SZÁZNEGYVENNEGYEDIK
RÉSZ
A lírai alkotó
személyes felelőssége talán a legfontosabb azon új elvek közül, amelyek valóban
előrevihetik a magyar költészetet. A szabad akarat elvén alapul, igen sok
szállal kötődik az ember egyéni és közösségi identitásához, valamint a
tradícióhoz is.
Voltaképpen az elvárás minimuma, hogy az alkotó legyen jelen a saját művében. A régi poéták
költeményeiben ez magától értetődik. A lírai
Én a költő személyes képviselője, „lelkéből lelkedzett” önmaga; tulajdon
életének része, egy adott pillanatnyi önmaga. Ezen a költő magánemberként
túlléphet, de életének adott pillanatát
személyes jelenlétként mindörökre otthagyja a versében. Személyes részvétel
nélkül a vers nem hiteles, csupán halott szóhalmaz.
Fentebb már láttuk, hogy a líra tárgya a nyilvános személyesség. Ennek vállalása már amúgy
is feltételezi az alkotó személyes felelősségét, de csak a nyilvános
személyesség csak a vállalt személyes jelenlét esetében lehet valóban tárgya a
lírának. A líra nem mehet az emberi alá.
Még valami el kell itt mondanom. A lírai Én a magánembertől elvárat alá sem mehet! Amit magad nem
akarsz látni, ne mutasd olvasóidnak, embertársaidnak! Közvetve sem. Amit nem adnál a saját gyermeked kezébe,
azt máséval se olvastasd!
Személyes felelősség nélkül minden korban keletkeztek verses
szövegek; zömmel bökversek, gúnyos, támadó versezetek, rigmusok, csasztuskák;
ezek valamilyen hétköznapi ügy, háború, konfliktus, politikai torzsalkodás,
vagy reklám céljából íródtak, és nem tartoznak a lírai művészet érdeklődési
köréhez. Közös jellemzőjük az alkotó személyes felelősségének hiánya.
A valódi személyes felelősség akadályozza meg
a lírai szöveg dehumanizálódását.
Ami régebben magától értetődött, ma már „hivatalosan” nem
elvárás. Ahogy sok más sem, amelyek nélkül a vers – nem vers.
A „hivatalos” irányzatok okozta ízlésrombolás úgy fúrja
magát a magyar irodalmi köztudatba, mint a szú a fába. A gagyival „összefogva”
képes „leereszkedni” a lehető a legalpáribb mélységekbe is.
A kanonizált lírát majmoló portálokon a „hivatali” irányzat
korifeusainak szövegeit utánzó szerencsétlen flótások rendszeresen lerohanják
az olyan amatőr költőt, akinek a versében bármi is versre emlékeztet.
Kifogásolnak érzelmet, képeket, hangulatot, formát. Mindent, ami valóban lírai.
Az egyik helyen NN körülbelül ezt nyilatkoztatta ki:
„A csengő-bongó ritmus
a versben olyan, mint csengettyű a halotti toron.”
?? (Több kérdőjelet is megérdemelne.)
Ennek vajon az egyszerű marhaságon kívül mi értelme van? A ritmus a vers legalapvetőbb eleme. A
probléma inkább a hiánya szokott lenni. A kanonizált líra sznob körökben olyan
utánzási ösztönt gerjeszt, ami az ízlést is keményen rombolja, szinte minden
ellenkező előjelűre vált. Fehér lesz a fekete.
A lírában ugyanolyan fontos a mesterségbeli tudás, mint
másutt. Aki nem képes szépen gördülő sorokat, briliáns képeket, és – igen” –
csengő-bongó ritmust alkotni, nem költő. A gyalogjáró, döcögő szövegnek akkor
sincs lírai érdeke, ha a témájának egyébként lenne, és akad benne imitt-amott
néhány valóban szép kép, megragadó kifejezés.
A ritmus a versnek örök jellegzetessége, de nem állandó.
Egy-egy ritmusfajtát időnként rongyosra koptatnak, ezért új verszenére van
szükség ahhoz, hogy újra érvényesülhessen a költői erő.
Ady annak idején nem volt hajlandó a kor ritmusfajtáit
alkalmazni, új ritmusfajtákat, új verszenét választott helyette. Amikor
magyartalansággal vádolták, inkább visszanyúlt a régi magyar költészet
versformáihoz.
A ritmusfajták változhatnak, de a vers – vers marad.
„A csengő-bongó ritmus
a versben olyan, mint csengettyű a halotti toron.”
Szent Habakuk! A líra nem halotti tor! Hogy’ volna már az?
Itt kell megállnom. Miféle Istentől és embertől
elrugaszkodott gondolkodás, miféle áporodott ellen-esztétika lehet az, ami a
líra alapvető területévé éppen a halált és a gyászt teszi? Vagy az undor és a
rettenet? Vagy a csüggedés és a reménytelenség?
A líra talán az irodalom legrégibb formája. Mindenkor az
emberi érzelmek teljességét vonultatja fel. De nem azon alapul, hogy az élet megszűnik, hanem azon, hogy – az Élet
megy tovább. Az Élet mindig megy tovább.
A líra egy
közösséghez szól, és a közösség élete mindig folytatódik.
A lírában megvalósul egyén és közösség lírai
élményközössége. A lírában megszólaló
fájdalom a közösség fájdalma is, a magány a közösséget is érinti, mindennek
önmagán és az individuumon túlmutató szerepe és hatása van. Ezért is az
egyik alapvető lírai helyzet az elégikus
szituáció; fájdalmas tartalom rendezett formában.
A rendezett forma az
Élet folytonosságát jelenti, mert a ritmus alapja a szívdobogás. Az Élet megy
tovább, a vers tovább él, mint a költő.
A puszta reménytelenség sohasem teremt nagy költészetet.
Volt a magyar lírában olyan költő, akit fiatalon minden kortársánál
tehetségesebbnek tartottak, mégsem tudta befutni azt a pályát, amit a talentuma
ígért, éspedig azért nem, mert a bánaton kívül nem volt képes más hangon
megszólalni. Egyhangú és csaknem egy témájú költő maradt – a magyar költészet
harmadik vagy negyedik vonalában. Önbizalom
nélkül nem lehetséges jelentős költői teljesítmény.
A költői nagyság
egyik ismérve, hogy saját személyes érzelmein kívül képes-e az alkotó a
közösségének érzelmeit sajátjának megélni és a közösség számára élményt adóan
tolmácsolni.
A nagyság másik
kritériuma: tud-e távlatot nyújtani a költő a közösségének. Képes-e túllépni
halálon, fájdalmon, bánaton. Képes-e korának minden fontos momentumát érzelmi
síkra vetítve megosztani a közönségével? A nagy költők képesek rá, de csak ők.
És arra is, hogy
mindezt szépen, felejthetetlenül, emlékezetesen, közösséget újjáteremtő módon,
lírai élményközösséget kiváltva tegyék.
A tradíció a lírán
keresztül építi a jövőt.
A magyar költészet legnagyobb alkotóinak életműve leginkább
abban közös, hogy képesek voltak lírai
szintézist létrehozni a közösség számára. Ezt lehet elmondani Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály,
Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József
Attila lírájáról.
Eleve figyelmeztető lehetne, hogy a felsoroltak egyike sem
követte az akkori „hivatalosan trendi” lírát, emiatt nehézségeik támadtak.
Térjünk vissza a költői felelősség fogalmához.
A lírai költő
felelőssége a mesterségbeli tudás, a hit, a személyes részvétel és az erkölcsi
jó melletti elkötelezettség szintézise. Értékes költészet ezek egyike
nélkül sem lehetséges.
A költői felelősségnek vannak formai elemei is, ilyen
például a vers gondos központozása. A
manapság „trendivé” lett ostoba központozatlanság nemcsak a kommunikációra való
tudatos képtelenséget és a vers szavalhatatlanságát jelenti; a költő ilyenkor
voltaképpen kivonul saját verséből, semmiféle felelősséget nem vállal. Nagyon
sok olyan központozatlan vers születik manapság, amely csaknem kizárólag
központozással értékessé tehető. Ha a költő erre nem hajlandó, a szerző nem
vállalja a személyességet, és ezzel voltaképpen a lírai felelősséget tagadja
meg.
A költői felelősség a vállalt mindig a tudatos és lelkiismeretes választásban nyilvánul meg.
Korunk információrengetegében szinte minden pillanatban
választásra kényszerülünk. Filozófiai
értelemben a választás minden esetben a szabad cselekvés és a végzet valamelyik
formája közötti döntést jelenti.
A világban ma a
személyes felelősségnek sokkal nagyobb szerepe van, mint a történelem során
eddig bármikor.
Globális és lokális mentén egyensúlyoz a mai emberiség. Valamiféle globalizációra mindenképpen
szükség van, de ez nem vezethet a lokális kultúrák szétzúzásához vagy
fellazításához. A valóban az emberiség érdekeit képviselő globalizáció csakis a
közösségi identitások tiszteletben tartásával hozhat igazi fejlődést.
A költő mindig egy közösséget képvisel, az emberiséghez a
közösségén keresztül tartozik. Nem lehet a globalizáció öncélú ellensége, akkor
provinciális volna, de nem állhat szemben valami ködös globalizáció
gólyaperspektívájából a közösségével sem, mert akkor lírája a levegőben lóg, és
előbb-utóbb vagy globalista erők propagandistájává, vagy öncélúvá és
jelentéktelenné válik.
Egy olyan világban, amikor szinte félévente „megtalálják” a
bűnözés, vagy – urambocsá’ – „a gyilkosság génjét”, és ahol az életünk minden
pillanatában olyan propaganda zuhog ránk, amely a személyes felelősség és a
szabad akarat feladására akar kényszeríteni bennünket, és amely állandóan arról
akar meggyőzni, hogy mindannyian tehetetlen bábok vagyunk ellenőrizhetetlen
hatalmak kezében, nagy szükség van a személyes felelősségre és a személyes
felelősségre épülő költői felelősségre.
Mostanra a „minden
egész” valóban eltörött. Hatalmas civilizációs szakadás korában élünk. A helyi,
regionális és nemzeti kultúrák megőrzése az emberiség létkérdésévé vált. Újfajta
nemzeti érzésre van szükség, amely más nemzetek identitásával kölcsönösen
összefér.
Mindazt, ami „eltörött”,
nemcsak össze kell rakni, ritmusba is kell szedni. A tradíció alapján, annak
szilárd talaján állva új, hatékony, közösség szervezésére és fenntartására
alkalmas költészetet kell teremtenünk. Ahogy a többi népnek is.
Lényegében most jött el a sokat emlegetett „nemzetköziség”,
jobban mondva inkább „nemzetek közöttiség” ideje. A nyelvek és kultúrák az
emberiség közös kincsei, egyik sem alávalóbb a többinél.
Ezzel szemben áll az agresszív, távlat nélküli, üres és
lapos kozmopolitizmus, amely az összes kultúra beolvasztására törekszik. Vele szemben
nincs helye kompromisszumnak.
A kanonizált líra ennek szolgálatában áll, ezért tűnik úgy,
mintha nem is ehhez a bolygóhoz, mintha egy merőben más civilizációhoz
tartozna. Semmiféle hagyományos poétikával és esztétikával nem fér össze,
azokból nem vezethető le.
A kanonizált líra más
világ. A végzet világa.
A következőkben meg fogom vizsgálni.
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése