Szőke nő zűrben az űrben - 232.

KÉTSZÁZHUSZONHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


A szőke nő érezte, hogy a szája széle kiszárad, és a fülében őrjítően dörömböl a vér. A három férfi is döbbenten szemlélte a látványt.
-         Vajon mióta halottak ezek az emberek? – nyögte Helmut. – Úgy fest, mintha időtlen idő telt volna el a haláluk óta.
Ed Philips csendesen bólintott.
-         Admirális a hajónak! Hallottad a kérdést! Mióta halottak ezek az emberek?
Néhány pillanatig vadul dobolt a csend.
„Hajó az admirálisnak. Becsléseink szerint több ezer éve.”

-         Több ezer éve? – visszhangozta a fogoly.
-         Hát ahogy elnézem…- motyogta Helmut.
Karen a fejét csóválta.
-         Nem hiszem!
-         Hanem? – nézett rá Eastman.
-         Illetve… – Karen néhány hosszúra nyúlt pillanatig kereste a szavakat. – Illetve azt elhiszem, hogy több ezer éve halottak. Csak azt nem, hogy több ezer éve haltak meg.
-         Micsoda? – nézett ostobán Helmut.
Ed Philips és Eastman értették.
-         Időmanipuláció? – kérdezte Ed Philips, és a szőke nő bólintott.
-         Valamilyen időutazásra gondoltok? – kérdezte Helmut.
Karen nem felelt. Csaknem egy perc is eltelt, mire Ed Philips szólalt meg:
-         Nem egészen. Akaratukból nemigen vehettek részt időutazáson. Mintha valaki jegelte volna őket az időnek valami távoli dimenziójában.
-         Ezt nem értem.
-         Aligha jöhettek a jövőből. A múltat sem járhatták meg.
Helmut elégedetlenül húzta el a száját.
-         Még mindig nem értem.
Ed Philips nagy lélegzetet vett.
-         A Nelson osztályú csatahajó aligha érkezhetett az idő egy másik elágazásából – magyarázta aztán. – Ha jól megnézed, láthatod, hogy a hajó is keményen viseli az idő nyomait. Úgy gondolom, itt a csatahajó eredeti legénységét láthatjuk, a hajó a koporsójukká vált. Valamikor meghaltak, és egy számunkra egyelőre ismeretlen hatalom elrejtette őket az időnek valami olyan dimenziójába, ahonnan gond nélkül újra elő is tudta volna őket húzni. Szerintem ez nem valami valós idő lehetett.
-         Nem valós idő?
-         Nem.
-         Akkor miféle?
-         Úgy értem, nem is jövő, és nem is múlt.
-         Hanem?
Eastman értette.
-         Valaki saját téridőt tud teremteni, illetve talán meg is tudja azt szüntetni. – segítette ki Ed Philipset. – Ezt a hajót oda dugta el valamikor.
-         Mikor?
-         Valamikor az elmúlt néhány évtized folyamán.
Helmut tovább kérdezősködött volna, de a szőke nő roppant ingerült kézmozdulattal leintette. Az ifjabbik Schellenberg bánatos szemrehányással nézett vissza rá.
-         Admirális a hajónak! Mi okozta ezeknek az embereknek a halálát?
-         Az ám! – kapta fel a fejét Ed Philips.
„Hajó az admirálisnak. Feltételezésünk szerint ismeretlen eredetű baktérium.”

-         Nem hangzik túl meggyőzően – nyögte fáradtan Helmut. – Inkább találgatás. Nem lehet se bizonyítani, se cáfolni. Nézzétek! – intett a képernyő felé. – Ezek a fickók csontvázzá asztak, a ruha cafatokban lóg rajtuk. Ha baktérium ölte meg őket, az valami félelmetesen gyorsan gyilkoló mikroorganizmus lehetett. Sohasem találjuk meg. Ha valóban ezer évek teltek el, rég elpusztulhatott. – a fejét csóválta. – De ebben sem lehetünk biztosak. Ki tudja, miféle baktérium lehetett, lappanghat ezer éveket is. Vagy még többet. Főleg, ha mesterséges mikroorganizmus. Lehet, hogy a folyosók sarkaiban lappang, és áldozatra vár. Sohasem lehet tudni. Felélesztheti bármi. Ha valóban baktérium. – néhány pillanatig hallgatott. – A csatahajón élőlény nincs. Baktérium sincs. Nézzétek csak meg a kijelzőt. Csupa halál. Ha valóban baktérium volt, most tetszhalottként szunnyad a gyilkos is az áldozatok közt. Ha valóban baktérium volt.
A többiek megbabonázva hallgattak. Aztán hirtelen megszólalt a fogoly:
-         Felmerül egy sokkal lényegre törőbb kérdés is, admirális asszony – közben merően nézte a halottakat.
Karen bólintott.
-         Admirális a hajónak! Mennyi ideig tartott, amíg meghaltak?
Egy pillantást vetett a képernyőre, és vissza is vonta a kérdését:
-         Admirális a hajónak! Ne is felelj! Egyértelmű!
Ed Philips bólintott. A halottak zöme valamilyen mozdulat közben halt meg, hosszas kínlódásnak, agóniának a legcsekélyebb nyoma sem volt.
Mi történhetett itt?
Nem volt idő különösebb töprengésre. Megbabonázva meredtek a képernyőre. A csupa halottat hordozó hatalams csatahajó, amelynek a fedélzetén semmiféle élet nem létezhetett, lassan, méltóságteljesen irányt változtatott. Éppen úgy, mintha az egykori parancsnok utasítására hajtaná végre manőverét egy remek, veterán kormányos.
„Hajó az admirálisnak! Az ismeretlen csatahajó irányt változtat!”

-         Admirális a hajónak! Mi is látjuk!
Mi a csuda történhet itt?
Valami van azon a hajón!

Folytatása következik.