Schwajda György: A rátóti legényanya

Ismét megjelent könyv alakban Schwajda György húsz évvel ezelőtt nagy port felvert, megfilmesített kegyetlen szatírája.

Rátóton a férfilakosság mindegyik tagja Béla névre hallgat. Az egyik asszony, a kisbíró felesége megmakacsolja magát, és Józsi névre kereszteli a fiát. A fiú nemcsak a nevével lóg ki a faluból, állapotos lesz, elkezdődik a “legényanya” kálváriája.

A film után, húsz év múlva a szöveg önmagában, a képi interakciók nélkül bizony nagyon is pőrének tűnik. Húsz évvel ezelőtt a film sikert aratott - bizonyos értelemben kultuszfilmmé vált, bár akkor is akadtak bíráló hangok.

A film annak idején politikai szatíra volt, parádés szereposztással. A szocialista rendszert kifigurázó műnek könyvelhettük el, bár akkor is problémát okozott, hogy miféle nézőpontból kritizálja a létező szocializmust.

Nem tudom, milyen hatást keltene ma a film, a könyvvel foglalkozom.

A rátóti legényanya a magyar népmesék egyik típusának irodalmi adaptációja. A rátótiáda a falucsúfoló mesetípusának a magyar folklórban található leghíresebb változata. A falucsúfoló általában frappáns történet valamely falu ostoba, ostobának tartott vagy magát ravaszságból ostobának tettető lakójáról, illetve lakóiról. A humor forrása a főszereplő viselkedése, világképe és a történetet elmondó és hallgató közönség viselkedése, világképe közötti különbség. Itt kezdődnek a történettel kapcsolatos problémáim - de egyelőre ezt tegyük félre.

A rátóti legényanya - számos valóban frappáns és valóban zseniális részlete ellenére - nem teljesíti a műfajjal szemben támasztható követelményeket. Ennek oka részben a terjedelme. A falucsúfoló eleve rövid, frappáns történet - de nem százötven oldalon keresztül. Egy kicsit olyan, mintha valaki egy villámtréfából ötfelvonásos színdarabot írna. A közönség a harmadik felvonásra teljesen felszívódna…
Van itt sok kitűnő poén, de állandóan kioltják egymást, a történetmondó a képtelenségek özöne miatt újabb és újabb vargabetűre kényszerül, hogy az izzadságszagú abszurd egyveleg állandó buktatóit kikerülve nehélz testi munkával valamiféle egységet tartson; hogy a nagyepikai cselekményszálat a számos világfelszámoló jellegű abszurditáson keresztül valahogy eljuttathassa a befejezésig. Állandó ellentmondásba kerül az abszurdhumor a nagyepikával. A végeredmény: a kettő fura, hol itt hol ott sántító öszvére; de ez”az állat” nem az Olvasó szekerét húzza.
Kár érte. Mert így végtelenül fárasztó és egyhangú poénözön keletkezett, ahol a poénok állandóan kioltják egymást, a végeredmény pedig - unalom. Pedig jó íróval van dolgunk; talán a már sikeres film szüzséjéhez ragaszkodott túlságosan. Nota bene: egy lazán összefüggő, vagy éppen össze sem függő novellafüzérrel többre ment volna. A dolog természete szerint megírhatta volna mintegy ál-folklorisztikus módon, különböző mesemondók szájába adva; mert akkor a kínos ellentmondások elveszítették volna a jelentőségüket. Kár volt ennyire követni a filmet; epika és film nemcsak merőben más művészeti ághoz tartoznak; minde szempontból nagyon messze vannak egymástól.

Vagy egyetlen szálat kellett volna következetesen végigvinni, amű világát ennek megfelelően felépíteni; és a funkciótlanul burjánzó egyéb abszurd poéntömeg dudváját szigorúan kiirtani.
Annak idején Galeotto Marzio képes volt Mátyás királyról szóló történeteinek poénjait túlírással és gyermeteg okoskodással elrontani. Ott a fontoskodás verte agyon a poénokat, Schwajda György művében a poénok számolnak le önmagukkal. Baltával verik egymást agyon.
Egy-egy oldal kitűnő olvasmánynak bizonyulhat szinte bárki számára - hosszabban belemélyedni a könyvbe viszont nem érdemes.

Ha azonban mélyebben, nagyobb igénnyel vizsgálom a művet - ami megkerülhetetlen, hiszen a könyv alapját képező film öndefiníciója szerint az elmúlt rendszer bírálatának készült - még sokkal kevesebb jót mondhatok róla.
Kínosan tisztázatlan az elbeszélő nézőpontja. Mit bírál és milyen oldalról? Ha Rátót Magyarország szimbóluma, meg sem merem kérdezni, hogy akkor Józsi kicsoda…

Adyt szokták az irodalmárok példának állítani, amikor nemzetkritikáról van szó. Csakhogy: Ady nemzetkritikája sohasem totális; még A magyar Ugaron esetében sem az. Sohasem mondja azt, hogy itt nálunk minden abszolút értéktelen és nevetséges.
Nálunk minden rossz és értéktelen? Ki mondja ezt, és milyen nézőpontból? A történetmondó behúzott fülekkel lapít valamelyik arra úszó felhő tetején, és az általa alkalmazott gólyaperspektíva sommássá és elnagyolttá teszi a kritikáját.

Meg parttalanná. És ami parttalan, az mindig hiteltelen.

Schwajda György: A rátóti legényanya

Lazi Kiadó

2009.