Koromszínű fellegek

Koromszínű fellegek
Borítják az egeket;
Tán nem halljuk,
Ha Isten szól,
S ezért nincsen
Felelet.
—–
Fellegszínű őszi nap,
Kárognak a madarak;
Holt-volt Nyárnak
A vén Idő
Sír-obeliszket
Farag.
—–
Koromszínű fellegek
Szállták meg az egeket;
Kapzsi jelen
Pénzre tátott
Világ-jövőt
Emleget.
—–
Hallgatag felhő-sorok,
Távolban köd vigyorog;
Globalizált
Rossz hatalmak
Öltönyös gyomra
Korog.
——-
Koromszínű fellegek
Úsznak a város felett;
Globalizált
Nagyképűség
Utókora
Közeleg.

Örökké tartó hatalom?

A hatalom mindig azt hiszi, örökké tart…
—-
Az egyik legjelentősebb egyiptomi szultán volt a kun származású Bajbarsz (Uralkodott 1260-77.). Része volt a mongol hódítás megállításában; az egyik egyiptomi kontingens parancsnoka volt az 1260. szeptember 3-án Ain Dzsalut mellett vívott csatában, ahol a mameluk seregek megsemmisítő vereséget mértek Dzsingisz egyik utódjára, Hülegü mongol kánra.
Bajbarsz hamarosan meggyilkolta a szultánt, és a helyébe lépett. Felvette nevéhez az az-Zahir (A Fényességes) nevet.
Egyszer éppen fő minisztere Aktaj atabég társaságában mulatozott. Kezében kupával, ölében egy mezítelen rabnővel ült egy kényelmes kereveten, és nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:
- Csodás az élet!
Az atabég bólintott. A szultán folytatta:
- Jó lenne, ha az uralkodás örökké tartana!
Aktaj felkapta a fejét:
- Mit mondasz, felség? Ha az előző szultánok örökké uralkodnának, sohasem jöhetett volna el a te időd, uram!

Csendes őszi Lét pereg

Csendes őszi Lét pereg,
Benne őszi emberek;
Barátságos verőfényben
Múlt Jelennel
Enyeleg.
—-
Szeptemberi avaron
Sétálgat a nyugalom;
Csendes őszi hétvégémen
Bach zenéjét
Hallgatom.
——-
Csendes őszi délután
A felleg pihen talán,
Minden reggel kopogtatunk
Az Időnek
Ajtaján.

Újabb részlet - XXXI.

KERESZTYÉNFALVA, 1665. május 2. kedd

A kellemetlen, esős időjárás miatt csak késő délelőtt indultak el Brassóból. Állítólag aranyat ér a májusi eső, de nem olyankor, amikor az ember lóháton utazna.
Béldi Pál a fejét csóválgatta. Mindegy, ha esik, esik. Hanem ahogy elállt, tüstént megfúvatta a kürtöt:
-         Lóra!
Húsz kísérője volt, csupa vén székely katona. A csapat fele vele együtt élte meg a tatár fogságot, és együtt is tértek haza. Apafi uram is velük raboskodott, de ő hamarabb szabadult.
Csak még egyszer ne alázhassa meg Erdélyországot a rusnya, kutyafejű tatár.
Ebben az ügyben jártak.
Három napja indultak el a bodolai kastélyból, Béldi Pál ősi fészkéből. Brassóban Béldi a magisztrátus elé állt. Azok először nem nagyon értették, mit is akar.
Aknászok? Hát persze, hogy vannak! Brassóban ne lennének? De az ő munkájuk igen drága mesterség ám, tudja azt a fejedelem?
-         Mennyire drága?
-         Meglehetősen, nagyságos uram. Az aknászoknak jár fejenként heti két aranyforint, egy veder árpa és húsz dénár ára hús. Ezenfelül naponta kapniuk kell fejenként öt kupa sört, vasárnap még két kupa bort is.
Béldi vigyorgott.
-         Belefulladnak a sok sörbe.
-         Ennyi jár nekik, nagyságos uram. Így kell számolni.
Béldi csaknem felkacagott.
-         Ha kegyelmetek mondják…
-         Így tudjuk, nagyságos uram.
Béldi a szemükbe nevetett.
-         Hát jó. Ha ennyi, ennyi. Elhiszem.
-         Ennyi, nagyságos uram.
-         Merthogy ezt a városnak kell állnia.
Nagyon ostobán néztek.
-         A városnak, nagyságos uram?
-         Persze, hogy a városnak.
-         Úgy értem, Brassónak?
-         Van itt másik város?
A tanácsurak egymásra néztek. A városbíró, Simon Drauth Wortman hosszan, fürkészően nézett a vendégre. Béldi Pál állta, a szeme se rebbent.
-         Voltaképpen miről lenne szó? – kérdezte aztán Drauth. – Mit akar nagyságod?
-         Én? – kérdezett vissza félvállról Béldi. – Én mit akarhatnék? Csak azt gondoltam, kegyelmetek nem akarnak még egyszer tatárt látni errefelé.
Döbbenten néztek rá.
-         Tatárt? – vonította az egyik tanácsúr.
A városbíró farkasszemet nézett Béldivel. A fejedelmi tanácsadónak arcizma se rándult, nyugodtan nézett vissza.
Brassó városbírája, Simon Drauth Wortman ötvösmester volt, és nagyon tekintélyes ember. A fejedelmi követ érkeztére gyönyörű magyar díszruhát öltött; fehér prémes fekete bársony mentét terített a vállára, alatta sötétkék dolmány és szintén sötétkék magyar nadrágot viselt. Kezdett melege lenni.
-         Tegye le kegyelmed a mentét, mert fenemód megizzad benne! – mondta neki kedélyesen Béldi.
A városbíró akaratlanul is engedelmeskedett, a levetett mentét az ajtóban ácsorgó fekete ruhás teremőr akasztotta a fogasra.
-         Mit akar nagyságod? – kérdezte Drauth még élesebben.
-         Én nem akarhatok semmit, itt kegyelmetek laknak. Kegyelmetek családja. Kegyelmetek vagyona. Kegyelmetek oroszlános tallérjai. A görög kompánia révén kegyelmetek sok pénzt keresnek. Gondoltam, nem szeretnék, ha a tatár költené el.
-         Miért fenyegetőzik nagyságod a tatárral? – kérdezte egy magas, vékony tanácsúr.
Béldi Pál hátradőlt a széken, akkurátusan megpödörte a bajszát, aztán a brassóiakra mosolygott.
-         A tatár karácsony előtt Zrínyi uramra ütött, de ebül járt – közben figyelte a tanácsurak tekintetét, de csak a bírónak nézett a szemébe. – Igen sok veszett belőle, több ezer. A nagyságos Apafi fejedelemmel attól tartunk, nehogy véletlenül majd rajtunk akarjon bosszút venni a pogány.
A tanácsurak elsápadtak. Ilyen előfordult. A szomszédos Moldvában és Havasalföldön nem is egyszer. A tatár mintegy véletlenül gyilkolt és rabolt. Aztán „szánta-bánta”, de sose adta vissza a martalékot. A foglyokat is csak váltságdíjért bocsátotta el.
Erdélynek sokáig nem kellett ilyennel szembenéznie, a szerencsétlen ifjabb Rákóczi György fejedelem balul sikerült lengyelországi kalandja előtt negyven évig nem taposta ellenség. Felnőtt egy nemzedék, ami nem látott háborút. Lassan kihaltak azok, akik a század eleji rémséges idők tanúi voltak, és Erdély elfelejtette a háborút.
Az utolsó nyolc év aztán kamatos kamattal fizetett mindenért.
-         Bosszút vehet rajtunk? – nyögte az egyik tanácsnok.
Béldi nagy komolyan bólogatott.
-         Úgy rémlik, bosszút akarnak. Zrínyibe, a Muraközbe és Horvátországba beletört az agyaruk. A Felvidéket végvári katonaság védi. Az Alföld szegény. Maradtunk mi – közben gyászosan bólogatott hozzá.
-         Olyan hírt hallott nagyságod?
-         Olyan hírt hallottam.
A tanácsurak egymásra pislogtak, csak a bíró ült nyugodtan.
-         De hát oda a kán! – sipította egy köpcös férfiú.
Béldi Pál hiúztekintettel mérte végig. Tüstént gondolta, hogy ezek a brassóiak sokkal többet tudnak annál, mint amit elárulnak.
-         Oda bizony! – tette hozzá.
-         Hát akkor?
-         Majd koronáznak másikat. Van a Krímben untig elég tatár.
Pusmogás indult. Simon Drauth városbíró halkan köhintett. Ahogy mind ráemelték a tekintetüket, egy homlokráncolással elhallgattatta őket, aztán Béldihez fordult:
-         Nagyságod előbb aknászokról beszélt, utána meg a tatárról. Hogyan vág ez egybe?
-         Honnan lephetné meg Brassót a tatár?
Bámultak az arcába.
-         Hogyhogy honnan? Hát mindenfelől! Ahonnan jön!
-         Leginkább honnan?
-         Hogyhogy leginkább?
-         Leghamarabb honnan?
-         Leghamarabb a törcsvári szoros felől! – vágta rá Johann Schmidt.
Béldi Pál bólintott.
-         Na látják, kegyelmetek! – mondta és tovább hallgatott.
-         Mit látunk?
-         Hogy a törcsvári szoroson bejöhet a tatár.
-         És mit tehetnénk, hogy ne jöjjön be?
-         Aknázzák alá a szorost!
Elképedve meredtek rá.

Szerelem és líra - XCV.

Kilencvenötödik rész
 Ha a líra helyzetét igazán alaposan mérlegre akarom tenni, sokkal mélyebbre kell tekintenem.
A líra minden irodalmi műfaj között a legszemélyesebb, és a legegyetemesebben személyes, a legközvetlenebbül kötődik emberi mivoltunk belső szerkezetéhez. Tárgya a nyilvános személyesség. A személyiséget is, a közösséget is az érzelmeken keresztül képviseli; mint az emberi lényeg személyes és közösségi oldalának legmeghittebb kifejezője.
Isten létének vagy nemlétének „bizonyítása” valójában nem tartozik a filozófia illetékességi körébe. Akkor sem, ha állandóan megpróbálkozik vele. A közismert istenbizonyítékok és isten-ellenbizonyítékok csupán gondolati játékok; a premisszák elfogadása mindegyik oldalon alapvetően hit kérdése, ezek elutasításával meg az egész „bizonyíték” érvénytelenné válik. A kérdés nem oldható meg, és már Kant megértette, hogy nem is ez a lényeg, hanem a mögötte rejlő erkölcsi tartalom.
Az Isten nélküli világ elképzelése nem feltétlenül ateista világnézet, ahogy az isteni lényeg elfogadása sem feltételezi mindenképpen a személyes Istenben való hitet.

Az európai gondolkodás történetének legkomolyabb fordulatainak egyike volt, amikor a protestantizmus sikeresen kiküszöbölte a világból – Istent. Az eleve elrendelés tanának különféle megfogalmazásai abban egyeznek meg, hogy a világban többé már nincs szükség Istenre. Az eleve elrendelés ugyanis nemcsak a szabad akaratot tagadja, a cselekvő Istent is kirekeszti a világból.
A mechanisztikus polgári világnézet szerint Isten valami szerfelett ügyes amatőr ezermester volt, aki összebarkácsolta a világot, megalkotta a tudomány számára folyamatosan megismerhető törvényszerűségeket, aztán – mint aki jól végezte a dolgát – örökre ki is vonult belőle. A világot nem felügyeli, nem cselekszik, nem tesz csodát, és haszontalanul imádkozunk hozzá.
Ezért nem számít a megbánás, ezért „kevés az üdvösséghez” a jó cselekedet, az Öreg úgyis eleve eldöntötte, hogy ki üdvözül és ki nem, kár Őt kérlelni, úgyse hallja, és nem is érdekli.
A modern tudomány ebből a mechanisztikus polgári világnézetből, ennek talaján alakult ki, és lényegében még most is így gondolkodik. A cselekvő Istentől nem kell félni, üdvözlégy hát egyszerű és jól érthető eleve elrendelés, pokolba gyónás és bűnbánat, keblünkre közönséges haszonelvűség. Salve lucrum!
A haszonelvűség érvényre juttatásához mindenképpen ki kellett ebrudalni Istent az Univerzumból, hiszen Isten cselekvő jelenlétének feltételezése esetén a közgazdaság összes gyakorlati elve véteknek számítana. A profithajsza és a kamatszedés összeegyeztethetetlen a cselekvő Isten elvével. Ahogy a piac utópiája is.
Közben persze a mechanisztikus polgári világnézet már hatályát veszítette, éppen az általa felnevelt természettudomány döntötte romba, de az általa generált haszonelvű gondolkodás a hétköznapok világában még mindig érvényben van, sőt a demokrácia örve alatt éppen most akarja rákényszeríteni ezt a „nemzetközi gazdasági elit” az egész világra.
A kamat, a piac természetelvű mindenhatósága és a haszonelv érvényre juttatása jegyében azonban valami sokkal fontosabbat is kitagadtak az emberi civilizáció gondolati rendszereiből: az erkölcsi világrendet. Persze nem azonnal és nem kategorikusan, de a végpont aligha lehetett más.
Igazából itt, és emiatt kezdett széttöredezni, aprózódni, szubkultúrákra korcsosodni az emberi kultúra, és ez a folyamat még ma is tart.
A „modernség” kirekesztette a világból az erkölcsi világrendet, ami nélkül pedig nincs tartalmas emberi civilizáció, nincs perspektíva, lényegében véve jövő sincs.
Az erkölcsi világrend azonban nem feltétlenül kötődik Isten létéhez vagy nemlétéhez.

A mindennapok világában az erkölcsi világrend legfőbb őre: a líra.

A valódi líra.

Sose harsány, ami jó

Sose harsány, ami jó,
Ami Léleknek való.
Üres minden rossz kolomp-szó,
Csak a meghitt,
Ami jó.
——–
Sose drága, ami szép,
Isten trónra sose lép;
Minden nyereség: buborék,
Csak az egyszerű
A szép.
——
Nem istenség a piac,
Nem hősi a kósza dac,
Harsoghatja millió placc;
Nem túr jövőt
A malac.
——
A Lét sose eladó,
Felfelé nem tör folyó,
A síron túl nem hatályos
Se törvény, se
Az adó.
——-
A szép nemcsak élvezet,
Benne Isten nyújt kezet;
Csak az a Szép, ami igaz,
Léthez, Istenhez
Vezet.

Fekete hóesés - XVIII.

XVIII. rész

Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.
Nézzük újra a meséjét:
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Az elején tüstént emeletes ostobaság:
„amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe,”
Hogyan mehetett volna Magliani „Paka után”? Talán látótávolságban volt? És miféle „disznó vérén” ment be? Hol volt az állítólagos disznó?
Ennek igazából nagyon közönséges célja van: sulykolni akar. Sulykolni a vadkan verzióját szinte minden lehetséges helyen. Pontosan tudja, milyen gyenge lábon áll a sertés-mítosz, igyekszik minél többször előhozakodni vele. Csaknem háromszáz év múlva lesz majd egy európai országban egy hírhedt propagandaminiszter, akinek így hangzik a legfontosabb elve:
„Ha egy hazugságot sűrűn ismételgetünk, az emberek előbb-utóbb elhiszik.”

Pontosan ennek a szellemében sulykolja a vadkant Magliani. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy közönséges hazugságról van szó, de csak akkor fogják elhinni, ha állandóan emlegeti. Annyiszor kell hallaniuk, hogy lassan elfogadják.
Annál is inkább, mert itt nagyobb problémák is vannak.
„csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”

A maga módján mesteri. Úgy tesz, mintha azt hinné, hogy a mögötte érkező (illetve őt üldöző) lovasok hallhatták volna Paka – amúgy nem létező – jajveszékelését. Megint sulykol valami jelentéktelenséget, ami egyébként nagymértékben segítené az ő és társa alibijét, hogy a valóban fontosat leplezze.
Van persze más oka is. Modern konspirációs kifejezéssel élve: a szemünk előtt rajzolódik ki Magliani B terve.

Ha bármi nem sikerül, Magliani mossa a kezeit, akkor mindenért egyedül Paka a felelős. Hidegvérrel feláldozná a horvát vadászt.
Magliani jellemrajzába még az is belefér, hogy hidegvérrel megölje Pakát. Ezt tenné, ha az üldözői túl hamar érkeznének. Majd úgy viselkedne, mint aki Zrínyit akarja menteni.
Most jön a lényeg.
„Majláni legelébb érkezék”
Ez a mondat a mese kulcsa.
Ez minden idők egyik legmerészebb kísérlete az ősi probléma megoldására: a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. A magyar történelem nagy tragédiája, hogy ezúttal sikerült.
Maglianinak két, egymást lényegében kizáró célt kell elérnie:

1. Eléggé a többiek előtt kell érkeznie, hogy elkövethesse a gyilkosságot.
2. Meg kell győznie az őt követőket, hogy csaknem egy időben érkeztek, ergo – bármi is történt – abban ő ártatlan.

Formális értelemben nem sikerült megvalósítania, gyakorlati értelemben azonban elérte a célját: megölte Zrínyit, és sikerült a gyilkosságot vadkantámadásnak álcáznia.
Arról, hogy miért nem leplezték le, illetve, hogy később a kortársak – bár nyilvánvalóan rájöttek a gyilkosságra – miért nem hangoztatták nyilvánosan a gyilkosság tényét, az esszésorozat végén kívánok foglalkozni.
A gyilkosság sikerült, Magliani megoldotta a feladatát, csupán előttünk lepleződik le a mesterkedése – hála Bethlen Miklós Önéletírásának.
„„Majláni legelébb érkezék”
Hát persze, hogy nem állna meg egy komoly nyomozás előtt. Akkor és ott sem állt volna meg, ha bárki veszi a fáradságot, elkülöníti egymástól Maglianit és Pakát, és kikérdezi őket. De Zrínyi Miklós hirtelen halála olyan mértékben fordította ki a sarkából a világot, hogy ez senkinek sem jutott az eszébe.
A mi krimiken edződött gondolkodásmódunk szinte követelné a nyomozást, de rá kell döbbennünk, hogy más a valóság és más a krimi. Ha a kursaneci szituáció Agatha Christie valamelyik regényében szerepelne, az írónőnek mindenképpen bővítenie kellene a történetet, fel kellene vonultatnia még egy-két epikai fordulatot, mert a mesterdetektív számára ez az ügy túlságosan lapos és egyszerű volna. Hercule Poirot szűk negyedóra alatt megoldaná.
Csakhogy…
Agatha Christie bűnügyi regényeiben az áldozat – legyen bármilyen kiváló ember is – mindig csak puszta kellék. A valódi cselekmény csak a halála után kezdődik, a történet csak akkor válik érdekessé, amikor ő már nincs. A világ normálisan működik, az áldozat halála felett minden ki viszonylag könnyedén napirendre tér, és következhet a nyomozás, mint egy izgalmas fejtörő.
A valóság merőben más. Az olyan áldozat, mint Zrínyi Miklós, nem lehet puszta kellék. A halála mindent megváltoztat. Mostantól még a Nap se kelhet fel ugyanúgy, mint eddig. A világ kifordult a sarkaiból, és senkit sem érdekel a logikai játék.
Az eset nem állna ki egy alapos bűnügyi nyomozást, egy helyszínelést meg főképpen nem, de ettől Maglianinak nem is kell tartania, mert a korban nincs hagyománya. Egészen más dolgoktól kell félnie.
Nézzük, mitől:

1. Ami rá nézve veszélyes lehet, az elsősorban a hirtelen fellobbanó gyanú és az azt kísérő pokoli düh. Ez késő feudális közeg; tüstént gondolkodás nélkül vágnák darabokra, ha azzal gyanúsítanák, hogy meggyilkolta az urukat.

Részben ez a magyarázata Magliani számunkra itt-ott különösnek ható meséjének. Nem a mi logikánknak akar megfelelni. Ezért törekszik végig arra, hogy fenntartsa „ártalmatlan külhoni ifjú” státuszát. Nem akar nagyon értelmesnek mutatkozni, hiszen a késő feudalizmus közösségei számára az okos külföldi mindig gyanús. Az eszes emberhez könnyen és gyakran társul a „ravasz, körmönfont, rókalelkű, ármánykodó” státusz, ami adott esetben a halálos ítéletét jelentené.
Talán ezért kell Pakának is a kor adoma-karakterét, a „gyáva, buta paraszt” státuszát magára öltenie. Erről alább még szólni fogok.
Ez az egyik veszély. Mi a másik?
Ha akad a társaságban valaki, aki elvitathatatlan tekintélyére támaszkodva Zrínyi halála után tüstént a kezébe veszi az irányítást, rendet teremt, és tisztázza a tényállást. A mai olvasónak ez talán első olvasatra furcsa, de – késő feudális fogalmak alapján kell gondolkodnunk egy késő feudális helyzet kapcsán.
Meggyőződésem, hogy Magliani ezzel a lehetőséggel nagyon is komolyan számot vetett, sokkal komolyabban nálunk, hiszen ő benne élt abban a késő feudális világban, amit mi kívülről szemlélünk.
Van-e a jelenlévők közt erre alkalmas személy?
A két arisztokrata, Zichy és Bethlen a társadalmi rangjuknál fogva alkalmasak lennének, de koruk és tapasztaltságuk teljes hiánya alkalmatlanná teszi őket.
Vitnyédi a koránál fogva alkalmas lenne, de neki nincs megfelelő rangja, és a konkrét, erőszakkal kapcsolatos gyakorlati ügyekben sem járatos. Elméleti ember – ügyvéd. Tapasztalata a tárgyalóteremben hasznos, itt haszontalan.
Guzics kapitány a rangjánál és a vár legénysége előtt élvezett tekintélyénél fogva (talán) alkalmas lenne, de arisztokraták társaságában nem kerülhet kezdeményező helyzetbe.
Akkor kicsoda?
A jelenlévők közül – sajnos – senki.
Biztos vagyok benne, hogy ezt Magliani pontosan tudta. Zrínyi mellett a társaságnak most egyetlen olyan tagja sincs, aki a katasztrófa idején képes volna magához ragadni a kezdeményezést.
Erre elsősorban Zrínyi Péter lett volna alkalmas. Ő azonban távol van, és mire Csáktornyára érkezik, a nyomok kihűlnek.
Magliani tehát tudja: a társaságban senki sincs, aki képes volna a merénylet után magához ragadni a kezdeményezést. Úgy vélem, ettől a gyilkos merészsége csak tovább növekedett.
Illetve…
Egy valaki mégis van, aki képes lenne magához ragadni a kezdeményezést, és tiszta vizet önteni a pohárba. Maga Zrínyi – ha életben marad. Ebben az esetben Magliani lelepleződik. Paradoxnak tűnik, de Maglianinak attól kezdve, hogy elindult, sokkal több félnivalója van abban az esetben, ha Zrínyi életben marad, mintha meghal.

Ezt figyelembe véve nézzük tovább. Mindent ehhez viszonyítva kell értékelni: Magliani fortélyosságát, kockázatos kijelentéseit, elszánt ravaszságát, vakmerőségét. A szinte pokoli merészség nélkül a terv nem váltható valóra, és a sikertelenség biztos bukás. A kocka el van vetve. Attól a pillanattól kezdve, hogy Zrínyi után indult, Maglianinak nincs választása.
„„Majláni legelébb érkezék”
A talán legkockázatosabb mondat. Ha a később érkezők közül bármelyik éberebb a kelleténél, romba döntheti az egész mesét. Magliani lehetetlen feladatot próbál megoldani: annyival előbb kell érkeznie, hogy gyilkolhasson, de nem annyival, hogy a mögötte rohanók ne higgyék el azt, hogy csaknem együtt jöttek. A kör négyszögesítése.
Mi mindent kell elvégeznie Maglianinak, amíg a többi lovas odaér?
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Erre szokás azt mondani: szezonra való esemény történik, mire a többiek odaérnek.
Ez a mese talán legkockázatosabb része, Hercule Poirot néhány jól irányzott kérdéssel sarokba szoríthatná a gyilkost.
Vizsgáljuk meg tüzetesebben:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Magliani nem kevesebbet szeretne állítani, mint azt, hogy mire ő megérkezett, a tragédia már megtörtént, és ő nem segíthetett Zrínyin. Ezzel persze Paka fejét nyomja a víz alá, de ezzel láthatóan nem törődik.
„hát Póka egy horgas fán”
Magliani szerint Paka, mint vadász semmirekellő és hasznavehetetlen. Gyáva és ügyetlen. Vadkan sebezte mellette halálra az urat.
Paka számára ez nagyon súlyos egzisztenciális kérdés lehet(ne). Feltehetően nem maradhat tovább vadász a Zrínyi-birtokokon. Vége van akkor is, ha elhiszik a meséjét. A legenyhébb szankció az lehet vele szemben, ha elzavarják. Számot kell vetnie azzal, hogy kirúgják, nem fog tudni megélni. Az sem kizárt, hogy Zrínyi Péter – mihelyt megérkezik – alaposan megbotoztatja a minimum hanyagsággal és gyávasággal gyanúsítható jágert, esetleg lecsukatja, vagy más módon megszégyeníti. A beosztásában semmiképpen sem tartja meg, az a legkevesebb, ha útilaput köt a talpára.
Paka – mint urasági alkalmazott – feltehetően a Zrínyiek birtokán él. Ki tudja, kinek a házában lakik. Van-e családja. Mindenképpen összeomlott az élete. Miért vállalja? Talán valami sokkal kedvezőbbért sokkal nyereségesebbért cserébe?
Nem biztos azonban, hogy önként vállalja. Még azt sem tudjuk, egyáltalán sejti-e, hogyan meséli el az eseményeket az uraknak Magliani.
Van ám itt egyéb is:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Ravasz a mese. Magliani in medias res tudósít bennünket Zrínyi haláláról. Úgy meséli el, hogy szándékosan elhallgatja az állítólagos vadkantámadás néhány igen fontos momentumát. Pontosabban: olyan helyzetbe hozza saját magát, hogy ezeket el se kelljen mondania, hiszen nem látta, nem tudja, nem szemtanú.
Mi mindent hallgat el? Nézzük:

• Honnan került elő az állítólagos gyilkos vadkan?
• Hogyan, mi módon volt képes váratlanul rátámadni két tapasztalt vadászra? A vadkan nem csendes és nem észrevehetetlen. Vad csörtetéssel ront elő a sűrűből. Kizárt dolog, hogy ne vegyék észre.

Még ez se minden.
Ha volt elég helyük, miért nem ugrottak el a támadó vadállat útjából? A vadkan támadás közben nem különösebben fordulékony. Amúgy sem az.
Ha azonban nem volt elég hely, és a két férfi a vadkan támadása előtt egymás mögött haladt, vagy állt, felettébb nehéz elképzelni, hogyan is alakulhatott (volna) ki a Magliani meséjében vázolt helyzet. Próbáljuk csak rekonstruálni! Egyik kérdés a másikat fogja követni, és a dolog sehogy sem fog stimmelni.
Magliani nagyvonalúan úgy döntött, semmiféle magyarázatot nem fűz az elmondottakhoz, hiszen ő semmit nem is látott, ő akkor érkezett. Magyarázza meg Paka – ha tudja.
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, “elfut a disznó,”
Vegyük észre: ismét a szcenikus tudósít bennünket. Az általa előadottak nem a valóságot, hanem egy tragikomikus bohózat színpadképét adják. A szituáció tragikus hőse Zrínyi Miklós, Paka pedig a táncoskomikus. Az elbeszélés azonban érezhetően az intrikus önigazolása.

Nézzük még egyszer:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Egy dolog teljesen bizonyos: amikor a többiek megérkeztek, már egyáltalán nem ez a kép fogadta őket. Hanem egészen más. Ezért (is) kellett a szcenikusnak felfestenie ezt a színpadképet. Mert esetleg a többiek számára a valóban látottak nem ilyen előzményekre engedtek következtetni.

Folytatása következik.

Magyarok a Kárpát-medencében

Egykor idejöttünk,
Kormos ég felettünk.
—-
Tán több ezer éve…
Ritka kincs a béke.
——-
Istennek hódoltunk,
Szabadok maradtunk.
—–
Kormos ég felettünk;
Itt voltunk, vagy jöttünk.
—-
Isten élni hagyott
Néhány évszázadot.
——-
Török dobja mordult,
Sorsunk rosszra fordult.
——
Kormos ég felettünk;
Temetővé lettünk.
—–
Sorsunk harcos céda,
Lettünk másnak: példa.
—–
Dicső szablyát fogva,
Megritkulva, fogyva;
—-
Múltba merevedve,
Mint barlangi medve,
—-
Örök pátosz-létben,
Sírva, szomjan, étlen,
—-
Kapaszkodva romba,
Úton Trianonba,
—-
Félig köddé válva,
Álmokat cibálva,
—-
Lidércet követve,
Gyűlöletbe vetve,
—-
Jéghegybe dermedtünk,
S a röhögő világ
Elrohant mellettünk…
—
Elrohant mellettünk,
Kormos ég felettünk…
—–
Mohács síkján maradt
A szabad akarat,
Azóta magunkból
Építünk falakat,
Más kocsirúdjánál
Mi vagyunk a fogat,
S a közönyös világ
A bőrünkre fogad.
—–
Kormos ég felettünk,
Tán megöregedtünk…
—–
Rossz álmokban tátog
Még a török átok;
Békés ágyak helyett
Mocskos lövészárok.
—-
Kormos ég felettünk,
Nadragulyát ettünk.
—–
Nappal kísértenek
Uzsoratatárok,
Prédikálnak sanda
Dollármessiások.
—–
Kormos ég felettünk,
Döntenek helyettünk.
—–
A közös hazában
Csak átabotában
Nem lesz menedéke
A Létnek a Béke,
Ezért tenni kéne.
—
Kormos ég felettünk,
Élni ítéltettünk.
—–
Jó csillagzat alatt
A szabad akarat
Jövő lelke marad,
S a Kárpát-medence
Meghitt kis kemence
Lehet közös hazánk
Minden nemzetének.
—-
Kormos ég felettünk,
Százszor kísértettünk.
—-
Hogyha jövőt látva,
Múltat megbocsátva
Szép közös hazánknak
Érezzük a helyet;
Kormos felleg helyett
Megláthatjuk egyszer
A tiszta kék Eget…

A déli álom

Thalész, a hét görög bölcs egyike olajjal kereskedett, és bejárta az akkori ismert világ túlnyomó részét. Állítólag az általa megjósolt napfogyatkozás vetett véget Lüdia és a méd birodalom háborújának Kr. e. 585-ben.
Útjai közben gyakran megfordult a perzsa birodalom különféle tartományaiban is.
Egyszer valamelyik perzsa szatrapa udvarában vendégeskedett. A nagyúr büszke volt, hogy a híres görögöt vendégül láthatja, Thalész számára azonban az udvari emberek elejtett szavaiból kiderült, hogy a helytartót gyalázatos, kapzsi, kegyetlen embernek tartják, és mindenki gyűlöli. Maga is egyre többször tapasztalta, miként üldözi kisstílű, zsarnok módon alattvalóit a nagyúr.
Lakoma közben a szatrapa állandóan elmés kérdéseket igyekezett intézni vendégéhez, és nagyon tetszett neki, hogy Thalész azokra kapásból, szentenciózus bölcsességgel válaszol.
Egyszer a szatrapa a következőt kérdezte:
- Mi az isteneknek leginkább tetsző, legerényesebb cselekedet?
Thalész végigmérte a szatrapát, és bátran ezt felelte:
- Számodra, uram, a déli pihenő. Akkor nem zaklatsz senkit.

Szeptemberi szombat

Felhőt cirógat csendes napsugár,
Színorgiára virrad a határ.
—–
Az őszi reggel halkan hunyorog;
S a bürokrácia lent
Csikorog.
—-
Az Ősz nyugodt, türelmes változást hoz,
Míg az ember világa
Csupa káosz.
—–
Esőket fontolgatnak az egek,
S a délelőtt öregesen pereg.
——
Visszafogott, szép, csendes, mély öröm
Mosolyog égi boszorkánykörön.
——
Fonnyadó őszi vénlány-napsugár
Talán szivárvány-vőlegényre vár.
—–
Az est fájdalmas árkot szánt az égen,
S a Nyár emléke
Szertefoszlik éppen.

Újabb részlet - XXX.

GENOVA, 1665. április 30. vasárnap


A Mészáros elhagyta, illetve csak a munkához használta a Don Miguelt, Genovában Don Pedro San Carlos Olivarez spanyol nemesként ismerték, Beppo volt az inasa. A néhány ember, akiket gondosan megválogatva látszólag a bizalmába fogadott, úgy tudták róla, hogy a derék hidalgo a spanyol felség szolgálatában harcolt Németalföldön, de megjárta az Újvilágot is, mint az ezüstflotta egyik hajójának kapitánya. Volt annyi hajózási ismerete, hogy elhitték neki.
A Mészáros takaros kis házat vásárol a Régi Kikötő környékén, egy signora Spadani nevű vénasszonyt felfogadott házvezetőnőnek, és kényelmesen élt. Maga sem tudta, mire vár.
Néhányan tudták, hogy a hidalgo jó pénzért Don Miguel álnéven bizonyos igen kényes megbízásokat is elvállal. Genovában ez nem volt szokatlan. Csupán annyi kockázattal járt, hogy a becsületükre adó előkelők egy része nyíltan nem nagyon akart szóba állni Don Olivarezzel. Ezt sem verték nagydobra, hiszen sohasem lehetett tudni, miféle kapcsolatokkal rendelkezik, hányféle módon is árthat egy spanyol nemes, aki korábban hosszú ideig szolgálta fegyverrel a királyát.
A Mészárosnak így teljesen kényelmes volt. Nem kellett sűrűn társaságba járnia, ami untatta, és ahol súlyos neveletlenségnek számított, ha valaki hallgatag, márpedig ő nem volt sokat locsogó fajta. Protokolláris alkalmakon különösen nem kellett részt vennie, mert a gazdag genovaiak nem szerettek volna nyilvánosan mutatkozni olyan nemessel, akiről az a hír járta, hogy pénzért vív, sőt gyilkol is. Alkalmanként azonban mégis összeülhetett egy-egy kedélyes beszélgetésre ezzel-azzal, ami tökéletesen kielégítette az igényeit.
A nősülés ötletét végképp kiverte a fejéből, Genovában akadt elég szajha. A középkorú nőket kedvelte, azok készségesebbek, és nem nyaggatják folyton pénzért, aranyért, nyalánkságért, meg mindenféle csecsebecséért. Így aztán két levitézlőben lévő kurtizán is a szeretője lett, ha valamelyiket elunta, ment a másikhoz. Többet értek száz ifjú ribancnál.
Vállalt néhány megbízást, nagyon diszkréten. Egy francia lovagot megszabadított otthonról utána utazó hitelezőjétől, egy gazdag kereskedőt meg a felesége csábítójától. Fizettek is rendesen, különösen a kalmár. Egy ijedős úrfi megbízásából párbajt vívott egy garázda himpellérrel, és úgy megszabdalta, hogy a nyomorult soha többé nem tud kardot venni a kezébe.
A megrendelők elégedettek voltak, és a Mészáros kezdte magát a helyi társadalom hasznos tagjának tekinteni.
Rájött, hogy sűrűn kell templomba járnia. A genovaiak ezt fontosnak tartják, arról nem is beszélve, hogy számukra minden spanyol nemes fanatikus katolikus. Ez szinte ismertetőjele az összes hidalgónak.
A Mészáros belátta, hogy alkalmazkodnia kell. Nem törődött ugyan a vallással, Istenben meg nem is hitt, de nevetségesnek tartotta volna, ha éppen emiatt fognak gyanakodni rá. Azt már nem.
-         Vasárnaponként misére fogunk járni! – mondta Beppónak valamelyik reggel.
A fiú ijedten nézett fel.
-         Muszáj, signor?
-         Muszáj, fiam. Nem lennénk jó spanyolok, ha nem járnánk.
-         Nekem nem kell, engem úgyse tartanak spanyolnak.
-         Egy spanyol úr szolgája vagy, és jössz. A spanyol nemesek nem járnak egyedül.
Így aztán Beppo is ott unatkozott ezen a vasárnapon a genovai Szent Lőrinc-székesegyház súlyos, több emeletes oszlopos árkádsorai alatt a gazdájával.
-         Tedd, amit én! Amikor térdelek, térdelj, ha imádkozom, imádkozz! Semmiképpen se állj, mint a faszent!
Beppo megadóan utánozta az urát.
A mise hosszú volt, nehezen akart vége szakadni. Beppo kukkot se értett a sok latinból, unta keservesen. Jobban szeretett volna a két utcával arrébb lakó vén kalaposmester Gina lánya körül sürgölődni, és neki most itt kell agyonütnie Isten drága vasárnapját ebben a nagy templomi hodályban, és hallgatnia kell egy vén bakkecske latin kornyikálását.
Gina özvegyasszony volt, a harmincas éveinek a végéhez közeledett, megtetszett neki a fiú, és elhatározta, hogy bevezeti a szerelem rejtelmeibe. Elvárta, hogy Beppo még a gazdája előtt se meséljen róla.
Gina meg az apja egy sokkal kisebb templomba jártak, ahol lényegesen rövidebb volt a mise. Részeges öreg ferences prédikált ott, néha mise közben elszunnyadt, ilyenkor a hívek csöndesen kereket oldottak.
Beppo felvetette, hogy mehetnének ők is oda.
-         Szó se lehet róla – hárította el a Mészáros. – Indulj, mert nyakon váglak!
Még mit nem! Senor Olivarez spanyol nemes, nem járhat akármilyen templomba, neki a katedrálisban a helye.
Beppo nem merte tovább forszírozni a másik templomot. Kár volna beleszaladni néhány pofonba.
Amikor végre befejeződött a mise. A fiú sugárzó arccal ballagott kifelé a tömegben, egy lépésnyire a gazdája mögött. Csakhamar végre otthon lesznek, és ő talál rá ürügyet, hogy elszabadulhasson végre Ginához.
A Mészáros nem sietett. Lassan lépdelt, ahogy egy vérbeli spanyol nemeshez illik. Spanyol szabású fekete öltözék volt rajta, az oldalán tipikusan olyan rapír, amit leginkább a spanyolok használtak. Méltóságteljesen bólintott egy-egy előkelőségnek a tömegben. Időnként gáláns mozdulattal engedett maga elé egy-egy hölgyet.
Beppót ilyenkor a guta kerülgette. Kivárni, amíg az orrát fennen hordó perszóna lassan eldöcög előttük, mint valami vén taliga, vagy elpipiskedik, mint egy elkényeztetett páva. A pokolba velük! Csak jussanak ki végre a tömegből. Alig várta már, hogy a régi kikötő környékére érjenek.
-         Senor Olivarez!
A Mészáros csodálkozva nézett szét. Ki szólítja?
-         Ki volt az, Beppo?
-         Nem tudom, uram.
A Mészáros megállt, a tömeget figyelte.
Beppo kétségbeesett arccal állt meg mellette. Ki az ördög keresi a gazdáját? Ha megállnak itt beszélgetni, estig se juthat Gina combjai közé.
-         Senor Olivarez! Senor Pedro de San Carlos Olivarez!
-         Itt vagyok! Ki szólít?
Hirtelen kiürült körülöttük a tér.
Ötlépésnyire spanyol megjelenésű katonatiszt állt mellvértben, páncélgallérban, spanyol sisakban, kardosan. Mögötte két marcona katona szintén karddal.
A Mészáros agyában egymást kergették a gondolatok. Talán valami bosszúálló küldöttség? Ha értenek a harchoz, ő elveszett. Egy szál rapírja van három harcedzett katona ellen. Küldje a gyereket fegyverért? Az egyik azonnal megölné Beppót.
Folytatom.

Szerelem és líra - CXIV.

Kilencvennegyedik rész
A szükséges kitérő után ideje visszatérnem a lírához. Vajon mi lehet a költészet küldetése, feladata ebben a mai világban?
Félreértés ne essék: nem a kanonizált költészetről beszélek, azt korábban már kellőképpen körüljártam. A kanonizált lírának a mai magyar világban semmiféle küldetése, megoldandó feladata nincs, a kanonizált líra nem küldetés, hanem puszta státusz.

A valódi költészetnek mi lehet a küldetése?

Még egy félreértést szeretnék eloszlatni: korábban egy szóval sem mondtam, hogy a kanonizált költészetben valódi líra nincs. Ilyet most sem mondok. Azt azonban állítom, hogy a jelenlegi kanonizált lírában valódi költészet legfeljebb nyomokban, véletlenszerűen, a trenddel szembeszegülve található.

Mi hát napjainkban Magyarországon a valódi költészet küldetése?

Van-e ilyen egyáltalán?
A lírával kapcsolatban jelenleg ez a legfontosabb kérdés.
Mi lehet ma Magyarországon az igazi líra küldetése?
Ahhoz azonban, hogy egyáltalán eljuthassak ehhez a kérdéshez, előtte még néhány másikra is válaszolnom kell. Legalább kettőre.
v     Korszerű-e ma Magyarországon a líra?
v     Mit tekintünk igazi költészetnek?

Ha ezekre sikerül választ találnom, újra feltehetem a legfontosabb kérdést.
Nézzem hát sorjában:
Korszerű-e ma Magyarországon a líra?

Ebben a kérdésben gyakran keverik össze a szezont a fazonnal, emiatt néhány dolgot tisztáznom kell. Elsősorban a verses szöveg korszerűségével kapcsolatban.
Amikor a líra korszerűségéről beszélek, nem csupán a verses szöveg korszerűségére, hanem kifejezetten a verstani gondolkodás számára értelmezhető lírai alkotások aktualitására gondolok, de aligha kerülhetem meg, hogy a verses szöveg korszerűségéről általánosságban ne beszéljek.
Sokat beszéltek, írtak arról, hogy a klasszikus értelemben vett verses szöveget a próza kiszorította – illetve kiszorította volna – az irodalmi használatból.
Ebből annyi igaz, hogy a XIX. század második felében a verses nagyepika általában véve korszerűtlenné lett, és az epika vezető műfajává a prózában írott regény vált. Ez Magyarországon is végbement, a közönség minden rétegében átvette a verses nagyepika korábbi helyét a próza. Utoljára talán a régi értelemben vett ponyvairodalomban; itt körülbelül 1880 körül történt ez meg.
A prózaregény térhódítása természetes folyamat volt, semmiféle teoretikus megfontolás nem állhatott az útjába, Arany Jánosé sem. Hiba lenne azonban a folyamat valamiféle fejlődést látni, ez korántsem az irodalmi végzet „szükségszerű” eredménye.
A prózaepikának esélye sem volt arra, hogy a verses nagyepikát kiszorítsa mindaddig, amíg a magányos olvasás szokása mögött a csoportos felolvasás háttérbe nem került.

Az epikában amúgy a prózai forma a magyar irodalomban mindig is élt, gondoljunk csak a népmesékre; az egyik legrégibb népköltészeti műfajhoz tartozó művek zömének soha nem is volt verses alakja. Mesélni – prózában mesélünk. A mese lényegéhez tartozik az előadói szabadság; a mesemondó mindenkor szabadon formálja, alakítja történeteit. Ez csak a prózával lehetséges.

Vannak más különbségek is.
A prózaepika olvasója a történetet látja – ahogy egy filmet – a verses nagyepika olvasója azonban minden érzékszervével érzékeli. A prózaepika olvasójának státusza az esetek többségében megfigyelő, a verses nagyepikáé résztvevő. A prózaregény világa lehet az olvasóétól tökéletesen idegen is, a verses nagyepika azonban az olvasó lelkéből szól, a befogadónak a mű világával közös világhoz kell tartoznia, különben nem tudja élvezni a művet.
A megfigyelő státuszú olvasó hozzáállása zömmel profán, a résztvevőé pedig közel áll a szakrálishoz. A megfigyelő státuszból kilépni nem tudó vagy nem akaró olvasót a verses forma a legtöbb esetben kimondottan zavarja.
A drámában bonyolultabb a helyzet. Annak idején a drámai naturalizmus kampányszerűen akarta kiszorítani a színpadról a verses szöveget, ami lényegében a mai napig sem sikerült. Mostanra jórészt kiderült, hogy a naturalizmus törekvéseinek zöme kimondottan kártékony volt, a hatása máig él.
A kortárs drámában a próza csaknem kötelező, csak kevesen mernek elrugaszkodni tőle. A darabok zöme nyúlós-nyálkás, bőbeszédű, rossz prózában íródik. Sokan elfeledték, hogy a verses szöveg a ritmus titokzatos hatalmánál fogva rendet tart a színpadon akkor is, ha nem versként hangsúlyozzák. A próza gyakran akkor is komor hangulatot teremt, ha nem kellene, a színészsokkal kevésbé számíthat rá az atmoszférateremtésben, mint a versre. Ez az egyik fő oka annak, hogy a színpadon a szenvedély helyett gyakran a hisztéria uralkodik.

És a líra?
Folytatása következik. 

Mélabús Történelem

Mélabús Történelem,
Mint egy kóbor állat,
Folyton új végzeteket
Keresgél magának.
——
Borongós a vén Idő,
Bizsereg a bőre,
Vad zuhatagok között
Hömpölyög előre.
—-
Örök-ősz Történelem,
Ködfátyol a párja,
Szikkadtra szárasztott Lét,
Múltak múmiája.
——
Szükségszerű mélabú
Lett a Múltnak őre,
Színpadias képletsorok
Válhatnak belőle.
—–
Mélabús Történelem,
A kánon tanítja,
Globalizált pusztulásnak
Benne van a nyitja.
—–
Egyszerűsített modell,
Könnyen elfelejtjük,
Az igazi Történelmet
Talán nem is sejtjük.
——
Anyagias látomás
A tegnapok hátán,
A kiherélt történelmen
Vigyorog a sátán.
——
Mélabús Történelem,
Méla kényszerképzet,
Az elméletre sem vár más,
Mint a szürke végzet.

Fekete hóesés - XVII.

XVII. Rész
 Elérkeztünk oda, amikor ideje alaposabban szemügyre vennünk Magliani meséjét, ami rövid terjedelme ellenére szinte hemzseg az ellentmondásoktól, illetve a gyilkosságra utaló közvetett bizonyítékoktól.
Előtte azonban gyorsan idézzünk emlékezetünkbe valami fontosat.
Bethlen tanúvallomásában minden szónak, minden részletnek külön jelentősége van. Minden részletnek, és minden részlet hiányának.

Az első adandó ellentmondás azon a ponton jelentkezik, hogy Bethlen Miklós nem említi, hogy lövést hallott volna, ugyanakkor Magliani meséjében az áll, hogy a „sabaudus” elsütött egy fegyvert – rálőtt az úgynevezett vadkanra.

Magliani valószínűleg azért említi, hogy lőtt, mert nem lehetett biztos benne, hogy nem hallották meg a lövését. Bethlen Miklós és a vele beszélgetők talán nem is hallották.
„mü ott a hintónál beszélgeténk.”
Azt gondolom, Bethlen mindenképpen megemlítette volna, ha lövést hall. Nyilván nem hallotta, sem ő, sem a vele beszélgetők. Akkor miért említi Magliani, amikor ezzel veszélybe sodorhatja magát?
Azt gondolom, tudom a választ. Maglianit nem a hintó mellett beszélgető Bethlen, Zichy, Guzics kapitány, Vitnyédi és a többiek aggasztják, mert ők túlságosan távol vannak, a lövést aligha hallhatják meg. Nem is hallották.
Hanem?
Magliani amiatt aggódik, hogy az őt követő lovasok meghallják a lövést.

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Magliani tökéletesen tisztában volt vele, hogy több lovas is követi, ezek akár meg is hallhatták a lövést.

Vajon hallották-e?
Sohasem derült ki, a Zrínyi halálát követő sokk hatása alatt talán nem is tette fel a kérdést senki. De hallhatták, és ezt Magliani kénytelen volt figyelembe venni.

Meg kell állapítanom, hogy a Magliani után induló lovasok hibára kényszerítették a gyilkost; más kérdés, hogy hihetetlen szerencséje volt, megúszta, a lövést a jelek szerint senki sem forszírozta.
Magliani a lövést nem mellőzhette, ez gyilkossági tervének kulcsfontosságú eleme volt. Olyan helyzetbe került, amikor rendkívül gyorsnak kellett lennie. Számos hibát elkövetett ugyan, de a tervét sikerrel hajtotta végre.
Magam úgy gondolom, Magliani valami kis kaliberű fegyverrel (talán pisztollyal) közvetlen közelről Zrínyi nyakába, vagy szemébe lőhetett, utána – Pakával kettesben, esetleg ismeretlen bűntárs bevonásával – szörnyű sebeket ejtettek az áldozaton, hogy Zrínyi halálát vadkantámadásnak tüntethessék fel. Ehhez az eszközöket (fegyvereket) feltehetően előre elkészítették. Egyedi fegyvereket használhattak. Talán ez a helyzet a Magliani által elsütött lőfegyverrel is. Ne feledjük, hogy Zrínyi igen fontos, európai összefüggésekkel rendelkező személyiség volt, a halála nagyon sokat érhetett valakiknek, akik talán nem sajnálták a költséget. Azt se feledjük, hogy ezt a gyilkosságot talán hónapokkal előre kitervelték.

Most pedig vizsgáljuk meg signor Magliani meséjét:
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”
Akad itt probléma bőven.
Kezdjük elölről:
„: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe”

Ez bizony szarvashiba. Köznyelvi kifejezéssel: ökörség. Miféle disznó vérén ment be Magliani az erdőbe? Nyilván elfeledkezett magáról, hiszen ez legalább elszólás. Az állítólagos disznó nyilván nem a szekérről, a zsákmány közül mászott le, és futott be az erdőbe. Miért mondta ezt Magliani?
A gyilkosságot már régen kitervelte, de most akadt a számára egy eléggé nyugtalanító és idegesítő körülmény: az őt követő lovasok. Akik azzal fenyegetnek, hogy

• Megakadályozzák a gyilkosságot
• Rajtakapják a gonosztett közben a tetteseket.

Erre nyilvánvalóan mindene esély megvolt. Maglianinak védekeznie kellett ellene. Azt kell mondanunk, ezt mesterien tette.
Magliani védekezése két – lényegében egymás ellenében ható – elvre épült:

• Minél gyorsabban kellett a gyilkosságot végrehajtania a lelepleződés elkerülése végett
• Lehetőleg bevonni az üldözőket az alibibe, nem tettestársként, ami nyilván lehetetlen, hanem mintegy általuk igazolni a gyilkosokat, hitelesíteni a vadkan meséjét.

Utóbbi szempontot – ahogy fentebb látjuk – Magliani Zrínyi állítólagos „utolsó szavai” kapcsán is érvényre juttatta – utóbbira még visszatérek.
A gyilkosságot sikeresen végrehajtották, mire a többiek megérkeztek. Magliani meséje már eleve úgy indul, hogy az odaérkező többi lovassal szeretné önmagát igazolni:
„amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”
Magliani tehát itt éppenséggel arra próbál célozni, mintha együtt érkezett volna meg a többiekkel, és együtt kötötték volna ki a lovaikat. Nem rossz taktika, de nyilvánvalóan megbukik, méghozzá az idő tényezőjén.

„csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt”

Ez is figyelemre méltó fejlemény. Magliani azt a látszatot szeretné kelteni, hogy már minden jóvátehetetlen még az előtt megtörtént, hogy ő Zrínyihez megérkezett. Ezzel nyilvánvalóan tettestársát, Pakát hozná tarthatatlan helyzetbe, de ez nem zavarja. Látni fogjuk, hogy a mese további részében is szívesen hagyja csávában a vadászt.
„Majláni legelébb érkezék”

Most következik a kör négyszögesítése.
Természetesen semmi elképzelhetetlen sincs abban, hogy valaki egy helyszínre valamivel előbb érkezzen másoknál. De nem mindegy, hogy mennyivel – főleg, ha elvben egyszerre indultak.
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Ennyivel biztosan nem érkezhetett hamarabb. Nincs más választása: ezt kell mondania. Bizonyosan jó emberismerő, tudhatja, hogy a többi ember általában igen sok dolgot elhisz, az emberek meggyőzhetők arról is, hogy olyasmit láttak, tapasztaltak, amit igazából nem. Mindent elhisznek, ami nem döntő. Vagy nem tűnik annak.
Mi az, amit itt senki sem vállalna?
Hogy látta a vadkant. Ez a döntő tanúság. Bárki zavarba jöhet, ha erőszakosan kapacitálják, esetleg elvállalja, hogy együtt érkezett Maglianival, még azt is, hogy beszélni hallotta a haldokló, hörgő Zrínyit, de hogy a vadkant látta volna, azt nem.
Senki sem látta a vadkant, csupán Paka és Magliani.

Folytatása következik.

Évfordulónk

Sok éve történt,
Ezen a napon;
A vén Idő megállt egy pillanatra,
Mint fáradt vándor, aki azt kutatja,
Akad-e szállás a szőlőhegyen,
S Te azt mondtad:
Igen.
—–
Azóta évek,
Napok jönnek-mennek,
Mindennap újabb igenek teremnek,
S köszönöm Neked
A Életet.
——
Összenőttünk,
Mint tölgyfa ágai,
Mint lustán hömpölygő ikerfolyó,
S ha életemben van valami jó,
Az mind Te vagy…
——–
Köszönöm, hogy
Vagy!

Ki a jó uralkodó?

Egyszer egy perzsa király mérhetetlen gőgjében és kapzsiságában szemet vetett alattvalói javaira. Újabb és újabb adókkal szipolyozta, mondvacsinált bírságok tömkelegével fosztogatta őket.
Közben a király vagyona nőttön nőtt, de ettől nem lett kíméletesebb, csak még jobban sanyargatta a népét. Mániákusan gyűjtötte a vagyont, soha semmi sem volt neki elég.
Az igazságtalan, kapzsi, rossz király miatt tömegesen bujdostak el az országból az emberek. Az ostoba uralkodó nem értette meg, hogy ezzel napról napra csökken az ereje. Sőt még örült is a távozók üresen maradt házainak – ezeket mind a saját javai közé sorolta.
Egyszer aztán azon kapta magát, hogy az alattvalók távozásával az állam jövedelmei megcsappantak. Csodálkozott. Nem értette sehogy sem. Vajon a gonosz alattvalók miért éppen vele művelik ezt, aki oly nagyszerű ember, és oly jeles uralkodó?
Tovább költekezett. Erre viszont csakhamar kiürült a kincstár, és a király nem tudta fizetni sem a hivatalnokait, sem a hadseregét. Kénytelen volt ezeket feloszlatni.
Erre ahány ellensége csak volt, mind megtámadta. Mivel a hadseregének csak egy töredéke tartott ki mellette, nem volt esélye az országba özönlő támadókkal szemben. Csatát vesztett, hűséges katonái zömmel elestek.
Egyetlen megmaradt testőrével egy barlangban húzta meg magát. A katona felolvasott királyának. Nem is akármiből, a Sáhnámé könyveiből. A király így próbált elfeledkezni rettenetes helyzetéről.
Éppen ott tartottak, hogy az eposz egyik hőse, Feridun alacsony sorból emelkedik fel. A király előtte is gyakran hallotta ezt a részt, de eddig nem figyelt fel rá.
Valami szöget ütött a fejébe, és megkérdezte:
- Hogyan erősítette meg a hatalmát Feridun, ha egyszer nem volt se pénze, se kincse, se hadserege?
Mohón várta a választ.
- A nép ragaszkodása tette őt erőssé, királyom – felelte óvatosan a katona.
A király döbbenten hallgatott.
- Jó király volt Feradun? – kérdezte nagy sokára.
- Igen, felség, jó király volt.
- Mert szerette a nép?
- Azért szerette, felség, mert jó király volt.
- Adóztatta őket?
- Csak annyira, felség, amennyire szükséges volt. Amennyire a nép is elfogadta.
A király nagyot sóhajtott.
- És nem volt gyenge?
- Nem, felség, Feradun országa nagyon erős volt.
A király csaknem elsírta magát a sötétben. Végül feltette a kérdést, ami egy ideje már nyomasztotta:
- Én jó király voltam?
A katona azonban nem tartotta illendőnek, hogy válaszoljon.

Szeptemberi szombat

Eső ásít odakint,
Felhő fátylat csavarint,
Álmos a világ;
Elmélázva nyújtózkodnak
Házak,
Körtefák.
—–
Küzdelmes kis holnapok
Előszele kavarog,
Sóhajt a vidék;
Kérdésekre választ nem ad
A hallgatag
Ég.

Újabb részlet - XXIX.

VARSÓ, 1665. április 28. péntek


-         A felség?
-         Imádkozik, hetman úr.
Sobieski egy pillanatig habozott, aztán eltökélten előrelépett.
-         Azért csak jelents be neki, fiam!
-         Parancsára, hetman úr!
Néhány perc elteltével a tiszt visszajött.
-         Őfelsége várja, hetman úr!
János Kázmér király sápadtan ült a karosszékében. Szerzetesi csuhát viselt, a csuklyát is a fejére húzta.
Sobieski hetman a fejét csóválta.
-         Felség!
-         Mit óhajt, hetman úr?
Sobieski tétován megállt, aztán a király intésére helyet foglalt.
-         Mit óhajt, hetman úr?
-         Lubomirski marsall fegyverkezik, felség.
-         Imádkozom, hogy elkerülhessük a polgárháborút.
-         Attól tartok, az már kevés lesz, felség.
A király hallgatott, égő szeme a távolba meredt.
-         Felség, Lubomirski Sziléziában külföldiekkel tárgyal. Német és svéd segítséget kér.
-         Ausztria?
-         Nem segíti, felség. A császárt kellemetlen helyzetbe hozta a magyar országgyűlés. A derék Rodkiewicz úr kitett magáért. Mi kapunk segédhadat, és azt maga Zrínyi gróf vezényli.
A király lassan felemelkedett.
-         Akkor ma este a győzelemért fogunk imádkozni!

Folytatása következik.

Szerelem és líra

Kilencvenharmadik rész


A Kádár-korszakból, a korszak közéleti toposzaiból egész sereg maradt meg ideológiai köpönyeget váltva, de változatlan mechanizmussal. Eltűnt az „élen járó tan”-ra való örökös hivatkozás, a marxista blabla, de a vele kapcsolatban álló sablonok ma is élnek.
Nézzünk néhány ilyet:
Annak idején a korszak ideológiai közvéleménye igen fontos fogalmakat sajátított ki. Például:
v     Szabadság
v     Haladás
v     Igazságosság
v     Elnyomás
v     Hősiesség
v     Forradalmiság.
v     Hazafiság
Ezeket a fogalmakat a szocializmus idején nyilvánosan igen különös módon lehetett csak definiálni. Ha leegyszerűsítem:
v     Szabadság
v     Haladás
v     Igazságosság
v     Elnyomás
v     Hősiesség
v     Forradalmiság.
v     Hazafiság
Kizárólag az, amit a hivatalos közvélemény annak nyilvánít. Az ettől eltérő vélemények apokrifnek, vagy éppenséggel szélsőségesnek voltak nyilvánítva.
Nézzük egyenként:
Szabadság
Felismert szükségszerűség; leginkább annak felismerése, hogy a szocialista rendszer az emberiség egyetlen perspektívája, ilyen értelemben szabadság az, amit a közösség – értsd: a szocialista hatalom – az egyén számára megenged. A szabadságra nevelés pedig olyan új „öntudatú” polgárok tömeges tenyésztését célozta, akik ezt a típusú szabadságot őszintén az emberi lehetőségek teljességének érzik.
Haladás

Minden, ami a szocialista, illetve a kommunista világrend megvalósulását előmozdítja. Az emberiség egyetlen távlata a világkommunizmus. Erős szépséghibája volt ennek az elképzelésnek, hogy az osztály nélküli társadalom utópiáját nagyon is közönséges erőszakkal kívánták a valóságba átültetni, tehát az igazságos célhoz igazságtalan eszköz vezetett volna.
Igazságosság

Elméletben ez teljesen szögletes és mechanikus, de a retorikán soha túl nem lépő egyenlőséget jelentett, a gyakorlatban meg a viccnek volt igaza – voltak egyenlők és egyenlőbbek.
Elnyomás

Ez részben a rothadó kapitalizmus világában létezett, részben meg a múltban. A történelemben a mindenkori hatalomnak a „már akkor” a kommunizmusra vágyó „széles tömegek” (elmaradhatatlan jelzős szerkezet) és a kommunista eszme lánglelkű előfutáraival szembeni létmódját jelentette. A rothadó kapitalizmussal kapcsolatban azonban a szocialista ideológia sok igazságot is tartalmazott – most érezzük és éljük.
Hősiesség

Ez közelítette meg a legjobban az „elvárt orosz típusú fanatizmus” dimenzióját. A fogalomnak felettébb veszedelmes gyakorlati definíciója volt: habozás nélküli önfeláldozás a szocialista ideológia érdekében. Az embertelen, militarista eszmény irodalmi megfogalmazása Solohov Emberi sors című regénye volt.
Forradalmiság

Ez fából vaskarika volt, hiszen a fogalmat alapvető eredeti jelentéskörnyezetéből is kiforgatta. A forradalmiság elvárása voltaképpen így volt megfogalmazható: a szocialista ideológia feltétel nélküli szolgálata a mindennapik során. Nem hiába volt az összes jelszó egyik legnevetségesebbike „a hétköznapok forradalmisága”.
Hazafiság

Az egyik legproblematikusabb fogalom. Sikerült úgy definiálni, hogy annak értelmében még Zrínyi vagy Petőfi sem lehetett hazafi. Hazafi, aki élete árán is hű országa „társadalmi berendezkedéséhez”. Ettől csak egy ugrás volt a még abszurdabb marhaság: az „internacionalista hazafiság”.
Ez volt egykor.
És most?
Amikor egyes embertársaink már arra vadásznak, ki mit mondott, vagy mit osztott meg a Facebook-on, hogy a nyakába akaszthassanak valami teljesen dogmatikus alapon megfogalmazott „vádat”?
Ma nem abszurd definíciókat próbálnak ránk kényszeríteni?
Nem folyik éppen a szólásszabadság felszámolása?
A mai hivatalos közvélemény szerint mit jelentenek ezek a fogalmak?
v     Szabadság
v     Haladás
v     Igazságosság
v     Elnyomás
v     Hősiesség
v     Forradalmiság.
v     Hazafiság
Ezeket a fogalmakat sohasem képes valódi értelmükben definiálni sem a hatalom, se a média.

Egyedül a líra.

Folytatása következik.

Fáradt egek

Kedélybeteg,
Fáradt egek
Aurájában
Lebegek.
——
Milyen szép is hazajönni;
Alig győzöm megköszönni…
—-
Világ arca: lelki bádog;
Fáradt csapadék szivárog.
—-
Fenn sötétlő
Fáradt egek;
Őszi-lanyhán
Pihenjetek…
—–
Hazai kutyaugatás,
A kapun belül
Minden más.
—-
Milyen szép is hazatérni,
Itthon mindig lehet
Élni.
——
Vén, reszketeg
Fáradt egek;
A világ mindig
Gyermeteg.
—–
Őszi esti felhő-falak,
Megy a Nyár.
A szúnyog – marad.
—–
Árva, őszi falevelek;
Szipognak a
Fáradt egek.
—–
Fáradt arcok köd-halmaza,
Visz már a busz
Haza,
Haza.
——
Csendes,
Ősz
Fáradt egek,
Mindig újra
Hazamegyek.
—–
Felhő-mankón
Eső biceg;
Őszi pocsolya
Pityereg.
—-
Sötét arcú,
Fáradt egek;
Az ősz – halállal
Enyeleg.
—–
Tanácstalan felhő-alom;
Elmúlik minden hatalom.
——-
Az ősz tétova, keserű;
Istennél ott fent a derű.
—-
Felhők, csendek,
Fáradt egek;
Hazamegyek,
Hazamegyek…

Fekete hóesés - XVI.

XVI. RÉSZ
 Magliani elment. Hamarosan a többi lovas is utána. Bethlen és a többi vendég gyanútlanul beszélget.
„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság. Zrínyi Miklós, az ország legfontosabb és legtehetségesebb embere most kap halálos sebet. A gyilkosságot egy vadkanra fogják, és Magyarország helyzete hamarosan még rosszabbra fordul.
Senki nem tart semmitől, senki sem számít katasztrófára. Békés és enyhe novemberi délután van.
„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr”

Az ifjú Guzics lóhalálában vágtat elő az erődből, és jelent a bátyjának, egyben elöljárójának.
„Menénk, amint a hintó nyargalhat,”

Pánikszerűen tódul az erdőbe a vadásztársaság. A nyomok egy részét ez semmisíti meg, a többit meg a leereszkedő sötétség teszi láthatatlanná.
„és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Ez is nagyon fontos közlés. Bethlen személyes élménye. Az Önéletírás szerzője nagyon világosan a tudtunkra adja, minek volt a szemtanúja, és minek nem.

Beszaladt a sűrűbe. A hintó oda nem tudott bemenni. Nyilvánvalóan mind gyalog rohantak oda, tele félelemmel, idegességgel. Ennél kevesebb feldúlt ember is képes lett volna használhatatlanná tenni a nyomokat.
„hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert”

Már minden eldőlt. Zrínyi Miklós, aki eddig Magyarország legfontosabb embere volt, már menthetetlen. A mai orvostudomány sem tudna segíteni rajta. Még él, de ezek már az utolsó pillanatok.
„de szeme sem volt nyitva”

Agónia. Ennek Bethlen szemtanúja. Személyesen vizsgálta meg a költő és hadvezér pulzusát. Zrínyi még életben van, de Bethlen – ahogy a többi jelenlévő – már semmit sem tehet a haldokló érdekében.
„sem szólott, csak meghala”

Bethlen jelenlétében Zrínyi már egy szót sem szólt. Ez is a legfontosabb közlések közé tartozik, és – talán furcsának tűnik, amit mondok – de az egyik legmerészebb is.
Hogy miért?
Mert közvetve cáfolja Magliani alább következő meséjének egyik legfontosabb részét.  Amely szerint Zrínyi a halála előtt szólt volna Pakához és Maglianihoz. Bethlen nem mondhatta ki nyíltan, hogy Zrínyi az állapota miatt már tökéletesen beszédképtelen volt, de érzékeltetnie kellett. Először is leszögezi, mit vállal szemtanúként. Jelenlétében Zrínyi Miklós a pulzusa szerint még élt, de már nem nyitotta ki a szemét, és egyetlen szót sem szólt. Ezzel közvetve azt is leszögezi: nem fültanúja annak, amit a halála előtt Zrínyi állítólag mondott.

Ez a közlés sem egyetlen pilléren nyugszik azonban, hanem – ahogy már Bethlennél megszokhattuk – a későbbiekben közli velünk az információ másik felét.
„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

Megint ugyanaz a technika: az információk kettéválasztása. Ahogy Bethlen Zrínyihez odaért, ezeket a sebeket azonnal fel kellett fedeznie, de – az Önéletírás egész ide tartozó részének megfelelő következetességgel – nem beszél róluk azonnal. Az információk összeillesztését most is az olvasókra bízza.

A gyilkosság már megtörtént, Zrínyi Miklós Bethlen kezei közt haldoklik.
„hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Most következik Magliani meséje a vadkanról.
Bethlen ehhez mesterien teremtette meg a dramaturgiai körülményeket; biztosan tudhatjuk, hogy az Önéletírás szerzője nem hisz a sertés mítoszában.
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,

Nagyon fontos az első mellékmondat:
„Majláni így beszélte:”

Bethlen nyomatékosan figyelmeztet rá: A most következő eseményeknek nem volt szemtanúja, nem áll jót értük, az információ nem tőle származik, ő is csak hallotta.

„Majláni így beszélte:”

Az Önéletírás ide vonatkozó részének legfontosabb formulája. Ami itt áll, annak Bethlen nem szemtanúja, nem is hisz benne, ezt Majláni mesélte.

Jellemző, hogy Bethlennél egyetlen szó sincs, ami Maglianit igazolhatná. Senki sem volt tanúja a tragédiának, nem is erősíti meg senki egy szavát sem, ez nem a valóság, hanem Majláni meséje.

Senki más nem látta, miként szerezte a sérüléseit gróf Zrínyi Miklós, csupán a két jómadár: Paka és Magliani. Bethlen Miklós nem hagy kétséget bennünk velük kapcsolatban: ők ketten Zrínyi gróf gyilkosai.

Olyan egyszerűen felmenthetné őket. Elég lenne egyetlen célzás. Egy fél mondat. Határozottan ki kellene nyilvánítania, ne gondoljon senki rosszat, ez a két ember ártatlan. Ebben semmi kockázat sem volna. A világon semmi. Nyugodtan leírhatná, a cenzorok egyáltalán nem kötnének bele, sőt meg is könnyebbülnének tőle. Voltaképpen talán ezt is várják tőle. Egy határozott kijelentést, ami ország és világ előtt megismeri, hogy Zrínyi Miklós gróf 1664. november 18-án a kursaneci erdőben valóban egy vadkan áldozata lett, hogy semmi értelme sincs semmiféle gyilkosságról szóló szóbeszédnek.
Amikor Bethlen az Önéletírást írja, már minden eldőlt, elvégeztetett. Consummatum est. Zrínyit már nem lehet feltámasztani. A hozzá köthető elképzeléseket sem. Az összes Habsburg-ellenes szabadságharc csúfosan elbukott, beleértve a leghosszabbat, Zrínyi öccsének unokája, II. Rákóczi Ferenc mozgalmát is. Új korszak kezdődött, az ország rendi megállapodással, tartósan a Habsburg birodalomhoz kötve. Egész évszázad fog eltelni, mire a függetlenség kérdése ismét komoly formában felvetődik. A politikai helyzet jóvátehetetlenül megváltozott. Miért ne erősítené meg Bethlen a vadkan verzióját, ha ez az igazság? Politikai jelentősége már nincs, Zrínyi már történelem. Miért ne mondaná el Bethlen, ha tudja, hogy így történt? Miért ne mentené fel Maglianit és Pakát, ha tudja, hogy nem gyilkosok?
Azért, mert Bethlen Miklós nem így tudja. Bethlen nem hisz a sertés mítoszában, és gyilkosnak tartja a két fickót. Esze ágában sincs felmenteni őket. Inkább látszólagos kétértelműségbe rejti nagyon is egyértelmű információit.
Nézzük Magliani meséjét, a sertés-mítosz ősformáját:
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Ezer sebből vérzik?
Vérzik bizony!
Folytatása következik.

Esik a hideg eső

Esik a hideg eső,
Ázik a Múlt-temető,
Emlékekből főz befőttet
Az Idő.
——–
Csatornából víz csorog,
A csóró Jelen kopog,
Vérszomjas filozófia
Sompolyog.
——
Sárrá lesz az út pora,
Tart a remények kora,
Szegények asztalán még van
Vacsora.
——
Esik a hideg eső,
Sóhajt erdő és mező,
Függöny mögött hallgatag a
Rendező.
—–
Hideg szeptemberi szél
Csalódásokról mesél,
Idő apó kampósbottal
Mendegél.
—–
Fű helyébe sár terem,
Minden csupa sejtelem,
Kis szobába húzódik a
Szerelem.
——–
Esik a hideg eső,
Csak az Akarat erő,
Amíg élünk,  kezünkben van
A Jövő.

Ha Isten úgy akarja

Egy nagy hatalmú király lenézett egy férfit, aki szegénységi fogadalmat tett.  Az illető tisztes szegénységben élt a családjával, keresményéből csak annyit tartott meg, amennyire feltétlenül szükségük volt, a többit szétosztotta a nincstelenek között. Indiának azon a vidékén akkor tisztes szokás volt a vagyongyűjtéstől való efféle tartózkodás. A férfi köztiszteletben állt.
A király megvetette a mondott férfit, és szinte egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy gúnyolódhasson vele. Ő maga hajszolta a vagyont, szipolyozta a népet, és a bevételeit főleg semmiségekre és tivornyákra herdálta el.
Egy napon a mecset előtt a király kísérete szinte belebotlott a szegénységi fogadalmat tett emberbe. A férfi a családjával együtt éppen most lépett ki a templomból, és békésen indultak volna hazafelé. A király kihajolt a gyaloghintójából, és durván rájuk ripakodott:
- Neked is lehetne gyaloghintód, te ostoba! Lehetne, ha nem adnám mindent a csőcseléknek! Akkor nem kellene gyalog járnod, te háborodott elméjű kutya!
Az ember megállt, álltában keményen kihúzta magát, de nem felelt. Családja rettegve húzódott köré.
- Neked szóltam, fickó? Nem hallottad? Nem kellene gyalog járnod, ha több eszed lenne!
- Ha Isten úgy akarja – felelte csendesen a másik.
A király nagyot nézett.
- Csak nem felelni kegyeskedtél uralkodódnak? – kérdezte gúnyosan.
- Ha Isten úgy akarja.
- Azt mondtam, nem kellene gyalog járnod, ha több eszed volna.
- Ha Isten úgy akarja.
A király összevonta a szemöldökét.
- Mit jelent az, hogy “ha Isten úgy akarja”?
- Azt jelenti, felség, ha Isten úgy akarja.
A király arca elsötétült.
- Kivégeztetlek, ha nem magyarázod meg.
Az ember vállat vont.
- Akkor is kivégeztetsz, ha megmagyarázom.
- Istenre ígérem, nem! – háborodott fel a király. – Mind a tanúim vagytok! – szólt rá a kíséretére. – Tanúim vagytok! Ennek az embernek nem esik bántódása, ha megmagyarázza nekem a szavai értelmét.
Amikor mind várakozásteljesen köré gyűltek, a király látta, hogy sok járókelő is megáll.
- Halljam hát! – fordult az emberhez. -Mit jelent, hogy “ha Isten úgy akarja”?
- Megszólítottál, uram – felelt amaz. – Amikor azt mondtam, “ha Isten úgy akarja”, arra gondoltam, hol állok én hozzád viszonyítva.
- És hol állsz?
- Hatalomban mögötted, a halálban melletted, Isten ítéletében – előtted.

Csillagos az Ősz ege

Csillagos az Ősz ege,
Tere Jónak, vésznek;
Galaxisok nyájai
Csendben legelésznek.
——
Atyáskodó szeptember
Serkent most dologra,
Hullanak a levelek
Csendesen susogva.
——
Eltávolodik az Ég,
Föld néz az Időre,
Ólomsúlyú hétköznapok
Sorjáznak előre.
——-
Csillagos az ősz ege,
Fény a Lélek vére;
Remény nélkül válhatna csak
Koromfeketére.
—–
Lusta, sötét éjszaka,
Mint a tele bendő;
Eltűnik a szörny gyomrában
Talán a jövendő.
—–
Bamba, vaskos fellegek
Halkan gomolyognak;
Nekifeszül most a káosz
Létnek, Ritmusoknak.
—–
Csillagos az Ősz ege,
Csillognak a fények;
A világban sohasem a
Halott súly a lényeg.
—–
Hamukupac lesz, ami
Egykor lánggal égett;
Az Ősz figyelmeztet rá,
Hogy elmúlik az élet.
—–
Léten és nemléten át
Visz az út előre,
Hallgatva hisznek a bölcsek,
Fecseg, aki dőre.
——-
Csillagos az Ősz ege,
Tere Jónak, vésznek;
Galaxisok nyájai
Csendben legelésznek.

Újabb részlet - XXVIII.

PIGNEROL, 1665. április 27. csütörtök

A piemonti Pinerolo városát ekkoriban franciául Pignerol-nak nevezték, mert immáron harmincnégy éve állt megint francia fennhatóság alatt, ahová a cherascói szerződés juttatta. Richelieu bíboros parancsára Vauban marsall tüstént megerősítette a városfalakat, és átépítette a Pignerolt uraló Citadellát. A városnak jutott a feladat, hogy az észak-itáliai francia uralom erős bástyája legyen.
A város korábban elsősorban a kézműveseiről volt híres, de ennek a franciák hamar véget vetettek, a kézműves műhelyek zömét lebontották, a mestereket és munkásaikat pedig Lyonba költöztették. Azóta Pignerol álmos kisváros volt, a francia katonákon és hivatalnokokon kívül alig járt valaki az utcáin.
Pignerol legrégibb része a város fölé magasodó San Maurizio-dombon terültek el, és erős fal választotta el őket a lenti városrészektől. Messze délre és keletre lassan még mindig terjeszkedett a város, de arrafelé zömmel köznép lakott sáros utcákban, főleg vályogból emelt házakban.
A Szent Móricról elnevezett domb fölé magasodott Pignerol régi vára. A vár régen is fontos volt, most különösen az lett. Vauban marsall megerősítette, és méreteihez képest igen komoly francia helyőrség vigyázta. Kelet felé terült el a megbízhatatlan szövetséges, az ármánykodó alattvaló: Savoya. Meglehetősen közel. Bő kétnapi járóföldre található Torino. Ezért francia őrvonalak létesültek kelt felé, és lovasság is vigyázta a határvidéket. Pignerol Citadellájának ágyúi mindig töltve voltak.
A Citadella hatalmas tornyát a franciák először le akarták bontani, később mást gondoltak. A Donjon – börtön lett. Kényelmes, úri börtön. Ida zárták a király legnagyobb ellenségeit.
Ezen a csütörtök délelőttön elegáns, fekete bársonnyal fedett és lefüggönyözött hintó gördült az Öregtorony elé. A királyi gárda szakasznyi könnyűlovasa kísérte tűzpiros zekében, combközépig érő kifényesített csizmában, aranyozott mellszalaggal, hatalmas, fehér tollforgós, széles karimájú hamuszürke kalapban. A tiszt hosszú, aranyozással szegett, csipke kézelős piros köpenyt hordott panyókára vetve.
Kisvártatva kinyílt a kapu, két őr és egy foglár őrmester kísért ki egy furcsa öltözetű férfit. A fogoly idegen szabású, rövid szárú csizmás, testhez álló szűk, búzavirágkék posztónadrágot, fehér vászoninget, azon pedig ugyancsak búzavirágkék, sárga zsinóros hosszú dolmányt viselt. A fején fekete bélésű kék vászonsüveg. Errefelé nemigen láttak még ilyen öltözéket.
A férfi egy pillanatra megállt, nagyot szívott a levegőből. A könnyűlovasok ekkor vették észre, hogy fekete bársony álarc takarja az ábrázatát. A közlegények megrökönyödtek. Vajon ki lehet?
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XCII.

Kilencvenkettedik rész

Valamit gyorsan le kell szögeznem: az irodalom vagy a költészet terén semmiféle „rendszerváltás” nem történt. Ugyanazon tendenciák folytatódtak, amelyek a posztkommunizmus időszakában kezdődtek; csupán a „demokratikus ellenzéki” címkét kellett „liberális demokrata” önelnevezésre cserélni. A jelentéktelenség megmaradt.
A hazai irodalom intézményileg támogatott része már a Kádár korszak utolsó éveiben eljutott oda, hogy az irodalomnak, költészetnek egyáltalán nincs küldetése, nem is kell népben és nemzetben gondolkodnia, csupán alanyban és állítmányban. Elég az. Minek is, hiszen a közönséggel való kommunikáció amúgy sem fontos. Sőt: hátrány. Szitokszó. A költészetnek nincs semmiféle célja, hogyan is lehetne bármilyen küldetése. Kerekeket kell szerelni az elefántcsonttorony alá, kellőképpen összefonódni hatalommal és pénzzel, és minél többször kimenni nyugatra. Nem fontos a tartalom, minden a látszat.
Érdekes, hogy mennyire hasonlóan sivár gondolatok győzedelmeskedtek akkoriban a politikában is. A rendszerváltás korszakának egykori politikai primadonnája harsány hangon tiltakozott a gondolat ellen is, hogy a politikusok visszahívhatók legyenek. Még hogy „Pista bácsi” elzavarhasson a húsosfazék mellől egy kegyelmes urat!
Természetesen azóta is „Pista bácsi” fizeti a korrupt, örökösen ide-oda lobbizó, országot-hazát adósságokba döntő, saját pecsenyéjüket sütögető politikusok költségeit anélkül, hogy érdemben hatást gyakorolhatna rájuk, pedig ő „a nép”, aki megválasztotta őket. A legkisebb mértékben sem tekinthető demokratikusnak az a politikai rendszer, ahol a négy évre választott kegyelmes urakat saját választóik – akiket elvileg képviselnek! – semmiféle módon sem ellenőrizhetnek, és akik királyi szabadságuk birtokában akár egy másik padsorba is átvonszolhatják öltönyös feneküket. Ez megcsúfolja a demokratikus alapelveket, ahol elvben nem a képviselő a fontos, hanem a közösség, aki őt a parlamentbe küldte.

Pista bácsi nem számít, fizessen minél több adót, tartsa el a brancsot és a hozzá kötődő bürokráciát, és minél kisebb költséggel dögöljön meg. Pista bácsi hülye.
Ugyanez a kisszerűség regnál költészetben és irodalomban is. A kanonizált irodalom nem sokat vesződik a minőséggel, helyette úgy megszállja az infrastruktúrát, mint valami idegen hadsereg. Nem is fontos a minőség, elég, ha valamit „elég magas helyen”annak minősítenek. Ehhez megvan a kéz kezet mos alapon működő kapcsolatrendszer, ez a világot is megváltja, hiszen a brancson kívül mindenki dilettáns. Ez ilyen egyszerű.
A sikert a díjak, kapcsolatok, státuszok teszik, a közönség felesleges jelenség. Nincs rá szükség. Ha nem tetszik neki a kánon, dögöljön meg.

A politikai és irodalmi hatalomgyakorlás elvei azonosak.

Ma már a kánon is hasadozik, de egyértelműen a politika mentén. Szubkultúrák még kisebb szubkultúrákra esnek szét. Hatalmi pozíciók, státuszok mentén kitört torzsalkodásokat harsány médiakíséret próbál heroikus küzdelmeknek láttatni. Még a látszólag esztétikai nézetkülönbségek mentén kirobbant konfliktusok mögül is állandóan kilóg a politika lólába. Elönt mindent a gyakran még a napi politikai ötletdramaturgiánál is sivárabb kisszerűség. A viták nívója egyre gyakrabban süllyed az alpári alá, és a kölcsönös ripacskodás minden pártatlan érdeklődést elriaszt. Olvasók helyett sokszor csak szurkolótáborok vannak. A viták tárgya sem nagyon képes túllépni a napi politikai közhelyek témakörein.
Ahogy a jelenlegi politikai erők külön-külön és összességükben is alkalmatlanok a problémáknak nemcsak a megoldására, hanem érdemi kezelésére is, ugyanúgy nem képes a kanonizált költészet sem betölteni a mindenkori költészet küldetését.
Váltásra van szükség.

Magyar Ősz

Verőfényes magyar Ősz,
Szelíd napsugár;
Amíg élünk
Állandóan
Véget és a Nyár.
——-
Lombkoronás őszelő,
Gyenge, kósza szél,
Még a fákon
Nyújtózkodik
Sok ezer levél.
—–
Esőkönnyes magyar Ősz,
Szürke pirkadat,
Meggyászoljuk
Ha kell, ha nem
A forró nyarat.
—–
Elszürkül a Horizont,
Az Isten velünk;
Mért nem a Jóra,
Mért csak a vészre
Figyelünk?
——-
Tanévnyitós magyar Ősz,
Újra iskola;
Diákzsivajtól lesz hangos
Szeptember hava.
—–
A büszke Nyár romjain
Mindennapi rév:
Elárasztja
A világot
A friss, új tanév.
—–
Talányt hozó magyar Ősz,
Kérdéssel tele;
Mit jelent a körforgások
Örök Élete?
——
Sárgul a kukorica,
Virít a határ,
A lelkünkben
Mindörökre
Mosolyog
A Nyár

Fekete hóesés - XV.

XV. RÉSZ

Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.
Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?
Úgy gondolom, vadászpuska semmiképpen. Harci puska se. Még csak nem is valam i rövid csövű karabély. Egy ilyen fegyvert aligha tudott volna elrejteni a vadászok szeme elől.
Hát akkor micsoda?
Úgy gondolom, valami rövidebb csövű fegyver.
A korszakban számos egyéni fegyverműves működött szerte Európában, meglehetősen változatos küllemű, méretű egyedi lőfegyvereket tudtak előállítani. Sétabotba, fokosba, baltába, egyéb tárgyakba épített lőfegyverek százai készültek a XVII. században. Számos múzeumban található belőlük. Némelyiket egészen könnyen lehetett elrejteni a ruha belső zsebeiben. Sok egyéni fegyverműves dolgozott igen ügyesen, pontosan kielégítve a mindenkori megrendelő igényeit.
Azt gondolom, bármi is volt a fegyver, talán pontosan erre az alkalomra készült. Ezt a gyilkosságot nem rögtönzésszerűen tervelték ki, és nem hirtelen ötlettől vezéreltetve hajtották végre.
Azt gondolom, Maglianinál valami rövid csövű fegyver lehetett. Talán egy pisztoly. A korabeli lovasság különféle csapatnemei már egy évszázada fontos fegyverként használták a pisztolyokat, mint olyan lőfegyvereket, amelyek lóhátról is jól alkalmazhatók.
Maglianinak milyen fegyverre lehetett szüksége? A rövid csövű fegyverrel nehezebb célozni, a célra tartása sokkal rosszabb, de közvetlen közelről nem lehet eltéveszteni a célt.
Egy kisméretű lőfegyver talán nem üti át a páncélzatot. A korban nagy feltűnést keltett néhány bemutató, amikor demonstrálták, hogy bizonyos páncélokon nem hatol át a puskalövedék. Megesett, hogy akadt ember, aki a hirdetett páncélban a puska elé állt, bizonyítandó, hogy a vért megvédi a lőfegyvertől. Akkor is létezett reklám.
Maglianinak aligha volt szüksége olyan fegyverre, ami mindenképpen átüti a páncélt, ha olyan célpont ellen akarta használni, aki nem várhatóan viselt páncélt. Ki vesz fel páncélruhát egy közönséges vadászaton? Ráadásul a saját birtokán…
Maglianinak nem volt szüksége olyan fegyverre, amely nagy űrméretű, terjedelmes és nehéz, mivel esetleg olyan célpont ellen akarta alkalmazni, aki gyanútlan, nem visel páncélt, és nagyon közel van. Ilyen esetben egy egészen apró pisztoly is megfelel, főleg, ha azt könnyen és jól el lehet rejteni.
Nem tudjuk, miféle öltözéket viselt Magliani. Feltehetően nem magyar ruhában volt, hiszen Bethlen a fickó külföldi mivoltát hangsúlyozza. Ha magyar öltözéket visel, az lenne annyira különös, hogy megérne néhány szót.
A korabeli európai viselet egy apró tárgy számára igen sok potenciális rejtekhelyet tartalmaz. Lehet a bő kabát zsebe, belső zsebe, nagyméretű kézelője. Esetleg a kabát alatt viselt mellény, vagy zeke valamelyik része. A magas szárú csizma. Esetleg még a széles karimájú kalap is. Hosszú csövű, súlyos lovassági pisztolyt bajos lenne ezek bármelyikében is elrejteni, de egy apró fegyver számára ezek ideális rejtekhelyek. Főleg, ha senkinek sem jut eszébe megmotozni Maglianit.
Még az sem lehetetlen, hogy a fegyvermester eleve a potenciális rejtekhelyhez méretezte a fegyvert. Ehhez nem kellett feltétlenül tudnia, hogy a fegyverrel gyilkolni készülnek. Ez nem volt szokatlan. A korban időnként hosszú, kockázatos útra készülő emberek, vagy katonák is készíttettek maguknak amolyan utolsó fegyvert. Olyan lőfegyvert, aminek a használata csak egészen minimális erőkifejtést követelt. Ha minden fegyverüket elveszítenék, még mindig legyen egy titkos lehetőségük a védekezésre, vagy az öngyilkosságra, hogy elkerülhessenek egy esetleges kínhalált. Úgy helyezték el őket, hogy mindenki elől megbízhatóan rejtve maradjanak, de gyorsan, könnyen elővehetők legyenek.
A pisztolyt azonban a legtöbbször párban készítették, és párosan használták. Ez volt a szokás még hosszú ideig. Esetünkben semmi sem indokolja, hogy feltételezzünk még egy fegyvert, amit Magliani nem vett elő. De el lehet játszani a gondolattal. Természetesen két fegyvert felfedezésének a kockázata sokkal nagyobb, mint egyetlen fegyveré, de az emberünk nagyon is vakmerőnek mutatja magát.
Magliani elsütötte a fegyverét, és Bethlen szerint erről maga számolt be:

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Vajon miért szólja el magát ennyire?
Talán attól tartott, hogy valaki hallhatta a lövést. Ez azt jelenti, hogy nem lehettek túlságosan messzire.
Ha valaki firtatni kezdi ezt a lövést, Magliani könnyen bajba kerülhetett volna. Ezzel azonban semmiféle többletkockázatot nem vállalt. A merénylet központi kérdése nem a lövés, hanem a vadkan. Ha vadkan volt, lőni is lehetett rá.
És ha nem?
Ha nem volt vadkan, kire, vagy mire tüzelt Magliani?

Paradox módon ebben a helyzetben már nem ez a legfontosabb kérdés. Hanem továbbra is Magliani elindulása. A fegyver – feltehetően pisztoly – most már csak addig súlyosbító körülmény, amíg Zrínyi Miklós életben van. Maglianinak most már – ha egyszer elindult – nagyon kell igyekeznie, hogy előbb érjen a helyszínre, mint az üldözői, a cimborájával végrehajtsa, és vadkantámadásnak álcázza a gyilkosságot. Ha már elindult, mostantól nincs választása. Most már mindenképpen az életével játszik.

Ha a nyomába szegődött lovasok utolérik, kérdőre vonják, és megtalálják nála a töltött fegyvert, nagy bajban van.

Akárhogyan is rendezi meg a virtuális vadkantámadást, egy modern helyszínelést nyilván nem állna ki, de nem is ettől kell tartania. A helyszínelés akkor még nem létezik.
Magliani elindult.
„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság.

Bethlen nem közli, mennyi ideig beszélgettek a hintónál, de a formula „mü ott a hintónál beszélgeténk”- mégis valamiféle tartalmat jelez. Nem csak pár szót váltottak, de nem is lehetett valami végtelen diskurzus. Nem lehetett a beszélgetés se túlságosan rövid, se túlságosan hosszú. Semmiképpen sem lehetett egészen kurta – egy-két perces – de hosszúra sem nyúlhatott. Úgy gondolom, nem érhette el a negyedórát. Talán a tíz percet sem. Legvalószínűbb, hogy öt-nyolc percig tarthatott. Ennyi idő alatt elég sokat lehet beszélgetni, de még nem érezzük, hogy túl hosszúra nyúlt a várakozás.
Öt-nyolc perc. Magliani elindulásától az ifjú Guzics megjelenéséig.

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

Guzics értelemszerűen „mondja a bátyjának”, hiszen ebben a szituációban az idősebb Guzics a parancsnok. Az ifjú Guzics jelent az elöljárójának.
Azért idéznék ennél egy pillanatra, mert Bethlen Miklós látszólag megint nagyon ártatlanul, de félreérthetetlenül közli velünk ismét, miféle fegyelem volt Zrínyi környezetében. Guzicsnak esze ágában sincs azt tenni, amit a mai civilek tennének, nem őrjöng, nem óbégat már az erdő szélétől, nem kiabálja a rossz hírt az egész vendégsereg felé.

„ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának”

Katona. Jelenti az elöljárónak, hogy mi történt. Annak, akinek a parancsára elindult Zrínyi után.
A katona nem teljesítette a feladatát. Kudarcot vallott. A gyilkos lerázta, utána pedig a gyanútlanságát kihasználva gyorsan visszaküldte, mielőtt gyanút foghatott volna. Nem tudjuk, rájött-e erre valaha is az ifjabb Guzics. Ha igen, nehéz lehetett neki ezzel a teherrel élni.
Nem tudjuk, hány éves lehetett a fiatal Guzics. A bátyja magas rangú tiszt Zrínyi szolgálatában. Nehéz megtippelni a korát. Zrínyi másutt több alkalommal „öcsémuram” megszólítással illeti, nála tehát fiatalabb. Harminc és negyven év között lehet. Az öccse nem hivatalos az úr asztalához, nem lehet igazán jelentős beosztása. Akkoriban a családoknál – a nemesi családoknál is – gyakran igen sok gyerek született, de a magas csecsemő- és gyermekhalandóság miatt csak kevés maradt életben. A kortárs Bornemissza Anna fejedelemasszony – Apafi Mihály erdélyi fejedelem felesége – tizennégy gyermeket szült a férjének, de ezek közül csak egy élte meg a felnőttkort. Az ifjú Guzics akár tíz esztendővel is fiatalabb lehet a bátyjánál.
Semmiképpen sem tekinthetjük igazán tapasztalt férfiembernek. Maglianinak mégis tőle van a legtöbb félnivalója.
„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Nem érik utol Maglianit, aki sokkal korábban érkezik a helyszínre. Ez az egyik olyan momentum, ami egy mai nyomozót elgondolkodtatna.
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”

Magliani meséjében több ravaszság is rejlik, lentebb majd egyenként előcitálom mindet.
„érkezik Guzics és Angelo”
A többiek vagy eltévedtek, vagy – ami valószínűbb – a lovakat őrzik. Az, hogy nem tódult mind azonnal a „horgas fához” arra mutat, nem is sejtik, mekkora baj történt. Ha Guzics és Angelo értek oda leghamarabb, Maglianinak villámgyorsan kell döntenie. Angelo Zrínyi legbizalmasabb embere, de inas, azaz belső szolgálatot végez. Az erdőben és a vadászat ügyeiben valószínűleg kevésbé járatos, mint Guzics, a katonatiszt. Guzicsot azonnal el kell távolítani. Magliani visszaküldi.
Van itt még valami….
„„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”
Amikor Guzics és Angelo megérkezett, az állítólagos vadkan már nem volt sehol.
Pakán és Maglianin kívül senki sem látta a vadkant.

Folytatása következik.

Szeptember legelején

Szeptember legelején
Hűvös lett a reggel,
Madársereg perlekedik
Komor fellegekkel.
—–
Madárfüttyös hajnalok
Immár messze járnak,
Csak gyűrött névjegye maradt
Az őszre a nyárnak.
—–
Hullanak a levelek,
Színesek az árkok,
Visszatérnek a takarók
És a puha álmok.
——
A Jelen ismét mutogat
Dolgos Holnapunkra,
Inge ujját felgyűri a
Hétköznapi munka.
——
Szeptember legelején
A világ esendő;
Ma ült vissza trónusára
Az örök Jövendő.

A szent emberek

Keleti gyűjteményben találtam ezt a történetet.
—-
Egyszer egy indiai király országát megtámadta az ellenség. A seregeit több vereség is érte, ezért kénytelen volt fegyverbe hívni a népét. Korábban nem sokat törődött a templomokkal, most azonban mindegyiknek bőkezű ajándékot küldött, és az összes istenhez külön-külön is imádkozott a győzelemért.
Híre jött, hogy az ellenség példátlanul aljas kegyetlenséggel gyilkolja a népet, amerre elhalad. A menekülők azt mondták, több katona van az ellenséges seregben, mint ahány homokszem a folyó partján. A király még jobban megijedt.
Közben az emberek zöme fegyvert fogott, és a királyba vetette bizalmát.
A király ünnepélyesen fogadalmat tett, hogy százezer aranyat oszt szét a vagyonából a város szent emberei között, ha legyőzi az ellenséget.
Összeszedte minden bátorságát, szembeszállt az országára támadó dölyfös ellenséggel, legyőzte, és kikergette az országából.
A győzelem után a király visszatért a fővárosba, és elhatározta, hogy teljesíti a fogadalmát. Hívatta a legbölcsebb és legönzetlenebb tudós öreg brahmint, és úgy szólt hozzá:
- Tudom, hogy bízhatom benned. Arra kérlek, oszd ki a százezer aranyat a városom szent emberei között.
A bölcs a kérésen nagyon csodálkozott, de némi rábeszélésre elvállalta. Elindult hát, nyomában a pénzes zsákokat cipelő szolgákkal, a hivatalnokokkal, a számolóbiztosokkal és a kísérő katonákkal, hogy a pénzt a szent emberek kezébe számolja.
Három napig járta a várost. Aztán felkereste a királyt. A százezer aranyat hiánytalanul visszahozta.
- Nem volt kinek kiosztanom, felség.
A király megrökönyödött.
- Úgy tudtam, négyszáznál több szent ember van a városomban.
A brahmin a fejét rázta.
- Szerintem egy sincs, felség. A valóban szent emberek nem voltak hajlandók elfogadni a pénzt, akik meg elfogadták volna, szerintem nem szent emberek.