Utópia, a Maradandóság Világa - VII.

Honnan származik a maradandóság világának eszmerendszere?

Meg kell állnom egy szóra. Az utópia műfaja nem arról szól, hogy az általa lefektetett társadalomszervezési elvek a tökéletes társadalomhoz vezetnek-e vagy sem. Az utópia a maradandóság világáról szól.

Spártában a társadalom ellátását szolgáló munkát zömmel jogfosztottak végezték. A spártaiak velük kapcsolatos tevékenysége ellenőrzésükre és elrettentésükre szorítkozott. Maguk megvetették a munkát, szabad emberhez méltatlan tevékenységnek tartották.

Maga a Morus által leírt terménybeszolgáltatási rendszer maga árulkodik az eredetéről. Nyilvánvalóan csak valamely egyszerű társadalom fenntartására lenne alkalmas, egy nem túlságosan bonyolult pénzgazdálkodást folytató társadalomban már alkalmazhatatlan lenne a recept, a modern ipari civilizációban meg anakronizmus.

Mire emlékeztet ez bennünket? Bizony arra, amelyet régebben a marxi terminológia „ázsiai termelési mód” néven jelölt. Mi is az ázsiai termelési mód?[1]

Az „ázsiai termelési mód” Marx Károly terminusa, az adóállam fokát elért ázsiai társadalmakat, valamint a világ egyéb részein mindazokat a tradicionális államokat és archaikus civilizációkat jelöli, amelyek kívül rekedtek a világtörténelmi fejlődés fő vonalán, és amelyekben fennáll a termelés és tulajdon eredeti közösségi egysége. Az „ázsiai termelési mód” fő vonása a termelési eszközök (a föld) ősi, törzsi eredetű közösségi tulajdona[2] és egyéni (családi) birtoklása, amelynek megfelelően az egyén csupán a közösségbe tartozása révén juthat hozzá a termelési eszközhöz, azaz a földhöz.

Ehhez járul a piac- (pénz-) gazdálkodás hiánya, alárendelt, ill. formális szerepe, következésképpen az „ázsiai termelési mód”-ban társadalmi — rokonsági, hatalmi, szokásjogi — tényezők határozzák meg a gazdaság szerkezetének működését, végül a piramisszerű állami hivatalnoki rendszer, amelynek fő funkciója a közmunkák megszervezése, valamint a (termény) adó begyűjtése, majd redisztribúciója.

Az „ázsiai termelési mód” kategóriájába tartozó folyó menti birodalmak gazdaságára jellemző, hogy nagyon hosszú történeti periódusokon át stagnáló vonásokat mutat. Nem beszélhetünk valóságos társadalmi fejlődésről sem, csupán az alá-fölérendeltségi viszonyok gyakran rendkívül nagy mértékű differenciálódásáról, amely nemegyszer az európai antikvitással meginduló társadalomfejlődés viszonyaihoz hasonló függőségi formákat hoz létre a közösségi földtulajdon lényeges változása nélkül.

Némely ókori keleti társadalmak faluközösségeiről és földtulajdonviszonyairól csak igen szegényes forrásanyag áll rendelkezésre. A nagy folyamvölgyi “civilizációk” közül Indiában és Kínában dokumentálhatjuk az eredeti földközösségek létezését, s az előbbi esetében azt is valószínűsíthetjük, hogy a faluközösségi és az állami-királyi birtoktestek elkülönültek egymástól. Kautilja „politikatudományi” műve, az Arthasasztra a földterület bevételei között említette a királyi szántóföld (szitá) jövedelmét és a beszolgáltatandó termékhányadot (bhága). (Lásd: Kautilja: Arthasasztra 6. fejezet 24. In: Ókori keleti történeti chrestomathia. Tankönyvkiadó Bp. 1956. 376. old.)

Előttünk áll a maradandóság világának politikai-gazdasági rendszere ideális társadalomnak álcázva. Minden együtt van:

— ősi eredet

— „közösségi” tulajdon

— az állam meghatározó szerepe

— a pénzgazdálkodás hiánya

— önellátás

— hosszú időn keresztül való stagnálás, a fejlődés, változás hiánya

— rokonsági kapcsolatok döntő szerepe

Fentebb megállapítottam, hogy az utópiákban lényegében a maradandóság világának eszményképe bujkál. Egy olyan ideálkép, amely nyilvánvalóan az arisztokratikus gondolkodáshoz kötődik, amelyet arisztokraták találtak ki, és terjesztettek el. Ez az arisztokratikus ideál újabb és újabb transzformációkon keresztül egészen napjainkig fennmaradt. Természetesen ez az ideál nem a nagy ókori keleti birodalmakból származik. Azokban a maradandóság világában ábrázoltaknál sokkal kevésbé patriarchális körülmények alakulhattak ki.

Ismert, hogy a régi kínai társadalom — amely egykor a világ egyik legfejlettebb civilizációja volt — igen hosszú ideig megállt a fejlődésben. Kína volt egykoron a leginkább maradandóbb társadalom. Szinte tökélyre fejlesztette a maradandóságot. Legalábbis felületes szemmel nézve úgy tűnik.

Mi azonban nem a régi kínai államban véljük megtalálni a maradandóság világának modelljét. Kisebb szemmértékű közösséget keresünk és közelebbit. Bár a terménybeszolgáltatás rendszere nagyon ismerősnek tűnik, de úgy vélem, az ókori közel-keleti vagy kínai rendszernél sokkal kevésbé szövevényes és primitívebb gazdaságot kell keresnem. Kisközösséget, amely elvben az egyenlőség alapján működik. Az ellátás a legprimitívebb csere módszerével történik. Ennek egyszerű formája a beszolgáltatás és újra elosztás. A vezetők alapjában véve három funkcióval rendelkezhetnek: bíráskodás, a javak elosztásának felügyelete és a közösség fegyveres védelmének szervezése, irányítása. Rokonsági vagy rátermettségi alapon kerülnek a funkciójukba, és idővel belőlük és utódaikból lesznek az arisztokraták. Az emlékek ködében a helyzet megszépül, már nem a nehézségekre emlékeznek, hanem arra, hogy a rendszer szépen működött. A később tapasztalt bonyolultabb társadalmak válságokba kerülnek, láthatóan rosszul működnek. A régi, az egykor volt jobban működött…

Az egykor volt, a „régi jó világ” emléke szívósan fennmaradt, és egyszerre formálta a múltat és a jövőt. A múlt egyre eszményibbnek tűnt, a jövő pedig, mint a múltban egyszer már létezett igazságos világ megismétlési lehetősége, távlatot, célt kapott. Gyaníthatóan még a felvilágosodás képviselői, Rousseau és mások is a maradandóság világának idő megszépítette emlékfoszlányai alapján képzelték el a múltat.

A maradandóság társadalmának nyilvánvalóan alapvető jellemzője a tradicionalitás. Ha egy társadalom struktúrája hosszú időn keresztül nagyjából változatlan marad, ott nemcsak hagyományok egész sorának kell kiépülnie, hanem a hagyomány hagyományozódásának is hosszú időre ki kell alakulnia. És ha kialakult és meggyökeresedett a tradíciók továbbadásának technikája — ez akár túl is élheti az illető társadalmat. Vagyis: a maradandóság társadalmának hagyományai akkor is tovább öröklődhetnek egy bizonyos ideig nemzedékről nemzedékre, amikor maga a maradandóság társadalma már régen átadta a helyét valamely más szerveződésnek.

Ez a tovább hagyományozódás természetesen nem lehet anyagi természetű. Nem az anyagi javak hagyományozódnak, mert eme anyagi javak — amennyiben fennmaradtak — már nem alkotják a maradandóság világának részét. Az anyagi javak mindig a jelenhez kötődnek.

Másféle javak hagyományozódhatnak: a kulturális természetű javak. Mesék, mítoszok, az egykori hiedelemvilág és a népköltészet elemei ezer évekkel élhetik túl azt a kultúrát, amelyben kialakultak. Ha nem így volna, semmit, vagy szinte semmit sem tudnánk az ókori népek mitológiájáról, hiedelmeiről. A görög mítoszok jelentős része nemcsak a mi, hanem az azokat írásban ránk hagyományozó görög és római írók számára is egy letűnt világ szellemi tulajdonának számított.

Tovább hagyományozódott-e más is? Az egykori kelta druidákról többen megírták, szigorúan tilos volt írásba foglalniuk a tudásukat. Kizárólag szóban adhatták tovább.[3] Hasonló felfogás a világ több más pontján is létezett. Ezért sejtelmünk sincs róla, mit is adtak tovább. Statisztikai valószínűsége ugyan rendkívül alacsony, de elvben még az is lehetséges, hogy egészen napjainkig tart eme szóbeli hagyományozódás, hogy az egykori druidák utódai ma is továbbadják tudásukat. A dolog természetéből adódóan titokban történne. Természetesen ilyen alapon bárki állíthatná, hogy a druidák ivadéka. Sohasem tudná bizonyítani — de a szkeptikusok sem az ellenkezőjét.

Mi hagyományozódhatott még tovább egy kellőképpen hosszú életű, kellőképpen tradicionális és kellőképpen maradandó társadalomból? Tovább öröklődhetett-e egy életfelfogás? Egy világkép? Egy világnézet? Egy nagyon erős meggyőződés? Egy szilárd elképzelés arról, milyennek is kell a világnak lennie? Egy világkép, amely egy meghatározott társadalmi csoporton belül alakult ki. Ahol az eme világkép utáni nosztalgia rendkívül erős maradt hosszú időn keresztül. Eme őskonzervativizmus hordozói azonban valamilyen szinten tisztában voltak vele, hogy a maradandóság világa örökre megszűnt, soha többé nem állítható vissza.

Milyen lehet a világhoz való viszonya egy ilyen őskonzervatívnak? Talán tragikus — úgy érezte, kizökkent az idő”; az ember letért a számára egyedül lehetséges (vagy számára megszabott) útról, a világban a Gonosz és a Káosz uralkodik?

Esetleg elégikus — szívesen töprengett üres óráiban egy jobb világról, valahol messze, talán hegyek övezte, titokzatos völgyben, vagy egy távoli szigeten?

Hogy állunk a tradicionalitással? Mennyire tekinthető ez komoly hatóerőnek? Mennyire erős?

Samuel Huntington a Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében feltüntet egy táblázatot, melyet Carroll Quigley nyomán készített, s mely a „keleti félteke” civilizációinak fejlődését mutatja be. Kiindulási alapja az, amit neolitikus kertkultúra néven illet, melyet „nem civilizáció”-ként is megjelöl. Ebből négy nyíl indul tovább, az egyiptomi, a mezopotámiai (sumer), az ind és a kínai civilizáció felé. A mezopotámiai és az egyiptomi civilizációkból egy-egy nyíl mutat a krétai (mínoszi) civilizáció felé, illetve a mezopotámiaiból

két további nyíl a hettita és a kánaánita civilizáció felé. A hettita civilizációból nem vezet további nyíl, tehát a sumer alapú civilizáció –az ábra szerint – ezen az ágon nem fejlődik tovább. A kánaánita civilizációból három további nyíl ágazik ki. Ebből egy arra a

klasszikus (mediterrán) civilizációra mutat, mely felé a krétai (mínoszi) civilizációból induló egyetlen nyíl is. A kánaánita civilizáció további két nyila pedig a klasszikus (mediterrán) civilizáció három „gyermeke” közül az iszlám és a nyugati civilizáció felé irányul. A klasszikus (mediterrán) civilizáció harmadik „gyermeke” pedig az ortodox civilizáció. Ennyi kimúlt civilizáció „tetemén” keresztül jutunk el tehát a sumer civilizációtól napjainkig

Huntington szerint az ind, a kínai és a japán civilizáció közös vonása: hosszú életűek. Ha feltételezzük, hogy ez valamelyest összefüggésben áll tradícionalitásukkal, mint ahogy esetleg az úgynevezett klasszikus — mediterrán — civilizáció pusztulásával némileg

összefügghet az újításnak az a szelleme, melyet mi a görög és a római kultúrában tisztelünk, további következtetésekre juthatunk.

Ha feltételezzük a kultúra tradicionalitásának és hosszú életének összefüggését és figyelembe

vesszük azt is, hogy a jelenlegi kultúrák közül az iszlám nemcsak, hogy tradicionális kultúra, de a nyugatinál némileg idősebb is, ám a válságnak nem mutatja azokat a látványos jeleit, mint a nyugati kultúra, és hogy az iszlám társadalmak népességnövekedése vitalitásról tanúskodik, akkor hamar megtaláljuk a japán, a kínai, a hindu civilizációk egy újabb társát, a muzulmán civilizációt. E civilizációk közös jellemzője tehát a hosszú élet, melyet többek között az értékek tartóssága biztosít. Prohászka Ottokár katolikus gondolkodó is említi azt feltűnő időtlenséget, ami az arab kultúrát évszázadok óta jellemzi.[4]

Ez az időtlenség számunkra már talán nem ennyire egyértelmű, hiszen mi már megszoktuk a luxusautón közlekedő, dúsgazdag arab olajsejkeket, és azt, hogy a világban számos neves iszlám vallású politikus, művész, sportoló akad. Kultúrafelfogásunkban a jelenből indulunk ki, — esetleg a közelmúltból. Kultúraképünket nagyban befolyásolják az újabb produktumok, ám ezeket is viszonylag kialakult kultúraképünk tükrében szemléljük. Kultúraképünkkel összefér a modernizálódó iszlám világ felületes képe, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ezt a világot teljesen kívülről szemléljük, holott belülről valószínűleg jobban jellemzi azt olyan, a nyugati civilizációval merőben ellentétes jelenségek szívós fennmaradása, mint a hárem, a patriarchális családmodell és az iszlám törvénykezés. A nyugati társadalom tárgyi kultúrája csak fürdőruhánál keskenyebb, vékony máz az iszlám kultúra testén.

Az iszlám kultúra talán a legjobb példa arra, hogy egy, a domináns civilizációtól ennyire eltérő társadalom képes fennmaradni, és megőrizni alapvető jellegzetességeinek többségét. Oswald Spengler az iszlámot és a hozzá hasonló társadalmakat nevezte a mágikus lélek kultúrájának.[5] De a lényeg talán nem a mágikus jelleg.

Az iszlám kultúra egy alapvetően arisztokratikus és tradicionális jellegű társadalom. Számos ponton egyezik a maradandóság világával. Jellemző rá az értékek tartóssága, a viszonylagos elzárkózás, az erkölcsi fölény érzetéből fakadó öntudat, és a változással szembeni ellenállás.

Vannak azonban fontos különbségek is. Az iszlám igen jelentős kulturális bázissal rendelkezik, ami egyben sajátos megkülönböztető jegye. A maradandóság világa a kultúrát másodrendű, helyenként bosszantó jelenségnek, legfeljebb gazdagok időtöltésének érzi. Platón egyenesen kirekeszti államából a költőket. Az iszlám birodalmakban gondolkodik, a maradandóság világa mindig behatárolható méretű, kis területű civilizációt képzel el. Az iszlám kultúrában oly fontos zarándokutaknak a maradandóság világában nincs megfelelőjük. Az iszlám agresszív, támadó, hódító civilizáció; a maradandóság világa keményen militáns ugyan, de egyértelműen védekező. Az iszlám kultúrát támadó lendület, világraszóló diadalok, tüneményes hódító hadjáratok formálták, a maradandóság világán inkább gyakori fenyegetettség, ellenséges hódítási kísérletekkel szembeni elszánt és sikeres védekezés hagyott nyomot. De ez a védekezés nemcsak katonai fenyegetés ellen irányul; a maradandóság világa a gazdasági behatolás ellen is védekezik: egy nálánál sokkal fejlettebb kultúra békés expanziója ellen; az idegen árucikkek beözönlését egyszerű életmóddal és önellátással próbálja akadályozni.

Az iszlám civilizációt erős lókultusz jellemzi. A maradandóság világában ennek nyoma sincs, ami felettébb különösnek tűnik. Az arisztokrata életfelfogás a tudatunkban nagyon is összeforrt a lókultusszal, a lótenyésztéssel.

Az arisztokratikus görög irodalomban sem találunk lókultuszt, sőt, a görög hadvezérek pontosan olyan gőggel tekintenek a lovasságra, mint keleti lovas népek harcosai a gyalogságra. Katonaköltők — Arkhilokhosz és Alkaiosz — bevallják, hogy egy-egy vesztett csata utáni menekülés közben elhajították hatalmas pajzsaikat, ne gátolja őket a futásban; ami bizton árulkodik arról, hogy mindketten gyalog harcoltak. Alkaiosz arisztokrata származású és arisztokrata érzelmű költő volt. Miként Xenophón is — Platón tanítványa, a „tízezrek” hadjáratának hőse —, aki lekicsinylően vélekedik a lovasságról:

„Soha senki meg nem halt a csatában amiatt, hogy a ló megrúgta, vagy megharapta volna. Viszont a lovasnak egy előnye van velünk szemben: megfutamodásnál gyorsabban menti magát.”

A lókultusz hiánya annál különösebbnek tűnik, mert Homérosz leírása szerint a Tróját ostromló akháj hősök — ahogy a város „egyedül” védelmező Hektór is — harci szekéren robogtak a csatába. Ebben nincs semmi különös, hiszen a trójai háború idején — a történettudomány körülbelül a Kr. e. XIII. századra teszi — ez volt a legfontosabb csatadöntő fegyvernem. Az viszont roppant különös, hogy az Iliász szerzőjének láthatóan sejtelme sincs arról, miként is használhatták a harci szekereket. Csataleírásaiban a harci szekérnek semmiféle funkciója nincs, legtöbbször mindössze arra való, hogy az előkelő harcosokat a küzdelem közelébe fuvarozza, ahol azok hajítódárdáikkal gyalogos párviadalokat vívnak. Az Iliász megírása idején élő katonai arisztokrácia már nem értette a trójai háború harcászatát, egészen más katonai hagyományai voltak.

A lókultusz hiánya egyedi és jelentéktelen tényezőnek tűnik, de jó lesz megjegyeznünk. A maradandóság világában nincs lókultusz. Ahogy hajózás sincs. Akkor sincs, ha az utópisztikus társadalmat szigeten képzelik el. A maradandóság világának népe szárazföldi és letelepedett.

Van még egy ilyen apróság. Látszólagos ellentmondás rejlik az egyértelműen letelepedett jelleg és az állandó harci készültség között. A letelepedett, földművelő társadalmak általában békések. Spártában extrém helyzet volt; a jogfosztott őslakosok számban nagyon jelentősen felülmúlták a spártaiakat. Viszont Spárta történelme folyamán szinte sohasem jelentettek tényleges veszélyt. Talán a rájuk való hivatkozás csupán ürügyet jelentett a megcsontosodott katonaállam további fenntartására. Kivételnek tekinthetnénk Spártát, de Platón is nagyon sokszor hivatkozik a katonai készültségre.

A maradandóság világa állandó fegyveres készültségben él, de esze ágában sincs hódító hadjáratot folytatni. Ez nem természetes, a megerősödött katonai potenciált a történelem szinte minden ismert állama erre használta fel. Az állandóan hangsúlyozott védelmi készültség komikussá válhat, ha nincs hozzá megfelelő ellenség. Miféle megkövesedett hagyomány állhat mögötte? Jegyezzük meg ezt az ellentmondást is.

Az iszlám kultúra: fényes civilizáció a kulturális javak óriási tömegével, míg a maradandóság világa: falusias jellegű, helyhez kötött, rendkívül egyszerű életmódot folytató, földművelő, a ház körül állatokat tartó közösség. Az iszlám nagy távolságokba terjeszkedik, a maradandóság világa minden helyváltoztatással szemben közömbös.

Úgy gondolom, az összehasonlításban egyértelműen a különbségek dominálnak. A maradandóság világa nincs kapcsolatban az iszlámmal, és valószínűleg az iszlámot megelőző egyéb arab kultúrákkal sem.

Az előbb láttuk, hogy az ókori keleti birodalmakkal sincs jelentős korrelációban. Hiányzik belőle a birodalmi jelleg, valamit az írni-olvasni tudásnak, mint a társadalom szempontjából döntő jelentőségű szakértelemnek a tradicionalitásba beépült megbecsülése.

A messzi Kínától sem eredeztethetjük — minden kisebb analóg vonás ellenére — a maradandóság világát. Nemcsak a végtelen távolság, illetve a birodalmi jelleg alapvető hiánya miatt; a kínai társadalomban oly fontos szerepet betöltő, a tradicionalitásba szintén mélyen beépült bürokrácia hiánya miatt sem. Emellett a kínai társadalomban van valami elvont, szemlélődő jelleg, ami a maradandóság világából hiányzik.

Hol lehet hát a maradandóság világának modellje? Honnan származik ez a rendkívül szívós, életerős, láthatóan hosszú idő elteltével is hatni képes felfogás? Talán maga is fiktív, éppen annyira, mint az utópiák által ábrázolt társadalmak? Nem valószínű. Túlságosan világos, túlságosan kézzelfogható kép rajzolódik ki róla ahhoz, hogy teljesen fiktív lehessen.
[1] WIENER, György: KÖZÖSSÉGI ÉS ÁLLAMI TULAJDON AZ “ÁZSIAI” TERMELÉSI MÓDBAN, Ezredvég, 2000/10-11. szám

[2] TŐKEI Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez (Bp., 1968).

[3] például CAESAR, Gaius Iulius: Commentarii de bello gallico

[4] PROHÁSKA, Ottokár: Korunk lelke, in Összegyűjtött munkái, http://gondola.hu/media/prohaszka/Prohaszka10.pdf

[5] NOVÁK M. Zoltán: Spengler és a Nyugat funkcionális joga. Út egy másik formális racionalitásba? Jogelméleti Szemle, 2005/2