Bán Mór Hunyadiról szóló regénysorozata

Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.
(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?
Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)
Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.
Bán János érdekes, színes, rokonszenves egyéniség – a regénysorozata meg önmagáért beszél. Napjaink egyik legnagyobb hazai könyvsikere – méltán.
Aki mer, az nyer. Meglehetősen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki tízévi anyaggyűjtés után ilyen terjedelemben merjen regénysorozatot írni a magyar történelem egyik jeles alakjáról.
Itt állnék meg először.
Miről is, kiről is szól Bán Mór regénysorozata?
Eddig hét kötet jelent meg. A főhős: Hunyadi János. A sorozat folytatódik, János a történetben még nem jutott el a nándorfehérvári diadalig. De már elkészült hét kötet. A történet azonban nem áll majd meg a nagy törökverő halálával, hanem nyomon követi Hunyadi fiának, Mátyás királynak, majd pedig Corvin Jánosnak és utódainak történetét is.
Kiről szól hát?
Talán családregény volna?
Nem. Bán Mór sorozata nem tekinthető hagyományos értelemben vett családregénynek.
Úgy gondolom, a Hunyadi-sorozat hőse igazából egy eszme. Valami, ami belénk ívódott, ami minden korban a magyarság legfontosabb tulajdonságai közé tartozott, a közelmúltban azonban kezdtük úgy érezni, mintha kimerült volna. Mintha kiszáradóban lenne. A kozmopolita média és a globális giccsáradat korában kezdtük már kétségbe vonni a létezését. A hatékonyságát. Ezer helyről üvöltötték, hogy már „nem korszerű”.
Nem is beszélve a többi kórusról. Miattuk csaknem pejoratív kifejezéssé vált a „haza”, és ki tudja, nem leszünk-e csakhamar „rasszisták”, ha a magyarságunkat hangoztatjuk. Már nemcsak, hogy a farok csóválja a kutyát, de még „szükségszerűen” is csóválja.
Ott tartunk, hogy már az ételek sem képesek elmenekülni a mindenen keresztülhömpölygő hülyeségáradat támadása elől: előbb-utóbb majd nálunk is „rasszista” kifejezés lesz a négercsók, vagy a cigánypecsenye. Másutt már az.
Mindezeket azért mondom el, hogy illusztráljam velük, mennyire komoly bátorság kellett ennek a regénysorozatnak a megírásához. A Hunyadi-sorozat önmagában – kiállás.
Nacionalizmus nyomokban sem lelhető fel benne, de van valami, amire most a lehető legnagyobb szükség van idehaza: korszerű, aktuális hazafiság.
Még mielőtt mélyebben merülnék Bán Mór regénysorozatának tárgyalásába, valamit le kell szögeznem: semmiféle elvi ellentét nem létezik a hazafiság és az emberiség morális egységének elve között. A hazaszerető ember nem „rasszista”, nem „fajgyűlölő”, nem „soviniszta” – ez utóbbiak teljesen másféle kategóriák. A legtöbbször propagandisztikusan és helytelenül használják őket.
A hazaszeretet fogalma leginkább nálunk kezdett apokriffé válni, a környező népek – például a szlovákok, horvátok, vagy a lengyelek – hallani sem akarnak ilyesmiről. Náluk (még) nem működik a médiában és a kanonizált kultúrában olyasféle képmutatás, mint nálunk.
Fejétől bűzlik a hal.
Magyarországon a nemzeti értékek tagadását, a kisebbrendűség tudatától áthatott szégyenszagú bennszülött-komplexust felülről építették ki. Ezen a téren semmiféle „rendszerváltás” sem történt, a kanonizált „kultúra” köreiben pontosan az megy, ami a posztkommunista időkben. Tulajdon hazáját, nemzetét primitív gyalázó, a hagyományok értékét alpári módon „vitató” szerző, „méltó” lehet akár a legmagasabb díjra is, és ha ezt valaki kifogásolja, „elvtársai” az országgyűlésben is kiállnak érte. Némelyik díjtulajdonos olyan „alkotásokat” körmölt, sőt „rittyentett”, amelyek szellemi nívója messze alul-, agresszivitása meg jócskán felülmúlja a szomszéd népek legostobább sovinisztáit is. Ha rasszizmussal vagy antiszemitizmussal vádolnák őket, vissza kellene adniuk a díjakat, de a szánalmas magyarellenesség láthatóan nem zavarja az úgynevezett elitet.
Nehogy egy pillanatra is azt higgyük, hogy a hazafiság értékét betonhülye szólamokkal kétségbe vonó kórus az emberiség morális egységének érdekében dolgozik, hogy az elnyomottak, és a szenvedők érdekében üvölti süket frázisait. Azokra magasról tesz. Semmit sem segít rajtuk, legfeljebb pajzsként használja őket. Ha bármi bajuk van, segítsenek magukon, ahogy tudnak, hiszen „szabadság van”. A kórus végtelen agresszivitása és rosszhiszeműsége pontosan jelzi a jó szándék hiányát. Nem akarnak ők integrálni senkit, eszük ágában sincs véget vetni a rasszizmusnak – sem bármilyen hasonló előítéletnek – nem felszámolják, inkább előidézik. Ott is igyekeznek létrehozni, ahol sose volt, hogy ellenségképet gyárthassanak maguknak, akit lehet fennkölt elvekre támaszkodva szidalmazni. Mintha nem is az volna a demokratikus politikai gondolkodás egyik legfontosabb alapelve, hogy rágalmazással és szidalmazással nem lehet meggyőzni senkit semmilyen igazságról, ahhoz kommunikálni kell.
Nálunk már annak idején Bibó István is kétségeit fejezte ki, és utolsó írásaiban Jacques Derrida is jelezte, hogy valami baj van a liberalizmussal. Az újkor egyik legnagyobb múltú eszmerendszere önmaga tradícióit megtagadva a világot uralni akaró finánc-és multi oligarchia szolgálatába állt. Ezzel szemben az államok – a legerősebbeket is beleértve – már tehetetlenek, most pedig hozzálátott a nemzeti közösségek felszámolásához, szétzüllesztéséhez, működésképtelenné tételéhez. Ezért lett hirtelen a nemzeti összetartozás érzéséből „etnicista populizmus”, ezért a sok hasonlóan blőd elmeszülemény. Minden elv és eszköz megfelelő a számára, amely képes fellazítani a nemzeti közösségeket, hogy helyettük valami identitásától megfosztott egyének képezte emberkeverék, minden közösségi összetartozást nélkülöző massza jöjjön létre.
A totális piacuralom egyetlen ellenfele a közösségi összetartozás. Semmi más nem képes gátat vetni a vak anyagiasság erőinek izolációval, a kultúra felőrlésével, az emberi értékek szétzüllesztésével fenyegető hatalmának, mint az emberi közösségek egész világra kiterjedő mikro-és makrohálózata.
Mind közül a legfontosabb a nemzeti közösség. Ez egyáltalán nem valami barbár törzsi-nyelvi sovinizmust takar – amivel ellenfelei manapság szeretik hangzatosan összetéveszteni –, mert nem törzsi, nem nyelvi, hanem területi alapon áll. Az ország a benne élő emberek életének színtere, minden emberi érték létrejöttének és fenntartásának alapvető feltétele. Fejlesztése, a rombolás hatalmaival szembeni védelme a benne élő emberek elemi érdeke. A hazafiság alapja a hazában élők kölcsönös egymásra utaltsága.
Erről szól Bán Mór regénysorozata.
A magyar történelem legfontosabb eseménysorozatai közé tartozik a török elleni több élvszázados küzdelem. A török pedig egyáltalán nem „a multikulturális együttműködés esélyeit hozta”, nem is „pusztán bevándorlási probléma volt”, és egyáltalán nem lehetett volna „átengedni az országon” – ahogy a mai, magát felvilágosultnak képzelő tájékozatlanság óbégatja úton-útfélen; török felőrléssel és elpusztítással fenyegette az országot, a népet, a kultúrát. A törökkel béke idején sem lehetett békében élni.
A török szultán besorozza háremébe Hunyadi első szerelmét, a szerb herceglányt. Sokatmondó szimbólum: a hatalomcentrikus erők kezében a szerelemre hivatott szépség tárggyá, szexuális játékszerré válik. A hatalom, az öncélú „növekedés” mindent megfertőz.
Mesteri, ahogy a Szerző hol lépésről lépésre, hol meg a mozaiképítés ősi módján elénk állítja a török rettenetes anyagi fölényét. Nem démonizálja a legkisebb mértékben sem. A töröknél szoros, értelmes fegyelem van, az egyes szpáhik, akindzsik és janicsárok helyenként nem is ellenszenvesek, gyakran sokkal racionálisabbak, mint ellenségeik. Időnként szótartóak és megértők. Néha még jóindulatúak is. Félelmetes anyagi lehetőségeik mellett hétköznapi értelemben is fölényben vannak. A táboruk tisztább. Tisztjeik hozzáértőbbek. Nem mindig kegyetlenek, és csak igen ritkán embertelenek. Nagyon is érthető, emberi motivációik vannak.
Mégis irtózunk tőlük. A török uralom egésze az, ami totálisan elviselhetetlen. Minden egyes török egy pokoli gépezet része, amelynek csak egyetlen célja van: a rombolás. A démonikus terjeszkedés.
A démonikus hatalom világában nincs szabad akarat, és nem létezik a szerelem; minden a világuralom szempontjainak rendelődik alá. Az ellene folytatott harc elkerülhetetlen; az emberi közösség küzdelme az embertelenséggel szemben.
Ez a magyar irodalomban nem újdonság, a Szigeti veszedelem ugyanezt a küzdelmet állítja elénk. Bán Mór azonban napjaink aktuális fogalomrendszerébe helyezve állítja elénk, közben pedig sikeresen újra definiálja korszerűen és a távlatokat mindvégig szem előtt tartva a hazafiság fogalmát.
A török elleni küzdelmek sora a magyar történelem döntő eseménye, következményeit máig se hevertük ki. Bán Mór igazi mélyfúrást végez, egyszerre kutatja a talpon maradás, a siker összetevőit és a bukás okait.
Regénysorozatának kettős időszerkezete van. A mohácsi katasztrófa utáni hónapok rettenetének idején Mátyás egykori harcosa, „a szép öregember” meséli Hunyadi történetét a hozzá csatlakozó kiugrott ifjú szerzetesnek.
A regényben megnyerő és érdekes karakterek százai vonulnak fel; magyarok, szerbek, németek, horvátok, csehek és románok harcolnak vállvetve a mindenkit fenyegető török terjeszkedés ellen. Maga Hunyadi János Bán Mórnál kun származású – ami az összes elmélet közül a legvalószínűbb.
Amikor a társadalomban egyre nagyobb hangot kapott a butaság, amikor ma soha egyetlen könyvet el nem olvasók teret kaptak, és büszkélkednek a faragatlansággal, és amikor a köznapi bunkóság helyenként kifejezetten értékké vált – nagy bátorság belefogni ilyen terjedelmű regénysorozatba. Vaskos köteteket írni…
Aki mer, az nyer. Kiderült, hogy nagyon is jelentős igény van ilyen sorozatra, az emberek várják az újabb köteteket. A Szerzőt enciklopédikus felkészültsége gyakran olyan feladatok megoldásában is segíti, amelyek meghaladják a történettudomány kompetenciáját. Csaták helyét találja meg, épületeket restaurál, nehezen érthető, homályos történeti jellemek személyes motivációit teszi helyre.
A terjedelem a siker fontos tényezője. A történet réseinek eseményekkel való kitöltése, a szélesen hömpölygő cselekmény, az epizódok áradó bősége a regénysorozat legnagyobb értékei közé tartoznak, kisebb terjedelem esetén ezek sérülnének.
Fentebb említettem, hogy a Szerző még nem jutott el a történetben a nándorfehérvári diadalhoz, de 1456. július 22. fontos előzményei már benne rejlenek a történetben. Számomra az eddigi kötetek legszebb része Nándorfehérvár tizenhat évvel korábbi török ostromának lenyűgöző elbeszélése, igazi epikus remeklés. Az ötödik kötetben található.
Bán Mór elmondta, hogy hazánkban az elmúlt évtizedek folyamán a történelmi regény ifjúsági irodalommá válva eljelentéktelenedett. Most üdvözölhetjük a Szerzőt, aki visszahelyezte jogaiba nemcsak a magyar történelmi regényt, de talán magát a történetmondást is – a valódi epikát.
Erőt, kitartást, szerencsét kívánok Bán Mórnak a sorozat befejezéséhez.