Szerelem és líra - LXXXII.

Nyolcvankettedik rész
Számos kérdés felvetődött már mind a szerelem, mind a líra vonatkozásában. Aki hosszabban kíséri figyelemmel az esszésorozatot, talán már a formálódó definíciókra is ráérzett. Azt is érezheti azonban, hogy még az eddiginél is szélesebb merítésre van szükség, mert a téma „mindennel összefügg”.
A problémák lényegében abból fakadnak, hogy maga az ember nincs kellőképpen definiálva, ezért a vele kapcsolatos kulcsfontosságú jelenségek meghatározása is sántít. Az ’ember’ kifejezést sokan és elég sokféle értelemben használják, ami a gyakorlatban számos zavart okoz.
A természettudományok szélsőbb köreiben – különösen ott, ahol a modern újkori dogmák még egyáltalán nem haltak el – az ’ember’ szó jelentése gyakran még napjainkban is ’mozgásszervekkel és hússal körülvett agy’. A gyakorlatban nem hajlandók tudomásul venni, hogy az embert sokkal inkább sajátos, emberre jellemző érzelemvilága és az ahhoz kapcsolatos jelenségek teszik emberré, mintsem az agya. Nem mindenki képes levonni közelebbi és távolabbi múltunk egyik legfontosabb tanulságát: a nagy tudás, a tudományos műveltség, az éles elme és a logikai képesség önmagában még nem szavatolja az emberiességet; az emberhez méltó viselkedés garanciája az erkölcs és a gazdag emberi érzelemvilág.
Az értelem csak egyetlen komponens, önmagában kevés.
Ez a durva egyoldalúság inspirálja a – főleg scifi körökben hangoztatott – abszurd nézetet, hogy az ember által készített elektronikus eszközök „okosabbá válnak az embernél”, és átveszik az ember helyét. Állandóan jósolgatnak erről, csak azt nem értik, hogy a gép sohasem válhat emberré, sohasem lesz képes civilizációt építeni és fenntartani – akármilyen „okos”.
A felvetésnek csak akkor lenne értelme, ha leszögezhetnénk, hogy az erkölcsnek, a szerelemnek (és általában az emberi érzelemvilágnak, különös tekintettel a közösségi érzésekre), illetve a lírának – és általában véve a művészetnek – semmiféle szerepe sincs az emberi közösség létrehozásában, fenntartásában, és az emberré válásban. Dogmatikus szerzők ezt gyakran állítják is – még többször sugallják. Csak bebizonyítani nem lehet, ami minden téves feltételezésről elmondható. Magam éppen az ellenkező véleményen vagyok; szerintem az emberré válásban és az emberi közösség fenntartásában az erkölcs, az emberi érzelemvilág és a művészet sokkal fontosabb, mint az értelem.
A lecsupaszított értelem – a puszta ráció – önmagában nem képes helytállni az ember helyett. Mozgatórugója az anyagiasságnak, gyakran az önzésnek és az erkölcsi kontroll kikapcsolásának is. A puszta ráció alapján cselekvő ember visszataszító.
Illyés Gyula, valamint Lengyel József többször is kifejtették, hogy szerintük a Magyarországon tömegesen elharapódzó öngyilkosság oka a (nálunk kálvinista eredetű) rideg racionalizmus. Vannak már a jelenségnek olyan szakértői, akik lényegében egyetértenek velük. Hangjukat egyelőre még elnyomja a mást kántáló többség hangja, de érdemes rájuk figyelni, mert alighanem igazuk van. Számos eset tanulmányozása után azt állítják, hogy az öngyilkosságok többsége mögött egyáltalán nem depresszió, vagy betegség áll, hanem éppenséggel a nehézségeket vállalni nem akaró ráció. Az értelem, amely hajlamos puszta számszaki viszonyok alapján mérlegelni, és „olcsó” döntést hozni. A szakértők hangsúlyozzák az önmegsemmisítés megvalósításában a gyakran mindenre kiterjedő, racionális tervszerűséget, és a következményekkel szembeni tökéletes közönyt. Az öngyilkosságot az emberi érzelem és az erkölcs általában elfogadhatatlannak tekinti. A ráció azonban képes ezeket a gátakat félrelökni, amit nagyban segít, ha az öngyilkos kizárja minden anyagon túli dimenzió lehetőségét. Éppen úgy, ahogy a Hamlet híres monológja mondja.
A puszta ráció nem épít civilizációt, és a gépek csak a fantázia félresikerült termékeiben uralkodhatnak az emberek felett.
Az emberi jelenség meghatározásában az ember olyan sajátos tulajdonainak, mint az érzelemvilág, az erkölcs és a művészet, kulcsszerepet kell biztosítani.
Ezzel kapcsolatban nem tudom megkerülni a „művészet halálának” kérdéskörét. Természetesen Hegel hírhedt tételéről van szó.
Azt gondolom, már a berlini filozófia professzor alapvetése is helytelen volt. Alkalmas-e, érdemes-e a tudományos vizsgálatra a szépművészet? A kérdés véleményem szerint így helytelen. Helyesen így lehetne feltenni: Alkalmas-e a művészet vizsgálatára a tudomány?
Merőben más eredményre jutunk így a művészet halálával kapcsolatban.
Folytatása következik.