A Nap ugyanúgy ragyog - IX.

KILENCEDIK RÉSZ

Képzeld el, hogy bújócskát játszol két, nem egészen jóindulatú partnerrel a tömegben. Játszótársaid éppúgy lehetnek csecsemők, mint aggastyánok; bármilyen kort, alakot, bőrszínt magukra vehetnek, s rendszerint meg is teszik. Mindig a legváratlanabb pillanatokban toppannak eléd. Ráadásul ez a társasjáték évezredekig tart. Körülöttetek a statisztéria állandóan változik. Nagyjából így voltam én Napsárkánnyal és Szélfarkassal.

Egy szempontból határozottan előnyben voltam velük szemben. Mindkettőjüket csalhatatlan biztonsággal tudtam felismerni, akármilyen álarc mögé bújtak. Mindig előbb észleltem őket, mint ők engem. Ennek ők nem látták kárát, hiszen sohasem akartam rosszat nekik, mégis mind a kettő szentül meg volt győződve róla, hogy forralok ellene valamit. Ennek talán az volt az oka, hogy az idők folyamán egymást alaposan megismerték, a másik hatalmát pontosan feltérképezték. Én azonban sötét ló voltam ebben a hármas élethalál-játékban. Soha egyikük sem értette meg igazán az én hatalmam mibenlétét. Mindketten rettegve várták a tőlem érkező csapást, s mivel ez sohasem következett be, csak annál fenyegetőbbnek tűntem a jövőre nézve. Velem szemben nem volt tiszta a lelkiismeretük.

Tudták, hogy minden helyzetben azonnal felismerem őket. Ennek az én lépéselőnyömnek ugyancsak egyszerű titka volt: nagyon kiismerhetőek voltak mind a ketten. Néhány apróságon kívül, amelyekről sohasem voltak képesek leszokni, volt számos ismertetőjegyük. Ezeken nem változtathattak. Akárha letörölhetetlen bélyeget sütöttek volna rájuk.

De ez még mind kevés lett volna, de ott voltak az ő állandó, változatlan törekvéseik, amelyek örök időkre eldöntötték, milyen helyzetben és miféle emberek között bukkanhatok rájuk.

Napsárkány alakját mindig misztika lengte körül, titkos és titokzatos tanok áporodott levegőjét árasztotta magából, baljós félhomály járt a nyomában, ott tanyázott az árnyékban, az értelem vakfoltjain; megjelenésére bizton lehetett számítani mindenütt, ahol kénes füst szállt föl a múltnak torkából, lett légyen az királyi palota, félreeső ház az utca sötét oldalán, vagy akár piszkos lebuj a város szélén.

A falvakat általában elkerülte, vonzódott a nagyvároshoz, mint molylepke a lámpa fényköréhez, hiszen mindig ott voltak legszennyesebb bugyrai a legfeneketlenebb sötétségnek. Néha hatalmas úr volt, gyakrabban ködsüveges ismeretlen; egyszer fent, másszor lent. Az ő spirálvonala azonban lefelé mutatott: jelmezei közt szaporodtak a mind szánalmasabbak. A földi értékeket megvetette. Általában árnyékba húzódott, túlságosan lefoglalták szokott mesterkedései. Időnként azonban támadásba lendült, és ilyenkor pokolian veszélyes tudott lenni. Ha kedvező körülményeket talált, hatalmát időlegesen növelni tudta, néha egészen váratlanul is. ezért szívósan dolgozott, besurrant a legapróbb résen is, s ha egyszer tanyát vert valahol, minden irányban terjeszkedni kezdett.

A legparányibb esélyt is azonnal megérezte, és kihasználta. Ő volt közöttünk a leggyorsabb és legmozgékonyabb. Az én-hatalmat mégsem tudta megvalósítani. Soha, semmikor.

Szélfarkas mindig a látványos, kézzelfogható erő oldaláról érkezett. képtelen volt a rejtőzködésre. Mániákusan kergette a hatalmat, de nyilvánvalóan rossz oldalra sohasem állt. Mindig a lehető legnagyobb nyilvánosság kellett neki, életeleme volt a dicsőség. Teli szájjal habzsolta a harsonás-görögtüzes győzelmet, legapróbb sikerét is a legmagasabb templomtoronyból próbálta kihirdetni. Rendkívül hiú volt. gyakran ítélt látszat alapján. Nagyon szerette fenékig kiélvezni az életet, ebben gyakorta túlzásokra ragadtatta magát. Így aztán mindig kábán tántorgott el az igazi szépség mellett. Sokat markolt, keveset fogott. Soha semmilyen hatalom csúcsára sem sikerült felkapaszkodnia, megmaradt állandó másodhegedűsnek, minden szereposztásban ő lett végül a főhős legjobb barátja. Vagy az egyik legjobb.

Ilyenek voltak az én testvéreim. Az egyik faltörő kosokkal dörömbölt nyitott kapukon, a másik észrevétlenül szivárgott be a legelzártabb zugba is.

Szélfarkas hol vadul gyűlölte, hol meg kutyába se vette Napsárkányt, az pedig csendesen, de állandóan és konok kitartással utálta őt. Napsárkány a maga alattomos és kiszámíthatatlan módján örökké packázott Szélfarkassal, körmönfont csapdákat állított, és ördögien ravasz terveket főzött ki ellene. Ezek gyakran sikerrel jártak, néha felmérhetetlen kárt okoztak Szélfarkasnak. Az pedig haragra gerjedt, és dühödten tört a bosszúra, amit csak ritkán sikerült betöltenie. Napsárkány csöndesen félt, Szélfarkas pedig halálosan rettegett.

Jómagam kettejük bűvös körén kívül álltam. Birtokában voltam a legnagyobb titoknak: Szélfarkas nem válasza Napsárkánynak, és ha Szélfarkas a kérdés, nem Napsárkány a felelet. Nem jut a másikhoz, aki az egyiktől elindult. Számukra is ennek ellenkezője tűnt egyértelműnek és igaznak.

Napsárkány néha megpróbált megnyerni szövetségesének, Szélfarkas viszont soha semmiben nem tekintett egyenrangúnak. Ártani gyakran ártottak, de sohasem segítettek.

Gyakran maradtam számukra láthatatlan. Mindig a szegények, elesettek, elnyomottak, a szenvedők között éltem, ahol elmosódnak az arcok, az egyik éppen olyan, mint a másik; ahol tompa morajjá olvad össze a jajongás, ahol csak kórus van, és soha nincsen szólóénekes. Tanítója voltam a tömegnek, reszketeg kezek gyakori támasza, minden idők lelkiismerete. Az én mimikrim volt a legtökéletesebb.

Ezek voltunk mi hárman; kis öccsei a hatalmas történelemnek.

Csakhogy volt ennek a különös helyzetnek egy olyan tényezője, amely pillanatok alatt képes volt mindent a feje tetejére állítani. Holdsarló személyesen.

*

Apám már csak ritkán hagyta el a szobáját; reggelijét, ebédjét is oda kérte. Vacsorát sohasem fogyasztott.

Engem gyakran behívott magához egy-egy beszélgetésre. Testvéreimet már csak egyszer kérette, mégpedig külön-külön. Mindkét beszélgetést kihallgattam.

Napsárkány és Szélfarkas akkoriban már egyáltalán nem álltak egymással szóba. A közös ebédek megszűntek, mindkettő az anyjával étkezett. A két rusnya vénségnek már régen a sírban lett volna a helye, de éppen ezekben az utolsó időkben mutatták a legbámulatosabb aktivitást és életerőt. Mapsárkány és Szélfarkas izgatott arccal, hallgatagon járt-kelt, hol egyik, hol másik tűnt el, néha napokra is, egymást pedig úgy méregették, mint felbőszített fenevadak az arénában. Mikor húzzák már fel végre a sorompót, mikor ronthatnak egymásnak?

Közben tébolyult gyorsasággal rohantak a hónapok. Elmúlt a rövid, enyhe tél, káprázatos virágpompába öltözött a park. Az idegen orvos ekkortájt érkezett egy virágillatú tavaszi alkonyon. Sötét bőrű volt, magas és mosolygós. Vakítóan fénylő szeme fehérje szinte önálló életet élt a barna arcban. Sohasem tudtam meghálálni a szolgálatait, pedig megmentette az apámat újabb huszonöt esztendőre.

Apám hívatta Napsárkányt. A szomszéd szobából minden szavukat hallottam.

-         Ülj le, fiam!

-         Örülök, hogy javult az egészséged, apám.

-         Azt akarom, hogy békülj ki Szélfarkassal!

-         Szélfarkas megbántott engem, apám. Túl messzire ment dölyfös gonoszságában. Többé nem lehetséges a kibékülés.

Hallgatás.

-         Meg kell ígérned, hogy nem törsz ellene sem fegyverrel, sem fortéllyal, sem hatalommal.

-         Nem ígérek semmit, apám. Elszámolnivalóm van Szélfarkassal.

Újabb hallgatás.

-         Azt akarom, hogy Asztlantba utazz, és vedd feleségül a lányt, akit neked szántam. Holdsarló a neve.

-         Megteszem, apám.

-         Utána maradj is ott!

-         Nem, apám. Nekem Asztlant nem hazám. Visszatérek ide, hogy az én-hatalom érdekében munkálkodjak. Meg azért, nehogy szem elől tévesszem drágalátos testvéremet, Szélfarkast.

-         Többé nem találkozhattok!

-         De igen, apám! – mondta Napsárkány és kiment a szobából

Nem hallgatóztam tovább.

Másnap apám hívatta Szélfarkast. A szomszéd szobából minden szavukat hallottam.

-         Ülj le, fiam!

-         Örülök, hogy javult az egészséged, apám.

-         Azt akarom, hogy békülj ki Napsárkánnyal!

-         Napsárkány megbántott engem, apám. Túl messzire ment dölyfös gonoszságában. Többé nem lehetséges a kibékülés.

Hallgatás.

-         Meg kell ígérned, hogy nem törsz ellene sem fegyverrel, sem fortéllyal, sem hatalommal.

-         Nem ígérek semmit, apám. Elszámolnivalóm van Napsárkánnyal.

Újabb hallgatás.

-         Azt akarom, hogy napkeletre utazz, és ott telepedj le.

-         Nem, apám. Asztlantba utazom, hogy elragadjam Napsárkány elől a Holdsarló nevű lányt. Utána pedig visszatérek ide, nehogy szem elől tévesszem drága testvéremet, Napsárkányt.

-         Nem teheted!

-         De igen, apám! – vágta rá Szélfarkas, és elhagyta a szobát.

Nem hallgatóztam tovább.

Másnap bolondos-szeles tavaszi idő volt. bohókás szellőgyerekek ugrándoztak a parkban, madarak trilláztak, fűszálak hajladoztak, és a fák zsenge levelei között bújócskát játszott a napsugár. A három testvér útja aznap ágazott háromfelé.

Folytatása következik.