Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLVI.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Horváth Márk tehát úgy döntött, tovább védelmezi a várost, amíg csak lehetséges, az utolsó pillanatig.

Ha az egykori Szigetvár térképére nézünk, igazat kell adnunk neki. szánjunk rá azonban néhány percet, gondoljuk át, mit kellett mérlegelnie a várkapitánynak.

Mi szólt a város védelme mellett, és mi ellene?

Vegyük sorba!

A város védelme ellen:

v     Túlságosan nagy területet kell a csekély számú védőnek oltalmaznia, ami az erők és eszközök szétforgácsolásával jár.

v     Az elégtelen számú fegyverzet nagyobb területen oszlik szét, ami csökkentheti a hatékonyságukat

v     Aránytalanul nagy veszteségekkel járhat, ha a nehezen és rosszul védhető várost nem adják fel idejében

v     A nagy távolságok miatt mindenféle utánpótlási vonal hosszú, akár a lőszerszállítás, akár az élelmezés, akár a sebesültek biztonságba juttatása szempontjából

v     A nagy távolság a védelem irányítását is megnehezíti.

v     A török számos betörési pontot alakíthat ki. Ha túlerővel betör, megnehezül, vagy eleve lehetetlenné válik a várba való visszavonulás.

Akadt a történelem során olyan várkapitány, nem is kevés, aki ilyen megfontolásokból azonnal feladta volna Szigetvár városát. Gyanítom, a többség így cselekedett volna. Vagy talán már a kezdet kezdetén kiüríti a várost.

A nyugat-európai hadtudomány legtöbb képviselője nem javasolta volna Horváth Márk kapitánynak a város védelmét – nagyjából a fentiekre hivatkozva. A nyugati teoretikusok hideg fejjel számoltak, és szinte teljesen számszaki módon értelmezték a várvédelem és az ostrom művészetét.

A maguk szempontjából igazuk is volt.

A reneszánsz nyugat-európai történelemben viszonylag kevés várvédelem tett szert igazán nagy hírnévre. Hatalmas erődök szenvedtek el számos ostromot, hol az egyik uralkodó kezére kerültek, hol a másikéra. Az ostromokat általában szakszerűen vezették, bár ebben a korban még nem alakult ki a várostrom tudományának az a nagyon hatékony módja, amit majd a francia marsall, Vauban neve fémjelez. Majd a következő évszázadban.

Állandó hadserege többé-kevésbé a mai értelemben véve ekkor talán csak a töröknek volt. Nyugat-Európában azt tekintették állandó hadseregnek, ha ugyanazok a kontingensek hosszabb ideig maradtak ugyanannak az uralkodónak a szolgálatában. Talán egyedül a spanyol katonaság képezett kivételt ez alól, őket tekintették a kor legjobb katonáinak, harcmodorukat sokan utánozták. Megfordultak az akkori világ minden lehetséges hadszínterén Európától a Fülöp-szigetekig.

A zsoldos alakulatok fegyverben tartása rendkívül költséges volt, ez minden államnak problémát okozott. Nagyobb létszámú kontingenseket csak egy-egy hadjáratra toboroztak, annak végeztével a hadsereg zömét tüstént fel is oszlatták. A nagy szakértelemmel épített várak egyik feladata éppen az volt, hogy enyhítsenek a költségeken. A remekül megválasztott helyre épített, jól megerősített várak feltartóztathatták az ellenséget mindaddig, amíg felmentő sereget állítottak fel, és megakadályozták abban, hogy a védő országának értékes belső területeit fosztogassa.

Az esetek zömében mindig kiállított a védő egy felmentő sereget, amelynek megjelenésére a támadók általában visszavonultak. Nagy, döntő ütközetre ritkán került sor. A háborúk rövid ideig tartottak, és kevés hasznot hoztak. V. Károly császár többször is legyőzte a franciákat, mégsem tudta megakadályozni, hogy Franciaország hosszabb távon is a spanyol és a német-római állam vetélytársa maradjon.

Ha felmentő sereg nem érkezett, a várak általában megadták magukat. A védők gyakran a győztes ostromló szolgálatába álltak.

A védők nem akarnak hősi halált halni, keresni akarnak a háborún ők is ugyanúgy, mint a támadók. A védhetetlennek ítélt erősségeket nem védelmezik tovább, inkább tárgyalásba bocsátkoznak.

Sok nyugati zsoldos kontingens katonái Magyarországon is pontosan ezt tették. Nem voltak ők rosszabbak, vagy gyávábbak többi zsoldos kortársuknál, egyszerűen követték a zsoldosok testületi morálját. Tisztességesen védték a várat addig, amíg védhetőnek ítélték, és amikor már nem tartották annak, azonnal a megadásra gondoltak.

A háborúk csak a hátország nyomorult lakói számára voltak véresek, őket rabolták ki és gyilkolták halomra a nekivadult zsoldos csürhét. A katonaság kilengései gyakran csak a tatár pusztításokkal állíthatók párhuzamba.

Egymással azonban általában udvariasak voltak ezek a seregek. Az összecsapásokban viszonylag kevés volt a halott és a sebesült. A háborúkból merőben hiányzott a magyarországi végek vad fanatizmusa.

Csakhogy…

Nyugat-Európában nem két világ állt egymással szemben. Itt magyarok és törökök körömszakadtáig verekedtek, valóságos őserővel karcoltak egymással. Ennek a küzdelemnek az intenzitása messze meghaladta a nyugat-európai kabinetháborúkét.

Szigetvár városának további védelme olyan kérdés, amely különös élességgel mutat rá a nyugati és a magyarországi várharcok közötti különbségekre.

Nyugat-Európában a város védelmét felesleges erőpazarlásnak tartották volna. Már az ostrom előtt földig rombolják a házakat, a romokat elegyengetik, a gödröket betemetik, és behúzódnak a várba.

Ezek után nézzük, mi szólt Magyarországon a város védelme mellett:

v     A vár és a város egyetlen rendszert alkot, bármelyik elemének eleste könnyíti az ostromlók dolgát.

v     Amíg a török a város ostromára pazarolja az idejét, nem kerül a védelem magvának, a várnak a közelébe. Ez mindaddig sértetlen marad, amíg a város áll.

v     Minél tovább tart az ostrom, annál valószínűbb a török kudarca. Lassan közeleg az ősz, és az ellenségnek előbb-utóbb távoznia kell.

Hát a felmentő sereg?

Királyi felmentő seregben nem bízott Horváth Márk. Ilyet nem is várt. Az hiú remény lett volna.

Számított azonban Zrínyi Miklós és a magyar urak segítségére.

Ebben nem is csalatkozott.

Folytatása következik.

Isten mustrája a Nyár

Isten mustrája a Nyár,

Szépség-seregszemle;

Teremthet-e szebb jövendőt

Az Ember szerelme?

Kék nótát dalol az Ég,

A Jelen esendő;

Fontos dolgokról fog-e majd

Szólni a Jövendő?

Szabadság és Igazság

Perdül majd az élre?

Nem futnak-e a dolgok a

Jövőben is félre?

Isten mustrája a Nyár,

A Jövendő érik,

Vannak, akik szabotálják,

Vannak, akik élik.

Zöld muzsikát zeng a föld,

Virágillat éled,

Minden Nyáron szűz leányként

Újul meg az Élet.

Nem a pénz mindenható,

S az áruló bendő,

Nem a túlerő kertjében

Virul a Jövendő.

József Attila kollokviuma

Hogy a szegedi egyetemen József Attilának Horger Antallal súlyos incidense volt, mindenki tudja. Arról azonban sokkal ritkábban esik szó, hogy a költőnek Horváth János is a tanárai közé tartozott.

Horváth János, a kiváló konzervatív irodalomtörténész Gyulai Pál tanítványa volt valamikor, de legendás szerénysége saját egyéniségéből fakadt. A korban kötelező “neobarokk” megszólításokhoz sem ragaszkodott, nem kellett méltóságos úrnak titulálni. Mindenkinek “Horváth úr” vagy “tanár úr” volt. Ennek jelentőségét ma már nemigen értjük, akkor feltűnést keltett.

József Attila egyszer bekopogott Horváth János tanári szobájába.

- Mit óhajt?

- Szeretném, ha aláírná az indexemet, tanár úr!

Horváth János a fejét csóválta.

- Hogyan írhatnám alá, hiszen ön még nem kollokvált nálam?

József Attila bajban volt. Mindenképpen alá kellett íratnia az indexét, de nem készült kollokviumra.

Merész ötlete támadt. Horváthra mosolygott.

- Verset elfogad kollokvium helyett?

Horváth János a magyar költészet elkötelezett híve volt. Jó magyar vers? Azért mindent! De - jó vers legyen!

- Igen, elfogadom, ha jó. Kaphat egy elégségest.

A költő a belső zsebébe nyúlt, és átadott a profeszornak egy verset.

Horváth János olvasni kezdett, a költő pedig várta az elégségest.

Akkoriban még senki sem tudta, kicsoda József Attila. Majd csak a ahlála után fedezik fel, akkor állítják méltó helyére, a magyar líra fő vonulatába.

Most ismeretlen fiatalamber áll a professzor előtt.

Horváth János azonban értett a magyar vershez, mint rajta kívül kevesen. Elolvasta a verset, aztán fogta az indexet, beírta a jegyet, és aláírta:

Jeles – Horváth János

Névnapi számvetés

Meghitt, napos névünnepen

Éltem könyvét előveszem.

Volt már ötvenhárom telem;

A kenyerem javát eszem.

Jutott daróc,

Puha kelme -

Éltet Anikóm Szerelme.

Minket a Lét együtt ringat;

Felneveltük Lányainkat.

Tömérdek munka, alázat

Adott nekünk kicsi házat.

Meghitt, napos névnapomon

Éltem könyvét lapozgatom.

Műanyag, hamis kánonok

Szavaira mit sem adok.

Vers a világ anyanyelve,

De nem kisütve, felszelve,

Nem salátává foltozva,

Halandzsává trancsírozva.

Ellenköltészet nem éltet,

S a jó vers? Maga az Élet!

Meghitt, napos névünnepen

Múltam, jövőm nézegetem.

Jönnek évek, jönnek napok,

Aki voltam, az maradok.

A Nap ugyanúgy ragyog - IX.

KILENCEDIK RÉSZ

Képzeld el, hogy bújócskát játszol két, nem egészen jóindulatú partnerrel a tömegben. Játszótársaid éppúgy lehetnek csecsemők, mint aggastyánok; bármilyen kort, alakot, bőrszínt magukra vehetnek, s rendszerint meg is teszik. Mindig a legváratlanabb pillanatokban toppannak eléd. Ráadásul ez a társasjáték évezredekig tart. Körülöttetek a statisztéria állandóan változik. Nagyjából így voltam én Napsárkánnyal és Szélfarkassal.

Egy szempontból határozottan előnyben voltam velük szemben. Mindkettőjüket csalhatatlan biztonsággal tudtam felismerni, akármilyen álarc mögé bújtak. Mindig előbb észleltem őket, mint ők engem. Ennek ők nem látták kárát, hiszen sohasem akartam rosszat nekik, mégis mind a kettő szentül meg volt győződve róla, hogy forralok ellene valamit. Ennek talán az volt az oka, hogy az idők folyamán egymást alaposan megismerték, a másik hatalmát pontosan feltérképezték. Én azonban sötét ló voltam ebben a hármas élethalál-játékban. Soha egyikük sem értette meg igazán az én hatalmam mibenlétét. Mindketten rettegve várták a tőlem érkező csapást, s mivel ez sohasem következett be, csak annál fenyegetőbbnek tűntem a jövőre nézve. Velem szemben nem volt tiszta a lelkiismeretük.

Tudták, hogy minden helyzetben azonnal felismerem őket. Ennek az én lépéselőnyömnek ugyancsak egyszerű titka volt: nagyon kiismerhetőek voltak mind a ketten. Néhány apróságon kívül, amelyekről sohasem voltak képesek leszokni, volt számos ismertetőjegyük. Ezeken nem változtathattak. Akárha letörölhetetlen bélyeget sütöttek volna rájuk.

De ez még mind kevés lett volna, de ott voltak az ő állandó, változatlan törekvéseik, amelyek örök időkre eldöntötték, milyen helyzetben és miféle emberek között bukkanhatok rájuk.

Napsárkány alakját mindig misztika lengte körül, titkos és titokzatos tanok áporodott levegőjét árasztotta magából, baljós félhomály járt a nyomában, ott tanyázott az árnyékban, az értelem vakfoltjain; megjelenésére bizton lehetett számítani mindenütt, ahol kénes füst szállt föl a múltnak torkából, lett légyen az királyi palota, félreeső ház az utca sötét oldalán, vagy akár piszkos lebuj a város szélén.

A falvakat általában elkerülte, vonzódott a nagyvároshoz, mint molylepke a lámpa fényköréhez, hiszen mindig ott voltak legszennyesebb bugyrai a legfeneketlenebb sötétségnek. Néha hatalmas úr volt, gyakrabban ködsüveges ismeretlen; egyszer fent, másszor lent. Az ő spirálvonala azonban lefelé mutatott: jelmezei közt szaporodtak a mind szánalmasabbak. A földi értékeket megvetette. Általában árnyékba húzódott, túlságosan lefoglalták szokott mesterkedései. Időnként azonban támadásba lendült, és ilyenkor pokolian veszélyes tudott lenni. Ha kedvező körülményeket talált, hatalmát időlegesen növelni tudta, néha egészen váratlanul is. ezért szívósan dolgozott, besurrant a legapróbb résen is, s ha egyszer tanyát vert valahol, minden irányban terjeszkedni kezdett.

A legparányibb esélyt is azonnal megérezte, és kihasználta. Ő volt közöttünk a leggyorsabb és legmozgékonyabb. Az én-hatalmat mégsem tudta megvalósítani. Soha, semmikor.

Szélfarkas mindig a látványos, kézzelfogható erő oldaláról érkezett. képtelen volt a rejtőzködésre. Mániákusan kergette a hatalmat, de nyilvánvalóan rossz oldalra sohasem állt. Mindig a lehető legnagyobb nyilvánosság kellett neki, életeleme volt a dicsőség. Teli szájjal habzsolta a harsonás-görögtüzes győzelmet, legapróbb sikerét is a legmagasabb templomtoronyból próbálta kihirdetni. Rendkívül hiú volt. gyakran ítélt látszat alapján. Nagyon szerette fenékig kiélvezni az életet, ebben gyakorta túlzásokra ragadtatta magát. Így aztán mindig kábán tántorgott el az igazi szépség mellett. Sokat markolt, keveset fogott. Soha semmilyen hatalom csúcsára sem sikerült felkapaszkodnia, megmaradt állandó másodhegedűsnek, minden szereposztásban ő lett végül a főhős legjobb barátja. Vagy az egyik legjobb.

Ilyenek voltak az én testvéreim. Az egyik faltörő kosokkal dörömbölt nyitott kapukon, a másik észrevétlenül szivárgott be a legelzártabb zugba is.

Szélfarkas hol vadul gyűlölte, hol meg kutyába se vette Napsárkányt, az pedig csendesen, de állandóan és konok kitartással utálta őt. Napsárkány a maga alattomos és kiszámíthatatlan módján örökké packázott Szélfarkassal, körmönfont csapdákat állított, és ördögien ravasz terveket főzött ki ellene. Ezek gyakran sikerrel jártak, néha felmérhetetlen kárt okoztak Szélfarkasnak. Az pedig haragra gerjedt, és dühödten tört a bosszúra, amit csak ritkán sikerült betöltenie. Napsárkány csöndesen félt, Szélfarkas pedig halálosan rettegett.

Jómagam kettejük bűvös körén kívül álltam. Birtokában voltam a legnagyobb titoknak: Szélfarkas nem válasza Napsárkánynak, és ha Szélfarkas a kérdés, nem Napsárkány a felelet. Nem jut a másikhoz, aki az egyiktől elindult. Számukra is ennek ellenkezője tűnt egyértelműnek és igaznak.

Napsárkány néha megpróbált megnyerni szövetségesének, Szélfarkas viszont soha semmiben nem tekintett egyenrangúnak. Ártani gyakran ártottak, de sohasem segítettek.

Gyakran maradtam számukra láthatatlan. Mindig a szegények, elesettek, elnyomottak, a szenvedők között éltem, ahol elmosódnak az arcok, az egyik éppen olyan, mint a másik; ahol tompa morajjá olvad össze a jajongás, ahol csak kórus van, és soha nincsen szólóénekes. Tanítója voltam a tömegnek, reszketeg kezek gyakori támasza, minden idők lelkiismerete. Az én mimikrim volt a legtökéletesebb.

Ezek voltunk mi hárman; kis öccsei a hatalmas történelemnek.

Csakhogy volt ennek a különös helyzetnek egy olyan tényezője, amely pillanatok alatt képes volt mindent a feje tetejére állítani. Holdsarló személyesen.

*

Apám már csak ritkán hagyta el a szobáját; reggelijét, ebédjét is oda kérte. Vacsorát sohasem fogyasztott.

Engem gyakran behívott magához egy-egy beszélgetésre. Testvéreimet már csak egyszer kérette, mégpedig külön-külön. Mindkét beszélgetést kihallgattam.

Napsárkány és Szélfarkas akkoriban már egyáltalán nem álltak egymással szóba. A közös ebédek megszűntek, mindkettő az anyjával étkezett. A két rusnya vénségnek már régen a sírban lett volna a helye, de éppen ezekben az utolsó időkben mutatták a legbámulatosabb aktivitást és életerőt. Mapsárkány és Szélfarkas izgatott arccal, hallgatagon járt-kelt, hol egyik, hol másik tűnt el, néha napokra is, egymást pedig úgy méregették, mint felbőszített fenevadak az arénában. Mikor húzzák már fel végre a sorompót, mikor ronthatnak egymásnak?

Közben tébolyult gyorsasággal rohantak a hónapok. Elmúlt a rövid, enyhe tél, káprázatos virágpompába öltözött a park. Az idegen orvos ekkortájt érkezett egy virágillatú tavaszi alkonyon. Sötét bőrű volt, magas és mosolygós. Vakítóan fénylő szeme fehérje szinte önálló életet élt a barna arcban. Sohasem tudtam meghálálni a szolgálatait, pedig megmentette az apámat újabb huszonöt esztendőre.

Apám hívatta Napsárkányt. A szomszéd szobából minden szavukat hallottam.

-         Ülj le, fiam!

-         Örülök, hogy javult az egészséged, apám.

-         Azt akarom, hogy békülj ki Szélfarkassal!

-         Szélfarkas megbántott engem, apám. Túl messzire ment dölyfös gonoszságában. Többé nem lehetséges a kibékülés.

Hallgatás.

-         Meg kell ígérned, hogy nem törsz ellene sem fegyverrel, sem fortéllyal, sem hatalommal.

-         Nem ígérek semmit, apám. Elszámolnivalóm van Szélfarkassal.

Újabb hallgatás.

-         Azt akarom, hogy Asztlantba utazz, és vedd feleségül a lányt, akit neked szántam. Holdsarló a neve.

-         Megteszem, apám.

-         Utána maradj is ott!

-         Nem, apám. Nekem Asztlant nem hazám. Visszatérek ide, hogy az én-hatalom érdekében munkálkodjak. Meg azért, nehogy szem elől tévesszem drágalátos testvéremet, Szélfarkast.

-         Többé nem találkozhattok!

-         De igen, apám! – mondta Napsárkány és kiment a szobából

Nem hallgatóztam tovább.

Másnap apám hívatta Szélfarkast. A szomszéd szobából minden szavukat hallottam.

-         Ülj le, fiam!

-         Örülök, hogy javult az egészséged, apám.

-         Azt akarom, hogy békülj ki Napsárkánnyal!

-         Napsárkány megbántott engem, apám. Túl messzire ment dölyfös gonoszságában. Többé nem lehetséges a kibékülés.

Hallgatás.

-         Meg kell ígérned, hogy nem törsz ellene sem fegyverrel, sem fortéllyal, sem hatalommal.

-         Nem ígérek semmit, apám. Elszámolnivalóm van Napsárkánnyal.

Újabb hallgatás.

-         Azt akarom, hogy napkeletre utazz, és ott telepedj le.

-         Nem, apám. Asztlantba utazom, hogy elragadjam Napsárkány elől a Holdsarló nevű lányt. Utána pedig visszatérek ide, nehogy szem elől tévesszem drága testvéremet, Napsárkányt.

-         Nem teheted!

-         De igen, apám! – vágta rá Szélfarkas, és elhagyta a szobát.

Nem hallgatóztam tovább.

Másnap bolondos-szeles tavaszi idő volt. bohókás szellőgyerekek ugrándoztak a parkban, madarak trilláztak, fűszálak hajladoztak, és a fák zsenge levelei között bújócskát játszott a napsugár. A három testvér útja aznap ágazott háromfelé.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXVI.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ez a jelen és a lehetséges jövőbeli költészet talán legfontosabb kérdése, a líra továbbélésének alapvető problémája. Ezért nem lehet eleget ismételni.

Lehet-e a költészet – profán?

A kérdésre megnyugtatóan csak akkor válaszolhatok, ha legalább vázlatosan tisztázom, honnét is jött, és mit jelent a líra profanizálódása.

A múlt század elején az avantgárd minden idők leglátványosabb lázadását indította a művészet és irodalom hagyományai, illetve intézményrendszere ellen. A lázadás az előző évtizedek alatt helyenként valóban dogmatikussá merevedett akadémista hagyományrendszert támadta elsősorban, igen széles arcvonalon. Az egyes irányzatok egymással is ellentmondásban voltak, helyenként igen zagyva kiáltványokat és manifesztumokat tettek közzé, egymással és a tradíciókkal vívott harcuk során a művészet és irodalom státusza mind zavarosabbá vált, és a mai napig az is maradt.

Az avantgárd története voltaképpen áttekinthetetlen. A legfontosabb irányzatokat ismerjük, de arra, hogy hány csoport, irányzat működött voltaképpen, csak hozzávetőleges választ lehet adni. Akadtak olyanok, amelyek csak egy kis területen, egy kisvárosban születtek, és csupán napokig vagy órákig léteztek.

Egyetértettek a tradíció elleni totális támadásban, de a hagyományok lerombolásán kívül képtelenek voltak perspektivikus, követhető célokat kitűzni.

Elsősorban rombolni akartak, nemcsak szabályokat, intézményeket, de helyenként az értelmet és az érzelmeket is. Szélsőségesen abszurd elgondolásaik zömét nem lehetett a gyakorlatba átültetni, mert azok alaptól alkalmatlanok voltak a művészi kommunikációra.

Itt és most kizárólag az avantgárd irodalmi és költészeti vonatkozásaival foglalkozom, a képzőművészet egészen más világ, és ebben a tanulmányban a lírára koncentrálok.

Nem véletlen, hogy az avantgárd egyetlen jelentős, világirodalmi érvényű alkotást sem volt képes létrehozni. Olyan művek születtek, és váltak világirodalmi értékké, amelyek többé-kevésbé magukon viselik az avantgárd hatásait, de ezen hatások nem tartoznak a művek világának legfontosabb tényezői közé. Olyan remekmű azonban egy sincs, amely teljesen az avantgárd elvei szerint íródott volna.

Az avantgárd a pusztítás jelszavait hangoztatta, és ebben minden értelmes határon túl is ment. Lerombolta egyebek között:

v     A hagyományos poétika elvrendszerét

v     A líra erkölcsi megalapozottságát.

Mindkettőért nagy kár. A poétika ismerete voltaképpen a költő mesterségbeli tudásának fokmérője. A XX. századig magától értetődő volt, hogy a nagy költők egyúttal a költői mesterség legjobb művelői is. olyan eddig fel sem merült, hogy a költőnek – nem kell tudnia verset írni…

A korszak jelentős költői különböző mértékben építették be életművükbe az avantgárd elemeit, és ezek segítségével, de a líra hagyományos értékeire támaszkodva tudtak szintézist alkotni. A magyar költészetben erre József Attila életműve a legjobb példa.

A vers olyan kötött szövegforma, amelynek az európai kultúrában több ezer éves története van. Természetesen létezik a világban az európai verstől eltérő verselési rendszer, nem is egy, de azoknak is megvan a maguk hagyománya.

A szabadvers nem azonos az avantgárd verseléssel, korábbi fejlemény, kialakítása még az amerikai költő, Walt Whitman nevéhez fűződik. Whitman műveire még nem jellemző a „modern szabadvers” riasztó túlírtsága, még nem olyan izzadságszagú rémségekkel terhelt, képzavaros szövegrengeteg, amivé emez napjainkban vált.

A szabadverset ma is igen sok verstan kárhoztatja – nem véletlenül. A líra alapvető értéke a formált tartalom. A formátlanság – ahogy a szabadverset a legtöbb művelője gyakorlatuk alapján értelmezi – a legtöbb esetben a tartalmat is felhígítja. Ennek példáit ma gyakorta láthatjuk.

Whitman verseiben mindig van valamiféle ritmus, valami szabályosság, ezeknek a műveknek van szerkezetük. Annyira, hogy nála a szabadvers voltaképpen a hagyományoktól eltérő, új verselési rendszernek is értelmezhető.

Az avantgárd nyomán elharapódzó szabadversek zöme azonban formátlansággal, káosszal pótolta – a formát. A verses forma, a kötött szöveg a maga szigorú szabályaival erőteljes tömörségre nevel. A költőnek meg kell a formával küzdenie, ami valójában forma, tartalom, nyelvi kifejező eszközök és versforma állandó harcát jelenti alkotás közben. Ebből fakadnak a jó versek eredeti képei, szokatlan kifejezései. A jó vers a benne foglalt üzenet koncentrációjához képest rendkívül tömör, ez adja erejét.

Az avantgárd által divatossá tett szabadvers „megmenti” a költőt a formával vívott közdelemtől. A végeredmény a leggyakrabban szánalmasan túlírt, nyúlós-nyálkás prózaszerű szöveg-egyveleg.

A forma tönkretételével együtt járt a líra erkölcsi talapzatának megsemmisítése. A kettő együtt lapjaiban támadta meg – és támadja ma is – a költészetet.

Az erkölcsi alapzat tönkretétele a szubjektivitás irányából érkezett. A versben élő szubjektum hatalmasra puffaszkodott, minden tekintettben túllépte önnön határait – és nem jutott sehová. A lírai én semmiféle felelősséggel sem tartozik, nem is hasonló viselni egy mákszemnyit sem, még saját szövegével szemben sem.

Az expresszionizmusból eredő „automatikus írás” – az irodalomtörténet legnagyobb tévedéseinek egyike – még tovább torzította a líra elveit (is). Hatása máig tart. Ma is él a központozatlanság nyegle „művészi” divatjában. Amikor látjuk, milyen komikusan küszködik némelyik kanonizált költő a saját központozatlan szóhalmazával, jusson eszünkbe, mikor esett irodalom és líra torkának ez az ostobaság.

Alkohol kábítószer „ihletet adó szerepéről” nem szólnék különösebben, a benne foglalt emeletes butaságot csak az nem veszi észre, aki nem akarja.

Az avantgárd a líra számára egyértelműen zsákutcának bizonyult. Különösen máig ívelő kihatásaiban. „Megdöntötte” a lírának szinte összes fontos alapelvét, létrehozott egy sajátos antiköltészetet, amely az irodalmi életben hatalomra jutva a mai napig akadályozza az igazi líra fejlődését.

Emellett viszont azt is el kell ismerni, hogy az avantgárd számos olyan újítást is hozott a lírába, amelyeket ma már lehetetlen nem tudomásul venni, és nem alkalmazni. A leendő magyar költészetnek integrálnia kell belőle mindent, ami hasznosítható, és ilyen nem kevés van. Nem egyszerűen a múlthoz akarunk visszatérni, hanem tartalom és forma összhangja és a közönséggel való kommunikáció visszaállítása mellett korszerűen újra kell fogalmaznunk mindent, ami fontos.

Például:

v     Szerelem

v     Szeretet

v     Család

v     Emberség

v     Hazafiság

Hogy csak a legfontosabbakat említsem.

A korábbi korszakok egyetlen költője vagy esztétája sem fogadhatná el a mai kanonizált líra „elveit”. Sok más nép mai költői és gondolkodói sem fogadják el. Ahol még tekintélye van a tradicionális nemzeti lírának, ott ezeket magától értetődően utasítják el. Lehet, hogy nálunk különösen szélsőséges kizárólagossággal kerültek uralomra az avantgárd elindította „eszmék”, számos európai országban is elhangzanak néha olyan vélemények, hogy a tőlünk érkező szövegek „nem alkalmasak a kommunikációra”, de a kanonizált költészet másutt is ugyanezen elvek alapján működik. Intézményrendszere kiterjed az egész világra, és nem nehéz felismerni, miféle politikai csoportokhoz áll a legközelebb.

A kanonizált líra intézményrendszere sajátos szövetséget alkot mindenféle más lírával, és a tradícióval szemben is.

Ennek magyarázatául nem elég az, hogy a jelenlegi kanonizált líra poétikáját és esztétikai elvrendszerét semmilyen korábbi korszak poétikájából és esztétikájából sem lehet levezetni. Ezen még túlteszik magukat a „fejlődéselv” hangoztatásával, ami gyakorlatilag – goebbelsi típusú propaganda „érv”. Ha összevetjük mai kanonizált líránk alkotásait bármely megelőző kor lírájának tisztes átlagával, nemigen hisszük, hogy előbbi az utóbbihoz képest „fejlődést” jelez, akkor sem, ha gyakran ismétlik. Ezt mára a kanonizált költészet mögött álló infrastruktúra is megértette, és az irodalomtörténet szinte teljes szétverésével válaszolt. Antiköltészethez anti-irodalomtörténetnek kell járulnia.

Mindez mára lett igazán világos.

Még a hetvenes években is azzal védekezett szinte minden kritika ellen a kánon, hogy „a költészet nem szállhat le, nem alacsonyodhat le a tömeg szintjére”. Mára már mindenki tudja, hogy ennek a lírának a „színvonala” csak képzelt magaslat, virtuális dombocska, és egyáltalán nem gránitból van. A kanonizált líra nem a Parnasszuson van, hanem a kommunikáció vakfoltjában. A Lótuszevők szigetén felejtette magát.

A neoavantgárd uralmát felváltó posztmodern talán ezért próbálkozik némelyik klasszikus versforma felújításával – a parttalan szubjektivitás azonban megmaradt.

A lényeg nem változott, hiszen a kanonizált líra egyfajta ellenköltészet, és csakis ehhez való eszközökkel őrizheti meg hivatali hegemóniáját.

Hivatali hegemónia?

A hagyományos líra alapja az emberi lényegben összpontosul, amelynek nincs kézzelfogható valósága. Belső emberi tartalmak, érzelmek, akarat, gondolatok, remények, félelmek. Az avantgárd parttalan szubjektivitásával széttörte ezt, és nem tudott mást a helyébe állítani, mint valami konkrétan „evilágit”. Ha a költészetnek nincs a világban küldetése, akkor nem is áll meg önmagában. Ha belső emberi támasza nincs, hatalmi támaszra van szüksége. „Lírai műalkotás az, amit a líra intézményrendszere annak nyilvánít.”

Az erkölcsi megalapozottság helyébe így jöhetett az intézményi-hivatali „elv” – mert nem jöhetett más. Így állhatott elő olyan helyzet, hogy „korszakos jelentőségűnek” lehet minősíteni olyan alkotókat, akiknek a műveit a nagyközönség zöme nemcsak egyöntetűen elutasítja, hanem igazából figyelemre se méltatja.

A hivatali költészet csak profán költészet lehet. Ennek természete pedig az önmagába zárkózás, önfelszámolás. A parttalan szubjektivitás elefántcsonttornya.

Ezért nagyon fontos a kérdés:

Lehet-e a költészet profán?

Folytatása következik.

Eső-hangulat

Eső hull szomorú nyárba;

A tiszta szó mindig árva.

Közömbös a korán kelő;

Halandzsánál a túlerő.

Sárrá foszlik a barázda;

Eső hull szomorú nyárba.

Eső esik komótosan,

Minden por sár felé rohan.

Múlt száll a Jelennel pörbe;

Idő hull a szomjas földre.

A délután fonnyadt, kába;

Múlt hull a jelen sarába.

Esik eső szemerkélve;

Mintha Isten sose félne.

Maga is csak ember lenne,

Ha eleve elrendelne.

Nem nyughatna az enyészet,

Ha létezne csupasz végzet.

Esik eső lapos földre,

Gömbvilágra, mély gödörbe.

Gazdasági száraz ágra,

Tespedt reklám-pusztaságra.

Agyalágyult hétköznapok

Tar fején esőcsepp kopog.

Hazug szabadságszólamok

Szőrös tarkóján lecsorog.

Hőbörödött ököl-körök

Csontos ormányára csöpög.

Esik eső földre, kőre,

Térre, szellemre, időre.

Bosszúra, bánatra, hegyre;

Közömbösen esik egyre.

A hazugság ócska lőre,

Kiszárad a világ csőre.

Az Idő, az öreg dőre

Károgva csörtet előre.

Az eső a nyarunkra ült,

Június őszbe merevült.

Jelen fülhallgató-szálak

Szürke pocsolyákat vájnak.

Dédelgeti lappadt sarát

A világbíró butaság.

Eső hull szomorú nyárba,

Beázik a kánon-csárda.

Rozsdás művészi-műanyag

Bűzölgő csomóvá tapad.

Szutykos, zavaros oldatok

Között lucskos kánon makog.

Hull az eső, szakad egyre,

Nem várunk császári kegyre.

Hull az eső, szakad egyre,

Mégis feljutunk a hegyre.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLV.

Kritikus pont rögtön az ostrom legelején. Nyugaton kisebb probléma miatt is adtak fel erődöt, Szigetvárnál erősebbet is.

Itt erről szó sem lehet.

Sokat írtak már arról, hogy a magyarországi várakat a rosszul felszerelt és még rosszabbul ellátott magyar végvári katonaság micsoda halálra szánt fanatizmussal védelmezte. Azt is gyakran leírták, hogy miért: a megcsonkított, darabokra szakított hazának egyetlen apró részét sem akarták az ellenség kezére engedni.

Ha nem így tesznek, ha nem védekeznek „fanatikusan”, az 1560-as évekre az egész ország könnyűszerrel oszmán kézre juthatott volna. A mai történészek erre szokott bölcsességükkel azt írnék, hogy „szükségszerűen” veszett el az ország.

Ha egyetlen magyar várat sem tudtunk volna megvédeni, a mai történettudomány azt hangoztatná, hogy nem is lehetett volna, hogy a török ellen egyetlen magyar erődnek sem volt esélye. Ezt hosszan indokolnák, hivatkoznának a túlerőre, a várak elégtelen ellátottságára, felszereltségére.

Mindenféle anyagias nézőpontból teljesen igazuk volna. Az összes magyarországi várostrom úgy kezdődött, hogy anyagi értelemben a magyar védelemnek szemernyi esélye sem volt. a most tárgyalt sem kivétel. Nincs az a számítógépprogram, ami esélyt adna Horváth Márk kapitánynak és katonáinak a török ellenében. Minden anyagi megfontolás ellenük szól.

Igen komoly ledorongolásban volna része annak, aki félénken meg merné jegyezni, hogy a háborút nemcsak a nyers erő teszi.

Nem véletlenül beszélek erről. A magyarországi várak védhetetlennek tűntek. Még a ma méltán híres várharcok is azzal kezdődtek, hogy „a józan emberek” a környékről is elmenekültek. Egyesek külhonig meg sem álltak, ahogy ma tennék a hasonló kvalitásúak.

Hogy még jobban kiélezzem a mondandómat, képzeljük el, ha török sikerrel záródnak az alábbi várostromok:

v     1532 Kőszeg

v     1552 Eger

Gárdonyi Géza akkor talán sohasem írja meg Egri csillagok című regényét, kevesebb mondánk születik, és Kőszegen nem tizenegykor harangoznak.

Vajon gondolna-e akkor bárki is arra, hogy ezek a várostromok esetleg magyar sikerrel is végződhettek volna?

A történészek nem szűnnek meg az orrunk alá dörgölni, hogy a „mi lett volna, ha” felvetés minden formája – tudománytalan. Az ő tudományuk szemlélete szerint valóban az is, de egyáltalán nem biztos, hogy valótlan.

A jelenlegi történetszemlélet hasonló filozófiai problémák tucatjait termeli ki, de most nem foglalkoznék ezzel tovább.

Van ugyanis a történetfilozófiánál konkrétabb és súlyosabb tanulsága is a magyar várvédelemnek.

A magyar végvári katonák egy-egy török ostrom alatt erejükön felül álltak helyet az oszmánnal szemben. Gyaníthatóan nemcsak a sikeres, hanem a legtöbb sikertelen védelem esetében is. A török történetírók nem győznek csodálkozni a „gonosz magyar gyaurok” elszántságán, találékonyságán és makacsságán, hogy még a legreménytelenebb helyzetekben is keményen küzdöttek, akkor is, amikor már semmi értelme sem volt, akkor is, amikor mindenki más már régen beszüntette volna helyükben a harcot.

A most tárgyalt ostrom egyik legfőbb tanulsága is ez: Szigetvár védői erőn felül álltak helyt.

A török nem szakszerűtlenül és nem erélytelenül fogott a vár ostromához. Az ostrom taktikai színvonala messze meghaladta a védelem lehetőségeit. Ha csak ezen múlna…

Nem csupán ezen múlt.

Ha ezen múlt volna, ma nem létezne Magyarország.

A török tervszerűen folytatja az ostromot, a vár lövetése nem szünetel, a földmunkák is jól haladnak.

Szerte a Dunántúlon harc folyik, portya portyát követ. A török marcaltői rajtaütését a magyarok egy Székesfehérvár elleni támadással torolják meg:

„Ez elmúlt vasárnap délkor időn ott voltunk; az török is kijött vala harcolni, voltanak mint harmadfélszáz lóval, és azután ugyan nyilván értettem, hogy annál többen voltanak; valamennyien voltak, mind kint voltanak; gyalogjuk is volt, de azoknak számát nem írhatom Kegyelmednek. Ami kevesen lőnek (ti. a törökök) igen emberkedének, harcoltunk velük azt hiszem négy óráig; elég kopjákat törének az uraim, fejeket vettenek, több mint felükben nem veszett: az szegény Krakkai Tamásnak vevék fejét egy szolgájával együtt. A többiek hála Istennek, mind egészségben jöttenek haza. Ezt is írhatom Kegyelmednek, hogy annyira harcoltunk velek, hogy az kapun be is vágtuk őket, az híd alá is egynéhány hullott bennek...”

Zajlik a szokásos kisháború. Ekkor úgy tűnt, Szigetvár magára maradt a túlerővel. Aggódik a várkapitány is. Június 17-én ezt írta:

”…már nagyon fáradtak vagyunk, mert mióta meg vagyunk szállva egy órányi nyugodalmunk nem volt.”

A mindenkori túlerő állandó eljárása. A saját csapatait felváltva alkalmazza, pihenteti, de a védőknek percnyi nyugodalmat sem enged, zaklatja őket éjjel-nappal. Kipihenten könnyű elszántnak lenni. Ha azonban fogy az erő és energia, ha nincs nyugalom, a legtöbb ember megtörik. Akkor a túlerő fölébük kerekedik, elfárasztja és semmivé teszi őket.

A fáradtságnak egyéb tünete is van. vita támad a védők között arról, kell-e tovább védeni a várost.

„mi lenne tanácsosabb: a várost odahagyva a várba vonulni, vagy azt amíg csak lehetséges védelmezni”

Horváth Márk kapitány és Újlaky Sebestyén hadnagy kitartottak amellett, hogy tovább kell védelmezni a várost.

Az ostrom kulcsfontosságú döntése volt, a későbbi siker talán legfontosabb mozzanata.

Folytatása következik.

Panelből jöttünk egykoron

Panelből jöttünk egykoron,

Talán ezer éve,

Színes virágokkal virít

Kertünkben a béke.

Csend terül az udvarunkra,

Mint egy puha párna,

Gyorsan elfeledtük, mi a

Lépcsőházi lárma.

Meghitt a ház, ha meg szabad

Levegőre vágyunk,

Vén körtefánk árnyékában

Enyhülést találunk.

Panelből jöttünk egykoron,

Vágytunk házra, kertre,

Anikóm mosolya, keze

Otthonná szentelte.

Remélem, a gyerekhez több köze van!

Riedl Frigyes egyszer valami budapesti társaságban nem térhetett ki egy bemutatás elől.

Előkelő, jó összeköttetésekkel rendelkező író vizitált előtte. Az illető arisztokrata körökben mozgott, de roppant gyenge író volt. Sőt. Plagizátornak ismerték. Éppen per folyt ellene szellemi érték eltulajdonítása miatt.

Ráadásul a legutóbb megjelent könyve sem volt eredeti. Valami csóró író kéziratát megvásárolta, és a saját nevén publikálta. Nyílt titok volt.

Riedl nem szívesen társalgott ezzel az emberrel, de valamiről beszélni kellett. Kiderült, hogy az író friss apa, két napja szült a felesége. Áradozni kezdett a gyerekről.

Riedl Frigyes itt csúnyán elszólta magát, később meg is bánta:

- Remélem, a gyerekhez több köze van, mint a könyvhöz!

Futni vagy maradni?

Tán a fogyasztás ad

“Jobb életet”?

Lehet,

Ha Isten nincs,

Az erkölcs egy faló,

S a gazdagság a legfőbb földi jó.

Csak azt találhat jót,

Egy jobb valót,

Aki körbefutja a földgolyót?

Ha földi létem kába,

Varrjam magam más országok nyakába?

Mi tisztességes,

Külhonba szaladni,

Vagy megpróbálni embernek maradni

Odahaza?

Miért nem futottak az Egriek,

Miért maradt meg a helyén Dobó,

Ha futni jó,

S a Becsület külföldre futható?

Itt élt, szenvedett

Apám, és

Anyám,

S én annyival sem tartozom nekik,

Hogy Lelküket őrzöm,

S tovább adom?

Van olyan hatalom,

Amely elűzhet innen szégyenszemre?

Azt hiszem,

Nagyon szégyellném,

Ha lenne…

Vándorbotot fogott a fél világ,

Döngeti a Fogyasztás kapuját,

Vajon ettől majd

Jobb lesz a világ?

Lehet-e a Múltat sorsára hagyni?

Mi tisztességes?

Futni,

Vagy maradni?

A gond-özön futva is megmarad,

De példakép lesz,

Aki nem szalad.

Könnybe lábad szeme a nagymamának…

Idegen nyelvű, nyegle unokákat

Láthat majd, hogyha egyszer gépre száll,

Utánuk közöny,

Magányos halál.

A futás-hisztéria mit takar?

Kevert sorstalanságot

Ki akar?

A szegénység riadtan kóborol,

És megy vele

A hazai pokol.

Ha Otthonról mindenki elszelel,

Az emberi Jövőnek

Lába kel.

Fogyasztást vagy nyomort ad a futás,

Helytállni nehezebb,

De jobb életet

Még Isten sem ad;

Csupán a bennünk élő lelki béke,

S hogy szem a láncban nem leszünk soha.

Tán nem a Hazát kell hátunkra venni;

Csak tisztességgel kéne

Érte

Tenni.

A Nap ugyanúgy ragyog - VIII.

NYOLCADIK RÉSZ

Szélfarkas felmutatta a varázsló jelét, mire az építmény forgása lassult, majd teljesen megállt. Még mindig változtatta alakját, de már nem volt a forma az emberi szem számára követhetetlen. Talapzata ijesztően hasonlított egy hatalmas, undorító, úszóhártyás madárlábra. Sóbálvánnyá merevedve álltam meg, de Szélfarkas megragadott és bevitt a baljóslatú építmény belsejébe.

Borzalmas túlvilági lények rohantak rám minden irányból. Szárnyas bikák, griffmadarak, gonosz szemű szirruszok, unikorniszok és ökörnagyságú varangyok acsarkodtak, rémesen undorító sárkányok csattogtatták agyaraikat, sosem látott hüllők lélekdermesztő külsejű fajtái fenyegettek elnyeléssel.

Nagyot sikoltottam, és el akartam szaladni, de Szélfarkas visszarántott.

-         Ne félj! – vigyorgott. – Közönséges káprázat. Házigazdánk nyegle bohóckodása. Ránk uszítja a fantomképeit szórakozásképpen.

Én azonban továbbra is féltem. Libabőrhullámok szaladgáltak a testemen.

A rémképek hirtelen tűntek el. Szolidan berendezett szobában találtuk magunkat egy-egy fotelben ülve. Szemben velünk, a bőrdíványon ismeretlen férfi feküdt. Koros volt és rémségesen csúf.

-         Segítsetek rajtam! – jajongta. – Éhezem! Adjatok ennem! Gazdagon megjutalmazlak benneteket!

-         Nem tartunk igényt a jutalmadra, varázsló – mondta mély megvetéssel Szélfarkas. – de ha tudunk, segítünk.

-         Adjatok ennem!

Megláttam az asztalt és a tűzhelyet. Az asztalon elkészítésre váró ételek. Azt gondoltam, hogy korábban biztos nem vettem észre. Szélfarkassal nekiláttunk, és megfőztük a varázsló ebédjét. Amikor elkészült, feltálaltuk, és megvártuk, amíg házigazdánk jóllakik. Akkor helyet mutatott maga mellett, és elénk tolta a tálat. Mi azonban állva maradtunk, és nem nyúltunk a maradékhoz.

-         Jót tettetek velem. Cserébe teljesítem egy kívánságotokat.

-         Nem kívánunk semmit, varázsló – felelte mély megvetéssel Szélfarkas.

A varázsló egy pillanatig csodálkozva méregetett bennünket, aztán vállat vont.

-         Aludni szeretnék! Ágyazzatok meg nekem! Gazdagon megjutalmazlak érte benneteket!

-         Nem tartunk igényt a jutalmadra, varázsló, de segítünk.

Megláttam a hatalmas kerevetet, és mellette az ágyneműk halmát. Azt gondoltam, hogy korábban biztos nem vettem észre. Szélfarkassal nekiláttunk, és megvetettük a varázsló ágyát. Amikor elkészültünk, megvártuk, amíg házigazdánk elalszik. Akkor elmondtam a bátyámnak, mi nyomja a bögyömet. Hogy lehet, hogy korábban nem vettem észre sem az asztalt, sem a tűzhelyet, sem az ágyat?

-         Mert nem is volt ott addig egyik sem – felelte Szélfarkas. – Abban a pillanatban hozta létre őket a varázsló hatalma.

-         De hát miért?

-         A varázslók hosszú-hosszú ideig élnek önmagukban – magyarázta a bátyám. – teljesen elveszítik a céljaikat, meg a valósághoz való kötődésüket is. Már nem a földön járnak. Közben azonban sok ezerszer meg kell újítaniuk önmagukat. A szellem teremtő erejét ugyan végtelennek hiszik, pedig valahol nyilván megvannak a határai. Rettenetes csapda az, Fénysugár. Kifáradásuk egyik első jele, hogy elfeledkeznek a leghétköznapibb, legemberibb dolgokról. Annyiszor tették már magukat evés nélkül jóllakottá, alvás nélkül éberré, hogy egy idő múlva talán már nem is tudják, hogy ezek a dolgok mit jelentenek. Mi most nagy szolgálatot tettünk a házigazdánknak, valószínűleg évszázadokra felfrissítettük. Ezért volt hajlandó rá, hogy bármilyen kívánságunkat teljesítse. Képes volna rá, én-hatalma még teljes. Azzal is nagy hasznára lennénk, ha kívánnánk valamit, mert talán olyan dologra hívjuk fel a figyelmét, amit ő már régen elfelejtett. Még a puszta megjelenésünkkel is hallatlanul sokat segítettünk.

-         Miért?

-         Mert az ő szellemi energiáival felépített világába egy pillanatra bekerült a külső valóság egy eleme. Ez is frissíti őkelmét. Leggyakrabban azért omlik össze a varázslói én-hatalom, mert birtokosa beleőrül abba, hogy nem találja a határt az általa létező és a tőle független valóság között.

-         Hány varázsló él még az én-hatalommal?

-         Nekem fáradságomba telt, mire ezt az egyet felkutattam. A varázslóvilágnak ugyan vége, de rengeteg erdőségekben, megközelíthetetlen hegyek között, a föld alatt és a tenger mélyén nyilván bőven akadnak még ilyen szerencsétlenek.

-         Mi lesz, ha felébred?

-         Újabb kívánságokkal áll majd elő. Ki kell használnia, hogy itt vagyunk. Legjobb, ha elmegyünk.

Így is tettünk. Eleget láttam. Megtanultam még jobban tisztelni az apámat, aki ebből az állapotból tudott újra emberré válni.

-         No, öcsém, hogy tetszik az én-hatalom szép világa?

Egész úton magamba roskadva hallgattam. Szélfarkas hatalmának szárnyán, s szamarak vonta kocsin három nap alatt hazaértünk.

Még mindig nem tudtam, hol keresem majd a harmóniát. Csak azt, hol nem.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXV.

SZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

A polgári társadalom természetéből logikusan következik, hogy a szemlélet a kézzelfogható anyagi dolgok irányába tolódott el, és ezzel összefüggésben a szakrális a profán erősödésének hatására visszaszorult, helyenként még el is torzult.

Természetesen a világ minden részében nem tudott tökéletes egyeduralomra jutni a profán, de azon területekre is erős hatása van, ahol még tartja magát a szakrális.

A világgazdaságot uraló tőke alapvető profán szemlélete még olyan helyeken is erősen érezteti hatását, ahol a profán gondolkodásmód az emberek nagy tömegeitől merőben idegen. Elsősorban a tradicionális közösségek bomlásában és a szakrális eltorzulásában.

Hatalmas iszlám tömegek özönlötték el Európát, és a múlt század hetvenes éveitől egyre hangosabb azon mohamedán „próféták” szava, akik a kontinens eliszlámosodását jósolják. A jelen helyzetben ez korántsem lehetetlen.

Az agresszív vallási fundamentalizmus a szakrális torzulásának, szakrális és profán torz keveredésének eredménye. Az öngyilkos merénylők, a terroristák elvben foggal-körömmel ragaszkodnak saját kultúrájuk szakrális értékrendjéhez, de cselekvésükben már a profán logikáját követik, amikor fizikailag próbálják megsemmisíteni az ellenséget – itt a Földön. Kilépnek a transzcendensből, voltaképpen el is árulják azt, és közönséges háborút vívnak. Az öngyilkos merénylet egyáltalán nem a szakralitás, csak a profán fanatizmus eszköze, ahogy az minden gyilkosság és gyilkos önfeláldozás.

Az erőszak nem fér össze a szakralitás lényegével.

Ez akkor is igaz, ha az erőszak látszólag „szakrális” célokat követ. Nem tekintem szakrális cselekvésnek a következőket:

v     A dzsihád, a „szent háború”, vagy a keresztes háború minden megnyilvánulása.

v     Erőszakos hittérítés

v     Inkvizíció

v     Eretneküldözés

Sem ezeket, sem ezek bármely fajtáját.

Ezek egyike sem tekinthető a közösségért és az élet érdekében végzett felelősségteljes cselekvésnek, akkor sem, ha vallásos, sőt dogmatikus szentesítést kapnak. Valójában a hatalom megszerzésének vagy fenntartásának eszközei, céljaik profánok és – undorítóak.

Lehet-e a költészet – profán?

Folytatása következik.

Ti, Érettek...

Érettek vagytok
“Hivatalosan”;

Álltok még félig-érett-hamvasan,

Vágyaitok a Jövőt csipkedik,

S a bevégzett Múlt

Elpityeredik.

Felborzolja tollait az Idő,

Ígér hetet-havat, hogy higgyetek,

Hogy a felnőttkor gombnyomásra nyílik,

És Ti máris

Érettek lettetek.

A közös munka immár véget ért,

Lement a függöny,

Vigyorog a Nyár;

Vajon Rátok mi vár?

Csörgősipka?

Nemezkalap?

Talár?

Ti örökké bájos

Éretlenek,

Isten legyen örökké

Veletek!

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár sotroma? - XLIV.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Öldöklő küzdelem vette kezdetét.

A török hozzáfogott a circumvallációs és kontravallációs vonalak felépítéséhez, ágyútelepeket hozott létre a falak lövetéséhez, és nekifogott, hogy földdel, gallyakkal feltöltse, esetenként pedig a gyalogsági támadás lehetővé tételéhez fahasábokkal hidalja át a várat körülvevő vízi akadályokat.

Ez természetesen nem volt irigylésre méltó munka. Részben a török hadat kísérő nem harcoló elemek, részben meg a magyar falvakból kényszermunkára hurcolt parasztemberek végezték.

A városfal déli részének lövetését a török már az ostrom harmadik napján, tizenkettedikén reggel hatkor megkezdte. A tüzérségi tűz egyfolytában délután ötig tartott. A várbeliek közben többször is kitörtek, veszteségeket okoztak az ostromlóknak, de nem tudták elérni az ágyúkat.

A helyzet határozottan súlyosra fordult.

Ágyútelepeket létesített Khadim Ali a város keleti előterében is. bár elsődleges célja a Késás-bástya megsemmisítése volt, a védelem lekötésének céljából magát a várat is lövetni kezdte. Közben az állandó tüzérségi tűz fedezete mellett a műszakiak hozzáfogtak a futóárkok építéséhez, hogy megközelíthessék a Késás-bástyát.

A tizenharmadikáról tizennegyedikére virradó éjszaka mindkét fél számára igen mozgalmasan telt. A török, arra számítva, hogy a védők éjjel pihennek, nagy erőkkel folytatta a futóárkok ásását, és újabb ágyútelepek létrehozásába fogott. A várvédők azonban éjszaka háromszor is kiütöttek a törökre.

Az egyik kitörés különösen jól sikerült. Az ostromlók közt pánik tört ki, de olyan, hogy „az basa is kifutamodott az sátorbúl, az patyolatot is kiejtötte volt fejéből”. Negyven sáncmunkára vezényelt magyar parasztember is csatlakozott ekkor a védőkhöz, és visszamentek velük a várba.

Másnap virradatkor a török lövegek azonnal gyilkos tüzet zúdítottak a Késás-bástyára. Válaszul ötven huszár annak a Radován vajdának a vezetésével, aki majd tíz év múlva is fontos tisztje lesz a várnak, és aki emiatt a Szigeti veszedelem énekeiben is feltűnik, ismét kitört, komoly veszteséget okozott a töröknek, de ők sem voltak képesek az ostromágyúk közelébe férkőzni.

Az ostrom emiatt már az ötödik napon kritikus helyzetbe hozta a védelmet.

Egy kémjelentés arról számolt be, hogy „az sáncokat annyira vitték az váras mellé, hogy az Késás-bástyánál az zászlók az árok hátán vannak. Az basa és mind az bégök rajta vannak önmagok is az sáncon. Nappal ugyan az sáncban visznek enni is, csak estére mennek ki”.

A török futóárkok ezek szerint legfeljebb harminc-negyven méternyire lehettek a délnyugati bástyától. A támadásra készülő török gyalogság ott volt már a fal tövében.

14 óra körül a helyzet tovább súlyosbodott.

Az ellenség valamelyik osztaga megközelítette és felgyújtotta a délkeleti, Henyei-bástyáról észak felé futó fal faanyagát. A baj jókora volt, Horváth Márk később azt írta, hogy a város fala és sövénye keletről a Henyei-bástya felett, a házakkal együtt 208 rőf hosszan leégett”.

A tűz még a távolban is pánikot keltett. Szenyér várából látták a hatalmas füstfelhőt, és attól tartottak, hogy Szigetvár már el is esett.

Szenyér légvonalban 58 kilométerre van Szigetvártól.

Szigetvár még nem esett el, de nehéz helyzetben volt. A török folyamatosan lőtte.

Folytatása következik.

Lombos, vén Jelen tövében

Lombos, vén Jelen tövében

Virraszt Élet apó régen.

Vénségesen ifjú marad,

Az Öröklét?

Csak pillanat.

Nincs vége, nem volt kezdete,

Bizonyság rá Isten neve.

Lombos, vén Idő tövében

Nincs “soha” és nem volt “régen”.

Múlt, Jövő – meddő ötletek;

Élni csak Jelenben lehet.

A Múlt? Holt divatkomorna,

De változik korról korra.

Lombos vén Jelen tövében

Múlt csillan vajas kenyéren.

Nem lezárt, nem élettelen;

A Múlt csak – másfajta Jelen.

Aki pesszimista – elvesz;

Amiben nem hiszünk – nem lesz.

Lombos vén Jelen tövében

Sosem lesz pokol, sem éden.

Isten alkotta a Rendet,

De Jövőt – ember teremthet.

Isten-tervet vált valóra

Hajlandóságunk a Jóra.

A lelkünk Isten ölében,

Lombos vén Jelen tövében.

Ha a saját anyja se ismeri...

Lenkeffy Ica kabarészínésznő édesanyja nagy izgalommal készült a lánya első fellépésére. Kinyomozta, hová ülnek a premieren a vezető kritikusok, és közéjük váltott jegyet. Azt gondolta, befolyásolhatja majd a véleményüket. Úgy vélte, őt senki sem ismeri, bátran játszhatja az előkelő idegen hölgyet. Beült hát az előadásra, roppant higgadtan és kimérten viselkedve - legalábbis ő így gondolta.

Amikor a lánya első jelenete következett, feszülten figyelt. Amikor az első olyan jelenet következett, ahol volt a lányának is néhány mondata, eljátszotta, hogy egyre jobban figyel, és egyre elragadtatottabb. Gondja volt rá, hogy a kritikusok is észrevegyék, miként változik az idegen hölgy hangulata. Meg volt győződve róla, hogy az urak őt szakértő idegen hölgynek tekintik. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre tegyen valamit a lánya érdekében.

Amikor a lánya másodszor is a színpadra lépett, úgy tett, mint aki nagyon figyel, majd elragadtatottan kiáltott fel:

- Micsoda tehetség! Ki ez a hölgy?

A legöregebb kritikus összevonta a szemöldökét.

- Honnan tudjam, ha a saját anyja se ismeri.    

Zoe kutyám kísérget

Zoe kutyám kísérget

Rekkenő melegben,

Amikor még a szellő is

Ásítozva lebben.

Nem tágít, bár nyelve lóg,

Mindig a nyomomban,

Amint simogatom, érzem,

Hogy a szíve dobban.

Kis fekete labrador

Emeli a praclit,

Télen-nyáron hűségesen

Követi a gazdit.

Nem unja a kis Zoe

Egész nap követni,

Hogyha elborul a kedvem -

Ő tanít szeretni.

A Nap ugyanúgy ragyog - VII.

HETEDIK RÉSZ

Üres tér volt a város közepén, s a homokkupacok közt jókora gödör éktelenkedett. Mellette frissen égetett téglák nyersszínű halmai álltak.

A kicsinyke domb tetején kuporgó vályog palotácska felől szegényes ünnepi menet kanyargott. Az elöl lépkedő alakot kivéve mindenki csak ágyékkötőt viselt, emez azonban hófehér köntöst, díszes piros sarut, lábszárain réz karikákat, karjain súlyos könyökig érő sárgaréz kardíszeket. Káprázatos hajzuhataga bő hullámban ömlött kétoldalt a vállaira, hátul csat tartotta össze, homlokát tűzvörös hajpánt koronázta. Koromfekete volt, akárcsak villogó szemei. Táncoló asszonyt formázó réz fülönfüggői a vállait verték.

Ő volt a papnő, a fejedelemasszony, a holdistennő gyermeke. Tizenhárom mezítelen leány kísérte. Őket követte az ágyékkötős nők és férfiak sora.

Utcagyerekek csoportja szaladt a menet elé, mire tükörsimára borotvált fejű, hordómellű férfi lépett elő, és korbácsával végigvert a kölykökön. Azok rémülten szétrebbentek, az egyik kicsi ordítva rohant el. Hátacskáján vörös csíkot égetett a korbács.

A gödör szélén három ember várakozott dárdás őrök kíséretében: egy tízéves forma fiú, és egy hajlott hátú aggastyán. Egyformán mezítelenül, s egyformán kába, túlvilági tekintettel. Őreik izzadó tenyerében a baljós előérzet verejtékezett.

Úgy tűnt, tilos helyen ácsorgunk, mert a bőr kardíszes kopasz ránk támadt. Napsárkány kezével a varázsló jelét mutatta neki, mire a korbácsos ijedten odébbállt.

Két szolga hatalmas gyékényt terített a gödör szélére, arra lépett rá a papnő. A meztelen lányok körbeálltak a leendő templom leendő falai mentén, és elnyújtott hangon énekelni jobban mondva inkább gajdolni kezdtek.

-         Ó, Nagy Anya! Ó, Nagy Anya! Te teszed méhünket termékennyé! Te teszed méhünket termékennyé!

Közben három férfi tébolyultan verte a magukkal hozott dobokat.

Ne akarom a szertartás hosszas leírásával a szót szaporítani. Legyen elég annyi, hogy a Nagy Anya kegyéért fohászkodtak néhol érthető, néhol meg egészen különös és érthetetlen módon.

Ezeknek az embereknek a sorsa a termékenységtől függött; földjük és állataik termékenységétől éppúgy, mint asszonyaik termékenységétől. Az ifjan gyermeket szülő nő jótéteménynek számított, a szüzesség a meddőséggel tartozott egy sorba. Érthető hát, hogy kultuszaik és szertartásaik középpontjában mindig a termékenység állt.

A szertartás csúcspontján a papnő hirtelen felegyenesedett, és egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a köntöst. Elefántcsontfehér meztelensége ezüstösen csillámlott a sok napégette hát között. Sok gyönyört látott teste még mindig friss volt, rugalmas és kívánatos. Ülepének kislányosan gömbölyű hófehérsége furcsán hatott a fejedelmi hajkorona és a súlyos ékszerek között. Felemelt kézzel intette magához a három rab közül az ifjút. Az kábán-tétován botorkálva felé indult, mire a papnő megragadta, és egyetlen lendülettel odarántotta magához a gyékényre. Aztán pedig ledöntötte, megtiporta, ráhágott, izmos combjaival leszorította, és ott, az ünneplő népség szeme láttára ő, az örök nőstény, a perzselően diadalmas nőiség minden teketória nélkül megerőszakolta, magáévá tette – a férfit.

Nem szeretnék sokat mondani arról, ami ezután következett.

A papnő félrelökte a nyomorultat, újra magára öltötte hófehér köntösét, s kezdetét vette a véres áldozati ceremónia – amelyben az áldozati barom szerepét ama három ember játszotta. Nem tudtam végignézni, és nem akarom leírni sem. Sohasem tudtam annyira lealjasodni, hogy a véres iszonyat látványában szeressek tobzódni, hogy abban kedvemet leljem. Akkor se, ha a vér, a szenvedés, az iszonyat nem volt valódi. Az emberi kegyetlenség, aljasság és butaság sötét televényén gyakorta elburjánzott ez a bolondgomba.

A három szerencsétlent azért ölték le, hogy testüket az alapozásba fektessék, mert hitük szerint ez tette erőssé és hosszú életűvé a leendő templomot.

Hosszú ideig, ha emberi építményre néztem, nyomban feltolult bennem a kérdés: hány szerencsétlen alussza örök álmát a díszes falak tövében?

Az emberáldozat elmaradhatatlan része volt az építkezés aktusnak ekkor, és még sokkal később is.

Eleget láttam. Szóltam Napsárkánynak, hogy haza akarok menni.

-         No, öcsém, hogy tetszik a szép új világ?

Egész úton magamba roskadva hallgattam. Napsárkány hatalmának szárnyán és szamarak vonta kocsin három nap alatt hazaértünk.

Néhány napig viszonylagos nyugalom volt. akkor Szélfarkas bátyám feladta tartózkodását, és odajött hozzám.

-         Fénysugár öcsém! Apánk haldoklik, és nekem, az idősebb testvérnek kötelességem téged gyámolítani. Legelőbb is azt akarom, láss a tulajdon szemeddel, hogy megtanulj férfiként ítéletet mondani. Készülj az útra, azonnal indulunk!

Két napig utaztunk szamarak vonta szekéren, azon túl Szélfarkas hatalma repített bennünket. Mindig napnyugat felé. A palota, amit a harmadik napon megpillantottunk, tüneményes volt, végére érvén az útnak és a dicsőségnek. Legalább akkora volt, mint a Tengeristen temploma Asztlantban. Alakját állandóan változtatta, szinte pillanatonként valami új és különös formációt vett fel.

-         Itt lakik valaki, aki még nem adta fel az én-hatalmat – fordult hozzám Szélfarkas. – Gyere, nézd meg, milyen az, ha az ember mindenható!

Folytatása következik.