Szerelem és líra - CXLIV.

SZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

A lírai alkotó személyes felelőssége talán a legfontosabb azon új elvek közül, amelyek valóban előrevihetik a magyar költészetet. A szabad akarat elvén alapul, igen sok szállal kötődik az ember egyéni és közösségi identitásához, valamint a tradícióhoz is.

Voltaképpen az elvárás minimuma, hogy az alkotó legyen jelen a saját művében. A régi poéták költeményeiben ez magától értetődik. A lírai Én a költő személyes képviselője, „lelkéből lelkedzett” önmaga; tulajdon életének része, egy adott pillanatnyi önmaga. Ezen a költő magánemberként túlléphet, de életének adott pillanatát személyes jelenlétként mindörökre otthagyja a versében. Személyes részvétel nélkül a vers nem hiteles, csupán halott szóhalmaz.

Fentebb már láttuk, hogy a líra tárgya a nyilvános személyesség. Ennek vállalása már amúgy is feltételezi az alkotó személyes felelősségét, de csak a nyilvános személyesség csak a vállalt személyes jelenlét esetében lehet valóban tárgya a lírának. A líra nem mehet az emberi alá.

Még valami el kell itt mondanom. A lírai Én a magánembertől elvárat alá sem mehet! Amit magad nem akarsz látni, ne mutasd olvasóidnak, embertársaidnak! Közvetve sem. Amit nem adnál a saját gyermeked kezébe, azt máséval se olvastasd!

Személyes felelősség nélkül minden korban keletkeztek verses szövegek; zömmel bökversek, gúnyos, támadó versezetek, rigmusok, csasztuskák; ezek valamilyen hétköznapi ügy, háború, konfliktus, politikai torzsalkodás, vagy reklám céljából íródtak, és nem tartoznak a lírai művészet érdeklődési köréhez. Közös jellemzőjük az alkotó személyes felelősségének hiánya.

 A valódi személyes felelősség akadályozza meg a lírai szöveg dehumanizálódását.

Ami régebben magától értetődött, ma már „hivatalosan” nem elvárás. Ahogy sok más sem, amelyek nélkül a vers – nem vers.

A „hivatalos” irányzatok okozta ízlésrombolás úgy fúrja magát a magyar irodalmi köztudatba, mint a szú a fába. A gagyival „összefogva” képes „leereszkedni” a lehető a legalpáribb mélységekbe is.

A kanonizált lírát majmoló portálokon a „hivatali” irányzat korifeusainak szövegeit utánzó szerencsétlen flótások rendszeresen lerohanják az olyan amatőr költőt, akinek a versében bármi is versre emlékeztet. Kifogásolnak érzelmet, képeket, hangulatot, formát. Mindent, ami valóban lírai.

Az egyik helyen NN körülbelül ezt nyilatkoztatta ki:

„A csengő-bongó ritmus a versben olyan, mint csengettyű a halotti toron.”

?? (Több kérdőjelet is megérdemelne.)

Ennek vajon az egyszerű marhaságon kívül mi értelme van? A ritmus a vers legalapvetőbb eleme. A probléma inkább a hiánya szokott lenni. A kanonizált líra sznob körökben olyan utánzási ösztönt gerjeszt, ami az ízlést is keményen rombolja, szinte minden ellenkező előjelűre vált. Fehér lesz a fekete.

A lírában ugyanolyan fontos a mesterségbeli tudás, mint másutt. Aki nem képes szépen gördülő sorokat, briliáns képeket, és – igen” – csengő-bongó ritmust alkotni, nem költő. A gyalogjáró, döcögő szövegnek akkor sincs lírai érdeke, ha a témájának egyébként lenne, és akad benne imitt-amott néhány valóban szép kép, megragadó kifejezés.

A ritmus a versnek örök jellegzetessége, de nem állandó. Egy-egy ritmusfajtát időnként rongyosra koptatnak, ezért új verszenére van szükség ahhoz, hogy újra érvényesülhessen a költői erő.

Ady annak idején nem volt hajlandó a kor ritmusfajtáit alkalmazni, új ritmusfajtákat, új verszenét választott helyette. Amikor magyartalansággal vádolták, inkább visszanyúlt a régi magyar költészet versformáihoz.

A ritmusfajták változhatnak, de a vers – vers marad.

„A csengő-bongó ritmus a versben olyan, mint csengettyű a halotti toron.”

Szent Habakuk! A líra nem halotti tor! Hogy’ volna már az?

Itt kell megállnom. Miféle Istentől és embertől elrugaszkodott gondolkodás, miféle áporodott ellen-esztétika lehet az, ami a líra alapvető területévé éppen a halált és a gyászt teszi? Vagy az undor és a rettenet? Vagy a csüggedés és a reménytelenség?

A líra talán az irodalom legrégibb formája. Mindenkor az emberi érzelmek teljességét vonultatja fel. De nem azon alapul, hogy az élet megszűnik, hanem azon, hogy – az Élet megy tovább. Az Élet mindig megy tovább.

A líra egy közösséghez szól, és a közösség élete mindig folytatódik.

A lírában megvalósul egyén és közösség lírai élményközössége. A lírában megszólaló fájdalom a közösség fájdalma is, a magány a közösséget is érinti, mindennek önmagán és az individuumon túlmutató szerepe és hatása van. Ezért is az egyik alapvető lírai helyzet az elégikus szituáció; fájdalmas tartalom rendezett formában.

A rendezett forma az Élet folytonosságát jelenti, mert a ritmus alapja a szívdobogás. Az Élet megy tovább, a vers tovább él, mint a költő.

A puszta reménytelenség sohasem teremt nagy költészetet. Volt a magyar lírában olyan költő, akit fiatalon minden kortársánál tehetségesebbnek tartottak, mégsem tudta befutni azt a pályát, amit a talentuma ígért, éspedig azért nem, mert a bánaton kívül nem volt képes más hangon megszólalni. Egyhangú és csaknem egy témájú költő maradt – a magyar költészet harmadik vagy negyedik vonalában. Önbizalom nélkül nem lehetséges jelentős költői teljesítmény.

A költői nagyság egyik ismérve, hogy saját személyes érzelmein kívül képes-e az alkotó a közösségének érzelmeit sajátjának megélni és a közösség számára élményt adóan tolmácsolni.

A nagyság másik kritériuma: tud-e távlatot nyújtani a költő a közösségének. Képes-e túllépni halálon, fájdalmon, bánaton. Képes-e korának minden fontos momentumát érzelmi síkra vetítve megosztani a közönségével? A nagy költők képesek rá, de csak ők.

És arra is, hogy mindezt szépen, felejthetetlenül, emlékezetesen, közösséget újjáteremtő módon, lírai élményközösséget kiváltva tegyék.

A tradíció a lírán keresztül építi a jövőt.

A magyar költészet legnagyobb alkotóinak életműve leginkább abban közös, hogy képesek voltak lírai szintézist létrehozni a közösség számára. Ezt lehet elmondani Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila lírájáról.

Eleve figyelmeztető lehetne, hogy a felsoroltak egyike sem követte az akkori „hivatalosan trendi” lírát, emiatt nehézségeik támadtak.

Térjünk vissza a költői felelősség fogalmához.

A lírai költő felelőssége a mesterségbeli tudás, a hit, a személyes részvétel és az erkölcsi jó melletti elkötelezettség szintézise. Értékes költészet ezek egyike nélkül sem lehetséges.

A költői felelősségnek vannak formai elemei is, ilyen például a vers gondos központozása. A manapság „trendivé” lett ostoba központozatlanság nemcsak a kommunikációra való tudatos képtelenséget és a vers szavalhatatlanságát jelenti; a költő ilyenkor voltaképpen kivonul saját verséből, semmiféle felelősséget nem vállal. Nagyon sok olyan központozatlan vers születik manapság, amely csaknem kizárólag központozással értékessé tehető. Ha a költő erre nem hajlandó, a szerző nem vállalja a személyességet, és ezzel voltaképpen a lírai felelősséget tagadja meg.

A költői felelősség a vállalt mindig a tudatos és lelkiismeretes választásban nyilvánul meg.

Korunk információrengetegében szinte minden pillanatban választásra kényszerülünk. Filozófiai értelemben a választás minden esetben a szabad cselekvés és a végzet valamelyik formája közötti döntést jelenti.

A világban ma a személyes felelősségnek sokkal nagyobb szerepe van, mint a történelem során eddig bármikor.

Globális és lokális mentén egyensúlyoz a mai emberiség. Valamiféle globalizációra mindenképpen szükség van, de ez nem vezethet a lokális kultúrák szétzúzásához vagy fellazításához. A valóban az emberiség érdekeit képviselő globalizáció csakis a közösségi identitások tiszteletben tartásával hozhat igazi fejlődést.

A költő mindig egy közösséget képvisel, az emberiséghez a közösségén keresztül tartozik. Nem lehet a globalizáció öncélú ellensége, akkor provinciális volna, de nem állhat szemben valami ködös globalizáció gólyaperspektívájából a közösségével sem, mert akkor lírája a levegőben lóg, és előbb-utóbb vagy globalista erők propagandistájává, vagy öncélúvá és jelentéktelenné válik.

Egy olyan világban, amikor szinte félévente „megtalálják” a bűnözés, vagy – urambocsá’ – „a gyilkosság génjét”, és ahol az életünk minden pillanatában olyan propaganda zuhog ránk, amely a személyes felelősség és a szabad akarat feladására akar kényszeríteni bennünket, és amely állandóan arról akar meggyőzni, hogy mindannyian tehetetlen bábok vagyunk ellenőrizhetetlen hatalmak kezében, nagy szükség van a személyes felelősségre és a személyes felelősségre épülő költői felelősségre.

Mostanra a „minden egész” valóban eltörött. Hatalmas civilizációs szakadás korában élünk. A helyi, regionális és nemzeti kultúrák megőrzése az emberiség létkérdésévé vált. Újfajta nemzeti érzésre van szükség, amely más nemzetek identitásával kölcsönösen összefér.

Mindazt, ami „eltörött”, nemcsak össze kell rakni, ritmusba is kell szedni. A tradíció alapján, annak szilárd talaján állva új, hatékony, közösség szervezésére és fenntartására alkalmas költészetet kell teremtenünk. Ahogy a többi népnek is.

Lényegében most jött el a sokat emlegetett „nemzetköziség”, jobban mondva inkább „nemzetek közöttiség” ideje. A nyelvek és kultúrák az emberiség közös kincsei, egyik sem alávalóbb a többinél.

Ezzel szemben áll az agresszív, távlat nélküli, üres és lapos kozmopolitizmus, amely az összes kultúra beolvasztására törekszik. Vele szemben nincs helye kompromisszumnak.

A kanonizált líra ennek szolgálatában áll, ezért tűnik úgy, mintha nem is ehhez a bolygóhoz, mintha egy merőben más civilizációhoz tartozna. Semmiféle hagyományos poétikával és esztétikával nem fér össze, azokból nem vezethető le.

A kanonizált líra más világ. A végzet világa.

A következőkben meg fogom vizsgálni.

Folytatása következik.

Kopognak az első fagyok

Kopognak az első fagyok,

Férfi vagyok, apa vagyok.

Késő ősz orcája komor,

Kis családom: rózsabokor.

Kicsi házban Anikóval,

Nyárban, télben, rosszban, jóban.

Kopognak az első fagyok,

Férj vagyok és apa vagyok.

Talpig szóban,

Talpig csendben,

Az Istennel mindig

Szemben.

Jönnek már az első fagyok

Kezdet és

Vég;

Mindig titok.

Kopognak az első vagyok,

Anikómnak férje vagyok.

Régi szerelemkabátban,

Hétköznapi meghitt vágyban.

Ősz derekán,

Földön,

Égen,

Van világom,

Feleségem.

Kopognak az első fagyok,

Ember vagyok, magyar vagyok.

A felszín bárhová mehet;

Élni,

Halni

Itthon lehet.

Ég is,

Föld is

Jövőt akar;

Akarjon élni a magyar.

Kopognak ez első fagyok,

Ember vagyok, költő vagyok.

Amikor a káosz makog,

Lírát, ritmust gödörbe dob,

Puccos, nyegle „modern” halál

Mindent a semmibe kaszál,

A helytállás Létet érhet;

Még mindig ritmus az Élet.

Kopognak az első fagyok,

Férfi vagyok, ember vagyok.

Történelmi fordulópont vol-t Szigetvár ostroma? - XIV.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Zrínyi Miklós már a szigetvári ostrom előtt is vett részt komoly várvédelmi harcban. Ma már erről kevés szó esik, de akkoriban döntő fontosságú volt. Kevés olyan magyar várkapitányt ismerünk, aki több létfontosságú török várostrommal szemben védelmezett igazán jelenős magyar várat. Zrínyi Miklós ezen kevesek egyike volt.

1529-ben Zrínyi már részt vett Bécs védelmében. Az azonban még merőben más szituáció volt. Buda vára még a magyar király kezén volt, és föl sem merült, hogy a török tartósan berendezkedhet az ország közepén. Kétségtelen azonban, hogy Zrínyi Miklós az első komoly várvédelmi tapasztalatait a császárváros védelmében szerezte. Ez azonban a hazai viszonyokra csekély hatással bírt. Magyarországon egyetlen erőd sem volt Bécshez fogható, és az osztrák fővárost is csak nehezen, nagy veszteséggel sikerült megoltalmazni. Gyaníthatóan az ostrom Zrínyi számára leginkább elvi jelentőséggel bírt; megmutatta, hogy felkészült és elszánt védelem kudarcra ítélheti a török ostromot.

1541-ben török kézre került az ország fővárosa, a következő években pedig a török megkezdte a hódoltság kiszélesítését, részben Buda stratégiai védelmének, részben pedig a további hódítások előkészítésének céljából.

Ilyen célokkal indult az 1543-as török hadjárat.

A török támadás gyászos eredményei kapcsán nem indokolatlan azt mondanunk, hogy voltaképpen ezzel a hadjárattal kezdődött Magyarországon a török Hódoltság igazi története.

Elestek a következő fontosabb várak és városok:

v     Szeged

v     Siklós

v     Pécsvárad

v     Pécs

v     Törökkoppány

v     Esztergom

v     Tata

v     Székesfehérvár

v     Ozora

v     Simontornya

v     Tamási

Szulejmán szultán személyesen vonult fel a török fő erőkkel. Igen fontos magyar várakat és városokat foglalt el, kiszélesítve ezzel a török uralma alá tartozó területet. Buda megközelítési útjait szisztematikusan elfoglalták.

A magyarok mindenütt elkeseredett és hiábavaló ellenállást tanúsítottak. Érdekes, hogy a lakosság sokkal inkább hajlamos volt rá, hogy helyben maradva várja meg a támadást, mint a katonák. Ezek több esetben előre megfutamodtak. Különösen a külföldiek iszkoltak el gyakorta az oszmán útjából.

Ha a térképre nézünk, nyilvánvalónak tűnik, hogy például Pécs vagy Siklós menthetetlen. Ezeket mindenképpen elfoglalja a török, szüksége van rájuk Buda megtartásához.

Mégis. Még ezeknek a városoknak a lakói is védekeztek, amíg tudtak. Egyik véres és hiábavaló védelmi harc a másikat érte. Tört előre a roppant áradat, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a szétvert, meghasonlott, padlóra küldött ország nem rendelkezik elegendő erővel a megállítására.

Micsoda lelkierő lehetett ezekben az emberekben, ha újra és újra megkísérelték a tökéletesen reménytelennek tűnő ellenállást a legyőzhetetlennek hirdetett török ellen, a világ egyik legerősebb hadserege ellen?

Mi ért nem menekültek? Miért nem költöztek külföldre? Miért nem hódoltak meg önként, ha a török úgyis legyőzhetetlen?

A török is csodálkozott. Az ellenálláson is. Azon meg legfőképpen, hogy a magyarok még a meghódított területen is szívósan ragaszkodnak magyarságukhoz és keresztény hitükhöz? Mi értelme ennek? A Balkánon egyre többen térnek át az iszlámra, miért makacskodnak?

Reménytelen ellenállás, halál, halál, halál…

Mi értelme volt?

Ellenállás nélkül, harc nélkül soha sehol nem lehetett volna megállítani a törököt.

Kockázat nélkül nem létezik győzelem. Nagyon sok honfitársunk kockáztatta, vagy éppen feláldozta akkor ezért az életét.

A török pedig csak egyre hömpölygött tovább, sorra elnyelve falvakat, várakat, városokat.

Az igazán nagy területi veszteséget az ország nem a Duna vonalán szenvedte el, ahol a szultán vonult fel a fő erőkkel, hanem a szárnyakon, ahol a különféle alvezérek csapatai özönlötték el a magyar vármegyéket.

Így esett el az Alföldön Szeged.

Ilyen, a szárnyakon vezetett támadás volt az ország délnyugati részei, valamint Horvátország és Szlavónia ellen Ulema boszniai pasa és Murád pozsegai bég támadása.

A török sorra elfoglalta Csázmát, Atinát, Sofronicát (előbbit Batthyány Orbán, utóbbit Bánffy István védelmezte), Belostinát, Rahócot, majd a Dráván átkelve a Muraközbe tört.

Kritikus helyzet. Ha a török ezeket a területeket 1543-ban meghódítja, sohasem alakulhat ki a Zrínyi-birtokok védelmi rendszere, és az oszmán hadaknak szabad átjárása nyílik Stíria és Itália felé. Akkor másképpen alakul a magyar történelem. Még sokkal kedvezőtlenebbül.

Vajon melyik volt az a vár, amelyik a Muraközben útját állta a töröknek?

Nincs sok választásunk.

Csáktornya.

A Zrínyi birtokok leendő központja. Ekkor még nincs Zrínyi tulajdonában. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy Később Zrínyi Miklós minden követ megmozgat majd, hogy megszerezze. Fontos vár, a lehető legfontosabb. A babonák, előjelek, ómenek korában élünk. Egyes helyeknek, sőt dátumoknak is mágikus erejük van.

Ilyen dátum például augusztus huszonkilencedike. A magyarok, sőt a Magyarországon harcoló keresztények rettegnek tőle.

Mi minden történt augusztus 29-én?

Nézzük egyenként:

1521.

Ø      Ezen a napon esik el Nándorfehérvár.

1526.

Ø      Ezen a napon vívják a mohácsi csatát.

1541.

Ø      Ezen a napon veszi be a török csellel Budát.

Ez volt a „mágikus nap”, „a gonosz dátum”, a törökök számára „a szerencse napja”, a magyarok rettegtek tőle. Még a következő évszázadban is. 1660-ban szintén ezen a napon esett el Nagyvárad.

Buda visszafoglalásának idején, 1686-ban még mindig rémületet okozott a dátum az ostromlók körében. Nem véletlen, hogy a török éppen ezen a napon kísérelt meg kitörést. Amikor a nap „mágiája” csődöt mondott, a védősereg ellenállása gyorsan meg is tört.

Ha egy napnak ilyen „mágikus” ereje van, vajon miféle jelentőséggel bírhat egy mágikus hely?

Például az a vár, amely először állította meg Magyarországon a Mohács utáni török terjeszkedést?

Csáktornya volt az a vár, amely Magyarországon először vert vissza sikerrel török ostromot. Nem véletlenül törekedett a megszerzésére később Zrínyi Miklós.

Ma a nemzeti emlékezetben úgy él a török várháborúk időszaka, mint kemény, de dicsőséges küzdelem a barbár török hódítók ellen. Azonnal Eger vára jut eszünkbe, Gárdonyi Géza regénye ezt szinte belénk égette.

De akkoriban még nem létezett ilyen példa. Eger várának dicsőséges védelméig még csaknem tíz esztendő van hátra.

Most azt tapasztalják a kortársak, hogy a török minden várat, minden várost elfoglal, azt is, amelyet a legelszántabban, a legszívósabban védenek. Egyetlen erődítmény sem áll meg előtte.

Néhány szót szólnom kell a török várostromról.

Annak idején a terepet uraló pontokon épített lovagvárak képesek voltak véget vetni egy-egy hadjáratnak. A lovagi hadvezérek általában nem sokat konyítottak az ostrom művészetéhez. A római harci eljárások feledésbe merültek, a néha sebtében összetákolt ostromtornyok, hajítógépek, faltörő kosok felhasználásával is nehéz és körülményes volt a megerősített helyek ostroma. Nagy részben azért, mert a lovagi seregek katonáinak nem fűlött a foguk a kétkezi munkához. „Parasztként dolgozni” szégyen volt, nemesi származáshoz méltatlan.

Érdekes, hogy ennek a lovagi szemléletnek a nyoma még a XVI. századi Magyarországon is megmaradt. Bő évtizeddel Szigetvár eleste után valamelyik osztrák parancsnok azt javasolta Nádasdy Ferencnek, az „erős fekete bégnek”, hogy vágja át valamelyik kisebb folyó gátját, mert az útját szegné a török portyázóknak. Nádasdy erre valami olyasmit felelt, hogy „a katonái nem dolgoznak, mert mind nemes”.

Ágyúkat várak ostromára már nagyon hamar alkalmaztak, vegyes eredménnyel. Az ormótlan lövegek szállítása a rossz utakon sokszor megoldhatatlan feladatot jelentett. Az első lövegek naponta csak néhány lövés leadására voltak képesek, a csövük gyakran megrepedt, felrobbant. Időnként több kárt okoztak a saját csapatoknak, mint az ellenségnek.

A fejlődés azonban mégis az ágyúk alkalmazása mentén haladt előre.

Kezdetben óriási méretű, kőből faragott lövedékeket lövöldöztek a falakra. Voltaképpen a korábbi hadigépek eljárása volt ez, csak a golyókat most ágyúkból lőtték ki. Nándorfehérvárt 1456-ban a török még így ostromolta. Az ilyen ostromban gyakran előfordult, hogy a lövedék a falakon darabokra tört, és nem volt képes kárt okozni.

Valamikor az 1450-es években a francia és a burgundiai tüzérség kezdte használni a vasgolyót. Ezzel megnövekedett a várostrom hatékonysága. A franciák vasgolyókkal foglalták el, vagy döntötték romba az angol erődöket, a század végére ki is űzték hazájukból a szigetországi megszállókat. Közben értékes tapasztalatokat szereztek az ágyúk mozgatása és az ostromtüzérség mobilizálása terén.

A mobil ostromtüzérség európai premierjére sokak szerint VIII. Károly francia király itáliai hadjáratában került sor. A franciák korábban bevehetetlennek tartott erődök egész sorát foglalták el ostromtüzérségük alkalmazásával. Nem egyet úgy, hogy a vár túlságosan magas és vékonyra épített fala a védőkre omlott. Az ostromágyúk a falat rombolták, a meredek röppályájú lövegek (zömmel mozsarak) pedig igyekeztek belőni a falak mögé.

Az itáliai hadmérnökök tanultak a leckéből. Mostantól sokkal alacsonyabbra, de jóval szélesebbre építették az erődök falait. Ezekre már kellő számú ágyút lehetett helyezni, hogy tűzpárbajt vívhassanak az ostromlókkal. Szintén itáliai újítás volt a nagyméretű, oldalazó védmű, azaz a bástya. Ez már teljes mértékben a lőfegyverekre építette a védekezést; a bástyákon elhelyezett ágyúk és muskéták védelmezték egymást, illetve a közöttük lévő falszakaszt, a kötőgátat (kurtinát).

A bástyák kezdetben kerek alaprajzúak voltak, de az ilyenek hátránya hamar kiütközött. A bástyák köríve mentén holttér keletkezett, a védelmi létesítmény tövébe jutott támadókat már nem lehetett tűz alá venni.

A holttér kiküszöbölésének szándéka hozta létre a szögletes, háromszög alakú olaszbástyákat. Idővel a bástyák mérete növekedett, a kötőgátak hossza pedig csökkent.

A magyarországi várépítészet nagyjából idáig jutott.

A török ostromtudása korántsem volt lebecsülendő. Időnként látványos hibákat is elkövetett, például Eger híres ostrománál, amikor nem jött rá, hogy a palánkfalakat nem szemből, hanem ferdeszögben kell lőnie. Előbbi esetben a lövedék a palánkot fedő sárral tapasztott vesszőfonadékba tapadva erősíti a falakat, utóbbi esetben a fedőanyag lepereg, és a palánk gyorsan szétesik. Dobó István 1552-ben sikerrel védte meg Eger várát, negyvennégy év múlva azonban a közben alaposan megerősített és jóval nagyobb őrséggel rendelkező vár mégis viszonylag gyorsan török kézre jutott.

A következő század néhány francia hadmérnök elismerte, hogy a török ostromművészet egyáltalán nem korszerűtlen, sőt némely elemét maguk a franciák is az oszmánoktól vették át.

Köztudomású. Hogy a XVI. század folyamán a franciák és a törökök szinte végig szövetségesek voltak. Még a magyarországi hadszíntérre is kerültek franciák. 1600-ban, Kanizsa ostrománál például ötszáz főnyi francia alakulat is szolgált az oszmán seregben.

A török hódítók úgy jutottak el Európába, hogy eleve állandó hadsereggel rendelkeztek, ami a kontinensen lényegében véve a Római Birodalom óta nem létezett. Ez képezte az oszmán fölény legfontosabb komponensét. Ez tette lehetővé, a hadsereg állandó jellegéből fakadó szervezési és kiképzési hatékonyság és az ebből fakadó harctéri állóképesség, hogy olyan helyzetben is győzni tudjanak, amikor ellenségeik nem voltak súlyos létszámhátrányban, és olyan egységekkel rendelkeztek, amelyek képesek voltak a török alakulatokkal szemben a harcmezőn jelentős taktikai fölénybe kerülni. Erre példa a nikápolyi csata.

Az állandó hadsereg jellegéből eleve következik, hogy feladatkörének minden lehetséges eszközzel próbál megfelelni. Az oszmán állandó hadsereg legfontosabb feladata az állandó hódítás volt, az pedig gyakran együtt járt várak és városok ostromával. Voltaképpen ezt nem is tudták elkerülni.

Az állandó hadsereg jellegéből az is következik, hogy a török rendelkezett műszaki alakulatokkal, illetve voltak az oszmán gyalogságnak olyan egységei, amelyeket földmunkákra lehetett vezényelni, és voltak hozzáértő tisztek is, akik az ilyen munkálatokat irányították.

Az oszmán haderő legfontosabb és katonailag legütőképesebb részét a reguláris, portai seregnek nevezett kapi-kuluk csapatok adták. Ennek egyik alakulata volt az udvari tüzérség. I. Szelim szultán óta a török jelentős tábori tüzérséggel rendelkezett.

Köztudott, hogy a török tüzérség zöme zsoldba fogadott nyugat-európai szakemberekből – olaszokból, franciákból, portugálokból, spanyolokból – állt. Szigetvár ostrománál a tüzérségi parancsnok szintén egy portugál tiszt – Ali Portug bég – volt.

A tűzfegyvereket az oszmán fegyveres erők hamar átvették. Éppen a tárgyalt korszakban, Szulejmán szultán idején szerelték fel a török gyalogság jelentős részét – főleg a janicsárokat – puskákkal.

A várostrom korabeli török elvei semmivel sem voltak rosszabbak a korabeli nyugat-európai ostromművészetnél. Ez természetesen leginkább a török főerőkre vonatkozik; egy-egy pasa vagy bég – különösen a „béke” időszakában – helyenként igen gyarló módszerekkel kísérelte meg valamelyik magyar vár elfoglalását. Ha azonban a szultán, a nagyvezír – esetleg a budai pasa – volt a támadás vezetője – az ostromot aligha lehetett félvállról venni.

Hogyan is zajlott a török várostrom?

Folytatása következik.

Fáradt napfény ősz derekán

Fáradt napfény ősz derekán,

A vén Idő: gőgös kagán.

A vén Idő: kánok kánja,

A halandót sose szánja.

Halandó az Isten álmán,

Hajózik az Idő hátán.

Fáradt napfény ősz derekán,

Létünk a vén Idő hátán.

A borongós őszi katlan

Fejjel a jövőbe zuhan.

Csak jövőbe, csak előre,

Felbucskázva, fejtetőre.

Fáradt napfény ősz derekán,

Az Idő: poshadt sarlatán.

Testet emészt, hitre tapad,

Cserébe meg semmit nem ad.

Az Idő elvek nélküli,

De mi vagyunk a túszai.

Siklunk lompos járszalagján,

Fáradt napfény ősz derekán.

Nem lassítva, nem sietve,

Látszólag világba vetve…

Fejjel csúszva idő-árba,

Bölcső és sír közé zárva…

Mindig remélve, helytállva,

Nem mi, csak az Idő árva…

Cammogunk hát idő-háton,

Hátunkon a halál-járom.

Remény-rés Idő ablakán;

Fáradt napfény ősz derekán…

Fáradt napfény ősz derekán

Fáradt napfény ősz derekán,

A vén Idő: gőgös kagán.

A vén Idő: kánok kánja,

A halandót sose szánja.

Halandó az Isten álmán,

Hajózik az Idő hátán.

Fáradt napfény ősz derekán,

Létünk a vén Idő hátán.

A borongós őszi katlan

Fejjel a jövőbe zuhan.

Csak jövőbe, csak előre,

Felbucskázva, fejtetőre.

Fáradt napfény ősz derekán,

Az Idő: poshadt sarlatán.

Testet emészt, hitre tapad,

Cserébe meg semmit nem ad.

Az Idő elvek nélküli,

De mi vagyunk a túszai.

Siklunk lompos járszalagján,

Fáradt napfény ősz derekán.

Nem lassítva, nem sietve,

Látszólag világba vetve…

Fejjel csúszva idő-árba,

Bölcső és sír közé zárva…

Mindig remélve, helytállva,

Nem mi, csak az Idő árva…

Cammogunk hát idő-háton,

Hátunkon a halál-járom.

Remény-rés Idő ablakán;

Fáradt napfény ősz derekán…

Művészi alázat

Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy milliomosfeleség.

A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy elolvassa.

Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és figyelmesen, később egyre gyorsulva.

Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak, ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.

Amikor újra megjelent a milliomos anyuka, Shaw a fejét csóválgatta. Nem kellett azonban megszólalnia, a mama fecsegett eleget:

- Ugye, mekkora tehetség a fiam? Egyedülálló! Szerintem ő a világ legnagyobb írója! Fantasztikus! Egyedülálló! Maga is úgy véli, Mr. Shaw?

Az író már nyitotta a száját, de a hölgy nem hagyta szóhoz jutni.

- Mire van még szükség, mester?

Shaw ismét megpróbált megszólalni, de a szóáradat nem csillapult.

- Mire van még szükség? Két nagy kiadót is megvásároltam! Megszerveztem a terjesztést! Ha kell az ügynökeim ötvenezer példányt fognak felvásárolni az első napokban, hogy jó legyen a forgalom! Több száz előkelő kritikust és egyéb firkászt vásárolok meg! Olyan kritikákat írnak majd, ami elindítja a fiamat az irodalmi Nobel-díj felé! Mi kell még?

A hölgy levegőt vett.

Shaw azonnal megfelelt!

Művészi alázat!

Őszi Jövő

Mogorva, ólmos fellegek

Takarják be az eget,

Könyörtelen Jövőnk újabb

Gond-esőkkel fenyeget.

Rég felázott már a talaj,

Hangosan cuppog a sár,

Hullt levélraj száll a szélben,

Mint barantáló tatár.

Tovatűnt a néhai Nyár,

Fonnyad lelkünkben a Múlt,

Előbb-utóbb hamuvá lesz

Minden, ami lángra gyúlt.

Károgással adják hírül

Népes varjú-seregek,

Hogy győz a zsarnoki önkény,

És a Tél-Úr közeleg.

Hajnalonta már a vén Fagy

Kőcipellője kopog,

Az éjjelek hosszabbodnak,

Csonkulnak a nappalok.

Vénülő Ősz – öreg holló

Szárnyát kiterjeszti ránk.

Téli ködbe, téli gyászba

Öregedik a Hazánk.

Jövő Tavasz ígérete

Ma még csak hitegetés,

És ha hagyjuk, Istentől is

Elválaszt a csüggedés.

Mogorva, ólmos fellegek

Hirdetik már a Telet,

Kályha, Bizalom, Szerelem

Adhat elég meleget.

Szerelem és líra - CLXIII.

SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

Jelenkori filozófiai gondolkodásunk egyik legfontosabb kérdésévé lépett elő a tradíció fogalma és értelmezése.

Az immár másfél évszázada megjelent, azóta is újabb meg újabb hullámokban feltorlódó „modernség” egymással is gyakorta ellentétben álló, kidolgozatlan kusza és ellentmondásos nézetek konglomerátuma. A tradíció csökönyös tagadásán kívül nemigen van bennük közös. Hatásuk azonban nagyon is jelentős: lényegében létrehoztak egy álkultúrát, amely a világ „hivatalos” művészeti és irodalmi szemléletének alapjává vált.

Napjainkra már nagyon is nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyesféle álkultúra semmiféle tekintetben sem képes betölteni a küldetését. Tömegbefolyása nincs, valódi népszerűsége nulla. Ezen az sem segít, hogy igen szívósan szervezi és építi a maga sznobizmusát.

Tömegbefolyás és – valljuk meg – igazi frissesség hiányában hivatali kultúrává vált. Nincs más lehetősége hatalmának és befolyásának megőrzésére. Megpróbálja hivatali hatalmának felhasználásával megakadályozni, hogy bármilyen másféle kulturális szemlélet is érvényre juthasson a társadalomban. Valóságos egyházat teremtett maga köré nemzetközi kapcsolatokból, díjakból, katedrákból, tanszékekből, folyóiratokból. Megteremtette a maga kánonját.

Van azonban gyenge pontja ennek ellenére, nem is kevés. A puszta túlerő ugyanis esztétikai kérdésekben nem releváns. Igazából másutt sem az.

Mivel az esztétikai tradíció nem támogatja őket, kénytelenek voltak helyette kialakítani egy pusztán „hivatali” esztétikát – az esztétikának fentebb tárgyalt úgynevezett hivatali elméletét.

Ez a leggyengébb pontja, ezt a problémát nem lesz képes soha megoldani és totális bukását is ez okozza majd. A jelenlegi „hivatali kultúra” esztétikai kánonja semmiféle hagyományos esztétikából nem vezethető le, sőt azzal igen sok pontban ellentétes. Ezen a téren valódi kompromisszum nem létezik.

Ebből fakad a tradíció elvetése, a hagyományok makacs tagadása. Ha valamit a tradíció a legkisebb mértékben sem szentesít, aligha illeszthető be tartósan a kultúra folyamatába. Az érdekében totálisan meg kell tagadni a hagyományt, helyette „evolúciós ugrásokról”, meg hasonlókról kell beszélni.

A tradíció problematikája ezen a ponton kapcsolódik az evolúcióval kapcsolatos elméletekhez és spekulációkhoz.

Az evolúció elméletének túlhajtása, a csőrrel és kopoltyúval rendelkező jövőbeli emberek, az emberi testnek csillagporrá, vagy egyébbé való jövőbeli átalakulása és az ehhez hasonló science fiction „szellemiségű” ötletek teljesen más dimenzióba akarják helyezni az emberiség történetét, leginkább azért, hogy kiküszöböljék a tradíciót.

A „poszthumán” hatályon kívül helyezi a humánt.

Meg kel mondanom, hogy a történeti tudományok és az evolúció elméletének jelenlegi alakulása egyre kevésbé támogatja ezeket a fantazmagóriákat.

Az utóbbi évtizedek során az evolúció tudományos elmélete számos ponton megváltozott. Annak idején nekünk még azt tanították, hogy a homo sapiens legfeljebb 35-40 ezer évvel ezelőtt jelent meg a földön. Azóta ez az időszak már megtöbbszöröződött, és ma is tart a tudományban az időmélység hátrálása.

Már annak idején is azt éreztük, hogy a 35-40 ezer év túlságosan kevés annak a rendkívül szerteágazó kulturális és erkölcsi komplexumnak a kialakítására, ami az emberi jelenség lényegét alkotja. Az európai és észak-amerikai civilizáció alapját képező Bibliát szó szerint értelmezni akaró fundamentalisták ugyan csak néhány ezer évre akarnák redukálni az emberi történelmet, pedig az általuk hivatkozott hagyományok is sokkal hosszabb múltra utalnak. Azt gondolom, azoknak van igazuk, akik az emberiséget a jelenleg feltételezettnél sokkal ősibb jelenségnek tartják.

Olyan kérdéshez érkeztem, ami mellett szó nélkül nem mehetek el.

Teremtés vagy evolúció?

Szerencsére a szerelem és a líra kapcsán nem kell ebben a kérdésben evolucionisták és kreacionisták között igazságot tenni. azt viszont mindenképpen el kell mondanom, hogy a kérdés nem tisztázható megnyugtatóan anélkül, hogy ne tisztáznánk az emberi jelenség lényegét alkotó erkölcsi és kulturális alapok keletkezését.

Az emberiség aligha keletkezhetett a semmiből. A jelen emberiség mindig a tradíció meghosszabbítása. Hagyomány nélkül nem létezik emberiség. Még a hagyományt tagadó művészeti és filozófiai irányzatok is s hagyomány folyamatában jönnek létre. A hagyomány a történelem közösségi és egyéni elsajátítása. Tagadása erkölcsi, filozófiai és esztétikai parttalansághoz vezet.

Azért sem dönthetünk kreáció és evolúció között, mert jelenlegi formájában nyilvánvalóan egyik sem képes végleges választ adni a felmerült kérdésekre.

A kreacionizmus és az evolúció tudománya nincsenek egy dimenzióban. Semmiféle téren.

A kreacionizmus a vallási gondolat átkonvertálása logikai vagy kvázi-logikai síkra az evolúció-elmélet (vagy annak egyik-másik képviselője, esetleg arra hivatkozó féltudományos művek, illetve a tradíciók tagadása) elleni tiltakozás jegyében. Ilyen értelemben eleve hátrányban van, és csak az evolúciós teóriák nyilvánvaló hibái, tévedései adhatnak neki muníciót.

Az igazi ellentét nem az evolúció és a teremtés között van. Teremtés és evolúció egyaránt igaz lehet, egymással nem összemérhetők, mert nincsenek egy dimenzióban.

A kreacionizmus olyan síkot igyekszik a logika és a hétköznapi gondolkodás síkjára áthelyezni, amelynek ebben a szférában voltaképpen nincs értelmezése, mert nem konvertálható át a puszta információ szintjére. A vallásos érzés mindig többet fog mondani róla, mint a legtudósabb értekezés.

Az evolúció tudománya jelenlegi állapotában korántsem tekinthető lezártnak. Amíg a DNS legnagyobb részét „hulladék” néven aposztrofálják, a teória nem lehet mentes a tévedésektől.

Szemléleti problémák is akadnak. Az evolúció tudományának feladata nem a kozmosz alapvető titkainak kifürkészése, csak az ember keletkezésének tisztázása. Tudomány és vallásos hit nincsenek egy dimenzióban, a vallás nem „cáfol” és nem „bizonyít” semmiféle tudományos elméletet, ahogy a tudomány sem „cáfol” vagy „dönt meg” semmiféle vallásos elképzelést. Az evolúciót övező propaganda azonban egyértelműen a vallási gondolkodás vetélytársává léptette elő az evolúciós tudományt, ami nyilvánvalóan eltorzította a vele kapcsolatos gondolkodást. Ennek „köszönhetően” az evolúció tana egyféle „kvázi-vallássá”, ellenvallássá vált, ami egyrészt helyenként a bulvár szintjére züllesztette az ember kialakulásáról folytatott vitákat, másrészt olyan szférában tette lehetetlenné a konszenzust, ahol a vita eleve értelmetlen.

Még rosszabb, hogy az evolúció és a vele kapcsolatos tudományok – mindenekelőtt a genetika – a közvéleményben a modern végzetelv támaszaivá lettek.

Ezt természetesen ki kell küszöbölni, a tudomány haladásának ez az egyik legfontosabb kérdése. A másik fontos kérdés tudomány és etika viszonya. A múltban a tudomány mindig rendelkezett erkölcsi alátámasztással, a XX. században ez lényegében semmivé lett. Nemcsak az atombombával kapcsolatban mondom ezt. A tradíció tagadásából minden fronton a kicsinyes haszonelv profitált. Ha a hagyomány erkölcsi hatálya az egyik síkon megkérdőjelezhető, a másikon is azzá válik, tüstént lehet olyan fegyvereket készíteni embertársaink halomra gyilkolására, amelyeket a valláserkölcs minimuma is elvetne.

Meggyőződésem, hogy a XX. század rettenetes tömeggyilkosságai, népirtásai nem történhettek volna meg az erkölcsi tradíció elvetése nélkül.

A propaganda a modern tudományokat elég széles körben igyekszik felhasználni a tradíció ellenében. Előre is, hátrafelé is. előre – a jövő irányában – az evolúció-elméletre hivatkozva beszél madárcsőrű és egyéb emberi monstrumokról, ami viszonylagossá teszi az emberi történelem, valamint a kulturális tradíció lényegét.

Hátrafelé – a múlt irányában – a genetikát felhasználva győzköd bennünket a gének mindenhatóságáról, ami szintén viszonylagossá teszi nemcsak a történelem tanulságait, hanem az elmúlt korok irodalmi és művészeti alkotóinak minden nemes erőfeszítését is.

Voltaképpen ugyanazt teszi, amit a levitézlett kommunista propaganda, csak az „osztályharc” mára nevetségessé vált fogalmának helyébe a genetikai „meghatározottságot” állítja. A cél mindkét esetben a tradíció lerombolása, vagy legalább a hatókörének csökkentése.

Úgy tűnik, ebben sokkal eredményesebb a sztálinizmusnál, mert a hagyományok összetartó ereje drámai mértékben csökken, a tradíció és kulturális identitás nélküli, könnyen befolyásolható tömegemberek száma gyorsan növekszik.

A XX. században szomorú példáit mutatta fel a történelem annak, mi is történhet a világban, ha kidőlnek az erkölcsi tradíciók oszlopai. Elsősorban és leghamarabb a hatalom veszíti el morális támasztékait. A tradíciók megkérdőjelezésével a „mindent lehet” gyorsan megkapja a „mindent szabad” feloldozását. A megsemmisítő táborok és minden mértékez meghaladó tömegvérengzések mutatják a lehetséges következményeket.

Valamit nyomatékosítanom kell.

A tradíció nemcsak érzelmi, hanem erkölcsi fogalom is. Emberségünk általa épül. Elvetése akarva-akaratlanul az alapvető emberi erkölcsi értékek megkérdőjelezését is jelenti.

A tradíció megkérdőjelezése nyomán időről időre mindig erkölcsi vákuum keletkezik. Alapvető értékek relativizálódnak, hamis értékek kerülnek fókuszba. A keletkező légüres térbe szinte bármi behatolhat, vagy kísérletet tehet a behatolásra.

Nem törvényszerű azonban, hogy tényleges erkölcsi relativizálódás jöjjön létre. Ez csak akkor következhet be, ha a megkérdőjelezett értékrend helyébe nem állítanak vele egyenértékű másikat.

Az irodalomban, művészetben törvényszerű, hogy a keletkező, kialakuló új irányzat szükségképpen kétségbe vonja elődjének értékrendszerét. A kialakuló polémiában a tradíció szelektálásával, újraértelmezésével megteremti saját elv-és értékrendszerét, amely az időtálló tradicionális értékeket nem vonja kétségbe, sőt az esetek többségében az átértelmezéssel éppen kiteljesíti, korszerűsíti, távlatosabbá teszi azokat.

Normális esetben így követi egyik irányzat a másikat. Az előzőhöz képest egy-egy újabb feltűnése nem feltétlenül hoz „fejlődést”, de új szempontokat, új értékelveket mindenképpen. Egyik tartalmas irányzat sem veti el az előd értékeit teljesen, és egyik sem akar mindent totálisan eltörölni. Ilyen nem fordult elő egészen a XX. századig.

A tradíció teljes elvetéséből egyéb nem származhat, mint nihil. A tradíció megsemmisítése az emberi társadalom és kultúra dehumanizálásához vezet.

A mi most alakuló új költészetünk sem fogja totálisan elvetni az előző korszak minden értékét. Szelektálni, átértékelni, a korábbi tradíciókhoz való érdemi kapcsolódási pontokat megtalálni akar, hogy korszerű módon fogalmazhassa újra a legfontosabb értékeket. A jelenlegi kánon szempontjainak zöme természetesen elvetendő, de a fürdővízzel együtt nem fogjuk kiönteni a gyereket is.

A tradíció nem örök és állandó jelenség. Állandóan változik, fejlődik, igazodik a korhoz. Fenntartja a hozzá igazodó emberek közösségét, ezek pedig óvják, és gondozzák, hogy életképes maradjon; mert ha elvész, vele együtt az emberi közösség is elenyészik.

A tradíció az emberi jelenség döntő összetevői közé tartozik, ébren tartása, gondozása, a hagyománynak az emberiség morális egysége jegyében időről időre történő újrafogalmazása a művészet egyik legfontosabb feladata. A költő küldetéséből sohasem hiányozhat.

A tradíció megkérdőjelezése, a végzetelv természettörvénnyé emelése, az erkölcs viszonylagossá válása és a lírának a „hivatali” irányba történő degenerálódása szorosan összetartoznak, ugyanannak a jelenségcsoportnak a különböző oldalai. Céljuk is azonos: a „felsőbbrendű” (ipari vagy pénzügyi) emberisteneknek az erkölcsi és kulturális identitástól megfosztott, „globalizált” tömegemberek feletti totális uralma.

A jelenlegi hivatali kultúra ma már rádöbbent, hogy nem tud pusztán az infrastruktúrájára támaszkodni. Ez ma már csak a kultúrsznobokra gyakorol vonzerőt, akik „hivatalosan” még mindig támogatják, magánemberként meg általában azt mondják, amit az aktuális társaság hallani akar tőlük. Az ilyesféle kettős identitás szintén a tradíció megkérdőjelezésének eredménye. A becsület fogalma a gyakorlati életben rugalmassá vált.

A „hivatali” költészet hatalma egyre ingatagabb. Ez lehet egyik oka annak, hogy napjaink „posztmodern” hivatalos „költészete” tanújelét adta annak, hogy „nyitni kíván a tömegek felé”. Ennek a módja nagyon is rá vall: felfedezte a közönségességet, az alpáriságot, a gagyit.

Ennél a fázisnál tartunk ma. Özönlik a társadalomra a „művészi gagyi”. Folyik „a gagyi beemelése a magas irodalomba”. Még csak nem is burkoltan, számos pályázat tűzött ki ilyesféle célt, olyan is akadt, amelyik nevén nevezte a gagyit.

Ne csodálkozzunk rajta, ez a jelenség természetrajzához szervesen hozzátartozik. A jelenlegi hivatali líra nem más, mint önmagát kanonizáló dilettantizmus, ami önmagán kívül minden más lírát dilettantizmusnak minősít.

A gagyi már az avantgarde számos irányzatában szerephez jutott, akadt köztük, ami lényegében ezen alapult. A hivatali líra esztétikán kívüli szempontokat minősít esztétikai alapú ítélethozóknak, ezzel voltaképpen maga a par excellence gagyi.

Ne háborodjunk fel a gagyi megnyilvánulásain, kár az erre fecsérelt energiáért. Azért sem, mert főleg ebből él. Semmi más nem segíti hozzá a meg nem érdemelt nyilvánossághoz, csak a felháborodás teheti érdekessé. Ne tartsuk veszélyesnek, ne rettegjünk tőle, tekintsük annak, ami: alpári játszadozásnak. A költészet szent játék, de játék és játszadozás között a különbség mérhetetlen. Egy világ.

Miben áll még a lírai alkotó felelőssége?

Folytatása következik.

Őszi eső, híg, kopár...

Őszi eső, híg, kopár,

Ragacsos közöny a sár.

Locs-pocs, szivárgó eső,

Lassan pusztuló erő.

Eső áztatta Jövő,

Eső hátán vén Idő.

Őszi eső, híg, kopár;

Tán nem is volt sose Nyár…

Mindig minden szürke volt,

Sose ragyogott a Hold.

Halott jelképek a fák,

Csupa látszat a világ.

Ősi eső, híg, kopár,

Minden vidám fényt kizár.

Vén, közönyös fellegek

Közt kietlen szél lebeg.

Szennyes víz új árkot ás,

Minden csupa hervadás.

Őszi eső, híg kopár,

Csak bennünk lakik a Nyár.

Idő-óceán felett

Nincs híd, csak mi,

Emberek.

Őszi eső, híg, kopár,

Amíg vagyunk, él a Nyár.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XII.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

A huszár és a hajdú olyan katonatípusok, amelyek kifejezetten a török elleni háború tapasztalataiból születtek. Eredményesen tudtak harcolni az oszmán ellen, és akkor ez volt a legfontosabb.

Hogy mennyire eredményesen, az nemcsak idehaza derült ki. Báthory István az erdélyi fejedelmi székből nyerte el a lengyel királyi koronát. A lengyelek a mai napig jó emlékezetű uralkodóik között tartják számon.

Báthory magával vitte és meghonosította a lengyel hadseregben a két sajátosan magyar csapatnemet, a huszárt és a hajdút. Mindkettő káprázatos karriert futott ott be.

A lengyel huszár világhírű katonatípus lett. A magyar előd számos jellegzetes felszerelési tárgyát megőrizte, de a kor legnehezebb és egyik leghatékonyabb lovassága vált belőle. Sokak szerint Európa legjobb lovasságát alkotta a XVII. század második felében. Számos csatát vívott meg sikerrel.

Ezek közül biztosan a Bécs felmentésekor Kara Musztafa nagyvezír hadával vívott kahlenbergi csata a legismertebb. A rendkívül széles arcvonalon felsorakoztatott lengyel szárnyas huszárok fergeteges rohama valósággal letarolta a törököt. Ez a roham ihlette Tolkien regényében a rohírok lovasrohamát.

A hajdúk is fontos csapatnemmé lettek a lengyel hadseregben. Fontos részét alkották annak a lengyel gyalogságnak, ahol Európában elsőként szerelték fel lőfegyverrel az összes katonát.

Van egyéb is.

A kor kiváló lengyel hadvezérei a „magyar hajdú alakzat” alkalmazásával verték tönkre a török főerőket. Nem is egyszer. A szultán azon a fronton olyan vereségeket szenvedett, amelyek a magyar hadszíntéren Hunyadi óta nem érték.

Sőt.

A lengyelek a magyar hajdú alakzat alkalmazásával nemcsak a törököt, a svédeket is legyőzték. Méghozzá Gusztáv Adolf király reformjai után, amikor a svéd haderő Európa egyik legjobbjának számított.

Semmi okunk rá, hogy a kor magyar katonatípusait lebecsüljük.

Meglepően hamar kialakultak és elterjedtek ahhoz képest, hogy a Mohács előtt a magyar haderőben megforduló katonatípusok a nyugatiakhoz hasonlítottak.

Buda egyik osztrák ostroma kapcsán hallunk százötven magyar muskétásról, akik a falakon kívül állást foglalva sokáig sikeresen harcoltak a Habsburg erők ellen.

Muskétásnak a század második felében a magyar hadrendben már híre-hamva sincs. Ahogy a páncélos nehézlovasság is eltűnt, pedig Mohács előtt ez alkotta a magyar seregek fő ütőerejét.

A magyar hadviselés alkalmazkodott az aktuális ellenséghez, a törökhöz.

Mindenben azonban nem tudott alkalmazkodni.

Nem voltak olyan várak és megerősített városok, amelyek képesek lettek volna megállítani a törököt.

Képzeljük el, milyen fogcsikorgató elszántsággal próbálják elődeink megvédeni a váraikat, városaikat a mohó, az egész világot felhabzsolni akaró török ellen. A török eddig távol volt, csak a rossz híre ért el hozzánk, hirtelen a közelünkbe kerül, holnapután meg már a nyakunkon lesz.

Kétségbeesetten próbálnak gátat vetni az oszmán terjeszkedésnek. Templomokat, udvarházakat, középkori lovagvárakat erősítenek. Legtöbbször hiába, a török áradat áthömpölyög rajta.

Fogát összeszorítva dolgozik a jobbágy, a városlakó, a kisnemes. A török nem is érti, miért ilyen makacsok, miért akarnak védekezni a világhódító ellen. Miért nem hódolnak be végre?

A mai tucatfiatal hogyan reagálna erre? Ha az állandóan fülébe recsegő silány zenétől egyáltalán el tudna szakadni, egy pillanatra kivenné füléből a drótot, és nyeglén odaböffentené:

-         Miért nem mentek külföldre?

Eszükbe sem jutott. XVI. századi eleink más erkölcsi elvek szerint éltek. Eszükbe sem jutott a világ végére menekülni. Védekeztek foggal-körömmel.

Felfordult a világ. Ki hitte volna korábban, hogy a török eljuthat az ország belsejébe, hogy Pécs, Kaposvár, Szekszárd veszélybe kerülhet?

Meg lehet-e egyáltalán állítani a törököt?

Ha nem lehetne, ma itt nem írhatnék róla.

Zrínyi Miklósnak ebben is nagy érdemei voltak.

Folytatása következik.

Vízzel főz a magyar Ősz

Vízzel főz a magyar Ősz,

Száll a pesszimista gőz.

Drótos fülbe fúj a szél,

Az Idő sose henyél.

Silány zene nyekereg,

Külhonba megy a gyerek.

Vízzel főz a magyar Ősz,

Király sincsen már, csak csősz.

Erkölcsi gyomor korog,

Buta bölcsesség huhog.

Sárkány könnye szemereg,

Egymást marják a fejek.

Vízzel főz a magyar Ősz,

Bölcsész lett a preciőz.

Pörkölt helyett sokhetes

Állott posztmodern-leves.

Helikon kopár hegyen?

Mindegy, csak zagyva legyen!

Vízzel főz a magyar Ősz,

A félénkség sose győz.

Az ember sokat megél,

Egyre hull a falevél.

A múlékony nem örök,

Idő hátán elzörög.

A Reménység fürge őz,

Vízzel főz a magyar Ősz.

Mi a nagykövet dolga?

A XVII. század elején az angol király megbízásából Sir Henry Wotton Itáliába indult, hogy Anglia nagykövete legyen az összes olasz államban.

Akkoriban ez még ritkaságnak számított. Az egyes államok általában egyyzeri megbízással küldtek egymáshoz követeket.

Sir Henry útja hosszú volt, bonyolult és körülményes.

A tengeri út nem volt biztonságos, a Földközi-tengeren nyüzsögtek az arab kalózhajók. Gibraltár akkor még nem volt brit kézen, és az angol flotta sem uralta a mediterrán vizeket.

Wotton Németalföldön szállt partra, a francia birtokokat kerülnie kellett. A német államokon utazott keresztül, hogy aztán az Alpokon átkelve Itáliába jusson.

Augsburgban néhány napra megállt. Itt kérdezte meg tőle valaki, hogy mit is jelent az, hogy “nagykövet”.

Sir Henry válasza nagyon jellemző:

- A nagykövet becsületes ember, akit szeretett hazája külföldre küld hazudozni.

Őszi falevél

Őszi falevél;

A Vén Idő

Nyárból Őszbe

Őszből Télbe

Közönyösen

Mendegél.

Gyűlölködő, béklyózott akarat

Himnuszt gyaláz a Kárpátok alatt.

Betondzsungel lett az ősi vadon,

Szemünk közé vigyorog Trianon.

Múlt-töredékek közt süvít a szél,

És egyre hull az őszi falevél.

Őszi falevél,

Az Ember

Érzelmeiben

Álmaiban él.

Szolga-sznobizmus dollárhoz simul,

S a Történelem darabokra hull.

A globál-légvárak ritkán lakottak,

S a rossz magyarok embernek se jobbak.

Géphangzavar hazug regét mesél,

Lebegve hull az őszi falevél.

Őszi falevél;

Közömbös a szél,

Az ásatag pesszimizmust

Ellepi

A Dér.

A gazdasági végzet csak makog;

Most mi vagyunk az élő magyarok.

Elődeink a múltban…

Azt hiszem,

“Az nem lehet, hogy annyi szív – ma sem…

Jövőre is visszatér majd a gólya,

S ha jó vers van,

Majd akad

Olvasója.

Őszi falevél,

Az Élet remél;

Mindig marad

Hit,

Szeretet,

Amíg ember él.

Szőke nő zűrben az űrben - CCLXXIV.

KÉTSZÁZHETVENNEGYEDIK RÉSZ

Ed Philips most valóban meglepődött. Karen idegesen elhúzta a száját, Helmut tátott szájjal bámult Morgensohn-ra.

-         Ismeretlen tényező? – motyogta Ed Philips. – Miféle ismeretlen tényező?

Morgensohn hallgatott.

-         Bökje már ki! – támadt rá Karen. – Elegem van a meglepetésekből!

Morgensohn nagyot sóhajtott.

-         Az ismeretlen tényező ebben a pillanatban a legnagyobb kockázatot jelenti a számomra, és az önök számára is.

Karen türelmetlenül intett.

-         A lényeget!

Morgensohn bólintott.

-         Mindvégig velem volt. Megpróbált a nyakamba sózni valamilyen önmegsemmisítő programot. Rajtam ült, mint valami istenátok. Annyira erős volt, hogy még a könnyűcirkáló is észlelte.

Karen arca megnyúlt. Valami rémlett.

Ed Philips csodálkozott.

-         Ez hogyan volt lehetséges? Ki képes erre és honnan?

-         A világűr mérhetetlen térségeiben nem létezik semmiféle közvetlen kommunikáció – felelte Morgensohn. – Ennek sem elvi, sem gyakorlat módja sincs. Imformcióim szerint ezt még az Ultenberg csoport sem képes megoldani. Csupán egyetlen logikus magyarázat létezik a jelenségre.

-         Micsoda? – kérdezte a szőke nő.

Ed Philips savanyúan elmosolyodott.

-         Hogy özvetlenül az ön rendszereibe van beépítve?

Morgensohn gyászos kifejezéssel bólintott.

-         Igen. Ez az egyetlen lehetőség.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXLII.

SZÁZNEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Sokan és sokféleképpen kísérelték meg eddig, hogy megfogalmazzák, voltaképpen miben is áll emberi mivoltunk lényege. A definíciók sora várhatóan ezután is folytatódni fog, hiszen minden vélt „fejlettségünk” dacára sem jutottunk még addig, hogy igazi mélységében értsük meg önmagunkat.

Az emberi jelenségnek igazán lényegbe vágó „leíró” értelmezése nem létezik. A XX. századi gondolkodók egy része makacsul kísérletezett azzal, hogy történelméből kiszakítva próbálja értelmezni az embert – az eredménytelenség önmagáért beszél.

Az emberiség keletkezését a tudomány jelenleg az evolúció elméletével magyarázza. Ennek lényege az, hogy lassú és hosszadalmas fejlődéssel jutottunk ki az állatvilágból, és értünk el oda, ahol jelenleg tartunk. A tudomány szerint tehát az ember keletkezett, fejlődött és a fejlődése jelenleg is tart. Az evolúciós tudomány természetesen sohasem mondja azt, hogy az ember fejlődése befejeződött volna.

Ezzel szemben egy amerikai közgazdász, Francis Fukuyama (aki eredetileg éppen úgy klasszika-filológusnak készült, akár Friedrich Nietzsche) hírhedtté vált művében (The End of History and the Last Man) azt bizonygatta, hogy elérkeztük a történelmünk végéhez. Fukuyama ugyan nem jelentette ki azt, hogy jelenkorunk „a létező világok legjobbika”, de a művét a legtöbben mégis így értelmezték.

A későbbi támadások hatására Fukuyama számos részkérdésben visszakozott. A legerősebb támadást Samuel P. Huntington ugyancsak sok vihart kavart írása intézte Fukuyama elképzelései ellen, ebben a bostoni Harvard Egyetem professzora azon nézetének adott hangot, hogy a jövőben egyáltalán nem a „liberális demokrácia” lesz az emberiség civilizációjának legvonzóbb és legerősebb alappillére.

Egy későbbi művében (Our Posthuman Future: Consequences of the Biotechnology Revolution) Fukuyama még inkább elvetette a sulykot.

Itt lényegében azzal hozakodott elő, hogy az emberi fejlődést a biotechnológia fogja irányítani. Ez ma a világot irányító pénzarisztokrácia leghőbb vágya, az emberiség egésze számára pedig rémálom. A pénzügyi emberistenek jövőbeli riasztó antiutópiája.

Nálunk ez leginkább néhány science fiction szerző fantáziáját mozgatta meg, akik őszintén „fejlődésnek” képzelik a hasonló elképzeléseket, sőt meg vannak róla győződve, hogy az emberiség jövője valami ehhez hasonló emberisteni lélekbarkácsolásban rejlik.

Miért ez a bántóan egydimenziós felfogás? Miért feledkeznek meg Fukuyama is a tudományos fantasztikus írók is az emberi jelenség leglényegesebb aspektusairól?

Mi az oka ennek? Puszta technokrata sovinizmus? Nem hinném.

Mielőtt válaszolnék, kissé tovább feszítem a húrt.

Napjaink evolúciótudományának akadnak olyan képviselői, akik a lehető legkomolyabban állítják, hogy a jövőbeli embernek madárcsőre lesz, esetleg csíkos vagy kockás bőre és radioaktív kopoltyúja.

Ez egyáltalán nem tréfa; ha az Olvasó nem hiszi, nézzen utána, miféle habókos nézetek vannak forgalomban ezen a téren.

De nemcsak ezek a nyilvánvalóan problematikus nézetek mutatnak ugyanabba az irányba, hanem azok a látszólag „tudományos” teóriák is, amelyek sokkal visszafogottabban, látszólag nagyon is racionálisan próbálják elhitetni velünk a modern végzetelvet; ide tartoznak a genetikai végzet, a geopolitikai végzet, a külgazdasági, belgazdasági és a többi hasonló fátumok propagátorai is.

A „fejlődés” ilyetén felfogása nem egyéb, mint az emberistenek nagyon is régi tanainak új köntösbe öltöztetése. Ha a „fejlődés” valamiféle abszurd „minőségi ugrást” jelent, úgy a tradíciók valóban nem számítanak semmit. Az erkölcs sem. A kultúra sem.

Hová is vezet az olyan „fejlődési” koncepció, amely a tradícióval ellentétes, az emberi jelenség erkölcsi és kulturális lényegéből nem következő „evolúciós ugrásokkal” számol?

Egyetlen irányba.

Valamiféle „poszthumán” lényhez.

A régi terminológia szerint: az emberfeletti emberhez.

Legyen még világosabb?

Az übermensch világához.

A „felsőbbrendű embernek” nincs szüksége tradíciókra, mert a tradíciók megsemmisüléséből születik.

Vezet-e a „felsőbbrendű ember” irányába emberi út? Szükség van-e egyáltalán a „felsőbbrendű emberre”?

Fél évszázaddal ezelőtt az übermensch híveit fasisztáknak bélyegezték. Nem akarok címkét ragasztani, csak annyit jegyeznék meg, hogy a radikálisan hagyománytagadó nézetek mögött mindig ott lappang valami groteszk embertelenség. Ezeket sohasem érdekli az emberi jelenség lényege, mindig valami „annál fontosabbat” akarnak.

Régebben az „germán árják” világuralmát.

Ma a pénz totális uralmát.

A ma létező legfontosabb filozófiai törésvonal mentén állunk.

Folytatása következik.

Szomorkás őszi ködök

Szomorkás őszi ködök

Ülnek a világ fölött.

Bágyadt eső szemereg

Fáradtak az emberek.

Rezignált alkonyatok

Gyászolják a tegnapot.

Szomorkás őszi ködök;

Minden Reménység örök.

Az Ősz örök látomás;

Elmúlás – Feltámadás.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XI.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

Érdemes elgondolkodni rajta, vajon hány magyar várkapitány vállalta volna ezt a rajtaütést. Zrínyi Miklós Alapi Gáspárt körülbelül 1500 katonával küldte Mohamed szandzsákbég csapata ellen. A rendelkezésére álló erők felét mozgósította a török elővéd ellen akkor, amikor a szultáni főerők közeledtek Szulejmán személyes vezetésével.

Provokáció?

Aligha nevezhetjük másnak.

Ekkoriban a török szultán seregével együtt ugyan még a Dráváig sem jutott el, de Zrínyi üzenete világos volt: megsértette a hadat vezető szultánt, győzelme bosszúért kiáltott.

Persze, Szulejmán megtehette volna, hogy rá sem hederít, amit minden bizonnyal tanácsoltak volna neki az íróasztal vagy a kávéház stratégái – ha a korban léteztek volna ilyenek. A történelem azonban sohasem az utólag kigondolt, érvekkel alaposan alátámasztott döntések mentén hömpölyög.

Az utókornak van ideje, a jelennek nincs.

A történelem valamikor jelen volt. Ugyanúgy szorított az idő akkor is, mint a jelenben. Akkor is gyorsan kellett dönteni, és a döntéseket sohasem „a polgárság”, vagy „a nemesség” hozta, hanem az egyén.

A történettudomány sohasem képes úgy felfogni a múltat, mint valaha létező jelent. A jelen mindig dráma, a történettudomány írta történelem pedig a legjobb esetben a szemünk előtt pergő film, de sokkal gyakrabban tudálékos nagyepika. A friss és élő jelenhez képest mindenképpen konzerv.

A történelmi helyzeteket azonban sohasem érthetjük meg igazán, ha nem próbálunk meg a benne élők fejével gondolkodni, ha nem akarunk a szemükkel látni. Nekünk már történelem, nekik – jelen.

Vajon hogyan látták a helyzetet 1566-ban? Hogyan értékelték a jelen egyes pillanatait törökök és magyarok?

A török katonák tisztában lehettek vele, hogy az Oszmán Birodalom egyik legsikeresebb és leghatalmasabb uralkodójának személyes parancsnoksága alatt indultak hadba. Szulejmán győzelmi sorozata a szemükben nyilván elhalványította már mindazt, amit korábbi szultánjaikról hallhattak.

Győzelemhez szoktak. Sohasem láttak mást, mint folyamatos harci sikereket. Most is erre számítottak, a karizmatikus uralkodó vezetése alatt nem készülhettek másra. Fölényben érezték magukat, az ellenséget lenézték. Zsákmányra, gazdagságra vágytak.

A bőséges magyar zsákmányról lelkendezve írnak a török versfaragók:

„Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,
Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.
Eladták a jázmin arcú tündéreket,
S a vevők nagyon olcsón vették meg,
A hold arcúakat, a gyönyörűeket,
Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.
A foglyok száma nagyobb volt a seregnél,
Annyi, mint a tejút csillaga,
A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,
A szépektől pedig földi paradicsommá.”

A hasonló megnyilvánulások a maga nyers mivoltában leplezik le a török fő motivációját: rablás, fosztogatás, zsákmányolás. Amit tud, elvesz, amit nem, azt meg elpusztítja. Ahol elvonul, kő kövön nem marad.

Elhajtja, rabszolgaságba hurcolja az embereket is. imigyen örvendezik a hadifoglyoknak:

„  Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”

Ilyen motivációkkal indul harcba a török.

Vajon mit művelt „a tündér szépségű” ifjú magyar fiúk és lányok szüleivel, nagyszüleivel, testvéreivel, meg azokkal a fiatalokkal, akiket nem tartott tündéri szépségűnek? Azokat egytől egyig legyilkolta, esetenként a holttestüket is meggyalázta, aztán temetetlenül hagyta, esetleg szekereket rakott meg a levágott fejükkel.

A fentieket olvasva nyilvánvaló: azok, akik ma arról beszélnek, hogy a törökkel „ki kellett volna egyezni”, meg „át kellett volna engedni az országon” a kérdésben tökéletesen tudatlanok. Az ilyen ellenséggel nem lehet „kiegyezni”, egyedül a védekezésben lehet a reménység.

Szulejmán szultán életében eddig tizenkét hadjáratot vezetett, ebből hat irányult Magyarország ellen. Ez most az utolsó. Maga is sejti, hogy az utolsó. Nagyon régen járt utoljára Magyarországon, most nyilván be akarja tetőzni életművét; amelynek legfontosabb része éppen a Magyar Királyság szétverése, területe jelentős részének megszállása. Nem hinném, hogy kisebb célt tűzött volna most maga elé, mint Bécs elfoglalása.

A szultáni hadvezetés határozatlansága talán fel sem tűnt a török katonaságnak, a kortárs külföldieknek annál inkább. Szulejmán szultán semmiképpen sem volt katonai zseni. A kor kiváló ismerője, Káldy-Nagy Gyula nem győzi hangsúlyozni, hogy hadjáratai mennyire szervezetlenek, kaotikusak voltak. Egy-egy folyamátkelésnél időnként több embert veszített el, mint a csatákban. Gyakori ingadozásai, bizonytalansága nem sodorták veszélybe, nem volt a térségben olyan erős, szervezett ellenség, aki ezeket kihasználva megsemmisítő vereséget mérhetett volna rá.

Szulejmán hadserege minden tekintetben nagyon vegyes volt. Az udvari csapatok és a janicsár egységek példaszerű fegyelme korántsem jellemezte az egész hadat. Az elfoglalt magyar területeket Szulejmán ekkor már a sajátjának tekintette, ezért nagyon bőszítette hadainak esztelen pusztítása. Durva rendszabályokkal igyekezett ezt megfékezni:

„…az égetésért és pusztétásért sokaknak fejét vétette az császár és kegyetlen halállal öleti érette…”

A megtorlás nem sokat használt, a török hadak ezután sem viselték magukat jobban. Főleg azok, akik nem érezték magukon a szultán szigorú tekintetét, és különösen az akindzsik és a tatárok továbbra is barbár módon gyilkoltak, raboltak, pusztítottak.

Az 1566-ban hadjáratra induló török katonák zöme nyilván az 1530-as és 40-es években születhetett. Mire felnőttek, Magyarország már régen nem számított veszélyes katonai hatalomnak. Az egykor veszélyes ellenségnek tekintett magyar államot sohasem látták, legfeljebb idősebb tisztjeiktől hallhattak róla. Magyarország legyőzött ellenségnek számított, ráadásul áldott és gazdag földnek, ahol különösen sok rabolnivaló akad.

A források arról beszéltek, hogy a török nem érti, mi készteti még mindig elkeseredett, makacs ellenállásra a magyarokat. Hát nem győzte-e le őket a fényességes padisah? Nem hullott-e szét az ország védelmi rendszere? Akkor meg miért erőlködnek még mindig?

A török katonák közül kizárólag az itt szolgáló egységek tagjai lehetnek tisztában azzal, hogy a határ menti csetepatékban, a kisháborúban a magyar még mindig veszedelmes. Sok tapasztalatlan török hagyta ott emiatt a fogát.

A kisháború erőviszonyaiban nincs olyan nyomasztó török fölény, mint amikor a főerők lépnek harcba. Az oszmánok létszáma ugyan nagyobb, de ezt a különbséget a magyarok helyismerete, elszántsága, fortélyossága még kompenzálni képes.

A csetepaték zömében már most is a török húzza a rövidebbet.

A szultán azonban nem törődik ezzel, talán nem is tud róla. A nagy erők fölött diszponáló török parancsnokok sem ereszkednek le erre a szintre. Talán nem is érnek rá, túlságosan elfoglalja őket az egymás elleni állandó, kicsinyes intrika. De ha értesülnek róla, sem tulajdonítanak neki jelentőséget, hiszen ahhoz vannak szokva, hogy hiába aratnak a magyarok tucatnyi győzelmet a kisháborúban, a török főerők felvonulása az erőviszonyokat minden esetben a szultán javára billenti, és minden ellenállást elsöpör. Ez mindig így volt, ezután is így lesz.

A török főerőknek nincs félnivalójuk a XVI. századi Magyarországon. Ellenük nyílt ütközetben csak a királyi hadak vehették volna fel a harcot a siker reményében, azok azonban – gyakran a Habsburg uralkodó személyes vezetése alatt – minden esetben tétlenül vesztegeltek.

A török ehhez szokott. Nem tartott az osztrák hadaktól. A mindenkori „bécsi királyt” gyámoltalan, gyenge, gyáva uralkodónak tartotta és sűrűn élcelődött a rovására.

A kisháborúk tehát legfeljebb taktikai sikereket hozhattak, a hadműveleti és a stratégiai dimenzióban döntő fölényben voltak az osztrák hadak.

Minderre az egyik legjobb példa az úgynevezett „döbröközi harcok” esete. A Werbőczy Imre tolnai főispán parancsnoksága alatt álló magyar csapatok rendkívül szívós ellenállást tanúsítottak, megkeserítették az ellenség életét, a kisháborúban számos vereséget mértek rá, de hosszabb távon hiába; a török főerő felvonulása után a magyar erők totális kudarcot vallottak, egész Tolna megye a török kezére került.

A kisháborúknak ez a korszaka gyorsan feledésbe merült. A török hódítás megállíthatatlan volt, a történettudomány a teljes oszmán sikert könyvelte el. Azt a következtetést vonta le, hogy a szétforgácsolt, felőrölt magyar erők minden ponton képtelenek voltak az ellenállásra.

Természetesen elsősorban mindez erőviszonyok kérdése volt.

A hatalmas török létszámfölény eleve megakadályozta a kibontakozást, a magyarok védekezésre kényszerültek. Ebből fakadt a következő probléma.

A déli végvárvonal eleste után a török főerők felvonulásának útjában, az ország közepén sem a védelmet segítő terepakadályok, sem pedig védelemre alkalmas, korszerű erődök nem voltak. Még Buda várát sem lehetett annak minősíteni. Azt csak Szapolyai János fogja kellőképpen megerősíteni, aminek meg éppen a török veszi majd hasznát.

Nem volt egyetlen hely sem, amelyre támaszkodni lehetett volna a roppant túlerő támadása idején, a török akadálytalanul hömpölygött végig az országon, mint az áradat.

Érdemes azonban mégiscsak szentelni néhány szót ezeknek a kisháborúknak. Akad néhány fontos következtetés, amelyet tudtommal soha senki sem vont le velük kapcsolatban.

A magyarok fölénye azt jelzi, hogy taktikai téren a török katonaság még mindig nem bír a magyarokkal. Ha nincsenek lidérces túlerőben, a magyarokkal szemben alárendelt helyzetben vannak.

Miért fontos ez?

Magyarország úgy szenvedett a töröktől a stratégia terén megsemmisítő vereséget, hogy a magyar katonaság taktikai fölénye a kisebb összecsapásokban változatlan maradt.

Ez pedig kellőképpen aláhúzza Zrínyi Miklós, a leendő szigetvári hős véleményének jogosságát a török elleni harc módozatait illetően.

Megfelelő erőösszpontosítással a török legyőzhető. A török hódítás megállítható. Bátor és elszánt ellenállással a török az országból még most is kikergethető. Zrínyi ennek jegyében harcolt, így élt és így is halt meg.

Később, amikor a hódoltság állandósult, a magyar katonaság zömét a huszárok és a hajdúk tették ki. viszonylag szép számmal szolgált mindkét katonatípus a magyar hadakban már ekkortájt is. Ebből persze a történészek azt a következtetést szeretik levonni, hogy a korabeli „fejlett nyugati” hadviseléshez képest a magyar hadügy „eleve elavult” volt.

A dolog nem ennyire egyszerű.

A korabeli „fejlett nyugati” egységek csak igen ritkán tudták a törököt csatára kényszeríteni, és akkor sem tudták vele szemben bizonyítani a maguk hadműveleti fölényét. Sőt! Ha a korszak legnagyobb összecsapását, a mezőkeresztesi csatát vesszük alapul, a kép legalábbis vegyes. A csatában a török valóban sebezhetőnek bizonyult a keresztény fősereg néhány taktikai eljárásával szemben, de lényegesen nagyobb fegyelme, szervezettsége, alakulatainak példaszerű együttműködése miatt győzelmet aratott.

Voltaképpen – ha a XVI. századi hadviselést nézzük – semmi sem bizonyítja, hogy ama „fejlett nyugati” hadseregek valóban fölényben lettek volna a törökkel szemben. A társadalmi és ipari fejlettség természetesen ezt sugallja, de az ilyesmi sohasem érvényesül mechanikusan. A török egy bő évszázad alatt kialakított állandó hadsereggel rendelkezett, a nyugati államok ezen a téren lemaradtak. Sehol sem létezett még a török birodalom fegyveres erőihez mérhető létszámú állandó hadsereg. Ilyennel csak néhány állam rendelkezett, a többiek alkalomszerűen vettek bérbe zsoldos egységeket. Utóbbiak közül előbb a svájciak, később a német landsknechtek híre volt a legjobb. A század második felében a spanyol gyalogság számított Európa legjobb katonaságának.

A kiképzés színvonala terén alig van összehasonlítási alapunk. A janicsár újoncok kiképzése hét-nyolc évig tartott. Lőfegyverrel legalább olyan színvonalon voltak ellátva, mint a nyugati gyalogság. Miért gondolnánk, hogy azokhoz képest taktikai hátrányban lettek volna?

Tudunk példát mondani rá, hogy a nyugat-európai egységek megfelelő vezetés mellett fölénybe kerültek a velük nagyjából egyenlő létszámú török kontingenssel szemben. Ilyen a már említett leobersdorfi csata. Itt azonban a török kizárólag második vonalbeli lovassággal rendelkezett, a mezőkeresztesi ütközeten kívül nincs rá példa, hogy a török főerők döntő ütközetet vívtak volna nyugat-európai módon szervezett és kiképzett katonasággal.

A korabeli nehéz fegyverzetű nyugat-európai gyalogságnak három-négy órára volt ahhoz szüksége, hogy csatarendbe álljon. A németalföldiek híresek voltak arról, hogy ez nekik másfél-két óra alatt is megy.

A török ellen ennyi is sok. Abszurdum. Lehetetlennek kell tekintenünk, hogy a török főerők ilyen hosszan passzívan várakozzanak, és udvariasan időt engedjenek az ellenségnek, hogy felkészüljön a csatára. A könnyűlovasságuk azonnal az ellenségre támadna, és megakadályozná a csapatok rendezését. Pontosan ugyanazt tenné, amit az V. Károly megsegítésére küldött magyar huszárok, akik hirtelen rohammal szétkergették az ellenséget, és elfogták törzskarával együtt annak parancsnokát.

A „fejlett nyugat” sablon gondolatvilága és közhelyes érvrendszere itt nem működik. A „fejlett nyugat” emlegetése itt értelmetlen, csupán egy későbbi helyzetnek a XVI. századba való visszavetítése. A nyugat-európai hadseregek még nincsenek döntő fölényben az oszmánnal szemben, az majd csak egy évszázad múlva, a XVII. század második felében érkezik el.

Ezzel szemben a XVI. században kialakult magyar katonatípusok a török ellen nagyon is eredményesnek bizonyultak.

Folytatása következik.