínos csend támadt, amikor Lipót befejezte. Jobban mondva: nem is
fejezte be, inkább abbahagyta. Szerintem egyszerűen megunta. Nem volt
már vele Porcia herceg, aki ilyen szituációkban segíteni szokott.
Hallgatott néhány pillanatig zavartan, tátott szájjal, aztán
visszakullogott a helyére.
Rodkiewicz uram tudta, hogy hatalmas előnyben van. Nosza, ütni a
vasat. Előbb egérutat biztosított a legmagasabb császári meneküléshez,
aztán könyörtelenül lecsapott:
- Felséged hebehurgya tanácsadói nyilván nem kielégítően
tájékoztatták felségedet, elhallgatván a dolgok lényegét. Most azonban,
hogy felséged immáron a teljes igazság birtokába jutott, felséges
királyom nevében, felséged tisztességére, törvénytiszteletére és
keresztény érzelmeire apellálva arra kérem, semmilyen módon ne támogassa
a törvényen kívül álló, törvényes uralkodója ellen fegyveres lázadást
szító hazaárulót, Lubomirski marsallt! Arra kérem, azonnal szakítson meg
vele minden tárgyalást, bármi is volt annak célja!
Fergeteges taps, éljenzés. Lipót összerándult, a mögötte ülő
tanácsadók feszengtek. Az öreg Schlick a tenyerébe rejtette az arcát,
Montecuccoli mogorván motyogott valamit az orra elé.
Néma csend volt. Mindenki várta a király válaszát. Lipót azonban nem mozdult….
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése