Szőke nő zűrben az űrben - 197.

SZÁZKILENCVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Minden szem a számítógép felé fordult. Az viszont valami hatásszünet-félét tartott. A szőke nő nem győzte türelemmel:
-         Admirális a hajónak! jelentést kérek!
„Hajó az admirálisnak. A keresett személy huszonegy évvel ezelőtt tagja volt a BB-58 UNS Rodney utolsó ismert személyzetének. A szövetségi erők parancsnoksága akkor úgy döntött, hogy néhány megmaradt csatahajó újra felszerel, és legénységgel lát el. Az illető altiszt volt, és éppen a nanorobotok irányításával bízták meg. Akkori neve Richard Anthony Eastman.”

Jellegtelen arcú, magas csontos fiatal férfi arca jelent meg a képernyőn. Az állán ritkás borosta, a fején vékony szálú, csapzott, törékeny, ritkás szőke haj. Bambán bámult a semmibe. Uniformisa viseltes volt és gyűrött.
-         Akkori neve? – motyogta Helmut.
-         Admirális a hajónak. mit jelent, hogy „akkori neve”?
„Hajó az admirálisnak. A személy jelenlegi neve John Wellington Russell.”

Újabb arcmás jelent meg a képernyőn. Beesett szemű középkorú, vagy idősebb férfi. Pántos kezeslábasának felső része hanyagul nyitva, alatta favágóinget viselt. A feje teljesen kopasz volt, a szeme fénytelen.
Csodálkozva nézték.
-         Ez ugyanaz a fickó? – szalad ki Helmut száján.
Karen is bizonytalan volt első ránézésre.
-         Admirális a hajónak! Biztos, hogy ugyanaz a személy?
„Hajó az admirálisnak. A személy azonosítása minden kétséget kizár. Az ujjlenyomata, DNS-e, írisze tökéletesen egyezik. Ugyanaz a személy, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

A szőke nő bólintott.
-         Ki kellene hallgatnunk – mormogta Ed Philips.
Karen ugyanezt gondolta.
-         Admirális a hajónak! Van-e lehetőség a kihallgatására?
„Hajó az admirálisnak. A kihallgatás határozottan javallott. Kérek megerősítést: parancsot küldök az őrrobotoknak, ők azonnal kiemelik, és tíz percen belül a gyanúsított ide szállítható.”

-         Ez az! – mondta Ed.
-         Admirális a hajónak! Emeltesd ki, és szállíttasd ide a foglyot!
„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva.”

Karen kicsit nyugtalanul tekintett a várható kihallgatás elé, és láthatóan Ed Philips is ideges volt. Helmut egykedvűen várakozott.
„Hajó az admirálisnak. John Wellington Russell őrizetes, gyanúsított kiemelése megtörtént. Előállítása három perc múlva”
Karennek váratlan ötlete támadt:
-         Edet és engem a fickó annak idején láthatott már a csatahajó fedélzetén. Te azonban – fordult Helmuthoz. – teljesen ismeretlen vagy a számára. Neked kell kihallgatnod.
-         Kiváló ötlet! – csatlakozott Ed Philips.
-         De hát… – nyögte Helmut.
„Hajó az admirálisnak! Egyetértek az elgondolással. Javaslom, hogy Schellenberg hadnagy öltözzön szolgálati egyenruhába.”

Helmut még hebegett, de a jelzett uniformis máris a pulton hevert. Az ifjabb Schellenberg kissé elfogódottan vette magára, Ed Philips rendezte rajta el, és adta rá az egyéb kelléketek.
Egy perc múlva Helmut Schellenberg kínai tiszti szolgálati egyenruhában feszített antantszíjjal, derékszíjára csatolt szolgálati fegyverrel.
-         Kínai egyenruhát nyilván sohasem látott a pasas – dünnyögte elégedetten Ed Philips. – Helmut, légy kemény, zord, agresszív.
Helmut kissé ijedten bólogatott.
Karen a segítségére sietett.
-         Majd súgunk a fülhallgatón!
Néhány perc múlva megérkezett a fogoly. Gyakorlóruhához hasonlító acélszürke zubbonyt és nadrágot viselt – ez volt a csatahajón a foglyok öltözete. Két marcona robotkatona kísérte, a közben előkészített kihallgató helyiségbe vezették, belenyomták a székbe, és megálltak mellette kétoldalt.
A John Wellington Russell nevet használó fogoly láthatóan kellőképpen megrémült. Segélykérően pislogott maga elé, néha a robotok vaskos géptestére, meg a fegyvereikre tévedt a tekintete. Láthatóan felfogta, hogy a helyzete reménytelen.
Határozottan úgy festett, jócskán túl van az ötvenen. Tokája, pufók arca éles ellentétben állt nyeszlett, csenevész alakjával. Karen a képernyőn jól látta, hogy remeg a keze.
Helmut Schellenberg a széles asztal túlsó oldalán ült. Ed Philips néhány perce gyakorlati oktatásban részesítette, állandó kapcsolatban állt vele, az apró fülhallgató gyakorlatilag láthatatlan volt.
Helmut nyugodtan nézegetett valamit a monitoron, ráérős arcvonásokkal, még a tekintetét sem emelte a fogolyra. Azt azonban megérezte, hogy a két robot közt reszket az idegen férfi, és nem váratlan önbizalommal ruházta fel a botcsinálta „kihallgatótisztet”.
Karen és Ed Philips a vezérlőből figyelték a kihallgatást.
Helmut Schellenberg felemelte a tekintetét, és a tőle telhető legádázabb arccal mérte végig a foglyot. Az állítólagos John Wellington Russel reszketett.
-         Helmut Schellenberg hadnagy vagyok, a hajó vizsgálóbírója – vetette oda a fogolynak.
-         Üdvözlöm, uram…
-         Neve?
-         Hm.. – motyogott valami a fogoly, mire Helmut felemelte a hangját:
-         Neve?
-         John Wellington Russell.
-         Beosztása?
-         Szakács vagyok.
„Hazudik!” – súgta a fülhallgatóba Ed Philips, de Helmut ezt magától is tudta.
-         Szóval maga szakács?
-         Az vagyok.
-         Közönséges szakács?
-         Igen – hangzott sokkal kevésbé magabiztosan.
-         Főzni szokott?
-         Igen.
Helmut gunyorosan méregette a fickót csaknem egy percig.
-         Miket szokott főzni?
-         Kérem… amit a kapitány jóváhagy, és amihez van alapanyagom.
-         Krumplit főzött már?
-         Igen.
-         Sütött is?
-         Igen – felelte az eléggé megütközve. Miféle kérdések ezek?
-         Sok krumli kell egy ebédhez?
-         Igen, uram, nagyon sok.
-         A nanorobotok szoktak segíteni a hámozásban?
A fogoly elsápadt, csaknem sírva fakadt.
-         Uram…uram… – nyögte.
-         Hajlandó felelni a kérdéseimre, vagy továbbra is hazudozni akar, Russell? Vagy kérdezzem így: Eastman?
A fogoly megremegett, fülei vörösödtek. Mintha valamit mondani akart volna, de inkább összeszorította a száját. Félelemmel vegyes elszántsággal meredt Helmutra.
-         Maga Richard Anthony Eastman. Huszonegy évvel ezelőtt a BB-58 UNS Rodney csatahajó altisztje volt. Az volt?
-         Igen, uram – sírta a másik.
-         A nanorobotok irányításával volt megbízva?
Csend. A fogoly lesütött fejjel hallgatott.
-         Azzal volt megbízva, vagy nem?
-         Igen, uram.
-         Mikor vette fel a John Wellington Russell nevet?
-         Tíz éve ezen a néven élek, uram.
-         Mit keres most a hajón?
-         Szakács vagyok, uram.
„Változtass taktikát!” – súgta Ed Philips.
-         Ki bízta meg, hogy a hajóra jöjjön?
-         Munkát kerestem, uram.
-         Nem bízta meg senki senkivel?
-         Nem, uram.
-         Akkor a saját szakállára használta a hibernációs kamrában a robotokat?
A fogoly arcából minden vér kifutott. Arca maga volt a döbbenet.
A vezérlőben Karen felpattant, és berontott a kihallgatószobába. Ami ezután elhangzik, személyes közelségben akarta hallani. Ed Philips ott loholt a nyomában.
A fogoly, amint Karent megpillantotta, hatalmasat sóhajtott, sőt. Szélesen elmosolyodott.
-         Akkor semmi baj! – kiáltotta megkönnyebbülve. – Semmi baj, ha maga van itt, hölgyem!
-         Én? – csodálkozott a szőke nő.
-         Maga hát! Maga Mr Morgensohn menyasszonya, vagy nem?

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LIII.

Ötvenharmadik rész

Szóval: nem jobb ám a helyzet a költészettel sem. Talán az irodalommal sem.
A költészet igazában nem találja a helyét a „modern” világban, lényegében a romantika letűnése óta. Átmenetileg felbomlott az egyedül biztos alapját képező struktúra; szerző-mű-közönség kapcsolatrendszere. Ehelyett kialakult az irodalom (és a költészet) sajátos bürokráciája.
Az újfajta kapcsolatrendszerben az arányok és a hangsúlyok igen hamar eltolódtak. A költészet hagyományos értékei helyett merőben teoretikus szempontok uralkodtak el, és a líra „fejlődése” eme teoretikus elvárások alapján alakult. Gyakorlatilag letért az útjáról, legfőbb célja az elméletieskedő elvárásoknak való megfelelés lett.
Teoretikusan persze meglehetősen könnyű kétségbe vonni struktúra és funkció alapvető elemeit (is), a kontrollálatlan sznobizmus meg amúgy sem ismer határt.
A „művészi” a „klasszikus modernség” nevében mostantól a normális hétköznapi élettől elszeparált, azzal vajmi kevés közösséget vállaló, mesterkélt megnyilvánulások gyűjtőnevévé vált, és lényegében ma is az. Az emberek, ha ezt a szót hallják, valami extrémre, természetellenesre, erőltetettre, műanyagra gondolnak – és az esetek jelentős részében igazuk is van.
A kapcsolatok belterjessé váltak, az irodalmi „elefántcsonttornyok” ontani kezdték a hagyományos értékekkel szöges ellentétben álló poétikai, írástechnikai és irodalomfilozófiai elgondolásokat, a kiáltványok, világmegváltó irodalmi programok és „újat hozó”, mesterségesen kiagyalt „problémákra” reflektáló, vagy éppen ilyeneket teremtő poétikák zömmel néhány száz ember olvasta folyóiratok „széles nyilvánossága” előtt nyertek elfogadást, erős eufemizmussal formabontónak titulálható művek és elvrendszerek ilyen körben „bizonyítottak”. Az életidegenség napjainkra szabványosodott, egyik életidegen eljárás „sikere” igazolja a másikat, poétikai melléfogások szentesítik egymást.
Mindennek eredményeképpen az irodalomnak sikerült többszörös falat emelnie önmaga és a közönség közé. Lényegében feladta funkcióit és küldetését. A folyamat kártékonyságát teljes mélységében még csak felbecsülnünk sem sikerült; nem tudjuk igazán, milyen folyamatokat indított el a közönség soraiban az irodalomnak önmagából való kivonulása, milyen mértékben felelős a társadalomban bekövetkezett és ma is zajló folyamatokért.
Talán a regény sínylette meg mindezeket a legkevésbé. Az újkor legolvasottabb közönségműfaja még mindig jelentős mértékben őrzi népszerűségét, de a folyamatok ezt a műfajt is szétzilálták, szubkultúrák százaira aprózták. A teoretikus szempontú regények „elsöprő sikert” arattak teoretikus és sznob körökben, „csupán” az olvasók ezrei mellőzik őket következetesen.
A teoretikus irodalomnak persze erre is van válasza; az olvasók műveletlenek, ízlésük fejletlen, primitív és elhanyagolható. Voltaképpen nem is jó, ha valami igazán tetszik az olvasóknak, az eleve gyanús. Populáris, és mint ilyen, a teoretikus Parnasszuson persona non grata.
Ebben a szisztémában a közönség mindig alárendelt szerepet játszik, legfeljebb kenetteljes felolvasások, feszengő könyvbemutatók, nyögvenyelős író-olvasó találkozók díszparasztja, biodíszlete.
A teoretikus csoportosulások produkálta mesterkélt és gyakran olvashatatlan regények a kritikai hozsannák ellenére nem sok vizet zavartak a szélesebb értelemben vett modern irodalomban. A lebecsült, lesajnált „ponyva” is nagy ívben elhúzott mellettük; napjainkra a szórakoztató irodalom területein új, eredeti, korunk kérdéseit eredményesen vizsgáló és népszerű regénypoétikák egész sora alakult ki, és a pusztán a teoretikus körökre koncentráló irodalomtudománynak lényegében fogalma sincs ezekről.
Az új irodalmi témák és formák sohasem elefántcsonttornyokban születnek, hanem mindig is a közkultúrából merülnek fel, emelkednek a felső irodalmi régiókba. Maga a regény is ilyen műfaj volt; annak idején erkölcstelennek nyilvánították, indexen volt, néha az inkvizíció is tiltotta.
A regény olvasói szabadon választják ki, melyik könyvet vásárolják meg, emelik le a polcról. Nem érdekli őket a teoretikus blabla, örömöt szeretnének, és a „vájt fülű” irodalomtudósoknál, meg az álszent sznoboknál sokkal jobban tudják, mire van szükségük. Rá se hederítenek a teoretikus szempontokra.
A líra sokkal rosszabb helyzetben van. Látszólag teljesen maga alá gyűrte a teoretikus szempontok tatárhada.
Folytatása következik.

Az Egyszerű keresése

Korrupt bonyolultság
Őrli a jelent;
Fent hamisan fuvolázik,
S recseg odalent.
—–
Halál cukormázzal
Drágán eladó;
Recsegéstől nem hallatszik
Az egyszerű Szó.
—–
Perverz vámpír-erkölcs
Áldozatra les;
Minden üldözött és gyanús,
Ami egyenes.
—–
(Árnyak között fényes sóhaj,
Lárma helyett csendes óhaj;
Egyszerű, tiszta beszéd.)
—–
Sunyi globál szeszély
Tőre húsba vág;
Cenzúrázza önmagát
Az ál-szabad világ.
—-
(Senkit sose fenyegető,
De semmit sem rejtegető
Egyszerű, tiszta beszéd…)
——-
Bukfenc-világ szavát
Isten se érti;
Szégyen a rózsa szépsége,
Mert a csalánt sérti?
—–
Bűzölög a modern erkölcs-kövület,
Hiányzik a tisztes, régi
Becsület.
——
Jöjj, egyszerű, tiszta szándék,
Egyetlen jövő-ajándék
Ádvent küszöbén,
Merengjünk a világ
Peremén.
—
Koldus pénz és Miska baba,
Meg százféle hisztéria
Erkölcsről gagyog;
Zord pofával pózolnak
A ripacsok.
—-
Öltöny-erkölcs
Öltöny-ésszel,
Azt hiszi, hogy sose vész el
A világ;
Hogy az Isten unalmában
Gumit rág.
——-
Pénz-rabság cellája dobog,
Bundás, süket indulatok
Ráznak ketrecet;
Sír november,
Könnye, akár
Az ecet.
——-
Nem veszteget,
Nem fenyeget,
Nem ért félre,
Nem hiteget
Az egyszerű szó;
Tiszta, mint a forrásvízzel töltött
Csobolyó.
——
Nem alkuszik,
Nem megy önként
Jégre,
S ha eltűnik,
A világnak vége.
—–
Vele lehet béke, jövő,
Szép,
Nemes;
Nélküle meg úgyse érdemes.

Irodalomtörténeti szösszenetek -25.

Ha valamiről nagyon sokat beszéltek a huszadik századi irodalmi életben, az a regény válsága volt.
Volt ebben persze zseniális meglátástól egészen banális butaságig minden.
Az egyik legérdekesebb megjegyzést Francois Mauriac tette:
“…a regény válsága, ha egyáltalán valahol, akkor éppen a technikában rejlik. A regény elvesztette a célját.”
Hm…
A jóléti állam” idején, az akkori helyzetben (és az akkori irodalomfelfogás mellett) ez talán még igaz is lehetett.
De most?
Nézzünk csak szét idehaza.
Vagy akár a nagyvilágban. Globálisan.

Szürkül már a november

Szürkül már a november,
Gyengül a Nap fénye,
Nagy, szomorkás ködpamacsok
Feszülnek az égre.
——
Ránk kacsingat már a Tél,
Félelmeit küldi,
Nagy, jégpajzsos, hógalléros
Seregeit gyűjti.
——-
Szkepticizmus szálldogál
Esőfelhők hátán,
Szabadságról prédikál
A tévéből a sátán.
——
Bóvli bájjal kecsegtet
A kamu keblek halma;
Tákolódik a halott pénz
Világbirodalma.
——
Szürkül már a november,
Fogy a Nap világa,
Csupasz lett a vén körtefa,
Szomorú az ága.
——-
Adósodik a világ,
Mindennap szegényebb,
Uzsora-köd fojtogatja
A vén jegenyéket.
—–
Öltözködik már a Tél,
Idő az uszálya;
Minden emberi gonosz
A karikatúrája.
——
Kemény fagy a fegyvere,
Ezüst foglalattal,
De kinevet minden bankot
Kamatos kamattal.
—–
Szürkül már a november,
Fagyos hajnalt szőve;
A Múlt propaganda-része
Megy a temetőbe.
——
Fontoskodó pillanat
Hazudik merészet;
Rég elkorhadt jelszavakon
Kotlik az enyészet.
—–
Sunyi kamat csupán pajzsnak
Használja a holtat,
Elhitetné: nem kezünkben,
Csak a szánkban olvad.
——
Mosoly-álarc mögött bajsza
Hitler-módra vágott;
Globalizált balfácánnak
Nézné a világot.
——-
Szürkül már a november,
Fejek deresednek;
Az önjelölt világvégék
Szépen cseperednek.
——-
Szürke novemberi nap
Halvány szele játszik;
Odafent már semmi sem az,
Mint aminek látszik.
——-
Azt hiszi a Mulandóság,
Hogy minden övé lett,
Kályha mellett megcsóválja
Szép fejét az Élet.

A jó szabó - ritkaság

Kossuth Lajos fiatal korában megfordult a híres pesti szabómesternél, Tóth Gáspárnál.
Utóbbi nemcsak remek szabó volt, hanem a pesti társasági élet megbecsült alakja, Vörösmarty asztaltársaságának tagja, egyebek között arról is nevezetes, hogy az ő költségén jelent meg Petőfi első verseskötete. A szabadságharc idején a honvéd egyenruha-bizottmány egyik vezetője volt ezredesi rangban. Haynau hosszú várfogsággal sújtotta.
Tóth Gáspár egyszer elbeszélgetett a fiatal Kossuthtal, és leszűrte, hogy kitűnő ízlése van.
- Ha a keze is ügyes, önből jó szabó lenne.
Kossuth valószínűleg nem fogta fel, hogy Tóth Gáspár szájából ez mekkora dicséret.
- Jó szabó? Fontosabb dolgokat szeretnék véghez vinni.
Tóth Gáspár csendes rezignációval fogadta a sértést.
- Fontosabb dolgokat? Milyen téren?
- A politika terén – felelte öntudatosan az ifjú Kossuth.
Tóth Gáspár erre csaknem elnevette magát:
- Politikus? Abból mindig lesz bőven, kedves öcsém, de a jó szabó -ritkaság.

Egy hónappal Szenteste előtt

Hazajött a karácsonyfa,
Sudár, mint az ifjúkor,
S vékony, mint a Remény után araszoló
Hosszú,
Téli
Libasor.
——-
Világvége-hisztéria idején
Sudár, kamasz karácsonyfát
Dédelgetünk,
Te meg én.
——
Szinte áttetszően vékony
Halvány,
Mint a cibere;
Tavasszal kertünk földjébe
Tör utat
A gyökere.
——
Meghitt lélek -
Nemes bársony;
Egy hónap múlva karácsony.
——-
Arról suttognak a hulló,
Novemberi levelek;
Dehogy lesz itt világvége,
Csupán újabb
Zord esztendő
Közeleg.
——–
Várakozik a hidegben
Meghitt ádvent-menedék;
Melegedjen a kifosztott,
Megszorított
Nemzedék.
——
Szentestére várakoznak
Emberek és boldogtalan csillagok;
Létezik még kötelesség,
Amíg a Hold
Minden átkot
Túlragyog.
——–
Nem dől össze a négy sarok,
Nem törik el a kerék;
Bárhogy zörög pénz-mennyország,
Meg a pogány
Tőke-hívő
Csőcselék.
——
Kis fénylő rés
Sötét rácson;
Egy hónap múlva karácsony.
—–
Ádvent útját szegélyezik
Vaskos,
Borzas,
Titokzatos nagy ködök;
Csillagos ég hátterében
A Jóisten alázattal
Könyörög.
——
Pénz-szellet ömlik szerteszét,
Röppen,
Mint a szemétdombra
Törött lábú,
Vén kánya;
Elvadított,
Lebutított
Emberiség
Hosszú sorban,
Bőgve
Tódul utána.
——
Jön karácsony,
Csitul a zaj,
Nyílik
Ádvent ablaka;
Áldott legyen
Minden szelíd,
hosszú téli éjszaka.

Szőke nő zűrben az űrben - 196.

SZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen bólintott. Igen. A gazembernek a csatahajón kell lennie. A fogolytérben. Vajon hogyan lehetne azonosítani?
-         Ha a foglyok közt van, – morfondírozott Ed Philips. – valamilyen módszerrel el kellene különítenünk. Erre vannak bevált szisztémák, de mindegyik nagyon lassú. Sajnos a hibaszázalék nem elhanyagolható. Úgy gondolom…
A könnyűcirkáló szakította félbe:
„Hajó az admirálisnak! A parancs végrehajtva. A nanorobot megszakította a kapcsolatot, a hibernációs tér biztonságban.”

A szőke nő megkönnyebbülten bólintott. Végre egy problémával kevesebb.
-         Folytasd, Ed! – mondta Helmut.
-         Nem is tudom – bizonytalanodott el a másik. – azt hiszem, egyik elgondolás sem használható…
-         Szerintem mindenképpen Winckelmann emberei közt kellene szétnéznünk.
-         Nem hinném – vetette ellen Ed Philips. – Winckelmann és az emberei nyilván jól ismerik egymást. Valószínűleg évek óta. Magam is ügynök voltam, ismerem a kémkedést, jól tudom, mennyire nehéz beépülni egy ilyen bandába, hányféle banánhéjon lehet elcsúszni. Nem hinném, hogy köztük lenne a mi emberünk.
Helmut Schellenberg a fejét csóválta.
-         Azt mondod, abban a szedett-vedett bandában van, amelyikbe az úgynevezett „Mancuso főhadnagy” is tartozik? Nevetséges.
-         Egy ilyen szedett-vedett csapatba bárki bekerülhet – felelte nagyon komolyan Ed Philips. – Akár be is épülhet. Könnyedén.
-         Az lehet, de nem hinném, hogy a csatahajó fedélzetén olyan szabadon mozoghatna, hogy átvehesse az egyik nanorobot irányítását.
-         Attól kém, hogy ügyes!
Karen a fejét rázta.
-         Elbeszéltek a lényeg mellett.
Mindketten csodálkozva néztek rá.
-         Kinek lehetett eleve rendelkezési lehetősége a nanorobot felett?
Továbbra is meglepetten néztek rá.
-         Kinek lehetett? Nem tudjátok?
Mindkettő a fejét rázta.
-         Olyannak, – folytatta nagy lendülettel Karen. – aki valamikor a csatahajó legénységéhez tartozott, és a nanorobot irányítására jogosultsága volt. Mindegy, hogy Winckelmann embereihez tartozott-e, vagy a jövevényekhez. Mindössze néhány százan tartózkodtak a hatalmas csatahajó fedélzetén, és semmiképpen sem beszélhettünk vasfegyelemről. Ha eleve ismerős volt, könnyen találhatott rá módot, hogy aktivizálja és bevesse a nanorobotot. Ő maga talán a közelébe sem ment a hibernációs kamrának.
-         Igazad van, Karen! – vágta rá Helmut Schellenberg.
Ed Philips elismerően nézett a szőke nőre.
-         Így lehetett, Karen.
Helmut töltött magának egy italt, és egy húzásra kiitta.
-         Mire jó ez nekünk? – kérdezte aztán. – Azonosíthatjuk a segítségével?
-         Igen! – felelte Karen meglepetésére Ed Philips. – A hajó tárolja a legénységéhez tartozó személyek ujjlenyomatait, kéznyomát, írisz-mintáját és DNS-ét. Pillanatok alatt azonosítható a tettes, ha rábukkanunk az archívumra.
Karen megértette.
-         Admirális a hajónak! Kérem az említett archívum azonnal feldolgozását!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot vettem. Végrehajtom.”

-         Admirális a hajónak! Vettek a foglyoktól DNS-mintákat?
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

-         Admirális a hajónak! Kérem összevetni az archívum anyagát a foglyok DNS-ével. Minden esetleges egybeesésről soron kívül kérek jelentést!
„Hajó az admirálisnak! A parancs végrehajtása folyamatban!”

Karen bólintott és figyelt. Biztos volt benne, hogy nincs sok ideje. Valaki a hajón, a foglyok között a Rodney alacsonyabb rangú tisztje, esetleg tiszthelyettese lehetett. Talán évtizedekkel ezelőtt. Hivatali jogosultsága volt a nanorobot aktiválására és kezelésére. Ezzel élt vissza.
Volt azonban valami, ami ennél sokkal de sokkal nyugtalanítóbb volt.
Mi is az?
A szőke nő lázasan gondolkodott. Amikor rájött, hangosan kimondta:
-         Valaki valahol pontosan tudja, hogy a csatahajón van Williams admirális – hibernált állapotban.

Mindkét férfi tágra nyílt szemmel nézett rá. A tény teljesen nyilvánvaló, mégsem mondta ki eddig senki.
Ed Philips homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.

A csendbe váratlanul hasított a jól ismert géphang:
„Hajó az admirálisnak! Gyanúsítható személy azonosítva.”
 Folytatása következik.

Szerelem és líra - LII.

Ötvenkettedik rész

A tudomány tehát valami száraz, „tudományosan” értelmezhető dimenzióra akarja korlátozni, biológiai fogalmakkal értelmezhető jelenségcsoportra kívánja lefokozni a szerelmet; éspedig nem azért, mert a tudomány gonosz volna, hanem amiatt, mert a tudomány számára a szerelem csak ilyen formában fogyasztható. Ha a szerelem több, mint biológiai és pszichológiai tényezők összege, hát éppen ez a „többlet” az, amit a tudomány értelmezni képtelen.
Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a tudomány szemében a szerelem pusztán a szarvasbőgéssel vagy a fácánok dürrögésével analóg jelenség volna. Nem, a tudomány szemében a szerelem ennél sokkal kevesebb. Nem tudhatjuk igazán, mit jelenthet az általunk megfigyelt jelenség a szarvasok és a fácánok számára, mi ebben kívülálló, idegen faj vagyunk. A tudomány számára a szerelem nem a szarvasbőgésnek az abban résztvevők számára adott jelenségével, hanem csak azzal analóg, amit az ember, mint kívülálló a szarvasbőgésről képzel.
A szerelem az egyes ember számára létező és értelmezhető jelenség, éspedig éppen olyan mértékben, amennyire az egyes emberek erre alkalmasak. Nem mindenki alkalmas a szerelem teljes befogadására, nem mindenki ismeri meg a szerelem valódi mélységeit.
Meggyőződésem, hogy eljön majd az idő, amikor az egyes embereket nem IQ-tesztek és ezekhez hasonló külsődleges, racionális vagy kvázi-racionális segédeszközök tanúvallomása alapján, hanem belső lelki tényezők segítségével, például a szerelemre való alkalmasság megállapításával fogja a közösség értékelni. A nevelés célja sem a társadalmi szokásrendszer elfogadására való idomítás, nem is a fennálló hierarchia számára való szocializáció lesz, és a nevelés az ismeretek halmozásában sem fog kimerülni, hanem a közösségi és az érzelmi nevelésre fog összpontosítani. A jövő embere akkor lesz a társadalom hasznos tagja, ha rendelkezik a boldogság képességével.
A tudomány már ma is tudja, hogy létezik érzelmi fogyatékosság, és ez talán sokkal rombolóbb és kártékonyabb, mint a testi fogyatékosság. A benne szenvedők szerencsétlen, segítségre szoruló emberek.
Korunk számos szaktudósa és gondolkodója értette már meg, hogy érzelem és értelem között a primátus az előbbié; az érzelem az emberi jelenség mélyebb és fontosabb része, hogy nélküle nem is alakulhat ki valódi értelem. Az értelmi fogyatékosban nincs tudásvágy, sőt az ilyennek általában semmiféle mélyebb emberi motivációja nincs, minden téren minden megnyilvánulása vegetatív.
Hogy a tudomány is csak ilyen vegetatív szinten képes a szerelmet értelmezni, az a jelenkori tudományos szemlélet korlátait jelzi.

Nem jobb ám a helyzet a költészettel sem…
Folytatása következik.

Köd előttünk

Köd előttünk az úton,
Sűrűn gomolyog;
Alatta a vén országút
Fáradtan kocog.
——
Eltűnik a messzeség
A ködfelhő alatt,
A Hold riadtan fürkészi
A baljós falat.
—–
Riadt félelem lapít
Köd-lepte végzeten;
És úgy borul most ránk az ég,
Mint roppant holttetem.
——
Köd előttünk a jövő,
Fehér bottal kopog,
És máris falnák a reményt
Az éhes tegnapok.
——-
Köd-börtönben némul el
Mögöttünk mind a múlt;
Létünk ezernyi ős-oka
Tán rég a ködbe hullt.
——
Törvényhozó lett a köd,
Trónol a Föld felett;
S a dogmák csontos ködfalán
Átlátni sem lehet.
——-
Csalóka fény csillámlik,
Lidérc-utópia;
Ne higgyük, hogy a reménynek
Meg kéne halnia.
—–
Pénz-hatalom gomolyog,
Mint roppant köd-toka,
S ha egyszer el fog oszlani -
Létünknek volt oka.

A kegyes szolgáltató

Ez a történet egy barátommal és kollégámmal esett meg a közelmúltban…
——
Zoltán elektromérnök, kiválóan képzett műszaki szakember, híradástechnikus, de operatőr is, foglalkozik videotechnikával, hangtechnikával, világítástechnikával, és még ki tudja, mivel nem…
Zoltán házától néhány méterre csőtörés történt, ömlött a víz az utcára. Fényes nappal volt, elég hamar értesítette valaki az illetékeseket, azok persze késlekedve vonultak ki, de úrrá lettek a bajon.
Zoltán barátom aggódott, mert valamiért nem bízott a kegyes szolgáltatóban…
Nem is tudom, miért, hiszen nálunk ma nagyon ritkán fordulnak elő számlázási anomáliák…
Először is lefotózta a vízóráját. Igen különös képet mutatott:
2222
Zoltán bement a kegyes szolgáltatóhoz. Valamiért attól tartott, hogy a csőtöréskor kiömlött vizet neki fogják felszámlázni. Nem tudni, miért jutott erre a következtetésre, hiszen a kegyes szolgáltatók nálunk közismerten korrektek…
Attól tartott, akár több tízezres számlát is a nyakába sózhat a kegyes szolgáltató. Nem tudni, mi alapja volt erre, hallott már ilyet valaki?
A kegyes szolgáltatónál dolgozó kiálló pofacsontú hölgy riadtan pislogott Zoltán arcába, és hálát adott az égnek, amiért jó vastag, fekete keretes szemüveget növesztett.
Mindazonáltal egyre jobban behúzódott a monitor mögé.
Zoltán rosszat sejtett. Nem is tudni, miért, hiszen a kegyes szolgáltatóknak nálunk jó hírük van…
A hölgy már teljes védelmi készenlétben kuporgott a monitor mögött, még a fülhallgatója hegyét se merte elődugni. Jó az a monitor, valóságos pajzs. Vagy inkább mellvéd. Kár, hogy nem nagyobb.
Hosszúra nyúlt a csend, már a billentyűzet is reszketett az idegességtől.
- Valami baj van, hölgyem?
A “hölgyem” erre kidugta a fél szemüvegét, valami különös, vakkantásszerű hangot hallatott, aztán újra visszabújt, feneke nagyot huppant a székén. Aztán újra felemelte, és újra visszahuppantotta.
- Egy kicsit sok lesz a számla.
- Egy kicsit sok?
- Egy kicsit sok…
- Mennyire kicsit?
- Nagyon sok…
- Mennyire nagyon?
A hölgy erre hörcsögszerűen felfújta mindkét pofazacskóját, szemüvegkeretét bocsánatkérően megrázta, majd halálra szántan vetette oda:
- Nyolcszázötvenezer!
Zoltán elhűlt.
- Mennyi?
- Nyolcszázötvenezer! – és a hölgy már bújt is az asztal alá.
Zoltán igyekezett higgadt maradni.
Mi a célom? Nem akarok fizetni senki helyett. Lehetetlen, hogy ez a tömérdek víz mind nálam ömlött volna ki.
Zoltán tüsténkedett. Gyorsan tisztázta, mennyi vizet takar a nyolcszázötvenezer Ft. Kiderült, hogy a városi víztorony befogadóképességének éppen a háromszorosát. A kegyes szolgáltató számlája szerint ez a három víztoronnyi víz mind az ő óráján ment volna keresztül.
Nem valószínű.
Mennyi az a víz?
Zoltán számolt….
Hatalmas kertje van, de ahhoz, hogy ekkora vízmennyiség elférjen rajta, közel két méter mélyen kellene felásnia, és eme friss szárazföldi beltengeren el sem férne a háza.
Vajon meggyőzi-e ez a kegyes szolgáltatót?
Nem. A kegyes szolgáltató makacsul ragaszkodott a számla kifizetéséhez.
Zoltán nem csüggedt. Szakértőkhöz fordult. Mértek, fotóztak, filmeztek. Megállapították, mekkora a csővezeték áteresztő képessége, és kiszámolták, mennyi időre van ahhoz szükség, hogy a jelzett vízmennyiség átfolyhasson rajta. Kiderült, hogy nem is olyan sokra. A jelzett víztömeg áthaladásához alig több, mint három hónap kellene. Már amennyiben éjjel-nappal folyamatosan ömölhetne…
Ettől talán már a kegyes szolgáltató is jobb belátásra tér…
Nem…
A területi segédbürokrata széttárta a karját.
- Az a víz magánál folyt el, magának kell kifizetnie.
Zoltán építész szakértőt hívott. Mi történne, ha a jelzett víztömeg a telkén ömlene ki?
A szakértő írásos véleményt adott. Ekkora mennyiségű víztől a ház összedőlne vagy egyszerűen elsüllyedne.
A területi albürokrata kopasz feje izzadt és viszketett. Vakargatta is elég serényen.
- Nem tehetek róla, fizetnie kell! A maga vízórája alapján számláztunk.
Miután ily módon megsemmisítő vereséget mért a józan észre, a területi albürokrata önelégült arccal szemlélte a tükröt, jól mutatnak-e orra tövében a mitesszerek, és elegánsan megvakarta az ülepét.
Az ám!
A vízóra!
2222
Zoltán serényen számolt. Osztott, szorzott, gyököt vont, logaritmust számított.
2222
Zoltán kiszámította, mekkora a matematikai valószínűsége annak, hogy a négy számjegy a normál napi használat után éppen így állapodjon meg. Mivel használat közben – ha az óra normálisan működik – a számláló oszlopai nem egyszerre fordulnak át. Mi történhetett?
Újabb szakértő…
Az úgynevezett alakváltoztató szennyeződés (például egy szivacsdarab) következtében megeshet, hogy a számláló átfordul. A szakértő biztos volt benne, hogy ez történt, a számlálók egész sora azonos állásba állt…
Na, most végre elgondolkodik a kegyes szolgáltató?
A területi főbürokrata hajlíthatatlan volt. Két óra hosszat. Amikor a szókincséből hápogáson kívül már nem sokra futotta, kissé szerényebben jegyezte meg:
- Nem bánom. Bevizsgáljuk a vízóráját.
Zoltán sóhajtott. Hátha mégis győz az igazság, hátha a dilettáns bürokrata marhák helyett végre hozzáértők kezébe kerül az ügy…
A kegyes szolgáltató érdemdús főszakértője dupla tokás mosollyal fogadta Zoltánt.
- Maga nem nyert hangszórót, hapsikám! – kezdte szokott választékosságával. – Bevizsgáltuk az óráját! Még kevesebbet is mér a szabványnál! – győzelme jeléül három ujját az inge két gombja közé dugta, mint valami felfuvalkodott posztmodern Napóleon.
Zoltán elmosolyodott. Mechanikus szerkezetekhez jól értő ember létére gyorsan kiszaladta száján:
- Akkor minden rendben.
- Rendben? – a főszakértőnek ettől csaknem sírásra görbült a szája.
- Mindegy, kevesebbet mér-e, vagy többet. A lényeg: az óra rossz. Ma kevesebbet mér, holnap többet.
A kegyes szolgáltató érdemdús főszakértője zavarában a hónalját kezdte szagolgatni…
Jöttek az újabb, a sokadik, meg a még többedik fellebbezések…
A kegyes szolgáltató eresztékei recsegtek-ropogtak. Peregtek a hónapok. Végül az ügy eljutott a regionális főgóré asztalára.
Hogy lehet úgy veszíteni, hogy az győzelemnek tűnjön? Hogyan lehet úgy megfutamodni, hogy az előrenyomulásnak látsszon? Mennyit lehet kivasalni Zoltánból?
A regionális főgóré úgy döntött, enged…
Tulajdon jóságától maga is elérzékenyült. Könnybe lábadt szemmel írta le a végösszeget:
Százötvenezer…
Indoklás?
Csak – de az tizenegy oldalon…
Zoltán gondolkodott. Már sokkal többe van neki. Folytassa-e tovább a parodisztikus küzdelmet?
Megéri-e?
Nem éri meg…
Fizetett…

Novemberi ködtakaró

Novemberi ködtakaró
Jósolgatja a telet;
Ilyenkor a fáradt Idő
Minden álmot elfeled.
——
Késő őszi alkonyatok
Siratják a Múltakat;
A szél ajkán régimódi
Komor ballada fakad.
——-
Konzervatív dallamokat
Dúdol a vén éjszaka;
Az ember a hagyománya,
Meg egy kissé önmaga.
——-
Novemberi ködtakaró,
A Lélek az Istené;
Az imák felfelé szállnak,
A halál – nyugat felé.
——-
Az Akarat országútja
Ködös, néma, fénytelen;
Ott a születő Jövővel
Találkozik a Jelen.
——-
Novemberi ködtakaró
Gyámolít ép hiteket;
A türelmes előre jut,
Aki száguld – megreked.

Balzac adósságai

Honoré de Balzac korántsem volt annyira könnyelmű, mint kor- és írótársa, az idősebb Alexandre Dumas, de kiadói vállalkozásának összeomlása után úszott az adósságokban.  Olyan sok volt a nagy összegű tartozás, hogy a kisebbekkel alig törődött. Pedig – ahogy lenni szokott – éppen az ilyen hitelezők zaklatták úton-útfélen.
Egyszer fenyegető hangú levelet kapott – egy fűszerestől.
“Monsieur Balzac!
“Amennyiben ön nem rendezi a nálam fennálló, csaknem öt franc-ra rúgó adósságát, kénytelen leszek a problémát jogi útra terelni, és ön ellen végrehajtást kérni.”
Balzac elmosolyodott. A levél így zárult:
“Maradok továbbra is kiváló tisztelője:
Az Úrnak igen alázatos szolgája:
XY fűszeres”
Balzac ezen még el is nevette magát. Néhány perc múlva a következő válaszlevelet írta:
“Tisztelt Uram!
Közeledik az év vége. Tudatnom kell Önnel, hogy szilveszter estéjén szokásom száz hitelezőm nevét egy kalapba gyűjteni, és pontosan éjfélkor egy nevet onnan kihúzni.
A szerencsés nyertes abban a jutalomban részesül, hogy újévkor kifizetem neki az adósságomat.
Amennyiben Öntől még egy ilyen pimasz hangú levelet kapok, kénytelen vagyok kihagyni a következő sorsolásból.

Hazám

Vihar verte kicsi ország
A Föld közepén;
Bölcsőmet és koporsómat
Itt találom én.
——
Körülötte évszázadok
Pora kavarog;
Jó, hogy ide születhettem,
Hogy magyar vagyok.
——-
Merengünk a történelem
Romjai felett;
Életet jelent a Haza,
Nem területet.
—–
Lomb nélkül bólogatnak
A novemberi fák;
Amíg él a mi kis hazánk -
Élhet a világ.
——
Szegény hazám – a Jelen csak
Felszínről makog;
Elhagynak lelki szegények,
Anyaglovagok.
—–
Itt, ahol minden létező
Rendszer fejre áll,
Itt áll a Végzet útjában
Néhány szalmaszál.
——
Ötszáz éve alattomos
Itt a hatalom;
Divide et imperázik
Most is “szabadon”.
——-
Míg csontvázzá szegényítve
Szenved a Haza,
Semmilyen hatalomnak sem
Lehet igaza.
——-
Vihar verte kicsi ország,
Fáradt és szegény;
Hajléktalanul kéreget
A régi Remény.
——
Globál-mámor a Hazára
Teljesen süket,
Azt képzeli, hogy még most is
Csupán terület.
——
Területen osztozhatunk,
De nem a Hazán;
S hangosan nem szeretjük
A Hazát igazán.
—–
Fut az Élet, a vén Idő
Lihegve szalad;
S a Haza az Univerzum
Közepe marad.

Szőke nő zűrben az űrben - 195.

SZÁZKILENCVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen őszintén meglepődött. Hosszú pillanatokig döbbenten nézett a férfira.
Helmut Schellenberg elgondolkodott.
-         Ez jó kérdés – dörmögte aztán. – talán ebben rejlik a megoldás.
-         Mármint? – nézett rá Ed Philips.
-         Ha megértjük, miért ezt a megoldást választotta, talán arra is rájöhetünk, hogy ki tette.
„Hajó az admirálisnak! A most felfedezett objektum meglehetősen kiterjedt elektronikus összeköttetésben áll a hibernációs kamrával. A vezetékek jól álcázott csövekben helyezkednek el. A kapcsolat a most beérkező adatok szerint több irányú. Az objektum energiáját a hibernációs kamrából nyeri.”

Karen bólintott. Erre azóta maguk is rájöttek.
-         Admirális a hajónak. Módunkban áll megszakítani a kapcsolatot?
„Hajó az admirálisnak. Erre egyetlen lehetőség van: a lézerrel rendelkező nanorobotok bevetése. Ehhez azonban az ön különleges engedélyére van szükség, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

Karen beleegyezően intett.
Azonnal megjelent a vezérlő asztalán a nyomtatott papírlap. Karen elmosolyodott. A számítógép ragaszkodik a bürokratikus formaságokhoz, jelen esetben az ilyen ásatag előírásokhoz. Fogta a papírt, a szemével végigfutotta, aztán gyorsan alákanyarította:
Laren Bozchana Kadlecikova
Admirális

„Hajó az admirálisnak. Lézeres nanorobot aktiválása megkezdődött, a parancs végrehajtásának megkezdéséig még huszonnyolc másodperc.”

Helmut a fejét ingatta:
-         Nem értem. Ezek szerint az itteni nanorobot megy át a csatahajóra?
-         Nem hinném – felelte Ed Philips. – szerintem a csatahajó saját nanorobotját vetjük be.
-         De akkor minek ez az aláírási hercehurca?
-         A földi hadihajók szabályzata mindig a parancsnok személyes írásbeli parancsához köti a nanorobotok bevetésének engedélyezését. Nyilván a kínai szabályzat is ezt írja elő. A mi derék könnyűcirkálónk csak alkalmazza.
Karen kiürítette a poharát.
-         Ott tartottunk, hogy vajon miért éppen így akarták megölni az apádat és a társait, Ed.
-         Bár tudnám. Valahogy semmi értelme.
Helmut fáradtan nézett fel:
-         Kell, hogy értelme legyen. Talán nagyon is egyszerű a magyarázata.
Ed Philips a fejét rázta:
-         Egyszerű? Milyen egyszerű? Miféle egyszerű magyarázat?
-         Ha tudnám, mondanám.
„Hajó az admirálisnak! Hajó az admirálisnak!”
Mintha izgalom csendült volna a jól ismert géphangból.
-         Admirális a hajónak. Hallgatom!
„Hajó az admirálisnak! A nanorobot megkezdte a parancs végrehajtását. A kapcsolat teljes megszüntetéséig, a nemrég felfedezett objektum áramtalanításáig még harmincnyolc másodperc.”

Karen megkönnyebbült. Tüstént megszűnik a friss fenyegetés.
„Hajó az admirálisnak. Meglepő tény jutott a tudomásomra.”

Karen felkapta a fejét.
-         Admirális a hajónak. Meglepő tény? Mi az?
„Hajó az admirálisnak! A nanorobot memória-vizsgálatakor kiderült, hogy nem először dolgozik abban az objektumban. Az illető egység „törölt munka” szignóval eltávolítva.”

-         Törölt munka? – ráncolta a homlokát Ed Philips. – Mi az, hogy törölt munka?
-         Hát nem érted? – nézett rá Helmut. – Ugyanez a nanorobot készítette a vájatot a csövek számára. Ez nem történhetett nagyon régen. Aki végrehajtotta, nem birtokolta a hajót, de rendelkezési joga volt a nanorobot használatára. Ezzel élt vissza. Nyilván titokban utasította a munkára a nanorobotot. Előbb vájatot készíttetett vele, majd elhelyeztette a csöveket, és létrehozta a kapcsolatot a hibernációs kamrával.
Mindketten feszülten figyeltek.
-         És? – követelte Ed.
-         Nem lehetett a legénység egyszerű tagja, az olyan nemigen rendelkezhetett a nanorobot felett. Tisztnek kellett lennie.
-         És?
Helmut Schellenberg nagyot sóhajtott.
-         Szerintem még mindig itt van a hajón. A foglyok között

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LI.

Ötvenegyedik rész

Mindezekkel együtt a kultúra talán az ember önkifejezésének külső, látható, profán értelemben (is) érzékelhető elemeinek gyűjtőneve. Ilyen értelemben a közösségi erő, az egy közös világhoz való tartozás, az emberiség kohéziójának döntő fontosságú tényezője is lehetne, amennyiben egyes összetevői harmóniába tudnának kerülni egymással. Érdekes kérdés, hogy a kultúra miért nem tölti be ezt a funkciót; de ennek vizsgálata tanulmányom célkitűzéseitől igen messzire vezetne.
A kultúra egyes alkotóelemei nemcsak nincsenek szinkronban, de időnként még harcban is állnak egymással.
A tudományt – mint a kultúra legprofánabb összetevőjét – mindenképpen a perifériára kell helyeznünk, mint a jelenség külső héját, amely a legmélyebben érintkezik a materiális világgal, és amely voltaképpen arra támaszkodik. A tudományt érő bírálatok ebből a nézőpontból úgyszólván természetesnek tűnnek, hiszen a belső emberi lényegtől a kultúra egyetlen más eleme sem képes olyan messzire rugaszkodni, mint éppen a tudomány. A bírálatok jószerivel az ókortól kezdve lényegében ugyanazt ismétlik: a tudománynak nincs erkölcse.
A dolog azért ennyire nem egyszerű.
A tudomány működésének kartéziánus elvrendszere voltaképpen nem más, mint az érzelmi és erkölcsi szempontoknak a tudomány életéből való száműzése. Ennek megfelelően a tudomány gyakran képes puszta ismerethalmozássá válni, és ezen ismerethalmozás kisstílűsége képes áthatni a tudomány belső világát. Ennek megfelelően klikkesedik, nevetséges torzsalkodások táptalaja lesz, hajlamos túlhajtani a tekintély elvét, és dogmatikussá válni. Az emberi kultúra egyetlen más eleme sem nyilvánít ki annyi ostobaságot, mint az „okos” tudomány.
A tudományos szőrszálhasogatás izolálja a tudományos életet a társadalom egyéb dimenzióitól, az egyre differenciáltabb specializálódás pedig kritikus pillanatokban súlyos értékzavarokat okoz.
A társadalom egyéb rétegeitől elszigetelődött, önmagában gyakran teljesen céltalan ismerethalmozás természete valóban képes olyan közeget teremteni, ami a legalapvetőbb erkölcsi megfontolásokat is hárítja. Ez nemcsak az atombomba – vagy egyéb kártékony „tudományos” produktumok lelkiismeretlen előállításában nyilvánul meg. A tömegpusztító fegyverek „megalkotása” csak következménye a tudományban kialakult gondolkodásmódnak, ez a közeg az atombomba előtt sem volt semmivel különb; amint azt ragyogóan elemezte bő háromnegyed évszázaddal az első atomfegyver összebarkácsolása előtt nagy művének Falanszter színében Madách Imre.
A közeg lényegéhez tartozik, hogy a középszer általában minden gond nélkül boldogul benne, viszont az igazán nagy tehetségek helyzete gyakran nagyon nehéz. Sokan mondták és írták már, hogy sehol sincs annyi közepes intellektusú és hajlékony erkölcsű ember, mint a tudományban.
A materiálisan tudománycentrikus világfelfogás egyik vesszőparipája tudomány és vallás mesterséges szembeállítása a modern kultúra legkártékonyabb blöffjei közé tartozik. Tudomány és vallás egymással nem összemérhető fogalmak, mert nem tartoznak egy dimenzióhoz. A „tudományos világnézet” maga pedig már nem tudomány – akkor sem, ha elv-és dogmarendszerét attól kölcsönzi is – hanem maga is vallás, mégpedig olyan amely a maga vallás-funkcióit gyakran a többihez képest erősen csökevényesen tölti be.
A tudomány a maga modern rendszerében alapvetően anyagi szemléletű, ezért képtelen a szerelem lényegének megértésére. Voltaképpen itt mutatkoznak meg a leginkább a korlátai. Számára a szerelem legfeljebb valami nehezen körülhatárolható és jórészt érthetetlen jelenségcsoport, amelynek egyetlen megfogható eleme a szexualitás.
Érdekes párhuzam adja itt magát. Az utóbbi évtizedekben, amióta a Vatikán igen mélyen beleártja magát az emberek szerelmi életének korábban nagyon is intimnek tekintett vonatkozásaiba, a témával foglalkozó bíborosok – sőt ókor maga a pápa – írásaiban olyan fogalmak szaporodtak el, amelyeket korábban katolikus egyházi személyek talán soha le nem írtak: vagina, pénisz, közösülés, erekció stb.
Mivel az egyház felső vezetése voltaképpen egyfajta „öregfiúk klubja”, akik a saját erkölcsi elveik szerint nemcsak a családi életet, de a szexualitást sem ismerhetik tapasztalatból; igen fonák helyzet alakult ki. A jelek szerint az egyház az elemi tudatlanságot komoly alapnak tekinti saját felelős és sokakat befolyásoló ítéletének kialakítására.
Hasonló helyzetben van a szerelem tekintetében – a tudomány is. Tulajdon kartéziánus elvei akadályozzák abban, hogy mélyebben megismerhesse a szerelem jelenségcsoportját.
Folytatása következik.

Derűs novemberünk

Derűs novemberünk pihen
Zörgő levélszőnyegen;
Köszönöm, hogy mindig velem
Vagytok: Te, s a Szerelem.
——–
Csendes, esti világ felett
Arany fényű Hold lebeg;
Amíg élek, megmaradok
Estéinknek és Neked.
——
Jönnek-mennek őszök, telek,
Dörmögő novemberek;
Fenn a Nyűgös vén Tejút is
Panaszosan nyekereg.
—–
Évtizedek szaladgálnak,
Mint az éhes mormoták,
Mi öregszünk, és a világ
Évről évre ostobább.
——
Csendes esti hazatérés
Életünk novemberén;
Összebújik a Szeretet;
A kicsi ház, Te, meg én.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 24.

Elég szomorú jelenség, amiről most írok…
Nyugat-Európában talán a kiváló francia esszéíró, kritikus és szerkesztő, Jean Paulhan volt az első, aki beszámolt róla, még valamikor a hatvanas években.
Nálunk annak idején azt mondták, hogy a magyar irodalomban az ilyesmi nem lehetséges.
Miről van szó?
Irodalom és közönség szétszakadása.
Kölcsönös bizalmatlanság, távolodás, a közönség felbomlása, az irodalom eljelentéktelenedése.
Öngerjesztő folyamat, igazi circulus vitiosus. A kölcsönös meghasonlottság miatt az író egyre elvontabb, arisztokratikusabb – vagy csak egyre önkényesebb – jelrendszert használ, aminek az a következménye, hogy még kevesebben olvassák.
Jean Paulhan valami olyasmit mondott: az írót tulajdon gyanakvása kergeti egyre lehetetlenebb circulus vitiosusba.
Talán túlságosan megértő álláspont, de valahol benne van a lényeg.
A francia író beszámol róla, hogy akkor nagynak minősített kortárs francia költők művei az akkor jelentéktelen ezerötszázas példányszámban sem fogynak el, a Sorbonne hallgatóinak fogalmuk sincs a kortárs irodalomról és költészetről, a dédelgetett költők és írók állami alamizsnából élnek, pedig a közönség sokat olvas, falja a klasszikusokat – csak a kortárs nem kell a kutyának se.
Nem ismerős?
A magyarázatok persze már akkor is egyoldalúak voltak. A hallatlanul nívós irodalom olyan fékevesztett magasságokban szárnyal, hogy a földhöz ragadt, buta nép nem tudja követni. Éppen ilyen marhaságokat mondtak aztán nekünk is – néhány évtizeddel később.
Mintha színpad és nézőtér kapcsolatának felbomlásáért egyedül a nézőtér volna a felelős…
Ez az ideológia a csúsztatás tipikus példája, hiszen két megállapítást tekint bizonyítatlanul axiómának:
1. A kortárs irodalom nívója magas
2. A közönség színvonala alacsony
Ebből aztán közhelyet fabrikál, ami még tovább mélyíti az ellentétet irodalom és publikum között.
(Hogy ennek az egész kultúrára nézve milyen veszélyei vannak, most nem taglalnám. Készülő nagy tanulmányomban (erre is) kitérek.)
Túlságosan alacsony a közönség a “magas” irodalomhoz?
Másról van itt szó…
A kultúrák belső arányainak, egyensúlyának megbomlásáról…
Itt csupán arra hívnám fel a figyelmet, miféle, ezzel analóg folyamatok zajlanak a világban…

• Globális és lokális egyensúlyának (durva) megbomlása
• Politika és hétköznapi élet között egyre táguló szakadék kialakulása
• Nemzetközi magántőke államok felettivé és törvényen kívülivé válása
• Technológiai fejlődés gyorsulásának és a társadalmi fejlődés beszűkülésének ellentmondása
• Tudomány és egyetemes emberi erkölcs ellentmondásai

Meg számos egyéb.
Minden mindennel összefügg…

Novemberi napsütés

Novemberi napsütés,
Zsémbes őszi reggel,
Vénülő szél játszadozik
Zörgő levelekkel.
——
Öregedik a világ,
Nyűgös a november;
Bűvös körben játszadozik
A túlkoros ember.
——-
Némán elszürkül az ég,
A vén Idő krákog,
Jönnek majd újabb vénségek,
Újabb ifjúságok.
——–
Novemberi napsütés
Enyhe verőfénye;
A Jövőnek mindig marad
Halovány reménye.
——-
Öregedik a világ,
Őszül körbe-körbe;
Festett dekadenciával
Néz a nagy Tükörbe.
——-
Szimbolikus szakadék,
Nem a Térnek része,
Amikor majd belehullunk
Akkor vesszük észre.
——–
Novemberi napsütés,
Bágyadt őszi fények,
Amíg Becsület van, mindig
Maradnak esélyek.
——-
Novemberi napsütés -
A világunk vénül;
De az Isten szava bennünk
Soha el nem évül.

Ima a zsarnokért

Az ókori Szürakuszai (Szirakúza) hírhedt szadista diktátora, Dionüsziosz egyszer azt hallotta valamelyik udvari emberétől, hogy a város legnagyobb templomában egy öregasszony mindennap az ő életéért imádkozik.
A zsarnok őszintén meghatódott. Egy alattvaló, aki szereti őt!
Látnia kell azt a derék nénit!
Másnap két szolgájával a mondott időben elosont a templomba. Az idős hölgy magában imádkozott a zsarnok életéért.
Dionüsziosz nézte egy ideig. Lassan felülkerekedett benne rossz természete. Vajon nem képmutatásból van itt ez a vénasszony? Talán valami kedvezményt akar? Jutalmat? Esetleg azt, hogy kegyelmezzen meg a fiának? Vajon melyik halálra ítélt lázadó anyja lehet?
Imádkozni imádkozhat, de ezért ne számítson semmire. Ezt jó tisztázni. Az alattvalónak kötelessége szeretni az urát!
- Hé, te vénasszony! Mit vársz tőlem, hogy imádkozol?
- Csak azt, hogy sokáig élj, uram! – felelte együgyű ábrázattal az öregasszony.
Dionüsziosz megrökönyödött. A nő egyszerű családba tartozhat, aligha anyja bármelyik elítéltnek.
Valóban szereti őt?
A zsarnok szélesen mosolygott.
-  Szeretnéd, ha sokáig élnék?
- Szeretném, uram!
Dionüsziosz erre csaknem megsimította az öregasszonyt, de győzött a megszokás. Visszahúzta a kezét.
- Miért?
- Öreg vagyok, uram, ismertem apádat. Sokfelé járok, látom a csapszékekben tivornyázni a fiadat.
- Ezért akarod, hogy soká éljek?
- Igen, uram.
Dionüsziosz elbizonytalanodott.
- Nem értem. Magyarázd meg!
- Rosszabb vagy apádnál, de a fiad nálad is hitványabb!

Szegény posztmodern

Szánalomra méltó tárgyi,
Meg alanyi sivatag;
Nem fagy ám örökre kőbe,
Utat tör a friss patak.
——–
“Nyelvkritikus” szó-zagyvalék
Meddő – csodát nem tehet;
Mert nincs tisztes hagyománya,
Hát – utódja sem lehet.
——-
Kétharmada póz amúgy is;
Póz-modern, rozzant gebe;
Ha már nem is nagyon modern,
De legalább – fekete.
——
Posztmodern kulissza-líra,
Mini-Parnasszus hegye;
Foto-shoppal nagyítható,
Aki akarja, vegye.
——–
Nem sokáig marad ám fent,
Aminek a helye: lenn;
Nem hús a bab, se a hínár…
Szegény, szegény posztmodern…

Szőke nő zűrben az űrben -191.

SZÁZKILENCVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Schellenberg erre nagyon bután nézett. Karen a láttára csaknem elnevette magát.
-         Végül is, – fejtegette Ed Philips. – Warlord agya talán tetszőleges számú példányban áll rendelkezésre valahol. Az egyiket ide mellékelték nekünk.
Helmut Schellenberg tekintete megkeményedett.
-         Rendben van, – mondta hangosan gondolkodva. – de a tudat energiát igényel. Még egy gépbe töltött tudat sem élhet levegőből. Ez az izé valahol nyilván be van kapcsolva a hajó energia-rendszerébe.
A szőke nő erre a fejét rázta.
-         Nem. Arról tudnánk.
-         Akkor honnan szerez energiát?
Karen egy pillanatig gondolkodott. Aztán megértette:
-         Csak egyféleképpen lehet. Valami módon össze van kötve a hibernációs kamrával, érzékeli, hogy ott mi történik. Egyfajta csökkentett módban működik, hogy magára ne vonja a hajó rendszereinek figyelmét. Akkor azonban, amikor odaát megindul a hibernáltak élesztése, beavatkozik.
-         Valami módon összekötve? – morfondírozott Ed Philips. – Nyilván elektronikusan. Ezt azonban ellenőrizni tudjuk.
Karen bólintott.
-         Admirális a hajónak! Kérem ellenőrizni a most felfedezett objektum elektronikus kapcsolatait, különös tekintettel a hibernációs kamrával való összeköttetésre. Ugyancsak kérem ellenőrizni az objektum energia-felvevő rendszerét. Kérem tisztázni, rendelkezik-e bármiféle energia-fejlesztő berendezéssel.
-         Úgy van! – kiáltott fel Ed Philips. – Lehet saját energia-fejlesztője! Akár nukleáris is.
-         Admirális a hajónak! Kérem meghatározni, mikor készült a most felfedezett objektum. Ha más nem adódik, legyen az a kiindulópont, hogy a hibernációs kamra elkészítésekor létezett-e már.
„Hajó az admirálisnak! A parancs teljesítése folyamatban!”

-         Nukleáris? – kérdezte nyomorult arccal Helmut. – Azzal mit kezdünk?
A szőke nő nemet intett.
-         A világűrben talán annyi felesleges nukleáris energiaforrás van, hogy egyet itt nyugodtan eltékozolhatnak?
-         Lehet, hogy igazad van, Karen, – vetette ellen Ed. – de a tudatot működtető számítógépnek talán igen sok energiára van szüksége.
-         A hibernációs kamrának is – vágta rá a szőke nő.
-         Ezzel mit akarsz mondani?
Most Helmut Schellenberg értette meg.
-         Onnan veszi! A hibernációs berendezésekből! Nem érted, Ed? Nagyon egyszerű! Amikor a hibernációs berendezés megkezdi az élesztést, hirtelen megnövekszik az energia-felhasználása. Ezt érzékeli a gép, és működésbe kezd. Ez egyszerű, gyorsan megtervezhető eljárás. A tudat információt kap, és kivégzi a hibernáltakat.
Ed Philips elgondolkodott.
-         Mi értelme van ennek? Odáig értem, hogy az apám a társaival hibernálásba megy. Ez csaknem logikus. Annyi időutazás után nem akar több újabb és ismeretlen téridőbe csökkenni, meg akar maradni ebben. Nagyon meg tudom érteni. Ugyanakkor azonban valamit át is akar ugrani, közeledni szeretne egykori időotthonunkhoz, legalább ebben a téridőben. A vele lévők ugyanígy éreznek. Úgy döntenek, hibernálásban töltenek el valamennyi időt. Ez meglehetősen kockázatos lépés, mégpedig nemcsak a hibernálásból eleve adott kockázati tényezők miatt, hanem azért is, mert bőven akad ellenségük. Ennek ellenére vállalják, hogy hibernálásba mennek, azaz hosszabb időre totálisan kiszolgáltatott állapotba helyezik magukat. Idáig értem.
Elhallgatott.
-         Rendben – nézett rá a szőke nő. – Mi az, amit nem értesz?
-         Még azt is értem, – folytatta Ed Philips. – hogy valami ellenség meg akarja őket ölni. De nem értem, miért ilyen bonyolult módon. Miért nem pusztította el a hibernációs kamrát, miért kell megvárnia az élesztést?
Folytatása következik.

Szerelem és líra - L.

Ötvenedik rész

A kultúra a legnehezebben meghatározható fogalmak közé tartozik, és nem csupán azért, mert a leggyakrabban használt szavak egyike. Túlságosan sokféle értelemben alkalmazzuk, túlságosan sokféle érdekszempont kötődik hozzá. Gyakran tapasztaljuk, hogy egymással ellentétes filozófiai meggyőződésű – vagy éppen pártállású – emberek, amikor hitük szerint azonos értelemben használják a „kultúra” kifejezést, a szájukból a szó merőben mást jelent.
A számos okos definíció ellenére ma is meglehetős fogalomzavar van a ’kultúra’ szó jelentését illetően. Az eredeti latin kifejezés egyszerűen ’műveltség’ jelentésű volt, mégpedig közönséges, mezőgazdasági értelemben. A többszörös áttétel, jelentésbővülés talán nem nagyon használt, de a zavar oka mégsem ez, hanem a szó mögött álló fogalom tisztázatlansága. Túlságosan sok érdek, politika, gazdasági megfontolás tapad hozzá, vagy takarózik vele.
Annak idején J. G Frazer állapította meg, hogy az emberi civilizáció hajnalán tudomány, művészet és vallás egyfajta szinkretizmusban élt. Nagyon gyanús, hogy a hétköznapi emberi kapcsolatok területén – dacára a kultúra ezerféle intézményének – ma is fennáll valamiféle szinkretizmus.
A művészet és az irodalom tagadhatatlanul a kultúra meghatározó eleme, de a kultúra mégsem csak művészet és irodalom. Ugyanezt megismételhetném a kultúra minden összetevőjével kapcsolatban.
A kultúra legkönnyebben azonosítható alapja még mindig a nyelv. Ez a kultúra talapzata, minden erre épül. A nyelv elleni támadás értelemszerűen a kultúra elleni támadást jelenti. Ebből következik, hogy voltaképpen még ma sincs igazi „nemzetközi kultúra”, csak egymással érintkező „kultúrák” léteznek. Ami nemzetközinek tűnik, ma is csak a túlerő valamely formájának függvénye, mint az ókorban, ez pedig a kultúra létmódjával ellentétes. Kulturális minőség tekintetében a többségi elv nem meggyőző.
Természetesen tiszteletre méltó erőfeszítések történtek és történnek egy nemzetek és nyelvek felett létező közös emberi kultúra létrehozására. Ezen a téren olyan szituáció alakult ki, hogy ennek – a ma gyakorlatilag még csak töredékes értelemben létező – közös emberi kultúrának a legbiztosabb elemei ma már holt nyelvek produktumai, amilyenek például a homéroszi eposzok. (Szándékosan nem említettem a Bibliát.) Nem nehéz megérteni, miért is alakult így. Ezekhez a nyelvekhez és művekhez ma már nem tapadnak politikai vagy ideológiai szempontok, ennek ellenére ezeket sem tekinthetjük a globális értelemben vett emberiség közös kulturális kincsének. Jócskán van a világban még olyan kultúra, ahol alig hallottak róluk. Jelenleg nem létezik olyan kulturális elv vagy műalkotás, amelyet a világ összes lokális kultúrájában úgy tisztelnének, mint a földi emberiség közös kincsét. Miért van ez így?
Még mindig nem létezik a világban olyan infrastruktúra, vagy a kultúraközi kapcsolatoknak olyan megállapodott rendszere, amely a kulturális javakat képes volna megfelelő arányban és minőségben közvetíteni a helyi kultúrák között. Olyan, amely valamely egyedi kultúra produktumait igyekszik másokra egyenlőtlenül ráerőszakolni, sok van – de ez nem a kultúra fejlődése, hanem a hatalmi és gazdasági szempontok betolakodása a kultúra területére.
Ez már nem új jelenség, az ókori kelet korszaka óta mindig volt egy-egy agresszív kultúra, amely igyekezett a saját nyelvét másokra erőltetni. Az akkád, a Karthágóban használt föníciai, vagy éppen a latin. Nem akarom folytatni a felsorolást…
Figyelmet érdemel, hogy az ilyesfajta expanzió a kultúrát sohasem erősíti, hanem felszínessé teszi, hígítja, gyengíti. Amit kiszorít, általában fontos és pótolhatatlan, amit helyette ad – lényegtelen és feledhető.
Természetesen szükség volna egy valódi globális kultúra kialakulására, de ez aligha erőltethető. Gyaníthatóan ez együtt jár majd egy valódi globális társadalom létrejöttével, ez pedig nagyon messze van.
Az igazi globális kultúra olyan kétlépcsős jellegű lesz, amit ma még el sem tudunk képzelni. A közös elemek úgy lesznek minden nyelv és kultúra köztulajdonává, hogy emellett megmaradnak és virulnak a helyi nyelvek és kultúrák is. Másféle globális társadalom sohasem lesz, egy nyelv erőszakos, világméretű, sikeres globális expanziója gyorsan visszaküld bennünket a fára.
A kultúra az emberi dimenzió lényeges eleme, az ember által teremtett világ; tehát az emberi viszonyrendszer, az emberi önkifejezés külső, látható oldala. Nyilvánvalóan nem diszponál a szerelem felett, ami ugyanezen emberi dimenzió belső oldalához tartozik.
Folytatása következik.

Magyar szabadság-katalógus 2012.

Magyarhoni szabadságunk
Szónokilag tiszta sor;
Szabadon terjedhet tova
A friss szellemi nyomor.
—–
Ingerszegény zörejhalmaz
Kotkodácsol idelent;
Posztmodern aberrációk
Kuruttyolnak odafent.
—–
Fogyatkozik az erkölcsös,
Csöndes, dolgos szolgahad;
Amorális kis gömböc meg
Globál-ég felé dagad.
—-
Szabad bambán ócsárolni
Hitet, Lélet, dalokat;
Etikai korrupció
Érzelmeket fosztogat.
——-
Egyre újabb “szabadságok”
Jönnek, mint kánok, basák;
S feldúlt lelki sivatagban
Mind nagyobb a szolgaság.
——-
Komprádor csimpánz-buzgalom
Laposkúszik, lyukat ás;
Drága pénzen elkel minden
Olcsó hazaárulás.
—–
Báva liberális látja
Hús-pótléknak az eget;
Azt hiszi, az a szabadság,
Ha utazhat eleget.
——
Drog-felhőben tombol vadul
Fél-szabadság mámora;
Több erkölcsi inflációt
Követel az uzsora.
——-
Buták szabadsága sosem
Szabad, csupán: szabados;
S nem igazi szabadság az,
Ami olcsó, fapados.
——-
Szabadon nyakunkba öntött
Rossz terheket cipelünk;
Némely állam-hitelező
Sokkal tartozik nekünk.
——
Holt-tengernél volt valaha
Szodoma és Gomora;
Tán ott is volt fél-szabadság,
Perverz vigyor, uzsora…

Irodalomtörténeti szösszenetek - 23.

Móricz Zsigmond egy interjúban a következő kérdést kapta:
- Világirodalmi rangú irodalom-e a mienk?
A következőt felelte:
A világ még nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvünket. Ha megnézzük, kit és mit minősítenek ma világirodalomnak: ezen kár volna szomorkodnunk. Sokkal nagyobb tőke és lehetőség, hogy nekünk van még XIX. századi értelemben vett “nemzeti” irodalmunk.

Novemberi hideg eső

Novemberi hideg eső
Mossa a közhelyeket;
Boldognak lenni egyedül
Csak a Jelenben lehet.
—–
Lassú a Jelen futása,
Nincs akció, marhavér;
Mégis vén Jelen dönti el,
Hogy az Ember mennyit ér.
——
Van sok konjunktúra-legény,
Itt kaszál, ott meg arat,
És olyan is akad, aki
Önmagához hű marad.
——
Novemberi hideg eső
Ver szkeptikus fejeket;
Kopik a “kell”, meg a “kényszer”,
S talán – fénylik a “lehet”.
——-
Vékony pénz a realitás,
A gyávaság pásztora;
Utólagos mindentudó,
De a Tett, mindig: Csoda.
——-
Jövő anyó szép orcáját
Zengi számos tervezet;
De nem merik, vagy nem tudják:
Oda járt út nem vezet.
——-
Novemberi hideg eső
Áztat gyönge hiteket;
Sárrá foszlik mindaz, ami
Mágiával hiteget.
—–
Rekedten szól profit-szagú
Európa-ária,
Sárnak látszik, aminek majd
Sárrá is kell válnia.
—–
Sárrá válik az is, ami
Fél-múlt ködben acsarog;
Rég halott a vitéz huszár -
Élni kéne, Magyarok!
——–
Novemberi hideg eső
Csendben vigyorog, szitál.
Nem az legény a kocsmában,
Aki folyton kiabál.

A gróf meg a székely

Az erdélyi gróf körbejárja a birtokait. Sorra felkeresi egyik falut a másik után, elbeszélget az intézőkkel, itt-ott a falusiakhoz is leereszkedik, borozgat, pálinkázik.
Az egyik falunak volt egy híres csárdája, a gróf eltökélte, hogy azt mindenképpen megvizitálja. A kasznár, az urasági kocsis, meg három-négy markos urasági hajdú kíséretében be is állított.
A kocsmáros nem tudta, hogyan lelkendezzen a grófnak. A legjobb borát hozta, mire a gróf az összes vendég poharát megtöltette vele a saját kontójára.
Na, erre meg is indult a barátkozás.
Kissé már kapatos volt a gróf, amikor szép szál fiatalember lépett a csárdába.
A gróf meglepődött. Mintha tíz év előtti önmagát látná! Nézte, egyre nézte az idegen, aztán nem állta meg.
- Jöjjön kend ide egy pillanatra!
- Én-e?
- Maga hát!
Közelről még döbbenetesebb volt a hasonlóság.
A gróf sunyin elvigyorodott. Támadt egy teóriája.
- Mondja, a maga édesanyja nem szolgált véletlenül az apám kastélyában?
Erre a legény is elvigyorodott, de nem is leplezetten. Nyíltan, egyenesen bele a gróf úr arcába.
- Nem kérem. Viszont az apám a nagyságod édesanyjának volt a huszárja!

Tudjuk már, hogy jön a Tél

Tudjuk már, hogy jön a Tél,
Éledezik a hideg,
Renyhe esőt, ködöt sírnak
A fáradt, nyűgös egek.
——-
Tudjuk már, hogy nem örök
A mosolygó, lombos ág,
Télről télre velünk együtt
Öregedik a világ.
——
Tudjuk már, hogy a világ
Ránk nagyon ritkán figyel;
Saját rossz kedvünkön kívül
Minket más nem irigyel.
——
Tudjuk már, hogy keleten
Kán vagy atyuska terem,
Saját akaratunk alól
Felszabadít szívesen.
——
Tudjuk, már hogy a nyugat
Kibic, ha bajban vagyunk,
Onnan csupán publikumot,
Meg Trianont kaphatunk.
——
Tudjuk már, hogy jön a Tél,
Harminc éve gát szakad;
Süllyesztik a becsületet,
Emelik az árakat.
——-
Tudjuk, hogy sír az idő,
Zárva minden menedék;
Bokáig elborította
A Jelent a söpredék.
——-
Tudjuk, hogy elfeledték
A názáreti ácsot,
Bolond bölcs a még ostobább
Zsebétől kér tanácsot.
——-
Viszket tőke-kolosszus
Lappadt papír-ülepe,
Tán elhitte, hogy a tavasz
Senkinek sem érdeke.
——
Olcsó világvégét vesz
A maszek-Elysium;
Hibbant profit-bohózatban
Savanyú a komikum.
——
Hosszú, szőrös globál-mancs
Globál feneket vakar,
Szélsőséges populista,
Aki még élni akar.
—-
Tudjuk már, hogy jön a Tél,
Itt van a szél hátán,
Aki nem tud összebújni,
Elviszi a Sátán.

Szőke nő zűrben az űrben - 190.

SZÁZKILENCVENEDIK RÉSZ

 Íródott Nyuzga javaslatára

Karen összevont szemöldökkel meredt a képernyőre. Most nem érkezett azonnal válasz. Helmut értetlenkedve bámulta hol a szőke nőt, hol az elsötétülő képernyőt, Ed Philips láthatóan gondolkodni próbált.
„Hajó az admirálisnak! Egyetlen ilyen objektumot találtam. A csatahajó parancsnoki lakosztályának hátsó falában található. Nyolcvan méterre van a hibernációs kamrától.”

A számítógép ezt az utolsó adatot kérés nélkül is megadta.
-         Admirális a hajónak. Képernyőre!
Azonnal megjelent újra a csatahajó tervrajza, ezúttal szürke árnyalatban, hogy annál jobban elüssön tőle a négyszögletes bíbor színnel jelzett terület a parancsnoki lakosztály hátsó falában.
Nem is volt annyira kicsi.
-         Mekkora ez valójában? – kérdezte Helmut.
-         Akkora, mint a teljes parancsnoki lakosztály – vágta rá a szőke nő.
-         Gondolod, hogy itt bujkál valaki?
Karen nem felelt. Gondolkodott. Annyi meglepetés érte már, amióta ugyanez a könnyűcirkáló elrugaszkodott vele a Hold felszínéről, hogy most már semmin sem lepődött meg.
Mi várhat még rá? Mikor lesz ennek az egész lidércnyomásnak vége? Vége lesz-e valaha egyáltalán?
Mit is mondott még Robert?
-         Admirális a hajónak! Kérem ellenőrizni, hogy a Rodney minden eszköze, áramköre, számítógépe és egyéb berendezése fölött tényleges ellenőrzést gyakorlunk-e! Vannak-e olyan eszközök, amelyek felett nem diszponálunk? Ha igen, azonnal kérem a listájukat!
Most azonnal válaszolt a könnyűcirkáló:
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó fő számítógépe a fedélzetén található minden berendezés felett ellenőrzést gyakorol,és rajta keresztül mi ellenőrizzük az említett összes eszközt.”

A szőke nő vadul megrázta a fejét.
-         Admirális a hajónak! Nem hiszem! Újabb, és mindenre kiterjedő ellenőrzést kérek!
„Hajó az admirálisnak! A parancs teljesítését megkezdtem!”

Karen dühös volt.
-         Admirális a hajónak! Az előbb felfedezett objektum mindenképpen rendelkezik informatikai vagy egyéb eszközökkel. Diszponálunk-e felettük?
Bűntudatos felelet érkezett:
„Hajó az admirálisnak! A jelzett területen semmiféle eszköz felett nem diszponálunk.”
 A szőke nő komoran bólintott. Sejtette.
-         Admirális a hajónak! Listát kérek a Rodney fedélzetén található összes hasonló objektumról!
„Hajó az admirálisnak! Parancsának teljesítése folyamatban!”
Karen bólintott. Csak minél hamarabb. Valami meghatározhatatlan félelem gyötörte, végükre akart végre járni a dolgoknak.
-         Karen, megmagyaráznád végre, mi zajlik itt? – követelte Helmut Schellenberg.
-         Azt hiszem, én sejtem – jegyezte meg Ed Philips, mire Helmut nem tudta, hogy most melyikükre figyeljen.
Karen ivott egy kortyot.
-         Hallottam valamit egy bizonyos Martinelliről, – mondta aztán. – és a róla elnevezett Martinelli-számítógépről.
Várakozásteljesen nézett Ed Philipsre.
-         Csak pletykákat hallottam róla – mondta a férfi.
-         Amelyek nyilván közelebbről és autentikusabb forrásból származnak, mint azok a mendemondák, amelyeket én hallottam róla a Földön.
Ed Philips elhúzta a száját.
-         Hát jó…
-         Mi fán terem az a Martinelli-computer? – kérdezte Helmut teljesen fölöslegesen.
Karen várt, Ed Philips azonban nem folytatta.
-         Előbb te – mondta, amikor a nő kérdőn nézett rá.
-         Az enyém nem sok – felelte Karen. – Csak éppen ennyi: Létezett a Földön egy Carlo Martinelli nevű Nobel-díjas tudós, aki állítólag képes volt arra, hogy valódi emberi tudatot töltsön a számítógépeibe.
-         Micsoda? – kiáltott fel Helmut.
-         Emberi tudatot. Élő tudatot.
Helmut Schellenberg szeme tágra nyílt.
-         Úgy érted, hogy valaki élő embernek a tudatát?
-         Igen, pontosan így értem.
-         Aztán? Mi történt azzal a Martinellivel?
-         Néhány esztendővel a Nobel-díj átvétele után eltűnt a Földről. Állítólag ismeretlen helyre vándorolt ki. Ez némi feltűnést keltett, hiszen mit akarhat egy Nobel-díjas tudós a világűrben? Rajta kívül egy ilyen se hagyta el az anyabolygót. Ráadásul nyomozás volt az ügyben, mert Martinelli távozása feltűnően tisztázatlan volt. A végén annyit állapítottak meg, hogy feltehetőleg illegálisan hagyta el a Földet. Én ennyit tudok.
-         Én pedig tudom a történet folytatását, – kezdte Ed Philips. – bár mindig mendemondának gondoltam. Azt hallottam, hogy ez a Carlo Martinelli nevű földi tudós beállt az egyik legfélelmetesebb kiskirály, a Vega-rendszer környékén tanyázó Warlord szolgálatába, és képes volt a hadúr tudatát számítógépekbe tölteni.
-         Warlord? – vakkantotta Helmut. – Ritka rossz hírű fickó volt, de szerencsére már nem él.
-         Arra ne végy mérget! – vigyorgott Ed.
-         Miért? Élhet?
Ed Philips válasz helyett a képernyő felé intett.
Helmut Schellenberg szeme elkerekedett.
-         Azt akarjátok mondani, hogy ott bent egy gépben Warlord tudata van?
-         Ez még korántsem biztos.
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLIX.

Negyvenkilencedik rész

Láthattuk az előző részekben, hogy a szerelem jelenségcsoportja fogalmi eszközökkel gyakorlatilag megragadhatatlan. Emberré válásunkban a szerepe tagadhatatlan, mindazonáltal talán sohasem fogja megadni magát az értelmezési kísérleteknek, hiszen korántsem fogalmi téren létezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „nyelv segítségével kifejezhetetlen” volna, ahogy azt a posztmodern körökben divatos kijelenteni.
Mi magyarok, szerencsésebbek vagyunk nyelvünkkel a más nyelvet beszélők jelentős részénél, hiszen sokan nem rendelkeznek a mi „szerelem” kifejezésünk megfelelőjével. Azt viszont nekünk is látnunk kell, hogy a „szerelem” szavunkat igen sokféle értelemben használjuk. Szűkebb értelemben általában örömteljes, tartós és szeretetteljes szexuális jellegű kapcsolat meghatározására, tágabb értelemben pedig egy olyan jelenségcsoportra, amit talán nem is értünk igazán.
A szerelem történeti meghatározottságának bizonygatására irányuló kísérleteket szánalmasnak mondhatjuk, hiszen legtöbb esetben puszta félreértésből, vagy éppen tájékozatlanságból fakadnak. A szerelem nem „keletkezett” sem az ókorban, sem a reneszánsz idején, és főleg nem a rokokó nagyurak szexuális kedvteléseiből kifolyólag. A szerelem egyidős az emberrel, az emberiséggel.
A szerelem nem rendelhető alá az emberi társadalom nagy tudatformáinak, intézményrendszereinek; gazdaságnak politikának vagy kultúrának, bár ezekkel tagadhatatlanul igen szoros kapcsolatban áll. A szerelem napjainkban kapcsolatos manipulációs és torz megítélése nyilvánvalóan összefügg ezen tudatformák perverz torzulásival is, ezért erről szólnom kell néhány szót.
A gazdaság az ember napi megélhetése, ellátása, testi önregenerálása. Étel, ital, szállás, eltartás. A belőle keletkezett intézményrendszernek ez (lenne) a feladata. Ebből a célból a közösség munkaképes tagjai elvégzik a szükséges tevékenységet, hogy önmagukat, illetve a közösség nem munkaképes tagjait – gyermekeket, betegeket és öregeket – eltartsák.
Ebből következik, hogy a gazdaság – ha valós és küldetésszerű céljait követi – nem állhat ettől eltérő vagy éppen ezzel ellentétes célok szolgálatába. A gazdaság alapvető feladata az emberiség eltartása. Ebből következik, hogy egy ország gazdaságának célja és feladata az ország lakosságának eltartása, nem pedig nyereség képzése valamely csoport, főleg külföldiek számára.
 A lakosság eltartásával szemben semmiféle egyéb cél – felhalmozás, csoport- és kaszt-érdekek finanszírozása, kölcsönök fizetése – nem nyerhet primátust.
 A jelenlegi gazdasági problémák mindegyike a gazdaság cél-és iránytévesztéséből, öncélúvá, perverzzé fajulásából keletkezett. Igen sajnálatos, hogy a gazdasági úttévesztés természetszerűleg a társadalmi élet minden rétegében érezteti káros hatását; negatív jelenségek százai harapódznak el, amelyekért mind a gazdasági élet kóros elfajulása, céljainak haszontalansága, alapvető filozófiai rendeltetéséhez képest való értelmetlensége a felelős. A problémák csak akkor oldódhatnak meg, ha a gazdaság a valódi, az emberiség érdekeinek megfelelő céljaihoz visszatalál.
Hogy a világon a jelenlegi tudományos és technológiai színvonal mellett egyáltalán lehetséges, hogy emberi lények éhezzenek, de ez nem csupán lehetséges, hanem sivár valóság, Földünk egyik legsúlyosabb problémája – jelzi a jelenlegi gazdasági rendszer sivár értelmetlenségét és céltalanságát. Milliárdosok és hajléktalanok ugyanazon betegség tünetei; harmonikus, az emberiség valódi céljainak érdekében munkálkodó, küldetését szem előtt tartó gazdaságban nem létezhetnének sem milliárdosok, sem hajléktalanok. Az egyik a gazdaság céltalanságának nyomorúságos jelképe, a másik pedig maga a megtestesült céltalanság és funkciótlanság.
A világ küszöbön álló élelmezési problémái nem csupán a túlnépesedésből fakadnak – amint azt a globális gazdasági erők szolgálatában álló propaganda hirdeti – hanem legalább annyira a mezőgazdaság eszközrendszerének a feladataival merőben ellentétes működéséből; az agrármultik taktikázásából és bárgyú profithajszájából.
A jelenlegi gazdasági trendek különösen veszélyesnek mondhatók, hiszen napjainkban azt tapasztalhatjuk, hogy a nemzetközi – gyakorlatilag minden törvény felett álló – magántőke elhatalmasodik az államok felett, és a világ gazdaságát uralva az emberiség érdekeit a maga alantas céljainak rendeli alá. A liberalizmus – a néhai romantika gondolat-építménye – manapság ennek ideológiájává züllött, és lényegében puszta ideológiává alacsonyodott a demokrácia frazeológiája is. A demokrácia fogalomköre persze hosszabb távon már alkalmatlan arra, hogy egy magán pénz- és tőke-hatalom ideológiai fedezéke legyen, előbb-utóbb valamiféle kozmopolita vagy elitista jellegű ideológia fogja ebben a minőségében felváltani, hogy népszerűsítse azt a parttalan kozmopolitizmust, ami az ilyen hatalom fennmaradását egyedül biztosíthatja. Ennek már ma is vannak bizonyos nyomai. Szegénynek lenni gyakorlatilag bűncselekmény, hazafinak lenni „szélsőség”, lakóhelyhez, családhoz, közösséghez ragaszkodni elmaradottság.
Az ilyen hatalommal nem az a legnagyobb baj, hogy az emberiségnek csak egy ezrelékkel sem kifejezhető törpe kisebbségét hozza uralkodó helyzetbe mindenki más rovására, hanem az, hogy az emberiség számára semmiféle téren nem biztosít perspektívát, sőt a még meglévő távlatokat is rombolja. Ez az oka annak, hogy ez a hatalom már most, kiépülésének időszakában is egyértelműen parazita. Itt mutatkozik meg teljes mélységében az efféle hatalom eredendő abszurditása; csakis abban az esetben maradhatna fent, ha képes volna az emberiség minden tradicionális elvét és intézményét lerombolni, sőt magát az emberi erkölcsöt is olyan mértékben deformálni, hogy a személyes célok sohase mutathassanak túl tárgyak megkaparintásán, pénzhajszán, alantas vágyak kielégítésén. E célból igyekszik identitás nélküli masszává degradálni az emberiséget, és próbál szövetségest találni az általa támasztott, bár vele látszólag itt-ott szembeszegülő, de szintén a mindenre kiterjedő töredezettséget és az identitás nélküliséget hirdető kultúrában.
Természetesen a szerelem mindezek esküdt ellensége. Nem véletlenül igyekeznek a jelen intézményei minél jelentéktelenebb státuszba redukálni, hígítani, fellazítani.
Magyarország jelenlegi nehéz helyzete ezen a téren nagyon fontos lehetőségeket vet fel – erről a politika kapcsán lentebb bővebben szólok.
Mindebből az is következik, hogy a szerelem eredendően nem rendelődik alá a gazdaságnak. Természetesen a gyakorlati életben sűrűn előfordul, hogy egyes személyek a szerelemről lemondva gazdasági megfontolások alapján rendezik be szerelmi életüket, gazdasági érdektől vezettetve kötnek házasságot, alakítanak személyes kapcsolatokat – amit az emberi erkölcs ősidőktől fogva elítél. Olyanok is akadnak, akik a gazdasági kényszert érezve teszik ugyanezt – mindkettő a szabad akaratról való lemondás, és nem jelenti a szerelemnek a gazdasági szférával szembeni filozófiai értelmű alárendelődését.
A politika az embernek másokkal való együttélése, a kis és nagy közösségek életvitele, együttműködése. Ez alapján magától értetődik, hogy a politika legfontosabb küldetése a béke biztosítása (volna). Ez felel meg az emberiség egyetemes érdekeinek.
Nem szükséges hosszabban elemezni, miféle perverz módon fajult el napjainkra a politika, és milyen messzire távolodott eredeti küldetésétől és rendeltetésétől. A gyakorlatban nem a béke, hanem a hatalom, az államok hatalmi versengése körül forog, és a történelem kezdete óta igen sok bajt okozott az emberiségnek. Külön probléma, hogy a jelen helyzetben – ahogy azt már Konrad Lorentz megállapította – a politika (és a politikusok) birtokában olyan eszközök vannak, amelyek nemcsak a politikát irányító személyek értelmi képességeit haladják meg sokszorosan, hanem a céljaik hasznosságát is.
Hogy gazdaság és politika mennyire eltévesztette célját és küldetését, az mutatja legjobban, hogy a jelenlegi technológia színvonal – ha okosan és az emberiség hasznára alkalmaznák – minden ember számára képes volna megfelelő életkörülményeket biztosítani. Ennek pontosan az ellenkezője történik, sohasem éheztek a világban annyira, mint épen most, és kevés olyan korszak volt a történelemben, amikor ennyire borúlátóan kellett volna a jövőbe néznünk, mint éppen most.
Magyarország különleges helyzetben van, és éppen a látszólag elháríthatatlan katasztrófa közeledte, a fennálló konstellációk közt minden értelmes perspektívától való megfosztottság képezi azon lehetőségek alapját, amelyek – ha élünk velük – a világ legfontosabb pontjává tehetnek bennünket.
Hazánkban a politikának lényegében nincs mozgástere. Teljesen mindegy, milyen erő kerül hatalomra, látszólag ugyanarra a járszalagra kerül. A hagyományos eszköztár semmi egyéb lehetőséget nem ad számára, mint azt, hogy a (gyakorlatilag kifizethetetlen) uzsorakölcsönök törlesztése érdekében további „megszorításokat” léptessen életbe, azaz – folytassa a lakosság fosztogatását. Ezen a téren már történtek „jelentős előrelépések”; a lakosság különböző csoportjai jogokat, kedvezményeket veszítettek el, a mindennapi életet szabályozó rendelkezésekben visszalépés visszalépést követ, azaz éppen olyan negatív előjelű változások esnek, amelyekkel Derrida vádolta utolsó művei egyikében a nemzetközi finánctőkét.
A megszorítások céltalanok, hiszen az uzsorakölcsönöket – egyenlőtlen és inkorrekt feltételeik miatt – sohasem lehet visszafizetni. A lakosság további szipolyozásának célja, értelme nincs.
A kormányok azonban tehetetlenek. A mozgásterük legfeljebb azt teszi lehetővé, hogy újabb uzsorahitelek felvételével még tovább rontsanak a helyzeten.
Magyarország az elsők közt omolhat össze, de a „fejlett nyugat” országaira is ugyanez vár a magántőke ellenőrizhetetlenné hatalmasodása miatt. Az Egyesült Államok napjainkra a világ legeladósodottabb országává vált, és a tendencia folytatódik.
Az állam napjainkra alulmaradt a lényegében törvények felett álló finánc-oligarchiával szemben, amely tetszés szerint kényszerít ki bárhol bármilyen neki tetsző törvényeket és egyéb kedvezményeket, és szintén a szeszélyének engedelmeskedve tör be bárhová, illetve vonul ki bárhonnan. Az állammal szemben ezerféle biztosítékot épített ki magának, ellenőrzi a nemzetközi pénzrendszert és a médiát, hatalma mindenhatónak tűnik. Fennmaradása elég gyorsan tönkretenné, katasztrófába döntené a civilizációt.
Globális és nemzetközi szinten nemigen lehet mit tenni ellene. Látszólag alsóbb szinten sem; az államok alárendelt szerepbe kényszerültek vele szemben a romantikus forradalmak kora meg világszerte lejárt. Napjaink terrorizmusa lényegében a mára elavult forradalmi elméletek mai megtestesülése, azok minden abszurd vonásával együtt. Ki gondolná, hogy Petőfi a mai öngyilkos merénylőkhöz hasonló életpályát szánt Szilveszterének? A költőt természetesen mentheti, hogy 1848-49-ben még teljesen más előjelek tapadtak a forradalmisághoz és az egyéni merényletekhez; mára ezek fölött eljárt az idő – a terrorizmust azonban semmi sem menti. Akkor sem, ha jogos sérelmek érdekében gyilkol, módszere erkölcsileg elfogadhatatlan. A terrorizmus gyakorlata morálisan még a nemzetközi finánctőke eszközeihez képest is alacsonyrendű, még annál is sokkal kevesebb perspektívát jelent.
Ha jövőt akarunk, a cél nem szentesítheti az eszközt; sőt voltaképpen az eszköz határozza meg az általa elérhető célt.
 Az emberiség érdekében álló célok elérését csak szigorúan és következetesen erőszakmentes eszközök szolgálhatják.
Ha az állami politika nevetséges látszattá silányult, a kiutat a kis közösségek összefogása teremtheti meg világszerte.
Talán ez most a magyarok történelmi küldetése. Ebben a pillanatban ehhez a feltételek adottak, ráadásul erre az útra lépni szinte kényszer. Egyéb lehetőség ugyanis: nincs.
Olyan állandósággal sulykolják nekünk, hogy a nyugat minden szempontból fejlettebb nálunk, hogy csaknem el is hisszük. De már kezdünk oda jutni, hogy ez ugyanúgy lepereg rólunk, akár a többi divatos közhely; az állandó ismételgetés miatt szinte a jelentését is elveszítette.
Most azonban – ha nincs is ebben semmi érdemünk – az örökösen ajnározott nyugat elé kerültünk: nálunk sokkal hamarabb következik be az összeomlás, ami rá is vár, ha meg nem változnak a dolgok.
Ha azonban nálunk az összeomlás bekövetkezik, a nyugat már nem lesz képes változtatni. „Fejlettsége” miatt sokkal mélyebbre merült nálunk az identitás válságában; ott kis közösségeket elsőként létrehozni mást jelentene. Például lappangó ellentétek eszkalálódását; keresztény-iszlám, őslakos-bevándorló stb. alapon. Olyan gyilkos és veszedelmes ellentéteket, amelyet nálunk csak az utóbbi években kezdett hangyaszorgalommal megteremteni a média.
A tradicionális alapokra építkező kis közösségek jelenthetik a globális túlerővel szemben a védelmet, az egyensúly megteremtésének eszközét. Általuk fékezhető meg, általuk szorítható kellő korlátok közé a törvények felett álló, „globális” finánctőke. Új politikai formációkat, eljárásokat kell találni, hogy élettel lehessen megtölteni a jelenlegi könnyen manipulálható, kiüresedett formákat.
A jelenlegi pártrendszer adott formájában öncélú, nem szolgálja a közösség érdekeit. Bizonyos értelemben véve még a rendiség intézményrendszeréhez képest is visszalépés, hiszen ott nem a „követ” volt a fontos, hanem a vármegye közössége, aki a követet az országgyűlésbe küldte. A jelenlegi képviselő ezzel szemben senkit sem „képvisel”, választóinak valódi elszámolással nem tartozik, ráadásul akár egy másik párt soraiba is átülhet. Ez igazából a választójog paródiája. Nem szabad hát azon csodálkoznunk, hogy az ilyen helyzetbe került politikusok – amikor látják, hogy igazán nagy kérdésekben mennyire szűk a mozgásterük – egy idő múlva leginkább a hatalmuk konzerválására, vagy éppen személyes vagyonuk gyarapítására kezdenek koncentrálni. Gyakorlatilag a rendszerváltás óta minden egyes kormányzó párttal szemben ez a kifogás merült fel. Elbukik, jön a következő. Ez kezdetben aztán nagy dérrel-dúrral elszámoltatást hirdet – aztán beáll a sorba. A jelenségben nem lehet nem meglátni a törvényszerűséget.
Politikusaink mögött nem áll olyan szigorú társadalmi kontroll, ami – amellett, hogy hatékonyan ellenőrizhetné – erkölcsi értelemben is felvértezné, minden pillanatban igazi feladataikra emlékeztetné őket. „Tedd a kötelességedet!”
Elemi érdekünk valamiféle hatékony társadalmi kontroll megvalósítása, különben a fentebb jelzett mechanizmus folytatásaként teljesen kifoszt, szétszóratásba, katasztrófába visz bennünket elbitangolt, rossz társaságba keveredett, gyanús elemekkel lobbizó neveletlen kölykünk, a politika.
Meg kell találni a megfelelő eszközöket. A történelmi ismeretek talán használható ötleteket sugallnak. A felemelt kézzel tiltó (veto = megtiltom!) római néptribunusra gondolok.
A fentebbiekből látszik, hogy a szerelem a politikának sem lehet alárendelve.  Természetesen vannak emberek, akik politikai vagy kvázi-politikai célok érdekében a szerelmi életüket politikai v agy kvázi-politikai céloknak rendelik alá. Olyan közösségek is vannak, ahol a szerelmi élet felett politikai vagy kvázi-politikai szempontok uralkodnak. Az ilyesminek mindig az a gyakorlati célja, hogy visszaszorítsa a szerelmet valamiféle hatalom fenntartása vagy megkaparintása érdekében. De ez mégsem jelenti azt, hogy a szerelem a politikának lenne alárendelve.
És a kultúra? Azzal hogy’ állunk?
Folytatása következik.