Az utolsó nyári napon

Az utolsó nyári napon
Felhők függnek égi falon.
—
A Nyár – forró emlék-halom;
Csak az emberség hatalom.
—–
Újabb nyarak, újabb telek,
Lét az Idővel enyeleg.
—–
Az utolsó nyári napon
Árnyék suhan az ablakon.
—-
Ha akarjuk, a Múlt – erő;
Belőle épül a Jövő.
—-
Vagy kapaszkodni és félni;
Vagy elengedni, és – élni.
—-
Nyár-szikrát dajkál fenn az ég;
Az Élet szép felelősség.
—–
Az utolsó nyári napon
Sorsom fejét simogatom.
——
Ami fontos, mindig örök,
Ami meg nem, folyton zörög.
—-
Életen át, életen túl,
A fájdalom megigazul.
—-
A Vég – végesen csikorog,
A Kezdet meg: örök titok.
—-
Az utolsó nyári napon
Hintázom egy gondolaton.
—-
A világ az ember pere;
Istennek nincs játékszere.
—-
Megválthat, vagy égre kelhet;
De Magához nem emelhet.
—-
Életeken túl szerethet,
Helyettünk nem cselekedhet.
—–
Az utolsó nyári napon
Csendes fészek az otthonom.
—-
Csend, szeretet, lelki vagyon;
Az utolsó nyári napon.

Újabb részlet - XXVII.

KORINTHOSZI PARTVIDÉK, 1665. április 23. vasárnap éjszaka
A kis hajó csendesen meg bújt az öbölben, a kapitány személyesen állt őrt néhány fegyveressel a fedélzeten. A csónak finom evezőcsapásokkal haladt a part felé. A hátul álló őr puskát szorongatott a kezében, és tenyerével takarta égő kanócát.
A görög kalóz hajója már egy órával korábban megérkezett, és úgy kötött ki a szikla alatt, hogy még a holdfény számára is láthatatlan maradt. Sztavrosz már a parton várakozott. Ahogy a csónak kikötött, a kalózkapitány olaszul mordult rá az őrre:
-         Talán Velencében még nem ismerik a kovás puskát?
Velence megbízottja fekete köpenyt és fekete háromszögletű kalapot viselt. Sztavrosz egyik kísérője segített neki partra lépni.
Giuseppe Manfredini kapitány volt.
Sztavrosszal megölelték egymást.
-         Ki az ember? – kérdezte aztán a velencei.
Sztavrosz a sötétbe burkolódzó szárazföld felé intett.
-         Gyere!
Pár lépés múlva valami barlangféle bejáratához értek. Két fáklyás kalóz között egy köpcös kis emberke lépett ki törökös selyemkaftánban.
Manfredini meglepődött. Ki ez? Valami pasa? Egy török miatt kellett erre az istenkísértő útra jönnie szigetek közt bujdosva egyenesen Velencéből?
-         Ki ez, Sztavrosz?
Nem feleltek neki. Hanem az egyik kalóz minden teketória nélkül az arcába világított a fáklyával, hogy a köpcös jól szemügyre vehesse.
-         Sztavrosz? – kérdezte aztán a köpcös a kalózvezért.
-         Ismerem. Giuseppe Manfredini kapitány
-         Valódi velencei?
-         Az. Becsületes ember és fontos személy.
A köpcös megnyugodva bólintott, aztán teljesen európai módon kezet nyújtott a kapitánynak.
-         Giuseppe Manfredini! – mutatkozott be fennhangon, közben szemügyre vette az emberét. Ki lehet ez? Hogyan szólítsa?
-         Uraságodban kit tisztelhetek? – kérdezte végül kissé zavartan.
A köpcös előbb jól végigmérte, csak utána válaszolt:
-         Az én nevem Ali Gördes. A törökök így neveznek, a valódi nevemet nem mondom el.
A „Gördes” szó hallatára Sztavrosz önkéntelenül összerázkódott. Az ősi Korinthoszt hívták így a törökök.
-         Mit kívánsz tőlem, Ali Gördes?
-         Nem tudod, ki vagyok?
Manfredini kapitány tanácstalanul ingatta a fejét.
-         Harminckét nyelvet tud – mondta csendesen Sztavrosz. – Valóságos világcsoda.
Manfredini erre nem szólt semmit. Miért olyan fontos ez a világcsoda, hogy neki egyenesen Velencéből kellett idejönnie?
-         Az jó, ha nem ismersz engem, Manfredini kapitány. Ha még nem hallottál rólam. Azt jelenti, senki sem árult el.
Manfredini figyelmesen nézte. Talán mégsem volt ez az út hiábavaló. A látszólag közömbös, joviális ábrázatban volt valami nagyon érdekes. Elmenne az ember az utcán ezer ilyen mellett, nem ismerné fel, még csak nem is emlékezne rá. Pedig van benne valami. Harminckét nyelvet beszél.
-         Isztambulba rendeltek – mondta csendesen Ali Gördes. – Panajotti főtolmács mellett fogok dolgozni.
-         Ez biztos? – kérdezte Sztavrosz.
-         Igen.
-         Nem lehet valami csapda? Ha az, még ma éjjel felteszlek a hajómra, és elviszlek jó messzire.
Újabb részlet következik.

Szerelem és líra - XCI.

Kilencvenegyedik rész

Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.
A rendszerváltás a szovjet birodalom eróziójára támaszkodva indult sajátos hatalomátmentés volt, amely voltaképpen ma sem zárult le. A társadalom néhány szférájában le se zajlott. Nem volt ebben semmiféle forradalmi jelleg, inkább alkudozás, halászat a zavarosban, a média állandó tamtamverése és temérdek üres retorika.
Ami lezajlott, annak semmi köze sem volt a forradalmakhoz, semmiféle „típusú” forradalomhoz. Voltaképpen nem is rendszer-, inkább valamiféle önrendszer-váltás volt ez. A szocializmus utolsó, egyre korrumpálódó másfél évtizedében felnőtt, hatalom-közelbe került káder rétegek irányításával temérdek formális változás leplezte, hogy a folyamat fő célja saját gazdasági és hatalmi pozíciójuk átmentése és erősítése. Mivel a Szovjetunió erodálódása miatt pártfogó nélkül maradtak, a lakosság feletti uralmuk fenntartása érdekében a nyugati tőkével fogtak össze. Jellemző, hogy a munkás-paraszt élcsapatból gyorsan demokratikus politikai erővé vedlő állampárt új nevéből is csak a „munkás” szó maradt ki.
A káderek még előtte egymás között gyorsan „privatizálták” az állami vagyon jelentős részét. Nem véletlenül nevezi a mai közvélemény „a nagy lenyúlások korszakának” az 1987-89 körüli időket. Utána ugyanezen „elit” részben kiárusította bagóért az ország nem jelentéktelen vagyonát, részben meg „helyzetbe hozta” saját családi, haveri és egyéb kapcsolatait, mára többszörös kliensrendszer alakult ki, amely minden kibontakozási kísérletet csírájában fojt el. Ez minden politikai erő égisze alatt létrejött.
Utána a gyorsan hazafivá és demokratává avanzsált pártfunkcionáriusok betelepedtek a különféle pártokba, intézményekbe, vagyonba – vagy éppen külföldre. Megalapozták a jövőjüket, éljen hát a demokrácia.
A rendszerváltás egyik aktív politikus szereplője később nehezményezte, hogy a gengszterváltást közvetlenül megelőző politikai alkuk egy része nem úgy él a közvéleményben, ahogyan ő szeretné. „A demokráciáért tárgyaltam, veszélyes körülmények között.” Egy ország nevetett rajta keserűen.
A rendszerváltás tehát – ahelyett, hogy megállította volna a társadalmi rothadást, éppenséggel fokozta, hiszen pontosan ugyanazon elvek mentén valósult meg. A külföldi tőkével összefogva magán birodalmakat épített, és a folyamat minden költségét a lakosságra terhelte. A naiv külföldiek akkoriban csodálkoztak, hogy a magyarok szomorúak, nem örülnek a rendszerváltásnak. A külföld a propagandára hallgatott, mi meg láttuk saját szemünkkel a folyamatos rombolást.
Ne legyenek illúzióin az európai közvéleménnyel kapcsolatban. Nem nagyon érdekeljük, emellett nagyon is felületes és könnyen befolyásolható. Nagyon kevés fáradsággal ellenünk fordítható. A XIX. században szomszédaink könnyedén megnyerték a maguk irredentizmusának. Ma is hitelt ad a rólunk szóló, a legtöbb esetben igen ostoba rágalmaknak. Komprádoraink kapcsolatrendszere irányítja a rólunk szóló vélekedést, ami általában néhány buta jelszó szintjére redukálódik.
A szüleink és nagyszüleink által felépített és megteremtett javak elrablása, a vívmányok megsemmisítése szinte tervszerűen zajlott, hiszen nem volt semmiféle, az ország érdekeit védelmezni akaró nemzeti egység, és a lakosság különféle csoportjai ma is könnyen kijátszhatók egymás ellen.
Aki már a nyolcvanas évek közepén munkába állt, emlékezhet, mennyire más volt egy munkaviszony még a Kádár-korszak legvégén is, mint ma. A munka is hatékonyabb volt. Egy-egy dolgozó számos olyan joggal, lehetőséggel rendelkezett, amelyek ma már nincsenek. Mindenféle ürügyekkel felszámolta őket valamelyik „demokratikus” politikai erő. A munkahelyek hangulata merőben más volt, az a fajta emberközpontúság ma már nem létezik. Ma már a munkaadók zöme megdölyfösödött, a munkaviszony meg egyre inkább a rabszolgaszerződés jellegét ölti. Nagyon fontos vívmányok mentek veszendőbe, nehéz lesz majd visszaszerezni őket, pedig nélkülük nincs fejlődés.
A változás egyértelműen és minden szempontból negatív: a dolgozó létbiztonsága nem fogható ahhoz, ami Kádár időszakában volt jellemző. Most rettegni kell a munkahely miatt, a számlák miatt, a napi megélhetés miatt. Ezerszer is meg kell gondolni, hogy az ember megkockáztasson-e egy esti sétát olyan helyen, ahol a hetvenes években naponta megtehette, és soha semmi baj nem érte.
A rendszerváltás időszaka egyébként a XX. század végi történelem nagy fordulópontja volt. A gyanús egyöntetűséggel zajló közép-európai rendszerváltások egyúttal a korábbi évtizedek világhelyzetében megszokott „két világrendszer szembenállása” című antinómiát rombolták végleg le.
Új helyzet keletkezett. A kapitalizmus győzött, és szinte azonnal látszott, hogy alaposan túlnyerte magát. Jacques Derrida egyik utolsó írásában figyelmeztetett is rá, hogy az ellenfél és vetélytárs nélkül maradt tőkés rendszer világméretű támadásra indul a dolgozók jogai ellen, és hogy a „szabad világ” fogalma puszta demagógia. Ne örüljünk a globalizációnak, mert a világot elözönlő magán hatalom a szabadság megsemmisítésében érdekelt.
A szocialista világrendszer bukása még utoljára hitelessé tette a nyugati liberális értékrendszert; mert itt nálunk sokkal nagyobb hitele volt, mint odahaza, és a tőlünk hömpölygő lelkesedés még utoljára szabad világnak láttatta azt, ami már régen nem volt szabad világ. Legkevésbé mi voltunk lelkesek, a többi ország lakossága naivabb volt, jobban örvendezett. Mi visszafogottabban, vagy úgy se.
A többpárti demokráciához kötődő politikai jelszavak nálunk igen hamar devalválódtak. A kisember már az első években is tudta, hogy ez valójában oligarchikus rendszer, ahol még a kulisszák is selejtesek, a tartalom pedig merőben más, mint amit a propaganda állít.
A szabadság-demagógia többi jelszava – a nyugati színvonalú árukészlet, meg a szabad külföldi utazás – a gyakorlatban sem jólétet, sem szabadságot nem jelent. Az árukészlet zömmel drága, a kisembernek sokkal jobban kell takarékoskodnia, mint Kádár idején bármikor, és ez sűrűn kényszeríti arra, hogy sokkal silányabb termékeket vegyen, mint Kádár idején bármikor. Annak idején élelmiszerből mindig volt elegendő, az ára elérhető volt, és az akkori boltokban kapható – az egész korszak folyamán azonos árú – kétkilós kenyér, meg a 28-as kolbász minőségben magasan verte a mai kamukenyeret és ízetlen felvágottat.
Az utazás még kevesebbet jelent. A kisember életének szintjén semmi jelentősége sincs. Drága komprádor kedvtelés, nincs rá se idő, se pénz, legfeljebb az igény pislákol, amíg el nem múlik. Életében egyszer-kétszer jár külföldön, esetleg soha. Az utazás elvi lehetősége, illetve gyakorlati megvalósíthatatlansága és feleslegessége a lényegtelen ügyek sorába utalja, a kisember legfeljebb a gyermeke számára próbál biztosítani némi világlátási esélyt. Fontosabb dolgai vannak: etetnie és ruháznia kell a családját, ki kell fizetni a csillapíthatatlan éhséggel, kíméletlenül növekvő közüzemi számlákat, a csaknem hasonló iramban növekvő részleteket, fedeznie kell a mindig aktuális kisebb-nagyobb javításokat, az egészségügyi költségeket, el kell temetni a család halottait. Közben az árak harminc éve növekednek, állambácsi négyzetesen szaporítja az adókat, mindenre igyekszik rátenni szőrös mancsát. A szipolyozás napról napra mind erősebb, és a kisember állandó frontszolgálatban van, mindig tudnia kell valami kunsztot bemutatni, valahol csodát tenni, valami új jövedelemforrást találni, hogy a mind erősebben élősködő számlák, részletek és adók ellenére mégiscsak jusson pénze arra is, ami igazán fontos, a családjára.
Főleg a gyermektelenek és egyedülállók költik utazásra a pénzüket, azaz olyan emberek, akik már lemondtak a családról, és akiknek a számát a rendszer szemmel láthatóan növelni akarja. A „fent” kívánatos életmód a gyökértelenség az identitás nélküliség valamelyik formája.
A családos kisembernek mindig van mire költenie, ha néhanapján komolyabb pénzhez jut. Temérdek javítanivaló a házon, új eszközök beszerzése, a tönkrement háztartási gépek pótlása, egy jobb használt autó, a jelzálog. Így megy, amíg él. Negyven felett állandóan készen áll a halálra, de helytáll, amíg érdemes, sőt azon is túl. A politikusokat megveti, nem szimpatizál egyik párttal sem, mert az egyik rossz, a másik még rosszabb.
Ez már szinte a világ törvényének hat. Választás lesz? Lassan húsz éve mindig elmondják. Ha választás lesz, változnak a dolgok. Hogyan? Eddig rossz volt – ezután még rosszabb jön. Eddig még egyszer sem tévedett a népi bölcsesség.
Ide vezetett a társadalom rothadása. És most?
Gyakorlatilag ma is ez folyik. Azóta is tovább rothad a magyar társadalom. Megállíthatatlanul szaporodnak az adók, a megszorítások, a lakosság több évtizedes vívmányai tűnnek el szinte egyik napról a másikra.

Szokás az eladósodást még az egykori Kádár-korszak nyakába varrni, de ez minden alapot nélkülöz. Az eladósodás a gengszterváltás után öltött kriminális méreteket. A felelősség a magyar „elitet” és a külföldi hitelezőket közösen terheli.
Hogy a magyar „elit” komprádorként viselkedett, azon nem szabad meglepődnünk. Csak ugyanazt tette, amihez Rákosi Mátyás elvtárs óta hozzászokott; külföldiekkel kokettálva árulta el a hazáját. De minden további baj ebből fakad, ezért vannak mai komprádoraink tarthatatlan helyzetben. Magyarország a sokszínű, sok oldalú és gyorsan cserélhető köpönyegek országa.
Elképesztő összegeket költöttek elvileg külföldi kölcsönökből az országra, és nyoma sincs, mire ment el a gigantikus összeg. Ekkora befektetésnek látszania kellene.

Nem látszik, mert nincs, zömét nem is költötték az országra. Az indoklásaik nem állnának ki egy komolyabb vizsgálatot. A külföldi barátokkal-kapcsolatokkal összebizniszelt kölcsönök egy része talán soha meg sem érkezett az országba, számunkra csak a visszafizetés maradt; amelynek lényegében sohasem lenne vége. Nézzük csak meg őket, és meggyőződhetünk róla, milyen furfangos manipuláció ez – a kölcsönök egy része gyakorlatilag folyamatosan újratermeli magát. Sohasem lehet őket kifizetni – ez is a szabályokhoz tartozik.
Úgy tűnik, Magyarország a világ egyetlen olyan állama, amely három világháborút veszített el. Minden tönkretéve, leépítve, megszüntetve, szétverve. Ez pedig hallatlanul veszélyes helyzet. Nem az a fő probléma, hogy a térség egyik első államából az utolsóvá züllünk, az már félig-meddig meg is történt.
Sokkal fenyegetőbb az, hogy a komprádoroknak egyáltalán nem érdekük a magyar államiság fenntartása. Ez nem csupán azt jelenti, hogy idegen pénzügyi-gazdasági erők helytartójaként viselkednek, ha hatalomra kerülnek – ezt is megértük már néhányszor. Az ország anyagi tönkretételében vitt szerepük csak úgy mehet végleg feledésbe, ha Magyarország – megszűnik. Nem véletlen, hogy külföldön saját honfitársaink viselkednek hazánkkal szemben a legellenségesebben, hogy ezerféle idióta rágalomtömkeleget terjesztenek rólunk.

Ne higgyük, hogy a hazánk magától fennmarad. A tehetetlenségi nyomaték ehhez már nem elegendő.

A világ a valóságban egyáltalán nem hasonlít a hivatalosan hirdetett globalizált mennyországra, egyre inkább valami Orwell által jövendölt képződményre emlékeztet. Arctalan magán pénzrendszer irányítja a folyamatokat; éppen úgy nem felelős senki előtt, ahogy a multi birodalmak sem. Az általuk birtokolt eszközök lehetőségei régen meghaladják a céljaik hasznosságát. Az ellenőrizhetetlen magán hatalmak a fasizmust idézik – amire velük kapcsolatban egyébként annak idején Franklin Delano Roosevelt figyelmeztetett.
Európa egyre inkább magán pénzügyi hatalmasságok játékszere, külön bejáratú birodalma lesz.
Egy ilyen világban bármi lehetséges – csak éppen nem jó értelemben.
Egyáltalán nem rémítgetni akarok, az alábbi alternatívák bármelyike bekövetkezhet:
v     Pénzügyi és gazdasági összeomlás során valamelyik bankcsoport helytartója kormányozza az országot, a lakosságot kiszipolyozza, nagy részben külföldre üldözi, olcsó idegen munkaerőt telepít a helyünkre.
v     A hazai létbizonytalanság, az összeomlás véres lázadásba torkollik. Valamiféle európai zsandár haderő leveri, utána pedig felosztanak bennünket a szomszédok között. Majd elszántan hülye tanulmányok beszélnek róla, hogy miért bukott el szükségszerűen a magyar állam, és miért nincs meg a magyar függetlenség reális lehetősége. Ezeket a fércműveket magyarok írják majd.
v     Ugyanez békés úton; valaki „rájön”, hogy a gazdasági problémáink kezelhetetlenek, a szomszédok megszállnak bennünket. Ezt egyébként bármikor megtehetik, mivel a magyar véderő a jelképesnél is jelképesebb, díszelegni sok, országot védeni kevés. Az adósságaink így a szomszédainkra maradnak, de nekik lesz annyi eszük, hogy egy fityinget se fizetnek ki belőle. Hitelezőink háborognak egy ideig, aztán megunják, és abbahagyják.
v     Ugyanez „láthatatlanul”. Szisztematikusan idegen népcsoportokat költöztetnek az ország különböző részeibe, és támogatják a magyarok távozását. Egy idő múlva több angol nyelvterület lesz, mint magyar. Akkortól bármi lehetséges.
Ezek persze rémképek – egyelőre. De mindenképpen el kell mondanom: valamelyik mindenképpen bekövetkezik – ha hagyjuk. Nincs fegyverünk, nem is lesz, nem is mennénk vele semmire. Mindenkinél gyengébbek vagyunk, az erőszak csak a pusztulásunkat hozhatja. Etikus cél csak etikus eszközökkel érhető el.
Amikor egy-egy ismerősünk néhány, az ottani magyarság körében eltöltött nap után visszatér Erdélyből, és elmondja, hogy valóságos „lelki wellnessben” volt része, mindig rádöbbenünk, hogy ott az összetartó erők még sokkal erősebbek, a szerelem jobban betölti küldetését.
De ne higgyük, hogy nálunk nem. Ha a világ csak az anyagi törvények szerint működne, régen nem léteznénk. De vagyunk.
A helyzet korántsem annyira reménytelen, amilyennek tűnik.
Nagy szükség van lírára, szerelemre, és a jelentőségük megértésére.

Folytatása következik.

Nyárutó - szomorú tánc

Nyárutó – szomorú tánc,
Esti eső-rumba,
Vonul már az idei Nyár
Idő-múzeumba.
——
Míg élt, izzó trónja volt
A kánikulának,
Holtan marad mindörökre
Emlék-múmiának.
——
Eső mossa végleg el,
Hull a könny a sárra,
Visszaveszi birodalmát
A hajnali pára.
—–
Nyárutó – szomorú tánc,
Megtelik az árok,
Bánatos földön kopognak
A realitások.
—–
Szikrázó idő-ekék
Hosszú nyomot vágnak,
Emléket állítanak a
Szólásszabadságnak.
—–
Magyar dacok hangjai
Zúgnak az esőbe,
Ha meghalunk, majd nem enged
Gyászolni a tőke…
—-
Nyárutó, szomorú tánc,
Hitek borzolódnak,
Számtalan másik oldala
Akad itt a lónak.
—-
Terebélyes lesz a gyom,
Kiszárad a búza,
Röhög, aki visszatartja,
Szenved, aki húzza.
—-
Kopogó eső veri
Hűlt helyét a Nyárnak,
Pesszimista becsületek
Médiára várnak.
—-
Torzsalkodik a jelen,
Szunnyad a jövendő,
Halott múlttal táplálkozik
Sunyi profit-bendő.
—–
Felvillan egy torz jövő,
Betondzsungel üszke.
Öltöny-világ közönséges
Hübriszére büszke.
—–
Koldus gazdagság saját
Szobrait faragja,
Lesz majd egyszer olyan jövő,
Ami kikacagja.
——
Nyárutó – szomorú tánc,
Jelen szárnya kókad,
Egy időre feledjük a
Vékony takarókat.
—-
Mesterkélt, giccses világ,
Vergődik a Béke,
A Család a Szép, s az Igaz
Végső menedéke.

Fekete hóesés - XIV.

XIV. RÉSZ
Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.
Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Tehát, amikor megérkezik, a vadkan állítólag az úr hátán, és ő, a Zrínyi mentésére igyekvő Magliani rálő a vadkanra. Így természetesen ez nyilvánvaló elszólás, nem az egyetlen Magliani meséjében. Ha volt mivel a disznóra lőnie, töltött fegyvert kellett magával vinnie.
Itt álljunk meg, mert szinte minden eszköztárával együtt rajzolódik ki előttünk Bethlen Miklós sajátos közléstechnikája. Feltétlenül megérdemel néhány szót.
Már nem először találkozunk az eljárással. Vizsgáljuk meg, mi a modellje.
Az alaphelyzet mindig az, hogy Bethlen rejtve közölni akar velünk valamit, amit nyíltan nem tehet meg. Ezért furfangos módon csempészi szövegébe az információt, az egyes elemeket egymástól távol helyezi el, és direkt módon nem köti őket össze. A Zrínyi haláláról szóló rövid szövegben annyi ilyen van, hogy lehetetlen nem észrevenni őket.
A jelen esetben Bethlen azt szeretné közölni velünk, hogy Maglianinál töltött fegyver volt, amikor Zrínyi és Paka után belovagolt az erdőbe. Ha ezt nyíltan megírná, gyanút keltene, a cenzor lecsapna rá. Ezért sajátos cselhez folyamodik. Nézzük ennek menetét.
v     Részekre bontja az információkat
v     A szöveg különböző pontjain helyezi őket el. Látszólag mellékesen.
v     Minden esetben mellőzi a részek közötti közvetlen kapcsolatot.
v     Semmiféle kötőszó, nyelvi utalás nincs, a szándékosan és gondosan tervezve szétszórt elemeket csak a logika köti össze.
v     Külön-külön mindegyik elem ártalmatlan, a cenzor szeme könnyen átmegy rajtuk.
v     Csak a figyelmes olvasó tudja összeilleszteni a külön-külön található részeket.
v     A külön álló adatokat egyszerű logikai művelet kapcsolhatja össze.
v     Az információk egyes elemei láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz.
A jelen esetben a láncolat a következőképpen fest:
1. Bethlen felhívja a figyelmet Magliani személyére.
2. Közli, hogy Magliani Zrínyi után lovagolt
3. Közben kapcsolódik az előző logikai lánc: Magliani gyanússá válik, hiszen Zrínyi mindenkit arra kért, ne kövessék őt. Itt derül ki, mennyire gondosan és jól válogatja meg az információt Bethlen. Nagy nyomatékkal említi, hogy Zrínyi nem akart kísérőket. Nézzük csak még egyszer:
„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”
Aligha véletlen, hogy Bethlen a nyomatékosítás miatt kétszer is felhívja a figyelmet arra, Zrínyi nem akarta, hogy bárki is utána menjen. Nézzük csak:

• „Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”
• „Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”

Ilyen párhuzamos szerkezet akad a szövegben több is.
Itt bezárul az előző logikai lánc, Bethlen tudatja velünk, hogy Magliani kifejezetten Zrínyi tilalma ellenére indult el.
Ha Bethlen nem említené Zrínyi kérését/parancsát, talán akkor is értelmetlennek, különösnek, vagy gyanúsnak találhatnánk Magliani elindulását, de így a dolog sokkal egyértelműbb. Magliani több, mint gyanús. Bethlennél láthatóan vádlott, de a bürokratikus észjárású cenzoroknak ez nem tűnt fel.
4. Bethlen lejjebb, látszólag mellékesen közli, hogy Magliani elsütött egy lőfegyvert.
5. Következik a visszacsatolás: Megállapítjuk, hogy az indulásakor Maglianinál töltött fegyvernek kellett lennie, különben nem lett volna mit elsütnie.
6. Később jelen esetben még egy pontosítás is van: közli, hogy Zrínyi fegyvere nem sült el, ergo Magliani azzal nem tüzelhetett.

Logikailag lenne még egy lehetőség: ha esetleg Magliani Paka fegyverével tüzelt volna. Ezt azonban Bethlen megfogalmazása lényegében kizárja:
Magliani meséje szerint:
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”

Hogy ebben a helyzetben esetleg a Paka elejtett, a földön (esetleg éppen a vadkan közelében) heverő puskáját kapná fel (közben a mozgással még tovább ingerelné az amúgy is felbőszült állatot), és azzal tüzelne, képtelenségnek tekinthető.
Egyetlen lehetőség maradt: Magliani azzal a fegyverrel tüzelt, amit magával hozott, tehát a töltött fegyver már akkor nála volt, amikor Zrínyi után indult.

Ez fontos momentum. Nemcsak azért, mert töltött lőfegyver van nála, hanem azért is, mert tudjuk, hogy el is fogja sütni.

Itt is meg kell azonban állnunk még egy pillanatra. Miféle fegyver lehetett Maglianinál?

Látszólag ezzel nincs semmi probléma, hiszen éppen egy vadászat után vagyunk, amikor is teljesen magától értetődik, hogy mindenkinél töltött fegyver van, és ezekkel a fegyverekkel igyekeznek elejteni a hajtók által eléjük kergetett vadat.
Csakhogy…
Már nem a vadászaton vagyunk, hanem a vadászat után. Így pedig a dolog nem is annyira magától értetődő. A lőfegyverek kezelésével kapcsolatos szigorú biztonsági szabályok igen régóta léteznek, azokat nem a XX. századi hadseregekben találták ki. Aki még volt katona, tüstént megérti, mire gondolok.
A lőfegyver veszélyes eszköz, mindig is az volt, és ezt az ember mindig is tudta. A Zrínyi halálát hozó vadászat idején a puskával folytatott nagyúri vadászatok – illetve a lőfegyverre vonatkozó biztonsági szabályok – már bő egy évszázadra tekintenek vissza.

Nagyon szigorú szabályok vannak arra nézve, mikor kinél lehet töltött fegyver és kinél nem. Mikor mit kell tenni a töltött fegyverrel, hogy ne történhessen baj. A világ minden polgári és katonai lőterén ezt a mai napig igen komolyan veszik. Elképzelhetetlen, hogy bárki töltött fegyverrel lófrálhasson, amikor annak már semmiféle funkciója nincs. A mai tűzfegyverek nagyságrendekkel megbízhatóbbak, mint a XVII. századiak voltak, ennek ellenére időnként még ma is történik baleset. A lőfegyverekkel kapcsolatos biztonsági előírások pedig éppen az egykori vadászatokon alakultak ki.

Amikor a vadászat befejeződik, a szakember alkalmazottak – a vadászok – udvariasan elkérik azoktól a vendégektől is a puskát, akik maguk még nem nyújtották át nekik, és gondoskodnak róla, hogy a fegyver töltetlen legyen. Kilövik, kiveszik a töltényt – puska típusa válogatja. Ha kell, biztonsági lövést adnak le, hogy a fegyver mindenképpen töltetlen legyen.
Az úri vendégek kényelmesen kisétáltak a hintókhoz, a vadászok pedig akkorra már gondoskodtak a fegyverekről (is) – ahogy ilyenkor szokás. Elképzelhető-e, hogy Maglianinál még ekkor is töltött vadászpuska legyen? Úgy gondolom, ez képtelenség.
Lehetett esetleg a saját fegyvere? Elvileg igen, de a vadász személyzet az uraktól az esetleges saját fegyvereiket is elveszi kilövés és karbantartás céljából.
Akkor miféle puska lehetett Magliani kezében?
Apropó!
Puska?
Bethlen egy szóval sem állítja, hogy puska lett volna nála.  Csupán ennyit mond:
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”

Folytatása következik.

Jelenünk, a vén kujon

Jelenünk, a vén kujon
Mint egy spicces sátán,
Állandóan fordítva ül
Paripája hátán.
—–
Csavarodnak az utak,
Csapdák sokasodnak,
Hull a forgácsuk a fából
Faragott okoknak.
—–
Csikorog a média,
Mint borotvapenge,
Kiderül, hogy az erőset
Üldözi – a gyenge.
—-
Jelenünk, a vén kujon,
Mint ki sokat látott,
Puszipajtásként kezel sok
Ordas hazugságot.
——
Úgy tesz, mintha elhinné, hogy
Kapanyéllel lőnek,
Becsülete van előtte
Pénznek, túlerőnek.
——
Nagyra puffad a hitványság,
Eltörpül a nagyság,
Bilincseket reklámoz a
Sunyi ál-szabadság.
—–
Jelenünk, a vén kujon
Mégis szebbre nógat,
Őrizzük meg a reményt és
Az illúziókat.
—–
Ha van álom, meg remény,
Él igazság, jóság,
Csörömpölhet akármit a
Harsány mulandóság.
——
Az Isten bennünk lakik,
Nem kamat-felhőbe’,
Jelenünk, a vén kujon
Nem lát a Jövőbe.

Vagy - vagy

Perzsa anekdota. Sajátos gondolkodás, nagyon érdekes dilemma…
——
Tatárok törtek be az országba, a város lakói rettegve húzódtak a falak mögé, de egy királyi sereg megmentette őket, és elkergette a támadókat. A királyi had parancsnoka egy messze földön híres vitéz volt, harc közben ellenséges nyíl találta a vállát, de ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget.
Amikor az orvos meglátta, elszomorodott.
- Sajnos ez a nyíl mérgezett volt. Ismerem a mérget, de nincs ellenszerem. Nem is tudok róla, hogy létezne ilyen. Ajánld Istennek a lelkedet, csak néhány napod van hátra.
Amikor kiderült, hogy a hadvezér életét nem lehet megmenteni, néhány városbeli ember megkereste, és elmondták neki, hogy lakik a városban egy férfi, akinek van ellenszere az ilyen nyílméreggel szemben.
A vitéz már örvendezett volna, amikor az egyik városbeli megjegyezte:
- Nem fog adni belőle, mert ő a világ legkapzsibb embere. Annyi aranyat kér érte, amennyi nincs egy katonának!
Az emberek csendesen nézték a katonát. Arcukon vagy sajnálkozás volt, vagy kárörvendés.
A katona elgondolkodott.
- Fizetni nem tudok. Ha kérek tőle, vagy ad, vagy nem ad. Ha ad, vagy segít rajtam a szer, vagy nem segít.
- A világon nincs nagyobb hatalom a pénznél – mondta az egyik városbeli.
A katona egy percig méregette őket, majd így szólt:
- Minket a király küldött ide, hogy mentsük meg a várost a tatártól. Teljesítettük a feladatunkat. Úgy gondolom, ezért neki magának kellene idehoznia, és felajánlania a szert. Így kívánná a becsület.
A katona elhatározta, hogy nem fog elmenni a kapzsi emberhez. A városbeliek – akik között volt több igen gazdag ember – mentek tovább a dolgukra.
Mi lett a katonával?
Vagy meghalt, vagy életben maradt…

Isten csak mosolyog

Papucsokon,
Ripacsokon,
Minden okon, minden fokon
Isten mosolyog.
—-
A vagyonon,
A díjakon,
Uborkafa lépcsőfokon,
Szent protekción;
Isten csak mosolyog.
—-
Álszentek helyette fújnak,
Vélt palástja mögé bújnak;
Isten?
Mosolyog.
—–
Van, aki kisajátítja,
Olyan is, aki tagadja;
Isten?
Mosolyog.
—–
Lét örvényén,
Élet mélyén
Lidércfények éjszakáján
Igazság vékony sugara
Addig hunyorog;
Amíg bennünk és felettünk
Isten
Mosolyog.

Újabb részlet - XXVI.

PÁRIZS, 1665. március 19. hétfő
Kellemes tavaszi idő volt, Párizsban megélénkült az élet. A Palais Tuilerie királyi bálra készült. Lajos már az előző héten kinyilvánította, hogy a tavasz beköszöntével az udvar Fontainebleau-ba költözik, de a hirtelen jött esős időjárás miatt mégis Párizsban maradtak.
A király bosszankodott. Délelőtt ismét próbálkoztak a papok, és Lajos megint ajtót mutatott nekik. Őfelsége immár közel két esztendeje nem gyónt. Legkeresztényibb király létére.
Szeretője, Louise Françoise de La Vallière kisasszony előrehaladott terhes volt, a király unatkozott. Talán erre is jó lesz a ma esti bál.
Többen is próbálták szórakoztatni. A király még csak el sem mosolyodott, de udvariasan elzavarta a bohócokat és csepűrágókat.
Ebédnél feltűnően szótlan volt. Utána személyesen kísérte a szobájába La Vallière kisasszonyt, csaknem negyedórát társalgott vele, de a nő kérésére sem maradt vele kettesben, hanem visszavonult a saját lakosztályába.
Egyetlen ember mert hozzá bejelentkezni.
-         Miből gondolja, Monsieur Colbert, hogy most éppen politikával akarok foglalkozni?
-         Nem gondolom, felség, – felelte az intendáns. – de úgy vélem, most ennek jött el a sora.
-         Az öné vagyok – felelte lemondó kifejezéssel a király.
Colbert nem várta meg, amíg Lajos leülteti, nyugodtan helyet foglalt. A király nem rosszallotta.
-         Miféle hírei vannak a számomra, Monsieur Colbert?
-         Jó hírek Magyarországról, felség.
A király kissé megélénkülni látszott.
-         Az országgyűlésük elvetette a vasvári békét.
-         Ezt reméltük is – újra feltűnt az unott kifejezés Lajos ábrázatán. – nem is számítottunk másra.
-         Kimondták az állandó hadsereg felállítását.
-         Azt megtették három éve is, de nem lett hadseregük.
-         Elkezdték a csapatok felállítását.
A király türelmetlen arcot vágott.
-         Ennyi az egész, Monsieur Colbert?
-         Nem felség. Van egyéb is.
-         Micsoda?
-         A magyar országgyűlés fegyveres segítséget szavazott meg a lengyel király számára.
-         Hogyan?
Mintha elfújták volna a király enerváltságát. Lajos felpattant, tulajdon felséges kezével nyitotta ki az ajtót.
-         Frissítőt azonnal!

Szerelem és líra -XC.

Kilencvenedik rész
Szerelem nélkül a szexualitás puszta biológiai funkció, voltaképpen éppen a szerelem az, ami a szexualitást humanizálja, az emberi méltóság szintjére emeli. Talán a legjobb szó: megszenteli. Szerelem nélkül a szexualitás, az állatok szintjén – vagy még az alatt – marad.
Szexualitás és szerelem között csak abban az esetben beszélhetünk átfedésről, ha a szexualitás a szerelem világának része. A fentebb felsoroltak esetében ezt nem mondhatjuk el, ilyenkor a szexualitás nem tartozik a szerelem világához, annak kialakulását nem is segíti, sőt akadályozza.
Egyszer majd eljön az idő, amikor a történelem folyamataiban is megláthatjuk a szerelem jelentőségét.
Ha szemügyre vesszük saját közelmúltunk történetét, döbbenetes dolgokat vehetünk észre.
A Rákosi-korszak sok szenvedést hozott a magyar nép számára, de összefogásra, a család megbecsülésére kényszerített. A karácsony munkanappá tétele, a padlássöprések, kitelepítések, kuláklistázások korában család volt az egyén fellegvára, ahogy minden nehéz időszakban.
1956-ban rendkívül erősnek mutatta magát a magyar nemzet. A gyáva világ csodálatának középpontjában dacolt a világ legerősebb szárazföldi hadseregével rendelkező hatalmával, felelevenítve legszebb forradalmi tradícióit. A magyar nép akkor sokkal erősebbnek tűnt, mint a XX. században bármikor.
A hatvanas években, Kádár János rendszerének konszolidálódása idején lényegében Trianon óta először a magyar nép határozottan hinni kezdett valami értelmes jövőben. Ez csak ritkán függvénye a politikának. A nemzet nem lett hithű kommunistává, vicceket faragott a rendszerről, az oroszokról, meg a hatalom erőszakszervezetéről, és őszintén hitt az értelmes munka eredményében.
Úgy gondolom, ekkoriban lényegesen fontosabb szerepet töltött be a mindennapi életben a szerelem, mint bármikor előtte vagy utána. Az emlékezetben egyértelműen felfelé ívelő korszakként maradt meg. A hatvanas évek „demográfiai hulláma” nem csupán számbeli gyarapodást hozott; soha nem neveltek ebben az országban annyi gyermeket szeretetben, mint akkoriban. A mai napig gyakorlatilag az ekkor született emberek képezik az ország legértékesebb nemzedékét, ők őrzik a leginkább a szerelmet. Minden más generációnál jobban.

Aztán valami történt, amitől az egész kificamodott, legkésőbb a hetvenes évek közepén, de talán hamarabb. Akkor roppant meg valami a magyar társadalomban. Jóval a gazdasági válság begyűrűzése és az áremelések előtt. A hétköznapi szemlélet dermesztően és jéghidegen anyagiassá vált, a falvakat és városokat ellepték az újgazdag stílusban emelt csúf, csiricsáré építmények, a korrupció és az urambátyám kapcsolatrendszer újra elhatalmasodott, elborította az országot a képmutatás.
Ez lehetett az a korszak, amikor valami megtört, valami tönkrement. Az anyagiasságnak ebben az orgiájában, amikor a hivatalos „hogyan éljünk?” demagógia mellett „kicsi vagy kocsi?” viták zajlottak, és amikor pénzért, hatalomért, ingatlanért, külföldi útért ezrek adták el és oda magukat, megfogyatkozott a szerelem hatalma. Itt és ekkor kezdődött az összeomlás.
Nem a külföldi kölcsönök döntötték romba mindennapi életünket, hanem az azokat felvevő honfitársaink párját ritkító erkölcstelensége. Már a nyolcvanas években cikkek sorozata mesélt róla, miféle elképesztő feltételekkel vették fel hiteleket az ország számára. Megesett, hogy Uganda hivatalos képviselője a hazája nevében megvetéssel utasította el azokat a nevetséges feltételeket, amit a magyar küldöttek némi baksisért – például az azóta már rég a roncstelepen rohadó BMW-ért – habozás nélkül elfogadtak.
Közben itthon a státusszimbólumok hajszolása, a harácsolás, a mindent elöntő perspektíva nélküli vagyongyűjtés olyan közerkölcsöt teremtett, amely lehetetlenné tett mindenféle fejlődést, a kiegyensúlyozott anyagi fejlődést is.
A hetvenes évek közepén már magunkon is nevettünk. Kinevettük a képmutatást, protekciót, a terjedő kapzsiságot, de egyre keserűbb humorral. A korrupció már oda növekedett, hogy kialakult bizonyos „támogatások” ára. Némely egyetemi szakra már csak ezen a módon lehetett bekerülni. Ennek is „szabott ára” volt.
A szerelem térvesztésének legszomorúbb jele az erkölcsi rothadás. Az emberi erkölcs alapja a szerelem. Az ember talán éppen annyira erkölcsös, amennyire tiszteletben tartja a szerelmet. A szerelem a Lét törvénye. Ha a hétköznapi életben valami kiszorítja a mindennapok céljai közül a szerelmet, a társadalom válságba jut. Így rothasztotta szét a nyolcvanas évek elejének magyar társadalmát a nagyon közönséges anyagiasság.
Pedig akkor a maihoz képest még jólétben éltünk, tudtunk közép- és hosszabb távra tervezni, mindenkinek, aki dolgozni akart, volt munkahelye, és hosszú évekig ugyanannyiba került a kenyér. Az akkor sokat szidott kétezres havi fizetésből kétezer gömb fagylaltot lehetett vásárolni – messze meghaladta a mai bérek vásárlóértékét.
Mindezek ellenére akkor már éreztük a teljes magyar társadalmat átjáró rothadást. Az anyagiasság abszurd eldurvulását.
A gazdasági problémák csak mindezek után kezdődtek.
A folyamat végeredményét ma láthatjuk.
Folytatása következik.

Szedelődzködik a Nyár

Szedelődzködik a Nyár,
Félig kint a lába,
Élményeket, gyümölcsöket
Gyűjt a puttonyába.
—–
Súlyosbodik a Jelen,
Szél-közönyök várnak;
Megint a szemünk láttára
Lesz vége a Nyárnak.
—–
Realista szeptember
Nyár sarkába hágott,
Bús közönyt cipel az ősz, meg
Rideg valóságot.
——
Szedelődzködik a Nyár,
Vigyorog a sátán,
Az Élet újabb ciklusa
Száll az Idő hátán.
—-
Véget ér a nagy meleg,
Harmat kacarászik,
A hűvös éj zavartalan
Nyugalomra vágyik.
—-
Az Álmot az ébredés
Helyéből kitúrja,
Hétköznapi pillanatok
Menetelnek újra.
——-
Ritmusra jár a világ,
Ciklikus az Élet;
Feltámadás neveti ki
A becsapott véget.
—–
Szedelődzködik a Nyár,
Érik a Jövendő;
Hogyha dolgát jól végezte
Jut még elegendő.

Fekete hóesés - XIII.

Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.
Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.
A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.
„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”
Ez a hintó úgynevezett „kétfelé eresztős” kocsi volt, más néven landauer. A vadásztársaság többi tagja talán lóháton érkezett, de kellett lennie még több kocsinak is a zsákmány miatt. Nem valószínű, hogy „a gyalogosok” futva szaladtak a hintó után.
Úgy gondolom, a hintó mellett talán két-három kocsi állhat az erdő szélén. Az urak beszélgetnek, a közrendűek nyilván dolgoznak.
Miért nem indultak még el haza?
Kézenfekvő a válasz: valószínűleg a vadászok és az egyéb kisegítő személyzet még bőven el volt foglalva a zsákmány rendbe tételével. Az urak valószínűleg arra vártak, hogy a kis karaván együtt indulhasson vissza a várba, ahogy érkeztek.
„löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál”
Minimum két vaddisznó volt a zsákmány. Ezekkel foglalatoskodhatott a vadászat személyzete. Nem tudni, hányan lehettek összesen. Pakának is közöttük lett volna a helye.
Ha azt számítjuk, hogy néhány inas, lovász, kísérő fegyveres is lehetett, az egész vadászat résztvevőinek számát negyven-ötven főre tehetjük. Ezek közül már senki sem tartózkodhat az erdőben.
„Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”
Megint csak azt kell mondanom, a gyilkosok rendkívül ügyesen választották meg a merénylet időpontját. Abban a pillanatban, amikor számukra éppen minden feltétel adott a sikerhez. Most van az a pillanat, amikor az éberség a minimumra csökkent. Hamarosan sötét lesz.
„estefelé is vala.”
Ekkor érkezik Paka. Mivel?
A szövegösszefüggés alapján azt kell mondanom: lóháton. Mert hogy Zrínyi lóháton fog távozni:
„Póka után elnyargala”
Feltételezhetjük, hogy Paka lóháton érkezett, azaz inkább a lovát kantárszáron vezetve. Honnan? Az erdőből? Onnan biztosan nem. Az előzőekből világos, hogy senki sem vadászott lovon.
Megint egy olyan apróság, ami az esettel foglalkozók figyelmét el szokta kerülni. Paka visszatér a vadászatról – ha ugyan részt vett rajta. Ha részt vett, nyilván valamilyen feladata lehetett. Talán az egyik vendéget kísérte. Utána kijön az erdőből, fogja a lovát, és Zrínyihez megy. Olyan jelentenivalója van, ami egyedül Zrínyire tartozik.
Bethlen nem említi- van-e Pakánál töltött fegyver. Elvileg nála lehet a vadászpuskája, ami a számára lényegében munkaeszköz. A vadászat után ki szokták lőni a puskákat, ez a szabály elvileg rá is vonatkozott. Talán megtette, talán nem. Ne feledjük: éppen az ilyesféle tevékenység helyett Állt oda Zrínyi elé. Bethlen nem állítja, hogy Paka puskája elsült volna, de az ellenkezőjét sem.
Zrínyinél is fegyver van.
„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”
Zrínyi kezében tehát töltött vadászpuska. Nem fog lőni vele. Bethlen határozottan állítja, hogy Zrínyi puskája nem sült el, és ezt módjában volt személyesen is ellenőrizni.
„csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”
Zrínyinél tehát a vadászpuska mellett egy spádé (tőrkard) is volt. Egyiket sem használta.
Vessünk erre az állóképre még egy pillantást. A magyar történelem egyik, mára már kellőképpen nem értékelt jelentőségű sorsfordulóján állunk. Zrínyi még a hintója előtt áll, és Pakával beszélget. Ebben a pillanatban még elvben minden lehetséges, a magyarok reményei még érvényben vannak. A jövő korántsem tűnik könnyűnek. A vasvári béke Magyarország számára elfogadhatatlan, és nem csupán azért, mert törvénytelen.
A magyar rendek legjobbjai évtizedek óta dolgoznak Európában azért, hogy majdan létrejöhessen egy összefogás, amely kellő erőt gyűjthet össze ahhoz, hogy hazánk a török élősdi uralmától megszabaduljon. Már Pázmány Péter is dolgozott ezen, utána Pálffy Pál, most pedig leginkább Zrínyi Miklós. A mindenki által elismert vezető.
A koronás királyok nem mindig igyekeztek a bizalomra rászolgálni, a Habsburgok ekkor általában nem sokra tartották a Magyar Királyság hagyományait. Magyarország a szemükben jelentéktelen határtartomány, vagy puszta hadszíntér volt, és ők olyan délibábot kergettek, amely sohasem lehetett az övék: a császári egyeduralom alatt álló katolikus Németország, illetve az erre támaszkodó európai Habsburg hegemónia ábrándját. Érdekes módon a magyar rendi vezetők már évtizedekkel korábban megértették a Habsburg célkitűzések hiábavalóságát, írtak is erről, de ettől függetlenül derekasan támogatták az uralkodót a harmincéves háborúban, azt remélve, hogy az európai konfliktus lezárása után az uralkodó végre a török ellen fordul.
Ekkor sem volt a bizalom feltétel nélküli. A Királyi Magyarország minden jelentős gondolkodója úgy vélte, a török vazallus államként létező Erdélyi Fejedelemség puszta megléte a magyar államiság és a magyar nemzet fennmaradásának legfontosabb záloga. Pázmány Péter írta az alábbi nagyon fontos sorokat egy levelében:
„tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császár urunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdély-ben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki légyen.”
Ennyit a feltétel nélküli bizalomról. A magyar vezetők jól ismerték már a bécsi politikai köröket, pontosan tudták, mi telik tőlük.
A helyzet mostanra megváltozott. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerencsétlen lengyelországi kalandja után az önálló Erdély önmaga árnyékává vált, helyzete rosszabbodott.
Ebben a helyzetben a Habsburgok kaptak Magyarországtól még egy esélyt. A vasvári béke megmutatta, hogy ezzel nem tudnak, és nem is akarnak élni.
Ebben a pillanatban még mindenre van esély. Ahogy Zrínyi Miklós horvát bán – a magyarországi rendi remények, tervek és elképzelések letéteményese – hamarosan eltűnik az erdőben a társaság és a történelem szeme elől – ezek a remények csírájukban hamvasnak el. Megint negatív irányba fordul a magyar történelem. A kortársak számára katasztrofálisan és váratlanul. Következik majd a vasvári béke miatti dilettáns rendi szervezkedés. A résztvevők a komoly harcokat a következő nemzedékekre hagyják.
Az erdő mellett álló társaság még nem is sejti, hogy tőlük néhány percnyi távolságra hamarosan végbemegy a magyar történelem egyik legelvetemültebb politikai gyilkossága.
„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”
Bethlentől tudjuk, hogy Zrínyi a bocskor felett bő, talán térdig érő csizmát viselt, talán olyasfélét, amilyet a metszetek és képek tanúsága szerint kor dragonyosai hordtak.
„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”
A csizma alatt telkes bocskort viselt a bán. Hogy most nem vette vissza a csizmáját, annak több oka is lehet. Vagy egyszerű feledékenység, vagy annak tudata, hogy az út egy részét esetleg gyalog kell megtennie.
Jelentheti persze azt is, hogy Zrínyi úgy gondolta, annyira kurta lovaglóút áll előtte, amiért nem érdemes a csizmát visszavennie. Utána arra készült, hogy a hintóban ülve utazzon haza az otthonába.
Rögzítsük a pillanatot: Zrínyi Miklóst utoljára láthatjuk épen és egészségesen, képességeinek birtokában. Ebben a pillanatban még rémlenek valahol ez esetleges jobb magyar jövő távlatai, néhány percen belül azonban végképp szertefoszlanak. A jövendő lidércnyomásos lesz.
(Mi történhetett volna, ha Zrínyi Miklós ekkor, 1664. november 18-án életben marad? Ennek egy lehetséges változatát írom meg készülő Ne bántsd a magyart című alternatív történelmi regényemben.)
„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala”
Zrínyi egészségben soha többé becsületes ember nem látta.
Ez is egy nagyon fontos pillanat, mert a vadkan mítosza éppen itt lép be a magyar történelembe, hogy a mai napig ott röfögjön az akadémiai dolgozatokban. Hogyan?
Valakinek most kellett szóba hoznia a vadkant. Most kellett valakinek egy megjegyzéssel először megemlíteni.
Ez nem lehetett más, csak Magliani (Majláni). Ha bárki más volt, ő lehetett a gyilkosok újabb cinkosa. Ezt azonban nem szükségszerű feltételeznünk, semmi nem utal rá.
Képzeljük el a szituációt: Senki sem tudja, miért és hová megy Zrínyi, de mindenki tisztában van vele, a gróf nyomatékosan arra kérte a társaságot, hogy senki se kövesse. Paka horvátul mondott valamit Zrínyinek, és ez a körülmények miatt pontosan ugyanolyan, mintha négyszemközt mondta volna. Lehetetlen, hogy meg ne induljon a találgatás.
Valaki most dobja be a vadkan meséjét.
Készülő regényemben így történik:

„Magliani elérkezettnek látta az időt, hogy közelebb óvakodjék.

- Jó nagy lehet az a kan… – sóhajtotta fojtott hangon olaszul.  Ravaszul: mintha csak magának mondta volna.

- Kan? – nézett rá Zichy.

Magliani azonban úgy tett, mintha nem értette volna. Még hallotta, amint elindul a pusmogás a vadkanról. Arrébb léptetett a lovával.”
Gyanítom, hogy nagyjából így kellett történnie. Gyanútlan embereket konkrét dolgokkal dezinformálni nem nehéz.
Újabb kulcsfontosságú momentum következik:
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”
Azt gondolom, ez a mondat okozhatta Bethlennek a legnagyobb fejtörést. Hogyan is fogalmazza meg úgy, hogy ártalmatlannak tűnjön. Ez talán a legveszedelmesebb szituáció mind között. A szemtanú Bethlen itt teheti hozzá a gyilkossághoz a leglényegesebbet. Most látja az utolsó perdöntő eseményt. Minden másnak, ami ezután következik, már nem szemtanúja a szó szoros értelmében.
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”
Bethlen most említi először és utoljára. Szavoyai, vagy annak mondja magát. Nevének ejtése Majláni, írott alakja Magliani lehet. Egy olasz nemes. „Gavallér” – azaz lovag.
Bethlen Önéletírásának egyik legnagyobb bravúrját olvashatjuk.
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”
Látszólag egy hosszú körmondat jelentéktelen része. A cenzor számára nem is emelkedik ki a szövegből:
„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”
Bethlen úgy irányítja Maglianira a figyelmet, hogy az nem kelthet gyanút semmiféle cenzorban.
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”
Négy jelző és egy név. Mesteri. Aki csak felületesen olvassa, átsiklik felette. Aki kifejezetten nyílt „lázadó”, „felforgató” szellemű közléseket keres, az is. Látszólag semmi sincs benne.
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”
Valószínűleg ez Magliani személyét illetően a „hivatalos verzió”. Bethlen ezt visszhangozza, méghozzá némi túlbuzgalommal.
Csak a módszeres olvasók foghatnak gyanút. Ha Magliani „ifjú gavallér”, akkor tekintélyes külföldi nemes. Ha ilyen volna, a házigazda igen fontos, megbecsült vendégének kellene lennie. Bethlen nem is mondja egy szóval sem, hogy nem volt az. Csak néhány bekezdéssel fentebb közölte, hogy Magliani nem ült Zrínyi asztalánál.
A bölcsnek elég.
Ennek fényében nézzük meg még egyszer Bethlen szövegének legbravúrosabb részét:
„„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”
Látszólag úgy tűnik, mintha ez a csoport együtt eredt volna Zrínyi nyomába. Bethlennek itt van a legnehezebb dolga. Semmiképpen sem írhatta meg nyíltan, hogy bizony először Magliani indult el egyedül, a többiek csak az ő nyomába kaptak, mert azzal elárulná a valóságot. Látszólag kompromisszumot köt. Mintha együtt indultak volna, de kiemeli és négy jelzővel a középpontba állítja Magliani személyét. Csupán egy kockázatot vállalt: elsőnek említette. Ezzel tudatosítja, hogy semmiképpen sem indulhatott el a többiek után. Már most is sugallja: egyedül indult el és elsőnek. Minden figyelmesebb olvasó gyanakodni kezd.
A gyanú akkor válik bizonyossággá, amikor később – éppen Majláni meséjéből – kitűnik, hogy sokkal hamarabb érkezett meg az eset színhelyére, mint a többiek. Ő látta az állítólagos vadkant, a többi pedig nem.
Annak, hogy miért érkezett meg Magliani a helyszínre a többieknél sokkal hamarabb, a hétköznapi formális logika értelmében két oka lehet:
1. Előbb indult náluk
2. A többiekkel ellentétben pontosan tudta, hová kell menni
Vagy a kettő együtt.
Mindkettő ellene szól.
A következtetés teljesen logikus: a Majláninak nevezett személy volt Zrínyi Miklós egyik gyilkosa.
A sertés mítosz hívei eddig tudtommal nem adtak elfogadható magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért és hová indult el Magliani. A „gondolt egyet”, „kíváncsi volt”, „saját szakállára lovagolt egyet”, „kirándulni akart”, „követni akarta Zrínyit”, vagy éppen „segíteni akart” típusú magyarázatokat nem fogadom el. Ez egy XVII. századi főúri vadászat utáni szituáció, és az itt jelenlévő emberek mindannyian a házigazda vendégei, vagy a háza népének tagjai.  Egy főúri udvartartás pedig egyáltalán nem úgy működött, ahogy azt a neoavantgárd vagy posztmodern szellemiségű elmék gondolják, hogy mindenki mindig éppen azt tesz, amit a kedve tartja.
Bethlen számít rá, hogy pusztán azzal, hogy elsőként említi, kellőképpen fel is hívta a figyelmet a gyilkosra.
Miért és hová indult el Magliani?
Egyáltalán miért és hová indulhatott?
Mi keresnivalója lehetett az erdőben? Az úr – Zrínyi Miklós – nyomatékos kérése/parancsa ellenére egyáltalán miért indult el arrafelé?
„nyargalának utána”
Bethlen megint éppen annyira szűkszavú, amennyire kell. Közli, hogy az említettek pontosan ugyanabba az irányba nyargaltak el, amerre korábban Paka és Zrínyi.
Mennyi idő telhetett el?
Bethlen itt különösen nehéz helyzetben van. Ha bármilyen megjegyzést tesz, amivel jelzi, mikor is indult Magliani, azzal felfedi a gyilkosságot. Úgy gondolta, a figyelmes olvasó úgyis megérti, amit mondani akart.
Mikor indult el Magliani?
Úgy gondolom, Magliani megvárta, amíg Zrínyi eltűnik az erdőben, és csak azután indult a horvát bán után. Nem indulhatott hamarabb, hiszen aligha kockáztathatta meg, hogy az esetleg visszaforduló vagy hátratekintő Zrínyi magához intse, és felelősségre vonja, mit akar, hová megy, miért koslat utána, amikor kifejezetten megtiltotta. Zrínyi közismerten szigorú ember volt, a parancsmegtagadást, mint „hadi ember”, igen szigorúan torolta meg. Beszélnek is ilyesmiről a források.
Nem tudjuk, pontosan milyen státuszban is tartózkodott Zrínyi udvarában Magliani. Bethlen visszaemlékezéséből egyértelműen kitűnik, hogy nem tartozott az igazán fontos vendégek közé. Igen sokféle státuszban lehetett, az egyszerű nemes szálláskérőtől egészen az apródig bezárólag. Nem valószínű, hogy Zrínyi szolgálatában állt, de ez sem lehetetlen, akadtak a csáktornyai udvartartásban olaszok.
Akárki nem kaphatott szállást Csáktornyán. Mit is mond korábban Bethlen?
„A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”
Ezek szerint a szállások felől nemcsak a várban, hanem a városban is Zrínyi rendelkezett. Ebből az következik, hogy Magliani Zrínyi tudtával volt jelen Csáktornyán, valószínűleg a várban lakott, de nem kapott meghívást a házigazda személyes asztalához. Nemes úrfiként – Bethlen leírása alapján azt gondolhatjuk, annak mondta magát – kérhetett szállást néhány napra, de az sem lehetetlen, hogy valamilyen státuszban Zrínyi szolgálatába állt; ha Bethlen szövege ezt nem is valószínűsíti, de kifejezetten ki sem zárja. bár, ha jobban megnézzük:
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”
Azt hiszem, ha Magliani valami udvari státuszt töltött volna be, Zrínyi Miklós csáktornyai várában, ezt Bethlen mindenképpen közölné velünk. Elképzelhető persze az ellenkező szempontú megfontolás is: ha Bethlen a cenzor miatt óvakodik megnevezni Magliani udvari státuszát.
Korábban említettem, hogy a gyilkosságot valószínűleg hónapokkal előbb határozták el. Nem lehetetlen, hogy a gyilkost – modern szóval élve – „beépítették” Zrínyi környezetébe, és valamikor ő szervezte be Pakát; ennek a valószínűsége azonban legfeljebb tizenöt-húsz százalék. Sokkal valószínűbb, hogy nemrég érkezett, legfeljebb nyolc-tíz napja tartózkodik Csáktornyán.
Hová tűnt Zrínyi halála után?
Erről semmit sem tudunk. Egyáltalán nem biztos, hogy Magliani és Paka cimborája a vadászat után visszatértek Csáktornyára. Könnyen elképzelhető, hogy a Zrínyi halálát követő zűrzavarban mindketten kereket oldottak.
Térjünk vissza oda, hogy Magliani elindult. Kulcsfontosságú mozzanat. Magliani ezzel sokat kockáztat.
Azzal, hogy megszegi a házigazda kérését/parancsát, kockáztat. Ha vendég, eltávolítják Csáktornyáról, kiadják az útját, udvariasan felkérik a távozásra, elkergetik, kidobják; stílus kérdése – de legkésőbb másnap reggeltől.
Ha azonban nem vendég, meg is büntethetik érte.
Akármi is a státusza, amennyiben Zrínyi életben marad, Magliani mindenképpen felelősségre vonásra számíthat.
A jelenlévők közül azonban ő az egyedüli, aki tudja, hogy Zrínyi gróf nem marad életben.
Ennek figyelembe vételével kell értékelnünk még egyszer Bethlen szavait:
„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”
Felhívnám a figyelmet egy tényre: a Zrínyi után „nyargalók” közül Magliani-n kívül senki sem vendég. Mindegyiknek a státusza tisztázott, ők valamennyien Zrínyi alkalmazottai. Így lesz Bethlen szándéka teljesen világos.
Egyedül Magliani státuszát nem közli, mindenki másét igen. Láttuk már, hogy minden szavát jól megrágta. A státusz közlése, illetve – Magliani esetében – következetes elhagyása nyilvánvaló üzenet:
Magilaninak semmi oka sem lehetett rá, hogy elinduljon, a többiek meg őt követték.
Vegyük szemügyre, kik ezek az emberek.
„Guzics öccse, inasa,”
Guzics (Guzich) Miklós Zrínyi régi bizalmas embere, ebben a pillanatban Csáktornya várkapitánya. Az öccse pedig az egyik beosztott tisztje. A felsoroltak között rajtuk kívül senkit sem találunk, aki a vár katonatisztje lehetne.
Guzics öccse vajon csak „úgy gondolomformán” indult meg az erdő felé, ahogy a sertés-mítosz pártján álló vitapartnerek (meg komolytalanul gondolkodó „komoly” történészek) akarják velünk elhitetni? Nem hinném. Katonaember és jelen van az elöljárója. Sokkal valószínűbb, hogy a bátyja, egyben felettese parancsára indult el megnézni, mit is keres az erdőben Magliani.
Zrínyi ugyan parancsba adta, hogy senki se kövesse, de a helyzet Magliani elindulásával megváltozott. Zrínyi távollétében nyilvánvalóan Guzics Miklós a rangidős parancsnok.
Ebből nyilvánvaló, hogy az ifjabb Guzics csak Magliani után indulhatott. Nyilván akkor, amikor Guzics kapitánynak feltűnt, hogy a „sabaudus” az erdő felé, az úr után indult. Ekkor parancsot adott a testvérének – jelen lévő beosztott tisztjének – nézzen utána, mit keres arrafelé az olasz. Talán ha ez néhány másodperccel előbb történik, Zrínyi életben marad, Pakát és Maglianit meg karóba húzzák.
Hogy az ifjabb Guzics magával viszi az inasát, nem szorul magyarázatra. Kik a többiek?
„meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász”
Ezek pedig Zrínyi Miklós bizalmas, személyes alkalmazottai, belső szolgái. Nem lehetetlen, hogy talán éppen ők hívták fel a Vitnyédivel beszélgető Guzics kapitány figyelmét az erdő felé nyargaló Maglianira….
Magliani tehát elindult.
Még egy apróság: töltött fegyver van nála.
Folytatása következik.

Piros betli

Pőrén izzadnak az Egek;
A piros alsó pityereg.
——
Durchmarsot adóhivatal
Mond fent,
Lenn áll a ravatal.
—-
Sárgul minden régi cetli;
Bemondva a piros betli.
—
Álmodozik a vén halál,
Egykori ász szénát kaszál.
—-
Passz piros! A gond megy vele;
Sohasem lehet fekete.
—-
Távol multi-redurchmarsok
Buta reklámdala harsog.
—-
Bedobtam, többé ne vedd ki;
Jöhet már a piros betli.
—-
Rossz jövő nem épít házat,
Sose játszik negyven-százat.
—-
Fentről tűz a Nap a jégre,
Jöhet póker-világvége.
—-
Ígéretek, EU-romok,
Körülöttük lócitromok.
—–
M indig halál a fizetség,
A tétet tartani tessék.
—–
Itt van már, nem kell sietni,
Mehet az a piros betli.

Könyvből nem lehet hadakozni

Zrínyi Miklós (1620-64), korának legkiválóbb magyar hadvezére igen olvasott ember volt. Amellett, hogy valószínűleg több kisebb-nagyobb ütközetben vett részt élete során, mint Napóleon, az ő könyvtára volt akkoriban Magyarországon a legnagyobb.
A korabeli nemesség sok tagja bárdolatlan ember volt, az ivásnak, vadászatnak éltek. Az ilyenek sose vettek a kezükbe könyvet.
Iskolába se nagyon jártak. Akkoriban a nemes úrfiak általában valamelyik nagyúri udvartartásban tanultak nemeshez illő ismereteket, a legtöbb helyen lovaglást és fegyverforgatást. Akadt, ahol egyebet is, de éppen Zrínyi írta, hogy sok helyütt az oktatás is csak ivászatból állt.
Egyszer valamelyik pozsonyi országgyűlésen nagyobb összejövetel volt az esztergomi érsek palotájában. Éppen a hadakozásról folyt a szó, ami a török állandó mozgolódása miatt akkoriban a mindennapi élet része volt. Zrínyi is jelen volt, Vitnyédi István soproni ügyvéd, valamint fivére, Péter társaságában ült egy asztal mellett.
Batthyány Kristóf éppen arról beszélt, milyen sokat lehet tanulni egy hadvezérnek a klasszikus és (az akkori értelemben vett) modern irodalomból.
Valamelyik pökhendi főnemesi ifjú durván közbevágott:
- Könyvekből nem lehet hadakozni!
- De nélkülük se! - vágta rá Zrínyi.

A világ csúcsán trónoló hülyeségkoncentráció

A hülyeség hatalmas úr;
A fejlődésnek utat – túr.
——
Nem érdeklik tőke-fagyok,
Globál-mennyországról gagyog.
—-
EU-bölcsesség rikoltja:
A szomjat a víz nem oltja.
—-
Ha újabb bankszámla sikolt,
Holnaptól majd tüzet sem olt.
—–
A hülyeség utat mutat,
Mindig van elég szavazat.
—-
Tőke-isten fennen lebeg,
Nincsenek agyak – csak zsebek.
—-
Van mindenre, ha gyalázat -
Liberális magyarázat.
—-
Mindenki bölcs, aki dőre,
Áll a világ fejtetőre.
—-
Szüleink minden munkáját
Romhalmazzá spekulálják.
—–
Butaság ül a pénzhegyen,
S tiszteletkört fut a Jelen.
—-
Úr lehet, de nem szeretjük,
Ha túléljük – kinevetjük.
—-
Pénzes EU-sivatagban
Fán teremhet a sült kappan,
—-
Lehet a hitvány veretes,
Gurulhat, ami szögletes,
—–
De: alkotó munka nélkül
Semmilyen jövő sem épül;
—-
Sok boldog, szorgalmas Család
Tart meg Világot és Hazát,
—-
Nem tőke, kamat, vagy profit,
Hanem a Szeretet, a Hit
—
Vált valóra minden álmot,
Ez teremthet szebb világot.
—
Vagy követjük küldetésünk,
Vagy egy kisbolygót se érünk.

Újabb részlet - XXV.

SZIGETVÁR, 1664. december 25. szerda, este
A szigetvári béget első álmából verte fel az őrség elöljárója. A zúzmarás szakállú tiszt először durván felrázta a parancsnokát, utána földig hajolva jelentett neki:
- Tatárok, kegyelmes bég!
A parancsnok álmosan pislogott.
- Milyen idő van odakint?
Újabb meghajlás.
-          Hóvihar tombol, nagyságos bég.
A parancsnok nehézkesen felkönyökölt.
- Mit mondtál, kutya?
- Tatárok, kegyelmes bég!
A parancsnok végre megértette. Azonnal kiugrott az ágyból.
- Tatárok? Megérkezett a sereg?
- Nem, kegyelmes bég. Csak öt lovas. Kegyelmességeddel akarnak beszélni.
A parancsnok keze megállt a levegőben.
- Öt lovas? Követség?
- Nem kegyelmes bég.
- Akkor kicsodák?
- Négy közember. Az ötödik valami tatár méltóság lehet, kegyelmes bég.
-          Mit akarnak?
-          Nem tudom, kegyelmes bég. Nekem úgy tűnik, szégyenletesen eltángálták őket.
A bég kapkodva öltözködött.
Öt perc múlva a fogadóteremben volt. Öt szomorú tatár várt rá. Négy közember piszkosan, sárosan, lehorgasztott fővel hátrébb, egy aranyozott mellvértet viselő előkelőség felszegett fejjel elöl. Amikor a bég belépett, a négy közember kényszeredetten meghajolt, az előkelőség dacosan kihúzta magát.
Ha te nem hajlongsz, én se, gondolta a parancsnok, és szemügyre vette az emberét. Azonnal felismerte benne Mirza Aslamot, aki néhány napja a tatár had elővédjét kommandírozta.
-          Mirza Aslam?
A tatár bólintott.
- Hol vannak a többiek?
- Allah paradicsomába távoztak, bég. Legalábbis a többségük.
- Mi történt?
- Elárultak minket, bég. A gyaurok vártak ránk. Ördögi csapdákat eszeltek ki.
A parancsnok döbbenten meredt a tatárra, Mirza Aslam fáradt és érzéketlen tekintettel nézett vissza.

Szerelem és líra - LXXXIX.

Nyolcvankilencedik rész
 A szerelmet sokkal nehezebb definiálni, mint a lírát, de tanulmányomnak ezen a pontján mégis meg kell kísérelnem, hogy legalább valamiféle hozzávetőleges meghatározást adjak róla.
A szerelem az emberiség kialakulását, fejlődését, boldogságát, létének, életének célját és értemét biztosító érzelmi keret.

A szerelem egyáltalán nem azonos a szexualitással. Inkább átfedésekről beszélhetünk. A szexualitásnak számos olyan típusa van, amelyeknek semmi közük a szerelemhez. Sőt ezek bizonyos értelemben még ellentétesek is a szerelemmel. A következőkben felsorolom őket. Természetesen ezek mindegyikében előfordulhat, hogy valamelyik fél hosszabb-rövidebb ideig szerelmesnek érzi magát, de a szexualitás ezen típusaiban valódi emberi perspektíva nincs, filozófiai értelemben nem esnek egybe a szerelemmel.
Nincs közük a szerelemhez a szexualitás következő típusainak:

v     Ha a szexualitás puszta időtöltés, sport, luxus, szórakozás
v     Erőszakos vagy kierőszakolt szexuális kapcsolatok
v     Vad partnerváltó kapcsolatok, életmódszerű állandó partnerváltás
v     A gazdasági alapokon működő szexualitás; prostitúció, érdekházasság stb.
v     A vallási jellegű, kultusz-szerű szexualitás
v     A hatalmi alapon működő szexualitás, a szexrabszolgaság nyílt vagy burkolt formái, beosztottak elvárt szexuális kapcsolatai a főnökökkel, hivatali előmenetelért, sürgős anyagi segítségért, életben maradásért, vagy bármilyen azonnali szükség miatt kizsarolt viszonyok
v     A meggondolatlan, gyors, távlat nélküli kapcsolatok; részegségből, bosszúból, kíváncsiságból stb.
v     Az egyenlőtlen szexualitás, ahol valamelyik fél lényegében játékszer, tényleges és virtuális háremek stb.
v     A promiszkuitás hagyományos és „modern” változatai; „polikapcsolatok” stb.
A felsoroltaknak a szerelemhez a legkevesebb közük sincs, sőt gyakran kimondottan olyan szituációt teremtenek, amelyben a szerelem eleve lehetetlen. Ezért nyomatékosan jeleznem kell, hogy amit a szerelemről mondok, a fentiekre nem vonatkozik.
Milyen alapon zárom ki a szerelem fogalomköréből a fentieket? Mert a szerelemhez nézetem szerint a következők tartoznak:
v     Kölcsönös őszinte vonzalmon alapuló érzelmi, lelki és testi kapcsolat
v     Teljes érzelmi és testi kizárólagosság, a szerelem tárgya egyetlen partner lehet, ha „valaki több emberbe szerelmes”, akkor igazából egybe se. A szerelemben nem érvényes a matematika, itt a több sokkal kevesebb, mint az egy.
v     A gyakorlatban megvalósuló teljes egyenlőség, a partnerek társadalmi státusza a szerelem terén nem releváns.
v     A közös jelen és a közös jövő biztosítása, a szerelem nem áll meg a puszta szexualitásnál, hiszen az nem maga az Élet, csupán annak egy igen fontos, meghitt része. Hozzá tartozik a családalapítás, az utódok nemzése, világra hozatala, nevelése is.
v     Életre szóló közös sors.
v     A harmonikus fejlődés belső igénye és szolgálata
v     Szabad akarat, a közös sors közös alakítása

Ezek a szerelem alapjai, de még ezek sem képezik a szerelem teljes és tökéletes definícióját.

Megjegyezném, a felsoroltak valamelyikének megléte, még nem feltétlenül jelent szerelmet. Külön-külön anélkül is létezhetnek. Gyermeket például igen gyakran nevelnek szerelem nélkül. Valamikor valamely, egyelőre távoli jövőben majd alapítanak egy módszert, ami képes mérlegre tenni egy társadalmat az alapján, milyen szerepet játszik benne a szerelem. Meggyőződésem, hogy igazi jólét és fejlődés ott van, ahol a szerelem jelentős arányban hatja át az egész társadalmat. Talán nem a gazdasági növekedés, a hódítás, meg a hasonlók teremtenek igazi jólétet, hanem – a szerelem. A szerelemben élő emberek békét, harmóniát árasztanak maguk körül, és talán jótékonyan hatnak a társadalmi élet minden folyamatára. A tétel valószínűleg fordítva is igaz: ahol a szerelem és a vele járó jelenségek háttérbe szorulnak, ott jólét sincs. A jólét és béke, vagy a nyomor és a szenvedés a szerelem jelenlétének vagy hiányának biztos jele.

Talán még sohasem volt a világban olyan társadalom, ahol a szerelem az emberek zömének a magánéletét képes lett volna meghatározni. Talán ezt kell elősegítenünk, talán erre vezet a valódi fejlődés útja.
A társadalom igazi gazdagsága a szerelem tényleges szerepével mérhető. Ahol ez csak az emberek elenyésző részének az életére terjed ki, ahol nagyon kevés a szerelemben nevelt gyermek, ahol a mindennapi életet a szerelemmel ellentétes tényezők gyarmatosítják, az a társadalom szegény, és még tovább szegényedik. Előbb vagy utóbb a nyomor is megjelenik.
És még mindig nem mondtam el mindent a szerelemről, mert van még ennél tágabb köre is.

Folytatása következik.

Csikorog a Történelem

Csikorog a Történelem,
Rossz, kenetlen a kerék,
Csupán hivatalból lett több,
Pedig abból volt elég.
—-
Kolosszusnak látszik, ami
Súlyra legfeljebb pehely;
Hol lesz ebből fellendülés?
Hol lesz ebből munkahely?
—–
Áll bőszen egymással szemben
Két csúf homokszikla tömb,
A másik ezt ócsárolja,
De szikrával se különb.
—–
Csikorog a Történelem,
Mint valami kárhozat;
Az a kérdés: profit kell, vagy
Alázatos áldozat.
—–
Öltöny-piac-bürokraták
Harsány, kopár korszaka;
Mindenféle Cél hiányát
Elfedi a por szaga.
——
Reklám-mennyországot épít
Kamatéhes anyagelv;
Ha nincs is földi boldogság,
Legalább kilóg a nyelv.
—-
Csikorog a Történelem,
Fókuszban a pénz-vigéc,
Dollár-jövő árnyékában
Csendben vigyorog a Vész.
——-
A retorika-ereszték
Panaszosan nyekereg,
Adó-piramisok alatt
Roskadnak az emberek.
—–
Csikorog a Történelem,
Ami zörög, elmarad,
Tovább vihet Isten, a Hit,
Meg a szabad akarat.

Fekete hóesés- XII.

Bethlen Miklós tehát nem írta azt, hogy Paka az erdőből érkezett – mert hogy nem is érkezhetett onnan. Ha még ott lett volna, már keresnék a társai. Ez nem tréfa, a hiányzó vadász bajban lehet, fára menekülhetett, vagy éppen tragédia érhette.
Ha pedig Paka nem jöhetett az erdőből, a vadkan mítosza magától összeomlik – de összeomlik az bárhol, hiszen ezer sebből vérzik. Mint a kártyavár, ahol megbökjük, ott csuklik össze.
Bethlen leírása tele van efféle finomságokkal. Számos dolgot úgy közöl, hogy nem írja az ellenkezőjét.
Nem emlékezett rá, hogy Paka az erdőből bukkant volna elő, onnan nem is nagyon jöhetett, hát nem is írta. Akárki ellenőrizte az írását, ezt hivatalnok ésszel aligha vehette észre.
Van itt azonban egyéb is.
Paka státuszát Bethlen határozottan így közli velünk „jáger” – vadász. Azaz: olyan uradalmi alkalmazott, aki ért a vadászfegyverekhez, a vadászaton, a vadászmester alárendeltségébe tartozik, és leggyakrabban az a feladata, hogy vadászaton az úr vendégeit kísérje. Ha azok nem mernek, vagy nem tudnak lőni, neki kell megtennie helyettük. Ha rosszul lövik meg a vadat, az ő feladata megadni a kegyelemlövést. Olyan beosztás, ami alkalmat ad arra, hogy néha hosszabb időre egyedül maradjon egy-egy vendéggel.
Ha létezne olyan, hogy Csáktornya korábbi, vadász vendégeinek listája az utolsó néhány hónapból, talán roppant érdekes dolgok derülhetnének ki. Ennek hiányában esélyünk sincs arra, hogy rájöjjünk, ki és mikor „szervezte be” Paka jágert az ura megölésére.
Azt gondolom, a gyilkosság kitervelése nem 1664. november 18-án kezdődött. Talán hónapokkal korábban már Csáktornyán járt a megbízó valamelyik embere, vagy maga a megbízó, hogy kipuhatolja, miképpen lehetne eltenni az útból Zrínyi Miklóst. Akárkinek vadászkíséret nem jár, úrnak kellett lennie.
A vasvári béke megkötése és Zrínyi Miklós halála között bő három hónap telt el. A megbízó már a békekötés pillanatában tudhatta, hogy ez a béke Magyarország számára elfogadhatatlan, de Magyarországon csak egyetlen ember szegülhet vele szembe eredményesen: Zrínyi Miklós.
Talált egy gyenge láncszemet Csáktornyán, egy vadászt, aki pénzért – nem tudni mennyire sok pénzért – hajlandó volt elárulni urát, a horvát bánt. Lehet, hogy abszolút értelemben a pénz nem is volt sok, hiszen egy Paka szemében néhány száz tallér is vagyonnak tűnhetett.
„Azonban odahozá a fátum egy Póka nevû jágerét,”
Ki tudja, honnan jött, mit művelt eddig. Feltehetően előkészítette a helyszínt, talán mindent megbeszélt a cinkosával.
Mert hogy azt sem tudjuk, hogy Magliani hol volt, mit művelt eddig.
„ki mondá horvátul:”
Itt most az a lényeg, hogy horvátul.
A mondat leglényegesebb része megint csak a határozó. Néhány mondattal fentebb hiányzott, most azonban ott van. Miért lényeges ez? A szöveg így folytatódik:
„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”
Mert a szöveg egészen mást jelentene, ha ez a határozó kimaradna. Vizsgáljuk csak meg:
„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét, ki mondá: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”
Ugye, mekkora a különbség? Ha nem volna határozó, Bethlen egyszerűen jóváhagyná, hogy Paka valóban egy vadkanról beszél. Ebben az esetben vállalná, hogy Zrínyi valóban egy vadkan áldozata lett, a halála körül feltehetően „minden rendben”.
Amikor Bethlen Miklós az Önéletírását írta, valószínűleg nagyon meg kellett gondolnia, hogyan adja a világ tudtára, hogyan tudassa az eljövendővel, hogy valójában mi is történt 1664. november 18-án a kursaneci erdőben.
Megteheti-e, hogy azt írja, nem vadkan ölte meg Zrínyi grófot?
Valószínűleg nem tehette meg. Az eset nagyon régen történt, és a megbízó, vagy annak irányzata, csoportja, esetleg valamelyik leszármazottja még akár nagyon befolyásos is lehetett. Az is lehet, hogy már régen eltűnt a süllyesztőben, de Bethlen még csak nem is sejtette, hogy ki lehet, és neki óvatosnak kellett lennie. Már I. Lipót sem élt, de Bethlennek, mint tapasztalt politikusnak tudnia kellett, hogy ha azt állítja, hogy Zrínyi gyilkosság áldozata lett, közvetve mindenképpen az uralkodót vádolná a gonosztettel. Hiszen mindama fegyveres harcnak, bajnak, nemzet és uralkodó közötti szembenállásnak, szabadságharcnak, amit Bethlen hosszú életében 1664 után láthatott, mindnek az ős oka, eredője még mindig ugyanaz: a vasvári béke.
Bethlennek óvatosnak kell lennie. De el akarja mondani az igazságot. De úgy kell közölnie, hogy a hivatalnok ne vegye észre.
Kiteszi a határozót:
„Azonban odahozá a fátum egy Póka nevû jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”
Mennyire más így! A hivatalnok számára nem. Ha a hivatalnok a maga inkvizítor észjárásával elolvassa Bethlen Önéletírásának a Zrínyi halálára vonatkozó részét, a maga eszével aligha találhat benne kivetnivalót. Bethlen, mint az esetnek félig-meddig szemtanúja, tanúsítja, hogy a néhai nagyhírű, bölcs és császárhű Zrínyi Miklós grófot egy közönséges vadkan ölte meg egy vadászat után a kursaneci erdőben 1664. november 18-án, ahogy azt tudvalevően a hivatalos, kötelező kincstári álláspont is állítja, Őfelsége illendően meg is gyászolta nemes és kiváló hívét; míg a nevezett Zrínyi gróf elvetemült öccsét, a gonosz, felségáruló Zrínyi Péter grófot Őfelsége Bécsújhelyen kegyesen lefejeztette. Bethlen nem is mulasztja el, hogy könyvének egy másik fejezetében gonosznak és alávalónak bélyegezze Zrínyi Pétert. Mintha a két Zrínyi ugyanannak a frontnak másik oldalán állt volna. A hivatalnoki észjárás szerint a dolog rendjén, a cenzornak nem kell használnia vörös plajbászát, mert az iratban semmi olyan nincs, ami hivatalból üldözendő. Minden megfelel a hivatalos, kötelező és kincstári álláspontnak.
Ilyen fonákságok akadnak a történelemben.
Az igazságot Bethlen csak olyan apróságok segítségével közölhette, amelyeken az inkvizítori olvasat nem tud fennakadni, amelyeket észre sem vesz. Mint egy határozó megléte vagy hiánya.
A hivatalnok aligha akadt fenn rajta, hogy Paka horvátul mond valamit Zrínyinek, a fickónak ez volt az anyanyelve, hát persze, hogy horvátul karattyol, nem beszélhet arabusul vagy hottentottául.
Csakhogy van itt egy apróság:
Bethlen Miklós nem beszélt horvátul.
Ezt persze itt nem hangsúlyozza ki, azzal magára vonná a hivatalnok figyelmét. Inkább a könyvének többi részein mesél arról, milyen előrehaladást ért el a különféle nyelvekben, melyikkel hogyan boldogult. A hivatalnok ezeket úgyse jegyzi meg, és úgysem kombinál.
Ha pedig Bethlen nem tudott horvátul, akkor nyilván fogalma sem volt akkor arról, hogy mit is mond Zrínyinek Paka, hiszen nem értette.
Ebben az esetben Bethlen finoman közli velünk, hogy Paka állítólag – a hivatalos, kötelező és kincstári álláspont szerint – egy vadkanról beszélt Zrínyinek, ő a közelben állt, hallotta, hogy Paka mond valamit, de nem értette. Ezért nem is tanúsíthatja.
Bethlen nagyon vigyáz, hogy ez ne legyen túlságosan nyilvánvaló. Ezért csak néhány mondattal később rekonstruálja a szituációt:
„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”
A két arisztokrata vendég – Bethlen és Zichy – közvetlenül Zrínyi mellett. A két kevésbé rangos személy – Guzics kapitány és Vitnyédi István – néhány lépéssel arrébb, ahogy azt a barokk társasági etikett előírja. Ezek szerint Bethlen és Zichy talán hallhatta, mit is mondott Paka, Guzics és Vitnyédi azonban nem.
Ki értett közülük horvátul? Egyedül Guzics kapitány.
Ezek szerint Paka bármit is mondott Zrínyinek, azt kettejükön kívül senki sem értette.
Bethlen azért természetesen azt is megírja, amit várnak tőle, hogy állítólag Paka ezt mondta:
„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk.”
Ez a közlés természetesen mindkét lábára sántít, és ezt Bethlen tudja. Csak néhány mondatban azért összefoglalnám, milyen kifogásokat támaszthatunk a vadkan-mese ilyetén indítása ellen – azon kívül, hogy Bethlen Miklós, a szemtanú világosan értésünkre adta, hogy nem értette, amit Paka mondott.

1. 1.      Ha Paka most jött az erdőből, miért nem tűnt fel eddig a hiánya, miért nem keresték?
2. 2.      Paka szakképzett vadász, „jáger”. A dolga a vadászat. Miért nem fejezi be maga? Miért hív bárkit, különösen miért hívná éppen Zrínyit – a vadászat befejeztével?
3. 3.      A vadászat végét jelző kürt akkor szólal meg, amikor a vadászmester szerint a vadászatnak valóban „vége”. Ha sebesült, veszélyes vad maradt a bozótban, a vadásznak kötelessége felkutatni és megadni neki a kegyelemlövést. Sőt ilyen esetben figyelmeztetni kellene – vagyis: kellett volna – a vendégeket a potenciálisan veszélyes állatra.
4. 4.      Miért nem felettesének, a vadászmesternek jelent Paka, miért az urat zaklatja?
5. 5.      Hol van az a sebzett vadkan, merre kódorgott, ha az egyébként szervezett vadászat többi résztvevője nem észlelte?
6. 6.      Hol járt eddig, merre kódorgott Paka, ha eddig nem volt kapcsolatban a többi vadásztársával?
7. 7.      Mi volt Paka feladata a vadászat idején? Melyik vendéget kísérte? Vagy neki csak az volt a dolga, hogy az erdő ismeretlen részeiben vadkanokat hajkurásszon? Van ilyen poszt a csapatban?

Bethlen keményen rászedett mindenkit, aki a vadkanban akart hinni, és gyakorlatilag ezeket ma is rászedi. Oka volt rá. Persze, az is elképzelhető, hogy az osztrák hivatalnokok, akik Magyarországot primitív kulturálatlan, barbár országnak tekintették, elhitték, hogy egy magyar főúri vadászat úgy zajlik, hogy ki-ki beveszi magát az erdőbe, aztán összevissza cserkészik és lövöldöz.
Az osztrák hivatalnokoknak felmentést ad a hagyományos korlátoltság. A sertés-mítosz mai védelmezői azonban úgy tesznek, mint azok a fundamentalisták, akik körömszakadtáig ragaszkodnak a Biblia abszolút szó szerinti értelmezéséhez.
Kérdés: Mit mondhatott valójában Paka Zrínyi Miklósnak?
Erre a továbbiakból kísérelhetünk meg következtetni:
„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”
1. Valami olyat, amelynek a valódiságáról Zrínyi személyesen akart meggyőződni.
Az első, ami nyilvánvaló: Zrínyi nem akarta, hogy bárki is vele menjen, amikor utánajár annak, amit Paka mondott.
„látván, hogy el akarunk menni véle”
Bármiről is van szó, Zrínyi egyedül akar utánajárni.
„mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”
A házigazda udvarias kérése – illik betartani.
A többieknek:
„Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”
Nyomatékos kérés, elsősorban Guzics kapitányhoz. Azt aligha gondolhatta Zrínyi, hogy éppen Vitnyédi akarna vele lovagolni.
Ha azonban Zrínyi Guzicsot maradásra kéri – gyakorlatilag utasítja, akkor teljesen logikus feltételezés, ha arra gondolunk, azt akarta, hogy senki se menjen utána.
Vajon miért?
Aki kieszelte, tudta, mi az, amiről Zrínyi úgy véli, egyedül kell utánajárnia.
Mit mondhatott neki Paka?
Valami olyan információt közölt, amelyről úgy gondolta, hogy személyesen kell meggyőződnie róla.
2. Bármit is mondott Paka, Zrínyi nem hitt neki.
„csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”
Árulkodó szavak.
„csak meglátom”
Olyasmiről lehetett szó, amiről szemrevételezéssel meg lehetett győződni. Zrínyi azt gondolta, hogy nagyon gyorsan, talán néhány perc alatt tisztázhatja.
„csak meglátom”
Látni és nézni indult Zrínyi – nem sebzett vadkannal hadakozni.
3. Zrínyi úgy vélte, Paka valami olyanról beszél, amelyre nem terjed ki az illetékessége.
Bármiről is volt szó, abban Paka nem volt kompetens, Zrínyi azonban igen.
„„csak meglátom, mit mond ez a bolond,”
Mit gondolhat ebben a pillanatban Zrínyi? Miért nevezi bolondnak Pakát?
v     Paka feltehetően valami olyasmit mondott, amit Zrínyi ostobaságnak tartott
v     Lehetséges, hogy Zrínyi eleve korlátolt embernek tartotta Pakát, talán erre vonatkozott „a bolond”, de most a jáger állítólag látott valamit, ami elég fontos ahhoz, hogy maga a horvát bán személyesen járjon utána.
v     Paka valószínűleg elnézett valamit
v     Valamiről alapvetően téves következtetést vont le.
v     A kelekótya Paka talán összekeveri a szezont a fazonnal, de biztos, ami biztos.
4. Zrínyi úgy vélte, Paka állítása gyorsan tisztázható
„csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”
Bármiről is volt szó, Zrínyi Miklós úgy érezte, nagyon rövid idő alatt meg lehet róla győződni.
Azt gondolta, nem követ el udvariatlanságot, mert a vendégeit csak nagyon rövid ideig várakoztatja meg.
„mindjárt visszajövök”
Ez néhány perc, legfeljebb egy negyedóra. Így nem sebzett vadkanra vadászni indul el az ember.
A sebzett vaddisznó nagyon veszélyes lehet, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő kellene az elejtéséhez.
A jelek szerint azonban Zrínyi Miklós úgy vélte, rövid időn belül újra csatlakozhat a vendégeihez, és csak annyi időt lesz távol, amennyit az illem még megenged.
5. Zrínyi talán azt gondolhatta, hogy csírájában el kell fojtania valamilyen kellemetlen híresztelést, ami Paka ostoba „észleléséből” fakadhat.
Mit mondhatott Paka Zrínyinek?
Csakis valami olyasmit, aminek az igazságtartalma néhány perces szemrevételezéssel tisztázható. Hogy mi lehetett az? Teljes bizonyossággal sohasem tudhatjuk meg.
Tippelni azért lehet.
A Zrínyiről szóló alternatív történelmi regényemben a szituáció így fest:

„Amint Pókát megpillantotta, Magliani úgy érezte, hogy a szíve a torkában kalapál. Minden most dől el.

Körülnézett. Senki sem figyel rá. Nem gyanakszanak. A keze reszketett. Jobb lesz megnyugodni…

Póka ekkor ugrott le a lóról. Egy röpke pillanatig habozott, aztán a kantárszárat kézbe véve Zrínyi elé járult. Lesunyt fejjel, alulról végigpillantott a jelenlévőkön. A bán közelében a két fiatal főnemes: Zichy és Bethlen Miklós. Egyik sem ért horvátul. Legalábbis remélte, hogy nem. Kissé arrébb Vitnyédi István. Horvátul ő sem tud. Ebben Póka biztos volt. Nyugodtan felemelte a fejét, amikor Guzics kapitányt pillantotta meg Vitnyédi balján. Megtorpant. Guzics született horvát. Póka megdermedt. Legszívesebben elmenekült volna. Ennek rossz vége lesz! Csuklott. Már nem visszakozhat. A bán várakozásteljes arccal nézett rá.

- Jelentem nagyságodnak… – makogta Póka. – Az erdőn túl égnek a falvak. A kontyos lehet… Vagy a tatár! Van a sűrűben egy kis domb! Arról nagyságod is láthatja!

Bethlen látta, hogy előhozott a fátum valami jágert, aki horvátul magyaráz Zrínyinek. Akaratlanul is közelebb húzódott. Egy szót sem értett, igaz, nem is nagyon hallotta a suttogást.

Póka torka összeszorult. Zrínyi bán elképedve nézett rá. Maga is horvátra váltott, kérdezett valamit, Póka kapkodva válaszolt.

Bethlen felfigyelt. Mi történik itt? Ki ez a fickó, és mit akar Zrínyitől? Fülelt, hallotta is a párbeszédet, de érteni semmit sem értett belőle.

- Valamit elnéztél! – mondta Pókának a bán.

Póka válaszul hadart valamit.”

Természetesen nem állítom, hogy pontosan így is történt. Ez azonban egy olyan ürügy, amely az összes feltételt teljesíti. A vasvári béke után néhány hónappal Zrínyi aligha hiszi el, hogy a török éppen az ő szeme láttára fog békét szegni. Viszonyt a felvetés néhány perces szemrevételezéssel tisztázható, és a bán ezt minden teketória nélkül meg is tenné.
Milyen más ürügyek képzelhető el?
Paka talán azt is mondhatta, hogy felfedezett valamilyen
v     Épületnyomot
v     Nem elmozdítható tárgyat
Vagy bármi egyebet. Kérdés, vajon Zrínyi ezek közül mit tart annyira fontosnak vagy sürgősnek, hogy azonnali szemrevételezéssel győződjön meg róla. Változatlanul az első változatot tartom a legvalószínűbbnek, de ezt a lehetőséget sem tudom kizárni. Paka nyilvánvalóan ismerte Zrínyit, tudta, mivel lehet a bánt az erdőbe csalni.
Még valami. Paka pontosan tudta, hová indulnak. Talán Zrínyi is. Viszont a társaság többi tagja közül elvileg senki sem tudhatta.
Folytatása következik.

Hát meddig még tovább?

Hát meddig még tovább,
Hát merre még, Uram?
Ötven felett a vén Idő
Suhan,
A Jövő kamaszlányként andalog,
S kikacagnak
Az ifjú hajnalok.
—–
Hát meddig még tovább,
Mivégre még,
Uram?
—-
Hát meddig még tovább,
Hát meddig még, Uram?
Végül az égbolt úgyis
Rám zuhan,
Marad a szürke, tompa színezüst,
És az Idő eloszlik,
Mint a füst.
—–
Hát meddig még, Uram,
S legfőképpen:
Hová?
—
Kapzsiságé lett világod,
Uram;
Pénzes butaság a farát riszálja,
Az anyag a Szellem húsát zabálja,
Magán tőkék glóbusznyit töltekeznek,
És megszorítás jut csupán
A Köznek.
—–
Gondviselésed keresztet farag;
Regnál a pénz,
S a többi
Holt anyag.
—-
Hát meddig még, Uram,
És merre van
A Cél?
—-
Uram,
Teremtett világod túlérett,
S amivé lett;
Már nem olyan,
Hogy újrakezdés végett,
repetát kérjen belőle
Az Élet.
—–
Az ifjú becsvágy régen sírba szállt,
A hírnév vad vágyával egyetemben;
Mára csupán a munkakedv maradt.
—–
Hát meddig még, Uram,
Mivégre még,
S miért?
—-
Egyszer még telhet
Használt kocsira;
De keletet, meg nyugatot,
Nem járom be soha.
—-
Hát meddig még, Uram,
Mivégre még,
S hogyan?
—-
Erő,
Tehetség;
Régi adományod;
Megyek tovább is,
Ha jónak találod,
De meddig még,
Uram?
—-
Hát meddig még tovább,
Hát merre még, Uram?
Ismersz: akkor sem adom fel,
Ha nem felelsz;
S míg élni hagysz,
Járom az utam,
De meddig még,
Uram?

A tollkereskedő

A bürokrácia a modern világ egyik legállandóbb jellegzetessége. Szinte sose változik. Ahogy a bürokrata sem. A bürokratikus észjárás különösen nem.
—–
Victor Hugo egyszer Poroszországba utazott. A határon már akkor is bürokratikus formaságok várták.
- Neve?
- Victor Hugo.
- Nemzetisége?
- Francia.
És így tovább, fertályórán keresztül. Az író türelmesen felelgetett, a collbeamter jegyzetelt.
- Foglalkozása?
- Író vagyok.
A tisztviselő türelmetlenül nézett fel:
- Nem azt kérdeztem, mi az úr kedvtelése. Mivel foglalkozik?
- Író vagyok.
A vámtiszt a fejét csóválta:
- Mivel keresi a kenyerét?
- Tollal.
- Rendben van! – mondta a hivatalnok, és akkurátusan beírta a rubrikába:
Tollkereskedő.

Nyugtalan Nyár

Hőség-Zsarnok vesztét érzi,
Átkozódik szüntelen,
Felhőfoszlányok portyáznak
Fenn, a magas Egeken.
—-
Határozatlan az Idő,
Minden egybe sose vág,
Rendszerváltó vad remények
Sírjára hull a virág.
—–
Ember? Vakon fontoskodik,
Csupán Isten feje fő;
Mint a cigarettahamu -
Elenyészhet a Jövő.
—-
Nyugtalan Nyár. Hőség kopog
Az Öröklét ablakán,
Globális-felmelegedve
Visz az új ösvény talán.
——
Hőség-Zsarnok vesztét érzi,
Belead minden erőt,
Ki ne izzadjuk ruhánkon
A bizonytalan Jövőt…
—–
Lelkes, extrém kánikula
Mindent túlfűt, túlragyog;
Éjszakánként hőgutától
Rettegnek a csillagok.
——–
Profitot termel a Jövőn
Ez a kis, sivár Jelen,
Azt hiszi, majd por világít
Csillagtalan éjjelen.
—-
Nyugtalan Nyár. Sokasodnak
Az emberek terhei,
S a Lélek a szkepticizmust
Már nehezen viseli.
—–
Bozótosban fut az Élet
Imbolyog a horizont,
Nem jó, ha csak magát látja
Jelenben a Múlt viszont.
——
Nyugtalan Nyár. Fészket rakott
Lombos ágon a Remény;
Élünk tovább a világnak,
S az Időnek közepén.

Davis újabb levelének részlete - XXIV.

…
A király kíséretével együtt csak akkor érkezett meg, amikor az ülésterem már tömve volt. A fekete pálcások törtek utat számukra a tömegben. Lipót megfázhatott, mert köhögött és prüszkölt. Díszes magyar öltözéket viselt, ami igen megnövelte volna a méltóságát, ha tudja viselni. Az esetlen botladozás azonban kifejezetten ostobának mutatta. Tanácsnokai rendíthetetlenül kitartottak a paróka mellett. Magam a karzatról láttam ezt a bevonulást, a császár szánalmas volt.
A lengyel követ, Jerzy Rodkiewicz ekkor már az ülésteremben várakozott kíséretével együtt, külön asztalnál, ellátva kellő mennyiségű frissítővel. Egymásnak adták őt a magyar urak, hol az egyiknél vendégeskedett, hol a másiknál, és mindenkivel igen szívélyes kapcsolatokat alakított ki. Vele volt a már említett Jan Karol Wratislawski hadnagy is. Jó szeme volt a hadnagynak, észrevett és intett nekem a karzatra. Nagy örömmel viszonoztam.
Jerzy Rodkiewicz úrról már elmondtam, hogy apró termetű, tekintélyes és igen értelmes ember. Most gyönyörű lengyel – a magyarhoz igen hasonló – díszruhában volt, arany markolatú szablyával az oldalán.
A lengyelekről mindenki tudja, hogy az antik szarmaták utódainak tekintik magukat, hatalmas országuk van, kiváló katonák, igen harcedzettek, és ha összetartanak, legyőzhetetlenek. Az ő hazájukat is rendszeresen támadja a török, és ők időnként olyan súlyos vereségeket mértek a szultánra, amilyeneket az újabb korban rajtuk kívül a szentgotthárdi csatáig senki más.
A lengyelek és a magyarok barátsága közmondásos az ősidőkig nyúlik vissza. Magam is tapasztaltam, hogy a lengyelek a magyarok körében nagyon népszerűek.
Rodkiewicz úr választékos latinsággal szólt, de tömören és a lényegre koncentrálva. A beszédet elmés mondásokkal, tréfákkal is fűszerezte, ami azonnal elnyerte a hallgatóság tetszését. Időnként egyetértő közbeszólások szakították meg a mondandóját.
János Kázmér lengyel király követe előadta, hogy országa polgárháború előtt áll, mert az álnok Lubomirski marsall fellázadt a király ellen. Lubomirski nevének hallatán több felvidéki követ hangos pfújolásba kezdett. Olyan is volt, aki közbekiabált:
-          Bitang!
-          Csirkefogó!
-          Fosztogató himpellér!
Rodkiewicz úr, aki jól értette a magyar nyelvet, türelmesen megállt, kivárta, amíg újra szóhoz jut. Aztán higgadtan folytatta. Nyilvánvalóan nagyon jó előjel volt, hogy Lubomirski marsallt a magyar hallgatóság ellenszenvesnek találta.
Rodkiewicz úr kifejtette, hogy a királya nehéz helyzetben van, ezért arra kéri Magyarország felséges királyát és nemes országgyűlését, hogy a két nemzet hagyományos és igen szilárd barátságára való tekintettel semmiképpen se adjanak támogatást az uralkodója ellen pártot ütő lengyel marsallnak.
A tekintetes karok és rendek szinte egyöntetűen megrökönyödtek. Számos izgatott közbekiáltás hallatszott:
- Miért támogatnánk a bitang Lubomirskit?
- Miért? Támogatja innen valaki? Ki támogatja?
Rodkiewicz uram pontosan erre várt. Amikor a hallgatóság lecsendesült, elmondta, olyan értesülések jutottak uralkodójának birtokába, hogy az áruló Lubomirski marsall Sziléziában Lipót császár megbízottaival éppen arról tárgyal, hogy őfelségétől komoly támogatást fog kapni.
Felhördült erre az egész terem. Sokan a helyükről is felpattantak.
-          Gyalázat!
-          Skandalum!
-          Égbekiáltó gazság!
Később megtudtam, hogy Rodkiewicz uram ezzel voltaképpen – blöffölt. Semmiféle értesülései nem voltak a királyának a császár és Lubomirski tárgyalásairól, csak a saját esze szerint feltételezte, méghozzá két okból. Egyrészt azért, mert őt Bécsben feltűnően hűvösen fogadták, nem is bocsátották a császár elé. Másrészt meg azért, mert tudta, hogy a császár a mostani király halála vagy lemondása után német utódot szeretne, ahogy a németbarát, német birodalmi kapcsolatokkal rendelkező, német birodalmi gróf, Lubomirski is.
Szóval a lengyel követ talán blöffölt – de mindenki látta, hogy telibe talált. Lipót császár, aki a lengyel követ beszéde alatt végig idegesen feszengett a helyén, most feltűnően elvörösödött, és nem állta meg közbeszólás nélkül.
-          Nem igaz! Félreértés! A tárgyalások nem abból a célból folynak!
Halálos csönd támadt. Az ügyefogyott uralkodó nyilvánosan elismerte, hogy tárgyalásokat folytat a törvényes uralkodója ellen fegyveres lázadásba kezdő Lubomirski marsallal. Mindenki a nyomorult Lipótot nézte, még a mogorva Montecuccoli is vészjósló tekintettel meredt rá.
Rodkiewicz uram nem jött zavarba:
-          Megkérhetem felségedet, adjon magyarázatot azokra a tárgyalásokra?
Újra hatalmasat morajlott a terem. Ezúttal a helyesléstől.
Lipót lehetetlen helyzetbe került. Arra kényszerült, hogy egy remek szónok után a maga kapkodó-nyáladzó-lihegő modorában magyarázkodjon. Többször is átlépte a nevetségesség határát. Az egybegyűltek döbbenten hallgatták. Lipót magyarázata összefüggéstelen volt és logikátlan.
A karok és rendek csak nézték, nézték, hallgatták, hallgatták – és közben szégyenkeztek, hogy ilyen királyuk van.
Néztem ezt a nyomorult uralkodót, és nem tudtam szánni. Cseppnyi részvétet sem éreztem iránta, pedig immár én is az alattvalója voltam. Láttam, hogy a teremben minden magyar így érez. Jane, én olyan országból származom, amely egyszer már vérpadra küldött egy királyt. Állítom azonban, hogy a kivégzett I. Károly minden bűne ellenére sokkal jobb uralkodó lehetett, mint ez a Lipót, ez a satnya, alamuszi kis féreg. Nevével ellentétben nem hasonlít az oroszlánra, sokkal inkább egy patkányra emlékeztet. Sajnos nem csak a külső megjelenésében. Isten bocsássa meg nekem a felségsértő gondolatokat!
Kínos csend támadt, amikor Lipót befejezte. Jobban mondva: nem is fejezte be, inkább abbahagyta. Szerintem egyszerűen megunta. Nem volt már vele Porcia herceg, aki ilyen szituációkban segíteni szokott. Hallgatott néhány pillanatig zavartan, tátott szájjal, aztán visszakullogott a helyére.
Rodkiewicz uram tudta, hogy hatalmas előnyben van. Nosza, ütni a vasat. Előbb egérutat biztosított a legmagasabb császári meneküléshez, aztán könyörtelenül lecsapott:
-          Felséged hebehurgya tanácsadói nyilván nem kielégítően tájékoztatták felségedet, elhallgatván a dolgok lényegét. Most azonban, hogy felséged immáron a teljes igazság birtokába jutott, felséges királyom nevében, felséged tisztességére, törvénytiszteletére és keresztény érzelmeire apellálva arra kérem, semmilyen módon ne támogassa a törvényen kívül álló, törvényes uralkodója ellen fegyveres lázadást szító hazaárulót, Lubomirski marsallt! Arra kérem, azonnal szakítson meg vele minden tárgyalást, bármi is volt annak célja!
Fergeteges taps, éljenzés. Lipót összerándult, a mögötte ülő tanácsadók feszengtek. Az öreg Schlick a tenyerébe rejtette az arcát, Montecuccoli mogorván motyogott valamit az orra elé.
Néma csend volt. Mindenki várta a király válaszát. Lipót azonban nem mozdult….