KÉTSZÁZNEGYVENEDIK RÉSZ
Az ifjabb Schellenberg tanácstalanul pislogott, a szőke nő azonban gyorsan magához tért.
- Úgy gondolod, hogy érzékelték a felélesztést?
Ed Philips bólintott.
- Olyannyira, – tette hozzá. – hogy szerintem ők idézték elő.
- Ők idézték elő? – visszhangozta Helmut. – Hogy érted ezt?
- Hogy érteném? Megpróbálták feléleszteni a hibernációs kamra lakóit.
Karen megtántorodott, hirtelen levegőt se kapott. Gyorsan a legközelebbi székre huppant, és hálásan pillantott Ed Philipsre, aki egy pohár vizet nyújtott felé. Mohón ivott.
Kétségbeesetten törte a fejét. Mi volt az? Mi volt a hirtelen gondolat? Mi ötlött az eszébe, mi volt, amitől hirtelen megszédült?
Ed Philips aggódva nézte Karent, Helmut azonban dühöngött:
- Hogy ébreszthették volna fel? Mivel? Képtelenség! – látva, hogy Ed nem törődik vele, nagyot rántott a másik férfin: – Figyelj már rám!
Ed Philips dühösen fordult szembe a másikkal.
- Igen, szerintem ők ébresztették fel! Ők abból a rohadt, nyavalyás digitális téridőből! De ne kérdezd, hogyan, mert arról nekem fogalmam sincs!
- Ember, ezt komolyan gondolod?
Ed Philips dühösen fújt egyet, és arrébb lépett. Helmut a fejét csóválta.
- Ed! – szólt rá a következő pillanatban.
- Mi kell még?
- Komolyan gondolod, hogy azok ott a digitális téridőből…
- Mondtam már, hogy komolyan gondolom!
- De ember! Az apád is közöttük van! Ott nyugszik a hibernátorban!
- Akkor is a digitális téridőből akarták felébreszteni őket!
Helmut iszonyodva bámult a másikra.
- Ilyen könnyen kezeled, hogy esetleg meg akarták ölni az apádat?
- Mi mást tehetnék?
A két férfi kimerülten nézte egymást. Volt egy pillanat, amikor csaknem összeugrottak, mint a kakasok, vagy mint a dühös kisfiúk.
Helmut törte meg a feszültséget:
- Gyere, igyunk egy pohárral!
Ed Philips pillanatnyi habozás után elfogadta a békejobbot. A következő percben már higgadtabban beszélgettek, pohárral a kezükben.
Egyikük sem vette észre, hogy Karen eltűnt.
A szőke nő a hálószobájába húzódott. Kétségbeeseten próbált rájönni, mi is volt a váratlan gondolat, ami annyira megijesztette.
Jobb híján parancsot adott:
„Admirális a hajónak!A hibernáltak felélesztésével kapcsolatos incidens ügyében alapos és részletekbe menő vizsgálatot kérek!”
A szőke nő meglepődött a gyors választól:
„Hajó az admirálisnak! Semmiféle támpontunk sincs! Ismétlem: támpont nincs. A felélesztést az eszközeink számára ismeretlen és érzékelhetetlen technológia okozta.”
Karen nagyot sóhajtott. Túl szép lenne, ha a gép egyszerűen csak megmondaná a helyes választ.
Fejét a párnájába fúrta és sírva fakadt.
Nyomorultnak és tehetetlennek érezte magát. Félálomszerű állapotba került, elvonultak a szeme előtt a Föld elhagyása óta történt események kusza összevisszaságban. Morgensohn. Boyar. A különféle kalandok részletei.
Mire kellett ő Morgensohn-nak?
Hirtelen kitisztult az agya. Mire kellett ő Morgensohn-nak? Mire is?
A következő pillanatban felsikoltott, és visszarohant a vezérlőterembe.
- Figyeljetek rám! – mondta a két poharazgató férfinak. – Tudom a választ!
Csodálkozva néztek rá.
- Én vagyok a válasz! – kiáltotta a szőke nő. – Miattamindult meg a hibernáltak felébredése! Ugyanazon oknál fogva, amiért kellek nekik ott a digitális téridőben. Én vagyok a magyarázat!
Helmutnak a nyelve is kilógott csodálkozásában. Ed Philips Karenre mosolygott:
- Összefügg a térmanipulátorral? – kérdezte csendesen.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése