Jöttem, láttam, győztem

Amikor Caesar hosszasan Egyiptomban időzött, az akkori pontuszi király, Pharnakész ezt kihasználva Róma kisázsiai provinciáira tört, rabolt, gyilkolt, fosztogatott.
Ez a Pharnakész korábban öngyilkosságra kényszerítette a saját apját, Mithridatész királyt, akivel annak idején alaposan meggyűlt Róma baja. Annak idején Caesar későbbi ellenfele, Pompeius ellene aratta legfontosabb győzelmeit, emiatt lett "Nagy" Pompeius (Pompeius Magnus).
Caesar váratlanul jelent meg egy hadsereg élén. Az ekkor Zela körül táborozó Pharnakész megszeppent. Azt hitte, megússza a rablóhadjáratot, hiszen a római polgárháború miatt senki sem ér rá vele törődni.
Caesar jövetelének hírére azonnal követeket küldött a híres római hadvezérhez. Mindent ígért, amit csak ígérhetett. A zsákmány visszaadását, adót, hadisarcot, még a saját lányát is feleségül - csak hagyják békében elvonulni.
Caesar roppant furcsán reagált. A seregét a táborban hagyta, csak két válogatott gyalogsági cohorsot (600-600 ember), valamint ezer germán lovast vett magához, és ezekkel indult Pharnakész tábora felé. Maga a menet élén haladt, és a pontuszi követekkel beszélgetett.
Az ellenség nem értette, mit akar Caesar. Nem is tett semmit, pedig éppen most kellett volna cselekednie. Elfoghatta vagy megölhette volna Julius Caesart - feltéve, ha a rendelkezésére álló csapatok erre alkalmasak.
Nem élt a lehetőséggel.
A tábor elé érve Caesar mást gondolt:
- Miért ne bűnhődjék most azonnal ez az apagyilkos? - kérdezte, és támadásra parancsolta a magával hozott csapatot.
Nem tudni, hány katonával rendelkezett Pharnakész. A források 15-45 ezer közé teszik seregének létszámát. Mindenképpen sokkal népesebb volt a tábora, mint a római hadvezérrel érkezett csapat. Meglepetés ide vagy oda, sáncok mögött voltak, helyt kellett volna állniuk.
Nem sikerült...
A római legionáriusok lerohanták a tábort, pillanatok alatt széthányták a sáncokat, a résen beözönlő germán lovasság pedig véres rendet vágott a védők között, és egyre beljebb űzte őket, nyomában az ugyancsak félelmetesen harcoló két gyalogos cohorsszal.
Pharnakész az elsők között menekült. Nyomában özönlött a vert sereg. Több száz halottat veszítettek, míg a római gyalogosoknak és a germán lovasoknak sebesültjük sem volt.
Caesar fanyarul mosolygott, és a következőt mondta:
- Szerencséje volt Pompeiusnak, hogy a hírneve érdekében ilyen emberek ellen kellett harcolnia.
Rómába minden idők legrövidebb hadijelentését küldte:
Jöttem! Láttam! Győztem! (Veni, vidi, vici)

Globál-sunyiság

Van globális hivatkozás
Ezerszer, és ízibe,
S az ál-globál focipálya
Végtelenül kicsike.
----
A globális érdek talán
Szűk, ostoba és konok,
Ha rá hivatkozva nyernek
Örökké a rokonok?
---
A nyakunkba rossz, negédes
Retorikák ömlenek,
De mindig csak a belterjes
Kapcsolatok döntenek.
-----
A susnyásba vihet minket
Egy rozzant jövő-vonat,
Ha még most is gaz terem, meg
Urambátyám-kapcsolat.
-----
Attól nemcsak az értelem,
De az Erkölcs is vacog,
Ha sohasem nyerhet más, mint
Tűz-közeli vacakok.
----
Kis hazánk kicsi "elitje"
Mindig újabb lukat ás,
Zsákmányt lesvén mindig jól jön
A "globális" sunnyogás.
-----
Konc-őrizni gyakran hívnak
Külföldi segédhadat,
Kaphat "nemzetközi" nevet;
Csak korrupció marad.
------
Fent a szabadelvű jelmez
Lassan rojtosra fakul,
Alatta meg csak a régi
Jó öreg dzsentri lapul.
------
Alamuszi ingyenélők
Túldíszített serege,
Kívánom, hogy umbuldátok
Észre Isten se vegye.
----
Díjat, pénzt, kapcsolatokat
Habzsoljatok, egyetek,
Csak fontos, komoly dolgoknál
Láb alatt ne legyetek.

Szőke nő zűrben az űrben - 232.

KÉTSZÁZHUSZONHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


A szőke nő érezte, hogy a szája széle kiszárad, és a fülében őrjítően dörömböl a vér. A három férfi is döbbenten szemlélte a látványt.
-         Vajon mióta halottak ezek az emberek? – nyögte Helmut. – Úgy fest, mintha időtlen idő telt volna el a haláluk óta.
Ed Philips csendesen bólintott.
-         Admirális a hajónak! Hallottad a kérdést! Mióta halottak ezek az emberek?
Néhány pillanatig vadul dobolt a csend.
„Hajó az admirálisnak. Becsléseink szerint több ezer éve.”

-         Több ezer éve? – visszhangozta a fogoly.
-         Hát ahogy elnézem…- motyogta Helmut.
Karen a fejét csóválta.
-         Nem hiszem!
-         Hanem? – nézett rá Eastman.
-         Illetve… – Karen néhány hosszúra nyúlt pillanatig kereste a szavakat. – Illetve azt elhiszem, hogy több ezer éve halottak. Csak azt nem, hogy több ezer éve haltak meg.
-         Micsoda? – nézett ostobán Helmut.
Ed Philips és Eastman értették.
-         Időmanipuláció? – kérdezte Ed Philips, és a szőke nő bólintott.
-         Valamilyen időutazásra gondoltok? – kérdezte Helmut.
Karen nem felelt. Csaknem egy perc is eltelt, mire Ed Philips szólalt meg:
-         Nem egészen. Akaratukból nemigen vehettek részt időutazáson. Mintha valaki jegelte volna őket az időnek valami távoli dimenziójában.
-         Ezt nem értem.
-         Aligha jöhettek a jövőből. A múltat sem járhatták meg.
Helmut elégedetlenül húzta el a száját.
-         Még mindig nem értem.
Ed Philips nagy lélegzetet vett.
-         A Nelson osztályú csatahajó aligha érkezhetett az idő egy másik elágazásából – magyarázta aztán. – Ha jól megnézed, láthatod, hogy a hajó is keményen viseli az idő nyomait. Úgy gondolom, itt a csatahajó eredeti legénységét láthatjuk, a hajó a koporsójukká vált. Valamikor meghaltak, és egy számunkra egyelőre ismeretlen hatalom elrejtette őket az időnek valami olyan dimenziójába, ahonnan gond nélkül újra elő is tudta volna őket húzni. Szerintem ez nem valami valós idő lehetett.
-         Nem valós idő?
-         Nem.
-         Akkor miféle?
-         Úgy értem, nem is jövő, és nem is múlt.
-         Hanem?
Eastman értette.
-         Valaki saját téridőt tud teremteni, illetve talán meg is tudja azt szüntetni. – segítette ki Ed Philipset. – Ezt a hajót oda dugta el valamikor.
-         Mikor?
-         Valamikor az elmúlt néhány évtized folyamán.
Helmut tovább kérdezősködött volna, de a szőke nő roppant ingerült kézmozdulattal leintette. Az ifjabbik Schellenberg bánatos szemrehányással nézett vissza rá.
-         Admirális a hajónak! Mi okozta ezeknek az embereknek a halálát?
-         Az ám! – kapta fel a fejét Ed Philips.
„Hajó az admirálisnak. Feltételezésünk szerint ismeretlen eredetű baktérium.”

-         Nem hangzik túl meggyőzően – nyögte fáradtan Helmut. – Inkább találgatás. Nem lehet se bizonyítani, se cáfolni. Nézzétek! – intett a képernyő felé. – Ezek a fickók csontvázzá asztak, a ruha cafatokban lóg rajtuk. Ha baktérium ölte meg őket, az valami félelmetesen gyorsan gyilkoló mikroorganizmus lehetett. Sohasem találjuk meg. Ha valóban ezer évek teltek el, rég elpusztulhatott. – a fejét csóválta. – De ebben sem lehetünk biztosak. Ki tudja, miféle baktérium lehetett, lappanghat ezer éveket is. Vagy még többet. Főleg, ha mesterséges mikroorganizmus. Lehet, hogy a folyosók sarkaiban lappang, és áldozatra vár. Sohasem lehet tudni. Felélesztheti bármi. Ha valóban baktérium. – néhány pillanatig hallgatott. – A csatahajón élőlény nincs. Baktérium sincs. Nézzétek csak meg a kijelzőt. Csupa halál. Ha valóban baktérium volt, most tetszhalottként szunnyad a gyilkos is az áldozatok közt. Ha valóban baktérium volt.
A többiek megbabonázva hallgattak. Aztán hirtelen megszólalt a fogoly:
-         Felmerül egy sokkal lényegre törőbb kérdés is, admirális asszony – közben merően nézte a halottakat.
Karen bólintott.
-         Admirális a hajónak! Mennyi ideig tartott, amíg meghaltak?
Egy pillantást vetett a képernyőre, és vissza is vonta a kérdését:
-         Admirális a hajónak! Ne is felelj! Egyértelmű!
Ed Philips bólintott. A halottak zöme valamilyen mozdulat közben halt meg, hosszas kínlódásnak, agóniának a legcsekélyebb nyoma sem volt.
Mi történhetett itt?
Nem volt idő különösebb töprengésre. Megbabonázva meredtek a képernyőre. A csupa halottat hordozó hatalams csatahajó, amelynek a fedélzetén semmiféle élet nem létezhetett, lassan, méltóságteljesen irányt változtatott. Éppen úgy, mintha az egykori parancsnok utasítására hajtaná végre manőverét egy remek, veterán kormányos.
„Hajó az admirálisnak! Az ismeretlen csatahajó irányt változtat!”

-         Admirális a hajónak! Mi is látjuk!
Mi a csuda történhet itt?
Valami van azon a hajón!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXXII.

Nyolcvankettedik rész
Számos kérdés felvetődött már mind a szerelem, mind a líra vonatkozásában. Aki hosszabban kíséri figyelemmel az esszésorozatot, talán már a formálódó definíciókra is ráérzett. Azt is érezheti azonban, hogy még az eddiginél is szélesebb merítésre van szükség, mert a téma „mindennel összefügg”.
A problémák lényegében abból fakadnak, hogy maga az ember nincs kellőképpen definiálva, ezért a vele kapcsolatos kulcsfontosságú jelenségek meghatározása is sántít. Az ’ember’ kifejezést sokan és elég sokféle értelemben használják, ami a gyakorlatban számos zavart okoz.
A természettudományok szélsőbb köreiben – különösen ott, ahol a modern újkori dogmák még egyáltalán nem haltak el – az ’ember’ szó jelentése gyakran még napjainkban is ’mozgásszervekkel és hússal körülvett agy’. A gyakorlatban nem hajlandók tudomásul venni, hogy az embert sokkal inkább sajátos, emberre jellemző érzelemvilága és az ahhoz kapcsolatos jelenségek teszik emberré, mintsem az agya. Nem mindenki képes levonni közelebbi és távolabbi múltunk egyik legfontosabb tanulságát: a nagy tudás, a tudományos műveltség, az éles elme és a logikai képesség önmagában még nem szavatolja az emberiességet; az emberhez méltó viselkedés garanciája az erkölcs és a gazdag emberi érzelemvilág.
Az értelem csak egyetlen komponens, önmagában kevés.
Ez a durva egyoldalúság inspirálja a – főleg scifi körökben hangoztatott – abszurd nézetet, hogy az ember által készített elektronikus eszközök „okosabbá válnak az embernél”, és átveszik az ember helyét. Állandóan jósolgatnak erről, csak azt nem értik, hogy a gép sohasem válhat emberré, sohasem lesz képes civilizációt építeni és fenntartani – akármilyen „okos”.
A felvetésnek csak akkor lenne értelme, ha leszögezhetnénk, hogy az erkölcsnek, a szerelemnek (és általában az emberi érzelemvilágnak, különös tekintettel a közösségi érzésekre), illetve a lírának – és általában véve a művészetnek – semmiféle szerepe sincs az emberi közösség létrehozásában, fenntartásában, és az emberré válásban. Dogmatikus szerzők ezt gyakran állítják is – még többször sugallják. Csak bebizonyítani nem lehet, ami minden téves feltételezésről elmondható. Magam éppen az ellenkező véleményen vagyok; szerintem az emberré válásban és az emberi közösség fenntartásában az erkölcs, az emberi érzelemvilág és a művészet sokkal fontosabb, mint az értelem.
A lecsupaszított értelem – a puszta ráció – önmagában nem képes helytállni az ember helyett. Mozgatórugója az anyagiasságnak, gyakran az önzésnek és az erkölcsi kontroll kikapcsolásának is. A puszta ráció alapján cselekvő ember visszataszító.
Illyés Gyula, valamint Lengyel József többször is kifejtették, hogy szerintük a Magyarországon tömegesen elharapódzó öngyilkosság oka a (nálunk kálvinista eredetű) rideg racionalizmus. Vannak már a jelenségnek olyan szakértői, akik lényegében egyetértenek velük. Hangjukat egyelőre még elnyomja a mást kántáló többség hangja, de érdemes rájuk figyelni, mert alighanem igazuk van. Számos eset tanulmányozása után azt állítják, hogy az öngyilkosságok többsége mögött egyáltalán nem depresszió, vagy betegség áll, hanem éppenséggel a nehézségeket vállalni nem akaró ráció. Az értelem, amely hajlamos puszta számszaki viszonyok alapján mérlegelni, és „olcsó” döntést hozni. A szakértők hangsúlyozzák az önmegsemmisítés megvalósításában a gyakran mindenre kiterjedő, racionális tervszerűséget, és a következményekkel szembeni tökéletes közönyt. Az öngyilkosságot az emberi érzelem és az erkölcs általában elfogadhatatlannak tekinti. A ráció azonban képes ezeket a gátakat félrelökni, amit nagyban segít, ha az öngyilkos kizárja minden anyagon túli dimenzió lehetőségét. Éppen úgy, ahogy a Hamlet híres monológja mondja.
A puszta ráció nem épít civilizációt, és a gépek csak a fantázia félresikerült termékeiben uralkodhatnak az emberek felett.
Az emberi jelenség meghatározásában az ember olyan sajátos tulajdonainak, mint az érzelemvilág, az erkölcs és a művészet, kulcsszerepet kell biztosítani.
Ezzel kapcsolatban nem tudom megkerülni a „művészet halálának” kérdéskörét. Természetesen Hegel hírhedt tételéről van szó.
Azt gondolom, már a berlini filozófia professzor alapvetése is helytelen volt. Alkalmas-e, érdemes-e a tudományos vizsgálatra a szépművészet? A kérdés véleményem szerint így helytelen. Helyesen így lehetne feltenni: Alkalmas-e a művészet vizsgálatára a tudomány?
Merőben más eredményre jutunk így a művészet halálával kapcsolatban.
Folytatása következik.

Nyár-díszlet

Hétköznapjaink fényes háttere
A fenséges Nyár.
Koszorús feje
Az ember-nyüzsgést döbbenten szemléli.
Nem érti.
———-
Pecsétek, iratok hada,
Sok a dölyfös bürokrata.
—–
Futkos ember fia-lánya;
Kevés a vágott dohánya.
—-
Apad a hit,
Fogy a Lélek,
Egyre többen a szegények…
—–
Súlyos beteg a Szeretet;
Fentről esőkönny szemereg.
—-
Lehorgasztja fejét a Nyár,
Fogy a Szellem,
Gyűlik a sár.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 48.

Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.
A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.
A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.
Pedig a kettő ég és föld.
Pátoszra ugyanis szükségünk van. A pátosz nem hamisság, nem puszta teatralitás. Sőt.
“A pátosz az a hőfok, az az izzás, az az elhitető erő, amely íróilag és előadóilag az egyéni problémát vagy problémákat általánossá, egyetemes emberi érvényűvé is emelheti.”
(Gáti József)
A pátosz nem üres gesztusok és hangzatos közhelyek egyvelege. Mindezektől nagyon messze van.
Igazi pátosz akkor születik, amikor találkozik egymással méltó téma, művészi forma és erkölcsi aktualitás.  A pátosz a költői erő külső megnyilvánulása, és igazából sohasem külsőleg ünnepélyes. Az ünnepélyesség tartalom és forma egymásra találása. Az igazi lírai pátosz sohasem üres színpadiasság, hanem tömény lírai erő.
Előadása sem lehet üresen, túlhajtottan patetikus. Nem lehet bohóckodás. A jó szavaló nem lehet ripacs. Nem óbégathat. Nem őrjönghet. Nem  ágálhat, nem fűrészelheti a levegőt.
Az álpátosz merőben más, csak külsőségekben emlékeztet az igazi pátoszra. Külsődleges, erőltetett, közhelyes. Gyakran lejárt szavatosságú szó-panelekből áll.
Vannak rossz versek, amelyeket csak álpátosszal lehet előadni. Főleg a két világháború közti (felülről támogatottan) “népszerű” (amúgy igen silány) költészetben volt sok ilyen. Olvasva sivár, mondva elviselhetetlen.
Manapság éppen ellentétes a helyzet, a szavalók gyakran a valódi pátosztól is félnek; megesik, hogy versmondással is “deheroizálnak”, ahogy a nyegle divat teszi. Megjegyzendő azonban, hogy a jelenlegi kanonizált líra alkotásainak zömét vagy jópofizva lehet mondani, vagy – sehogy. Megtörtént már nem is egyszer, hogy szépen felöltözött, jó megjelenésű szavalók teljesen komolyan próbálták előadni ilyen-olyan-amolyan díjas kortárs (kanonizált) költők verseit, a közönség pedig – harsogva nevetett. Akadt jelen lévő költő, aki megsértődött.
A szavalhatatlan vers éppen annyira rossz, mint ami csak rosszul szavalható.
A jó vers jól szavalható, és nem hiányzik belőle a pátosz.
Kosztolányi is írt erről:
“Az előadó színészkedett, megjátszotta a verset, kilépve abból a szigorúan zárt keretből, amelyet minden szavalat megkövetel. Ha tigrisről szavalt, tigris volt, és ha gyöngyvirágról, úgy csilingelt, mint a gyöngyvirág kelyhe. Szerencsére az álpátosz megsemmisült, de vele megsemmisült a szavalóművészet lelke, a pátosz is.”
Álpátosz sose jöjjön elő, pedig gyakran bukkan fel kéretlenül is. Hamis. Nem kell. Pátoszra, valódi, nemes pátoszra azonban szükség van.

Nem lesz adóemelés!

Nézegetem a netes politikai ígéretszámlálót:
http://index.hu/politika/belfold/2006/valasztas/igeretek/igeretek/
Jut eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…
—-
Iszonyú mennyiségű közelmúltbeli hazai példát idézhetnék, de inkább nem…
Nézzünk inkább valami régebbit.
—
George H. W. Bush (az idősebbik Bush, aki Magyarországon is járt) amerikai elnök a választási kampányban nagy figyelmet keltő kijelentést tett:
- Figyeljétek, amit mondok! Nem lesz adóemelés!
Ahhoz képest…
De nem is ez a slusszpoén…
Hanem az, hogy négy év múlva, amikor lejárt a mandátuma, az ígéreteit be nem tartó elnököt újra megválasztották.
No comment…

Élet helyett - tárgyak

Szegény ország – kevés gyerek;
Fent a vén Nap is kesereg.
—–
Aki van is, csak vergődik,
Trágár kocsmán nevelődik.
—–
Szeretet meg tudás nélkül
Az ember majommá vénül.
—–
Mintha füst lenne az alap:
Gyermek helyett – anyagiak…
—-
Húsz év múlva a roncstelep
Őriz lelketlen lelkeket.
—–
Tárgykultusz: hidegen éget;
Lassan kiszorul az Élet.
—-
Nincs tatár nyíl, török szablya,
Csak globális propaganda.
—-
Élő-halott ork világban
A megváltás puszta számtan.
—–
Aki még tud élni: nevel;
Csak a halott herdálja el.
—–
Élet helyett gyűjt tárgyakat
Az elhajított akarat.
—-
A kancsal halál bazsalyog,
Egyre büszkébb ránk, magyarok.

Szőke nő zűrben az űrben - 222.

KÉTSZÁZHUSZONKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A három férfi szótlan megrökönyödéssel meredt a képernyőre. Karen a fejét csóválta. Egyre nagyobb és kelletlenebb felelősségnek érezte botcsinálta admirálisságát. Össze kell szednie magát, a helyzet egyre kibogozhatatlanabb.
-         Admirális a hajónak! Az előbb azt jelentetted, hogy mindhárom hajón elkezdődött a fegyverzet aktiválása.
-         Ez így van! – vágta rá Helmut.
Karen úgy érezte, felforrósodott a levegő. Legszívesebben letépte volna magáról a felsőt, de nem akart egy szál trikóban mutatkozni a férfiak előtt.
„Hajó az admirálisnak! Ezt a megtévesztő jelzést vettük.”

-         Megtévesztő jelzést?
„Hajó az admirálisnak! Így van! Sajnálom, nem voltam képes felfedni a jelzést, asszonyom. Egyébként jelenleg is vesszük, ismeretlen jeladó olyan látszatot kelt, mintha a közeledő hajón éppen a fegyverzet aktiválása folyna, de a csatahajó belsejéből érkező felvételek ezt nem támasztják alá. Semmiféle aktiválás nem folyik, a fegyverzet valószínűleg használhatatlan.”

Karen felemelte a kezét.
-         Álljunk csak meg egy szóra! Felvételek a csatahajó belsejéből?
„Admirális a hajónak! A Nelson-osztályhoz tartozó csatahajók képesek egymással belső vizuális kapcsolatot létesíteni több száz módon. A Rodney utasításomra felvételeket továbbított az idegen csatahajó belsejéből.”

-         Láthatnánk őket? – kérdezte mohón Ed Philips, de a szőke nő most nem figyelt rá.
-         Biztos, hogy az is Nelson-osztályú csatahajó? – fontoskodott Helmut.
Karen nem felelt. A kérdés ostoba volt, hiszen soha semmikor nem építettek a Nelson-osztályon kívül másféle csatahajókat.
-         Folytasd a jelentést!
„Hajó az admirálisnak! Jelenleg is kapunk olyan jeleket, amelyek arra utalnak, hogy a csatahajó fegyverrendszerét éppen aktiválja az életben lévő legénység. A felvételekből azonban az derült ki, hogy a hajón élő személy nem tartózkodik.”

-         Admirális a hajónak! Ellenőrizted?
-         Az ám! – rikkantott Helmut.
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, asszonyom! A hajó az ellenőrzésünk alá vonható. Bármely műszere aktiválható, berendezései tetszőlegesen kapcsolhatók. De a legénység egytől egyig halott.”

-         Láthatnánk? – kérdezte sápadtan a fogoly.
Karen egy pillantással végigmérte, aztán mást gondolt. Miért ne?
-         Admirális a hajónak! Látni akarom a felvételeket!
Egy percen belül keservesen megbánta.
A panorámaképernyőn azonnal megjelentek az ismeretlen csatahajó belső terei. Az összekötő folyosók, harcálláspontok, fegyverkezelő fülkék, szobák, társalgók, körletek, legvégül a vezérlőterem.
Rettenetes volt.
Csontvázak mindenütt. Csontvázak fekve, ülve, szekrénynek vagy pultnak támaszkodva. Csontvázak szétfoszló, azonosíthatatlan egyenruhában.
Mintha az idők kezdete óta itt hevernének.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXXI.

Nyolcvanegyedik rész
Mindenekelőtt fel kell mentenem a XX. századi filozófiai stúdiumokat annak vádja alól, hogy ők vitték volna valamiféle negatív fordulattal lefelé irányuló pesszimista, felszámolást hangoztató irányba a szerelemről való gondolkodást. Tudom, hogy számos kortárs ezt hiszi, de a dolog nem így áll.
Sajnos ezért egyértelműen a nagyon tisztelt „klasszikus” klasszicizmus és a romantika gondolkodói a felelősek. Nem vétlen Kant sem, Schiller sem. A XX. századi filozófusok az ő nyomdokvonalukon haladtak, és nézetrendszerük legellentmondásosabb és legpesszimistább elemei gyakran nem egyebek az elődök téziseinek következetes végiggondolásánál. A lefelé irányuló spirál a felvilágosodás filozófiájától indul, bár igazi csapda jellege csak a közelmúltban mutatkozott meg. Most vált igazán azzá, ami már a születésekor volt: circulus vitiosus.
Az esszésorozatom már így is tengerikígyó-hosszúságú, aligha állhatok meg egyenként boncolgatni a fő téziseket, nem mehetek végig az összes, rendkívül ágas-bogas elágazáson, a belőlük fakadó vitákon, nézeteltéréseken, és az utóbbiakból sarjadó mellékágakon. Könyvtárakat írtak és írnak ezekről világszerte.
Néhány kardinális fogalmat azonban lehetetlen kihagyni. Itt van legfőképpen a „fenséges” kategóriája. Ez a zavarosan és ellentmondásosan definiált „fogalom” a „szépség” fölé rendelődött, és kártékony doktrínák százaiban jutott főszerephez.
A „fenséges” előzménye megtalálható a francia klasszicista drámában is, amiről fentebb már szó volt. Corneille műveiben a kemény retorikával hangoztatott, és a tiszteletre méltóság álruhájában pöffeszkedő „kötelesség” – amiről a patetikus jelmezt lerántva tüstént kiderül, hogy nem egyéb a feudális erkölcs maradványaiból eredő szolgalelkűségnél, amely a Napkirály korában az uralkodói parancs feltétel nélküli teljesítését akarta a morál alapjává tenni.
A klasszikus esztétikában a „fenséges” fogalma iskolapéldája az újkori gondolkodás zagyva alapokon álló szent teheneire; minél többször próbálják definiálni, annál zavarosabb, homályosabb és ellentmondásosabb lesz, és minél inkább ragaszkodnak hozzá, annál feleslegesebb.
A bolondgomba fészke adva volt, gyorsan szárba is szökkenhetett: A „fenséges” ember nem lehet boldog – tartja a „klasszikus” ideológia. Megint volt hát valami, a hétköznapi emberi értékeknél „magasztosabb, fennköltebb, magasabb rendű” – ami definiálhatatlan ugyan, de propagandisták és hordószónokok számára nélkülözhetetlen.
Az ilyesféle kategóriák politikai következményei beláthatatlanok. Ha létezik olyan elfogadott „filozófiai” kategória, ami az emberek egy csoportját homályos okoknál fogva a többi fölé, valami nehezen megfogható „tekintély”, „elit” stb. státuszba rendeli, az mindig a legkártékonyabb „eszmék” fedezékévé válik.
A „fenséges” mellett tüstént parkoló pályára került a szeretet, a boldogság és maga a szerelem is, mint olyan „alantas” esetleg „alantasabb” kategóriák, amelyek nem illenek a „fenséges emberhez”. A „fenséges ember” nyilván mindenféle értelemben véve másféle felépítésű, talán még a vére színe is más…
A „fenséges” kategóriájára való törekvés, a „fenséges ember” felmutatásának igénye alapozta meg a korszak harsány tragikumát. A gyenge irodalomban meg is jelent a torz, monumentálisan ostoba fordulatok tömkelege.
A hasonló kategóriák veszélye nemcsak abban áll, hogy általuk tagadni lehet a legelemibb emberi vágyakat és értékeket, hogy el lehet vetni a szerelmet, az ostobák ópiumának lehet nyilvánítani a boldogságot, hogy meg lehet kérdőjelezni bármit. Mindent le lehet nézni, a legalapvetőbb értékeket is kétségbe lehet vonni – semmiért. Ideológiát szolgáltat ahhoz is, hogy bárki mást megfosszanak mindezektől, vagy a zagyva kategóriára támaszkodva másodrendű emberré nyilváníthassanak bárkit.
A „fenséges” kategóriája a barbár erkölcs ásatag és szívós, a fejét újra és újra felütő maradványa. A barbár erkölcs szerint csak a saját közösség (általában a nemzetség) tagjai tekintendők emberi lényeknek, más nem, a többi emberrel szemben bármi megengedhető. Nem kell tiszteletben tartani mások életét, törvényeit, érzelmeit, más népek társadalmát, hiszen a „fenséges”, a „felsőbb rendűség”, vagy éppen „a civilizáció” nevében az alsóbb rendű emberrel szemben szabad embertelennek lenni.
A mindenkori hódító túlerő erkölcse. Nézzük csak, hogyan örvend 1526-ban, a magyar állam máig ható tragédiáját elindító mohácsi csata utáni rablásnak egy török forrás:
„Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,
Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.
Eladták a jázmin arcú tündéreket,
S a vevők nagyon olcsón vették meg,
A hold arcúakat, a gyönyörűeket,
Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.
A foglyok száma nagyobb volt a seregnél,
Annyi, mint a tejút csillaga,
A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,
A szépektől pedig földi paradicsommá.

Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”

Így örvend a hódító. Mit se törődik vele a sorok írója, hogy a „szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségek” szüleit, testvéreit, férjeit, szerelmeit éppen lemészárolták, otthonait elpusztították annak a barbár csürhének a tagjai, amelyhez ő maga is tartozott, és a rabszolgaság a mindenükből kiforgatott, családjuktól, mindennapi életüktől megfosztott szerencsétlenek számára nem jelent „földi paradicsomot”. Sohasem értené meg, hogy mindez gyalázat, hogy minden emberi etikával ellentétes.

Azért idéztem talán provokatívan, hogy megmutassam: az „emberfeletti értékű ember” rögeszméjéből valahol mindig következik a zsarnokság, más emberek értékének kétségbe vonása. A „fenséges ember”, az „Übermensch” kategóriája kimondva-kimondatlanul felmenti birtokosát az erkölcs alól (ahogy Nietzsche ki is mondta). A „fenséges ember”, vagy az „Übermensch” mindig király, méghozzá abszolút monarcha, a többi ember meg kiszolgáltatott alattvaló. Életük az uralkodó szeszélyétől függ. Utóbbi lehet patriarchálisan vagy fennkölten kegyes is, de attól nem kevésbé félelmetes. Bármikor dönthet úgy, hogy istenemberként poklot készít néhány millió embertársa számára.

Ha a meglévő emberi értékek és lehetőségek fölé valami mesterkélt, mindent felülíró „értéket” helyezünk, hamis úton járunk. Az emberi értékek és lehetőségek eleve adva vannak. Ha úgy tetszik, a teremtéstől kezdve. Nem az a küldetésünk, hogy leváltsuk őket, hanem hogy velük és általuk folyamatosan humanizálódjunk. Az emberré válás folyamata még nem fejeződött be.

A spekulatív, mesterkélt kategóriák – álértékek.
Nem szólnék többet a fenségesről, mindezekből kiviláglik, miért is hoztam fel. Nem véletlen, hogy a fenséges nem fér össze a szerelemmel.
A szerelemben ugyanis nem vagyunk királyok. A nyilvánosságra tartozó részében semmiképpen. Valamennyien egy „emberi köztársaság” tagjai vagyunk, pontosan ugyanannyi joggal és lehetőséggel ellátva.
Királyok lényegében csak egyetlen területen vagyunk, ez pedig a tetszés. Uralkodóként kegyeinkbe fogadhatunk a tetszés eszközével bármit és bárkit. Nem kell megokolnunk, nem kell mesterkélt doktrínákat felállítanunk rá, miért választottuk éppen azt a tárgyat. Vagy Őt. Sőt kimondottan rossz, ha ideológiát konstruálva megpróbáljuk a választottunkat mások fölé helyezni. A többi ember ugyanolyan király, mint mi, és nem érdekel bennünket, miért tetszik neki meg éppen az a másik.
Folytatása következik.

Pokol-ulti

Villám csap vén Idő-tölgybe,
Busz indul a Pokol-völgybe.
—-
Szélcsend, pokol, nyűgös viták;
Hőség-üstben fő a világ.
—
Koponya-partner vigyorog;
Régen cinkelve a lapok.
—-
Drótos fülű úti marha
Ricsaját feljebb csavarja.
—
Silány talon – passz, uraim;
Megszámlálva a napjaim.
—-
Hőség-ördög fülbe mászik;
Idegeken zongorázik.
—-
Piros passz a móka neve;
Holt remény a fedezete.
—-
Vén mozdony halál-peronon;
Hömpölyög a forró beton.
—-
Évről évre kúszik a láz,
Sose lesz a negyvenre száz.
—-
Kanyarog vén csontváz-járgány,
Füstölög a pokol-párkány.
—-
A múlt, vagy a jelen múlt ki?
Köröskörül bukott ulti.
—
Vigyorog a halál-bura,
Turistabusz, pokoltúra.
—-
Jön a kukás, lelked tedd ki;
A világ: terített betli.
—-
Pokoltűzben lángol az ég,
A kevesebb sose elég.
—-
Balról böszme, jobbról benga,
Mindenütt szálka-gerenda.
—-
Az ördög vén leső harcsa;
Bukik globálék durchmarsa.
—-
Szkeptikus világ – rossz condra;
Piros húsz száz ulti? Kontra.
—-
Multi-brancs a jelent főzi,
Önmagát zombira győzi.
—
(Isten, mint jó öreg tanár,
Csendes piros ultira vár.)
—
A nemhit mindenre kevés;
Majd a sírban lesz pihenés.

MIT ÉR AZ ÍRÓ, HA MAGYAR? Irodalmi beszélgetések a harmadik évezred elején Magyarországon.

Kérdez:          Pete László Miklós
Válaszol:        Vasi Szabó János

Pete László Miklós: Régen beszélgettünk, János! Kérlek, mondj valamit a gyermekkorodról.
Vasi Szabó János: 1965. szeptember 11-én születtem… Munkás családban, egyszerű, lakótelepi gyerekkorom volt.

Pete László Miklós: Hogyan indultál?
Vasi Szabó János: 1984-ben érettségiztem, azóta – idestova 30 éve – folyamatosan dolgozom. Első versemet középiskolában írtam, a nyolcvanas évek végén születtek a Világállam történeteim. Hosszú szünet után 2007-ben kezdtem újra írni, 2010-ig elkészült jó pár elbeszélés, novella.

Pete László Miklós: A legutóbbi beszélgetésünk óta példátlan sikersorozat áll Mögötted. Felsorolnád a legfontosabbakat?
Vasi Szabó János: Azt hiszem a nyolcvanas években írott novelláim első gyűjteménye – a Csillagpuszta című kötet – akkor már megjelent, a folytatása a Világállam szintén, a maradék retró sci fi írás a 2011-es Feketén-fehéren folyóiratban lett összegyűjtve, nagy örömömre Márton fiam első verseiből is olvasható ott egy csokorral! Ha irodalmi folyóiratokban való megjelenésre gondolsz, a 2007 után írt szépirodalmi munkáim az alábbi lapokban jelentek meg: Irodalmi Szemle, Kapu, Székelyföld, Partium, Bécsi Napló, NapSziget, Helikon(Kolozsvár),Kelet felől,Opus (Dunaszerdahely),Magyar Jövő,Muratáj, Föveny, Együtt(Beregszász) stb…  Talán meglepő, de ebbe a sok kiváló lapba mindössze tucatnyi elbeszéléssel, novellával, szabadverssel sikerült bekerülni.
Pete László: Van-e irodalmi példaképed?
Vasi Szabó János: Van, Pete László Miklós. Egyébként, meg nincs. (Elég elvont voltam?)
Pete László Miklós: Meglepődnél, ha ezt a válaszodat a kérdéssel együtt kihúznám?
Vasi Szabó János: Remek – és ravasz – kérdező vagy László, tehát meglepődnék! (Legalábbis, azon, hogy nem kéred a fönti „posztmodernes” két mondat kifejtését.)
Az időm kevés, amit egyáltalán olvasok, azt úgy és azért teszem, hogy tanuljak belőle.
Az első mondatom „megfejtése”: amit az elmúlt tizenöt évben olvastam – pontosabban a szerzőket -, mind a „példaképemnek” tekintem. Legutóbb például, a Te nagy-esszésorozatod újabb részét, de mielőtt nagyon büszke lennél, előtted a példaképem Benyhe János volt, és az Ő kiváló Dohogó-nyelvőrjárat könyvei, azt Ambrus Lajos Lugas esszé-trilógiája előzte, meg Viantól a Piros fű – bár utóbbi, nem igen volt ínyemre, sajna, a Tajtékos napokhoz hasonlót nem olvastam tőle, azóta se – és a fantasztikus Kalidasza költeményei (Tellér Gyula fordításában). Manapság sokat fáj a fejem, a túlzott töménység nem tesz jót az agyhelyemnek, ez okból a következő példakép, Terry Prathcett és egyik bolondos fantasy könyve lesz.
Gyerekkoromban nagy Bradbury, Simak, Sztrugackij és Tolkien – meg az Orwell, Zamjatyin, Huxley „szentháromság” -rajongó voltam, később a posztmodernebb Ransmayr, G. Grass könyvei tetszettek, máig nagy szerelmem a latin amerikai próza Borgestől Coelho-ig. De egyikük sem olyan példaképem! Ez a második mondatom lényege.
A zárójelest nem értelmezem.

Pete László Miklós: Tudtam, hogy Magadtól is elmondod. A XX. századi magyar prózaírók közül kiket tekintesz mesterednek?
Vasi Szabó János: Tömörkény, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Krúdy, Németh László több írása biztosan hatott rám. De, ha hirtelen mondanom kéne, mondjuk egy novella címet, amit most is „fejből” tudnék idézni, Barcs János Manzárdos ház-a ugrana be először.

Pete László Miklós: Imponáló névsor. Hiányolom Laczkó Gézát.

Vasi Szabó János: Csak a fantasztikus írásait olvastam, nagy nyelvbűvész volt, de azok alapján, nem mérhető az előbb említettekhez. (Sajnos, a nagy Rákóczi-regényét nem olvastam.)
Pete László Miklós: Semmilyen pártnak, brancsnak tagja nem vagy. Pusztán az irodalmi minőség hozott Neked ilyen sikereket, vagy van mögötte némi eltökélt marketing is?
Vasi Szabó János: Ha rápillantasz erre a korántsem teljes névsorra, néhány un. „kanonizáló” lapot is látsz. Azért, azokba, akármi nem kerülhet! Kell egyfajta személyes hang és minőség, a marketingnek is megvan persze a szerepe, hisz ilyen listával a következő lapok is hamarabb „nyílnak” az írások előtt.
Pete László Miklós: Egyik lap ad a másiknak?
Vasi Szabó János: Szó szerint nincs így, de pl. a nyírségi és kárpátaljai szépirodalmi lapok összetartanak, aki a Kelet felőlben elfogadott író volt, azt a Partium és az Együtt is szívesen látja. Ám az Irodalmi Szemlében szerepelni, nem jelenti automatikusan a Székelyföldben, Helikonban való szereplést, a Kapuban meg pláne nem.

Pete László Miklós: Mindenütt brancs alapon megy?
Vasi Szabó János: Vannak tiszteletre méltó kivételek! (Ja, a Kérdésedre nem válaszoltam: sajnos, többségében igen !!)

Pete László Miklós: Látod-e esélyét a kibontakozásnak?
Vasi Szabó János: Csak ismétlem magam, vannak tisztességes, az irodalmi igényesség alapján szerveződő lapok! Reménykedjünk, hogy az övék lesz a jövő.
Pete László Miklós: Említs néhány ilyet!
Vasi Szabó János: Több is van, bár ez erősen szerkesztő/főszerkesztő függő. Ahol széles látókörű, igazi – Vörösmarty tudását-jóindulatát idéző – literátor foglalja el azt a kényes posztot, színvonalas alkotással van remény a megjelenésre. Emlékszem, a nyolcvanhoz közeli életkorú Fónod Zoltán adta ki az Irodalmi szemlében az egyik „legfiatalosabb-provokatívabb” írásomat. A ma 86 éves Barcs János sokat segített anno, hogy a Kelet Felől folyóirat elfogadja sci fi stílusú disztópiámat; hatvanas/hetvenes éveikben járó nagy tapasztalatú irodalmárok – Vári Fábián László (Együtt), Brády Zoltán(Kapu), Laczkó András, Maczó János(Magyar Jövő), Deák Ernő(Bécsi napló) – jelentették meg sokszor kísérletező, a hivatalos kánonnak fityiszt mutató műveimet. Persze leginkább a negyvenes-ötvenes derékhad – a korosztályom – médiumaiban szerepeltem: Partium, NapSziget, Székelyföld, Föveny, Helikon stb. Meglepetés az olyan húszas/harmincas generációhoz tartozó társaság nyílt érdeklődése, mint a pár éve a felvidéken alakult, és szerintem nagy jövő előtt álló Opus folyóirat. De említhetem Beke Zsoltot is (Kalligram).

Pete László Miklós: Milyen manapság egy valóban független író élete Magyarországon?
Vasi Szabó János: Az attól függ, mi a foglalkozása, ha bölcsész, akkor tanít, vagy közszolga valamelyik hivatalban, ha mérnök, akkor multicégnél ténykedik, a többi – jómagam is ide tartozom – kétkezi munkából él, vagy munkanélküli. Független író nem él meg ma az irodalomból.
Pete László Miklós: Mégis, kik élnek ma az irodalomból?
Vasi Szabó János: Újságírók, szerkesztőségi munkatársak, alapítványi támogatottak, meg néhány pornó, krimi és egyéb lektűr író.

Pete László Miklós: Szerinted mi a baj a könyvkereskedelemmel?
Vasi Szabó János: Igazából ez a baj világtrend, a fajsúlyosabb irodalmat sehol nem kapkodják, a könyvkereskedelem pedig – gondoljunk bármi magasztost – mégis csak üzlet, az elmúlt rendszerben is kemény állami támogatás mellett adták ki a szépirodalmat.

Pete László Miklós: Csak ennyi lenne? A lektűrt veszik?

Vasi Szabó János: Azt olvasni: mindenki panaszkodik.

Pete László Miklós: János, az irodalom tehet-e róla, ha nem érdekli a népet?
Vasi Szabó János: Az „irodalom”, mint olyan, nem tehet róla, hivatásos korifeusai annál inkább!

Pete László Miklós: Ezt kifejtenéd?
Vasi Szabó János: Ha olyan írókat adnak ki a „nagy”, támogatott könyvkiadók, kiknek modern műveihez kisebb lexikongyűjtemény, ne adj Isten, világirodalmi szószedet kell. (Vagy, ha az opusban hosszú oldalakon az a főhős legnagyobb gondja, miként kenjen meg vajjal egy kétnapos kenyeret, aztán – rájőve, hogy nincs otthon parizer feltétnek -, hová ereszkedjen alá a művészet elefántcsonttornyából vasárnap hajnali egykor párizsiért, de közben eszébe jut, hogy hagyma is jól jönne az antibakteriális hatás miatt, viszont akkor reggel nem tudja nyelven nyalni a szerkesztőség titkárnőjét, aki két hónapja a szeretője ugyan, de szűzen fog férjhez menni, mert csak orál – és anál – áll szóba hímneműekkel – csak három kiadott könyvnél termékenyebb egyedekkel-  és így tovább; akkor mit várunk az átlag olvasótól;  kinek jó, ha középfokú végzettsége van és azt sem bölcsész szakon végezte, hanem gépész, cukrász, vagy marketinges, és különben is a főnöke naponta leordítja a fejét, a valutás-kölcsöne után – rezsit nem számolva – fejenként tízezer forint marad otthon a családnak, és a munkahelye körülbelül annyira szilárd, mint negyven napos esőzés után a löszfal Csolnokon…)
Csodálkozol, hogy nem érdekli a népet az irodalom?
Pete László Miklós: Az „elit” erkölcsösebb az egyszerű embereknél?
Vasi Szabó János: Nem erkölcsösebb, és ez inkább, az „egyszerű emberek” bírálata.

Pete László Miklós: Az elit talán erkölcsösebb az egyszerű embereknél?
Vasi Szabó János: Ismételni tudom: nem!

Pete László Miklós: Akkor miért „az egyszerű emberek bírálata”?
Vasi Szabó János: Régen, az elit erkölcse – társadalmi összekacsintással – lazább volt, mint amit az egyszerű embertől elvártak. Ma szemrebbenés nélkül utánozza bárki, amit a tévében lát, vagy a bulvárban olvas, nem szólhatunk rá semmit. Demokrácia van.

Pete László Miklós: Most demokrácia van?
Vasi Szabó János: Névleg az van.

Pete László Miklós: Mi a különbség névleges és valódi között?

Vasi Szabó János: Csak néhány hónapot élj, dolgozz nyugaton, és máris érzed a különbséget!

Pete László Miklós: Szerintem a népet érdekelné az irodalom – ha lenne.
Vasi Szabó János: Lehet, hogy nem a hagyományos módon, de még mindig olvasnak jó páran, pl. a netes honlapokon. Nekik érdemes lenne olvasható irodalmat közölni. De, amit most találni, érdektelen a többségnek.

Pete László Miklós: János sokkal többen olvasnak, mint gondoltuk. A fiatalok is. Lépten-nyomon látok olvasó fiúkat-lányokat.
Vasi Szabó János: És megnézted, hogy mit? Olvasni régen is olvastak, sokan, a filléres füzetek sora bizonyítja, némelyiknek megdöbbentően „modern” szerző listája volt. (Tolsztoj Aleitája is ilyen Tolnai-féle, zsebre vágható, könyvecskében van meg.)

Pete László Miklós: Nagyon vegyes. Keresik a minőséget. A kanonizált értékrend nem sokat segít nekik.
Vasi Szabó János: Igaz, nem segít.

Pete László Miklós: Még Esterházy is azt nyilatkozta vagy tíz éve, hogyha valaki ismét eltalálná a jambust, nagyot szólhatna. Számomra ez a posztmodern legkomolyabb önkritikája.
Vasi Szabó János: De csak akkor, ha hagynák neki, hogy széles nyilvánosság előtt közzé tegye azokat a jambusokat! Ki tudja, lehet, hogy volt már ilyen, csak idővel elnémult – mert „forráshiány” miatt, nem tudta szponzorálni magát -, s ezért nem hallottunk róla?!

Pete László Miklós: Mit nevezünk ma széles nyilvánosságnak?
Vasi Szabó János: Amibe úton, útfélen belebotlasz. Ki se tudod kerülni, médiának hívják.

Pete László Miklós: A médiumok sokszorozódása idején létezik még olyan, hogy „média”?
Vasi Szabó János: Igen, ezek összessége.

Pete László Miklós: A sok kevesebb, mint a néhány. Nem gondolod?

Vasi Szabó János: Csak néhányan gondoljuk így.

Pete László Miklós: Nem érdekli a népet az irodalom?
Vasi Szabó János: A média uralta, közvéleményt formáló erők se ez irányba működnek. Persze, vannak politikai kurzusok, amik kitermelik a maguk sztáríróit, de csak a jövő dönt arról, marandóak, vagy mennek a süllyesztőbe az alkotásaik.
Pete László Miklós: Vannak-e jelentős, a kanonizáltaknál jobb alkotások, amelyek még nem kaptak méltó figyelmet?
Vasi Szabó János: Biztosan vannak, de mivel nem kerültek a szélesebb nyilvánosság elé, kevesen ismerik őket.

Pete László Miklós: Kit ismernek sokan?
Vasi Szabó János: Elnézést, ha szólok, de rossz kérdés! Inkább, kit nem ismernek sokan? Például, Pete László Miklóst, Bodai Soós Juditot, Varga Tibort, Kovács Daniellát, Korponai Istvánt stbstbstbstb…

Pete László Miklós: Szerinted mikortól kell(ene) újraírni a magyar irodalom történetét?
Vasi Szabó János: 1914-től!

Pete László Miklós: Miért?
Vasi Szabó János: Azóta van saját – és nem bécsi kancellária által segített – hivatalos irodalomunk, minden korban voltak elhallgatott, tiltott szerzők szép számmal, az első világháború után mindezt saját magunk tettük/tesszük. Keveset rehabilitált közülük egy-egy szabadabb szellemű korszak. (Nem beszélve a Trianon utáni összmagyar irodalomról– na itt megint seggbe kínálnak majd egyesek, mert ugye a magyar irodalom terjedelme nem haladja meg a Lajta és Csap közti territóriumot –, minden más szlovák, román, szerb-horvát, osztrák és nyugati (?) litera. Ja, hogy magyar nyelvű is? De hisz az egy világnyelv, meg a „khazirem” nyelve…)
Pete László Miklós: Nem inkább 1918-tól, vagy 1920-tól kellene újraírni?

Vasi Szabó János: Akkor legyen 1918. (Plusz, mínusz pár év nem számít.)

Pete László Miklós: Milyen szempontokat kellene érvényesíteni az újraírásban?
Vasi Szabó János: Amit eddig is kellett volna, a művészi igényesség + társadalmi mondanivaló. Nem nézni, ki fia, borja az illető, hová tartozik, milyen politikai „felekezethez”. Amíg Wass Albertet lehet „legszórakoztatóbb fasisztának” titulálni (TGM) – és egy konzervatívnak mondott lap kritikusa még büszke is rá, hogy TGM eddig „leereszkedett” -, addig ne várjunk áttörést. (Nyugat már fél évszázada visszafogadta a megtévedt íróit: Celine, Ezra Pound, Bontempelli stb. a kánon teljes jogú tagja, mert amit „elkövettek” az irodalom terén mégiscsak minőség volt.)
Pete László Miklós: Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy elfogadom ezt a választ. Melyek lennének a legfontosabb átértelmezendő fogalmak?
Vasi Szabó János: Ez egy olyan széles kérdéskör, hogy maga is külön kérdezz-felelek játékot kívánna. Szakirányú képzettség, irodalomtörténeti összefüggések ismerete elengedhetetlen, ebben most nem szeretnék pár mondatos laza választ adni, mert szerintem is ezen bukik, vagy áll a közeljövő független magyar irodalma!

Pete László Miklós: Itt pedig a hangsúly a „független” jelzőn van, ugye?
Vasi Szabó János: Igen, azon van.

Pete László Miklós: Szerinted milyen fogalmakat kell újra definiálni?
Vasi Szabó János: Alább kimerítő felsorolást adsz, nem ismétlem.
 Pete László Miklós: A politika szempontok betolakodásánál már csak a brancs alapú „kritika” okozott nagyobb károkat az irodalmunkban. Hányféle kontraszelekció akadályozza nálunk a minőség elvének érvényre jutását?
Vasi Szabó János: Egyetértek. Az ideológiai elutasítást megértem. ( pl. a nyíltan kánonista-liberális Eső című lap szerkesztőjétől – néhány udvarias elutasítást követően –, magam kértem elnézést a „zavarásért”, mert – kicsit későn – utánanéztem a lapnak, és rájöttem: írásaim szellemisége nem kompatibilis a médiumukkal… Nem is volt belőle sértődés! ) Viszont, a konzervatívnak nevezett „nagy” lapoktól olyan slendrián, lenéző válaszokat kapni, mint amiről alább majd írok, nemcsak sértő, de „öngólgyanús” dolog. Amikor nyíltan éreztetik veled, mindegy mit művelsz, nem tartozol a „brancsba”, kívül tágasabb, olyan kontraszelekciót működtet, amit az interneten már egy írószövetségi tag is – Pécsi Sándor – érthetetlennek, sőt a jövőre nézve, károsnak bélyegzett.
Pete László Miklós: Mi a független irodalom feladata és funkciója, János?
Vasi Szabó János: Kell a friss levegő ebben a bepállott irodalomban! Az se baj, ha az új a tradíciókra támaszkodik. Akit nem köt díjkényszer, szekértáborok tüzének füstje nem borít be, mindig esélyesebb az újításra, kreatív alkotásra.

Pete László Miklós: A tradíció egy nép irodalmának az ütőere. Sohasem jelent mechanikus ismétlést, sem pedig visszalépést.

Vasi Szabó János: Így van, és senkinek se engedhetjük, hogy elszorítsa azt az ütőeret.

Pete László Miklós: Ki akarja elszorítani?

Vasi Szabó János: Ez a beszélgetés, jó részében, erről is szól.

Pete László Miklós: Ha van ellenség, minden hisztérikusabb. Az ellenség – göröngy a pályán. Hogyan őrizhetjük, és fejleszthetjük tovább hagyományainkat ellenségkép nélkül?
Vasi Szabó János: Nem kell ellenséget csinálni belőlük. Okosabbak annál, hogy nyílt lapokkal játszanak.  Nehéz megőrizni egy olyan hagyományt, amiről – tisztes kivételektől eltekintve – azt hallani úton útfélen, milyen alpári, elmaradott…

Pete László Miklós:  Az alattomossággal nem tudunk, és nem is akarunk kommunikálni, ebből engedniük kell. Ami az alpáriságot illeti, abból náluk több van, mint a magyar irodalom első ezer évében együttvéve.
A liberalizmus valahol vesztésre áll az idővel folytatott reménytelen örök küzdelemben, és ezt nagyon nehezen tolerálja. A hagyományos teszt – a becsületességgel és intelligenciával való összevetés – már azt mutatja, hogy a liberális eszmerendszer mai népszerű formája csupán ideológia. Ma már az intelligens liberális nem lehet becsületes, a becsületes liberális nem lehet intelligens, és ha valaki intelligens is, meg becsületes is – aligha liberális. Persze minden ideológia így jár előbb vagy utóbb. A magyar kultúra elleni alattomos betartásaik leplezik le őket a legkönnyebben.
Ettől függetlenül kötelességünk a liberális értékrend minden időtálló elemét továbbvinni, hiszen valamikor éppen a liberális értékek fémjelezték az emberiség fejlődését. A liberális szabadságjogok önmagukban csökevényesek, nem jelentenek valódi védelmet. Hiányoznak közülük azok, amelyek az egyént és az egyén autonómiáját gazdasági értelemben védelmeznék. Az otthonhoz való jog. A lakóhelyhez való jog. A munkahelyhez való jog. A tisztességes megélhetéshez való jog. És az emberi jogok köre még ezzel sem volna teljes, hiszen a személyes, a nemzeti, a nyelvi identitást még ezek sem érintik, sem pedig a személyiség megőrzésének jogát. Ezek nélkül a szabadságjogok még mindig a levegőben lógnak. Retorikus jellegük miatt amúgy is nehezen konkretizálhatók. Nem tudhatjuk, hogy a társadalmi változások milyen új szabadságjogok igényét vetik majd fel a jövőben.
Ettől függetlenül a liberális szabadságjogok mégiscsak valamilyen szabadságjogok, építkezni kell rájuk.
A szabadság fogalma természetesen problematikus, hiszen több benne a hiátus, mint a tartalom. Torzó, amelyet meg kell majd tartalommal tölteni, de ez csak fokozatosan lehetséges. A fentieket megfogalmazva már most ki lehetne egészíteni, de még akkor sem lenne a fogalom filozófiai értelemben teljes.
 A nép fordult el az irodalomtól, vagy az irodalom a néptől?
Vasi Szabó János: Nemrég elhunyt jeles költőnk, Videcz Ferenc úgy emlegette a mai kánonista literát, hogy köldöknéző irodalom. Milyen igaza volt! Különösen a posztmodern szerzők fordultak el az olvasóktól, de őket senki nem kényszeríti olvasható műveket alkotni, valamelyikük egy interjúban ki is mondta: olvasó? Az fölösleges! Az is igaz, hogy az ezredforduló utáni média erőteljesen a vizuális kultúra irányába indult, ami könnyebben befogadható – még olvasni se kell tudni…  A többször horribilis ár, legalábbis az átlagfizetéshez képest, az ünnepi, meg szülinapi ajándék kategóriájába juttatta a könyvet. A néppel, szerintem, amúgy is nehezen találja meg a kapcsolatot a mindenkori „hivatalos” irodalom. Az elmúlt negyedszázad számomra azt mutatja: szitokszó lett a – nem is oly rég még elismert – szociográfia, a népi írókkal rokonságot mutatni az alpári, bugris szinonimája; érdekes, mindez leginkább a baloldali irodalmi körökre jellemző! (Tisztelet a kevés kivételnek.)
Pete László Miklós: Mi a véleményed az említettek mögött rejlő általános degenerálódásról?
Vasi Szabó János: A köldöknézésnek ez egy előre látható hatása, az önmagunkba fordulás, a társadalom egészének vizsgálatát – csak szubkultúrákra bontva – lehetetlennek tartó posztmodern utóhatásai ezek. Ezért mozgolódik a mélységben néhány új – eltérő esztétikát valló – irányzat.

Pete László Miklós: Mennyire törvényszerű, hogy jönniük kell?
Vasi Szabó János: Mert már itt vannak, lapulva, vagy az internet nyilvánossága előtt, s ha a kánon nem vesz róluk tudomást, azért működnek, erodálják a megmerevedett építményt. Ide sorolom a Te kiváló esszéidet is! (Remélem, nem tűnik talpnyalásnak.)

Pete László Miklós: Nem tűnik, mert nem az. Azt hiszem, nem elég a megcsontosodottat erodálni, újat kell helyette építeni. Haszontalan már a „minden egész eltörött” nyafogás; ami eltört, nemcsak össze kell illeszteni, de ritmusba is kell szedni.

Pete László Miklós: A posztmodern mögött rejlő ideológiák egy része világvégét, egy része meg éppenséggel a történelem végét hirdeti.
Vasi Szabó János: Igen, és a károgás csak egy bizonyos pontig jön be az olvasónak, aztán eldobja jó messzire a könyvet, még akkor is, ha csak a könyvtárból kölcsönözte. Viszont itt lép be a képbe alapítvány-bácsi, s már meg is segítette anyagilag szegény szélütött alkotót. (Ransmayr Utolsó világának volt mondanivalója – ahogy Eliot Átokfölde, és az Üresek című líráinak is – az olyan posztmodern-szkeptikus számára is, mint jelen bejegyzés írója. Parti Nagynak viszont már a fülére aggatná a Fagyott kutyalábat, BDK Szembesülése pedig– azért írok regényt, mert el akarom mondani, mennyire nem lehet regényt írni – a nonszensz csúcsa. Akkor a T. Szerző, mért nem ment el lignit-bányásznak?)

Pete László Miklós: Talán azért, mert az valóban értékes munkával járna. Mikor jön el az igazi írók világa, Jánosom?
Vasi Szabó János: Pedig ott nem kell túl mélyre ásni. Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, de mit értesz azon pontosan: „ az igazi írók világa” ?

Pete László Miklós: Ha visszatér, illetve ha korszerűbb alapon fogalmazódik újra az Olvasóval szembeni felelősség.
Vasi Szabó János: Biztos vannak már ma is ilyen írók. (Például a rengeteg netes honlapon.)

Pete László Miklós: Szerintem egész író-és költőgeneráció lappang, vagy dolgozik csöndben – esetleg dilettánsnak minősítve. Részben emiatt hoztuk létre a Magyar Parnasszust.
Vasi Szabó János: Sok sikert kívánok Nektek!

Pete László Miklós: Ha egy kanonizált kultúra ellenkultúraként, az író ellen-íróként, a költő ellen-költőként viselkedik, ha a regény vagy a vers többé-kevésbé nyíltan bevallottan ellen-vers, vagy ellen-regény, ott előbb-utóbb jönnie kell az igazinak.
Vasi Szabó János: Az ellenállás ellenállása, hatás ellenhatás, termodinamika, meg hasonló sületlenségek. Meglátjuk, én már nem vagyok annyira bizakodó, mint négy éve.
Pete László Miklós: Miért nem?

Vasi Szabó János: Mert akkor – minden baj és bánat ellenére -, volt remény, hogy másként is alakulhat sorsunk, az országé; a Fénylő csillag című, egyébiránt „sötét tónusú”, írásom ezért érhetett happy end-del véget. Mára a reményt elsikkasztották, nem maradt belőle szinte semmi. (Olvastad a sorozat folytatásait? Nyomok (Magyar Jövő 2011/1), Lettres á l’a obscurité (Együtt 2012/5), Désert (?), egyik komorabb, mint a másik!)
Pete László Miklós: Igen, és el is keserít. Ha egy agyonpátyolgatott gazdaságivégzet-kapcsolat-tehetségű  ifjú pesti titán verejtékesen komor divatblődli szagú sablon-szalon-szörnyűségeit olvasom, nem nagyon érdekel, legfeljebb elmosolyodom rajta. Ha Te festesz komor képet, az rosszul esik. Jogunk van a pesszimizmushoz, János?
Vasi Szabó János: Még az olyan jó barát se kérheti, hogy hazudjak, mint a Tisztelt Kérdező! Ez van. Ez lett…
(Jogunk egyre kevesebb dologhoz van, sajnos.)

Pete László Miklós: Miért van az állítólagos szabadság korszakában egyre kevesebb jogunk?
Vasi Szabó János: Amikor a lélegzetvételt is leszabályozzák, elveszik a valódi önállóság.

Pete László Miklós: Szükségszerű, hogy a szabadelvűség előbb-utóbb zsarnokságba torkolljon?
Vasi Szabó János: Amióta Spárta és Athén hosszú harcában az előbbi győzött – igaz, közben maga is végkimerült -, a diktatúrák rövidtávon mindig hatékonyabb képződménynek tűnnek a mállatag, széthúzó szabadelvű demokráciánál. (A Szovjetunió széthullását ne értékeljük, az EU is járhat még így!)

Pete László Miklós: Nem igazán jó az analógia, a két szövetségi rendszer harca közepette Athén államrendje többször is megváltozott. A gond inkább a „demokrácia” kifejezés definíciójával van, hiszen ilyen értelemben még Augustus principátusa is – demokrácia. Vannak választott tisztviselők, a választások szabadok, és elvben a hatalmat is a választott magisztrátusok birtokolják. Augustus többé-kevésbé magánszemély, aki az államot védő hadsereget „szívességből” tartja fenn.

A demokráciának nevezett rendszerek zöme kulisszahomlokzat a zsarnokság valamilyen neme előtt. Mihelyt működési zavar támad, tüstént előbuggyan a „demokratikus” intézmények mögött rejlő diktatúra.  
A demokrácia politikai utópia. Gyakran teljes zűrzavar bújik meg mögötte. A rendszerváltás utáni években jelen voltam egy előadáson, ahol a szónok – valamelyik marxizmus-leninizmus tanszék korábbi üdvöskéje, utóbb érdemdús szabaddemokrata – Horthy rendszerét így minősítette: „Korlátozott demokrácia”. No comment.
A demokrácia-diktatúra antinómia nyilvánvalóan propagandisztikus, a lényeget elkenő gondolati struktúra.

Pete László Miklós: A kánon nagyurai miért félnek betegesen minden olyasmitől, ami populáris? Vagy ami „populista”?
Vasi Szabó János: A néptől mindig félni kellett, ha valamit a feje fölött, suskus révén kreáltak. Az irodalomban mért lenne más ez az örökkön való törvényszerűség?

Pete László Miklós: Lehet-e ma igazán maradandó irodalmat teremteni nem-populista alapról?
Vasi Szabó János: László, ez egy őszinte interjú, Te is megírod, ami a válaszaimban nem kóser Számodra, és az arányosság elvén én is ezt teszem: nem tetszik, ahogy a populista irodalmat emlegeted! Szerinted Sinka, a fekete bojtár populista volt vagy inkább népi? (Vagy Szabó Dezső, Németh László és még sokan mások? Mert én rájuk gondolok, amikor népi gyökereket emlegetek, természetesen nem az egyszer volt, hol nem volt tanyasi műromantikát, hanem a huszadik/huszonegyedik századi lakótelepek, külvárosok munkás-negyedeinek, apró falvainak, kispolgárainak vagy egyszerű linkóci Kakukk Marcijainak életét. A válaszom egyébként: nem, az írásaim – még a sci fi alapúak is – alulról építkeznek, nem légvárak.

Pete László Miklós: Én csak élezni akartam a kérdést, mert ma „hivatalosan” minden népi – populista. És ami populista, az szinte első számú közellenség. Egyébként sok minden azon fordul meg, hogy az „elit” amelyet a jelenlegi hivatalos irodalom szolgál, céljai hasznosságában képes-e meghaladni a hétköznapi ember céljainak hasznosságát. Szerinted?
Vasi Szabó János: Ahogy Amerikában kitépik a májad a rabszolgák utódai, ha niggerezed őket, munkások, parasztok kölkétől ne várd, hogy sokáig tűrje a populistázást. (Sőt, germán ősök ellenére, a fasisztázást sem!)
Ma az elit célja akkor találkozik a hétköznapi emberével, amikor el akar adni neki valamit, vagy szavazatokat akar szerezni.

Pete László Miklós: Mennyire elit az „elit”?
Vasi Szabó János: Ha a közszereplésüket, tudható magánéletüket nézed, nem „elitebbek” nálunk.
Pete László Miklós: Magam az elit celeb-erkölcsét sokkal pusztítóbbnak tartom az összes gazdasági megszorításnál és egyéb ökörségnél.
Vasi Szabó János: Én is.
Pete László Miklós: A média egyértelműen a celeb erkölcsöt próbálja a társadalomra oktrojálni. Érhet el sikert?

Vasi Szabó János: Ebben már sikert ért el. (Alább lesz hosszabb példabeszédem, most nem nyújtanám a személyesen tapasztaltakkal a beszélgetést.)

Pete László Miklós: Nem hinném, hogy igazi siker volna. Ha siker, nagyon önveszélyes siker.

Vasi Szabó János: Bizony.

Pete László Miklós: Nem gondolod azt, hogy komoly fordulat előtt állunk?
Vasi Szabó János: Egyre több jel mutat arra, hogy a hetvenes évektől a magyar irodalomba kiáradó neoavantgárd, minimalista litera és posztmodern stílusok egygenerációs mozgalmak. Bár még mindig kritikusok, irodalomtörténészek hada igyekszik lefékezni az újabb stílárnyalatok előre törését, a szélirány érezhetően változik. Kelemen A. cikke a kilencvenes évek végén a Korunkban, Vilcsek B. megállapítása a beat-neoavantgárd guru Zalán T. mai lírájáról, de mindenek előtt a közelmúltban, dr. Árpás K. tollából megjelent esszék bizonyítják, ideje van az új idők új dalainak.  dr. Árpás a Föveny folyóiratban közölt cikkében, két jól elkülöníthető irányzatot vél felfedezni: a neoszecessziót és mellette, vele versenyben, a tradicionalizmust. Idézem:„A „neoszecesszió”
Az új irányzat az elektronikus média térhódításával és dominanciájával jelent meg – legalábbis Magyarországon, a magyar művelődés- és kultúrtörténetben. Az irodalom művészeti ágban összekapcsolódott a sztenderd nyelvhasználat dominanciájával.
Az elnevezés egyedi; azért választottam ezt, mert a 19. század végének piacosodott
kultúráját idézi. Hogy az újként azonosított irányzat világképét tekintve mennyiben tekinthető megújulásnak, lázadásnak, azt a posztmoderntől való elszakadásnak és a megelőző neovantgárddal, sematizmussal/szocialista realizmussal és a nacionalizmussal összefonódott népiekkel való szembefordulásnak tekinthetjük. A fogyasztói társadalom globalizmusa és kozmopolitizmusa összefonódik a társadalmi egyén fogyasztóvá való degradálásával. A fogyasztónak nem kell gondolkodnia, alkotnia, csak hitelt felvennie és vásárolnia az elektronikus média reklámjai által manipulált igények szerint.

A „tradicionalizmus”
Egyszerre van jelen a fiatal generáció „norma-sértő” művészi felfogása és a szembefordulás
az elektronikus média uralta értékfelfogással. Úgy gondolom, hogy visszatér az elitkultúra
felfogás, amely a művészetközpontúság mellett a hagyományok tiszteletét tartja elsődlegesnek. Ebből vezetem le az elnevezés magyarázatát is. A kialakuló művészi felfogás előzményének tekinthető először a huszadik század neoklasszicizmusa. Az értéktisztelet mellett érvényes a XIX. századi „líra forradalmának”(preraffaeliták, parnasszisták, l’art pour l’art) nevezett szakmai igényesség, amelyből kialakult a szimbolizmus és az impresszionizmus. A formatisztelet és a szabályok érvényesítése visszanyúlhat a klasszicizmusig. Az emberábrázolás fontossága egyszerre kapcsolódik a realizmushoz és az ún. humanista reneszánsz esztétikai felfogásához. Az emberábrázolás fontossága versenyképessé tesz a neoszecesszióval – itt is a hétköznapi világ és az átlagember áll a középpontban, de nincs alárendelve a fogyasztói igényeknek. Így lesz önálló művészi felfogássá – hasonlóan a neoszecesszióhoz minden művészeti ágban jelentkezik.”
Pete László Miklós: Szerinted mennyire találó ez a helyzetértékelés?

Vasi Szabó János: Az egyik legtalálóbb helyzetértékelés, amit manapság olvastam.
Fellelkesülve két korábbi, sikeres novellámat – amúgy is sorozat részei – összegyúrtam, ebből lett a Két tradíció.

Pete László Miklós: Nem nagyon kedvelem a leegyszerűsítő címkeragasztást. Szerinted mi melyik izmushoz tartozunk?
Vasi Szabó János: Az írásaim – legalábbis az újabbak – a tradicionalizmushoz sorolhatók.

Pete László Miklós: Értem, amit erről mondasz, el is fogadom, egyet is értek vele, de azért ez a megfogalmazás egy kissé hiányos. Nem gondolod?
Vasi Szabó János: Ez nem egy nagymonográfia része, csak egy cikké, maga a szerző is arra buzdítja az ítészeket: gondolják tovább, szélesítsék, részletezzék, ő nem érzi magát kompetensnek a téma teljes kibontására. A vázlat viszont kész, ismerek én is remek esszéírót, aki némi munka-ráfordítással, sokat csiszolhatna rajta…

Pete László Miklós: Ez célzás akar lenni?

Vasi Szabó János: Persze!

Pete László Miklós: Te mivel egészítenéd ki?
Vasi Szabó János: Ha okosabb lennék nálad, se tudnék jobb tanácsot adni: folytasd úgy, ahogy eddig tetted, jó úton jársz!  (De nem vagyok.)

Pete László Miklós: Köszönöm! Egyik alaptézisem – amit majd ezután fejtek ki – hogy a szabadság nem a „felismert szükségszerűség”, hanem a tudatnak a világgal és önmagával szembeni felelőssége. Erről mit gondolsz?
Vasi Szabó János: Cinikus posztot olvastam erről.
Kérdés: Miért adott Isten az emberiségnek szabad akaratot?
Válasz: Hogy gond nélkül teli tölthesse lelkekkel a poklot.
Tanult honfitársaink itt tartanak. (Bár, ütős a szöveg.) Szomorú…

Pete László Miklós: Ez a válaszod?
Vasi Szabó János: Nem vagyok cinikus értelmiségi, nem ez a válaszom. Az ember felelős minden cselekedetéért, és – hitem szerint – lesz is Bíró, aki rákérdez: ezt mért tetted, fiam/lányom?

Pete László Miklós: Magam inkább kiegészíteném ezt, esetleg saját szájízem alapján értelmezném – nem szeretem a címkeragasztó izmusozást.
Vasi Szabó János: Akkor kedves László, hajrá! Csapj a lovak közé! Előbb-utóbb ez is megtörténik majd, ha a neoszecesszió és tradicionalizmus a posztmodernnél erőteljesebb alkotások sorát hozza világra. Fordulni fog a szélirány!
Pete László Miklós: Nem nagyon tetszenek a kifejezéseid, de kiindulópontnak talán nem rosszak. Szerintem nem csupán új poétikát kell létrehoznunk, de újra kell definiálnunk olyan fogalmakat, mint szeretet, szerelem, emberség, hazafiság. Leginkább ezeket. Erről mi a véleményed?
Vasi Szabó János: Az alkotói szabadság – számomra – azt jelenti: úgy alakítasz bármit, ahogy tehetséged, tudományod engedi, megkívánja. Kiváló esszéket olvastam Tőled, nem lesz gond, egy másik címkét találnod, a lényeg maradjon. (Persze, csak ha belevágsz.)

Pete László Miklós: Belevágok – Te azonban kitértél az érdemi válasz elől.
Vasi Szabó János: Nem tértem ki, szerintem ebben is egyetértünk.
Pete László Miklós: Úgy érzem, a jó líra manapság nagyon aktuális (lenne). Szerinted?
Vasi Szabó János: A jó líra mindig aktuális.

Pete László Miklós: Nem tehetem meg, hogy ne vágjak bele.
Vasi Szabó János: László, ez számodra – bocs az élesebb hangért: kötelező! Minden adottságod, tudásod meg van hozzá – amíg én csak a holdat ugatnám.

Pete László Miklós: Óriási felelősséget teszel rám.
Vasi Szabó János: Te elbírod, László! Ebben biztos vagyok.

Pete László Miklós: Miből gondolod?
Vasi Szabó János: Mert olvastam – ez itt a reklám helye! – a kiváló Szerelem és líra esszésorozatot. Ott, a Forsyth saga-i méretek mellett is jól látszik: felkészült, ambiciózus esztéta vagy. Érdemes lenne folytatnod, s ha úgy érzed, elölről kezdeni ezt a dolgot, mert, mint írtam, előbb-utóbb valaki úgyis belevág. Tán kisebb tehetséggel, mint a Tied, s ez egy forrásban lévő, új litera-i áramlatnak nem biztos, hogy előnyére válna.

Pete László Miklós: Sok vágással dől le a nagy fa. Mindenképpen folytatom. Szerinted mi hiányzik az eddigi részekből?
Vasi Szabó János: Szerintem a témát – szerelem és líra – bőven, nagy szakértelemmel taglalod. Ám az előbbi – posztmodern vetélytárs – stílusirányzatok esztétájának lenni bizonnyal sokkal szélesebb nézőpontot kíván, de ez szerintem adva van Nálad, hisz az említett nagy-esszésorozatban  bátran elkalandozol az esztétika más síkjaira is.

Pete László Miklós: Muszáj. Előbb a szerelem és a líra mai fogalmát kell tisztázni ahhoz, hogy a kanonizált költészetet igazán mérlegre lehessen tenni.
Vasi Szabó János: Helyes irány, de aztán, tessék a próza földjére is eljutni, azt is kíváncsian várom!

Pete László Miklós: Meggyőződésem, hogy a líra vidékein kell kezdeni.

Vasi Szabó János: Ott bizony!
Vasi Szabó János: Ott bizony!  (De ma a nagyobb, ismertebb területe a literának a próza, azt vétek – hiba – volna kihagyni! Ma sokkal többen olvassák, még ha bugyuta lektűr is, mint a verset.)

Pete László Miklós: Mert a líra már régen elveszítette a közönségét. Szégyen, hogy főleg dalszövegek szorították ki. Ezért (is) kell ott kezdeni. Szerinted mikor illant el a kánon valóságérzete?
Vasi Szabó János: A hetvenes évektől.

Pete László Miklós: Mert?
Vasi Szabó János: Alant fölsorolom a mai kánon oszlopait. A minap kezembe került az Akadémiai kiadó 1980-as kiadványa, az 1965-78 közti új irodalmi generációról, életrajzokkal, az elkészült művek elemzésével, a lista, demokratikus ellenzék ide, vagy oda – s kihúzva az azóta elhunytakat -, ugyanaz.

Pete László Miklós: Nincs új a Nap alatt? Gyanítom, az élet egyéb területein is ez a helyzet…
 A fentebb említett „egygenerációs” mozgalmak esetleg egydimenziósak is?
Vasi Szabó János: Ha a posztmodern egyeduralmára gondolsz, akkor igen.

Pete László Miklós: Milyen szférákban jutott egyeduralomra?
Vasi Szabó János: Érdekes, de a litera teljes vertikumában, nézz körül: líra, próza, esszé mind azt ismétli.

Pete László Miklós: Nem törékeny ez az egyeduralom, Jánosom?
Vasi Szabó János: Ezt a recenzió részletet tíz éve lehetett olvasni az Alföld című kanonizáló lapban – vajh, milyen stílű könyvről? -:  „Egymást éri a sok apocope (némberekér’, magamba’bagzok, setétlő ágyékokba’ jártam, malacolnánk na mér’ ne, Ód, stb.), epenthesis (szahar, makaronni) és inverzió (A szegény kis panasz gyermekei), amelyek hangalakjukkal nem csupán idegen és saját szövegek között teremtenek kapcsolatot (pl. Ód — Óda; szahar — Szahara), hanem a szociokulturális nyelvi formációk kiterjesztésével a humor és az irónia forrásivá is válnak. Ugyanez történik, mikor a Hümér-maszkot viselő beszélő öntükröző modorosságaival („ó, anyám, / te bolhás csillag, köhögő magány!” — Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába) a fűzfapoéta „költői” vénáját teszi megmosolyogtatóvá. A Szappan-reppben is fellelhető a fenti funkcionális hibaleltár egyik eleme („légy igaz polgári béka a tóba’!”), hogy még számos locusba vetítse előre a detractio eme hatásos fonológiai alakzatát… ecetetrá, ecetetrá…”  Azt csicsergik, arrafelé ma sem jobb a helyzet.

Pete László Miklós: Több tucat hasonló baromságot gyűjtöttem be a készülő nagy tanulmányomhoz. Egy részük ugyanezt a szerzőt méltatja ugyanilyen elvontubulka-stílusban. A posztmodern esztétikai tanulmányok állandóan a költészet felszámolásáról beszélnek. Erről mi a véleményed?
Vasi Szabó János: Egyetértek a posztmodern költőkkel! Csak azt kérem, a felszámolást saját műveikkel kezdjék!
Pete László Miklós: Az ember felelősségének filozófiai vetülete a szabad akarat. Az újkorban az vele a fő probléma, hogy ellentétes a piaci ideológiákkal. A piac demagógiája arra igyekszik bennünket minél több szinten rábeszélni, hogy ne akarjuk kezünkbe venni a sorsunkat, mert a mindenható piac megteszi ezt helyettünk. Ez talán a modern kultúra legnagyobb és legmélyebb ellentmondása. Hol a kiút?

Vasi Szabó János: A liberális-piaci- demokrácia, innen vizsgálva, egy Möbius szalag, nincs belőle kiút. Azt hallani: a társadalmi fejlődés csúcsa, innen nincs hova tovább. (Bár, akik ezt ismételgetik, huszonöt éve a kommunizmusra is ezt oktrojálták.)

Pete László Miklós: Hogy a „létező demokrácia” a fejlődés csúcsa lenne, az ellen a posztmodernizmus legjobb gondolkodói is tiltakoznak. A hétköznapi életben szerintem az a piaci demagógia legnagyobb veszélye, hogy „az anyagi siker mindent felülír” irányba fertőzi a józan paraszti észt.

Vasi Szabó János: „Hogy a „létező demokrácia” a fejlődés csúcsa lenne, az ellen a posztmodernizmus legjobb gondolkodói is tiltakoznak.” Erről a megjegyzésedről jut eszembe: nemrég, kis hazánkban „garázdálkodott” az egyik aktuális „csillag”, a francia díj-halmozó Houellebecq – aki szerint pl. a halál csak technikai probléma -, no, még az ő regényeiben is olyan megjegyzések vannak, mint: az ötvenes évek bécsi akcionistái a közös ősét képezik a hatvanas évek hippijeinek és a kilencvenes évek sorozatgyilkosainak, és egyenes út vezetett az egyre erőszakosabb és brutálisabb cselekedetek felé. (Elemi részecskék) Másutt azt írja, hogy az erkölcsi értékek fokozatos pusztulása a ’60-as, ’70-es, ’80-as, majd a ’90-es években logikus és elkerülhetetlen volt: „Miután kimerítették a szexuális élvezeteket, a megszokott erkölcsi kényszerektől megszabadult egyének a kegyetlenség szélsőségesebb élvezetei felé fordultak.”

Pete László Miklós: Létezhet-e komoly művészet erkölcsi alap nélkül?
Vasi Szabó János: Nem létezhet, de az erkölcsi alapot mindig ügyesen hozzá lehet igazítani a mondanivalóhoz. Bedobhatsz te emberekkel teli szórakozóhelyre egy levágott, gőzölgő, véres bikafejet is, ha az okosak másnap elmagyarázzák az esztétikáját a tettednek. És lehetsz tisztességesen élő, dolgozó, többgyermekes családfőként is bugris, aki mit sem konyít a magasabb/mélyebb „ideákhoz”.

Pete László Miklós: Az ilyesmihez nincs erkölcsi alap. Még a médiafölény sem adhatja meg.
Vasi Szabó János: Pedig az elmúlt száz év több „nagy” művészi mozgalma indult így. (Übüsködő ökörséggel.)

Pete László Miklós: Nem is vertek mély gyökeret a közönség előtt, leginkább az adminisztráció élteti őket. Fognak emlékezni rájuk?

Vasi Szabó János: Amíg a kulturális infrastruktúrában benne vannak, mindig lesz, aki emlékezteti rá a közönséget. (És azért tegyük hozzá, van egy jól kiépített rajongói-hálózatuk, hisz Nádas, Kertész, Parti Nagy könyvei előbb utóbb elfogynak – Spiróval kapcsolatban, említ a kritika, húszezres eladott példányszámot is -, ezek is tények, bár, ha nem őket favorizálná az adminisztráció, lehet, az értelmiség eme része, mást olvasna.)
Pete László Miklós: Az utolsó tagmondataidban a lényeg. Érdemes lenne a meglévő sznobizmus helyett új sznobizmust teremteni a sznobok megnyerése érdekében?

Vasi Szabó János: Erre rövid a válaszom. Sznobizmust nem!

Pete László Miklós: A felsoroltak közül messze Spiró ír a legjobban. A többi? Olvassa őket, akinek ez tetszik. Az egy dolog, hogy kik vásárolják, de olvassák is? Szerinted kik olvassák?

Vasi Szabó János: Értelmiségiek, de arra nem mernék esküdni, értik is, amit olvasnak?!

Pete László Miklós: Elszántan olvassák, és harsányan hirdetik, hogy olvasták. Miért az értelmiség egyes tagjai veszik észre mindig utoljára, hogy meztelen a császár?
Vasi Szabó János: Ezt tőlük, házon belül, kéne megkérdezned. Nem tartozom közétek – igaz, sznob se vagyok -, nem tudom, mit gondoltok erről. Olvasni a különböző fórumokon az egekig magasztaló értelmiségi véleményeket, de kevés van igazán megindokolva. Az ajnározás, sokszor lóg a levegőben…

Pete László Miklós: Az mindig. Gyakran ugyanazon érvekkel dicsérik a saját tábor csinálmányait, amelyekkel másokat elmarasztalnak. A poétikai zűrzavar szinte apokaliptikus. Mit nevezhetünk ma itthon hivatalos irodalomnak?
Vasi Szabó János: Kertész, Nádas, Esterházy, Spiró, Konrád, Krasznahorkai, Parti Nagy, Tandori és társaik által írt, bármilyen szöveg.

Pete László Miklós: Ezek egyikének valamelyik írásáról néhány éve egy ügyetlen „ítész” azt írta, hogy fércmű lenne, ha „valaki az utcáról” hozta volna, az illető szerzőtől meg remekmű. Mi a véleményed a hasonló parttalan szubjektivitásról?
Vasi Szabó János: Azt hiszem, tudod, miről beszélek;– évekkel ezelőtt – az írószövetség egyik prominens lapjának ifjú szerkesztője, elhajtott a mezőre legelni az egyik elbeszélésem okán. A szépséghiba csak az volt, hogy mindez a beküldés után másfél évvel történt, mikorra a nevezett írást több mint fél tucat országos – és határon túli – lap már kiadta, és legalább olyan jeles a névsora azoknak a médiumoknak, ahonnan vissza kellett hívni – a hirtelen sok – megjelenés miatt. Mikor az úriember szembesítve lett lenéző kritikája „előzményével”, elhallgatott, azóta se hallani felőle. (Igaz, a Magyar Naplóba nincs értelme többé írást küldeni, mert ott a jelentkezésre süket csönd a válasz…) Ez van.

Pete László Miklós: Ami belterjes – az belterjes. Régebben a magyar irodalom kifejezetten folyóirat-irodalom volt. Most mi a helyzet?
Vasi Szabó János: Most is az. Ha megnézed az Írók Boltja folyóirat listáját – ami korántsem teljes, olyan kiváló lapok hiányoznak, mint a Bécsi Napló, Együtt, Muratáj, Várad stb. – hatalmas a választék, mindenki talál valamilyen médiumot, ahol megjelenhet – elvileg.
Pete László Miklós: Úgy érzem, több a folyóirat, mint az olvasó.
Vasi Szabó János: Ez biztosan így van. De vannak támogatott lapok, amiknek alig van olvasójuk és vannak olyanok – mint a Kapu -, amiket a nyolc szűk esztendőben, s jobbára ma is, az olvasótábor tart el.

Pete László Miklós: Valamikor előfizetéses rendszerben indítottak irodalmi lapokat. Időnként eszembe jut, hogy talán ez az egyik lehetséges megoldás.
Vasi Szabó János: Az valóban jó megoldás volt.

Pete László Miklós: Most is az lehet, ha sikerülne megszervezni hozzá a közönséget. Hol van ma a magyar nyelvű irodalom igazi súlypontja?
Vasi Szabó János: A folyóiratokban, ott műhelymunka, is, folyik.

Pete László Miklós: Mennyire korszerű ma egy irodalmi folyóirat, János?
Vasi Szabó János: Rengeteg folyóirat van, egyik korszerűbb, mint a másik! (Nem húzol csőbe, László!)

Pete László Miklós: Arra ne végy mérget. Mitől lehet ma korszerű jelenség egy folyóirat, János?
Vasi Szabó János: Találgatok: szép mellű lányok vannak a címlapon?
Pete László Miklós: Az már szokványos. Mitől lehetne korszerű?

Vasi Szabó János: Azt nem lehet „megszokni”… Ma korszerű a Kapu épp úgy, mint az Opus, vagy a kárpátaljai Együtt folyóirat. Miért? Mert olvassák őket, érdekli az irodalomkedvelő közönséget.

Pete László Miklós: Mennyire zárt a folyóiratok világa? Van közönségük?
Vasi Szabó János: A fölsorolt – különösen a külhoni – lapoknak van közönsége, a határon túli magyarok az identitás megőrzés részének tartják az anyanyelven olvasható irodalmat is. (Például a Székelyföld utolsó lapjain az előfizetőik hosszú sorát találni, a világ minden tájáról!)

Pete László Miklós: Itthon hogyan lehetne ezt elérni?
Vasi Szabó János: Itthon nincs különösebb szükség olvasókra, elég néhány jól megcélzott NKA, Bethlen-alapítvány pályázat. Keresni kell az önkormányzatnál irodalomkedvelő ismerőst – esetleg, beválasztani a szerkesztőségbe is, az se baj, ha sokmilliós sikkasztás gyanúja lengi körül -, aki megnyit helyben néhány pénzcsapot, meg hasonlókat ügyeskedni. Hosszan lehetne sorolni. Máris élni, virulni fog a lapod, tán még némi „honort” is tudsz fizetni a jól kiválogatott szerzőidnek.

Pete László Miklós: De ez valamilyen értelemben mégis álirodalom, nem?
Vasi Szabó János: A jövő eldönti, mire megy az irodalmunk ezzel a beszűkült, elitistának gondolt módszerrel.
Pete László Miklós: A jelen nem mutatja, mire megy?
Vasi Szabó János: A jelenben még azok a vélemények mérvadók, amik ezt indokoltnak, sőt szükségszerűnek tartják.

Pete László Miklós: Miért lennének mérvadók?
Vasi Szabó János: Mert a hivatalos irodalom korifeusai szólnak emígy. Mi vicsoroghatunk rajtuk, de egyelőre, nincs sok eredménye. Ám ha az a bizonyos szőnyeg eleget lesz rángatva alattuk, tán lejjebb adják.

Pete László Miklós: Lehetnének-e még feljebb, mint most?
Vasi Szabó János: Voltak, mikor közülük került ki – nyolc évig – az egyik legmagasabb közjogi méltóság.

Pete László Miklós: De az is kanonizált szerző volt, aki leírta ezt a rosszmájú mondatot: „Csehországban köztársasági elnököt csináltak egy íróból, nálunk meg egy köztársasági elnökből akarnak írót csinálni.”

Vasi Szabó János: Meg az is – méghozzá bátor író -, aki, Kertész kapcsán, le merte írni: még mindig nincs magyar Nobel-díjas literátor!

Pete László Miklós: Ha az állampolgárságot nézzük, van; ha a nyilatkozatokból tükröződő identitást – nincs.
Vasi Szabó János: Utóbbira gondolhatott.

Pete László Miklós: Hol és milyen közegben mérvadók a hivatalos irodalom személyiségei saját körükön kívül?
Vasi Szabó János: A saját körük most a hangadó, ez pártfüggetlen megállapítás. Hogy hol: a kánonban, a médiában, a komolyabb internetes Literákon, a kulturális alapnál, alapítványoknál, a szerkesztőségekben, a könyvkiadók döntést hozó pozícióiban, a kulturális tárca hivatalában, soroljam még?

Pete László Miklós: Igen, az infrastruktúra. Látszólag elsöprő a fölénye. A közönség köreiben Szerinted mindezeknek együtt mennyi a befolyásuk?
Vasi Szabó János: Szóltam a médiáról, az internetes – jobb – portálokról, könyvekről, lapokról. Valahol a közönség is ezen az úton találkozik – már ha készakarva ki nem kerüli – az irodalommal. Aki ezt uralja, az ízlést is alakíthat, ha hagyják neki.

Pete László Miklós: Szerinted most alakítja? Minden hatalma megvan hozzá.
Vasi Szabó János: Igen, alakítja, hisz ki kerüljön a kötelező tananyagba – az átlag ember hatvan-hetven százaléka ekkor találkozik utoljára szépirodalommal –, azt a mindenkori  kulturális kormányzat dönti el.
Pete László Miklós: Igen alacsony ma a tananyag hatásfoka, János. Még a sznob körökben sem ismerik legtöbbször a kötelező rajongás tárgyait. És – legalább akkor mértékben termeli ki a maga ellenzékét. Alakíthat-e valódi közvéleményt egyáltalán? Nem kellene ahhoz tartalom is?

Vasi Szabó János: Ma mindent el lehet adni, ha eleget harsogják a füledbe, hogy nem érdemes a „portéka” nélkül élned, és megfelelően csomagolják.

Pete László Miklós: Ezek szerint kulturális manipuláció folyik?
Vasi Szabó János: Igen, de ez világjelenség.

Pete László Miklós: Mára azonban már az emberek zöme nem vevő rá, nem gondolod?
Vasi Szabó János: A zöme még mindig vevő rá.

Pete László Miklós: Szerintem a zöm már semmire se vevő. Legfeljebb a piára, János

Vasi Szabó János: Azt ma már nem is kell venni, az ügyesebbje maga is kifőzheti, erjesztheti, otthon. (Két éve készítettem – segítséggel – ágyas-meggy pálinkát, aki kóstolta: dicsérte! )

Pete László Miklós: Nem gondolod, hogy itt a szemünk előtt voltaképpen egy önmaga ellentmondásai mentén a teljes abszurditás csődjébe torkolló, erkölcsileg degenerálódott, a globális tőke alamuszi ideológiájává züllött, haldokló világnézet gusztustalan végvonaglása folyik?
Vasi Szabó János: Hát, ezt szépen megaszontad! A válaszom: igen!

Pete László Miklós: Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből a halálvonaglásból?
Vasi Szabó János: Hogy a zombik a halál után is elég jól elélnek.

Pete László Miklós: Te félsz tőlük?
Vasi Szabó János: Hívő ember lelketlen halottaktól nem fél.

Pete László Miklós: Ha egy irodalom lélekben halott, akkor a napjai meg vannak számlálva, nem?
Vasi Szabó János: Mondanám, hogy igen. Csak ez a sok zombi itt köröttünk, és a szaguk….

Pete László Miklós: Zombi-fóbiád van?
Vasi Szabó János: Nincs. Attól még nem kell szeretnem őket. Egyetlen fóbiám, a kétoldali tériszonyom, s ez egy tizenöt éves sudár fa metszése közben – különösen, ha a böjti szél még himbálja is az ágakat –, igen kellemetlen.

Pete László Miklós: Van, aki a jelenlegi összes kanonizált irodalmi irányzatot „irodalmi tériszony” kifejezéssel jellemzi.
Vasi Szabó János: Irodalmi tériszony – ez jó, tetszik!!

Pete László Miklós: Merthogy begubózott mindenféle értelemben. Nyelvben, filozófiában, hatókörben, poétikában, mesterségbeli igényességben. Még erkölcsben is. Nem gondolod?
Vasi Szabó János: Igazad van.

Pete László Miklós: Vajon milyen megfontolásokból választ Vasi Szabó János science fiction témát?

Vasi Szabó János: Megszokásból? De félre a tréfát, egy kiváló kritikából szeretnék idézni, a szerző helyettem is megadta a választ:
„A scifinek nagyon komoly érdemei vannak a huszadik századi irodalomban; szinte egymaga vállalta dilettáns elvek érvényre jutása idején, az epika céhbe, elitbe, szektákba, olvashatatlanságba, kisszerűségbe, anti-irodalmi poétikákba zárkózása idején az olvasóközönség fenntartásának mérhetetlen felelősségét, az irodalom-alattiság demagóg ódiumát, és a valódi irodalom-alattisággal való küzdelmet, technicizált védőernyője alatt menedékre lelhetett az emberi literatúra egyik legnagyobb értéke, a MESE.”  Talán ismerős…
Pete László Miklós: Hivatkozott köszöni a hivatkozást. Vajon a scifinek még napjainkban is van ilyen szerepe?

Vasi Szabó János: Gonosz manóként, ismét a fenn említett remek kritikából idéznék:” A scifi azonban a hősi korszak elmúltával manapság utóvédharcát vívja, megújulásra vár. Teljes meghasonlottságban él. Egyik kezével görcsösen kapaszkodik a régi dicsőségbe, a másikkal azonban a hivatalos irodalmi kánon után kapkod, mintha annak a szekerén lenne hely a számára…” A legvisszataszítóbb példák közt említem az M. John Harrison nevű angol szerző „Fény” című, olvashatatlanul posztmodern-seggnyaló regényét. Ezen egy Ransmayr vagy Rusdhie kaliberű szerző csak röhögne egy jót. Itthon persze nem ilyen rossz a helyzet, a lektűr múlt kötelezően szórakoztatás centrikussága – szerencsére – visszariasztja az ilyen élvezhetetlenül művi alkotások létrejöttét. Egyelőre…

Pete László Miklós: Van-e, illetve lehetne-e a scifinek valami pozitív jelentősége a mai magyar literatúrában?
Vasi  Szabó János: Mivel a mai hivatásos science fiction-t nem ismerem, csak az írószövetségben tartott összejövetelekről tudok, azok azt mutatják, megvan a scifi iránt az érdeklődés, ám attól még messze van a műfaj, hogy olyan elfogadott legyen, mint pl. Kuczka idejében. Akkoriban egy Galaktikából lehetőség volt a „magasirodalom” irányába elstartolni: Apáti Miklós, Szentmihályi Szabó Péter, Tőke Péter neve ugrik be hirtelen.
Pete László Miklós: Elvileg sokkal nehezebb korszak volt, mint a mostani.
Vasi Szabó János: Elvileg. De akinek sikerült bekerülni valahová, nyert ügye volt a tovább lépéshez. Még valami, olvastam: egy diákkori verséért a szerző anno megkapta a Dörmögő című laptól a honoráriumot, ma a nagy lapok közt is nem egy akad, aki elfelejt fizetni: örülj, hogy egyáltalán megjelenhetsz – alapon.
Más, akkor a Galaktika és a könyvsorozat egy nagyon széles alkotói bázison állt, hisz a szocializmus alatt megjelent ott Laczkó Géza, Karinthy, Darázs Endre, Babits, Fekete Gyula, Fábián László, Gera György, Lengyel Péter, Czakó Gábor, Gyertyán Ervin, Tandori vagy külföldről: Huxley, Borges, Calvino, Bontempelli, Casares, Alekszej Tolsztoj, C. S Lewis is. Ma nincs ilyen lista, pedig az újra indított újság – lassan évtizede – regnál.
Pete László Miklós: Pedig akkor a scifi hivatalosan tűrt volt, és időnként giccsadót kellett utána fizetni.
Vasi Szabó János: Viszont sok kényes témát feszegető mű ott még megjelenhetett, például Lengyel Péter Napkeletje. Ha gúnyolódni akarnék, megjegyezném: ma néhány szépirodalmi laptól is levonhatnák ezt.

Pete László Miklós: A kor egyik legnívósabb orgánuma volt. Azóta elkezdett magába záródni a scifi.
Vasi Szabó János: Megint egyetértek a kijelentéseddel. (Mondjuk, azt nem értem: ez a kagylóstílus mire jó?) Tudok kiváló, sci fi és fantasy műfajban is maradandót alkotó művészt, aki a környékére se került a lapnak.
(Nem magamról beszéltem, én szépirodalmat írok, az a mai sf-zsánerrel nem kompatibilis. Különben, 94-ben, Kuczka beválogatta a pályázati anyagomból a következő évi Galaktika számok egyikébe a Kőfolyam című novellát – a novemberi lapszámban fölsorolták a delikvenseket, Szabó János, Szombathelyről, szerénységem volt -, csak mire sorra került volna, 95 tavaszán megszűnt a folyóirat. Mások is lemaradtak, akik a sci fi derékhadához tartoznak/tartoztak: Antal J. Sárdi M. Viszokay T.,de erről is írtam már korábban.)

Pete László Miklós: Akkor a scifi világszerte nagy korszakát élte. Ma meg mintha helyenként a lótuszevők szigetén felejtené magát, másutt meg mintha a kánonhoz akarna törleszkedni.
Vasi Szabó János: (Pedig, a föntebb említett Szerzőt – ha nem is a kánon -, de a hivatalos irodalom is megtisztelte, drámáiért, pár nívódíjjal. Amennyire tudom: szépirodalmi médiumok pályázatain is sikeres volt. Én egy ilyen fickót tárt karokkal fogadnék – külsejében inkább informatikai lapokra hajazó – lektűr folyóiratomban!)

Pete László Miklós: Sose derül ki, hogy fogadná-e, mert az illető egy sort se küldött neki.
Vasi Szabó János: Én sajnálnám, de a Galaktika nem én vagyok.

Pete László Miklós: Megvan a maguk programja, stílusa. A scifi mintha a dogmatikusság irányába változna. Főleg a tudományhoz való viszonyában, amit a teoretikusaik sokkal lényegesebbnek tekintenek, mint a fikcióhoz való viszonyt. Kevés témában olvastam annyi sivár ökörséget, mint ezzel kapcsolatban. Pedig az irodalom – irodalom¸ a tudomány meg tudomány…
Vasi Szabó János: Ezt a kommunizmusban „vernei” vonalnak mondták, technokrácia az irodalomban. Tán nem meglepő, hogy a tavaly elhunyt Ray Bradburytől búcsúzó novellám, épp a minap, egy szépirodalmi folyóiratban jelent meg. (Magyar Jövő 2013/2) Igaz, Bradbury nem a Verne féle hard, science, hanem Wells nevével címkézett hight, fiction irányzat világhírű művelője volt.
Pete László Miklós: Az értékesebb vonal. A másik vonal mára gyakorlatilag kiüresedett. A technológiai utópiák az atombomba ledobása után elveszítették a hatékonyságukat. Az egyéb ide tartozó témák – mindenféle „tudományos”, „evolúciós”, meg „genetikai” emberszörnyek, „emberutániság” meg mifene – részben verejtékesen liberális utópiák, részben kétségbeesett disztópiák a kiúttalanság, vagy az utópisztikus filozófiai fegyverletétel utáni bioautomatizmus időnként még vonzónak ábrázolni is próbált lehangoló partvidékéről. Ha szikrányi jóstehetség van bennük, Istennek nem sokat kell fáradoznia az újabb vízözönért.  Vajon ma mik a „kényes témák”?
Vasi Szabó János: Az etnikumokról nem lehet írni úgy, hogy ne lebegne a literátor fölött Damoklész kardjaként a rasszizmus és antiszemitizmus vádja. Ahogy újabban átokszó lett a homofób is. De a közéletet átszövő korrupció, a társadalom egyre nagyobb rétegén ülő átok, a mélyszegénység emlegetése se „szerencsés”. Profi író e témákat kerüli, vagy a hivatalos véleményt szajkózza.

Pete László Miklós: Melyik a tisztességesebb hozzáállás?
Vasi Szabó János: A tisztességes hozzáállás, amit a Költő is javasolt: az igazat írd, ne csak a valódit!

Pete László Miklós: És hányan tartják ezt be?
Vasi Szabó János: A szubjektív igazságát – legalábbis remélem ennél nem rosszabb a helyzet – írja a többség, de nem igen néz körül a világban, hogy mennyire helytálló az igazsága.

Pete László Miklós: Lehet az igazság szubjektív?
Vasi Szabó János: Az enyém igen, de nem biztos, hogy passzol a Tiedhez.

Pete László Miklós: Ez nem válasz, János. Szókratész és Kant szellemében azt tartom, léteznek objektív igazságok, de nem a tudományos ismeretek, hanem az erkölcs terén.
Vasi Szabó János: Nekem is megvannak az igazságaim, szubjektív, igaz, nem nyaggatok velük másokat. (No, jó, néha igen, de csak keveset.) Az erkölcsi igazságokkal egyetértek.

Pete László Miklós: Vannak alapvető igazságok, és ezek erkölcsi jellegűek. Erről szól a szabad akaratról írt esszém.
Pete László Miklós: A mai magyar irodalom egymással nem is érintkező szubkultúrákra bomlott, még az esztétikai elvek sem egyeznek. Szerinted hogyan lehetne újra egységet teremteni?

Vasi Szabó János: A látszat azt mutatja: több mint másfél évtizede megmerevedett hadállások nyíltak, a lövészárkok közt maximum az „anyázás” hallik. Ha valaki előmászna onnan és átmenne egy jót dumálni az ellennel, a golyókat elölről és hátulról épp úgy kapná. (Személyes példa, ha megszakadnék, se jelenhetne meg egyetlen írásom se baloldali lapban! Ez nem elmélet, gyakorlatban is kipróbáltam, igaz nem sokat erőlködtem.)
A valóság már árnyaltabb, a háttérben azért az ellenfelek igenis számon tartják egymást. Hisz ebben az országban egy kormányváltás fölér egy kisebb rendszerváltással, s a pénzt mindig a hatalmon lévők osztják, a kultúrában is. Oda kell figyelni, mert különben – tőkeerős szponzorok híján -, mehet a literátor kapálni. Ezért is találták ki a kánont, onnan a földrengés se rázhat ki senkit.
Pete László Miklós: Milyen alapon lehetne mégis konszenzusra jutni?
Vasi Szabó János: Talán egy kis jóindulat, a máshogy gondolkodókkal szemben, nem ártana. (S ebben, őszintén, nekünk is volna tanulni valónk.)

Pete László Miklós: Igen, volna. Milyen elvekkel lehetne konszenzusra jutni?
Vasi Szabó János: A normális, békés egymás mellett élés elvével.

Pete László Miklós: Egyetértek. Van ma egységes kánon?
Vasi Szabó János: A kánon – látszólag – nagyon széles spektrumú, épp úgy része a Spiró, Konrád, Kertész Ákos-féle vonal, mint a Döbrentei, Csurka, Szentmihályi Szabó Péteré.

Pete László Miklós: A liberális kánon számára Döbrentei vagy Csurka apokrif. Többféle kánon létezik, amelyek köszönő viszonyban sincsenek egymással. Az Olvasó mit érzékel ebből?
Vasi Szabó János: A látszat, a Magvető által szponzorált Szép versek évenkénti lírai gyűjtemény és a Magyar Napló által kiadott Év legjobb versei sorozat tartalmi áttekintése után az: míg Döbrentei az utóbbiban, Szilágyi Á., az elsőben szerepel.
A valóság megint árnyaltabb, hisz a „törzsgárda” mindkét kötetben nagyjából ugyanaz.
(Nagyon tisztelem a Kossuth-díjas Czakó Gábort, ő az öszödi beszéd nyomán kirobbant tüntetések egyik szónoka volt, ám se kardlapot nem kapott, se az adósok börtönébe nem került. – Hála Istennek! – Az ellenpélda újdonsült eugenetikusunk Á. Kertész, aki – konzervatív kurzus ellenére – a mai napig tulajdonosa a Kossuth-díjnak, és minden egyéb tartozékának…)

Pete László Miklós: Azt hiszem, mindenképpen írni kellene arról, miféle műveket tekintünk mi apokrifnek. Részben általánosságban, részben nevesítve. Hogy meddig terjedhet a jogos nemzetkritika, és hol a határ, hol válik parttalanná, kártékonnyá. Csak műveket bevonni, de sohasem személyeket, mert senkivel sem szabad elvágni a megegyezés lehetőségét. Vajdasági tanítványaim említették, hogy az ottani szerbek magyargyűlölő ideológiájába kezdenek beépülni egyes magyar írók ostoba magyarellenes kirohanásai.
Vasi Szabó János: Egyetlen külhoni folyóiratot olvastam, ami érezhetően a komprádorok eszmeiségét szolgálja, a vajdasági Híd. Talán nem véletlenül. (Vannak máshol is, környező országokban, liberális lapok pl. a Kalligram, Látó, Korunk, de ezek egyikében se éreztem az öngyűlöletet.)

Pete László Miklós: Terjedni fog?
Vasi Szabó János: Micsoda? Az öngyűlölet? Az inkább a hazai lapok némelyikére jellemző, a külhoni magyarak egészséges identitása, önvédelme nem engedi elharapózni, legalábbis, ennyire nyilvánvalóan.

Pete László Miklós: Igen, az öngyilkosság volna – pedig láttam már ott is erre utaló jeleket. Olyan alkotóknál, akik a hazai kanonizált körökhöz kötődnek. Várhatunk erkölcsi érzéket „hivatalos” irodalomtól?
Vasi Szabó János: A maguk erkölcse szerint dolgoznak. Ez nem lenne baj, az inkább ott van, hogy sokszor nem érinti a miénket…

Pete László Miklós: A hivatalosság is egy erkölcs, vagy nem?
Vasi Szabó János: De, az, és annyit is ér.

Pete László Miklós: Mennyit?

Vasi Szabó János: Annyit nyom a mérlegen, mint az libának tolla. (Vagy annyit se.)

Pete László Miklós: A hivatali erkölcs melyik változata a rosszabb, a hivatalos, vagy a nem hivatalos?
Vasi Szabó János: Ezt nem értem. Mi a hivatalos erkölcs, és mi a nem hivatalos?

Pete László Miklós: A hivatali erkölcs hivatalos változata lélektelen szabálykövetés, a nem hivatalos meg korrupt.

Vasi Szabó János: A lélektelen szabálykövetés olyan, mint a török átok, évszázadok sara ragadt rá és a magyar csinovnyik-garnitúrára. A korrupció pedig átszövi az élet minden területét, az egyszerű –„lezsírozott” – iskolai versenytől, az országos, sőt EU-s, pályázatokig – hogy egy friss és ütős pesti viccet írjak: kié a dohány? -, de, ez van. Jó szerencsével kifoghatjuk a ritka kivételeket.

Pete László Miklós: Az irodalmi értékrenddel van a baj, vagy az irodalmi élet erkölcsével?
Vasi Szabó János: Az irodalmi élet erkölcse, mindig a közerkölcsöt követi, azon nincs mit kivetnünk, hisz akkor magunkat is szembe köphetjük. Egy korrumpálható országban, milyen legyen az irodalom? Az értékrend egy másik dolog, abban az irodalomnak – miként régen tette! – az élen kéne haladni, de nem tud. Spiró vagy L. Simon – leszámítva a politikai betagozódást -; van a műveik esztétikája közt igazi különbség?

Pete László Miklós: Ezzel mondasz valamit. Egy teljesen új szemléletű irodalom számára ez jót vagy rosszat jelent?
Vasi Szabó János: Ha a fönnmaradáshoz szükséges pénzügyi vonzatát nézzük, rossz hír. Viszont nem az „átkosban” élünk, azért – ha van rá forrása – bárki lapot indíthat, könyvet adhat ki, legföljebb a hivatalos irodalom nem vesz róla tudomást. Vannak érdekes és bíztató próbálkozások, főleg itt az interneten. (Például az Élő Magyar Líra Csarnoka, nemsokára antológiájuk is megjelenik. Remélem a próza felől is követi valaki őket.)

Pete László Miklós: Ezt már mások is felvetették. Te hogyan fognál hozzá?
Vasi Szabó János: Őszintén? Sehogyan! Ehhez nincs ambícióm, s az se biztos, hogy részt vennék ilyesmiben.
Pete László Miklós: Miért nem?
Vasi Szabó János: Inkább a félkarú rablóba ölném a pénzt, pedig nem szeretem a szerencsejátékot! A lapkiadás – a sok-sok reklám, ami pénzbe kerül -, szponzoréhes vállalkozás. Ha nincs kapcsolati tőkéd, sehová nem jutsz, ha van, már ott is vagyunk a dilemmánál: „ez ezért szól bele a munkánkba, az meg azért”, mire körbenézünk, semmi nem úgy működik, ahogy az elején elterveztük. Persze, ragaszkodunk az elveinkhez, közben föléljük az induló tőkét, mert néhány lelkes ismerősön, érdeklődőn kívül senki se tud róla, így nem is veszi – néhány szám után aztán becsukhatjuk a boltot. (Rosszabb esetben kereshetünk valami erősebb kötelet, ami elbírja a lengő fenekünket.)
Pete László Miklós: Ki lehet-e lépni a kisszerűségnek ebből a csapdájából?
Vasi Szabó János: Sok, sok pénzzel, kapcsolati tőkével bizonyára. (De az nekünk kevés van.)
Pete László Miklós: Azzal Fogyatékos Frigyes is főnagydíjas lenne, vagy nem?

Vasi Szabó János: Ne bántsuk meg szegény fogyatékosokat. Más megoldás nincs, ingyen a Megváltó sírját se őrizték.

Pete László Miklós: Ha csak pénzzel lehet, akkor gyakorlatilag lehetetlen?
Vasi Szabó János: Szomorú, de így van. (Ne feledd a kapcsolati tőkét sem! Fiamék, közgázból, már tanulják, mi az!)
Pete László Miklós: János, akkor tét az életünk; vagy lehet másképpen, vagy nem. A német így mondja: Maul halten und weiter dienen.
Mármint ha hiszünk a piac ideológiájának. Utóbbi mániákusan próbál bennünket meggyőzni arról, hogy mondjunk le a sorsunk irányításáról, és hagyjuk azt a mindenható piacra, mert majd az megteszi helyettünk. „A láthatatlan kéz.” Csakhogy én ebben nem hiszek, János. Szabad piac az oligopóliumok korában ugyanúgy nem létezik, ahogy egyetlen más korban sem. Ez csak fikció, ráadásul egy önfelszámoló rendszer ideológiája, amely szabadságnak és egyenlőségnek szereti nézni magát. Inkább egy másik szállóigét tartanék szem előtt:
„Trust in God, and keep your powder dry”
Vasi Szabó János: Én erre azt mondom: wir sind tot geboren. Meg azt: Das in dem Bett des Vaters und der Mutter empfangenes/  Bröckelndes Fleish, Wunschumarmung/  Kein Wort dazu, du Totgeborener! ( Ez van echte VSzJ)
Pete László Miklós: Csak úgy süt Belőled az optimizmus, Jánosom. Mi a titkod?
Vasi Szabó János: Titok? Nincs titok! Talán mégis annyi: idejében tudni kell leállni, görcsölni nem szabad, úgyis marad – a kész, kiadható műveken kívül – elég félbe/torzóba maradt ötlet csíra, amiből évtizedig is megél az íróembör. Nálam a legutóbbi kapuzárás 2010-ben volt, de semmi pánik! Azóta is folyamatosan jelennek meg, korábbi aktualizált szerzeményeim.
Pete László Miklós: Valami titok mégis lappang itt. Akinek ennyi mondandója van, miért beszél kapuzárásról?
Vasi Szabó János: Nincs a nyilvánosság elé tárható titok.
Pete László Miklós: Elnézést. Tudod, hogy Téged sokan titokzatos fickónak tartanak? Például a szédületes munkabírásod miatt.
Vasi Szabó János: A munkabírást szüleimtől örököltem, őseim – legyenek magyarok, germánok – mind kétkezi tisztes munkából éltek meg. Én se vagyok alábbvaló náluk.

Pete László Miklós: A problémák felismerésének képességét is?
Vasi Szabó János: Ha arra gondolsz, nem volt se művész, se értelmiségi a családomban. De a józan paraszti ész mindig működött.

Pete László Miklós: Nálam ugyanez a helyzet. Mit jelent az ilyesféle útravaló, János?
Vasi Szabó János: Két lábon állj a földön, s ha néha elszállsz – mert művésznél azért
előfordul ilyesmi –, mindig tudd: merre van a sztratoszféra, és merre a leszállópálya.

Pete László Miklós: Mit jelent ma két lábbal állni a földön?
Vasi Szabó János: Eszedbe ne jusson irodalomból megélni, családot eltartani, mert abból rövidesen válás, hajléktalan szálló, a havonkénti gyerek-láthatástól való eltiltás lesz! Vagy úgy meg kell alázkodnod, elveidet sutba dobni, hogy inkább szakállat növesztesz, hogy ne kelljen a tükörbe nézned.
Találni kell egy szakmát, megélhetést, aztán esténként, amikor elcsendesült a ház, lehet firkálgatni. Igaz, életed végéig dilettáns maradsz a halgerincű profik szemében.

Pete László Miklós: Úgy gondolom, ez az egyetlen tisztességes magatartás. Függetlenség, brancs-mentesség.
Vasi Szabó János: Valahogy úgy.

Pete László Miklós: Mint Horatius?

Vasi Szabó János: Mint Hamvas, vagy Ovidius.

Pete László Miklós: Nem rossz társaság.  Te milyen útravalót adsz a Fiadnak?
Vasi Szabó János: A föntieket, például. Többet, egy egyéniségnek, alkotónak nem is lehet.

Pete László Miklós: Hát az országnak? Annak mit tanácsolnál a jövőre nézve?
Vasi Szabó János: Ne engedjen a pillanat nyomásának, egy ciklusra szóló politikusi ígérgetésnek, próbáljon a jövőre is gondolni. Itt is igaz a mondás, a jelent nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kaptuk kölcsönbe, nem mindegy, hogyan sáfárkodunk vele.

Pete László Miklós: Lesz jövő?
Vasi Szabó János: Jövő mindig van, csak nem mindegy, hogy milyen…
Pete László Miklós: Nagyon nem mindegy. Most milyen jövő várható?
Vasi Szabó János: Mivel az ország gazdasága nyugati/keleti multivállalatok kezében van, a kereskedelem túlnyomó része is idegenkezűségtől bűzlik, a termőföld jó része – legalábbis itt a Dunántúlon – névleg van csak magyar kézben, túl szép jövőt nem jósolhatok. Valahol olvastam: a magyar kezéből az elmúlt tíz évben kicsavarták a sarlót, a kalapácsot és a kardot egyaránt, csak a WC papírt hagyták benne, abból is az egyrétegűt…. 

Pete László Miklós: Mintha ebben némi deja vu is lenne…
Vasi Szabó János: Nem először esik meg a magyarral, tény, de most mintha véglegesebb/végzetesebb lenne.

Pete László Miklós: Máskor is annak tűnt.
Vasi Szabó János: De aztán mindig jöttek valakik, Széchényik, Wesselényik, a Nobel-díjasok, sőt Zwackok, Weisz Manfrédok, Rubik Ernők, Béresek, munkaadók. Ma csak bankárt látsz, meg brókert, alkuszt, celebet. Munkát szinte csak a külföldi multi ad, az meg – ha úgy tartja a gazdasági kedve – fogja a gyárát, üzletét és már elsurrant. (Általában keletre.) Tudom, miről beszélek, átéltem párszor.

Pete László Miklós: A hazai munkavállalók zöme nem külföldi multinál dolgozik.

Vasi Szabó János:  De csak azért nem, mert a munkavállalók közül hétszázezer a közalkalmazott – ugye a köz pénzén…  
A  mezőgazdaság és a kapcsolódó élelmiszeripar, a szolgáltató ágazatok környékén ténykedik még egy ugyanilyen nagyságrendű létszám ( és ez már nem nevezhető tisztán magyar érdekeltségnek. Teli az ország külföldi tulajdonba került konzervgyárakkal, húsüzemekkel, szálloda-láncokkal, még a stratégiai energetikai ágazatban is idegen kézen van – egyelőre – a villany- és a gázszolgáltató stb.)   Nem vagyok közgazdász, de a produktívnak inkább mondható termelő üzemek, kereskedelem nyolcvan százaléka visszaigazolhatóan külföldi! Melyik cég ma Magyarország legnagyobb munkaadója? Kapaszkodj meg: a Tesco áruházlánc, alig több mint tízezer dolgozóval! Még emlékszem, huszonöt éve a helyi Latex vállalatnak – a részegységekkel együtt – volt legalább hatezer dolgozója, a Sabaria cipőgyárnak négyezer, és nem voltak nagy gyárak. Az a húszezres létszámú Videotonnál kezdődött és a százezer munkást foglalkoztató Ganz Mávagnál fejeződött be. Ezeknek ma már a nyomát se találod! Maradt a Tesco, meg a többi multi! Meg a közalkalmazottak…

Pete László Miklós: Ebből kéne valahová eljutni.

Vasi Szabó János: Aki ebből kihoz valamit, nagyobb mágus Gandalfnál!

Pete László Miklós: Pedig valamit mindenképpen ki kellene hozni.

Vasi Szabó János: Mi ehhez kevesek vagyunk. (Ez még nem is lenne nagy baj, sajnos, „kiváló” közgazdászaink is azok, mint a mellékelt ábra – országunk állapota – mutatja.)
Pete László Miklós: Az ortodox gazdaságpolitika nyílegyenesen vinne bennünket a totális csődbe, a nem ortodox meg – ahogy az ábra mutatja – bénázik. Még a csodavárás is jobb, mint a parttalan búslakodás. A jelen helyzetben pedig van némi alapunk is a csodavárásra – igaz, ahhoz gyökeresen új politika kellene. Ez nyomokban sem lelhető fel sem a kanonizált politikai erőknél, sem a szélsőségnél. De attól nem lehetetlen.
Vasi Szabó János: A csodavárásból – mert azok itt, ebben a dimenzióban, kétezer évben csak egyszer esnek meg – mindig csalódások jöttek, azok meg olyan katasztrófákba torkoltak, mint Lenin, Hitler és társaik. Tisztába kell lenni a valós lehetőségekkel, abból kell valamit kihozni. Akkor nem lesz akkora az elkeseredés. (Ma erre, nekem, varázsbot – pénz! – és szövetségesek – kapcsolati tőke! -, híján nincs lehetőségem. Ebbe beletörődtem.  Még mindig inkább ez a járható út, mint nevetségessé válni La Mancha lovagjaként.)                     
Pete László Miklós: Csakhogy itt még beletörődni se nagyon van mibe – legfeljebb a gyors halálba. Más alternatíva nincs, csak a szétszóratás, agónia. És közben tudni, hogy semmiért, hiszen a „fejlett nyugat” követ bennünket ezen az úton, legfeljebb negyven-ötven évvel később.
Vagy: megpróbálni közösséget teremteni, létrehozni a politika és a gazdaság társadalmi kontrollját – amivel valaki majd kényszerből úgyis megpróbálkozik, de senkinek se lesz már annyi esélye, mint most nekünk. Az elsőknek.
Nem bánom, János, nekem sem kell örökké élnem – sőt. A gyerekeimet meg legfeljebb elnyeli a külföld feneketlen gyomra. Elpatkolok minél hamarabb, mert a rosseb akarja látni, ahogy a gyarmatiság még mélyebb régiójába süpped az ország.
Ez lenne a megoldás, János? Feladni sose késő. Mit veszíthetünk? „Kiterítenek úgyis.”

Vasi Szabó János: Amit írsz, az ma – politikai – utópia, tehát megvalósíthatatlan: „ létrehozni a politika és a gazdaság társadalmi kontrollját – amivel valaki majd kényszerből úgyis megpróbálkozik, de senkinek se lesz már annyi esélye, mint most nekünk. Az elsőknek.” Ez az én véleményem. (És nem az elvekkel van gond, azt támogatom, de, se Te, se én, se senki közülünk való, kapcsolati tőke-hiányos dilettáns erre nem képes.)
Pete László Miklós: Most senki se jöhet?
Vasi Szabó János: Jöhetni jöhet – külföldről. Abból pedig már most is van jó néhány. Én a hazai, magyar gyökerű, tehet kevésbé „mobil” munkahelyekre gondoltam. (Az esetleg még magyar magánszektor is a külföldiektől függ, ha au revoir-t mondanak, mennek tönkre azok is. Ismét személyes példa, a kétezres évek eleje: a Philips cég gyárának Tajvanra költözése szülővárosomból nemcsak az ott foglalkoztatott két-háromezer embert érintette, hanem a nekik bedolgozó, magyar tulajdonú Moldin és Magyar Képcső vállalatok kb. ezerkétszáz dolgozóját is, mert ezek a gyárak is bezártak…

Pete László Miklós: Márpedig ezt a problémát „globál” módon kezelni lehetetlen. Van-e esély a sok kis lokális társadalom összefogására?
Vasi Szabó János: Ne haragudj, de a sok kis lokális társadalmat nem tudom értelmezni, fejtsd ki bővebben, kérlek.

Pete László Miklós: Minden olyan alappillér, amit fel akarnak robbantani. Családok, helyi kisközösségek, országrészek, nemzetek.
Vasi Szabó János: Ott a pont.
(Félszáz év kommunizmus után, sajnos, nem maradt se elég polgári-fifika, se anyagi eszköz, se eltökéltség, hogy a mi kisközösségeink ezt megtegyék. Nyugaton más a helyzet, ott egy határvidéki kormányzócska, akár az EU bővítés folyamatát is majdnem megakasztotta, mert tartott az olcsó magyar dolgok beáramlásától. Burgenlandról – a volt Őrvidékről – van szó. Nálunk, ha bele szeretne vágni valamibe egy önkormányzat, az első gondolat a kifordított üres zseb körül forog, a második – a helyi cseléd-lelkű korifeusok agyában -, mit szólnak majd az ötlethez „odafönn”? Juj! Ahelyett, hogy csakis a kis közösségük érdekeit tartanák szem előtt.)

Pete László Miklós: Azt hiszem, ezekhez új intézményekre (is) szükség van. Olyanokra, amelyek még sehol a világon nincsenek.
Vasi Szabó János: De ezeket nem nékünk, dilettánsoknak kéne kitalálni! Hol vannak az agyonképzett szakemberek?

Pete László Miklós: Valakinek ki kell találnia, János. Úgy gondolom, a „dilettánsok” itt előbb találnak ki bármi használhatót, mint a „profik”; a politika terén a „profizmus” szánalmas sablonkövetés. Még mindig utol akarják érni a nyugatot, ami nemcsak egyszerűen lehetetlen, hanem effektív képtelenség is. A folyamat félreértése. A nyugat előbb fog minket „utolérni” – ha már összeomlottunk. Ha senki se „jön”, magunk nem vagyunk „elegek”?

Vasi Szabó János: Sajnos, nem vagyunk elegek, hisz már a Pick szalámiba is szlovák disznót dolgoznak bele, a Győri keksz termékcsalád – a Pilóta keksz kivételével – Romániában, Lengyelországban készül, az Amodent fogkrém bolgár termék lett, a Boci csokit meg a cseheknél gyártják. Vettem pár kiló cukrot, az is felvidéki.  A Meggle tej is – bár olyanról is tudok, hogy az alapanyagot, a zsíros magyar tejet, tőlünk olcsón kiviszik Szlovákiába, aztán visszaküldenek valami savót -… Ha a mezőgazdasági, élelmiszeripari dolgainkban így állunk, akkor mit szóljunk az iparhoz – mert tömegeket az lenne képes foglalkoztatni -, Te mibe fektetnél bele pénzt, mihez kezdenél, hisz megszűnt alapanyag-gyártás? Kínából hoznád az alkatrészt is. De, persze, ahhoz valami felvevő piac is kéne, ma mondj egy terméket, amit érdemes és haszonnal kecsegtető gyártani Magyarországon? (Mert a multik jellemzően nem Magyarországra gyártanak, én legalábbis egyetlen olyannál se dolgoztam, hanem viszik ki a portékát a világ minden tájára.)
Pete László Miklós: Igen, a liberális propaganda szent tehene, az „állam ne szóljon a gazdaságba” elv nagyjából ide vezet. Lehetséges, hogy ez véletlen, vagy az ország tudatos tönkretételére irányuló terv része?
Vasi Szabó János: Vasi Szabó – és nem Drábik – Jánosnak hívnak. Nem tudom. (Nem hiszek a véletlenek összesűrűsödésében!)

Pete László Miklós: Abban én se. De az eltérő bánásmód a térségben enyhén szólva is gyanús.
Vasi Szabó János: Csak akkor szeretnek minket, ha készséges kiszolgálóik uralkodnak. (Mondjuk, az ő szemszögükből, ez érthető.)

Pete László Miklós: Mi pedig azt nem szeretjük, mert az nekünk kimondottan hátrányos. Pusztán ennyiről van szó, János?
Vasi Szabó János: Nem elég baj ez is nekünk?
Pete László Miklós: Miért kellene mindig aggodalmasan „kifelé” kacsintanunk? A legfontosabb „díj” nem a tisztességesen végzett munka keltette jó közérzet? Képes-e bármi más valódi közönséget teremteni, mint a személyes hitelesség? Jézus hány tanítvánnyal kezdte?
Vasi Szabó János: Jézust nem szeretem közhelybe „csomagolva” látni, különben nemcsak tanítványa, hanem sok hallgatója, majd követője volt. A tisztességes munkának becsülete kellene, hogy legyen, de nincs – nemcsak anyagi értelemben. A másik, saját példa az elmúlt fél tucat évből: olyan munkából élek, ami sem végzettségemmel, se „tudásommal, multiknál és külföldön megszerzett szakmai tapasztalatommal” nem kompatibilis, de nem tehetek mást, negyven fölött, két tehetséges kamasz gyerekkel, az asszony két éve totálisan labilis munkahelyével a hátam mögött. De a pénznek nincs szaga, se a soknak, se a kevésnek. Én csak arra lehetek büszke, hogy nem mások adóforintjain élősködöm, senkit át nem kell vernem, nem lopom, sikkasztom azt, amiből élek.

Pete László Miklós: Nem lehetsz komprádor. Értelmiségiek vagyunk, János, tudom, hogy közhelynek tűnik, de a történelmi ismereteink figyelmeztetnek bennünket, hogy nem elég a hétköznapi távlat. Az ilyen helyzetek sohasem folytatódnak „papírforma szerint”.
Vasi Szabó János:  Te értelmiségi vagy, de én nem. A történelem azt mutatja – hacsak valami világvége-égés nem üt be -, hogy a meglévő, lassú folyamatok bonyolódnak tovább, Karthágónak el kellett pusztulnia, mert útban volt a Római Birodalomnak.

Pete László Miklós: De mi sose voltunk Karthágó. Kinek vagyunk az útjában és miért?
Vasi Szabó János: De lehettünk volna! Az új Rómának (USA-EU- Izrael szuperállamnak). Hogy miért, nem tudom.  A Kapu áprilisi számában olvastam: „A montreali McGill egyetem kiváló professzora  W.Penfild 1960-65-ben megbízást kapott a Rockefeller alapítványtól, hogy kutassa ki és bizonyítsa be, van-e és melyik az a génfajta, mely a Föld lakosai közt alapvető gén. Valódi célja a kutatásnak az volt, hogy a „szemita gént” találják meg, mint felsőbbrendű gént. Meg is találták, de nem egyet, kettőt! S a kettő „üti” egymást. Időlegesen az egyik gén „elnyomhatja” a másikat, össze is házasodhatnak a hordozói, de 3,4,5 generáció múltán előtörnek az utódokban, és egyikük, „kizárólagosan” fog „uralkodni”.
A Wilder Penfield által vezetett csoport megtalálta hát a szemita-gént, de egy ugyanolyan fölényes másikat is, aminek nem adtak nevet.
Erről a másodikról, azt írta le Penfield professzor, hogy az egyik legtisztábban a ma Közép Európában élő, és magyarnak nevezett nációban van meg, de hozzátette a jelentésében, a Föld öt különböző, szétszórt pontján, szintén megtalálható ez a második gén.”  A cikkíró – dr. Horváth László – összegzésében írja: a kutatás finanszírozói, már tudják, hogy a magyarok „veszélyt” jelentenek. Egyébként a másik öt népcsoportból az egyiket, épp a Rockefeller-félék vezette USA irtotta, zárta rezervációkba, mert az észak-amerikai indiánokról van szó… Nem tudom mennyire „tudományos” a cikk, de egy válasznak, a kérdésedre, akár jó is lehet.
(Más. Külföldön, egyszerű katolikusok közt, terjedt egykor a nézet, a jövő kulcsa itt fogan meg a Kárpát-medencében. Akié a kulcs, az nyitja ki a jövő ajtaját. De lehet, hogy ez csak valami újkori legenda. Bár, Kissinger is „világ-csakrának” tartja Magyarországot, s ő nem egy ostoba ember.)

Pete László Miklós: Mert ez a világ egyik legfontosabb pontja. A marhaságokra nem reagálok, provokálni akartál. Mondd csak, János, a kultúrában mi a multi megfelelője?
Vasi Szabó János: Kulturális multiról még nem hallottam…(Itt – a kultúrában – csak a saját, hazai sarunkról beszélhetünk.)

Pete László Miklós: Nem pontos. A kanonizált irodalom részben a nemzetközi kapcsolataiból él, amely rendszer felépítése sokban emlékeztet a multikéra. A mi sarunk, hogy itthon fordítunk-e a dolgokon. Más országokban hasonlóak-e a problémák?
Vasi Szabó János: Nyugaton félszáz éve megy a sirám az Amerikából áradó dömpingről. (Kedvenc műfajod, a sci fi, például, föladta régibb, nemes európai hagyományait – még a mai orosz, sőt, kínai íróknál is sokszor kilóg a lóláb! -, behódolt az USA piacáról, ballasztként jött, stílusnak.)

Pete László Miklós: Ez a mai magyar scifi legnagyobb rákfenéje, ami a belső szerveit marcangolja. De hallanád, minő vehemenciával tudják védelmezni eme „modern felfogást”.
Vasi Szabó János: Inkább nem hallgatom…

Pete László Miklós:  Nem is érdemes. Mit jelent az, hogy „időben leállni”?
Vasi Szabó János: Ha nem jön magától az ihlet, a történet csak akarnok módon gyarapodik, legjobb leállni. Később, a torzóban maradt művekkel kapcsolatban úgyis jön valami „fölsőbb parancs”, ötlet, hogyan fejezd be. Nálam azok a sikeresebb, több médiumban kiadott alkotások közé tartoznak. Két példa: A Grandville Desert gyökerei 1990-ig, a Higanyfényű alkonyé 1997-ig nyúlnak vissza.
Pete László Miklós: Módszered a hosszú ideig tartó érlelés?
Vasi Szabó János: Mint a jó bor. Nem szívesen ismétlek kánonistát – ez esetben Nádast -, de van abban valami: ötven alatt nincs igazi prózaíró… Ha a novellára ez nem is érvényes, a kisregénytől hosszabb művekre ráfér néhány év tárolás, és vasalás!
Pete László Miklós: Ki tudja, ez az ötven év talán igaz is. Mi kell ma ahhoz, hogy valaki jó prózaíró legyen?
Vasi Szabó János: Most már látom, bizonyos élettapasztalat elengedhetetlen, nem mintha fiatalkori írásaim annyira rosszak lennének – akkor nem adták/adnák ki sehol -, de néhány év elmúltával újraolvasva őket, mindig találok javítani/változtatni valót! Nagyon mobil szerkezetűek a műveim, még a nagy lapokban már megjelenteket is gyakran átírom. A Két tradíció például olyan novellákat tartalmaz, amik korábban az Irodalmi Szemle, Partium, Székelyföld, Kapu, Bécsi napló, Magyar Jövő hasábjain már megjelentek – egyben, vagy részletben -, mégis átírtam, vasaltam, sőt rövidítettem rajtuk – a NapSziget felületén olvasható -, de nem esküszöm rá, hogy ez lesz a végső változatuk. A folytatás – rövid-prózánként – azóta is megjelenik, egy új „világmegváltó” ihlet/ötlet boríthat minden újraformált szerkezetet.
Pete László Miklós: Miben kell, és miben lehet ma „újat hozni”, János?
Vasi Szabó János:Nagyon sok újat nem lehet, hisz ha Valaki telerondít egy fél ív papírost, az már alkotás és elég „újszerű”. Vannak páran, a glaukómájuktól megdicsőültek.(Te persze írhatsz a legszebb klasszikus metrumban erkölcsnemesítő, gondolatébresztő dolgokat, hiába.)

Pete László Miklós: Valamiben mégis kellene, de valódi újdonságot. Nézetem szerint új az, ami elüt a közelmúlttól, és szükség van rá. Szerinted?
Vasi Szabó János: Nincs új a nap alatt, a meglévő, vagy épp lapuló, témákból kéne kihozni valamit. Erre, is, való a tradíció.

Pete László Miklós: Megalkudhat-e a jó író, János?
Vasi Szabó János: Személyes döntés kérdése, valakitől olvastam: halgerinccel is lehet remekműveket alkotni, meg remeteként is.

Pete László Miklós: Ismersz olyan remekművet, amit halgerinccel alkottak?
Vasi Szabó János: Életművet is! A zseni Weöres, aki behódolt, s a gulyásszocializmus elismert – kicsit különc -, de világszerte számon tartott zsenije lett. Remekmívű alkotásait, gondolom, nem kell idézni. (Esetleg egyet, most bukdácsolok a szanszkrit alapjainál, néhány eredeti szöveget megpróbáltam olvasni/ lefordítani. De csak olyat, aminek van már magyar fordítása – kontrollként -, és épp egy olyan eposzra akadtam, amit maga a Varázsló magyarított. Istenem, utolérhetetlen tehetség volt ez az apró, „vazsmegyei” földim!)
A remekműveket alkotó remeték közt, itt van mindjárt egykori harcostársa: Hamvas Béla. Kettejük híres barátságának az vetett véget, hogy Weöres elfogadta a szocialista kánon nyújtott kezét, Hamvas viszont nem alkudott, maradt feledésre ítélt raktáros. (Azért, a fáma azt súgja: élete végéig féltékeny volt Weöres „hivatalos” sikereire…)

Pete László Miklós: Vitába szállnék. Nekem úgy tűnik, Weöres leginkább a „tűrt” kategóriába tartozott, és a művein se nagyon látszik, hogy önmagával megalkudott volna.
Vasi Szabó János: Egész jól tűrték, hisz nincs olyan antológia, általános iskolai tankönyv, ahol ne jelent volna meg verse, írása, a tévében, rádióban felolvasták őket, interjúkat adott– megérdemelten! A színházak is – a hetvenes évektől kezdve – sorban adták a darabjait. (Verebes István említette a műsorában: Az ének a tűzmadár haláláról című opust – elnézést, ha pontatlan a cím, de már nem emlékszem rá kristálytisztán – akkor is a műsoron kellett tartani, ha biztos volt, a közönség érdektelensége miatt, a bukás.) Hamvasról viszont hallott valaki? (Hatvanötös vagyok, a nyolcvanas évektől figyelem az irodalmat, de akkor is csak a rendszerváltás környékén bukkant föl – néhány „véletlen” kiadáson kívül – a neve, hála az Életünk folyóirat sorozatának.)

Pete László Miklós: Szerinted az irodalom mai meghasonlottsága mennyiben datálódhat a Kádár-korszaktól?
Vasi Szabó János: Már a két világégés közti csonkolt országban is volt bizonyos „nyírás”, igaz, az olyan baloldali szerzők, mint József Attila azért megjelenhettek. A kommunista rezsim alatt – különösen a személyi kultusz idején -, a tiltott irodalom tényleg a totális törlést jelentette, abból a nyilvánosság semmit nem látott, a művek az íróasztalfiókban maradtak, vagy eldugva a veremben, a krumpli közt. (A szamizdat már a gulyás-idők találmánya volt.)

Pete László Miklós: Hányszor tört meg a magyar irodalom lendülete a XX. században?
Vasi Szabó János: A legnagyobb törést az 1948 utáni kommunista hatalomátvétel jelentette, szerintem. (Voltak más megtorpanások, bizonyos irodalmi körök a rendszer-módszer-gengszterváltás utáni időt is ide sorolják, szerintem nem olyan rossz a helyzet, én épp 1993-tól jelenek meg nyomtatásban is.)

Pete László Miklós: A gengszterváltás után Szerinted milyen értelmű törés volt?
Vasi Szabó János: Én nem tartozom – mint megjegyeztem – azok közé, akit töröltek volna. Sőt! Viszont a népi írókat például, kik a kádári-három „t” alatt se voltak nagyon túlfényezve, teljes hallgatás burkolná be, ha nem lennének olyan médiumok, mint a Magyar Jövő, vagy volt a Kelet Felől.

Pete László Miklós: Ezek szerint nemcsak, hogy nem történt rendszerváltás, hanem még a nyolcvanas évek posztkommunista-posztmodern-posztilyenolyan gárdája betonozta magát a struktúrába még jobban? Külföldről időnként hallani olyan hangokat, hogy a Magyarországról érkező szövegek alkalmatlanok a dialógusra.
Vasi Szabó János: Akkor ugyan szamizdatnak hívták, de a „sztárjai”, demokratikus ellenzékiek, úgy jöttek-mentek a határon nyugat fele, mint … (1986-ban szereltem le, hivatalosan harckocsi földerítő, valójában hadászati-hadműveleti rakétás alakulattól – lásd a témában a Csillagromboló éjjel c. rövid prózámat -, nekem alá kellett írnom, hogy három évig nem megyek nyugatra. Igaz, tucatnyi amerikai, kanadai unokatesómmal itthon azért találkozhattam.)

Pete László Miklós: Cirkusz volt. Vajon miért gondolják még mindig úgy demokratikus ellenzékiék, hogy az még mindig világszám?
Vasi Szabó János: Mert néhány külföldi– főleg német és amerikai – irodalmi kör favorizálja őket.

Pete László Miklós: Jó, akkor gorombuljunk be. Mennyire komprádorok ezek a mai magyar irodalmi dinoszauruszok?
Vasi Szabó János: Gorombuljunk!
Nekem Ionesco a vesszőparipám, számtalan posztban elmondtam már: a kommunista Románia persona non grata-ja, a rendszerváltás után, mikor Marosvásárhelyen a föltüzelt bányászok többek közt, kiverték Sütő András fél szemét is– és akkor még Európa fogékony volt a magyarokat ért külhoni atrocitásokra -, a nagy és jogos nemzetközi fölháborodás ellenére se volt hajlandó, a Panoráma riporterének, a hazáját, népét elitélő nyilatkozatot tenni. Na már most, mi történt az elmúlt három évben, ha az alábbi kanonizált atyaistenek – a két Kertész, Konrád, Nádas, Esterházy – külföldön jártak? A nyilatkozataikban volt a magyar – figyelem: nem elsősorban O.V., a kormánypárt, hanem Te, én, a szomszédunk, minden itt élő! – a fasisztától a genetikailag alattvalóig minden! Nem is csodálkozom azon, hogy az egyik holland kereskedelmi tévé alkalmazottja – surinami banántermelők utóda -, ha szóba kerül Magyarország, lazán annyit jegyez meg: ja, ott fasiszták élnek. Vagy, amit az egyik külföldön dolgozó ismerőstől hallottam – s ami sokkal rosszabb az előbbinél! -; kollégái a cégnél, nem először, kérdeztek rá: mi van veletek, magyarok? Korábban, olyan rendes népek voltatok!
Pete László Miklós: Tudod, János, nekem erről az jut az eszembe, hogy a Habsburg-adminisztráció már legkésőbb a XIX. század harmincas éveinek második felében torzképet festett a magyarokról nyugaton. Bértollnokok tucatjai igyekeztek sárba nyomni a hírünket. Nem véletlen, hogy Sobri Jóska bestseller-szereplő lett kint már a halála utáni években, hamarabb, mint idehaza. A rabló, betyár, megbízhatatlan, gonosz magyarok…

Úgy sejtem, ennek az oka a nálunk még mindig élő rendi alkotmány volt, és az azzal járó nemesi szólásszabadság. A rendi országgyűlés követei ragaszkodtak a követi utasításaikhoz, nemesi értelemben ez lényegében demokrácia volt, és olyan, ami akkor Európában már sehol másutt nem létezett, csak nálunk. A történettudományunk ezt nem hangsúlyozza, talán nem elkenési szándékkal, hanem azért, mert nem is figyelt fel rá. Az egész rendszer alapja még mindig az 1608-as egyezmény volt, amit annak idején a Habsburgok egy trónváltás érdekében fogadtak el, és ami kizárta Magyarországon a „modern” abszolutizmus megvalósítását. A kamarilla megpróbált bennünket bekeríteni.

A szabadságharc után odáig mentek, hogy „civilizátorokat” toboroztak német földön a barbár magyarok civilizálására. Madách erről mérges kis komédiát írt.

A hagyományra aztán lecsaptak a nemzetiségi emigráció és a szomszéd irredentizmus képviselői. Kapóra jött nekik, ez is Trianon előzményei közé tartozik. A  mi mai íróink csaknem szóról szóra ugyanazt a hazugságtömkeleget frecskendezik szét a hazánkról.

Persze, akadnak már követőik is, felelőtlen angol firkászok, idióta holland rádiósok, meg hasonló fickók.

Vajon miért éppen jelenlegi kanonizált íróink közül kerülnek ki a legsötétebb labanc hagyományok legbuzgóbb követői?

Vasi Szabó János: Mert a nagy öregeknek még mindig a vén tanítómester, Lukács György szenilis-maoista eszmeisége csörgedezik az ereiben: a kultúra, a társadalom fölszámolásáról. Most megtalálták hozzá, az amerikai imperializmusban, a fényesre nyalható új feneket. (A rendszerváltás környékén Konrád föl volt háborodva a kommunista Vietnam átkos nacionalizmusán, hogy ellenállt, sőt győztesen került ki, az USA vezette nyugati koalíció agressziójából.) Szerintem ez rosszabb, mint a „labanckodás”. Mert, ha ilyen elánnal folytatják, sikerülni fog nekik.

Pete László Miklós: Lukács elméletei – minden hibájuk ellenére – mérhetetlenül magasabb színvonalon álltak, mint a jelenlegi hivatalos teóriák. Azokkal lehet vitatkozni.
Vasi Szabó János: Nem Lukács fénykoráról beszéltem, hanem az utolsó éveiben köré szerveződő maoista holdudvarról, belőlük lett a DE java.

Pete László Miklós: Hát ha az volt a  java…
Kiterjedt jegyzet-apparátusod van, vagy csak fejben tartod számon?
Vasi Szabó János: Teli-szekrény kézirat sárgul a nyolcvanas évek óta édesanyámnál a faliszekrényben, és itthon is duzzad néhány reklámtáskányi anyag. Fejben nem tartok semmit, azonnal leírom. (Két évvel a félszáztól már működik a fehérelefánt-effektus, az ember nehezen tanul, de annál könnyebben felejt.)

Pete László Miklós: Milyen terjedelemre rúgna egy Vasi Szabó összes?
Vasi Szabó János: A „hivatalosan kész” művek száma nem sok – az 1987-1990 közti novelláim két vékony kötetben, és egy folyóiratban elfértek, a 2007-2010 köztiek már vastagabb könyvbe/könyvekbe férnek -, ám a kéziratok halma tényleg nagy, az idő eldönti, mit lehet használni, aktualizálni belőlük. Most készült el a Kallocsány és A Hal éve, nyolcvanas évekbeli részeket is tartalmaznak. (Egyébként áprilisban lesz húsz éve, hogy először megjelent nyomtatásban egy novellám, a Haszontalan mágia című, a Preyer-féle Android magazin első számában.)

Pete László Miklós: Hogyan ünnepled a kerek évfordulót?
Vasi Szabó János: Havat lapátolva. Komolyan: a harmadik könyvem megjelenése lesz az igazi ünnep! Ez a nagy lapokat is megjárt gyűjtemény, remélem, bebizonyítja minden rosszmájú kritikusnak, nem vagyok dilettáns hülyegyerek.
Pete László Miklós: Bertrand Russell szerint “Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak pedig tele vannak kételyekkel”. Vajon mi az oka, hogy a sok kinevezett hivatalos dilettáns még a foglalkozást feltüntető rubrikába is bátran beírja, hogy „Író” vagy „Költő”, a valódiak meg szemérmesen kerülik, és nagyon érzékenyek rá, ha a hülyék ledilettánsozzák őket?
Vasi Szabó János: Nyilván olyan ember, aki inkább elharapja a nyelvét, hallgat mások gyengébb, vagy épp szörnyen rossz munkái láttán, s csak akkor szól, ha értékes alkotással találkozik – dicsérőleg! -, az rosszul viseli az alaptalanul támadó, lenéző, nagymellénnyel írt kritikát. Én is ilyen vagyok. Ez akkor se esik jól, ha komoly lap nyegle szerkesztője – láthatón el sem olvasva a bírált írást – lekezelő, de amikor ilyen-olyan portálok, körök önjelölt zsenijei játsszák az agyukat, vagy informatikus-szerkesztők döntenek arról értékkel bír-e, megjelenhet-e az írás azon a honlapon, bizony elgurul a gyógyszerem… Egy ideje nem lehet egyetlen irodalminak nevezett honlapra se csábítani, se gyengéd erőszakkal beszuszakolni. Aki kíváncsi, mit forgatok a fejemben – ez itt a reklám helye! – olvasson bele a netlogos blogomba. (Bár, onnan is hónapokra eltűnök. Az életem nagyon kis szegmense az irodalom, sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak: család, megélhetés, gyümölcsös.)

Pete László Miklós: Milyen szerepe van az Életedben az irodalomnak?
Vasi Szabó János: Húszévente, három évre, előbukik, akkor nagyon sokat írok – bár rengeteg, adott pillanatban használhatatlan torzót is –, aztán két évtizedre begubózok, a megírt dolgokat csiszolgatom, a félbe maradtakat kalapálom egésszé. Ismételni tudom: kicsi – igaz fontos – szegmense az életemnek a litera. (Eddig két ilyen „korszakom” volt, az 1987-1990 és a 2007-2010 közti, ha jól számolok a következő 2027 és 2030 közt következik.)

Pete László Miklós: Rimbaud-nak kevesebb volt…
Vasi Szabó János: Rimbaud sok másban is másféle ember volt…

Pete László Miklós: Te hogyan jellemeznéd Magad?
Vasi Szabó János: Száznyolcvanöt centi magas, erőteljes alkat, fehér bőr, kaukázusi fejforma, zöldesbarna szem, sötétszőke haj. (Azt mondják róla, még az ötven környékén is, hogy handsome…- a dőltbetűs részről több az Fb oldalamon olvasható: Marcia Guzmán, Teresa Peralta Nunez és a többiek „tollából”-.)
Pete László Miklós: Ilyen alkathoz erőteljes irodalmi munkásság dukál.
Vasi Szabó János: Amit írok, az eléggé erőteljes, csak kevés. De a kevés néha több, szerintem.

Pete László Miklós: Nem az hadnak sokasága. Van-e, amiben fejlődni szeretnél?
Vasi Szabó János: Ahogy egyre följebb mászok a lajtorján, látom: mennyi gyöngém vagyon…
Pete László Miklós: Hány olyan ember van, aki nem látja a saját gyöngeségeit?
Vasi Szabó János: Őket hívják, elégedett embereknek.

Pete László Miklós: Nem inkább hülyéknek?
Vasi Szabó János: Csak mi hívjuk így őket, manapság egyre több van belőlük.

Pete László Miklós: Mint minden más korban. Nem tudtad, hogy a hülyeség komoly érték?
Vasi Szabó János: Hooogynee Laacccás bbáttyámmm, iiigy vaaan….!!! (Remélem, e sorokért, kapok legalább egy Táncsics-díjat!)
Pete László Miklós: Ne reménykedj benne. Elfogadnád?
Vasi Szabó János: Ezért a szövegért? Simán!

Pete László Miklós: Nagyot csalódnék Benned, ha elfogadnád.
Vasi Szabó János: Vicc volt. (Amúgy is komor kicsit ez a beszélgetés.)

Pete László Miklós: Komor válaszokat adsz.
Vasi Szabó János: Nem áll a szám a vigyorra. (Megvan az okom rá, de ez tényleg magánügy.)

Pete László Miklós: Mi manapság a magyar prózaíró kötelessége, János?
Vasi Szabó János: Az ezredforduló óta nagyot változott a világ – mifelénk inkább rossz irányba – közhely, de a témák sora az utcán hever: etnikai konfliktusok, mélyszegénység, cselédsors, morális és gazdasági válság stb,… Aki ebben nem látja meg a mondanivalót, gyönge ember, nem való írónak!

Pete László Miklós: Elfogadható-e ebben a szituációban a pártos irodalom?
Vasi Szabó János: A pártos irodalom gyökere a pénz föntről történő csurgatása: oda állok, ahonnét több csöpög. Persze vannak „hívők” is szép számmal minden oldalon. Nehéz helyzetben, eme széthúzó erőknek, inkább össze kéne fogni. De valamiért úgy hozta a sors, nekünk ehhez Mohács kell.
Pete László Miklós: Nincs még itt Mohács?
Vasi Szabó János: Talán még nincs, de jó úton haladunk felé.

Pete László Miklós: A politika meg kimondottan sietteti. Mindkét oldal. Az író-lét mennyire morális szituáció?
Vasi Szabó János: Számomra – kívülállónak – az írás szent dolog, ha nincs mondanivalóm, nem ragadok tollat, nem ülök a klaviatúra elé. Egy „profi” író ezt nem teheti meg, ha úgy hozza a helyzet, akkor is írnia kell, ha másképp nem tenné…

Pete László Miklós: Szerinted van „profi” író?
Vasi Szabó János: Aki az írásból él, profi, legyen lektűr szerző, legyen a kánon által támogatott „nagyság”.

Pete László Miklós: Melyik kategóriában több a profi?
Vasi Szabó János: Majdnem azt írtam, a lektűrben, de eszembe jutott Nemere István önéletrajzi könyve – ő egy igazi profi író! – a csak írásból élők kemény mindennapjairól.  A kánonistáknál nincs ez a teljesítmény kényszer, nem kell Guinness-rekordokat dönteni darabszám terén, csordogál a pénz a nélkül is.

Pete László Miklós: Nemerével több interjút is készítettem, akad, ami még olvasható a neten. Szerintem minden királyi kegydíjból élő kánonistánál profibb író.
Vasi Szabó János: Szerintem is az. (Személyesen nem ismerem, de hírlik, támogatja a pályakezdőket is. Például az elmúlt évtized egyik legtehetségesebb ifjú literátorának, Bodai Soós Juditnak, ő írta a debütáló könyv hátoldalán az ajánlót.)

Pete László Miklós: Igyekszik tisztességesen viselkedni a hozzá fordulókkal. A múlt évtizedekben a kanonizált irodalom vele nem volt az.
Vasi Szabó János: Az önéletrajzi könyvében olvastam ezt is: a nyolcvanas években, sok kötetes szerzőként, felvételét kérte az írószövetségbe, elutasították. Évente próbálkozott, hiába. Ám egyszer azt halotta a rádióban, hogy egy újságírót, első könyvesként – összegyűjtve, kiadatta a cikkeit -, személyesen keresték meg, hogy legyen kedves belépni a testületbe, végleg föladta… Nemere sorsa nem egyedi, tudod?!

Pete László Miklós: Ezt én is olvastam. Azt felelték neki: „Eddigi munkássága nem indokolja a tagságot.” Az Írószövetségben persze csupa olyan pali volt, akinek „addigi munkássága indokolta”. Vannak dolgok, amikhez pofa kell. Mit mondjak, a történet nem hozta meg a kedvemet az Írószövetségbe való jelentkezéshez.
Milyen műfajok aktuálisak ma?
Vasi Szabó János: A hivatalos – posztmodern, minimalista, tudatfolyamos – menő próza mellett, szerintem, helye van a hagyományos realisztikus, sőt mágikus realista történetmesélésnek is. Lehet tagadni ezt, de kiadott műveim talán cáfolják a rossz beidegződést.

Pete László Miklós: Mitől aktuális valami? Attól, hogy olvassák, vagy attól, hogy megjelenik?
Vasi Szabó János: Nyílván, amit sokan olvasnak, valami mágikus tükörhatás következtében, szép lassan aktuálissá válik. Ez a modern kori média véleményformáló (torzító) mellékhatása.

Pete László Miklós: Csak a médiának lehet ilyen szerepe?
Vasi Szabó János: Nem, szélesebb körben folyik az alulképzés, kezdve az iskolában.

Pete László Miklós: Nem tűnik tudatos butításnak?
Vasi Szabó János: De annak tűnik! Bár, ha a sötét oldal helyébe gondolod magad: minek egy szippantó-kocsi kezelőnek, takarítónőnek, gyártósori összeszerelőnek, házvezetőnőnek stb. klasszika filológiából diploma, meg úgy általában véve diploma? Mert tömegével csak ilyen állások vannak, maradtak ma cseléd-Magyarországon.

Pete László Miklós: Mindenki más menjen külföldre. Akadt politikusunk, aki nyíltan ki is jelentette.
Vasi Szabó János: Meg letelepít helyettük egymillió kínait. Böszmeségekkel ne foglalkozzunk!

Pete László Miklós: A politikában is gyökeret vert az alpáriság, de nem csupán ott. A kanonizált művészet nagy bajban érezheti magát, mert egyre alacsonyabbra teszi a mércét. Mit gondolsz arról, hogy miféle közönséges alpári tahóságokat lehet ma már művészet címke alatt eladni?
Vasi Szabó János: József A., sőt Kossuth díjasok, tollából származnak ilyen „szókoholmányok”: ugyubugyu, ognyitány … Ezt, Te minek neveznéd?

Pete László Miklós: Jut eszembe róluk számtalan szebbnél szebb gondolat.

Pete László Miklós: Tudod, hogy az előbb félelmeteset mondtál? Ha ez tudatos butítás, akkor már a nyolcvanas években el kellett kezdődnie, és azóta – kormányoktól függetlenül – egyfolytában tart.
Vasi Szabó János: Tudom. És igazad van.
Pete László Miklós: Vajon átgondolta ezt valaki? Eltervezte, vagy „csak” úgy jött?
Vasi Szabó János: Csak úgy, a hasmenés se szokott jönni, biztosan van valami tervszerűség – ahogy a nehézipar áthelyezése nyugatról már a nyolcvanas években megkezdődött Kínába és Indiába. De lassan már megint Drábik Jánosnál tartunk…
Pete László Miklós: Egy része biztosan spontán. A tömeges „olcsó munkaerő” kialakítását szolgáló stupid tervek mellékterméke. De számos intézkedés, illetve számtalan intézkedés elmaradása valóban gyanús. Mi lehet a cél?
Vasi Szabó János: Ha nagyon lelkes idealista lennék, azt mondanám: a világ jelenlegi urai így kompenzálják háromszáz év gyarmati kizsákmányolását. De, ez nagyon sántít, mert a gyarmattartók ma is nagyon jól élnek, mi meg – akiknek soha nem volt gyarmatunk, sőt, magunk is azok voltunk – isszuk a feketelevest.

Pete László Miklós: Az EU-csatlakozást én is megszavaztam. Csak hónapok múlva tudtam elolvasni aztán, és megérteni a feltételeket…

Vasi Szabó János: Én nem mentem el szavazni, de ez nem mentség, „batyu alatt” reméltem, hogy jól jövünk ki belőle. Már látom, rövidtávon, nem így lesz. Messzire, ma nem látni.

Pete László Miklós: Ebben a formában nemcsak nekünk rossz, igazából senkinek sem jó. Emellett azonban valamiféle európai integrációra szükség volna.
Vasi Szabó János: Azért nyugaton – sokan –, és itthon is – kevesen –, elég jól élnek, mint EU polgárok. Őket kevésbé érdekli a nyomorunk.

Pete László Miklós: Meglepődnék, ha érdekelné. A komprádoroknál nincsenek elfekvő lelkiismeret-készletek. Az epikában pótolhatja-e bármi is a mesét?
Vasi Szabó János: Ha a mesére, mint absztrakcióra gondolsz, akkor nem, szerintem, még az elvont avantgárd szöveg is – Jarry, Vian bohóckodásaitól Ionesco orrszarvújáig mind – konkrétumtól elvonatkoztatott sűrített elmeszülemény. Persze, vannak népszerű és könnyen érthető, meg absztrakt, olvashatatlan „mesék”.
Pete László Miklós: Megérjük még, hogy az egyszerű irodalmi minőség kerül a sok elvont, süket doktrína helyébe?
Vasi Szabó János: Amíg élünk, remélünk Laci! (És ma is léteznek lapok, ahol ezt tartják elsődleges szempontnak. Föntebb felsoroltam néhányat.)

Pete László Miklós: Ha Neked kellene megírnod a magyar irodalom feladatainak tizenkét pontját, miket vennél bele?
Vasi Szabó János: Tizenkét pont ma nem jönne össze. Nincs bennem annyi elhivatottság, hogy az irodalomtól várjam a problémák megoldását, talán a gyökerük feltárását, de sok esztéta ezt sem a litera feladatának tartja. Nincs is annyi hatóereje a mai irodalomnak, Petőfi idejében a Talpra magyarnak, vagy 56-ban az Egy mondatnak még megvolt… Van igazság abban: azért találták ki a politikát, hogy a szaktudományokra támaszkodva, a választóktól kapott hatalommal fölruházva, válaszokat találjon és cselekedjen. (Igaz, mostanság elvesztette a probléma-megoldó képességét.) A filozofálgatás – magyarán : szócséplés – nem a kenyerem.
Pete László Miklós: Egy szóval sem utaltam ilyesmire, de a jelek szerint Te mégsem hiszel abban a közhelyben, hogy az irodalomnak nincsenek társadalmi feladatai.
Vasi Szabó János: Ha hinnék benne, ma ki se jöttem volna a gyümölcsösből. Gyönyörűek az idén, szinte „összevirágzik” a nyolcvan fa. De, itt ülök a gép előtt és válaszolok a Kérdéseidre.

Pete László Miklós: Műveljük kertjeinket?
Vasi Szabó János: Igen.

Pete László: Hiszel-e az utópiákban?
Vasi Szabó János: Ha csak egy – ember-kreált – utópia akadna, ami működött valaha is, hinnék benne. De ilyen még nem volt.

Pete László Miklós: Szerinted lezárult az emberré válás folyamata?
Vasi Szabó János: Katolikus vagyok, a válaszom ebből következik: IGEN! ( A sci fi irodalomban bőven jelen lévő mesterséges intelligencia és transzhumanizmus, már nem a Teremtés, hanem a homo sapiens „sara” lesz.)

Pete László Miklós: Most ne a transzhumanista ökörségekre, meg egyebekre gondolj. Az emberi erkölcs és az ehhez kapcsolódó felelősség fejlődőképes-e?
Vasi Szabó János: Ki tudja, az első embernek mennyire volt fejlett az erkölcse, hisz eltemette halottait, vigyázott a fiatal és öreg egyedeire, művész hajlamai voltak – ezt az altamirai barlang festményei is bizonyítják -, hihetetlen kézügyessége, türelme volt – abból a vacak rózsaféle populációból kinemesítette a mérsékelt öv gyümölcseinek nyolcvan százalékát –, a természetben vele együtt élő vadállatokból háziállatokat tenyésztett. ( A zebrából minden  tudomány ellenére sem tudott a lóhoz hasonló szelídített igavonót „nemesíteni” a modern ember, pedig Afrikában a rengeteg betegség-hordozó miatt – amikre a zebra immúnis -, nagy szüksége volna.) Biztos vagy abban: a fejlődés, nem esetleg visszafejlődés?

Pete László Miklós: Érdekes felvetés. Szerinted fejlődik az ember?
Vasi Szabó János: A mai világ erkölcse inkább az Anthony Burgess Gépnarancs című regényében leírtakra emlékeztet, akinek az fejlődést jelent, akkor fejlődött…

Pete László Miklós: Miért nem nézel a felszín alá?

Vasi Szabó János: Mert félek! Benéztem én oda is, és Céline-t találtam, az éjszaka mélyét!!! Nem nézek be oda még egyszer, nem bizony, drágaszágom…

Pete László Miklós: Más nincs ott?
Vasi Szabó János: Esetleg, ha megfelelő szemellenzővel, rövid ideig nézem, találni még ott olyat, mint Óz a nagy varázsló…

Pete László Miklós: Rossz az irány. Miért nem keresed a távlatot?
Vasi Szabó János: Mindig a valóság talaján álltam, ha rossz is, a világ ebbe az irányba halad sajnos. A távlatot meg valami eltakarja egy ideje, és nem a Birnami-erdő.
Pete László Miklós: Nem lehet, hogy az csak a saját dédelgetett pesszimizmusod?
Vasi Szabó János: László, a pesszimizmusát egy posztmodern író szokta dédelgetni, én az életem, a környezetemben élők fájó kurdarcai után nem tudok rózsaszínben látni! De a stílus, amit elkövetek évek óta, se enged a struccpolitikának. Ha filozófus lennék, megpróbálnám a távoli, esetleges jó dolgok földerítését, de most csak azt látom, ami köröttem zajlik, meg a közeljövőt. (Ez az én gyöngeségem, elismerem, de nem tudom átlépni az árnyékomat.).

Pete László Miklós: Könnyen provokálható vagy. Szükséges rózsaszínben látnunk a világot ahhoz, hogy helytálljunk benne?
Vasi Szabó János: Őszinte embert könnyű provokálni. Én akkor is helyt állok, mert kell, ha fakóban látom mostanság a világot!

Pete László Miklós: Mindannyian egyre fakóbban látjuk, János. Mit tehetünk gyermekeinkért és tanítványainkért?
Vasi Szabó János: Dolgozunk, hogy tudjuk taníttatni őket, ami terhet le tudunk venni a vállukról, levesszük. (És próbálunk példát mutatni, de azt hiszem, ez ma a legnehezebb.)

Pete László Miklós: És a hazánkért mit tehetünk, János?
Vasi Szabó János: Szerintem, aki itthon éli le a kimért idejét, már kisebb hőstettet hajt végre a hazaszeretet mezején.

Pete László Miklós: Tehát itthon kell maradnunk? Egyetértek. Az Általad említett hivatalos prózának van-e küldetése?
Vasi Szabó János: Igen, van küldetése, az amerikanizálódó glóbusz új urainak – lelki – ötödik hadoszlopa.
Pete László Miklós: Vigyázz, mit mondasz, János! A „művészi szabadság” kőkemény cenzúrával jár. Nem tudod, hogy nem létezik a háttérhatalom?
Vasi Szabó János: Ha az említett profi író volnék, most biz megijednék! De ismersz Laci: kimondom, leírom, amit gondolok – ha nem így volna, nem lehetnék olyan folyóiratok szerzője, mint a Kapu és a Magyar Jövő!  (Igaz, sok lapban pont ezért nem jelenek meg soha…)

Pete László Miklós: Sajnálod?
Vasi Szabó János: Ez lesz a legrövidebb válaszom: nem!!

Pete László Miklós: És azt, hogy nem vagy tagja a hivatalos brancsnak?
Vasi Szabó János: Aztat se nem…
Pete László Miklós: Pedig a Te tehetségeddel valóságos díj-spíler lennél közöttük, nem gondolod?
Vasi Szabó János: Elpirultam, mint egy szűz leány. (Viszont egy olyan brancsban, hamar elveszíteném a szüzességem…)

Pete László Miklós: Talán nem lenne hová raknod a sok díjat?
Vasi Szabó János: Elég tágas a „budiárom”, és nincs lecsempézve. (Viszont ötven fölött mindenhová gumírozott alsóneműbe menni – a kellemetlen meglepetések elkerülése végett -; inkább nem!)

Pete László Miklós: Túl kényesek vagyunk, mi János. Vajon miért csak a magunkfajta akarja megőrizni a szüzességét?
Vasi Szabó János: A mi korunkban már nincs mit tenni. Kényes a gyomrunk, nem vesz be mindent. Második kérdésedre nem tudom a választ, pedig sokat gondolkoztam rajta. (Talán, túl csábító a modernkori csillogás-villogás, amihez a különböző díjak is hozzátesznek a maguk fényivel. Meg anyagi vonzatukkal – ha van nekik.)

Pete László Miklós: Tudod, mit gondolok erről? Nem szabad törődni velük, eltartottuk magunkat eddig is. Azt hiszem, a kanonizált irodalomnak – sőt egyáltalán az egész kanonizációs rendszernek – a net a legnagyobb ellensége. Itt kell közönséget szervezni. Hagyni kell a kanonizált irodalmat a maga lapjaival, tanszékeivel, bikkfanyelvű cikkgyárosaival, infrastruktúrájával és díjaival együtt. Utóbbiak kivétel nélkül mind Múlékonyság kisasszony inkarnációi, elmúlnak maguktól, marad pőrén a mű. Vagy nem marad. Csak annyira kell konfrontálódni velük, amennyire szükséges, és nem kell rájuk támadni ott, ahol várják. Hadd kapják a díjaikat, hiszen voltaképpen mindegyik díj a megélhetési gondokkal küszködő kánon-kaszt brancs alapon működő állami pénzsegélye. Ne foglalkozzunk velük, se a járulékos kiváltságokkal. Mi eltartjuk magunkat.
Vasi Szabó János: Én se írhattam volna jobban.

Pete László Miklós: Van az erkölcsön kívül egyéb perspektíva?
Vasi Szabó János: Számunkra nincs. De ez a mai élet nem igazán a klasszikus erkölcsiségről szól.

Pete László Miklós: Arról is szól – különben nem lennénk.
Vasi Szabó János: Értem, mit akarsz írni, de ahhoz, már ne haragudj meg érte, nem erkölcsi érzék kell elsősorban. (A puszta szaporodásra gondolok.)

Pete László Miklós: Minden korban volt puszta szaporodás. És az analfabéták aránya is nagyobb volt, mint ma. A közbiztonság is kisebb volt. A higiénia is. Hagyjuk a közhelyeket, János, próbáljunk valóban a dolgok mögé nézni. Azt gondolom, ez a kor sokkal inkább szól a klasszikus erkölcsiségről, mint bármelyik korábbi.
Vasi Szabó János: Nem szívesen írok ilyet, de aki a mai korra – és a közelmúltra – azt írja, hogy a klasszikus erkölcsiségről szól, a jobbik esetben homokban tartja a fejét, a rosszabbikban valami egész mást tart erkölcsnek, mint amit én. Nem szeretek nyújtottan válaszolni, ha nem szükséges, de most – Engedelmeddel – hosszú leszek.
Kiszámolták: az elmúlt száz évben több embertársunkat gyilkolták meg – világháborúk, nemzeti gyűlölködés,irigység, eszement ideológiák okán -, mint előtte ezer év alatt.
Az olyan bűnök, mint hazugság, csalás, lopás – ha nem derülnek ki – a bocsánatos, elnézendő dolgok közé, sőt üzleti ügyesség, marketing fogás sorába kerültek. (Pl. ma Magyarországon hány milliárdos síbolta így a vagyonát, hány parlamenti párt jutott vezető pozícióba választási hazugságok után…)
Aki dolgozott multi cégnél, tapasztalta azt a sokszor megalázó, irgalmatlan bánásmódot, amit a ma munkása kénytelen azért a minimálbérnél alig többért elviselni. (Lelki szempontból nem sokkal rosszabb a helyzet a vad-kapitalizmus koránál.)
Erkölcsről: évtizede, a viharsarki óvónő megsértődött, hogy kirúgták a munkahelyről, mert – a férje tudtával – lovasszex-videóban szerepelt, rajtakapták, s mikor megkérdezték: megérte a csődör hímtagján forogni? Határozott igennel válaszolt, hisz egyhavi óvónői fizetését kapta meg érte. (Csak azon csodálkozott, a „lószerszám” után senki nem adta a kezébe a porontyát.)
(Konzervatív, menő lánykollégium nyugdíjas portásától hallottam: az ifjú hölgyek már csak így emlegetik a szabad, partnercserés szexet: „a Pista téged már felpróbált? Mert engem igen!”)
A művelt nyugaton még rosszabb a helyzet – Zacher Gábortól tudjuk -, a dekadenciában odáig jutottak, hogy terjed az „orosz-rulett” szex. (Komoly vállalkozások alakultak, amik védekezés nélküli szexet szerveznek ismeretlen, fizető vendégek számára. Mi ebben az orosz-rulett? Hogy a három férfi és három nő közül egy a cég által fölbérelt AIDS-beteg. (Nem tudni, ki az, férfi vagy nő, de aki a partnere lesz, az bizony „golyót fogott”.) Ez nagyon menő dolog ott.
Ezután, nem is meglepetés, hogy ma világsiker lehet olyan könyvsorozat, ami nyíltan a szadista, kötözős szexet taglalja.
De az erőszak a mindennapok része, itthon a részeg feltüzelt kan, miután – jobb esetben – megerőszakolja, megveri áldozatát – rosszabban meg is öli – , vállvonogatva azzal védekezik: nem ő a hibás, mért nem tette szét a lábát rögtön szegény lány/asszony a nyílt utcán.
A liberális Amerikában elég volt a Cathrina hurrikán, hogy az egyik legbohémabb nagyvárosukból, New Orleansből, a földi pokol legyen! ( A reguláris Nemzeti Gárda nem is bírt vele, iraki veteránokat kellett bevetni a rend fenntartására.)
Persze, a fegyelemre kiképzett amerikai katonák erkölcsisége nem akadályozott meg senkit – ráadásul katonanőket -, hogy vallomás kicsikarás céljából neoncsővel erőszakoljanak meg iraki asszonyokat, férfiakat. (Pedig tudhatták, egy muszlim nőnek, már az is halálos ítélettel felérő, ha hitetlen megérinti valahol az intim testrészét.)
De van bőven példa a közelmúltból innen, a déli szomszédunkból is. Milyen magas erkölcsiség vezethetett egyszerű, hozzánk hasonló embereket – miután az események előtt, a kocsmából a részeg szomszédot talicskán hazavitték -, hogy ugyanazt a szomszédot, a házát, családját a hegyekből mesterlövész puskával, aknavetőkkel lőjék? Milyen erkölcs működött a modern emberben Szrebrenyicában – és máshol – ártatlan civilek ezreinek leöldösése közben, vagy Vukovár elfoglalása után, a korházban, hol a lábra állni nem tudó betegeket, helyben agyon lőtték?
(Senkinek se legyen kétsége, ha Magyarországon előfordulna ilyen tragédia, az utcára nem lehetne kimenni az elborult elméjűek miatt! Édesanyám Pesten élte át 56-ot, és nem csak szabadságharcosokról beszélt, hanem olyan eszementekről, mint egykori szembe-szomszédjuk, aki a padlásáról válogatás nélkül lőtt boldog-boldogtalant, anyu előtt pár méterre loccsant az egyik gyalogos agya a házfalra, épp hogy megmenekült!)
Hidd el, estig tudnám sorolni, pedig azt remélem: a többség nem tart itt, de a fenti elvetemült embereken se lehetett látni korábban- amíg otthon tv-t néztek, munkába jártak, vagy hétvégén fociztak -, a gyűlölet és az  irigység pokoli bélyegét.
  László, amikor én Céline-t emlegettem, meg a sötétség mélyén-t, korántsem túloztam!
És még egy, tényleg utolsó megjegyzés, időpont a barbár ókor, helyszín a római birodalom – a kegyetlen üldöztetetés időszaka -, a szereplők egyszerű sebastei légionárius katonák. A parancsnokaik – ukáz szerint – kihajtják őket mezítelenül a fagyos éjszakába. A közelben fűtött csarnok, meleg fürdő vár, mindössze, annyit kell tenni, hogy megtagadják az akkor fölvett keresztény hitüket. Egyetlen katona engedett csak a csábításnak, de az ő helyébe is azonnal beállt, levetkőzve, az egyik őr. Reggelre persze mind megfagytak.
(Akit érdekel, és tud franciául, többet is olvashat Paul Allard Historica des persecutions-ában.)
  A mai, erkölcsös ember, jót röhög ezen a barbár-kori, ostoba, élhetetlen társaságon.
Hogy is van ez a klasszikus erkölcsiség?
  El kell ismernünk: gyöngék vagyunk! Ha őszintén tesszük, minden megbocsáttatik, de ha az eszünket játsszuk, hogy mi vagyunk az erkölcsi fejlődés csúcsa, oda kerül a lelkünk, ahová a kevély embereké, a pörkölőbe.

Pete László Miklós: Ez mind igaz. És? Azt várod, hogy egyéb korokból kétszer ennyit hozzak példának? Ilyenek bármely korban megtörténtek, és még sokáig meg is fognak történni. De Te is ebben a korban élsz, és erkölcsi kérdésekben a többségi elv nem meggyőző.

Vasi Szabó János: De soha nem állítottam, hogy a kor, amiben élek, annak sok köze volna a klasszikus erkölcshöz, ehhez túl őszinte vagyok. (A Higanyfényű alkony második részének nem véletlenül: A pokol új körei a címe. Ezt nem hatásvadász megoldásból adtam, így is gondolom. Különben meg észreveszem én ebben a gyehennában a Kárhozat szívét is!)

Pete László Miklós: Szerethet bennünket Isten, ha ennyi feladatot ad.
Vasi Szabó János: Ha így van, akkor nagyon szeret.

Pete László Miklós: Hiszel az erkölcsi világrendben?

Vasi Szabó János: Nem lennék katolikus, ha nem hinnék, a legtöbb vallás erről szól. Legalábbis elméletben.

Pete László Miklós: Hol és mit olvashatunk Tőled majd a közeljövőben?

Vasi Szabó János: Az egyik legproblémásabb szabadversemre – Megnyúzott testek tárlata – végre akadt vállalkozó, aki kiadja. A Magyar Jövő folyóiratban az idén több rövid novellám, prózaversem is megjelenik. Talán a Kapuban is valami, több kézirat van ott.
Két régebbi, de előkerült, átírt történetem – az alternatív-történelmi témájú  Kallocsány, és Zafír tűkön ülnek– komoly lapok szerkesztőinek asztalán van.
Az elmúlt években legsikeresebb sorozatom újabb darabja – Désert című – szintén kiadás előtt áll.
A legfontosabb az ősszel megjelenő harmadik novellás kötetem, az elmúlt fél évtized legjobb elbeszéléseivel.
Pete László Miklós: Mi lesz a címe?
Vasi Szabó János: Eddig a Higanyfényű alkony című írásom volt a favorit, de ez túl „vámpírsztoris” fílinget kapott az elmúlt években. Lehet, egy másik elbeszélés, pl. az egyik legsikeresebb: A katona és a delfinlány-é lesz a befutó. (Apropó, vámpírok; nekem máig a Julio Cortázar féle: Fantomas és a vámpírok a kedvencem, mellette Bram Stoker úr és Anne Rice asszony elbújhatnak a széna közé.)
Pete László Miklós: Nem gondolkodtál valami összefoglaló értelmű címen?
Vasi Szabó János: Egy kritikus írta: sokszínűek az elbeszéléseim, azokat nem lehet – még oly frappáns – cím alá rendezni. Inkább marad az eredeti elgondolás.

Pete László Miklós: A kritikusok nem is törik magukat, hogy címet találjanak. Az viszont érdekelne, hogy Te Magad milyen összefoglaló címet adnál.
Vasi Szabó János: Ritka kivételek egyike, teljesen igazat kell adnom a kritikusnak. Nem tudom, milyen összefoglaló címe lehetne… (De, beletetted a bogarat a fülembe!)

Pete László Miklós: János Szerinted valójában miről szól a manapság annyira divatos vámpír irodalom?
Vasi Szabó János: A pénzről szól! Elvileg, persze a másságról, annak elfogadásáról – egyre bugyutább történetekkel. A téma „szabályait” sem tartják már szem előtt, pedig a modern klasszikus A. Rice sem mert tőlük messzire rugaszkodni.(Köztudott: a vámpír a halhatatlanság fejében nemcsak a lelkétől és a D-vitamin hiánytól szabadul meg, hanem szexuális teljesítő-képességétől is, az örömszerzés módja – meg az étkezésé – a vérivás. És mit látni az Alkony-filmekben…)

Pete László Miklós: Valahol az egész hivatalos másság-dolog is a pénzről szól, nem úgy gondolod? Közönséges propaganda. Hogy akarjunk a világba szétszóródni, bárkivel elkeveredni. A témát számomra Shakespeare fogalmazta meg hitelesen az Othello-ban. A téma mostani apostolai nem tudnak, talán nem is akarnak a mélységeibe hatolni. Mi az oka, hogy a hirdetett elvek egyre felszínesebbek?
Vasi Szabó János: Nem emlékszem, Kissinger vagy Brzezinski nyilatkozta a rendszerváltás után a Panorámának: az új világrend a liberális piacgazdaság, a globális kommunikáció és mobilitás, no meg – én anno, itt akadtam ki egy percre – a homoszexualitás előretöréséről szól majd. Olvass bele Nádas, Konrád, Esterházy írásaiba, miről papolnak mostanság?
Lehet, hogy ezért engem is megköveznek, de nem az a világon a legégetőbb probléma, hogy a meleg felvonulás résztvevőit megdobálják, hanem hogy embertársaink élnek – és már nemcsak a harmadik világban, hanem itt, közöttünk is – embertelen nyomorban, teljes kilátástalanság közepett!

Pete László Miklós: Egyetértünk. De vajon miért erőltetik ezeket a témákat mégis, jobb ügyhöz méltó buzgalommal? Hiszel az összeesküvés-elméletekben?
Vasi Szabó János: Ma már kétségtelen, dokumentumokkal alátámasztott tény a huszadik század két nagy társadalmi kísérlete, kiknek az „inspirálására”, milyen hatalmi érdekek okán alakult ki. (A fasizmusra és a kommunizmusra gondolok.) Ezek, utólag az élveboncolásos kísérletre hasonlítottak. Most folyamatban van egy sokkal „lájtosabb”, a humanistább demokrácia palástja alatt. Meglátjuk mi lesz az eredménye.
Pete László Miklós: Sok jó nem néz ki belőle. Úgy érzem, felértékelődik a lokális kulturális és erkölcsi kiállás szerepe. Mi erről a véleményed?
Vasi Szabó János: Hasonlóan gondolkodunk. Ebben a témában egyik legjobb szépirodalmi alkotásnak tartom Umberto Eco Foucault ingáját, a könyv zárófejezetével teljes mértékig egyet értek. (Aki kíváncsi miről szól, olvassa el!)

Pete László Miklós: Mai magyarra hogyan fordítanád le?
Vasi Szabó János: Nem tudok olaszul. (A németen kívül, csak keine spánis és tanulni van indogermán-oldal ősök egy első kultúrnyelv: dasz szanszkrit.)

Pete László Miklós: Ne szabotálja el a kérdést, Művész Úr! Hogyan mondanád el néhány szóban Eco művének tanulságait – magyarul?

Vasi Szabó János: A mű az összeesküvés-elméletek népszerűségével foglalkozik – kezdetben, szatirikus hangnemű -, valamint ezek állandó jelenlétével, mint az álvallás egy formájával. Az események során azonban mind kevésbé válik el a szellemi játék és a valóság. Félelmes a végkifejlet, darázsfészek az, amibe nyúltak a főszereplők.

Pete László Miklós: Mennyire aktuálisak ma az összeesküvés-elméletek?

Vasi Szabó János: Aki csak egyetlen Drábik János videót megnézett, gyanakodni fog…

Pete László Miklós: Drábik János a Magyarok Világszövetségének egyik vezetője. Állítom, jelenleg a legnépszerűbb írók közé tartozik. Olyanok is emlegetik, akik soha semmit sem olvasnak. Mi a véleményed a nézeteiről?
Vasi Szabó János: Drábik Jánosról sok mindent lehet mondani, írni, de azt nem, hogy ostoba ember volna! Amit mond nincs igazán megcáfolva, hallgat róla az Olimposz. S ez már jelent valamit. (Abban viszont reménykedem, hogy túl borúsan látja a ma és a közeljövő Magyarországát, mert ha nem így van, akkor nagyon szomorú sorsa vár a magyar népre. Még az én pesszimista jövőképemnél is – lásd: Higanyfényű alkony – rosszabb.  )

Pete László Miklós: Olvastam már tőle nehezen védhető eszmefuttatást is, meg ragyogó meglátásokat is. Szerinted a mai média által közöltek hány százaléka tekinthető igazságnak?
Vasi Szabó János: A kérdés inkább az: objektív vagy szubjektív igazságnak? Utóbbival tele van a „spájz”.

Pete László Miklós: Szerinted melyikből van több nála?
Vasi Szabó János: Nagyon vegyesen, de azt gondolom, ha a tizede igaz annak, amit mond, szorul a hurok a nyakunk körül. Nagy baj ez László!

Pete László Miklós: Már annyi baj fenyeget minket minden szférában, hogy mindenképpen a jót kell keresnünk.
Vasi Szabó János: De folyton vigyorogni se lehet, mert az olyan emberre régen azt mondták, hogy „flepnis”.

Pete László Miklós: Ismételten kitérsz a komoly válasz elől.
Vasi Szabó János: Fentebb, hosszan, erre is válaszoltam: jót csak ott lehet keresni, ahol, látható helyen, van. Különben a mesék dimenziójában tekergünk, ami persze lehet nemes dolog: akkor is szépet, jót írni, ha százmérföldnyi körben nem találni okot rá, de számomra soha nem volt kielégítő megoldás. (Tolkien szerint a könyveknek jól kell végződni, én annyival árnyalnám: ha van esély a happy end-re, legyen, de csak akkor!)

Pete László Miklós: Az egész történelmünk nagy happy end. Mennyi minden történt, aminek ellenére még mindig élünk és létezünk.
Vasi Szabó János: Ha innen nézzük, tudod melyik élet az igazi happy end: a mélytengeri! ( A felemáslábú rák (Amphipoda) 8 kilométeres mélységben is él. Micsoda szörnyű nyomás uralkodik ott és teljes sötétség!)

Pete László Miklós: Valahol mi is a mélytengerben élünk, nem?
Vasi Szabó János: Olyan mélyre nem kellett volna kerülnünk…

Pete László Miklós: Ki érte a felelős?
Vasi Szabó János: …„természetesen”, mi magunk.
Pete László Miklós: Mohács óta folyamatosan, vagy valahol még külön elrontottuk?

Vasi Szabó János: Önsorsrontásban a világelsők közt vagyunk.

Pete László Miklós: Hosszabb lélegzetű műved készül-e?
Vasi Szabó János: 2007 és 2010 között írtam évente egy kisregényt, ezek az íróasztalfiókban lapulnak, rá kell hangolódni, újra és újra írni, mire készen lesznek. A regény és kisregény másképp készül, mint egy elbeszélés, rövidebb novella. Mint a jó bor, évekig kell érlelődni neki. (Bár, esetemben az elbeszélések is néha évtizedig lapulnak a kéziratok közt.)
Pete László Miklós: Mi az írói alapfilozófiád?
Vasi Szabó János: Ahogy előbb írtam, a hosszabb műveknek időt kell adni, hogy érlelődjenek, új ötletekkel gyarapodjanak, Arany Jánoshoz hasonlóan javításokkal telikrikszkrakszolt kézirataim vannak. A rövidebb alkotások viszont – Petőfi módján – gyorsan készülnek, jön az ötlet, s már kész is van két-három oldalon a kurta-novella. Ezeket nem kell sokat javítgatnom.
Pete László Miklós: Hogyan születik az ötlet?
Vasi Szabó János: Az ötlet? Inkább ihletnek nevezném, s az nem tudatos, olyan, mint a szerelem, jön vadul, minden korábbi istrángot széttépve: a tavaszi madárdal szárnyán, vagy a szőlővirág illatával, kora ősszel az érett arany-fürtök, a harmaton csillanó verőfény gyémánt káprázata, pirosló almák kerek orcája, hollófekete hajsátor mögül sütő vágyakozón ametiszt-tekintet láttán. Soroljam még?…
Pete László Miklós: Felért egy szép monológgal. Most az esztétikai nézeteidről érdeklődnék. A mimézisben hiszel-e, a kifejezés-esztétikában, esetleg valami másban?
Vasi Szabó János: A mimézis számomra a valós elemzése, nemcsak puszta utánzása, az emberi természeté, nemcsak a külső, minket körülvevő, éltető téré. A természetet én az ókoriak mintájára, az ideák – alacsonyabb szintű – kivetülésének tartom, s nem a materiális módon, bár a tudomány a modern korban átvette a rendelkezést a természet fölött, kategóriákat, megfogható, realista tételeket állított föl. Ezzel szemben a művészet kicsit mindig az irreális felől közelítette meg. A legújabb esztétikák nem is tartják érdeminek a mimézist, a művészetnek például a szépséget, a szabad önkifejezést, a szubjektumot kell megmutatni. Az objektív valóság vizsgálata maradjon szigorúan a tudomány területe. Az írásaimban ettől eltérő nézetet vallok. A mindennapi élet és a  művészi megközelítés nem válik élesen ketté, talán ezért vonzódom annyira a katolikus gyökerű, latin-amerikai mágikus realizmushoz, ahol a valóságba is beszivárognak józan ésszel felfoghatatlan dolgok, történések. Jelezve, hogy ez az ideák visszavetülése– teremtett – világ deformálódott, már nem létezik az eredeti valóságban, ám a metafizikai néha átszivárog onnan. Elismerem, ritkán sikerül elkapnom ezt a pillanatot, talán leginkább A katona és a delfinlány című elbeszélésben közelítettem hozzá. De beszéljen erről a jeles kritikus, Pécsi Györgyi a Nagyítás 2010. júniusi számában:” Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldos katonája, utolsó bevetésének történetét meséli el – a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban – innentől álomszerű jelenetek sora – kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét.”
Erről szól, röviden, az én „mimézisem”.
Pete László Miklós: Mégiscsak idealista vagy Te is, mint minden tisztességes ember?
Vasi Szabó János: Sehol nem állítottam, hogy nem vagyok az. De, ahogy az elbeszélés stílusa mágikus realista, úgy realista idealista vagyok. (Ismerek ateistákat, akik példaszerű életet élnek, és hallottam olyan „vallásos” emberről, aki a mise után a Krisztus keresztjét simogatta könnyes szemmel, otthon meg – ötven évig – a legkisebb hibáért, azonnal eltángálta a feleségét…)

Pete László Miklós: Mi ma a vallásosság vagy vallástalanság jelentősége?
Vasi Szabó János: Ma ennek az életben nincs sok jelentősége. A dolgok végét szemlélik másképpen a vallásosak és az ateisták. Erről van egy privát történetem: „Ismertem remek embereket, akik ateisták voltak, egyikük jó barátom, természetimádó, nagyszerű humanista. Konzervatív gondolkodása is szimpatikus volt, egyedül a hit kérdésében volt más a véleményünk. Ő gyakran mondta, ha a vég került szóba: örömmel fog ismét feloldódni a természetben. Aztán őt is elérte a betegség, már hetvenen túl, a halálra készült, amikor meglátogattam. Nagyon rosszul nézett ki, nem tudtam mivel vigasztalni. Mielőtt hazaindultam volna, remegő hangon még azt mondta: “Emlékszel, a boldog visszatéréséről beszéltem a természetbe? Hülyeség volt!” A szemében kétségbeesés, attól a valamitől való félelem, amit máshol “semminek” hívtam, de nevezzük ürességnek, mindegy.
A másik ilyen élmény édesapámhoz köt, ő hívő volt, de az a „huncutabb” fajta, kinek volt miről elszámolni az „égi bíró” előtt. A betegség nagyon lerontotta, s ez azért volt fájdalmas látvány, mert apu világéletében izgő-mozgó, sportoló ember volt. Amikor utoljára láttam élve, alig tudott fölülni a betegágyán. De, amikor a szemébe néztem, mégse kétségbeesést láttam, nem is tudom, talán gyermeki kíváncsiságot, az olyan emberét, aki nagyon fontos, élete legfontosabb találkozójára készül. Igazán csak ekkor hittem el, hogy apu valóban őszintén hívő. Ma is szégyellem miatta magamat.” Apámtól nem sok mindent örököltem, az életen és a katolikus hiten kívül, de lehet, hogy ennél nagyobbat nem is adhat szülő a gyermekének.
Pete László Miklós: Szerintem sem… Létezik-e egyáltalán „objektív” valóság?
Vasi Szabó János: Azt írják: ami mérhető és legalább háromszor megismételve bizonyított, az objektíven természet-tudományos. Mit mondjak erre? Legyenek boldogok az igazukkal. (Pár hete hallgattam egy értelmiségit, aki „erőből” lehülyézett minden idealistát. Ismerőseim sűrűn rám pislogtak, mit riposztozok erre a harsány blődségre, de csak hallgattam. Mikor az illető elhagyta a tett helyszínét, odajöttek hozzám, és rákérdeztek a némaságom okára. Azt válaszoltam: ateista, de az legyen az ő baja!)
Pete László Miklós: Boldogok a lelki szegények?
Vasi Szabó János: De nem az övék lesz a mennyeknek országa!
Pete László Miklós: Miért, az kié?
Vasi Szabó János: Ki vagyok én, hogy eldöntsem? Csak találgatok, pl. az Anaszújá puránában szereplő feleségé, aki undok, bélpoklos, durva urát zúgolódás nélkül kiszolgálja, s amikor az még utoljára hetyegni akar egyet valamelyik utcanővel, a járni nem tudó embert a hátán elviszi hozzá. (A modern emancipált világban ez egy elképzelhetetlen groteszk történet – jogosan -, de jobban belegondolva, magam is ismerek olyan tisztes matrónát, aki keményebb sorsot is „kifogott”, mint az Anaszújá hősnője…)
Pete László Miklós: Magyarország leendő jövője mennyire hasonlít az Anaszújá hősnőjének történetéhez?
Vasi Szabó János: Látod, Laci ez a párhuzam eszembe se jutott, pedig a cselédsors már mainapság is adott. (S akik elmenekülnek itthonról is jórészt pincérek, szobalányok, szakácsok, hegesztők, bébiszitterek, tehát „kulik” lesznek külföldön. Csak a bérezésük magasabb.)
Pete László Miklós: Kevés a cseléd nyugaton, mert iszonyú mértékű közvetlen és közvetett propaganda ösztönzi a kivándorlást.
Vasi Szabó János: Megint idegen tollakkal ékeskedem, most olvastam: nyugaton az egykori gyarmatbirodalmakból beözönlő – eltérő vallási, kulturális közegből jött – színes bőrű közösség kezd teherré válni. (Németországban pedig a hatvanas évek gazdasági bummja után felszaporodó – ma kb. ötmilliós – török kisebbség.) Beolvadni a hazai cigányságunknál is kevésbé képesek, pár napja olvastam: az EU talán legkeményebb rendőrsége, a francia, nem hajlandó bemenni Párizs egyik gettóvá vált kerületébe. Ezért a szükséges cseléd-létszámot ezután Európa „négerei”, gazdaságilag megroppant keleti fertálya irányából szeretnék pótolni, jelesül – az etnikai egyezés mellett – hasonló: keresztény alapú kulturális gyökereik miatt. Itt, a szerző szerint, nemcsak a magyarok: hanem a lengyelek, csehek, szlovákok, ukránok épp úgy meg lettek célozva. Szemét dolog az ember-kereskedelem, de nagyban – EU-s méretekben – úgy látszik, minden aljasságot meg lehet tenni.
Pete László Miklós: Van Európában olyan sziget, ahol idegen csak a helyi lakosság engedélyével telepedhet le. Meg olyan város is van, ahol a helyi adófizetők pénzéből építettek a bevándorlók számára – mecsetet. Hogyan lehet ekkora különbség? Vajon mitől lett ennyire katasztrofálisan ostoba a mindig nyugodt és fölényes Európa?
Vasi Szabó János: Európa kétszínű, van akit – a füstszűrős sapka elvén -, akkor is körberugdos, ha beleszakad a megszorításokba, mások meg – mediterrán lazasággal – verik el a segítségül utalt euró milliárdokat. Az iszlámot itt, ahol nincsenek gyökerei, preferálják – Brüsszelben már karácsonyfát se állítottak, nehogy bántsa valakinek az érzékeny lelkét -; ám – az USA-val az élen -, a hazájában mindent megtesznek a szétrobbantására, és egy ismerős liberális katyvasz társadalom létrehozására a Közel-Keleten.
Pete László Miklós: Minden probléma valahol magában hordja a megoldását. Hogyan javulhat Európa helyzete?
Vasi Szabó János: A megoldás kulcsa meg a pusztulásé – itt szétbomlásé – egy karikán van! Foglár legyen a talpán, aki össze nem keveri…
Pete László Miklós: Felbomlik az EU?
Vasi Szabó János: Ha kettős mércével mér, akkor előbb, utóbb igen!
Pete László Miklós: Jelen pillanatban hajítófát sem adnék az EU fennmaradásáért. De mi a véleményed a szomszéd népekkel kötendő esetleges konföderációról?
Vasi Szabó János: (Ismét reklám!) Az Fb oldalamon sok echte cseh, szlovák, román, horvát, ukrán, montenegrói, moldáv, osztrák, olasz stb. „barátom” van. (Nemcsak ottani magyarok!) Legutóbb megosztottam az origó cikkét, a Győr-Vancea kézilabda meccs előzményéről, hogy neves román olimpikonok mi sportszerűtlent műveltek kampányszerűen Görbicz mezével. Ezt, ha magyarok csinálták volna valamely óhitű csapat emblematikus dolgával; egyszerre le lenne kapcsolva – nemcsak a Colosseum –, hanem a Big Ben, az Eijfel-torony, talán a Ghízai piramisok világítása is… És láss csodát: egyetlen román se törölt az ismerősök  közül, hiszem, hogy lélekben ők is tudják, mi a normális együttélés feltétele, meg hogy mit jelent élni és élni hagyni! Én ezt reménykeltőnek gondolom!  Akár közép-európai összefogás címén is! (De ahhoz előbb az összes országban, valamennyi gyűlöletkeltő politikust, publicistát – bal és jobboldalit egyaránt – a Dunába kéne dobni! Hogy a nagy folyó deltája felé mutató kobakkal ússzanak együtt.)
Pete László Miklós: A Vancea-Fradi kézilabdameccs előtt román szurkolók egy csoportja hatalmas feliratot mutatott fel, körülbelül ezzel a szöveggel: „A futballhoz hozzátartozik a közönség!” – ezzel tiltakoztak a FIFA betonbuta döntése ellen, hogy kitiltotta a válogatott meccsről a közönséget.
Nem itt rejlik az igazi kibontakozás, Jánosom? A puszta propaganda EU helyett valóságosan összefogni a szomszédainkkal?
Vasi Szabó János: Ezt akkor is meg kell tennünk, ha esetleg fölbomlik az EU. Nincs más módja a túlélésnek! (Már a „nagy konduktor” is megmondta: az uralja a Kárpát-medencét, aki teleszüli. Ebben pedig jó ideje vesztésre állunk.) Izrael, Dunántúlnyi országként, azért bírja a százmilliós arab nyomást, mert a világ vezető gazdasági és katonai hatalma áll mögötte, évi sok milliárd dollár vissza nem térítendő támogatást kap tőle, meg az EU-tól. Mögöttünk nincs ilyen „nagy testvér”, a józan eszünkre, együttműködő készségünkre vagyunk utalva. Meg kell találnunk a szomszéd népek közt azokat, akik hajlandók békében élni, esetleg, kooperálni velünk. (Különben, hamarosan: konyec filma!)
Pete László Miklós: Köszönöm, János! Legkésőbb egy év múlva folytatjuk a beszélgetést!