HARMINCÖTÖDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Elindultak lóhalálában. Karen is szedte a lábát. Rohanás közben kezdett a sor felbomlani, de Erik még idejében felfigyelt erre.
- Állj! – harsogta. – Nem futólépés volt! Gyorsított menet volt a parancs! Mindenki vissza a helyére!
A menet megtorpant, mindenki visszatalált korábbi pozíciójába. Újra megindultak, és ez már nem volt futólépés – csak majdnem az. Karennek közben keményen szúrni kezdett az oldala. Vad lendülettel meneteltek az ösvényen előre.
Jó ötven méter után letértek az útról, be a fák közé. Csakhamar sűrűsödni kezdtek a fák, utána tüskés bozót következett. Karennek nem kellett tövisekkel bajlódnia; az elöl haladók utat vágtak a többieknek.
A bozótból lefelé hajló, átláthattlan lombsátorba jutottak; fűzfák vagy hasonló lehettek. Karen érdeklődéssel vizsgálta őket. Közönséges szomorúfüzek, ez kétségtelen. Vajon hogyan kerülhettek ide a Földről, és főleg: mikor? Méretükből ítélve jó ideje itt szomorkodnak már.
- Vigyázzatok! – kiáltotta valaki elöl, és Karen tüstént el is feledkezett a fűzfákról.
Sikerült megtorpannia, mielőtt orra esett volna. Két-három méter mély iszapos gödör terpeszkedett előtte, lehetett úgy négy-öt méter széles. Valami kiszáradt érnek vagy pataknak a medre lehetett.
Néhányan már átkecmeregtek rajta, mások visszahőköltek. Ed és Karen tehetetlenül néztek egymásra.
Erik és néhány társa azonban a magukkal hozott csúsztatható alkatrészekből sajátos hidat rögtönöztek.
- Fogjátok a kötelet, és egyenként gyerünk!
A kötél két fához kötve feszült, Karen megragadta. Ed a nyomában. Előtte Bundy Cassidy egyik embere. Behunyta a szemét, és lassan, minden lépést jól megfontolva araszolt a vékony pallón előre.
Sokkal hamarabb átért, mint hitte volna. Erős férfikéz kapta el a karját, és felhúzta a partra.
Pihenés nélkül haladtak tovább.
Karen egy gondolattal előbb érezte meg, hogy valami szörnyűség közeledik, mielőtt megpillantotta volna. Érezte, hogy a torka öszeszorul, a szíve vadul kalapálni kezd. Nem először történt vele ilyesmi.
Ijedten megtorpant, mire ketten is nekifutottak, elveszítette az egyensúlyát, elvágódott volna, ha valaki el nem kapja.
- Vigyázhatnál jobban!
Nem tudott felelni, hang se jött ki a torkán. Valamit érzékelt. Mi az? Kétségneesetten kapott a levegőbe.
Mi van itt? Vagy mi volt itt nemrég?
- Mi a baj, Karen? – Ed Philips állt előtte, és a két vállánál fogva tartotta.
- Nem tudom. Igazán nem tudom. Csak valami… valami furcsa… valami furcsa és borzalmas.
Ed finoman megrázta.
- Térj magadhoz!
Ekkor elöl Helmut Schellenberg nagyot ordított:
- Úristen!
Mindannyian megindultak a hang irányába.
Apró tisztásra jutottak, a közepén nyomorult emberi test hevert. Mindannyian visszahőköltek az iszonyattól.
A férfi roppant vértócsa közepén feküdt. A lába – mindkét lába – térd alatt a vértócsában. Karan rájött, hogy a nyomorult áldozatnak nincs is lába. Csak véres csonk. Mindkét lába helyén.
Karja sem volt. Könyök alatt az is csonkban végződött.
Az expedíció tagjai döbbenten álltak. Hogyan lehetne segíteni ezen a szerencsétlenen?
A férfi haja teljesen ősz volt, eltorzult arca alapján éppen úgy lehetett negyvenéves, mint nyolcvan. Láthatóan a halálán volt.
- Orvos – motyogta d Philips. – Van velünk orvos?
- Mit tehetne itt? – nézett rá Helmut.
A haldokló ekkor kinyitotta a szemét.
- Ne higgyetek nekik! – kiáltotta elkeseredetten. – Ők nem azok! Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!
Mindenki felfigyelt. Néhányan közelebb léptek. Meglepetésükre a haldokló reagált rájuk.
- Ti kik vagytok? Onnan jöttetek? – egy pillanatra eszelős rémülettel nézett fel, aztán a szeme valamelyest kitisztult. – Nem. Ti nem azok vagytok. Ti rabszolgavadászok vagytok. Rabszolgavadászok…
- Figyelj rám, öreg, - kezdte volna Erik egy öregebb embere, de Helmut egy intéssel elnémította.
- Hagyd! Nem tudjuk, mennyire van magánál! Hagyd beszélni!
A haldokló merően nézte őket. Mintha finoman meg is mozdította volna a fejét.
- Tűnjetek el innen, ha kedves az életetek. – motyogta aztán. – Azok meghajlították a teret. Egyik pontját a másikhoz. Több pontot egymáshoz. Olyan, mint egy… mint egy… mint egy játékbuzogány. Játék térbuzogány. Aljas földiek játékszere.
Megkövülten bámultak az arcába. Mit magyaráz?
- Az idő… azzal vigyázzatok… az idővel vigyázzatok! Fogságban van. Az idő megszorult. Benne rekedt a buzogány fodraiban, mint résekben az esővíz. Az idő félelmetes…
Ed Karen vállára tette a kezét.
- Le kellene írni, amit mond!
- Azt teszem!
Philips most vette észre a nő kezében a golyóstollat és a jegyzetfüzetet.
- Semmit sem tehetünk érte. – suttogta Helmut. – Legalább hadd beszéljen. Hagyjátok, hadd mondja el!
Tehetetlen kifejezéssel nézték a nyomorult megcsonkított embert, akiben még mindig pislákolt némi élet.
- Ez itt a senki földje. De leginkább semmi földje. Tűnjtek el, ha jót akartok.
Ezek voltak az utolsó szavai. Az expedíció tagjai még jó két-három percen keresztül némán körbeállták, és várták, hátha újra megszólal. Végül Erik lehajolt, és lezárta a halott szemét.
- Ki volt ez? – kérdezte Bundy Cassidy.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát Helmut. – Majd Smith megmondja.
Ebben a pillanatban megszólalt a mikrofon. A Diamant pilótája ezúttal nem tartotta magát a formaságokhoz:
- Itt a Diamant! Itt a Diamant! Every Corneliusson vagyok! Erik! Helmut! Nekem nagyon nem tetszik, ami felétek tart! Kérek engedélyt kilőni a rakétáimat!
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése