Fagy tépázta türelem

Álmok helyén hó terem,
Fagy kúszik a földeken.
—–
Sátáni köd sompolyog,
Kihunynak a csillagok.
—-
Szél agyarán vékony él,
Csikorogva jön a Tél.
—–
Dideregnek a hitek,
Átjár mindent a hideg.
—-
Fagy ver a fába szeget,
Üres csuklya integet.

Szőke nő zűrben az űrben - 231.

Kétszázharmincegyedik rész

A helyiség, amelybe betaszigálták, hagyományos börtöncella volt ócska priccsel, és apró, nagyon magasan vágott ablakkal. Kőpadló, koszos vakolat. Hátul apró vécéfülke.
Karen gyorsan szétnézett. Miért hozták ide? Talán le akarnák hallgatni? Vizsgálgatta a falakat és a mennyezetet, kereste az eszközöket.
Ekkor hallotta meg a neszezést. Villámgyorsan a lába elé nézett.
A néhány héttel ezelőtti Karen Boczhana Kadlecikova kétségbeesetten felsikoltott volna, talán még el is bőgi magát.
Ez a mostani már nem. Szóval ezért? Ezért hozták ide? Mert itt patkányok vannak? Hatalmas lendülettel rúgott bele az állatba, a nyomorult rágcsáló panaszos jajdulással emelkedett a levegőbe, a falnak vágódott, aztán a priccs felé menekült.
A szőke nő fürgén odaugrott, mire a szerencsétlen patkány sivítva szaladt el, a falak mentén keringett, majd leroskadt a legtávolabbi sarokban. Onnan vetette aggódó tekintetét a nőre. Méretes, megtermett patkány volt, de szánalmasnak látszott.
Karen ekkor értette meg. A patkánynak nincs hová menekülnie, mert nincsenek járatok. Az állat nem tartozik ide. Ebben a cellában nem élnek patkányok. A hatalmas rágcsálót egyedül miatta hozták ide, azt akarták, hogy kétségbe essen, megijedjen.

Csaknem elnevette magát. Ezért hozták ide? Hogy ő féljen ettől a nyomorult állattól. A patkányra nézett, és elöntötte a szánalom. Van itt egy élőlény, aki még nála is sokkal magányosabb, elkeseredettebb és ijedtebb. Szerencsétlen állat.
Ezért hozták volna ide? Azt akarják, hogy féljen, sikoltozzon, sírjon, ahogyan a nők szoktak?
Várjunk csak!
Leült a priccsre. Kényszerítette magát, hogy nyugodtan gondolkodjon. Nem. Nem ezért hozták ide, bár a patkány nyilvánvalóan része a tervüknek. Mit akarhatnak?
Nyilvánvaló. Azt akarják, hogy ne tudjon pihenni. Hogy egyetlen percet se alhasson. Vajon miért?
Csaknem hívta a hajót, aztán meggondolta magát. A lehetőség adott, kapkodni nem szabad. Van itt egy nyugtalanító kérdés, választ kellene találni rá.
Mit akarnak tőle?
Semmiképpen sem valami tudatos információt. Akkor kihallgatnák, vallatnák, kínoznák, és a végén megtudnák, amit akarnak.
Vagy beadnának valamilyen szert, és ő magától is elmondana nekik mindent. Bármit. Az egész életét. Még olyat is, aminek nincs is a tudatában. Utána nem is emlékezne rá.
Ijedten tapogatta végig a karját. Nincsenek tűnyomok. Sehol sem sajog a teste. Előbb megkönnyebbült, aztán arra gondolt, sokkal komolyabb bizonyíték is van rá, hogy nem próbálkoztak ilyesmivel: él. Ha már megkapták volna, amit akarnak, nem élne. Ebben biztos volt.
Akkor mit akarhatnak?
Semmiféle olyan tárgy sincs nála, ami ezek számára fontos lehetne. Pénze sincs. Mit akarhatnak? Talán a hajót? Ahhoz ő nem kell, bármikor meggyilkolhatták volna. Ebben az esetben az egész törvényszéki komédia felesleges időpazarlás.
Nem. Nem a hajó kell nekik. Akkor micsoda?
Bármi is legyen, tőle kaphatják meg. Senki mástól, csak tőle. Eastman-t már megölték, Helmut és Ed Philips még életben, de csak azért, hogy esetleg velük, az életükkel zsarolhassák. Ha azonban megkapják, amit akarnak, mindhárman azonnal meghalnak.
Vajon mit akarhatnak?
Lassan átgondolta élete utolsó heteit. Attól kezdve, hogy a FreeMiss alkalmazottjaként hivatásos barátnő, útitárs lett Morgensohn mellett. Magában végigpörgette az együtt töltött időt, útjukat a Holdra, az ott történteket, aztán a könnyűcirkálón átélteket, majd a fogságot. A rabszolgaságot. Az utána következő őrült bonyodalmak egész sorát, majd a szabadulását, a könnyűcirkáló visszaszerzését. A két fiú kiszabadítását. A csatahajó elfogását. Beszélgetéseit a hajó központi számítógépével. „Admirálissá” válását. Ahogy megtudta, hogy Williams admirális és a törzskara a csatahajó fedélzetén van, hibernált állapotban. Az újabb értesüléseket, Eastman kifaggatását. Utána pedig az újabb fogságot.
Mit akarhatnak?
Nem tárgyat. Nem pénzt. Nem hagyományos értelemben vett információt. Nem is olyat, aminek tudattalanul került a birtokába.
Akkor micsodát?
Gondolkodni, gondolkodni. Mit akarhatnak?
Bármi is, tőle kaphatják meg. Vagy azt hiszik, hogy tőle. Összerezzent. Van ennek értelme? Aligha. Az a fickó megemlítette Morgensohn ügyvédet. Bármit is akarnak tőle, annak kapcsolatban kell állnia az utóbbi hetek lidérces eseménysorozatával.
De mi lehet az?
Bármi is, egyelőre nem képesek tőle megszerezni. De mindenképpen résen kell lennie.
Nagyon szeretett volna már a hajóval kommunikálni, de tudatosan fékezte magát. Semmit sem szabad elkapkodni.
Mit akarhatnak tőle? Van-e kiindulópontja, bármi?
A patkány nyaffantott egyet, és Karen hálásan nézett az állatra. Hát persze! A patkány! Éppen ezért van itt a patkány! Az egyetlen reális kiindulópont.
Nézzük csak még egyszer! Ezt a nyomorult állatot azért hozták ide, mert abban reménykednek, hogy miatta nem fog tudni aludni. Hogy kiborul, kikészül, esetleg lelkileg, szellemileg összeomlik. Abban reménykednek, hogy ilyen állapotban könnyebben veszik el tőle, amit akarnak.
De mi lehet az?
Valami olyat, aminek a birtokában van, de nem szokványos módon. Valamilyen egyéb módon.

Van ennek értelme? Igen, bizonyíték rá, hogy meg akarják törni. Mivel lehet kapcsolatban?
Karen behunyta a szemét, mire őrült sebességgel kezdték egymást kergetni az agyában a gondolatok. A térmanipulátor. Az időutazás. A különleges téridőről hallottak.
Elég! Kényszerítette magát, hogy abbahagyja. Érezte, hogy bármi is a rejtett információ, közeledik. Csakhamar a felszínre tör. Nem hagyhatja. Legalábbis nem itt.
Koncentrált. Fogva tartói azt képzelik, éjszaka meg fog törni, és reggelre itt egy halálosan fáradt nőt találnak. Vajon figyelik? Aligha.
Felsóhajtott. Az éjszaka lesz a szövetségese. Hatalmába kerítette a meggyőződés: vannak még ütőkártyái. Talán éppen az, amit el akarnak venni tőle.
Előbb azonban biztos akart lenni valamiben.

Folytatása következik.

A globalizált édenkert

(Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete)


Vasi Szabó János eléggé keveset ír, de sokat publikál. Írásai mennyiségéhez képest igen sokat. Ebben a jelenlegi kortárs magyar írók közül talán még a politikai és kánon alapon legtöbb verejtékkel futtatott nagyágyúk sem előzik őt meg.
Nemrég jelent meg az író Levegőkovács című novelláskötete, ami a 2013-as esztendő legjobb hazai prózakötetei közé sorolandó.
A kis kötetben öt mű kapott helyet. Kivétel nélkül mind – ahogy az a szerzőre jellemző – a mai magyar valóság valamely aspektusát veszi górcső alá, kezdetben szokatlan, majd egyre természetesebbnek tűnő nézőpontból.
A jelenleg a nagyon alantas limonádék – vámpírtörténetek és egyebek -, meg a kanonizált kultúrhalandzsa két pogánya közt őrlődő, nehéz helyzetben lévő magyar irodalom számára mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amilyen a Levegőkovács. A két pogány mindegyike globális indíttatású, Vasi Szabó írásművészete pedig a magyar valóság mélyéről merít, abból táplálkozik, ami magyar irodalom számára az egyedül elképzelhető tisztességes alapállás. Se nem „magas”, se nem „alacsony”.
Vasi Szabó János otthonosan mozog a modern nagyipari komplexumok világában, töviről hegyire ismeri az ipari multicégek világát a marketingtől a szerelőcsarnokokig¸ ebben a szubkultúrában régi ismerősként forgolódik. A kötet több novellája vezeti ebbe a miliőbe az olvasót.

Ami Vasi Szabó János eddigi életművét összeköti; a következetesség, írói-mesterségbeli, illetve emberi-erkölcsi tekintetben egyaránt. Sohasem kerüli meg a problémákat. Sőt, mintha szándékosan akarna mindig a politikai és egyéb szempontból legérzékenyebb témába beletenyerelni.
Ilyen a hazai cigányság ügye, amely a Két tradíció című enciklopédikus novella második részében kerül terítékre. Ha van érzékeny téma, ez most nagyon is az. Kevesen mernek hozzányúlni, érdemben meg szinte senki. Sokan vannak azonban, akik a média importálta ostoba szlogenek alapján festenek életidegen mázolmányokat, ezzel igyekezvén pirospontokat gyűjteni a hatalom valamelyik bugyrától, és meg sem próbálnak a téma mélyén rejlő hétköznapi igazságok nyomaira bukkanni. Az igazság érdektelen. Ráadásul túlságosan bonyolult is. Az igazság nem hasonlít a pártprogramokra meg a jelszavakra, az igazság mindig a személyesen megélhető élet. Az igazság mindig egyedi és számos ága-boga van. Az igazság veszélyes.
A Két tradíció második része szinte testközelbe hozza az olvasóhoz a Lakatos családot. Több év tapasztalata, tudatos megfigyelés, talán személyes ismeretség élménye állhat mögötte. Vasi Szabó mély szeretettel ábrázolja Lakatos Kristóf alakját. A jóravaló fiút a vén szakik befogadták maguk közé, jó szakmája van, kedvelik, megnyerő személyisége csírájukban segít elsimítani a jó-és rosszhiszemű ellenérzéseket. A gazdasági machinációk őt is sújtják, a leépítés okozta elkeseredésben ő is egy a dolgozók közül.
Lakatos Kristóf jelképes figura. A maga erejéből, tehetségéből és szorgalmából kiemelkedő cigány fiatalember, akit a gazdasági élet hektikusságai ugyanúgy sújtanak, megtaposnak, mint a nem roma származású munkásembereket. Integrációját nem a környezet ellenségessége – a „rasszizmus” – nehezíti, nem is saját, úgynevezett „faji tulajdonságai” akadályozzák, hanem kifejezetten a gazdasági élet mindent lefelé hárító, mindent a legszegényebbekkel megfizettető, ezért mindenütt szűkösséget, megélhetési gondokat teremtő, indulatokat fokozó aljas mechanizmusai. Ezen a téren van az igazi diszkrimináció, az emberi jogok erősen fogyatékosak, de ami van, az sem érvényesül mindenütt a gyakorlatban.
A Lakatos család kapcsán igen sok háttérinformáció hangzik el. Vasi Szabó voltaképpen a kérdéskör egyik problémájára sem koncentrál rá különösebben, talán ezért is kerülhet „képbe” csaknem valamennyi. Egyszerűen, keresetlen szavakkal, a valóságos szituációba ágyazva. Napjaink konjunktúra-írói, amikor a romákról beszélnek, általában erőteljesen kihegyezik a problémák valamelyikérre a helyzetet, hogy aztán a szolgálni kívánt propaganda szemléletének megfelelően torzíthassák el a képet. Így jön létre a szélsőségesen cigányellenes, vagy szélsőségesen cigányimádó irodalmi műalkotás, a konjunkturális giccs. A hétköznapok valóságához általában nem sok köze van.
Vasi Szabó írása azonban éppen arra épül. Ő nem szolgál semmiféle ideológiát, megengedheti magának a tárgyilagosság és a korrektség luxusát. Tudja, hogy a valóság összetett, hogy soha semminek sincs egyetlen oka. A beilleszkedés, integráció bonyolult, minden résztvevőjétől teljes felelősséget követelő folyamat. A botnak is két vége van. „Másság” és „ilyenség” kölcsönhatásai gyakran a nagyon finom részletekben is kiszámíthatatlanok, a kölcsönös bizalom újra és újra megcsuklik, mindig újra meg kell teremteni. Mindkét oldalról. A türelem nem lehet végtelen, de a türelmetlenség sem. Egyik fél sem fog egyoldalúan alkalmazkodni a másikhoz, de az sem mindegy, ki alkalmazkodik és miben. Ez nem előzetes jelszavak alapján működik, és nem lehet kampányszerű. A folyamat talán lényegesebb, mint a végeredmény. Mert akkor alakulhat ki a hiteles kommunikáció. Utóbbi a helyzet kulcsa, erre kell törekedni; egymás megismerése, türelmes munka, fokozatosság kell hozzá. A politikai jellegű jelszavak és a nyomukban kijegecesedő dogmák csak nehezítik a helyzetet.
Lakatos Kristóf kishúga művészeti iskolában tanul. Könnyelmű, mint a bakfislányok zöme. A mulatságon nagy bajba keveredik, a bátyjának kell a védelmére kelnie.
Az erőszakoskodó csirkefogók megverik a nyomorult Kristófot, a fiúnak az élete is veszélybe kerül. A vállalatnál gárdistaként ismert „kisfőnök”, Walter Zoltán siet a segítségére. Az életnek fura fintorai vannak…
Megérkeznek a roma szervezetek és a média képviselői. Felületesek, elegánsak, mindent jobban tudnak. Kilógnak a szituációból. Velük együtt a politikai jelszavak is bevonulnak a történetbe. Értékükön. A kérdések is jelzik; a média nem kíváncsi rá, hogy mi történt, a saját verzióját szeretné Kristóf szájába adni. Miután megsütötték a maguk pecsenyéjét, távoznak. Jövetelüktől semmi sem lesz más, se jobb, se rosszabb. Nem tudnak megoldást, talán nem is akarnak.
Lakatos Hajnalka és Walter Zoltán között szerelem szövődik. Vasi Szabó értő kézzel, finoman mutatja meg a bimbózó kapcsolatot, művének ez a része szép és felemelő. A megoldás. Az igazi.
A kötet nyitó írásáról, A Grandville Desert című novelláról korábban – egyebek között – a következőket írtam:
„Vasi Szabó írása scifi eszközökkel él, de csak olyan mértékben, amint ezt mondanivalója érdekében szükségesnek látja. A novella csak látszatra telivér disztópia, igazából szatíra, méghozzá a mai hazai valóság gyilkos szatírája.

Az író nem is veszi a fáradságot, hogy valami kitalált jövőbe illessze a történetét, eszébe sincs hosszan vesződni a háttérdíszlettel vagy a kulisszák festegetésével. A Grandville Desert a mai Magyarország életének szatírája – Grandville festői modorának irodalmi adaptációjával.
Témája korunk morális pestise: a személyes erkölcsi felelősség hiánya.

A novella hőse, Bybesh Ebenezer napjaink kisemberének modellje.
(A ’kisember’ szót már nem kizárólag a hagyományos értelemben használom, hiszen a mai valóságban kizárólag kisemberek élnek. A nagyok – ipari és bankvezérek, politikusok, celebek – távolabb vannak a napi valóságtól, mint az UFO-k.)
Bybesh Ebenezer a morális kisember típusát jeleníti meg. Napjaink magyar valóságának ez a legproblematikusabb figurája. Az ilyenek számára napjaink mai Magyarországa tejjel-mézzel folyó Kánaán, dús füvű televény; mindenki más, az ép erkölcsűek számára meg Golgota.
A mai morális kisember sorozatos megalkuvásokkal feláldozza és anyagiakra váltja erkölcsi tőkéjét. Persze, nem lesz milliárdos, az erkölcsiség eladásából/elárulásából telik neki új kocsira, tűrhető életkörülményekre, meg a mindennél nagyobb vonzerőt jelentő külföldi kujtorgásra. Ennek fejében megtanul helyezkedni, rugalmasan elszakadni; a barátokat és szerelmeket haverokra és szexpartnerekre cserélni; kemény megalkuvások sorozatán keresztül építi küzdelmes karrierjét, hogy a végén – a vágyak és remények beteljesülésével – esetleg maga is komprádorrá lehet. Ez a morális kisember létének apoteózisa; végső erkölcsi halálakor a pénz-túlvilág sunyi mosolyú szentpétere levett tányérsapkával bocsátja be a globális pénz-mennyországba.
Bybesh Ebenezer középvezető – ahogy a morális kisemberek zöme. Az ilyen pozíciók elnyeréséhez a legtöbb esetben annyi megalkuvás kell, hogy az ép erkölcsű emberek eleve megrettennek tőle. A morális kisember azonban úgy érzi, ő a korszerűség letéteményese…”
„…Leépítés…
Napjainkban a legfélelmetesebb kifejezések közé tartozik…
…Ténylegesen a maca adja tudtul, ezért tartják. Két hete sincs, hogy reggel hétkor beszéltem egy vezetővel, akinek tervei voltak, igyekezett (volna) jól ellátni a feladatát. Javaslatokat tettem neki, amelyek elgondolkodtatták. Hiába. Néhány óra múlva megjelent két maca, és tudatták a vezetővel: ki van rúgva. Így megy ez mostanában: anno Domini 2012. Magyarország….
… Itt kezdődik a nyomorult Bybesh Ebenezer vesszőfutása.
A leépítendő dolgozók között ott van Csider Niki, Ebenezer szerelme. A szép vendégmunkáslány a negyvenes éveiben járó, köpcös Ebenezer szeretője, és a főhősnek őt is ki kell rúgnia.
Ebenezer tehetetlen. Az Olümposz elbődült, és egy szellentéssel véget vetett talán az élete legnagyobb szerelmének.
Hogyan folytatódnak az életben?
Ebenezer talán kiállna a kedveséért? Néhány évtizeddel ezelőtt biztosan, megpróbálta volna meggyőzni a főnökséget, hogy a gyöngyházmosolyú lány nélkülözhetetlen.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez bizonyára sikerült volna.
A multi világ távol trónoló atyaisteneivel szemben azonban Ebenezer tehetetlen…
Amerikai akcióregényben Ebenezer szembeszállna a sanghaji főnökökkel. Kitalálna valamilyen nélkülözhetetlen herkentyűt, amiben Nikinek is érdeme lenne, végül a mosoly országában mindkettőjüket keblére ölelné a szigorú, de igazságos nagyfőnök és megtízszerezné a fizetésüket. A filmváltozatban Chuck Norris játszaná Ebenezer szerepét, és nyomorékká verne pár tucat intrikust.
Romantikus történetben Ebenezer felmondana, és megpróbálná Nikit valamilyen más munkából eltartani. Évekig nélkülöznének, amíg aztán a fináléban rájuk mosolyogna a szerencse valami nyeremény vagy gazdag rokon alakjában.
Melodrámában a szerelmesek minden poklon keresztül együtt maradnának, amíg ki nem derülne, hogy a főmulti életét Ebenezer mentette meg.
Realista novellában Ebenezer öngyilkosságot követne el, ennek harsányan tragikus filmváltozatában Niki is vele tartana ebben.
Vasi Szabó János novellájában Ebenezer egyiket sem teszi.
Miért is tenné bármelyiket, a fentebb elősoroltak mindegyikéhez személyes erkölcsi felelősséget vállaló döntésre volna szükség. Ebenezer, a morális kisember erre alkalmatlan. Valami sokkal riasztóbbat tesz.
A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede?
Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából.
Ebenezer is valami hasonlót művel, és ez a jelkép túlnő a novella mai világra emlékeztető szituációján, univerzális jelképpé válik.
Következik a videójáték: a Grandville Desert. A haszonemberek mákonya. A virtuális játékban a morális kisember megpróbál hőssé válni. Ma is vannak ilyesféle elfoglaltságok; Vasi Szabó műve csupán olyat előlegez, amit már ma is létrehoznának, ha volna hozzá technológia. Vélhetően meg is lesz hamarosan. A hasonló amorális eszközök vélhetően nagy népszerűségre tesznek majd szert a morális kisemberek között, nyilván nagyon várják.
Hazug hősként lövöldözni egy hazug világban; mai hazug életű emberek millióinak vágyálma. Ahol a moralitás épületének a tetejét ellopták, és a falak ingadoznak, ott már csak az alapok lehetnek egészségesek.
Az értelmetlen lövöldözős virtuális elfoglaltság (itt is) a néhai gladiátorjátékokat idézi. A távoli multi-istenek uralta posztmodern leépítő világban a problémák megoldatlanok maradnak; vagy fogyasztói síkra terelődnek.
Következik Ebenezer félelmetes rémálma, ami még Dante Poklán is túltesz.
Vasi Szabó János kiváló novellája félelmetes szatíra a jelen Magyarországáról. A filozófiai és erkölcsi stagnálás lidérces világa a szétesés szélén áll. Kockán minden; erkölcsi értékek, emberi kapcsolatok, munka, jövő. Még az ábrándozás lehetősége is. Ez a világ nyilvánvalóan haldoklik, gyógyszer a bajára nincs.
Contra mortem non est medicamen…”
Ehhez utólag annyit tennék hozzá, hogy Vasi Szabó János írásaiban az igazi árulás mindig az, amikor az ember önmagát árulja el, feladván élete legnemesebb célját, legfontosabb lehetőségét még csak nem is a biztonságos boldogtalanságért, hanem a puszta bizonytalanság prolongálásáért cserébe. Nem egy tál lencséért, csak a lencse ígéretéért. Van erre a kötetben más példa is.
A Higanyfényű alkony kőkemény disztópia. Talán ez is beférne valahol a science fiction határai közé, de az oda sorolható írásoktól merőben eltérő poétikával dolgozik.
Színhelye egy közeljövőbeli Magyarország. Vasi Szabó olyan képet fest Nagy-Budapestről – benne a csepel-szigeti Kis-Manhattan-nel, összevetve Ó-Budapesttel, hogy attól minden magyarnak feláll a hátán a szőr. Liberális vágyálom – kíméletlen őszinteséggel. Végtelenül kietlen, sivár – és valószerű…
A nagyiparos Klampár Brájenről kiderül, hogy kábítószerkereskedelemből származnak a milliárdjai. A magyarországi viszonyok nagyjából olyanok, mintha Dél-Amerika legszegényebb vidékeinek egyike volna. Irgalmatlanul sivár, lepusztult világ, egymás mellett a romhalmaz és a csiricsáré új. Együtt sugallják a távlatok hiányát, mint a kommunikáció hiányának örök jelképei. Ijesztő, hátborzongató világ, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Számos scifi eszközt használ itt Vasi Szabó, de megőrzi felettük az ellenőrzést. Műve irodalmi igényű tudományos fantasztikumnak is felfogható.
Vannak persze még igények scifik a hazai irodalomban, de nem nagyon sok. Ha a hazai scifi terjedelmesebbik fertálya időnként megkockáztatná, hogy kiemelje fejét a kortárs angolszász science fiction ülepéből, meglepődve vehetné észre, hogy a hazai viszonyok között a témák micsoda miriádjai üvöltenek sírva az igényes scifi feldolgozás után. A legtöbbjük olyan, amit angolszász élettapasztalatú ember észre se venne, meg se értene…
A kötet záró novellája, A katona és a delfinlány a Levegőkovács talán legérzelmesebb darabja. Vasi Szabó megint olyan területre merészkedik, amely a magyar irodalomban jórészt szűzföld – ha az amerikai filmklisék mintájára írott műveket figyelmen kívül hagyjuk akár a „magas”, akár az „alacsony” irodalomból: a volt Jugoszlávia területén játszódott (polgár)háborúk egyik epizódját állítja elénk. Következetesen ragaszkodik írói alapállásához: a történelmi eseményt szigorúan „alulnézetből” a benne résztvevő emberek szemszögéből látjuk.
A kalandvágyból a horvátokhoz csatlakozó magyar zsoldos és a szintén a szerbek oldalán harcoló vadóc szerb özvegyasszony különös szerelmi története sajátos látlelet a XIX. század Közép-Európájának eszmei és nemzeti zűrzavaráról. Montagu és Capulet Európa közepéről. Aligha akad szerelmi történetnek olyan hősnője, aki kevésbé hasonlítana Júliához, mint Bojána. Mégis a szívünkbe zárjuk, izgulunk érte, meggyászoljuk. Története megrendítően szép.
Talán ennek a műnek az olvasása után értjük meg, hogy Vasi Szabó univerzumának középpontjában – minden látszólagos szkepticizmusa, mítosztagadása, a hétköznapi megalkuvások tucatnyi precíz felmutatása, sok száz, a fantáziát látszólag a poros és rideg valósághoz szögezni látszó nyelvi leleménye ellenére – a szerelem áll. Az élet célja és értelme.
Vasi Szabó János írói világában a szerelem, ami tükröt tart az embernek, a szerelemben való részvétel képessége határozza meg egy-egy szereplő értékét. Mindenkinek olyan szerelem jut, amelyre emberségénél fogva képes, és mindenki annyira lehet boldog, amennyire jobb emberré tud a szerelem által válni.

Ez az egyik fő témája a Történetek Macskavárosból című műnek is, amely a kötet legterjedelmesebb darabja, egyben a kedvencem. Lebilincselő novella, egyben szép összegzése is a kötet szerteágazó emberi-erkölcsi mondanivalójának.
A kínai világcég hazánkban is megtelepszik, és munkatársakat toboroz. Csakhamar kiderül, hogy a kedves jó kínaiak gyorsan adaptálták a multicégek szinte összes eljárását, de az is, hogy vannak a tevékenységükben sajátos csak rájuk jellemző színfoltok is.
A novellának ez a rétege is érdekes és sokatmondó. A szerző nemcsak a cégek belső világát ismeri enciklopédikus pontossággal a futószalagoktól a területi helytartók irodájáig – és azon is túl -, nem csupán a technológiai rendszert ismeri és mutatja be szokatlan aprólékossággal – de másodpercre sem unalmasan – hanem az egész kolosszus hátországát, globális kapcsolatait is.
Magyarok csöppennek a rendszerbe, és a gépezet tüstént elkezdi őket a maga képére formálni. Ebben maguk is partnerek, munkát szeretnének. Legfőbb motivációjuk a hétköznapi megélhetés vágya. Persze, nincs azonos ember, nincs azonos helyzet, a látszat ellenére sem. Mindannyian döntési szituációba kerülnek, és nagyon különbözőknek bizonyulnak. Vasi Szabó világában az ember értékét a szerelemmel kapcsolatos tulajdon döntései határozzák meg, amely döntések éppen annyira szabadok, amennyire a szereplő képes azonos maradni önmagával. Látszólag az anyagi helyzet határoz meg persze mindent, de ez csak díszlete az életnek. Az igazi döntés mindig kockázatos, aki pedig a rizikót nem vállalja, képtelen azonosulni önmagával.

Erről szól a Történetek Macskavárosból. Látszólag lazán összefüggő történetek csoportja, valójában igen feszes, ravaszul szerkesztett mű. A szerkezet távolról az Anna Karenina felépítésére emlékeztet, épülő és pusztuló szerelemmel, egymásba fonódó szálakkal, de az irodalom ideje napjainkra felgyorsult. Ez a történet sokkal cselekményesebb a mintaképnél.
Magyarjaink megméretnek a szerelem által. Ki könnyűnek találtatik, ki meg nem, de ki-ki magához illően.
Az egyikük élete értelmét löki el gyáva megalkuvással. A gyönyörű ujgur lány életre szólóan kötelezi el magát mellette, ostoba magyarunk fel sem fogja a mesebeli boldogság lehetőségének értékét. Vigyorog a szerencséjére, mint valami kvázi-romantikus balfék. Aztán az első intrikára nadrágjába száll a lélek.
Kiderül, hogy az ujgur lányt figyelik, a családját terroristának tartják. Magyarunk gyorsan törli telefonjából szerelme számát, és megvert kutyaként oldalog el a boldogság közeléből. A lány öngyilkos lesz, a férfira életfogytiglani jelentéktelenség vár.
A másik férfi szerelme kevesebbet ígér, hétköznapiasabb is, de többet teljesít, mert a másik magyar azonos tud maradni önmagával.
Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete sajátos világokba vezet bennünket, legfőbb témája a globalizáció követelte életmódbeli változások és egyéni identitás konfliktusa, kölcsönhatása.

Lehet, hogy a globalizáció egyetlen katlanná formálja a világot, de ebben a stadionban a döntőt akkor is mi, emberek, magunk játsszuk. Ki-ki maga. A globál hatalmak szeretnék a lelkünket, de mi döntünk, aláírjuk-e a szerződést.
A kötet szép irodalmi élmény, ajánlom minden olyan Olvasónak, aki „magas” és „alacsony” helyett igazira vágyik.

Szerelem és líra - CIV.

Száznegyedik rész
 A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő, tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat, tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja, véleményét korrigálhatja.
A lírai mű azonban teljesen más dimenzióba tartozik, a maga létmódjában állandó. Akkor is, ha a költője esetleg egy egész életen keresztül folyamatosan változtatja, javítgatja. Olvasóival akkor is minden esetben a maga teljességében, állandóságában találkozik. A lírai mű sohasem lehet „tartalékos,” mint valami futballcsapat.
A lírai mű alkotója nem azonos a költő hétköznapi, magánemberi énjével, hanem – abban az ihletett pillanatban, amikor a mű az olvasójával, előadójával, hallgatójával találkozik – annak jobb, erkölcsösebb, érzelemgazdagabb, bátrabb, igazabb változata.
A lírai mű jobb emberré tesz, akár a szerelem.

A lírai mű alkotója abban a szent pillanatban, amikor személyisége mintegy örök időkre „belekövül” a versbe, nem sérülékeny, nem esendő, nem téved, nem hibás, nem bűnös. Akkor sem, ha a verse éppen ilyesmiről, sérülékenységről, esendőségről, tévedésről, hibáról, bűnről szól. Mindig tiszta emberi érzéseket közvetít, éppen saját tiszta emberi érzéseit önti szavakba, rendezi ritmusba.
Ha az alkotó a versben mégis sérülékeny, esendő, téved, hibás, vagy bűnös, ha a mű ilyet üzen, nemcsak ihletett szent pillanatról nem beszélhetünk, teljes értékű lírai műalkotásról sem. Csak a tiszta erkölcsi alátámasztással rendelkező művet tekinthetjük teljes értékű lírai műalkotásnak.

Az alkotó személyiségének legtisztább rétege képezi tulajdon műveinek erkölcsi talapzatát. A vers alkotójának hiteles és őszinte belső emberi tartalmait fejezi ki; alkotójának érzelmeit, akaratát, indulatát, vágyát, de nem közvetlenül, hanem a művészi fegyelem irányítása alatt, a tehetség segítségével, a nyelv, a ritmus és a zene felhasználásával.

A belső emberi tartalomból csak a művészi, költői koncentráció képes teljes értékű lírai műalkotást létrehozni.

Nem mindenki és nem minden pillanatban képes belső emberi tartalmait lírai műalkotás létrehozásával kifejezni. A vers, a kötött szöveg még önmagában nem feltétlenül tekinthető értékes lírai műalkotásnak. Sőt az ilyenek zöme általában rossz műalkotás.
Érzelmeinek, belső emberi tartalmainak kifejezésére minden ember képes valamilyen formában, sőt az emberi léthez ez a képesség elengedhetetlen. De a belső tartalom, érzelem puszta kifejezése még nem líra. A sóhajtás, sírás, nevetés érzelmet fejez ki, de semmi köze a lírához.
Hiteles belső emberi tartalomból teljes értékű lírai műalkotást csak hiteles költői személyiség hozhat létre; utóbbinak pedig az olyan embert tekinthetjük, aki kitartó munkával – ahogy a színész alakítja ki önmagából az eljátszani kívánt karaktert – megformálta önmagából az erkölcsi világrend tiszteletére támaszkodó, személyes költői koncentrációra képes, tehetsége külső és belső feltételeit önmagában létrehozó alkotót.
A költő felelős önmaga előtt önmagáért, tehetsége felhasználásáért, de felelős önmaga előtt a közösségért, a népért, a világért is.

Folytatása következik.

Fagyot ásít a november

Fagyot ásít a november,
Ködfoltok zihálnak,
Csikorgó hideg estében
Duzzognak a házak.
—–
Közelgő tél regulázza
A szomorú fákat,
Délutáni alkonyatban
Sötétlik a bánat.
—–
Szkeptikus ősz ajánlgatja
Jussát az ördögnek,
Gonosz szelek motorjai
Dühödten hörögnek.
—–
Fagyot ásít a november,
Didereg a Lélek,
Minden egyes lépésemmel
Vénülök, ha lépek.
—-
A Tél-zsarnok seregei
Elindultak szembe,
Ilyenkor kell bezárkózni
Várba, szerelembe.

Fekete hóesés - XXVII.

XXVII. rész

Maglianinak valamikor meg kellett érkeznie Csáktornyára. Nyilván több vadászaton is részt vett, tájékozódott. Volt alkalma alaposan megfigyelni mindent. Ha még nem ismerte Pakát, fel kellett vele vennie a kapcsolatot.
A gyilkosság végső terve az utolsó napok során készülhetett el. Számos probléma akadhatott, mert a tettesek elképzelése mindenképpen kockázatos volt. Talán ezért is halogatták, ezért halasztották a lehető legutolsó alkalomra. Talán nem bíztak a terv sikerében. November tizennyolcadika volt az utolsó lehetőség. Zrínyi másnap Bécsbe utazott volna, ahol mindenképpen megtörténik a tanácskozás a vasvári béke ügyében.
A gyilkosok tovább nem várhattak.
„Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk,”

Lehetett alkalmuk bőven a tervezgetésre, Magliani nyilván több egymást követő vadászatot is megfigyelhetett, pontosíthatta a terveit. Ennek ellenére habozott, amin aligha kell csodálkoznunk.
Elérkezett a döntő nap. Vajon megváltozott volna a magyar történelem, ha 1664. november 18-án délben Csáktornyán és környékén szakadni kezd az eső, és emiatt Zrínyi lefújja a vadászatot?
Vajon akkor mihez kezd Paka és Magliani? Talán megkísérelnek valami egészen elkeseredett, végig nem gondolt merényletet Csáktornya ura ellen? Talán rögtönöznek?
Hol és mikor?
Törjenek rá vacsora közben? El sem jutnak oda, de ha véletlenül mégis, a vacsoravendégek túlerőben vannak. Kezük ügyében akad elég fegyver.
Esetleg éjszaka? Az úr és az úrnő magánlakosztálya előttük tilos terület, ott a járást sem ismerik. Az útjukban éber fegyveres őrök.
Hol és mikor próbálkoztak volna?
Gyanítom: sehol és semmikor. Egyik sem fanatikus. Ha semmi esélyük a jutalom begyűjtésére, alighanem a bőrük épen maradására koncentráltak volna. Paka végzi tovább vadászi teendőit, Magliani meg szép csöndesen odébbáll. Mindkettő azonnal elfelejti, hogy valaha is Zrínyi elleni merényletre készült.
Magliani előző este aligha lehetett nyugodt. Nem az időjárás volt az egyetlen olyan tényező, amely keresztülhúzhatta volna a terveit.
A helyszínt már nyilván korábban kijelölték, ez abból derült ki, hogy a gyilkosság perceiben Magliani pontosan tudta, hová kell mennie. Feltehetően Pakával együtt is megvizsgálták.
Legalább egyszer el kellett menniük együtt a helyszínre. Magliani – ha Csáktornyán lakott – nyilván talált rá ürügyet, hogy kilovagoljon, a vadász meg aligha lakhatott a várban, a munkája meg amúgy is az erdőhöz kötötte. Feltehetően külön-külön érkeztek és távoztak.
A helyszínen aprólékosan meg kellett beszélniük a gyilkosság minden mozzanatát. A tervben nagyon is kényes részletek akadtak, ezeket lehetetlen volt nem tisztázni.
Csak néhányat említek az igazán kényesek közül:
v     Hogyan és mikor jut el a gyilkosság helyszínére az áldozat?
v     Ki és mikor süti el a fegyvert, és egyáltalán, melyiket?
v     Ki és mikor ejti Zrínyin azokat a sérüléseket, amelyek a gyilkosságot vadkan támadásának álcázzák?
Igazán volt mit megbeszélniük. Azt gondolom, a találkozó aligha lehetett tíz percnél rövidebb, de ha nem tudtak mindenben gyorsan és pontosan megegyezni, jóval hosszabbnak kellett lennie.
Paka horvát anyanyelvű volt, talán beszélt valamelyest magyarul és németül is. Magliani elvileg olasz volt. Feltehetően valóban Itáliából származott, és az anyanyelve is olasz lehetett, nemcsak amiatt, mert a kor bérgyilkosainak igen jelentős része volt olasz. A jelek szerint megfelelően tudott kommunikálni Pakával. Megegyezésre jutottak, közösen gyilkoltak, de Magliani vissza is élt Paka helyzetével, amikor a meséjével egyértelműen a vadászra hárított Zrínyi halálával kapcsolatban minden felelősséget.
Magliani azért jött, hogy beépüljön Zrínyi udvarba, és meggyilkolja a házigazdát. Sikerre csak akkor volt lehetősége, ha jól beszéli a Csáktornyán használt nyelvek valamelyikét. A legvalószínűbb – már csak Paka miatt is – hogy jól tudott horvátul. A házigazda és a környezete olaszul is jól beszéltek, de a személyzettel ezen a nyelven aligha érintkezhetett Magliani, sokkal hasznosabb volt, ha beszéli a horvát nyelvet. Talán már enne tudatában szemelte ki őt a megbízó.
Hol tehetett szert horvát nyelvtudásra? Biztosan nem Csáktornyán vagy a környékén, ide idegenként érkezett, valószínűleg senkit sem ismert a jövetele előtt.
Korábban akár katona is lehetett. Ha a harmincéves háború folyamán hosszabb-rövidebb ideig esetleg tisztként szolgált Isolani gróf horvát karabélyos ezredében, vagy valamelyik más horvát alakulatban, megtanulhatta a nyelvet. Elvileg akkoriban tizennégy-tizenöt éves nemes ifjak is szolgáltak tisztként, Magliani a merénylet idején harmincéves körül lehetett. Talán már nem annyira „ifjú”, de annak tűnhet, ha annak akar tűnni.
Ennél sokkal valószínűbb azonban, hogy kereskedelmi ügyletekben vett részt az Adriai-tenger mentén. Ahogy a Zrínyiek számos horvát és magyar anyanyelvű megbízottja, familiárisa. Sáfárja, hajósa, katonája elsajátította ebben a környezetben az olasz nyelvet, ugyanez fordítva is megtörténhetett; az olasz partnerek egy része pedig megtanulhatott folyékonyan horvátul vagy magyarul.
Fel kellett venni a kapcsolatot Pakával, ki kellett tervelnie a gyilkosságot, és legalább egyszer közösen meg kellett vizsgálniuk a helyszínt.
Ha mindkettőjüket jelentéktelennek vélték, szabadon mozoghattak.
Ennek ellenére a találkozó kockázatot hordozhatott. Bárkinek feltűnhetett a páros, bárki járhatott arra véletlenül, és abban a korban az emberek sokkal kevésbé voltak diszkrétek, mint manapság. Meg is leshette volna őket egy másik vadász, erdőkerülő, vagy bárki olyan személy, aki tüstént azt gondolja, hogy a páros rosszban sántikál. Semmi garancia sem volt rá, hogy ez nem történt meg. Magliani nem tudhatta, hogy nem jelentette-e a felettesének bárki. Állandóan a szeme előtt lebeghetett a rémkép, hogy Guzics várkapitány talán éppen ebben a percben ad parancsot az elfogására, hogy perceken belül vasra verve találhatja magát, és a csáktornyai tisztek előtt kell számot adnia róla, mit is keresett az erdőben Pakával.
A szó szoros értelmében pokoli szerencséjük volt.
Akkoriban a magyar nagyurak körében nem léteztek mai értelemben vett biztonsági emberek, azaz olyan fegyveresek, akik kimondottan a merényletektől védelmezték volna az urukat. A török időkben a testőrök elsősorban a csatákban ügyeltek a megbízójuk testi épségére.
Ha vannak Csáktornyán ilyen értelemben vett biztonsági emberek, gyanút kellett volna fogniuk.
Az úr biztonsága nyilván a várkapitány kötelmei közé tartozott, ha ugyan Zrínyi hagyta, hogy Guzics foglalkozzon ilyesmivel. A horvát bán fennen hirdette, hogy nem kíméli az életét a hazája érdekében.
A hazája érdekében.

Itt és most azonban Zrínyi Miklósnak éppen a hazája érdekében kötelessége lett volna jobban vigyázni tulajdon életére. Ő már nem egy főúr volt a sok közül, hanem a haza vezére, az egyetlen ember, akibe az egész nemzet helyezte a bizalmát. Sőt: bizonyos értelemben egész Európa.
Időben le kellett volna vonnia a kellő következtetést: a státusza megváltozott, életrendjét, személyes biztonságának rendszerét ehhez kellett volna igazítania. A történelem emelte a tétet, ő maga is értékesebbé vált, sokkal nagyobb gondot kellett volna fordítania saját életének megóvására.
Ha egy kissé nagyobb távlatból nézzük a helyzetet, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a baj csaknem elkerülhetetlen volt. Csáktornya áttekinthetetlen vendégserege, a „nagy palotában” tanyázó tömeg puszta léte eleve alkalmat adott a gazemberek megjelenésére, akaratlanul is fedezte őket, megadta nekik az elvegyülés lehetőségét. A várkapitány akkor sem tudta őket ellenőrizni, ha akarta.
Az eddigiektől eltérő fegyelmet kellett volna meghonosítani Csáktornyán. Legkésőbb a vasvári béke hírére. Egyáltalán nem volt – vagy nem lett volna – nehéz megérteni, hogy Zrínyi státusza ettől sokkal érzékenyebbé vált.
Tartott is Zrínyi környezete a veszélytől – de aligha jó irányból:
„Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.”

Érezték, hogy veszély fenyeget, csak azt nem tudták felbecsülni, hogy miféle. A régebbi beidegződések működtek bennük. Az őt féltő barátokkal és hozzátartozókkal szemben Zrínyinek igaza volt.
„semmit sem vétettem”

A bécsi kormányzat aligha engedhette meg magának ebben a pillanatban, hogy nyíltan Zrínyi ellen forduljon, hiszen Európa szemében éppen a horvát bán volt a császár legderekabb alattvalója.
Korábban már elmondtam: nem gondolom, hogy a megbízók a császár közvetlenül kifejezett akaratát hajtották végre, és azt sem hiszem, hogy Lipót előre tudott volna a merénylet tervéről.
Végrehajthatták-e a gyilkosok a merényletet éppen Bécsben?
Azt gondolom, ebben az esetben éppen a császári kormányzatot hozták volna hihetetlenül nehéz, talán megoldhatatlan helyzetbe. Ha Bécsben Zrínyit meggyilkolják, a kormányzat valószínűleg mindent elkövet a tettesek kézre kerítése és brutális megbüntetése érdekében. nem biztos, hogy meg tudta volna győzni a közvéleményt arról, hogy a gyilkosságban ártatlan, még akkor sem, ha valóban az lett volna.
Zrínyit nem lehetett Bécsben meggyilkolni. A gyilkosok ezt valószínűleg alaposan végiggondolták. Egyetlen lehetőség maradt: még ma. Ma, azaz 1664. november 18-án, közvetlenül a vadászat után.

Addigra már jól kiismerték magukat a csáktornyai udvar életében. Nemcsak azt tudták, pontosan hogyan is zajlik itt egy vadászat, hanem ezer apró jelből következtethettek rá, hogy mikor mit várhattak. A palotai személyzetek sehol sem tartoznak a különösebben hallgatag és diszkrét népek közé.
Zrínyi másnap el akart utazni. Nyilván már ki is adta a megfelelő parancsokat. Ezek több tucat embert mozdíthattak meg, egyesek csomagoltak, mások a kocsikat útiholmit készítették elő, mások a lovakat válogatták, megint mások azt találgatták, ki lesz a kíséret tagja. Aki figyelmes, érzékelheti a jeleket. Nem is biztos, hogy különösebben figyelmesnek kell lenni, hiszen szinte mindenütt akad pletykás cseléd, nagyotmondó kocsis.
Zrínyi másnapi utazásának híre akár pánikot is kelthetett a gyilkosok között. Tüstént követte azonban egy új hír: ma is vadászat lesz.

A főúri vadászat előkészítése legkésőbb délelőtt megkezdődhetett, a parancsot Zrínyi Miklós már reggel kiadhatta. Ez is mozgásba hozta a palotát, a gyilkosok egy órán belül megtudták. Paka esetleg még hamarabb is, lévén vadász.
Magliani délelőtt már biztos lehetett benne, hogy Zrínyi vadászni megy a vendégeivel. Nem tudni, volt-e dolga annak elintézésével, hogy maga is mehessen, vagy önként csapódhatott a társasághoz. Az utóbbi a valószínűbb, a gyilkos valószínűleg a kevésbé rangos vendég státuszában tartózkodott Csáktornyán.
Nyilván az is a segítségére volt, hogy eddigi tapasztalataiból egyértelműen tudta, a nagyúr és vendégei mindig ebéd után indulnak vadászni. Több órája volt az esetleges előkészületekre.
Ha felkészült, leginkább azért kellett imádkoznia, ne változzon meg hirtelen az időjárás, és hogy Csáktornyán nem történjék semmi rendkívüli, ami esetleg otthon marasztaná Zrínyi grófot.
Eleve lemondott arról, hogy a merényletet a voltaképpeni vadászaton hajtják végre. Nem vinnék el szárazon. A vadászat alatt neki és Pakának a lehető legnyugodtabban kell viselkednie. Maglani valószínűleg el sem sütötte a fegyverét. Főleg azt nem, ami valahol a ruhájába volt rejtve.
Talán Paka sem lőtt ezen a vadászaton egyszer sem. Nem tudni, mi volt a feladata, valamelyik vendéget kísérte-e, vagy valami más posztot töltött be.
Mindketten remélték, hogy a vadászaton sem történik semmi rendkívüli. Nagy galibát okozhatott volna, ha feltűnik egy valódi sebzett, feldühödött kan.
Egyelőre csak várniuk kellett. A gyilkosságnak a vadászat után kellett végbemennie.

Folytatása következik.

Őszutó, hideg eső

Őszutó, hideg eső,
Didereg a Teremtő;
Sivár pusztája közepén
Vigyorog
A vén Idő.
—–
Jéghideg eső szitál,
Fagyok ígérete száll,
Világvégi stadionban
A Remény
Vesztésre áll.
—–
Az őszutó ócska szán,
Sötét lett a délután,
Kegyvesztetten síró szelek
Zúgnak a vén
Körtefán.
—-
Őszutó, hideg eső,
Fáradt hajnal, reszkető;
Gyürkőzni kell, hideg télre,
Kell kitartás,
Friss erő.
—–
A reggel lassan terem,
Köd tanyázik a hegyen;
Igyekeznünk kell, hogy a tél
Ünnepélyes,
Szép legyen.
—–
Felhők cseppje szemereg,
Mogorvák a fellegek;
Valahol a távolban már
Ádvent csendje
Közeleg.
—-
Őszutó, hideg eső;
Síró Remény, verdeső;
A számunkra, amíg élünk,
A Szeretet
Az első.
—–
Temérdek lelki rokon
Áll szeretet-falakon;
Fut még hajónk torpedóként
Fényes jövő-habokon.
—-
Isten áll ég-ormokon,
Be-benéz az ablakon;
Kisded Jövő ébredezik
A távoli
Halmokon.

A hiteles hitszónok

Nagy Konstantin császár erőteljesen védelmébe vette a keresztény vallást, és (főleg) az egyházat. Maga pogány maradt – hogy a halálos ágyán áttért volna, csak kegyes keresztény legenda – de az egyház támogatásának jó hasznát látta.
A mediolanumi edictum után az üldözések megszűntek, épülni kezdtek a bazilikák. A niceai zsinaton lényegében a pogány császár döntött az ortodox irányzat javára. Talán azért, mert – a nagyon egyszerű és természetes elveken nyugvó ariánus irányzattal szemben – ehhez szükséges volt egy hierarchikus, területi alapon szerveződő bürokratikus rendszernek, az egyháznak a megszervezése és fenntartása. Egy ilyen szervezetre a roskatag birodalom fenntartása miatt a császárnak ekkor már nagy szükséges volt.
Nicea után hamarosan Konstantin az egyházra ruházta az anyakönyvek vezetését, hogy a nehézkes birodalmi adminisztrációt tehermentesítse.
Ekkoriban már széles körben folyt a keresztény hittérítés, a császár tudtával és beleegyezésével. A hitszónokok főleg a nagyvárosokban működtek, több-kevesebb sikerrel.
A császárnak feltűnt, hogy kedves emberei közül néhányan igen kevésre tartják a keresztény hitszónokokat. Tudni akarta, mi ennek az oka.
Egy művelt udvari írnokot kérdezett meg.
- A keresztény hitszónokok beszédei sok ember szívét megnyerik. Úgy látom, rád semmi hatást sem gyakorolnak.
- Örökkévaló uram! – bókolt a férfi. – Nem hiszek nekik!
- Miért nem?
- A beszédeik nincsenek összhangban a tetteikkel.

A néhai Hunyadi János

Csak sejtjük…
Talán kunnak született;
És nemzetünk felett
Vállával tartotta fel
A vérengző és sunyi
Végzetet.
——–
A gonosz túlerőt sose
Számolta, vagy mérte,
Minden délben megkondulnak a harangok
Érte.
—-
Amikor az elit harácsoló,
Vagy céda,
S világ rablójának a magyar
Könnyű préda;
Kell az ilyen
Példa.
—-
Nem volt démon,
Tündér,
Táltos,
Néhai Hunyadi János.
—-
Nem szülte isteni erő,
Ember volt, és sebezhető.
—–
Nem volt vele más mágia,
Mint szívós, kitartó
Munka.
—
Nincs győzhetetlen fegyverzet
Csodát csak bátorság tehet.
—-
Ott élősködő túlerő,
Itt meg?
Ami szerethető….
—-
Megmenekült falu,
Város;
Köszönjük, Hunyadi János!
—–
Véres, harcos évtizedek
Vágtattak a haza felett;
Fiú, lány nem lett rabszolga,
Szajha, vagy janicsár sorba
A martalóc nem hurcolta;
Semmilyen statisztika ki nem mutatja,
Hány magyar élet lehetett hosszabb
Miatta.
—
A határon holló szálldos,
Ott vigyáz
Hunyadi János.
—-
Mezid bég csőcselék hada
Feje nélkül szaladt haza.
—-
Beglerbég túlerőt hozott,
Fenekedett,
Fogadkozott,
Utána gyorsan elfutott.
—–
Nándorfehérvár mezeje
Török holttestekkel tele,
A szultán ijedten szalad,
Magyarország
Szabad marad.
—–
A magyart győzni tanította,
S a végzetet megfutamította
A néhai Hunyadi János.
—–
Ez a győzelem,
Ez a hit
Tartott hetven esztendeig.
—–
Néhai Hunyadi János
Nem öregedett meg, csupán
Királyt hagyott maga után.
—-
De késő utódainak
Nagy lett a Hunyadi sisak;
Elvész falu,
Elvész város,
Ha minden csak gazdaságos;
Tudta ezt
Hunyadi János.
—-
Bevehetetlen erősség
A személyes felelősség;
Nélküle az aktuális
Török martalócok máris
A házunkra csóvát vetnek,
És minket rabszíjra fűznek.
—–
Hol maradsz, Hunyadi János?
Merre cselleng a Szellemed?
Közöttünk lenne a helyed….
—-
Felelősség a Hazáért,
Szépért, Jóért,
Kis Családért,
Múltért,
Jövőért,
Mindenért -
Fontosabb, mint szablya, vagy vért.
—–
A felelősség most – magányos…
Áldjon meg az Isten,
Néhai Hunyadi János.

Szerelem és líra - CIII.

Százharmadik rész

A költőnek önmagával szembeni felelőssége voltaképpen mindig egybeesik az emberiséggel szembeni felelősséggel, révén a mindenkori Lírai én – a versben beszélő költői egyes szám első személy – a magánéleti önmagánál sokkal hangsúlyosabban az emberiség képviselője. Ezért sem azonos a költői én a költő magánéleti énjével.
Az emberiséggel való azonosulás korántsem jelentheti a mindenkor divatos kozmopolita jelszavak puszta ismételgetését, mert azok a konkrétság teljes hiánya miatt mindig nélkülözik a valódi mélységet, és a gyakorlatban általában valamilyen ideológia közvetlen vagy közvetett szolgálatában állnak.
Az emberiséghez való tartozás a konkrét közösségekkel való azonosuláson keresztül valósulhat meg hitelesen, az egyetemes emberi erkölcs alapjaiban való gondolkodással és az emberiség morális egységének tiszteletben tartásával.

A személyes felelősség mértéke egyben a költői tehetség megvalósulásának egyik alapvető mércéje is. A költői alkotóerő nem valami elvont, misztikus adomány, az ihlet sem a túlvilági szellemek, és nem is a kábítószer hozadéka. A felelősség két igen fontos alappillére a költői bátorság és a költői őszinteség.

Bátorság és őszinteség a költészetben voltaképpen ugyanazon dimenzióhoz tartozik. Nemcsak arról van szó, hogy az egyetemes emberi erkölcs alapjain állva merni kell vállalni a lírában olyan hiteles tartalmakat, amelyeket a mindenkori hatalom üldöz, vagy a mindenhatónak tűnő média apokrifnak nyilvánít. Ez bátorságnak és őszinteségnek voltaképpen csak külső oldala. Megkerülni azonban ezt sem lehet. Mindenki, aki a leghétköznapibb csasztuskagyártáson vagy rigmusfaragáson túljutott, előbb vagy utóbb kénytelen szembesülni azzal a felismeréssel, hogy a közélet leghangosabban szóló dalai hamisak, hogy az igazság valami egészen más. Ez első pillanatban „csupán” bátorság és őszinteség próbájának tűnik, lassan kiderül azonban, hogy a költői nagyság egyik legfontosabb próbaköve. Nem válhat abból jelentős költő, aki az igazságot nem vállalja.
Aki anyagi érdekből vagy egyszerű gyávaságból úgy dönt, hogy csendre inti a saját lelkében megszólaló kategoricus imperativuszt, és vállalja a hamis nóták zengedezését, voltaképpen elárulja a költészet küldetését. Ebből a típusból minden korban akad, a zömük megreked a középszerben, vagy alább, de ezek közül kerül ki a mindenkori hatalom sok kedvence is a kitüntetett, díjazott, koszorúzott, ajnározott poéták jelentős része is. A magyar líra utolsó másfél századából is sorolhatnánk ilyen, a saját korukban hivatalosan egekig magasztalt költőket, akikre ma már az irodalomtörténészek is alig emlékeznek.
Ennél sokkal gyakoribb eset a semmitmondás valamelyik változata, a feladatok megkerülése. Voltaképpen ehhez sorolható a költői küldetés létezésének a kétségbe vonása is. Minden korszak jelentéktelen költőinek zöme ebbe a csoportba tartozik.
Az anyagi, hatalmi vagy egyéb érdekből, esetleg puszta gyávaságból fakadó küldetésmegtagadás a költői tehetség feláldozása valamiféle lírán, irodalmon és művészeten kívüli szempont oltárán.

Következetesség nélkül nincs igazi költő. A költői személyiség akkor következetes, ha ragaszkodik a tehetségének kibontakoztatásához, amely a bátorság és őszinteség tudatos vállalása nélkül nem lehetséges. A következetesség akkor is hiányzik, ha az egyén „esztétikai” vagy annak tűnő indoklást kohol a lírai küldetés mellőzésének vagy megkerülésének indoklására.

A költői tehetség nem misztikus adomány, nem valami alaktalan lírai daimón, és nem is a puszta genetika teremti. A költői tehetség személyes adottságok és hajlamok kereszteződésében keletkezik a szívós, kitartó munka eredményeképpen. Nem születéstől adott, nem végzetszerű, és nincs „génje”. A költői tehetség az érdeklődés a személyes hajlamok, célok és a kristálytiszta emberi erkölcsi alapállás minőséggé fejlődése az alázat, a szorgalom, a személyes fegyelem és a tömérdek munka segítségével.

Folytatása következik.

Őszi szél

Fúj a novemberi szél,
Szegény ember mendegél.
—-
A szél: szorgos ostoba,
Mint minden bürokrata.
—-
Inognak fáradt hitek,
Parádézik a hideg.
—-
Fúj a novemberi szél,
Brancs-efendi ingyen él.
—–
Adót adni nem akar
A kegyelmes földi kar.
—-
Fent a dolce vita szól,
Lent mord remény araszol.
—-
Fúj a novemberi szél,
Fagyos jövőről regél.
—
Globalizált, rossz dara,
Vásik a pénz agyara.
—
Kocsmafilozófia
Száll a Lét poraira.
—
Fúj a novemberi szél,
A hallgatag nem beszél.
—-
A Szabadság kis patak,
Száraz virág hó alatt.
—
Sok a gond, kevés a bér,
Szegény ember mendegél.
—
Fúj a novemberi szél,
Egyre közelebb a Tél.

Fekete hóesés - XXVI.

XXVI. Rész

A vasvári békéből hasznot húzók csoportja számára Zrínyi személye megkerülhetetlen akadálynak látszott. A horvát bán eltökéltsége, tehetsége, intelligenciája, következetessége útjában állt a gyalázatos békének.
Nem hinném, hogy Zrínyinél vesztegetéssel próbálkoztak volna, ennyire nem lehettek rossz emberismerők. Úgy gondolom, tüstént a gyilkosságra gondoltak, már akkor, a vasvári béke napjaiban. A bűntény merészsége, átgondoltsága mindenképpen erre vall.
Megvesztegetés azonban mindenképpen történhetett, ha nem is Zrínyi esetében. Erre vall a vasvári béke megkötése és nyilvánosságra hozatala közt eltelt idő. Ki tudja, hogy ezen idő alatt hány főméltóság, tiszt, hivatalnok jóindulatát vagy semlegességét kellett megnyerniük a vasvári béke elfogadásának érdekében.
Lehet, hogy az uralkodót is meg kellett dolgozniuk. Semmiképpen sem arra gondolok, hogy maga Lipót tiltakozott volna ellene, de talán némelyik tanácsadója. Legfőképpen egykori nevelője, Porcia herceg. Nehezen tudom elképzelni, hogy a császár egykori nevelője miért érezhette úgy, hogy ez a béke az urának érdekében áll. A rossz nyelvek szerint azonban a herceg nem igazán idegenkedett tőle, ha valahol a markát kellett tartania. Talán ő lehetett a megvesztegetési pénzekben felszámított legmagasabb tétel. Később feltűnő lelkesedéssel támogatta a vasvári békét. Ez talán sokba kerülhetett a gyilkosoknak. Talán a hercegnek még többe, hiszen hamarosan ő is elhalálozott.
Mindenképpen szervezkedtek a magyarok között is. Aligha a főurak, sokkal inkább ezek háza népe, familiárisok, titkárok, tisztek, sáfárok között. Valószínűleg olyan fickókat környékeztek meg, mint a Wesselényi-féle mozgalmat később eláruló Bory Mihály.                      

Hogy még ekkor aligha beszélhetünk összeesküvésről? Erre ne adjunk sokat. A gyilkosok teljesen jogosan tételezték fel, hogy – mivel a vasvári béke a magyar törvényekkel, illetve minden magyarországi lakos elemi érdekeivel is merőben ellentétes – hogy a magyarok ezt se elfogadni, se annyiban hagyni nem akarják majd.
Augusztustól november közepéig tartott a merénylet megtervezése és szervezése. A gyilkosoknak több nehézséggel is szembe kellett nézniük.
Zrínyi egyáltalán nem volt idős vagy beteges, mint például Porcia herceg. Vagy akár Wesselényi nádor. Utóbbi halálát soha senki sem tartotta gyanúsnak. Wesselényi Ferenc idős (hatvankét éves) és beteges ember volt. Ő „örökölte” Zrínyi vezető szerepét. Két és fél esztendő múlva hunyt el. Még azelőtt, hogy az összeesküvés kipattant volna.
Porcia herceggel és Wesselényi nádorral ellentétben Zrínyi életerős férfi volt. Hirtelen betegségről nemigen lehetett szó vele kapcsolatban.
Azt gondolom, a merénylet megrendelői már az első pillanatban leszögezhették, hogy Zrínyi halálának balesetnek kelljen tűnnie, amelyért a hatalom, illetve a hozzá közel álló körök egyike sem felelős. Semmiképpen sem derülhet ki, hogy gyilkosság, abból nemzetközi botrány támadna.

Az sem mindegy, hol történik a baleset.                                      
Semmiképpen sem Bécsben. Akkor az Isten se mosná le, hogy merénylet.
Hanem hol?
Itt juthattak el oda, hogy Zrínyi meggyilkolására voltaképpen nincs megfelelő helyszín. Akkor sem, ha balesetnek tűnik. Valahol azonban mégiscsak végre kellett hajtaniuk a merényletet, olyan helyen, ahol balesetnek lehet feltüntetni, és ahol semmiféle komoly vizsgálódásra számítani nem kell.
Hol akad ilyen helyszín?
Azt gondolom, a merénylet tervezői nagyon hamar beláthatták, hogy ezeknek a feltételeknek egyedül Zrínyi otthona felel meg.

Hogyan lehet meggyilkolni egy magyar főurat az otthonában? Ennek a nehézségeivel azonnal tisztában voltak. Kortársak lévén tudták, hogy a magyar főurakat az otthonaikban magánhadseregek védelmezik. Magyar földön a török veszély állandósulása miatt szokatlan a kastély, helyette várakban laknak. Ezek valódi erődítmények ágyúkkal, éberen vigyázó fegyveres őrséggel, bástyákkal, igazi katonákkal.
Meg lehet ölni egy magyar urat a tulajdon várában?
Próbálkozni biztosan lehetne vele, de siker esélye kevés. Annak valószínűsége azonban – akár sikerül a gaztett, akár nem – hogy a merénylő karóra nyársalva, vagy valami hasonló rettenetes halálnemmel végzi, gyakorlatilag száz százalék.
Zrínyi gyilkosai nem voltak öngyilkos merénylők. Nem meghalni akartak, hanem élvezni a gyilkosság előnyeit. A megbízók előkelő urak voltak, a végrehajtók pedig bérgyilkosok.
A megbízók sem fanatikusok voltak. A merénylet alattomos precizitása nem vall megszállottakra, inkább személyes anyagi nyereségvágy lehetett a motiváció.
Valamikor, leghamarabb augusztus végén, de sokkal valószínűbb, hogy szeptember vagy október folyamán – a banda valamelyik előkelő tagja látogatást tett Csáktornyán. Ezer „hivatalos” oka is lehetett erre. Például az, hogy puhatolózzon, mit is akartak Zrínyinél a francia hadsereg tisztjei Coligny tábornokkal az élükön.
Elvileg persze baráti látogatásnak is feltüntethette az érkezését, de eleve tudta, hogy ezt nem hiszik el. Mégis előnyben volt, hiszen Zrínyi és környezete még csak nem is sejtették jövetelének célját.

Lehet, hogy a látogató kíséretében már ekkor ott volt Magliani is. Talán itáliai nemesként be is mutatta házigazdájának a bérgyilkost.  Talán mostantól viselte a fickó a Magliani álnevet. Aligha volt ez a valódi neve, a gyilkosság után el kellett tűnnie – ha hagyták.
Sokkal valószínűbb azonban, hogy a gyilkost később bérelték fel. A megbízó előbb tájékozódott.
Hamar rájöhetett, hogy Csáktornya várában nemigen szervezhet „balesetet” Zrínyi számára. Akkor hol?
Voltaképpen roppant egyszerű a megoldás. Talán már eleve ez járt a megbízó fejében. Mi az, ami egy korabeli arisztokrata tipikus szórakozása? Főleg, ha vendégei vannak? A vadászat!
A vadászat a korabeli arisztokrata életmód elengedhetetlen velejárója egész Európában. A nagyuraknak erdeik, esetleg vadasparkjaik vannak, vendégeikkel rendszeresen vadásznak. Neveletlenség, ha valamelyikük nem hívja vadászatra a vendégeit.
Emiatt a vadászati kultúra meglehetősen fejlett, és a vadászatok igen szervezettek.  Maga Zrínyi is több helyütt leírta, hogy a vadászat bizonyos értelemben felkészülés a háborúra. A meggyilkolását tervezők nyilvánvalóan számításba vették, hogy a bán rendszeresen vadászik. Voltaképpen a vadászat volt az egyetlen olyan rendszeres elfoglaltság, amikor Csáktornya ura mindig elhagyta a várát egy teljesen kiszámítható elfoglaltság kedvéért.

Hogyan lehetne meggyilkolni Zrínyi Miklóst egy vadászaton?
Ezt a kérdést valószínűleg már akkor feltette a megbízó – vagy annak képviselője – amikor látogatást tett Csáktornyán. Akkor környékezhette meg Pakát.
Hogyan kerülhetett kapcsolatba az uradalom egyik vadászával?
Paka a csáktornyai birtokok egyik alkalmazottja, szolgarendű, legfeljebb familiáris státuszban lehet. Egy idegen úr aligha barátkozhat vele, túlságosan nagy közöttük a társadalmi szakadék, a dolog gyanút keltene. Egyetlen esetben folytathattak bizalmas beszélgetést: ha Paka volt beosztva vadászkísérőként a vendég mellé. Ebben az esetben akár órákig is beszélgethettek zavartalanul. Valószínűleg így is történt.

A vadászaton azonban egyáltalán nem könnyű gyilkolni. Elvileg „bárkit megölhet egy eltévedt golyó”, a gyakorlatban azonban nincs olyan épeszű vadász, aki vállalná, hogy a vadászaton „véletlenül” lelövi a kenyéradó gazdáját. Ez a megoldás a megbízónak sem tetszhetett, hiszen nyilvánvalóan felháborodást és gyanút keltett volna egy ilyen „baleset”. A vétkest kivallatják, esetleg tortúrának vetik alá, akkor pedig menthetetlenül elárulja a megbízót. Ez nem volt járható út. Olyan baleset kellett, ami talán nem tűnik azonnal gyilkosságnak.                                                  

Ha a vadászaton nem egy eltévedt lövedék okoz balesetet, akkor csak valami állat teheti. Meg kellett hát vizsgálni, miféle vad jöhet itt számításba. Magyarországon emberre veszélyes vadállatból a korban nincs nagy választék, mindössze három ilyen van:
v     Barnamedve
v     Farkas
v     Vadkan
A barnamedvét máris kihúzhatjuk. Délebbre – különösen Horvátország hegyei közt –bőven akad belőle, de Csáktornya környékén, a Muraközben nem honos.
Lényegében a farkast is kipipálhatjuk. Ez ugyan mindenütt előfordul, de rendkívül intelligens, ravasz és körültekintő állat. Falkában él, az embert messze elkerüli, szabályos vadászatot nem szokás rendezni rá. Emberre legfeljebb akkor támad, ha a kegyetlen télben nem jut táplálékhoz, akkor azonban falkában özönlik, rendkívül veszélyes, de akkor sem felfegyverzett vadászcsapatokra támad, hanem magányos vándorokra. November közepe van, és kedvező időjárás.
„Ezalatt, szép õszi üdõ járván,”
Ilyen körülmények között a farkas talál magának táplálékot, aligha fog falkában emberekre támadni. Amúgy is hibbant ötlet lenne Zrínyi halálát farkasok támadásaként feltüntetni.
Maradt tehát a vadkan.
A megbízó gyorsan eljuthatott idáig, feltehetően már a tervezés időszakában rájöhetett arra, hogy a legkisebb kockázattal úgy lehet eltenni láb alól Zrínyi Miklóst, ha vadkan támadásának álcázza a horvát bán halálát. Eleve erre készülhetett, ehhez keresett embereket.
A megbízó talán már annak tudatában érkezett Csáktornyára, hogy vadkanbalesetnek álcázva kell megszerveznie Zrínyi halálát. Magától értetődik, hogy érdekelte hát az itteni vadászat lebonyolítása. Sikerült Paka személyében egy aljas, korrupt vadászt is találnia.
Mire vállalkozhatott Paka?
Nyilvánvalóan arra, hogy valami félreeső helyre csalja, és lelövi Zrínyit. Látni fogjuk, hogy ezt végre is hajtotta.
A megbízó számára azonban ez nem volt elég. Vadkan okozta sérüléseknek kellett feltüntetni Zrínyi halálos sebeit. A jelek szerint ezt Paka talán nem vállalta. A másik lehetőség: a vadász vállalta a gyilkosságnak ezt a legocsmányabb részét is, de a megbízó őt túlságosan ostobának vagy gyávának tartotta ahhoz, hogy egyedül hajtsa végre a merényletet.      
Emiatt volt szükség Maglianira.
Folytatása következik.

Messzi, szürke rengeteg

Messzi, szürke rengeteg,
Vén, nehézkes fellegek.
—-
Fenn az ég szürke kova,
A késő ősz tétova.
——-
Sejtelmes árnyék-bozont
A távoli horizont.
—-
Messzi, szürke rengeteg,
Ott az idő sem pereg.
—–
Pajkos fergeteg-gyerek
Lesi-várja a telet.
—-
A Jelen lusta melák;
Lombjukat vesztik a fák.
—-
Messzi szürke rengeteg
Rossz jövővel fenyeget.
—–
Jövőnk tán pénz-mocsarak
Híg posványába ragad.
—-
Minden kopott pillanat
Reményt vesztetten dagad.
—–
Messzi szürke rengeteg,
A mi nevünk: emberek.
—–
A jóslat halott dolog,
Mi vagyunk: a  Magyarok.
—-
Lelkünk álmokat nevel,
Végzetnek nem adjuk el.
—–
Messzi, szürke rengeteg,
Maradjon  “blöff” a neved!

Alkotó magány

Egyszer egy fiatal németalföldi festő ezzel a kérdéssel fordult Peter Paul Rubenshez: 
- Nem tudok magam körül alkotó magányt teremteni, mester! Állandóan tele a műtermem hívatlan látogatókkal. Naphosszat kíváncsiskodnak.
- Örüljön  neki, barátom.  Látogatóból lesz a vevő.
Az ifjú erre is a fejét csóválta.
- Zavarnak.  Nem megy tőlük a munka. Nem jön az ihlet.
- Ne bolondozzon! – magyarázta Rubens. – Örüljön neki, ha népszerű! Más mit meg nem adna ezért, önnek meg az ölébe hullik!
- Alkotó magányra vágyom! – nyafogta az ifjú titán. – Azt akarom, hogy ne jöjjenek. Hogyan szabadulhatnék meg tőlük?
Rubens vállat vont. Ha ennek a tökfilkónak ennyi esze van…
- Lenne módja.
A fickó mohón kapott a szón:
- Mi az a mód,  mester?
- A szegényeknek adj kölcsön. A gazdagoktól meg állandóan kérj valamit. Pénzt, támogatást, ajándékot, szívességet.  Meglesz az eredménye.
-  Gondolja, mester?
- Biztos vagyok benne. Akkor sem jönnek majd, ha hívod őket!

Öreg őszi napsugár

Öreg őszi napsugár,
Hőség-glédába nem áll.
——
Hűvös marad a világ,
Nyirkosak a  pocsolyák.
——-
Nehéz lábon áll az Ősz,
Karja zsibbadt, feje bősz.
—–
Öreg őszi napsugár
Csendes szél-mankóval jár.
—–
Reggelente sír a dér,
Fagy-alamizsnát remél.
——
Dülöngélnek rossz hitek,
Cseperedik a hideg.
———
Öreg őszi napsugár;
Szép emlék marad a Nyár.
—–
Jeget hoznak rút ködök,
De csak az Élet örök.
—–
Fonnyad hazugságözön ,
Vissza csak a Lét köszön.
—–
Öreg őszi napsugár,
Szunnyad a szelíd határ.
—–
Vén, sejtelmes maszkabál
Szolgálója a halál.
—–
Borús őszi napokon,
Isten úgy szól, mint rokon.
—–
Hosszú este, hallgatag;
Sóhajtoznak a falak.
—-
Késő őszi ég alatt
Gondolatpatak fakad.
—-
Öreg őszi napsugár,
Régi Remény halkan jár.
—–
Örök szikra megpihen
Rég levetett léteken.
—–
Vén november mosolya
Öreges, kopott, suta.
—-
Ami elmúlik, halad,
Ami Szép, mind megmarad.
—-
Öreg őszi napsugár;
Isten türelmesen vár.

Szőke nő zűrben az űrben - 230.

Kétszázharmincadik rész

Nagyon gúnyos kifejezés ülhetett ki az arcára, mert a fickó jobbnak látta megismételni:
-         Karen Bozchana Kadlecikova vádlott! – harsogta rekedten. – a Forradalmi Törvényszék előtt áll!
A szőke nő tovább mosolygott. A legszívesebben hangosan felnevetett volna, annyira nyilvánvaló volt a férfiakon a verejtékesen összetákolt, teátrális műforradalmiság.
-         Tehát vádlott vagyok?
Mind csodálkozva nézett rá, és ő éppen erre számított.
-         Ha vádlott vagyok, hol a vádlottak padja? – kérdezte jól kiszámított, színlelt álnaivitással.
Tátott szájjal bámultak az arcába mindannyian.
Elégedetten bólintott. Így, pontosan így. Meg kell lepni őket. Pimaszul és hatásosan. Széles mozdulattal széznézett, mint aki keresne valamit. Persze, nem volt semmiféle ülőalkalmatosság előkészítve a számára.
-         Hol a vádlottak padja?
Nem feleltek, szinte levegőhöz sem jutottak.
-         Megfelel a vádlottak széke is! – gyors mozdulattal megkerülte az asztalt, és a szélen ülő loboncos hajú suhancot egyszerűen lelökte a székről. – Szabad lesz? Köszönöm!
Fogta a széket, kifordult vele, és leült rá az úgynevezett törvényszékkel szemben. Látta a fiatal fiú méltatlankodó tekintetét, és csúfondáros arccal nézett vissza rá. Még a lábát is keresztbe vetette, és hátradőlt a széken.
A fickók láthatóan idegesek voltak, Karen ebből merített erőt.
- Miféle törvényszékkel van dolgom? – kérdezte angyali nyugalommal az arcán.
-         Karen Bozchana Kadlecikova vádlott elvetette a sulykot! – morogta a szemüveges fiatalember.
-         Igazán? – mosolygott a szőke nő. – Ki az ügyvédem?
Csend támadt. Karen ütötte a vasat.
-         Azt kérdeztem, ki az ügyvédem.
Magabiztosnak látszott, mert annak akart mutatkozni. Félt, igazából rettenetesen félt, de túlságosan sok megrázkódtatáson ment keresztül sikerrel ahhoz, hogy most egy ilyen jelentéktelen banda előtt összeomoljon. Azt már nem!
-         Ki az ügyvédem?
-         Karen Bozchana Kadlecikova vádlott…
-         Azt kérdeztem: ki az ügyvédem!
A középen ülő éltesebb, kopasz férfi türelmetlen mozdulatot tett.
-         A forradalmi törvényszék előtt nincsenek ügyvédek, asszonyom! Az ügyvédek haszonlesők, az elnyomó hatalmak talpnyalói és szolgái!
-         Akkor rendeljenek ki hivatalból egy talpnyalót és szolgát a védelmemre! – replikázott Karen. – Olyan szolga és talpnyaló legyen, aki a jogot jól ismeri!
Dühöngtek.
-         Nincs ügyvéd, hölgyem! – felelte a kopasz. – Nem kérünk az univerzális kapitalizmus üres formaságaiból.
-         Elfelejtette közölni, hogy mi ellenem a vád! – bökött vissza neki a szőke nő.
A fickó keze remegett, igyekezett megnyugtatni magát.
Karen lázasan gondolkodott. Miféle helyzet ez, és mi áll mögötte? Kihívó tekintettel méregette a férfiakat, közben gondolkodott.
Ha meg akarnák ölni, már megtették volna. Akárkik ezek, jegesen és embertelenül kegyetlenek. Meggyilkolták közülük az egyetlent, akiről úgy vélték, megölhetik. A holttestével őt akarták megfélemlíteni. Kint az udvaron a két fiú kínzásának sincs más értelme, mint az, hogy őt megfélemlítsék. De miért? Mit akarnak tőle?
Bármit is akarnak, ha megkapják, végeznek vele. Ebben is biztos volt.
-         Mi a vád?
-         Mi a vád? Hogy mi a vád ön ellen, hogy mi a vád ön ellen, hölgyem? – állt fel látványos műfelháborodással egy magas kopaszra borotvált férfi. – Majd én elmondom!
-         Hát halljam!
Karen jól szemügyre vette ezt az embert. Pontosan érezte, hogy nem tartozik azonos kategóriába a többivel. Talán nem ő rendezi ezt az ócska komédiát, de ő lehet a rendező munkatársa. Mi lehet a célja?
Nyilvánvaló, hogy akarnak tőle valamit, de mi lehet? Aligha tárgy. Nem is pénz. Talán nem is információ. Akkor már kínoznák, talán már ki is szedték volna belőle. Valami nem szokványos információ megkaparintása lehet a céljuk. Vajon micsoda?
-         Még mindig nem hallottam a vádat! – szúrt oda jéghideg hangon.
A férfi nagyot fújtatott.
-         Azzal vádolunk, hogy az imperialisták szolgálója voltál! – kiáltotta dühösen.
-         Mi ennek a vádnak a definíciója, és miféle törvény fogalmazza meg?
A férfiak némileg tanácstalanul néztek össze.
-         Morgensohn ribanca voltál! – üvöltötte a középső.
Karen vállat vont.
-         Ez a vád?
Karen úgy gondolta, a csőd nyilvánvaló. Az úgynevezett törvényszék nem tud mit kezdeni vele.
-         Vezessék el a vádlottat! – mondta rezifnáltan a kopasz.
Karen értette. Az előadás megbukott, a szcenikus újrattervezi a jelenetet.
Egészen más úton vezették, hamar rájött, hogy nem is a korábbi lyukba, hanem valami cellába kerül. Vajon mit akarhatnak tőle?
Bármit akarjanak, elárultak megukról valami nagyon fontosat. Nem mindenhatók.
Karen szíve nagyot dobbant. Nem tudhatnak mindent!

Miért fontos ez?
Tegyünk csak egy próbát!
Csendben, hangtalanul koncentrált, és csak gondolatban mondta el:
„Admirális a hajónak!”
Szívszorongva várta a választ. Nyolc-tíz másodperc múlva hallotta az elméjében, de olyan élesen, hogy maga is meghökkent:
„Hajó az admirálisnak!”
Alig várta, hogy a cellába érjen.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CII.

Százkettedik rész
A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.

A líra befogadásának alapja mindig az erős érzelmi élmény, a szépség és erkölcsi igazság valamely aspektusának közvetlen átélése. A líra olyan tükröt tart elénk, amelyben tulajdon legjobb énünkkel találkozhatunk, a megtisztulás, öntudatra ébredés, érzelmi felismerés, a másokkal közös világhoz tartozás szédítő lehetőségeit kívánja. Hogy ebből mennyit tudunk befogadni, pillanatnyi érettségünktől, érzelmi állapotunktól függ. Tetszik, nagyon tetszik, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy miért, mert nem is lényeges. Máskor maga a tetszés is csak lassan alakul ki, és csak hosszabb idő elteltével kezd elmélyülni. Egy-egy lírai alkotás befogadásának folyamata élethossziglan is tarthat.
A líra voltaképpen élni segít, élni tanít, az élethez teremt közösségi és egyéni távlatokat. Ez csak erkölcsi alapról, az élet feltétel nélküli tiszteletének alapjáról lehetséges. A líra egyén és közösség számára életforrás, önvédelem, a gonosz – az emberben és az emberen kívül rejlő vak és pusztító dimenziók, puszta tagadások – meghaladásának legfontosabb lehetősége. A líra a mindenkori túlerő legyőzésének legfontosabb fegyvere.
A lírai műalkotásban hagyományos értelemben véve semmi sem tárgyiasul, legfőképpen a nyelv nem. A nyelv a líra számára nem valami ködös, mágikus dimenzió, hanem ugyanúgy a kommunikáció eszköze, ahogy a hétköznapi élet közegeiben is. Itt azonban a kommunikáció az érzelmi szintek között zajlik, gyakran olyan belső tartalmakat tesz tudatosan átélhetővé és befogadhatóvá, amelyek korábban sohasem tudatosodtak, vagy egészen más formában. Az emberi lényeg mind újabb és újabb dimenziói válnak szavakba önthetővé, érzelmi élménnyé, revelációvá, közösséget építő erővé.
A nyelv a líra anyaga, egyben a lírai művek képezik a nyelv legértékesebb dimenzióját. Ezen a folyamaton keresztül fejleszti a költészet a nyelvet, sokkal nagyobb mértékben, mint bármi más, hiszen az érzelmi és erkölcsi tartalmak mind mélyebb kifejezésével előbb a nyelv gazdagodik, utóbb pedig – a gondolkodás.

A puszta nyelvi játék önmagában semleges, az érzelmi alapok nélküli játszadozás pedig nagyon távol áll a lírától. Azzal éppen ellentétes forrásból származik: a líra kiindulópontja a belső emberi tartalom, ezt igyekszik a nyelv segítségével kifejezni, a nyelvi játszadozás pedig a nyelvből kiindulva próbál a nyelvi jelek egy-egy csoportjára olyan jelentést erőszakolni, amelyet azok nem hordoznak.
Szépség és erkölcsi igazság lírai vonatkozásai nem definiálhatók, mert nem tartoznak a kézzelfogható anyagi valóság dimenziójába. A líra alapja a nyilvános személyesség; nyilvános személyesség pedig akkor és csakis akkor keletkezhet, ha a közlésnek erkölcsi alapja van, hiszen csakis ebben az esetben válhat a vers által közvetített élmény átélhetővé a közösség más tagjai számára, azaz a közösség számára. Valóban „semmi sem lehet idegen tőlünk, ami emberi” bármilyen emberi élmény lírát teremthet, ami „valóban emberi”. Az erkölcsi alap jelenti a korlátot, megakadályozza, hogy a  vers a mélybe zuhanjon.
Ebben rejlik a legfontosabb személyes költői felelősség.

Folytatása következik.

Barátságos őszi este

Barátságos őszi estén,
Hosszú nap után,
Elcsitul a nosztalgia
A vén körtefán.
——
Éj terül a novemberre,
Mint egy nagykabát,
A Hold is magára húzza
Felhőpaplanát.
—–
Emlék-csillagfények égnek
Távol korokon,
A vén Idő körülvesz, mint
Rozzant hegyorom.
—-
Hever a Göncölszekér, mint
Régi, rossz kanál,
Nemlét-nyugalommal házal
Kint a vén halál.
—-
A Meghitt fájdalmon mereng
Az új homlokredő,
Békét köt a fantázia,
Meg a múló idő.
—–
Diadalt vesz fáradt erény
A sátán  bús hadán,
Barátságos őszi estén
Hosszú nap után.

Fekete hóesés -XXV.

XXV. rész

A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.

Itt most újra megállnék egy pillanatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között. Akármire törekedtek utóbbiak, talán elérték, talán nem, mindenképpen mérhetetlen kárt okoztak.
Zrínyi Miklós élete abban a pillanatban nemcsak egyetlen ember létét jelentette, hanem sokkal többet, hiszen Zrínyi volt a török elleni nemzeti és európai összefogás szimbóluma.

Még Pázmány Péter kezdte annak idején, de gyaníthatóan a koncepció Bocskai István örökségének is részét képezte. Az egyetlen sikeres magyar szabadságharc vezetője helyreállította az erdélyi fejedelemség státuszát, kiebrudalta onnan az osztrákokat, és véget vetett az akkor valóban meddővé vált török elleni háborúnak. Bocskai elgondolásában központi jelentősége volt az erdélyi államnak; az addig a helyét kereső – legfeljebb a lengyel trón felé alkalomadtán ugródeszkát jelentő – fejedelemség a magyar államiság átmentésének feladatát kapta. Pázmány is ebből indult ki, tudván, ha az erdélyi állam elveszítené nemzetközi státuszát, „gallérunk alá pökik az német”.
Most – hogy Erdélyt a régi elképzeléssel – a lengyel trón megkaparintásának igényével – fellépő II. Rákóczi György tönkretette, az események felgyorsultak. Nem volt miért várni, nem volt hová halogatni, a helyzet Erdély bukásával csak rosszabbra fordulhatott. Hálistennek beérett a több évtizedes szervezés, Lipót császár nem kerülhette el a török elleni háborút.
Jellemző, hogy melyik intézmény szorította rá erre a még mindig habozó uralkodót: a német birodalmi gyűlés. Ez is mutatja a magyar rendi szervezkedés átgondoltságát, kiterjedtségét, erejét.
Már Bocskai is tisztában volt vele, hogy a fennálló helyzet mindenképpen ideiglenes, ha nem sikerül az ország területi integritását helyreállítani, és a hódoltságot minél kevesebb áldozattal felszabadítani a török uralom alól, a magyar nemzet fennmaradásának esély nincs. A felszabadító háború azonban nem adódik magától, ki kell munkálni annak lehetőségét. Bocskai azt is látta, hogy a Habsburgok maguktól sohasem jutnak arra az elhatározásra, hogy önként kikergessék a törököt a hódoltságból, ezt csak a magyar rendek együttműködése, összefogása, külföldi kapcsolatszerzése biztosíthatja. A „bécsi királyok” számára a megmaradt Magyarország csak ütközőállam, örökös tartományaik védelmét biztosító állandó harcmező.
Pázmány is így gondolkodott.
Volt még egy fontos epizód: a Habsburg család híres palotaforradalma 1608-ban. Mátyás főherceg a magyar rendek segítségét kérte a bátyja trónfosztásához, és ennek érdekében fontos egyezményt kötött velük Pozsonyban. Ez lényegében Bocskai elgondolását emelte törvényerőre.
A pozsonyi egyezmény igen sokáig maradt érvényben, még akkor is, amikor már régen elveszítette a jelentőségét. Gyakorlatilag ezt ismételte meg bő évszázad múlva a szatmári béke néven ismert egyezség is. Ez azonban már merőben kártékony volt, hiszen a rendek úgy tettek, mintha Szent István Magyarországa újjászületett volna halottaiból, és a politizálást úgy lehetne folytatni, mintha az előző másfél század kitörlődött volna az időből. Ez a magyar történelem ezt követő tragédiáinak egyik legfőbb oka.
Jellemző, hogy Zrínyi nem ebben, hanem politikai konföderációban gondolkodott, amelybe a Habsburgoktól függetlenné váló Csehország is beletartozott volna.

(Készülő alternatív történelmi regényemben ezt a lehetőséget járom körül. A jelenlegi történetírás a „szükségszerűség” délibábjának kergetése közepette teljesen hamis képet fest történelmünk perspektíváiról, utólag szentesíti a históriai gazemberségeket, gyilkosan káros történeti tudatot teremt, és muníciót szolgáltat a szomszéd országok tankönyvi szintre emelt történelemhamisításaihoz.)
Térjünk vissza a XVII. század első felének magyar rendi politikájához.
Különös helyzet állt elő: Magyarországon a születő európai abszolutizmus korszakában nemcsak fennmaradt, hanem új dimenziót is nyert a rendiség. Ez volt a török sanyargatta magyarság nemzeti fennmaradásának záloga. Paradox szituáció volt, hiszen képviselői – maga Zrínyi Miklós is – személyükben tulajdonképpen az abszolutizmus hívei voltak, azaz lettek volna, ha méltó, Magyarország valódi érdekeit képviselő uralkodó ülne a trónon.

Így azonban arra kényszerültek, hogy hatékonyan védelmezzék a rendiséget, és annak intézményeit. Bizonyos értelemben Istentől rendelt kötelességnek vélték, hiszen úgy vélekedtek, hogy Magyarországot a magyar rendek felelőtlensége juttatta a török kezére, ezért nekik is kell visszaszerezniük.

Nagyon vigyáztak hát a rendi intézményekre, illetve a szokásjogra. Ide tartozott például a szólásszabadság. Akkoriban ez Európában teljesen elképzelhetetlen volt, ahogy a rendiség magyar formája is a követi utasításokkal, rendi jogokkal és törvényekkel egyetemben.         
Erre a közjogi bázisra támaszkodott a magyar rendek legjobbjainak mozgalma. Mindent megtettek az egység érdekében, az sem véletlen, hogy Zrínyi az országgyűléseken rendszeresen szót emelt a protestánsok sérelmeinek orvoslása érdekében.
Zrínyi Pázmány Péter tanítványa, szellemi gyermeke volt.
Még a néhai esztergomi érsek kezdett nemzetközi kapcsolatok után puhatolózni, hogy olyan európai összefogást teremtsen, amely elegendő erőt tudna felvonultatni a török ellen. A mozgalmat Pázmány Péter halála után Pálffy Pál nádor folytatta, tőle vette át a marsallbotot Zrínyi Miklós
1664 késő nyarán a török kiűzésének ügye Zrínyi Miklós személyében összpontosult. Ő volt a mozgalom elvitathatatlan tekintélyű vezetője, Európa-hírű politikus, sikeres hadvezér. A kontinens egyik legismertebb embere. A neve itthon varázslatosan cseng: Zrínyi.

A barokk korban járunk, a név hatalom. Nomen est omen. Ezzel maga Zrínyi is tisztában van. tudja, hogy „Nem utolsó horvát, ráadásul Zrínyi vagyok”.

Zrínyi nagyszerű költő is volt, Szigeti veszedelem című barokk eposzában – amellett, hogy méltó irodalmi emléket állított dédapjának, a szigetvári hősnek – kifejtette a családjában már évtizedek óta élő meggyőződést: 1566-ban Szigetvár ostroma és Szulejmán szultán ott bekövetkezett halála fordulatot idézett elő az európai történelemben, végérvényesen lezárultak a nagy török hódítások.

A jelenkori történettudomány ezt a tézist úgy utasítja el, hogy lényegében fel sem veti. Nem biztos, hogy Zrínyinek ebben nem volt igaza. A török hódítás lezárult, Isten elfogadta a szigetváriak áldozatát, itt, Magyarországon fordult meg a történelem szele. A török hanyatlik, már kiűzhető, de nekünk magunknak kell azért tennünk, mert helyettünk Isten nem cselekszik.
A barokk korban járunk, a névnek hatalmas jelentősége van. Zrínyi Miklóst ugyanúgy hívják, mint nagyapját, a szigetvári hőst. Ne becsüljük le ennek a jelentőségét.
A magyar rendek óriási, minden tiszteletet megérdemlő munkát végeztek, a magyar ügy ismertebb, nemzetközi  megítélése sokkal jobb, mint később, bármelyik szabadságharcunk idején. Arról nem is beszélve, hogy a külpolitikai helyzet sokkal kedvezőbb annál, amilyen húsz, harminc, vagy ötven év múlva lesz.
Mindezeket azért írtam ide, hogy megértsük, mi volt annak az oka, hogy ebben a pillanatban senki sem állhatott Zrínyi helyébe. Zrínyi Miklós ebben a pillanatban az egyetlen karizmatikus vezető. Halála több mint súlyos csapás, katasztrófa. A rendi mozgalom lefejezése.
Az anyagi szemlélet állandóan azt akarja sugallni nekünk, hogy senki sem pótolhatatlan, a gyakorlati életben pedig látjuk, hogy ez nem igaz. Minden ember egyedi, és tökéletesen pótolhatatlan. Egy vezetőt sem pótolhat egy másik, egy barátot sem akárki; nagyon is meggondoljuk, hogy a kisgyermekünket melyik tanító gondjaira bízzuk, akárhogyan is próbál meggyőzni bennünket a bürokratikus apparátus arról, hogy teljesen mindegy. Nem mindegy. A személyiség sohasem mindegy. A szeretet, a tehetség, az együttműködni tudás, az egyéniség varázsa semmivel sem pótolható.
1664 novemberében Zrínyi Miklós volt a magyar rendi mozgalomnak az a vezetője, akit lehetetlen volt pótolni. Sajnos ezt a gyilkosok is tudták.
Mi volt a gyilkos indítéka?

Elérkeztünk a kriminológia klasszikus kérdéséhez. A közvetlen okot már ismerjük: a gyilkos nem akarta hagyni, hogy a magyar rendek Zrínyi irányításával hatályon kívül helyezzék a vasvári békét.

Mi lehetett a gyilkosok távolabbi motivációja? Mit akarhattak elérni? Mit remélnek a vasvári békétől? Az alábbiak jöhetnek számításba (vagy ezek kombinációi):
v     Puszta kivárás, Magyarország ütközőállam-jellegének fenntartása.
v     Az egykori katolikus császári hegemónia helyreállítása Németországban.
v     Közönséges személyes üzleti szempontok, puszta nyereségvágy.
Nézzük egyenként:
v     Puszta kivárás, Magyarország ütközőállam-jellegének fenntartása.
Várni? Meddig? A végtelenségig? Esetleg évszázadokig tűrni a török közelségét? Ez a puszta gyávaság koncepciótlansága. A kezdeményezés a török kezében van, ő dönti el, mikor és mennyit óhajt rabolni, vagy mikor robbant ki háborút. Magyarország számára ez nyilvánvalóan tűrhetetlen, lassú és végérvényes pusztulást jelentene.
Az elképzelés önveszélyes (is). A koncepció hibájára Kara Musztafa nagyvezír mutatott rá nem egészen húsz esztendővel később. A török főerőkkel ostrom alá fogta Bécset, ami azonban részéről súlyos hiba volt, ha beéri egy, a vasvárinál is kedvezőbb békével, akkor talán még Lotharingiai Károly herceg sem kap lehetőséget a török hódoltság felszámolására.
Az ütközőállami lét fenntartása hazánk számára katasztrofális volt eddig is, ezután még inkább azzá vált. Becslések szerint a török uralom idején évente tízezer embert veszítettünk el; ennyi magyart gyilkolt le, vagy hurcolt rabszolgaságba a török „béke idején” is. Sohasem hevertük ki ezt a veszteséget.
Az idő nem Magyarországnak dolgozott. Minél hosszabb ütközőállami lét, annál kevesebb esély a jövőre. A magyar rendek legjobbjai – Zrínyivel az élükön – tisztában voltak ezzel. Zrínyi halála miatt arra kényszerültünk, hogy – elvetélt függetlenedési kísérletek sorozatán keresztül – arra várjunk, mikor rúgja fel a török olyan mértékben a megszokott helyzetet, hogy a Habsburgok állama komoly harcra kényszerüljön ellene. Mert különben sohasem szabadulunk az oszmántól.
Kara Musztafa mérhetetlen becsvágyának és meggondolatlanságának következtében 1683-ban ez bekövetkezett. Ezzel kezdetét vette az a háború, amelynek során a magyarság számára a lehető leghátrányosabban vetettek véget a török uralomnak. Mérhetetlenül több embert és anyagi értéket veszítettünk így el, mintha a törököt húsz évvel korábban, Zrínyi elgondolásai alapján zavarjuk el Magyarországról.

Perspektíva nélküli kivárásra taktikázni egy alapvetően rablógazdálkodást folytató, élősdi, de rendkívül agresszív ellenféllel szemben hallatlanul ostoba politika. Az anyagi források hiányára való örökös alibi hivatkozás nevetséges; a török elleni állandó készenlét ugyanis szintén „sokba kerül”, mérhetetlenül többe, mint egyszeri komoly erőfeszítéssel jó messzire pofozni az országtól az oszmánt.
Mi már régen tudjuk, hogy a „nincs pénz” a gyakorlatban mindig azt jelenti, hogy a felelős személyek nem tudnak, vagy nem akarnak anyagi eszközöket biztosítani valamihez, ami a közösség elemi érdeke. Magyarán: nem teljesítik a kötelességüket.
1664-ben meg különösen hiteltelen a „nincs pénz” jelige, hiszen egész sor külföldi állam ajánlott csapatokat és anyagiakat az oszmán elleni következetes harcra. Amennyire verejtékesen nehezen teremtik majd elő bő húsz év múlva az osztrák udvarban a török kiűzésével záruló nagy háború költségeit (jelentős részben a nyomorult magyar nép kifosztásából), annyira könnyen hullana az ölükbe most.

Az ütközőállam-politika azért is kilátástalan, mert ebben a korban már minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy a török uralom hamarosan összeomlik. A hanyatlás ezer jelét Zrínyi is látja, meg is írja. A rablógazdálkodó török állam hódításra van utalva, ha erre képtelen, hanyatlani kezd. Ez nem jelenti azt, hogy képtelen már a nagy erőkifejtésre, komoly erőt kell felvonultatni ellene, de legyőzhető. Erről szól Zrínyi irodalmi munkássága.

v     Az egykori katolikus császári hegemónia helyreállítása Németországban.

A német birodalom feletti katolikus császári hegemónia ebben a korban már rég halott eszme. Ábrándnak is nevetséges. A harmincéves háborúban végképp csődöt mondott, azóta sem merült fel soha. A kortársak is tisztában voltak vele, hogy ez halott eszme, és csak arra való, hogy hullabűze megfertőzze az európai politikai kapcsolatokat. A német-római birodalom feltámasztása a katolikus császár fősége alatt nem volt politikai realitás, soha többé nem is lett az.

v     Közönséges személyes üzleti szempontok, puszta nyereségvágy.
Ez meg semmiképpen sem állhat arányban mindazzal, ami kockán forog; a török kiűzése, Magyarország jövője, Zrínyi élete. Ez tipikusan bűnöző motiváció, a gyilkosság megszervezése és végrehajtása meg éppenséggel tapasztalt politikai bűnözőkre vall.
Mindhárom feltételezhető motiváció ugyanahhoz a körhöz vezet. Reniger követ és néhány bécsi cimborája. Már a gátlástalanság, ahogy létrehozták a vasvári békét, és ahogy a társadalomra erőltették, sokat mond róluk.
Bármelyik motiváció is vezette a gyilkosokat; Zrínyi Miklóst aljas és kicsinyes okból gyilkolták meg alávaló gazemberek.

Mennyi része van benne a császárnak? Közvetlenül talán semmi. Közvetve talán annál több. Bizonyos uralkodók idején a legmagasabb körökben harapódzik el a politikai maffia. Amit az udvari emberek művelnek, az uralkodó felelőssége. Akár tud róla, akár nem.
A vasvári békét akkor is Lipót nevében kötötték, ha nem is tudott róla, és jól számítottak, mert a nevét adta hozzá.
Ha Lipót bármelyik motiváció értelmében tudott a Zrínyi ellen készülő merényletről, erkölcstelen volt. Ha nem tudott róla, alkalmatlan.
Következzék a gyilkosság konkrét lebonyolítása.

Folytatása következik.