Tömör öröm - ballagtatás estéjén

Ménkű nagy eső után

Napsugár kacag a fán.

—-

Fürge öröm, Kikelet,

Boldog, aki nem feled.

—-

Eső változást terem;

Sok jó ember – kis helyen.

—

Április vizet fakaszt;

Fák alatt a sár maraszt.

—-

Felsóhajt az emelet,

Közeledik a menet.

—-

Rezesek dallama száll,

A levegő is megáll.

—-

A zsúfolt terem ragyog,

Gyönyörű pillanatok.

—-

Bennem most a büszkeség

Magasabb már, mint az ég.

—-

Árad a fürge öröm;

Mindenkinek köszönöm!

Fekete hóesés - XLVII.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Itt kell megjegyeznem, hogy a hivatásos történettudomány kapcsolata Zrínyi Miklóshoz helyenként nagyon is ellentmondásosnak tűnik. Néhány tudós valóban kiváló dolgozatokat szentel a költő és hadvezér pályájának, munkásságának, elemzik a tevékenységét különféle nézőpontokból. Új elméletek születnek, új összefüggésekre bukkannak, helyenként még új tények is napvilágot látnak. Ezek néha talán nem is annyira „újak”, csak olyan „régebbiek”, amelyeknek eddig nem tulajdonítottak jelentőséget. Vagy nem olyat, amilyet érdemelnek.

Igazán nem lehet azt mondani, hogy Zrínyivel kapcsolatban ne mondott volna elég újdonságot a közelmúlt történettudománya.

És mégis…

Ha csak az volna, hogy makacsul ragaszkodik a vadkanhoz…

Makacsnak igen makacs a tudomány ebben a kérdésben, ha szemlét tartunk a közelmúlt felett, szinte több publikáció foglalkozik a vadkannal, mint Zrínyi munkásságával. A felfogás nem változik, a gondolatmenetük mindig ugyanaz, fárasztóan ismétlődik. Nem riadnak vissza a demagógiától sem. Előfordult, hogy hivatásos tudós nagyjából imígyen „okította” a sertés-mítosz „dilettáns” ellenzőjét:

„Nem tudom, miért nem lehet hitelt adni a szemtanú, Bethlen Miklós véleményének?”

Mit akart vajon ezzel mondani a jóember? Maga ennyire ostoba, vagy másokat néz annak? Vajon miért nem tűnt fel neki, hogy a hivatalos sertés-mítosz ellenfelei mindig is Bethlen Önéletírására hivatkoztak? Olcsó fölényeskedéssel akarja elkerülni az érdemi vitát, vagy csak papagájként hajtogat valamit, aminek nincs is tisztában a jelentésével? Mitől ingerült? Miért gondolja azt, hogy különösebb érvpazarlás nélkül bárkit lesöpörhet a színről pusztán az akadémiai pedigréjével?

Még csak nem kis ez az igazán különös. Ez lehetne csak a szokásos „mundér becsülete” fontoskodás, mert röstellnek hozzányúlni olyan problémához, amelyet „szentesített” a tudományos közvélemény álcáját viselő megszokás. A társadalomtudomány némely ága nem úgy működik, ahogy a kívülálló várná, hogy jönnek az új elvek, megküzdenek a régiekkel, aztán vagy elbuknak, vagy kiszorítják azokat. Nem. Új elvek általában akkor juthatnak érvényre, amikor kihalnak a régiek képviselői.

A történettudomány nézetei nem mindig tükrözik a tudományos fejlődést. Sőt néha mintha visszafejlődne az általuk fémjelzett tudomány. Az ember ehhez gyakran úgy alkalmazkodik, hogy kénytelen némely állítást egy hírneves régi történész – Marczali Henrik, Pauler Gyula, Márki Sándor stb. – véleményével ütköztetni, és elég gyakori, hogy az utóbbiaknak hiszünk. Nemcsak a magyar történettudományra jellemző ez, a külföldi sem különb. A modern egyiptológusok némely állításával szemben is gyakran inkább a régiek – Maspero, Petrie stb. – szavának adunk hitelt.

Mi gondja Zrínyivel a történettudománynak?

Arra, hogy valami gondja lehet, első ízben akkor figyeltem fel, amikor – évtizedekkel ezelőtt – egy neves történész az ellenérzéseit dacba burkoló közönség előtt ment neki Zrínyi Miklósnak. Meglepő indulattal. Közölte, hogy Zrínyit ki kellene felejteni a tankönyvekből, de még a történelemből is. Hogy miért? A szokott posványos lózungokon – „nem volt reálpolitikus” – kívül semmit sem mondott, de remegett az indulattól.

Miért? Mi volt ez? A középszer szokásos ingerültsége az emberi nagyság láttán? Ha valakit, hát Zrínyit nagyon nehéz „deheroizálni”.

A történettudomány a múltat a jelenből visszafelé igyekszik értelmezni, ez pedig olyan alaphelyzet, amikor mindig nagyon nehéz ellenállni a felkínálkozó, „magától értetődő” klisék csábításainak. Ilyen áporodott sablonok például „a magyarok nem boldogulhatnak egyedül Európában”, a „mindent valaki mástól vettünk át”, vagy a történettudományos középszer első számú csodafegyvere, a „minden úgy volt szükségszerű, ahogy történt”.

Ezeket a sablonokat Zrínyi Miklós mind halomra dönti. Ha nem akarunk erről tudomást venni, ha nem akarjuk Zrínyi jelentőségét a maga teljességében felmérni és megérteni, körömszakadtáig ragaszkodnunk kell a sertés mítoszához. Eme disznó kapóra jön, röffent egy nagyot, összekacsint a rossz teóriák sáncai mögül pislogó történésszel, és már nem is kell aggódni a felelősség miatt. A vadkan a hunyó, széles a háta, elbírja.

A titok Zrínyi személyiségében és munkásságában rejlik.

Folytatása következik.

Itthon voltak a Lányaim

Tegnap valóság volt,

Ma már csak ünnep;

Hétvége volt,

Szépet,

Csodát hozott,

S ma beragyogja a hétköznapot.

——

Mindketten egyszerre

Jártak erre.

Mosolygós nap volt,

S egész éjjel kacagott fenn

A sajtképű Hold.

—-

Isten adjon

Még sok ilyen hétvégét nekünk,

Ilyenkor látjuk, hogy

Mennyit ér

Az életünk.

—-

Szombat reggel

Ötvenesen;

A Lányok szobáját lesem.

—-

Mint valaha,

Nem is régen:

Ezer gond;

Családi éden.

—–

Amíg rajtunk van

A Gyermek gondja,

Világ is fejre áll

Hetente,

Naponta;

Hullik a haj,

Forr a vér -

De nélkülük ez a világ

Mit sem ér…

—–

Tegnap valóság,

Ma már csak ünnep.

—-

Nézd, Kedvesem,

Felneveltük

Két szép

Gyermekünket!

Szarakuj vajda

Vitéz Mihály havasalföldi vajda fontos ikon a román történetírásban. Állítólag ő kísérelte meg először Erdély, Havasalföld és Moldva “egyesítését”.

Mi ezt másképpen tudjuk. Alighanem jobban. Perdöntő lehet a kortársak világlátása, szempontrendszere, amelyben természetesen szó sincs semmiféle anakronisztikus román nemzeti egységről, még románokról sem, az oláh elnevezés nem számít pejoratívnak.

A magyar és a román történetírás egészen másképpen látja a változatlan múltat. A románok mindig “felszabadítani” akarták Erdélyt, bár leginkább rabolni jöttek, általában török szövetségben. Az erdélyi fejedelmek szintén rabló vagy dinasztikus célú hadjáratokat vezettek a fejedelemségek ellen. Utoljára II. Rákóczi György. Lecserélte a neki nem tetsző fejedelmet. Nem annektálni akart, hanem a hűbéri felsőbbségét megerősíteni, ami valahol ugyanaz.

Amíg a történetírás állami nézőpontú lesz, román és magyar szempontok nem egyeztethetők össze. Ha valamikor egyszer népi nézőpontú lesz, közös nevezőre juthatunk.

A román történetírás szerint a derék Vitéz Mihály 1595 októberébenGyurgyevó mellett szétverte Szinán nagyvezír seregét, a vajda éppen ezért kapta a Vitéz (Viteazul) melléknevet.

Mihály vajda nagy győzelme finoman és udvariasan szólva is hatalmas csúsztatás. A kortársak úgy tudták, hogy Vitéz Mihály csak a koalíció egyik tagja, a fő erőt az erdélyi fejedelmi kontingens alkotta, a csata győztes hadvezére meg Bocskai István. Az erdélyi hadak a vajda segítségére jöttek, és eltángálták a törököt. A csata jelentősége és mérete egyébként vitatott, már a kortársak is kételkedtek abban a megsemmisítő török vereségben, amit a szemtanúk regéltek. A “tönkrevert” török a következő évben elfoglalta Egert, és Mezőkeresztesnél szétzúzta a csapnivalóan vezetett császári sereget.

A gyurgyevói csata azonban mindenképpen fontos esemény volt; hiszen Mohács óta először sikerült vereséget mérni török fő erőkre.

Hogy a románok ki szeretnék sajátítani, érthető, ha nem is elfogadható. Maguk sem gondolhatják komolyan, hogy a havasalföldi vajda egyedül szegült volna szembe a törökkel. Ilyen ugyanis sohasem fordult elő – sem előtte, sem utána.

Gyanítható, hogy az erdélyi had érkezése nélkül Mihály sem tett volna így. A harcban nagyszerűen helytállt, de a főparancsnok Bocskai István váradi főkapitáy volt.

Bocskai hadvezéri képességeiről később elég meggyőző képet festett az általa irányított felkelés, a magyar történelem egyetlen sikeres szabadságharca.

A Báthory Zsigmond lemondása utáni zavaros helyzetben Mihály vajda – elvben császári szövetségben – Erdélyre tör.  Erdély uralmát a lemondott fejedelem unokatestvérére, Báthory András bíborosra hagyja. A székelyek utálják az erőszakos katolizációra törekvő Báthory Andrást. Utat nyitnak Vitéz Mihálynak. Melléállnak, legyőzik a bíborost. Sőt el is fogják, lefejezik, és Vitéz Mihály elé hajítják a fejét.

Vitéz Mihály belerúgott, még le is köpte. Aztán azt mondta:

- Szarakuj pópa! (Kb. “szegény pap”)

Mihály Erdély fejedelmévé tette magát. Kétkulacsos módon hűséget fogadott szultánnak is, császárnak is. Mindenhová oláh főhivatalnokokat nevezett ki.

Hamar kitelt a becsülete. A székelyek elkergették. Másodszor Giorgio Basta szövetségében tör Erdélyre. Most már a lemondott Báthory Zsigmond is újra sorompóba lép – eredménytelenül.

Bastának nem tetszik Mihály. Hasonlóan cselekszik, mint fél évszázada Castaldo, feljelenti Mihályt, hogy a törökkel cimborál. A vád nem alaptalan.

Prága (itt van ekkor Rudolf császár székhelye) jóváhagyja az olasz tábornagy tervét.

Vitéz Mihálynak befellegzett. Basta vallon zsoldosai a következő tivornyán rátörtek Mihályra, és felaprították oláhjaival együtt. A levágott fej Basta lábai elé került.

- Szarakuj vajda! – mondta a zsoldosvezér és belerúgott.

Szerelemmel kézen fogva

Szerelemmel kézen fogva

Nem vagyok a sorsnak foglya.

—–

Pénz-mennyország bárhogy gagyog;

Mindig igazi maradok.

—–

Lágyan ringó élet-hinta;

Ugyanaz marad a minta.

—-

Szerelemmel kézen fogva,

Boldogság körül forogva

——-

Mosolygok így, ötvenesen;

Karomban a Szerelmesem.

—-

Csókok között andalogva,

Szerelemmel kézen fogva.

Szőke nő zűrben az űrben - 250.

KÉTSZÁZÖTVENEDIK RÉSZ 

Ed Philips nagy szemeket meresztett.

-         Nyilvánvaló?

Karen felpattant.

-         Most már én is értem!

Gyorsan felhajtott egy pohár italt, és a vezérlőpulthoz lépett.

„Admirális a hajónak! Van-e tudomásod róla, miféle mechanizmus képes feléleszteni a csatahajó hibernációs fülkéjében lévő embereket?”

Néhány másodperc múlva jött a válasz:

„Hajó az admirálisnak! Negatív, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! Az elméleti számítások azt mutatják, hogy semmiféle ismert módon nem lehet elkezdeni a felélesztési folyamatot. Teljességgel érthetetlen, hogy miért indult meg rövid idővel ezelőtt. A felélesztés feltételei ismeretlenek, folyamata nem tisztázható!”

A szőke nő komoran bólintott. Ed Philips együgyű képet vágott, Helmut azonban élénken helyeselt.

-         Biztos voltam benne, hogy ezt a választ kapjuk!

Ed Philips a másik férfi mellé telepedett.

-         Beavatnál?

-         Örömmel! Hegyezd a füled, te szuperkém!

Karen óhatatlanul elvigyorodott, Ed Philips dühösen méregette a fiatal Schellenberget. Utóbbi nem zavartatta magát.

-         Annyi már korábban megtudtunk, – magyarázta aztán. – hogy Williams admirálisnak és a társainak a hibernációja valamiféle kompromisszum volt különféle hatalmasságok között.

Ed Philips keserű arckifejezéssel bólintott.

-         Nem tudom, pontosan miről szólt a kompromisszum, – folytatta Helmut. – de józanésszel azt lehet feltételezni, hogy az egyik fél érdekeinek a hibernáltak életben maradása, a másiknak meg a haláluk felelt meg. Salamoni döntés született.

Ed Philips arcán hihetetlen feszültség tükröződött. Karen attól tartott, hogy a férfi elsírja magát.

-         Feltehetőleg az egyik fél az Ultenberg-csoport volt.

Ed Philips erre tétován bólintott.

- Azt is hallottuk már, hogy az Ultenberg-csoport

-         nem szeretné, hogy ott bárki is életre keljen. Ezek után teljesen logikus a feltételezés, hogy az Ultenberg-csoport eredetileg ezt akarhatta, hogy a hibernációs kamrában lévő emberek meghaljanak.

Ed Philips némán maga elé meredt.

-         Ezzel szemben a másik fél életben akarta tartani őket. A megegyezés után mindannyian hibernációba kerültek, ami jól tükrözte a tárgyalófelek közötti patthelyzetet.

Ed Philips arcán fanyar mosoly játszadozott.

-         Nemrég arról beszéltünk, mi az, amit az Ultenberg-csoport magára nézve fenyegetésnek érzékel. Semmiről sem tudunk, amely ennek megfelelne. Egyet kivéve.

-         Sigismudo Rafa képletei – vágta rá Karen.

-         Úgy van. Szerintem a képlet, vagy a shzerzője odabent van. az is lehet, hogy mind a kettő. Ez itt az egyik döntő tényező.

-         És mi a másik?

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXXIII.

A tradíció a líra egyik legfontosabb témája, a költészet azonban a hagyománynak nem csupán kifejezője, hanem alakítója is.

Hagyomány nélkül az emberi jelenség értelmezhetetlen és tartalmatlan fogalom. Az emberiség nem azonos a mindenkori jelenben élő nemzedékekkel, utóbbiak csupán az emberiség jelenkori megvalósulása.

Nagyon nagy baj volna, ha az emberiség fogalma a pusztán jelenben élő népességre korlátozódna. Hagyomány – illetve ennek tudata – nélkül sem emberi közösség, sem erkölcs nem létezhet. A tradíció az emberi identitás alapja, nélküle az emberek tömeggé, minden szociológiai aggodalom rémálmává válnak. A tömeg emberi egyének olyan halmaza, amelynek tagjai emberi értelemben és emberi színvonalon egymással sem kommunikálni, sem kooperálni, nem tudnak, és a minimális együttműködés érdekében a legalacsonyabb nívóra kénytelenek leereszkedni.

Egy nemzeti közösség sem azonos a pillanatnyilag élő nemzedékkel. Magától értetődően a magyarság sem.

A magyar tradíciók értelmezése azonban jelenleg egyáltalán nem könnyű feladat, és ebben annak is része van, hogy a mai hivatalos lírában gyakorlatilag nem létezik a tradícióval táplálkozó, azt életben tartó és fejlesztő költészet.

A magyar hagyományok legalább kétféle módon értelmezhetők, és a két lehetséges nézőpont egymással csak látszólag ellentétes.

1. A magyar nyelvi közösség történelmi tradíciói

Ez magában foglalja a magyar nyelvű kultúra fenntartását és ápolását annak kezdeteitől fogva. Okot ad nemzeti és nyelvi önérzetre, de nem ad okot semmiféle olyan délibábos elképzelésre, amely a magyar kultúrát más kultúrák fölé rendelhetné. Kis létszámú népek – nagyobb létszámú népekkel egybevetve – akadnak, de kis kultúrák nincsenek. A nemzeti önérzet túltengése a hamis közösségi tudat egy formája.

Ugyanígy nem predesztinálnak a magyar kulturális hagyományok semmiféle nemzeti bűntudatra sem, ez a hamis közösségi tudat egy másik formája.

Szándékosan nem említem a magyar államiság hagyományait, mert azokat egy másik, ezzel szorosan összefüggő tradíció szerves részének tekintem, és alább fogok szólni róluk.

Egy dolgot azonban most azonnal tisztáznom kell: a romantikus nacionalizmus által elképzelt nemzetállam fogalma puszta fikció, ilyen Európában soha sehol nem létezett, és ma sem létezik. A nemzetállam fogalmi konstrukciója által elvárt nyelvi, (esetleg vallási) és tudatbeli egyneműség megvalósíthatatlan és alapjában kártékony fantazmagória. Mint ilyen minden korban hatalmi erőszak forrása és ideológiai alapja.

A „nemzetállami tradíció” mindig hamis tradíció, belső és külső erőszak állandó ösztönzője, közösségek beolvasztásának és másokra szenvedést zúdító hódító törekvéseknek az állandó ideológiai hátországa.

Létezik a most tárgyalt mellett egy másik, az előbbinél sokkal tágasabb tradíció:

1. A Kárpát-medencei Magyar Királyság történelmi tradíciói

Ez nem azonos az elsővel, még tudati értelemben sem. A szakirodalom – jobb szó híján – általában hungarus tudat néven szokta említeni.

Folytatása következik.

Tavasszal mindig újrakezdünk

Tavasszal mindig újrakezdünk

Hitet, Reményt és Életet;

A sátán legyen pesszimista,

Élni csak örömben lehet.

—

Ahogy a fagyok elszelelnek,

És kéken ragyog fenn az Ég,

Lelkünk széljárta régi síkján

Feléled a remény-vidék.

—-

Tavasszal mindig újra élünk,

Virul a régi Kegyelem,

Sokadik ifjúságot él meg

Az életadó Szerelem.

—-

A tél függönye félrehúzva,

Kacag a fürge napsugár,

Ránk öröm, csókok garmadája,

Új Élet és új munka vár.

—–

Tavasszal mindig újraéled

A Szépnek, Jónak hajlama,

Megint bízunk, hogy a világ is

Majd egyszer erre hajlana.

—-

Virágpompájú friss Tavaszban

Isten kitárja a kaput,

Körtáncba állnak tiszta vágyak,

Sa Lélek újra hazajut.

—–

Tavasszal mindent újrakezdünk,

A Jelen szíve feldobog;

Amíg csak élünk, él az isten -

Gyertek, szépséges Tavaszok!

Fekete hóesés - XLVI.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

A bizonyítási eljárás végére értem, illő röviden összefoglalnom:

Magliani és Paka (esetleg Póka?) közösen gyilkolták meg Zrínyi Miklóst 1664. november 18-án, egy vadászat végén, a Csáktornyához közeli kursaneci erdőben.

A gyilkosságot előre megfontolt szándékkal követték el, a közvetlen megbízó a bécsi udvari körökhöz tartozott. Személyesen biztosan nem I. Lipót császár lehetett, de az ő szűkebb köreiből került ki. A gyilkosság abszolút értelemben véve nem szolgálta Ausztria érdekeit, nagyon is jól szolgálta azonban azon osztrák politikai körök elképzeléseit, akik a rendi Magyarország megerősödését és a török kiűzését nem tekintették érdekükben állóknak, és amely körökről alább még szólnom kell.

A halálos vadászat szemtanúja volt a fiatal Bethlen Miklós. Zrínyi halálát ugyan nem látta, de – mint memoárja tanúsítja – nagyon is friss logikával, székely fortéllyal hagyományozta tanúvallomását az utókorra. Külön pikantériája tanúságtételének, hogy Önéletírását hosszú idővel az események után, osztrák fogságban írta, ahová éppen az egyik írása miatt került. Emiatt kényszerült az ekkor már nagy tapasztalatú diplomata és udvari ember arra, hogy a valódi információkat a sorok között rejtse el.

Bethlen Önéletírásának ide vonatkozó részlete igen pontosan meséli el Zrínyi halálát, és a gyilkosokat is megnevezi.

Pakát (Póka Istvánt?) már korábban beszervezték ura meggyilkolására. Társa a magát Magliani nevű savoyai nemesnek kiadó bérgyilkos volt, aki Zrínyi alacsonyabb rangú vendégeként tartózkodott Csáktornyán.

Paka és Magliani a merényletet a vadászat utáni pillanatokra tervezték. Esélyük más szituációban nem volt a sikerre. Csáktornyán Zrínyi nem volt könnyen megközelíthető. Kétségbeesett próbálkozásra természetesen minden hely és időpont megfelel, de a gyilkosok úgy akarták végrehajtani a gaztettet, hogy vadászbalesetnek tűnjön, és ők maguk le ne lepleződjenek. Ebből is látszik, hogy nem öngyilkos merénylőkről, nem fanatikusokról, hanem hidegvérű bérgyilkosokról van szó.

Szinte naponta vadászat volt, ami alkalmat adott a gyilkosoknak a viszonylag gondos tervezésre. Közben időzavarba kerültek, mert Zrínyi másnap Bécsbe készült, igen fontos tanácskozásra a vasvári béke ügyében. Lépéskényszerben voltak, az utolsó lehetséges időpontban végre kellett hajtaniuk a merényletet. Ez az időpont volt 1664. november 13.

A vadászatra a kursaneci erdőben került sor. A helyszín ma már teljes biztonsággal nem azonosítható. Zrínyi halálának helyén hatvan évvel később, 1724-ben Csáktornya akkori tulajdonosának felesége, Anna Pignatelli Belliguardo grófnő emlékoszlopot állíttatott. Állítólag egy nagy tölgy alatt állt, a szerencsétlenség vélt színhelyén. Utóbbiban más akkor sem voltak biztosak.

Utóbb az emlékoszlopot a Felsőzrínyifalva (a mai Gornji Kuršanec) központjába vitték, jelenleg is ott található.

Ma már csak találgatni lehet, hogy pontosan hol is halt meg Zrínyi; háromszázötven évvel a tragédia után nem tudunk helyszíni szemlét tartani.

A falu bő kilenc kilométerre található Csáktornyától. Kocsin és lóháton mentek, Zrínyi néhány vendégével éppenséggel hintón utazott. Ez egy, a korban divatos úri kocsitípus volt, landauer; „kétfelé eresztős”, azaz olyan hintó, amelyben egymással szemben található két hatalmas, erőteljesen párnázott peremű bőrülés. Az út nyilvánvalóan széles és a kor viszonyaihoz képest jól járható lehetett, mert ez a jármű semmiképpen sem terepjáró. Különben lóháton mennek.

A hintó mellett lehetett néhány szekér, a többiek lóháton ügettek az erdőhöz. Csáktornyától Kursanecig az út nemigen tarthatott egy óránál tovább.

Magliani és Paka már többször is megtették ezt az utat. A vadászatra ebéd után került sor, délelőtt kimehettek az erdőbe, és kiválaszthatták a helyszínt – ha ezt már nem tették meg korábban. Paka vadász volt, már reggel tudhatta, hogy vadászat lesz, és azt is, hogy pontosan hol.

Hidegvérrel megvárták, amíg a vadászat befejeződik. Amikor már mindenki kijött az erdőből, Paka horvátul megszólította Zrínyi Miklóst, és valamilyen ürüggyel visszacsalta az erdőbe. Visszamaradt bűntársa talán már ekkor megemlítette a sebzett vadkant, mint a távozás célját.

Amikor Zrínyi és Paka elűntek az erdőben, Magliani utánuk lovagolt. Valószínűleg Guzics kapitány utasítására néhányan a nyomába szegődtek:

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Nem volt esélyük, mert Magliani tudta hová tart, az utána induló három-négy lovas nem. Magliani akár előbb is odaérhetett a gyilkosság céljára kiválasztott színhelyre, mint Zrínyi és Paka.

A gaztettet gyorsan és könyörtelenül követték el. Valamelyikük közvetlen közelről Zrínyire lőtt, Magliani meséje alapján feltehetően hátulról, a bán nyakának jobb oldalára.

A gyilkosok kénytelenek voltak elismerni, hogy esett egy lövés. Erre nyilván az üldöző lovasok miatt volt szükség, hiszen az erdőn kívül várakozó vendégek és vadászok valószínűleg nem hallhatták.

Amikor Zrínyi összeesett, a gyilkosok előre előkészített eszközükkel olyan sebeket ejtettek a haldoklón, hogy a bán halálát vadkantámadásnak lehessen tulajdonítani. Az egész gyilkosságnak ez volt a legaljasabb és legundorítóbb része. Ráadásul még sietniük is kellett, mert közeledtek a lovasok.

A helyszínre érkezők közül az ifjabb Guzicsot azonnal visszaküldték az erdő szélére, a többiekhez. A fiatalember nyilvánvalóan hibát követett el, mert nem nézett szét alaposan. A történelem szempontjából ennek nincs jelentősége, Zrínyin már nem segíthetett volna.

A gyilkosság mindenkit készületlenül ért, letaglózott. A kétségbeesést Bethlen is érzékelteti:

„Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta.„

A zavarodottságot jelzi, hogy azt se tudták, ki vigye meg Zrínyi halálhírét a feleségének. Nem csak arról van szó, hogy az ilyesmi mindenképpen a társaság legrangosabb tagját illette meg, hanem talán arról is, hogy a csáktornyaiak restelltek az asszony elé járulni, és nem is igazán fogták fel, mi történt.

Bethlent kérik meg először, de ő meg kapásból a másik ifjú arisztokratára, Zichy Pálra testálja:

„Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra.„

Zrínyi halála mindenkit sokkolt.

„Fogók a testet, és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lõn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

Az első sokk azonban nyilván előbb vagy utóbb véget ért.

Fentebb már kifejtettem: nem vagyok arról meggyőződve, hogy a gyilkosokat Zrínyi hívei, családtagjai, illetve a magyar és horvát rendek képviselői nem vonták felelősségre, sőt nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy kínhalált haltak. Főleg Paka.

Ezzel az ügy bűnügyi része voltaképpen lezárható is lenne, de – az áldozat személyére való tekintettel – következik néhány nagyon fontos kérdés.

Miért nem adták ország-világ tudtára, hogy Zrínyi gyilkosság áldozata lett?

A nemzetközi diplomácia hivatalosan sohasem használta fel Zrínyi halálát a Habsburgok ellen. Lehetetlen, hogy ne tudták volna meg az igazságot.

Miért nem lett Zrínyi Miklós meggyilkolásából nemzetközi esemény?

A jelenkor hazai irodalomtörténete és történettudománya jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen és kissé sablonos szorgalommal, lankadatlan kitartással, makacsul ragaszkodik a vadkan meséjéhez. Közben időnként skizofrén helyzetbe is kerül, hiszen gyakran ugyanazon oldalon kénytelen hangsúlyozni Bethlen Miklós megbízhatóságát, illetve megbízhatatlanságát. Mivel Bethlen a mainstream szemlélet szerint is a leghitelesebb tanú, az események egyetlen szemtanúja; bár Zrínyi halálának közvetlenül nem szemtanúja – amiről szeretnek nagyvonalúan elfeledkezni. A célzásai, megjegyzései, gondolatébresztő félmondatai azonban még a legelvetemültebben egyenesnek látszani akaró kincstári agyvelőben is gyanút ébresztenek, kénytelenek elismerni, hogy Bethlen nemcsak szemtanú, de „a Zrínyi halálával kapcsolatos legendák” is tőle származnak – amivel a hivatalos vadkanpárt nehéz helyzetbe hozza magát.

Ennek ellenére azonban a hivatalosság köti az ebet a karóhoz, és gyakran nevetséges érvekkel minősít mindenkit fantasztának, aki az ellenkezőjét vállalja fel. A vadkan meséjét ténynek tekintik, és általában nevetséges érvrendszerrel védelmezik. Minden eltérő vélemény „összeesküvés-elmélet”, vagy ahhoz hasonló címkét kap. Ebben az a legkülönösebb, hogy Bethlenre hivatkoznak, ami nagyjából olyan, mintha szigorúan szó szerint értelmeznék a Bibliát. Voltaképpen nem is Bethlen a forrásuk, hanem – Magliani.

A közvélemény igazából nem hisz a sertés-mítoszban.

Miért csontosodott meg a magyar hivatalosságban a disznó meséje?

Folytatása következik.

Szent tavaszi locsoló

Forr a Tavasz!

Emeljük fel a fedőt,

Friss reménnyel

Locsoljuk meg

A Jövőt!

—–

Víz,

Víz,

Tiszta víz,

Jöjjön fürge Nyár;

Sok ezernyi

Tündérarcú kisgyermeket

Lásson itt

A fényes napsugár!

—-

Zúg az Élet,

Óvja a Lét igazát;

Locsoljuk meg

Friss Élettel

A Hazát!

—-

Víz,

Víz,

Tiszta víz,

Frissülj fel, Haza;

Ezután a Szeretetnek

Legyen igaza!

—–

Száll az Élet,

Tavaszodik az Erő,

Locsoljuk a Múltat,

Hadd legyen

Jövő!

—-

Ördög csábít hazugságba;

Élet helyett fogyasztásra.

—-

Pöffeszkedik áruhegyen

A buta, öngyilkos jelen.

—–

Materiális ál-éden

Digitális seprűnyélen.

—–

Globalizált vén kapzsiság

Hálójában nyög a világ.

—–

Forr a Tavasz!

Emeljük fel a fedőt,

Friss reménnyel

Locsoljuk meg

A Jövőt!

Tanúskodik a pálmafa

Régi történet, több helyen is olvastam.

——

Harun al-Rasid idején élt Bagdad egyik külvárosában két kereskedő, Szelim és Ahmed. Egymás mellett volt a házuk, látszólag jó szomszédok voltak.

Szelim azonban irigyelte Ahmedet. Látta, hogy a szomszéd sokat dolgozik, körültekintő és értelmes ember, és szemlátomást gyarapodik.

Gyarapodott ő is, fortélyos és számító ember volt, élére rakta a bevételt, és egyre jobban zavarta a másik szemmel látható sikere. A rozzant ház újjáépült, az udvar egyre rendesebb, az állatok jóltápláltak. Ahmed felesége csinos, és megközelíthetetlen.

A dzsinnek harapják meg! Ahmed már csaknem annyira gazdag, mint ő! Valamit tenni kéne!

Ravasz tervet eszelt ki. Néhány napig állandóan gondterhelt arccal járt-kelt, időnként látszólag kétségbeesetten töprengett. Arra törekedett, hogy Ahmed mindenképpen vegye észre.

A szomszédnak valóban  feltűnt Szelim nyugtalansága.

- Baj van, szomszéd? – lépett oda hozzá. – Segíthetek valamiben?

Szelim csak erre várt. Siránkozó arcot vágott.

- Sajnos nem, kedves jó szomszéd. Rajtam csak Allah segíthet!

- De hát mi a baj?

- Nagy az én bajom, szomszéd, igen nagy! Csak Allah segíthet!

Ha Ahmednek több alattomos emberrel lett volna dolga, alighanem mond valami udvarias frázist, és faképnél hagyja. De a jó szándékú és tapasztalatlan ember nem szokott hozzá a hasonló színleléshez.

- Bökd már ki, kedves szomszéd, hátha segíthetek!

Szelim nagyon sóhajtott.

- Nagy az én bajom!

- Mi az a nagy baj?

Szelim Ahmed füléhez hajolt:

- Tartozom egy gazembernek, szomszéd. Néhány napon belül semmim sem marad.

Ahmed megrökönyödött.

- Mennyi a tartozásod?

- Sok!

- Mennyi az a sok?

Szelim gyorsan még egyszer átgondolta. Sokat kell mondania, de annyit, amennyit Ahmed még éppen kinyöghet.

- Ezer arany, kedves testvérem!

Ahmed elsápadt. Az sok pénz, nagyon sok. Van-e neki annyi? Talán, ha minden kinnlevőségét behajtja.

Még egy pillantást vetett “szerencsétlen” szomszédjára, és elhatározta magát. Allah parancsa, hogy segítsünk a bajba jutottakon.

- Holnap alkonyatkor gyere el hozzám! Adok neked ezer aranyat!

Szelim szíve nagyot dobbant. Az ostoba szomszéd bekapta a horgot. A neheze azonban még hátra van.

- Kérlek, ne nálad! Szégyellem, hogy megszorultam. A nyugati kaputól háromszáz lépésnyire van a városfalon kívül egy magányos pálmafa. Kérlek, oda hozd a pénzt!

Ahmed bólintott és elsietett.

Szelim nem volt benne biztos, hogy a jóhiszemű és ostoba szomszéd valóban ezer aranyat fog neki ajándékozni, de Ahmed elhozta a pénzt.

- Kölcsön adom neked. Kérlek, akkor add vissza, ha az ügyeid rendeződtek.

- Allah áldjon, kedves testvérem!

Szelim a kabátja alá rejtette a tömérdek pénzt, és fütyürészve ment haza. A kölcsönügyletnek nem volt egyéb tanúja, mint a pálmafa. Szelimnek esze ágábans em volt visszaadni. Talált pénz. Jót tett a buta szomszédnak, az ostobák így tanulnak.

Este hálát mondott Allahnak, és még napokig nevetett magában a szomszéd hiszékenységén.

Teltek-múltak az évek. Szelim nem mutatott hajlandóságot a hatalmas kölcsön visszafizetésére, nem is említette soha, Ahmed pedig tapintatból hallgatott.

Egyszer aztán olyan idő jött, hogy Ahmednek szüksége lett volna a pénzre. Először csak célozgatott a kölcsönre, de Szelim nem értett belőle.

Végül Ahmed átment a szomszédba, és nyíltan felszólította Szelimet, adja meg a tartozását.

- Úgy látom, te már nem szűkölködsz, kedves barátom, nekem azonban most szükségem van a pénzre. Kérlek, add meg a tartozásodat.

- Miféle tartozást, jóember?

- Az ezer aranyat, amit a magányos pálmafa alatt adtam neked.

Miféle ezer aranyat? Összetévesztesz valakivel, vagy Allah elvette az eszedet.

Ahmed tovább erősködött, mire Szelim egy markos szolgával vezettette ki az udvarából.

Az elkeseredett Ahmed a kádihoz fordult.

A bíró másnap mindkettejüket maga elé idézte, és apróra elmondatott velük mindent. Ahmed elmesélte, miképpen adott kölcsönt a szomszédjának, Szelim azonban továbbra is tagadta.

- Szerencsétlen, beteg elméjű ember ez, nagíságos kádi, ne higgy neki! Honnan is lenne egy ilyen buta alaknak ezer aranya?

A kádi alaposan megnézte magának mindkettőt. Néhány percig gondolkodott, majd Ahmedhez fordult:

- Van tanúd?

Ahmed lehajtotta a fejét. Úgy érezte, ide is hiába jött.

- Nincs, nagyságos kádi.

- Senki?

A kádi közben oldalra lesett, és elkapta Szelim diadalmas pillantását. Jó emberismerő volt, sejtette, mi történt.

- Csak a pálmafa, nagyságos kádi.

Aprólékosan elmagyarázta, hol van az illető fa, Szelim meg esküdözött, hogy még életében nem járt arrafelé.

A bíró elmosolyodott.

- Hátha a pálmafa, akkor azt a pálmafát kell a törvénybe idéznem.

- A pálmafát, nagyságos kádi?

- Igen, azt. Ide kell jönnie, és tanúskodnia kell melletted, különben meg kellene, hogy büntesselek rágalmazásért.

Ahmed elsápadt, Szelim vigyorgott.

- Két katonával elsétálsz ahhoz a pálmafához, és a törvény nevében háromszor felszólítod, hogy jelenjen meg előttem, és tanúskodjon. Mindegyik felszólítás után tarts egy kis szünetet, hátha a fa felel vagy elindul. Utána a katonákkal együtt visszatérsz ide, és elmondod, jöne- a fa vagy sem.

Ahmed elkeseredetten bólintott. Megalázzák, utána meg börtönbe zárják rágalmazásért. Csüggedten indult el két katona közt a pálmafához.

A kádi Szelimre nézett.

- Addig érezd jól magad, uram – mondta talányos mosollyal. – meghívlak ebédre.

Jót ettek, közben mindenféle pletykákról, semmiségekről csevegtek. Ebéd után a kádi frissítőt hozatott, majd leült sakozni a vendégével.

Szelim határozottan jól érezte magát. Kitörte Ahmed nyakát. A szomszéd rágalmazóként a börtönbe kerül, a házát meg el fogják árverezni. Olcsón megvásárolja!

Csaknem egy órája játszottak, amikor a kádi mintegy mellékesen megkérdezte:

- Szerinted odaért már ahhoz a pálmafához a nyomorult?

- Szerintem már hamarosan vissza is ér, nagyságos kádi.

A bíró szórakozottan bólintott. Néhány perc múlva mattot adott Szelimnek.

Ahogy újra felállították a bábukat, megérkezett Ahmed.

- Jön a pálmafa?

- Nem jön, nagyságos kádi – felelte lehajtott fejjel a szerencsétlen.

A kádi rámosolygott.

- Ne aggódj, Ahmed barátom. A pálmafa már itt járt, és tanúságot tett melletted.

Szelim megrökönyödött.

- Fizetned kell, gazember! – fordult hozzá a kádi. - Honnan tudod, mikor ér vissza, amikor sose jártál ott? Holnap délig kamatos kamattal fizesd meg a kölcsön, és nekem is jössz kétszáz arannyal. Ha nem fizetsz, a tömlöc mélyén találod magad.

Nagyszombaton

Tavasz-feszültség zúg a fellegekben,

A csíra sarjad,

Lent a Föld ölében

Misztériumra készül már

A Mag;

S vihart kavar a hitetlen anyag.

——-

Krisztus sírjánál szent elmélkedésben

Íjként feszül meg most a létezés,

Ős titkok rejtekén pattan a zár,

S a világ

Feltámadásra vár.

—–

Valaha rég,

A Golgota hegyén,

A közért adta magát

Az Egyén.

Embertelenül sokat szenvedett,

De legfőbb üzenete:

Szeretet.

—–

A világ megváltásra vár,

Az oltár ma egyszerű és

Kopár.

—-

Vén Nap mosolyog friss Tavasz felett;

Az Élet értelme a Szeretet.

—-

Feltámadásra vár

A néma Lét;

Nagyszombaton

Nem mondanak misét.

—–

Adni születtünk,

Ölelni,

Szeretni;

Jövőt nevelni,

Élni,

Szépet adni.

—-

Távolból érezni

Húsvét szelét;

Örömünnepre szomjazik

A Nép.

—-

Örök időkre embernek maradni;

Az emberi Lét szent törvénye:

Adni.

—-

Szent tűz óvja a Lélek éjszakáját;

Nagyszombaton

Megszentelik a lángját.

—–

Ha profitelv győz a törvény felett,

A nyűgös sátán majd nagyot nevet.

—-

Zengnek az

Alázatos

Tiszta hangok;

Rómából visszatérnek

A harangok.

—–

Ha nem jut érvényre

A Szeretet;

A kapzsiság

Az örvénybe vezet.

—-

A világ vezetőinek,

Uram,

Adj tisztességet,

Jó erkölcsöket,

Hogy a horgadó kapzsiság felett

Végre győzhessenek.

—-

Krisztus sírjánál szent elmélkedésben

Íjként feszül meg most a létezés,

Ős titkok rejtekén pattan a zár,

S a világ

Feltámadásra vár.