A nagy művész honoráriuma

Ludwig van Beethoven 1822 április 6-án este megkérdezte volt tanítványát, Ferdinand Ries-t:
(Az esetet az utóbbi feljegyzéseiből ismerjük ilyen pontosan.)
- Maga mit gondol, Ries, mennyit fizetne nekem a londoni Royal Philharmonic Society, ha írnék nekik egy szimfóniát.
- Nem tudom, Beethoven úr.
- Mégis mennyit? Ötszáz fontot? Ötezret? Tízezret?
- Nem hinném, Beethoven úr.
- Miért nem? Én Beethoven vagyok, tudok zenét szerezni, és még élek. Ők pedig a létező legelőkelőbb és leggazdagabb filharmóniai társaság. Összetehetnék a kezüket-lábukat, ha kapnának tőlem valamit.
Aznap már nem esett több szó a témáról, és később sem.
Ries fülébe azonban bogarat tett a zeneszerző kérdése. Londonban élt, mint a RPS zongoristája. Az angol fővárosba érve azonnal felkereste a társaság igazgatóit.
A britek nagy örömmel fogadták Beethoven ajánlatát, Ries pedig alig várta a döntésüket, hogy jó hírrel kereshesse fel volt zongoratanárát.
Isten malmai akkor is lassan őröltek.
A Royal Philharmonic Society igazgatói végül november 10-én ültek össze. Tárgyaltak Beethoven szimfóniájáról is.
A döntést közölték Ries-szel.
A német zongoraművész elsőre azt hitte, rosszul hall..
Ries a legszívesebben eltitkolta volna a döntést, de közben Beethoven is tudomást szerzett róla, hogy a Royal Philharmonic Society igazgatósági ülésén szóba került. Alig várta, hogy feltehesse Ries-nek a kérdést:
- Mennyit ajánlottak?
Ferdinand Ries kínosan feszengett.
- Mennyit, Ries.
Ries nagyot sóhajtott, és kibökte:
- Ötven fontot, Beethoven úr.
Beethoven elszörnyedt.
- Nahát! Fösvény angolok! Miért van az, Ries, hogy ahol a pénz, ott a gusztustalan fukarság?
Gondolkodott néhány pillanatig, aztán csak ennyit mondott:
- Tudja mit, Ries? Nagy művész vagyok, ők meg kis emberek. Ha valaha Londonban leszek, ingyen komponálok nekik szimfóniát.