A szabad akaratról - XIX.

Merőben más a helyzet az anyagelvű gondolkodással. A “történelmi szisztéma” Poszler György terminológiájában nyilván az emberi történelmet valamely oksági elv formájában megragadó, materialista vagy materialisztikus elven működő, a történeti fejlődésben linearitást vagy körkörösséget feltételező, ezért szükségszerűen determinisztikus nézetek és gondolatrendszerek csoportját jelenti. Ezek sok szempontból gátjai az emberi fejlődésnek. Egyrészt azért, mert az “anyag” korábbi filozófiai alapfeltevését, illetve a természetben megnyilvánuló okság elvét a modern természettudományok szétrombolták, ezért a materialisztikus elveket valló elképzelések jelenleg semmiféle természettudományos alappal nem rendelkeznek. Ezért filozófiai értelemben nagyon is kétséges, hogy az általuk, illetve a hatásuk alatt megfogalmazott, az emberre vagy az emberi társadalomra vonatkoztatott általánosítások mennyire érvényesek, vagy mennyire nem. Az érvényes vagy annak tűnő általánosítások esetében az is kérdéses, hogy az általuk megfogalmazott, és a társadalomban tömegesen elterjesztett vélekedések és tételszerűségek a társadalmi jelenségeknek minden esetben pusztán utólagos általánosításai-e, esetleg előidézői is. A kérdés egyáltalán nem akadémikus: egyes korok társadalomtudományi és társadalomelméleti eszméi nagyon is hatottak a kor társadalmára, akár “forradalmi ideológia” formájában, akár egyéb módon. A helyzet filozófiai értelemben véve pontosan ugyanaz, mint a modern kísérleti fizika esetében: a megfigyelő — a materialisztikus, oksági és determinisztikus elveket valló társadalomtudomány és gyakorlati filozófia — nem független a megfigyelés tárgyától — a társadalomtól — hanem annak integráns része, és megfigyeléseivel — elméleti általánosításával — annak életére állandó hatást gyakorol. Érvényes ez másodlagos formában is: a cselekvő egyén a tudomány és az arra épülő oktatás közvetítése révén ismeri az emberiség történetére és társadalmára vonatkozó tényeket; cselekvéseiben és gondolkodásában ezekre támaszkodik. Csakhogy az így az egyén felé közvetített történelem- és társadalomkép alól a természettudomány kihúzta a szőnyeget. A “könyörtelen” logika fenőkövén simára köszörült “történelmi mozgástörvények” lógnak a levegőben. “A döntő, hogy nem létezik természettörvény, és nem létezik történelemtörvény sem…A jövő az emberek és végül a milliárdnyi ember mindegyike elhatározásainak és tetteinek felelősségén nyugszik.” — írta Karl Jaspers.

A “törvények” alkotta logikai konstrukciók ezer ponton ütköznek a valósággal. Az, hogy manapság az ember régmúltját kutató tudományokban a bizalom világszerte megrendült, nyilvánvalóan erre vezethető vissza. A bizalomhiány csupa olyan területen mutatkozik, amely ezen tudományok filozófiai alapjait érinti. A történettudományok által megfogalmazott “általános fejlődéselvek” gyakran kényszerzubbonynak bizonyulnak, ha konkrét tényekre akarjuk őket “ráhúzni“. Az elmélet uralma a múlttal foglalkozó tudományok számos ágában szembeötlő: ha valamely tény az elmélet sarkalatos tételének ellentmondani látszik, annál rosszabb a ténynek. Emellett még mindig érvényesül a XX. században elharapózott “burkolt teremtéselméleti fundamentalista” gondolkodás; az a dogmatikus szemlélet, amely a teremtésnek a Bibliából kiszámítható dátuma rejtett pszichikus hatására arra törekszik, hogy a gyarapodó tények feszítő hatásával szemben az emberiség és az emberi civilizáció történetét minél rövidebbnek állítsa be. Ennel ellenére az “időmélység hátrálása” folyamatosnak mondható, bár nem tudománybeli és tudományközi konfliktusok nélkül. Egyáltalán nem bizonyos, hogy Földünkön az általunk ismert történeti fejlődés az egyetlen és kizárólagos, ezt csupán az “bizonyítja” hogy a régmúlttal foglalkozó tudományok előfeltételezik. Filozófiai értelemben véve és a téridőre vonatkozó természettudományos eredmények tükrében talán még az a tapasztalati tény sem tekinthető bizonyosságnak, hogy a múlt homogén, lezárult és végleges. Közeleg az idő, amikor a régmúlttal foglalkozó tudományok az összes rendelkezésükre álló tény és adat figyelembe vételével az emberi régmúlt egy gyökeresen új képét fogják elénk tárni. Addig azonban erre csak részben kerülhet sor, amíg e tudományok filozófiai alapvetése a kor szellemének megfelelően meg nem újul.

Ami a materialista alapú filozófiai gondolkodást illeti, amennyiben az emberiség számára gondolatbeli alternatívát kíván nyújtani, újra kell definiálnia önmagát; de nemcsak természetfilozófiai, hanem társadalomfilozófiai értelemben is. Az “egyetlen létező, anyagból fejlődött anyagi világban egyetlen véges anyagi lét” elvének mentén ez igencsak nehéz lesz. Nemcsak azért, mert amúgy sem teljes értékű világképét a természettudomány összedöntötte, hanem azért is, mert jelenlegi formájában minden materialista filozófia az emberi etikai távlatok hiányát hordozza, ezért mindig társadalmi katasztrófával fenyeget. Viszont — bár ez lehet, hogy meglepőnek tűnik — az “anyag”, a “lét” a “létezés” és az “élet” fogalmainak rugalmasabbá tételével a materialista filozófiai gondolkodás új szellemű öndefiníciója nem tűnik megvalósíthatatlannak. Csak első pillantásra lenne szabad csodálkozni azon, ha a materialista filozófiai gondolkodás a jövőben a keleti misztikus filozófiák köréből nyerne új ösztönzéseket, akár a modern fizika. A materializmus a modern világban Isten nélküli vallásként egzisztált, és nyilván így fog egzisztálni a jövőben is. Hogy a szabad akarat elvével össze lehet-e hangolni, az már olyan kérdés, amelyre nem ennek a tanulmánynak kell válaszolnia.

A mai tudomány felfedezéseinek fényében mindazonáltal nagyon súlyos tévedésnek tűnik egy konstruált fejlődési sorban az élettelent az élet, az anyagot a szellem elé helyezni. A világban az entrópián és a negentrópián alapuló folyamatok egymással éppen ellentétesek, az életnek az élettelenből történő keletkezése merő gondolati fikció, hiszen soha sehol senki sem bukkant még a természetben ennek nyomára, soha senkinek sem sikerült még bebizonyítania, hogy így keletkezett az élet. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy nem keletkezhetett volna így. Platón valamikor azt mondta, hogy a világot teremtő gondolat megelőzi a világ anyagi megjelenését. Ma ott tartunk, hogy a kutatások fényében a tiszta energia — a szellem — sokkal valóságosabbnak tűnik, mint a puszta anyag.

Azzal a megállapítással, hogy az egyed “még nem eszmélhetett rá emberileg értelmes vagy legalábbis elviselhető alternatíváira”, a benne foglalt általánosítás miatt kell vitába szállnunk. A szabad akarat lényege, hogy az egyén szabad választásán alapul. Elvileg bármikor létezhet olyan egyén, aki “még nem eszmélhetett rá emberileg értelmes vagy legalábbis elviselhető alternatíváira”, és olyan is, akire ez nem vonatkozik. Ha nem fogadjuk el a társadalomtudományokban tömegesen elterjedt, determinisztikus elveken nyugvó általánosítások érvényességét, az ilyen megállapítások azonnal hatályukat veszítik. Ha egy társadalomban csak egyetlen olyan egyén is létezik, aki képes filozófiai értelemben szabadon cselekedni, akkor abban a társadalomban effektíve a szabad akarat is létezik. A statisztikai szempontú “többségi elv” ebben a vonatkozásban érvénytelen; mert a szabad akarat, illetve az arról való lemondás között alapvető minőségi különbség van. Egy társadalomban akár egyetlen szabadon cselekvő ember is fenntarthatja a szabad akarat eszméjét. Ha azonban senki sem képes egy társadalomban szabadon cselekedni; az a társadalom emberi társadalomnak többé nem tekinthető, és nem is maradhat fent, azonnali és tökéletes pusztulásra van ítélve: a bioautomaták “emberi hangyabolyszerű” világa csak a science fiction világában létezhet; a valóságban a léte nem nyerhet időbeli kiterjedést, mert az emberi civilizáció minden lényeges ismérvét nélkülözi.

A szabad akarat hiányának jele (volna) a társadalom — és benne az összes egyén — tökéletes pesszimizmusa. “Ezek után mondhatják a “pozitív és kritikus” szellemek, hogy az új nemzedék kevésbé hiszékeny az előzőnél, s nem bízik sem a Világ jövőjében, sem tökéletesedésében. Gondolnak-e csupán arra, akik ilyesmiket írnak, vagy mondogatnak, hogy ha igazuk lenne, minden szellemi mozgás virtuálisan már meg is állt volna a Földön? Azt képzelik, hogy a fény, a reménység, a kimeríthetetlen jövő vonzása nélkül békésen folytatná körforgását az Élet? Tévedés. Talán a virágok és a gyümölcsök néhány esztendeig nőnének még merő szokásból. Ám a törzs el lenne vágva a gyökerétől. Életkedv nélkül még az anyagi energia csúcsán, félelemtől ösztökélve vagy közvetlen vágytól hajtva is hamarosan felhagyna az Emberiség avval, hogy olyan mű érdekében találjon fel valamit vagy alkosson, ami amúgy is pusztulásra van ítélve. És kiapadna fenntartó lendületének forrása, undorral vagy lázadva szétszóródna és porba hullana.” (TEILHARD DE CHARDIN)

Szabad akarat — és a vele járó öntudat, életerő és optimizmus — nélkül nem létezhet az emberiség.

Folytatása következik.