Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy
milliomosfeleség.
A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a
fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár
szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy
elolvassa.
Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és
figyelmesen, később egyre gyorsulva.
Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak,
ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.
Amikor újra megjelent a milliomos anyuka, Shaw a fejét
csóválgatta. Nem kellett azonban megszólalnia, a mama fecsegett eleget:
- Ugye, mekkora tehetség a fiam? Egyedülálló! Szerintem ő a
világ legnagyobb írója! Fantasztikus! Egyedülálló! Maga is úgy véli, Mr. Shaw?
Az író már nyitotta a száját, de a hölgy nem hagyta szóhoz
jutni.
- Mire van még szükség, mester?
Shaw ismét megpróbált megszólalni, de a szóáradat nem
csillapult.
- Mire van még szükség? Két nagy kiadót is megvásároltam!
Megszerveztem a terjesztést! Ha kell az ügynökeim ötvenezer példányt fognak
felvásárolni az első napokban, hogy jó legyen a forgalom! Több száz előkelő
kritikust és egyéb firkászt vásárolok meg! Olyan kritikákat írnak majd, ami
elindítja a fiamat az irodalmi Nobel-díj felé! Mi kell még?
A hölgy levegőt vett.
Shaw azonnal megfelelt!
Művészi alázat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése