SZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen bólintott. Igen. A gazembernek a csatahajón kell lennie. A fogolytérben. Vajon hogyan lehetne azonosítani?
- Ha a foglyok közt van, – morfondírozott Ed Philips. – valamilyen módszerrel el kellene különítenünk. Erre vannak bevált szisztémák, de mindegyik nagyon lassú. Sajnos a hibaszázalék nem elhanyagolható. Úgy gondolom…
A könnyűcirkáló szakította félbe:
„Hajó az admirálisnak! A parancs végrehajtva. A nanorobot megszakította a kapcsolatot, a hibernációs tér biztonságban.”
A szőke nő megkönnyebbülten bólintott. Végre egy problémával kevesebb.
- Folytasd, Ed! – mondta Helmut.
- Nem is tudom – bizonytalanodott el a másik. – azt hiszem, egyik elgondolás sem használható…
- Szerintem mindenképpen Winckelmann emberei közt kellene szétnéznünk.
- Nem hinném – vetette ellen Ed Philips. – Winckelmann és az emberei nyilván jól ismerik egymást. Valószínűleg évek óta. Magam is ügynök voltam, ismerem a kémkedést, jól tudom, mennyire nehéz beépülni egy ilyen bandába, hányféle banánhéjon lehet elcsúszni. Nem hinném, hogy köztük lenne a mi emberünk.
Helmut Schellenberg a fejét csóválta.
- Azt mondod, abban a szedett-vedett bandában van, amelyikbe az úgynevezett „Mancuso főhadnagy” is tartozik? Nevetséges.
- Egy ilyen szedett-vedett csapatba bárki bekerülhet – felelte nagyon komolyan Ed Philips. – Akár be is épülhet. Könnyedén.
- Az lehet, de nem hinném, hogy a csatahajó fedélzetén olyan szabadon mozoghatna, hogy átvehesse az egyik nanorobot irányítását.
- Attól kém, hogy ügyes!
Karen a fejét rázta.
- Elbeszéltek a lényeg mellett.
Mindketten csodálkozva néztek rá.
- Kinek lehetett eleve rendelkezési lehetősége a nanorobot felett?
Továbbra is meglepetten néztek rá.
- Kinek lehetett? Nem tudjátok?
Mindkettő a fejét rázta.
- Olyannak, – folytatta nagy lendülettel Karen. – aki valamikor a csatahajó legénységéhez tartozott, és a nanorobot irányítására jogosultsága volt. Mindegy, hogy Winckelmann embereihez tartozott-e, vagy a jövevényekhez. Mindössze néhány százan tartózkodtak a hatalmas csatahajó fedélzetén, és semmiképpen sem beszélhettünk vasfegyelemről. Ha eleve ismerős volt, könnyen találhatott rá módot, hogy aktivizálja és bevesse a nanorobotot. Ő maga talán a közelébe sem ment a hibernációs kamrának.
- Igazad van, Karen! – vágta rá Helmut Schellenberg.
Ed Philips elismerően nézett a szőke nőre.
- Így lehetett, Karen.
Helmut töltött magának egy italt, és egy húzásra kiitta.
- Mire jó ez nekünk? – kérdezte aztán. – Azonosíthatjuk a segítségével?
- Igen! – felelte Karen meglepetésére Ed Philips. – A hajó tárolja a legénységéhez tartozó személyek ujjlenyomatait, kéznyomát, írisz-mintáját és DNS-ét. Pillanatok alatt azonosítható a tettes, ha rábukkanunk az archívumra.
Karen megértette.
- Admirális a hajónak! Kérem az említett archívum azonnal feldolgozását!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot vettem. Végrehajtom.”
- Admirális a hajónak! Vettek a foglyoktól DNS-mintákat?
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
- Admirális a hajónak! Kérem összevetni az archívum anyagát a foglyok DNS-ével. Minden esetleges egybeesésről soron kívül kérek jelentést!
„Hajó az admirálisnak! A parancs végrehajtása folyamatban!”
Karen bólintott és figyelt. Biztos volt benne, hogy nincs sok ideje. Valaki a hajón, a foglyok között a Rodney alacsonyabb rangú tisztje, esetleg tiszthelyettese lehetett. Talán évtizedekkel ezelőtt. Hivatali jogosultsága volt a nanorobot aktiválására és kezelésére. Ezzel élt vissza.
Volt azonban valami, ami ennél sokkal de sokkal nyugtalanítóbb volt.
Mi is az?
A szőke nő lázasan gondolkodott. Amikor rájött, hangosan kimondta:
- Valaki valahol pontosan tudja, hogy a csatahajón van Williams admirális – hibernált állapotban.
Mindkét férfi tágra nyílt szemmel nézett rá. A tény teljesen nyilvánvaló, mégsem mondta ki eddig senki.
Ed Philips homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
A csendbe váratlanul hasított a jól ismert géphang:
„Hajó az admirálisnak! Gyanúsítható személy azonosítva.”
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése