Milyen viszonyban vagyok a halállal?

Valaki megkérdezte; itt válaszolok.

——-

Kezdeném azzal, hogy nem tartozom a személyes ismerősei közé.

Láttam már embereket, akiket elragadott – illetve ezek testi maradékát. Hozzám nagyon közel állók földi maradványait…

Olyanokat is láttam, akik kacérkodtak vele.

—–

Egyszer megkérdezték tőlem, milyen a jó öngyilkosság. Kapásból azt feleltem:

- Amelyik sikerül.

Ha már arra szántad Magad, jól gondold meg, akarod-e vagy sem. Ha nem akarod, felejtsd el, ha valóban akarod, tedd meg, de ne kísérletezz, ne a mások idegeit tépázd.

——

A közelében sem jártam. Sohasem éltem át halálközeli élményt (ahogy UFO-t sem láttam soha).

—–

Nem várom.

Semmiféle praktikával sem küzdök ellene.

Nem tudom, hogy mikor jön; a jóslatokban meg amúgy sem hiszek.

——–

Megvetem azokat, akik oktalanul, értelmetlen hősködéssel kihívják. Akik fölmásznak ide, lelógatják magukat, onnan, végigsétálnak amott. Bármilyen veszélyes, csak műanyag dolog az ilyen, nincs erkölcsi tétje.

——–

Hogy miben hiszek?

Inkább mire gyanakszom.

Legfőképpen arra, hogy amit az emberiség a túlvilágról, halál utáni létezésről kiagyalt, az valahol mind igaz. Egyidőben. Meg az is, amit a matériahívők prédikálnak.

Csak valahogy másképpen.

A világ nem egydimenziós.

——-

Az egyoldalúan materialisztikus világképpel szemben filozófiai aggályaim vannak. Ezt persze akarva-akaratlan is kiterjesztem mindenre, ami egyoldalúan materialisztikus alapon áll.

Szkepszist táplálok a szkepszissel szemben.

———

Nem egyáltalán a szkepszissel, hanem a dogmatikus szkepszissel szemben.

Még abban sem vagyok biztos, hogy a múlt abszolút és változatlan.

A világ nem egydimenziós.

——-

Egyelőre ennyi.