Interjú Hartman Ágnes íróval

Interjút készítettem a scifi.hu számára Hartman Ágnes (Lilian H. AgiVega) íróval, annak alkalmából, hogy most jelent meg Második Atlantisz című trilógiájának újabb kötete Az elveszett tündérfalu címmel.

Az interjú helye:

http://www.scifi.hu/node/5697

Részlet:

————-

L. N. Peters: Ági, mi a szórakoztató regények jelentősége az életben?

AgiVega: Egy szórakoztató regény – számomra legalábbis – az élet sója. Augusztus óta pl. hiába olvastam egy tucat könyvet, egyik sem kötött le, egyik sem szórakoztatott igazán, és ettől elszomorodtam. Volt olyan időszak, amikor öt-hat könyvet olvastam párhuzamosan, mert azt reméltem, hogy „ez az új majd talán leköt”, de folyton kénytelen voltam csalódni. Én meg már csak olyan mazochista vagyok, hogy ha belekezdek egy könyvbe, 99,9%, hogy nem hagyom félbe, akkor sem, ha nem tetszik nekem. Így hát végigszenvedem őket, és csak az a remény hajt az utolsó oldal felé, hogy majd talán a következő könyv jobb lesz… Amikor pedig egy igazán jó könyv kerül a kezembe, nagyon „bele tudok esni”. Valamikor idén tavasszal történt meg velem, hogy véletlenül fennmaradtam a metrón, mert nagyon elmerültem egy JÓ könyv olvasásában, és csak későn vettem észre, hogy már a Moszkva tér felé robogunk, holott le kellett volna szállnom a Batthyányn. Egyszerűen jobban érzem magam, ha éppen egy szórakoztató könyvet olvasok.

L. N. Peters: Némelyik amerikai regényíró kifejezetten azt mondja, hogy a regénynek manapság elsősorban a filmmel kell versenyeznie. Az utóbbi évtizedekben olyan új regénytípusok születtek, amelyek nyilvánvalóan ezt a célt tűzték maguk elé. Feszült, sok szálon futó, pergő cselekmény, sodró lendület már az első oldalon, igen átgondolt, ravasz szerkezet. Versenyezhet-e a regény a filmmel, Ági?

AgiVega: Szerintem egy jól megírt regény sokkal élvezetesebb tud lenni, mint egy jó film. Itt persze nem a filmeken alapuló regényekre gondolok, mert hiába egész jó George Lucas Új remény (Star Wars IV. epizód) c. könyve, a filmverzió magasan veri.

Ugyanakkor az általad említett okból születtek olyan történetek – pont az ifjúsági fantasy témakörben –, amelyek annyira pörögnek, annyira „filmszerűek”, hogy éppen ezért veszítik el élvezeti értéküket. Ilyen számomra Rick Riordan Percy Jackson sorozata. Csak az első két részt olvastam, de ezekre – különösen az első részre – az jellemző, hogy egyik akciójelenetből a másikba esünk, idő sincs fellélegezni közöttük, szörny-szörny hátán, ugyanakkor a jellemábrázolás és az érzelmek teljesen hiányoznak. És ez szerintem szomorú, még akkor is, ha ezt a sorozatot elsősorban tíz-tizenkét éves fiúknak szánták, akiknek nem annyira fontos egy történet érzelmi oldala, mint a lányoknak.

L. N. Peters: A végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?

AgiVega: Az utóbbiban.

L. N. Peters: Titokzatos a világ?

AgiVega: Ööö… ezt pontosan hogy érted? A világ általában, vagy Atlantisz világa? Pontosíts, légy szíves!

L. N. Peters: Úgy gondoltam, hogy a világ általában. Nos, titokzatos, vagy nem az?

AgiVega: Igen, nagyon, és éppen ettől izgalmas – bár ettől néha kicsit ijesztő is. Fentebb említettem a letűnt kultúrák iránti vonzalmamat, és ezek a kultúrák a titokzatosságuk miatt olyan érdekesek. És nemcsak a letűnt civilizációk azok, hanem napjainkban is rengeteg dolog történik, amire nincs magyarázat. Vegyük pl. a földönkívülieket és a kísérteteket. Az utóbbiakkal (ha léteznek egyáltalán) nagyon nem szeretnék találkozni, soha, semmilyen körülmények között – a halottak maradjanak csak halottak, és ne háborgassák az élőket! A földönkívüliekkel azonban más a helyzet: félnék ugyan találkozni velük, ugyanakkor nagyon izgatják a fantáziámat. Hiszem, hogy vannak, mert egy ekkora világegyetemben nem lehet a Föld az egyetlen bolygó, amelyen értelmes lények élnek. Azt ugyan nem szeretném, ha jönne egy földönkívüli, elkábítana és kísérletezne rajtam, viszont hihetetlenül izgalmas a gondolat, hogy bejárjam a galaxist egy űrhajó fedélzetén – barátságos legénységtől körülvéve. Ha egyszer csak itt teremne Han Solo és helyet kínálna a Millenium Falconon, vagy Janeway kapitány vinne magával a Voyageren… az maga lenne a tömör gyönyör. Megismerni az univerzumot, ami körülvesz, feltárni egy titkokkal teli világot… fantasztikus lehet. Látod, megint elszaladt velem a képzeletem…

L. N. Peters: Mikor fogunk először találkozni a földönkívüliekkel?

AgiVega: Egyesek szerint már találkoztunk velük, csak nem tudunk róla. Mások szerint jövő decemberben jönnek a Nibiru bolygóval. Megint mások szerint mi magunk is földönkívüliek vagyunk (a dogonok legalábbis, úgy tudom, azt vallják, hogy őseik a Szíriuszról származnak…) Én viszont nem tudom. És nem is akarom előre tudni. Ha jönnek, és úgy döntenek, hogy nyilvánosan bemutatkoznak nekünk, akkor úgy lesz. Hogy egy klasszikust idézzek (egy betű híján pontosan): „aminek jönnie kell, jönni fog… És ha itt lesz, szembe kell nézni vele.”

L. N. Peters: Lesz jövőre világvége?

AgiVega: Remélem, nem! J