Fekete hóesés - XXXVII.

Harminchetedik rész 

Miután kissé eltöprengtünk arról, mi is történhetett a gyilkosokkal a gonosztett után, visszatérnék a gyilkosságot közvetlenül követő pillanatokhoz. Magliani ezt – Bethlen Miklós tolmácsolásában – így „beszélte”:

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,” 

Fentebb leszögeztem, hogy Magliani meséje alaposan elbánik Pakával, akkor is súlyos vádakat akaszt a nyakába, ha a közvélemény elfogadja a vadkan mítoszát.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán” 

Paka élete végéig nem tudná ebből kimosni magát. Számára Csáktornyán többé nem terem babér, szolgának sem kell majd.

Hogy miért tértem ide vissza?

Azt akartam ezzel illusztrálni, hogy Magliani lényegében halálra szánta Pakát. Ezt bizonyítandó időztem el annál a szempontnál, mennyi esélye volt, egyáltalán volt-e esélye a menekülésre Pakának a gyilkosság után. Úgy gondolom, ő egészen biztosan ráfizetett a gaztettre.

Magliani lényegében likvidálta Pakát, halálos ítéletét a meséjével írta alá. Paka a gyilkosság után feleslegessé vált, terhére lett volna tettestársnak és megbízónak egyaránt. Lehetséges, hogy Magliani és a megbízója együtt fundálták ki a vadász elveszejtését. Ebben az esetben persze Magliani pontosan láthatta azt is, hogy mennyire lesz fontos a megbízó számára a sikeres merénylet után az ő élete.

Részben emiatt gondolom, hogy Magliani megmenekült. Kifőzhetett előre valami olyan furfangos menekülést, amivel túljárt a megbízó eszén. Fortélyos volt, és pontosan tudhatta, mit terveznek ellene. Tudhatott a postakocsiról, rájöhetett, hol van beépített embere a megbízónak. Elképzelhető, hogy lóvá tette a megbízót, és végleg eltűnt a szeme elől.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán” 

Egyébként minden megfontolt gonoszsága ellenére ez az elképzelés nagyon is okos és tanulságos. Magliani kiváló emberismerő lehetett. Tisztában volt vele, hogy önmagáról a gyanút csakis abban az esetben tudja teljesen elhárítani, ha közvetlenül gyanúba kever valaki mást.

A Magliani mesélte helyzet több mint gyanús. Az első pillanatokban – főleg, ha komoly sokk ér bennünket, mint most Zrínyi udvarát és vendégeit – elfogadjuk ténynek, de amint a nyugalmunkat és körültekintésünket visszanyerjük, egyre több apróságon akadunk fenn vele kapcsolatban.

Elsőre bosszankodunk Pakára, amiért gyávaságában cserbenhagyta urát, akit éppen ő csalt egy sebzett vadkan elejtésének lehetőségével bajba. Gyáva, felelőtlen és sunyi alaknak érezzük. Dühösek leszünk, ha csak eszünkbe jut.

Amennyire valószínűtlen a szituáció, annyira mestermunka pszichológiai értelemben. Szinte programozza egyrészt az áldozat iránti szánalmat, másrészt a Paka iránti megvetést.Magliani számára mindkettő létfontosságú; elterelik a figyelmet az ő szerepéről. El kellett feledtetnie, hogy váratlan elindulásával gyanúba keverte magát. 

Cserébe szinte ráragasztja Pakára a bűnbak bélyegét.

Paka helyzete már voltaképpen itt kétségbeejtő. A mese elszigeteli őt minden együttérzéstől, nevetségessé teszi, és ráirányítja a figyelmet.

Talán ezért nem figyel fel senki Magliani következő mondatára:

„õ hozzálõ, elfut a disznó, „ 

Pedig itt találhatók a mesének talán legkényesebb részei.

„õ hozzálõ” 

Már fentebb beszéltem erről. Magliani a nyomába szegődött lovasok miatt kénytelen beismerni, hogy történt egy lövés. A kint várakozók nyilván semmiképpen sem hallhatták meg, de az érkező lovasok talán igen. A mondatnak a szövegben való elhelyezése egyértelműen utal rá, hogy Magliani tisztában van vele, mennyire veszedelmes dolgot közöl, de elhallgatni sem merte. Mindenképpen neki kellett elsőnek említenie a lövést, semmiképpen sem szabadott megvárnia, amíg valaki más, például az őt üldöző lovasok valamelyike ejt szót róla, a többiek pedig kellemetlen kérdéseket tesznek fel.

Hősnek próbálja magát feltüntetni. Ez persze nemigen „jönne be” neki, ha bárki higgadtan fogadná a mondandóját. Akkor esetleg valaki rákérdezhetne, miért és miféle töltött lőfegyvert vitt magával az erdőbe. Az adott helyzetben semmi esélye sem volna a magyarázkodásnak. Iszonyú pánik vesz erőt az embereken, ha bárki gyanúba keveredne, hogy tevőleges részese Zrínyi halálának, nem biztos, hogy az illető épségben Csáktornyára érne.

Valami sokkal erősebbel kell előállnia.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán”

Mesteri. Alkalmas az indulatok felkorbácsolására, ráadásul lenyűgözően képszerű is. A képszerűség a mese kulcsa. A kép mindig pillanatfelvétel, egy adott szituáció ábrázolása. Senki sem törődik vele, hogyan is alakulhatott ki ez a helyzet; a kép mindig maga magyarázza önmagát. Nem véletlenül mondja az ember:„Hiszem, ha látom.”  A kép mindig önmagában, indoklás szüksége nélkül hitelesít valamit.

A látás érzékszervének az emberi kultúrában kitüntetett szerepe van. a jól megkomponált kép még önmaga műviségét is képes eredményesen leplezni. Egy ideig mindenképpen.

Ezért nem kap túlságos figyelmet Magliani következő két közlése.

„õ hozzálõ, elfut a disznó, „

Pedig van ám mit elemezni ezen is. főleg ezen:

„elfut a disznó, „

Folytatása következik.