Kémény füstje messze száll

Kémény füstje messze szökik,

A világ fagyba öltözik,

Kémény füstje messze száll,

A Föld soha meg nem áll.

———

November távozni készül,

A késő ősz téllé vénül,

Kémény füstje gomolyog,

A Föld szorgosan forog.

——–

Kémény füstje fennen dalol,

Szél válaszol rá valahol,

Kémény füstje tovaszáll,

Nyárra tél jön, télre nyár.

——–

Kémény füstje égbe repül,

Nemlét a Létbe települ,

Füst eloszlik odafent,

Lét tömörül idelent.

——–

Kémény füstje mind eloszlik,

A Hatalom szertefoszlik,

Vagyon, rang mind elszalad,

Csak a Szerelem marad.

Szenteste

Csodaszép, nagyon igényes kis kötet a Lazi Kiadótól, ezüst lapszélekkel.

Az antológia záró verse az enyém.

Köszönöm, Csaba!

Boldog ádventet kívánok Mindenkinek!

Davis újabb levelének részlete - II.

A gróf tágra nyílt szemmel meredt rám, az öccse azonban komoran bólintott. – Miért?- kérdezte a gróf.

- Mert különben nem volna értelme, gróf úr. Az idei januárt nagyságod végigharcolta, és általában télen is mindig vigyázásban van, sőt éppen nagyságod javallja az oszmán ellen a téli háborút. Januárban vagy februárban a török számára semmi értelme sem volna kizárólag tatárokból álló sereget küldenie, mert a tatár a várat nem tudja elfoglalni, és a nagyságod kommandója alatt álló báni és egyéb hadakkal nyílt ütközetben sem mérkőzhet. Ezt Köprülü Ahmed nagyvezír is tudja, és nem fog ekkor költséget ölni egy nyilvánvalóan értelmetlen akcióba. Úgy gondolom, itt a kulcsszó: a rajtaütés. A tatár azért jön, hogy nagyságodon rajtaüssön, az ilyen harci tevékenységnek pedig mindig a meglepetés az alapja. Ha nem tud meglepetést kelteni, semmi kilátása sincs a sikerre. Ha pedig meglepetést akar kelteni, csakis olyan időpontra időzítheti rajtaütését, amikor meg van győződve arról, hogy nagyságod nem vár támadást. Ilyen időpont nem sok van, de ha ilyet keresünk, legfeljebb egy jöhet számításba: karácsony környéke.

Péter gróf erre súlyosan és elégedetten bólintott.

- Megmondtam.

Zrínyi gróf elgondolkodott.

- Képtelenség – mondta aztán. – Lehetetlen, hogy a Krímből ilyen hamar ideérjenek. Legalább másfél hónap az út.

Péter gróf a fejét rázta.

- A tatár mindenre képes. Igénytelen. A hőséget és a téli hideget is egykedvűen viseli. Ha arra van szükség, váltott lovakon éjjel-nappal lovagol, és elképesztő távolságokat tud megtenni lóháton, úgyszólván megállás nélkül. Amikor a Krímből elindulnak, lassan és tohonyán jönnek, itt azonban hirtelen olyan gyorsak leszmek, mint a villám. Szinte sohasem lehet tudni, merre járnak, ezért a fosztogató tatár istencsapás. Úgy gondolom, most sietnek.

- De ennyire?

- Ne felejtsd el, bátyám, a tatárjárás idején a nagy kán halálának híre tíz nap alatt jutott el a távoli Karakorumból Budára – az pedig sokkal messzebb van, mint a Krím. Sok lóval indultak el, nincs málhájuk, és éjjel-nappal lovagolnak.

Zrínyi gróf elgondolkodott.

- Ez azt jelenti, hogy – lassan fűzte a szavakat. – heteken belül várhatjuk a tatár rajtaütést?

- Igen, gróf úr, – feleltem. – pontosan ezt jelenti. Minél hamarabb fel kell készülnünk a fogadásukra.

Péter gróf hálásan nézett rám, és barátságosan hátba vágott, amitől elállt a lélegzetem.

- Köszönöm, hogy segítette meggyőzni a bátyámat!

Zrínyi gróf kissé még mindig csodálkozott:

- Tehát meg akar lepni a tatár? Engem?

Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba.

- Nem, gróf úr, – feleltem határozottan. – a tatár ennél lényegesen többet akar. Meg akarja nagyságodat ölni. Meglepetésszerűen be akar ide törni, ölni akar, rabolni és pusztítani, minden élőt lemészárolni vagy elhurcolni, az ön otthonát felgyújtani, és a földdel egyenlővé tenni – közben Péter gróf komoran bólogatott. – Ez az ellenség célja, gróf úr. Köprülü Ahmed szervezte, a nagyvezír pedig semmiféle költséget nem kímél, hogy ellenségeitől megszabadulhasson. Jelenleg önt tekinti az egyik legnagyobb ellenségének, ezt kifejezésre is juttatja. Az elmúlt háború lelke nagyságod volt. Senki más nem tett annyit a következetes harc érdekében. Még a szentgotthárdi csata elvesztéséért is nagyságodat okolhatja, hiszen azok a katonatisztek, akik ott vereséget mértek rá, az ön szervezésének és az ön hívásának eredményeképpen jöttek Magyarországra. Montecuccoli tábornagytól a török had ma is sértetlen lenne. Bizonyos értelemben a törököt ott legyőző katonák is nagyságodnak tulajdonították a győzelmet. A döntő rohamban nagyságod nevét skandálták a magyar katonák, de még a francia vértesek is, a saját fülemmel hallottam.

Péter gróf bólogatott, Miklós csendben hallgatott.

- Köprülü Ahmed elérkezettnek látja az időt, hogy leszámoljon nagyságoddal. Az előző télen nagyságod hadjáratot vezetett, megalázta a török birodalmat, a nagyvezír ugyancsak télen akar visszavágni. Tatárokkal. Egyrészt a gyorsaságuk miatt, másrészt meg azért, mert nincs meggyőződve róla, hogy nagyságodat télen valóban meg lehet lepni az otthonában. A tatárok már úton vannak, gróf úr.

Ádvent van

Ádvent van.

Jóra várunk.

———–

Borongós szürke köpenyben

Sétál az éltes November,

Vállán köd oszlopa;

Dér kavarog,

Mint hajdani

Országutak

Hajdani

Pora.

——-

Égi sóhaj, földi leltár,

Ezerféle titkot feltár.

—–

Égi moraj, földi vétek,

Lelkünk bőrén vastag kéreg.

—–

November csendes hidege

Mesebeli ködös rege.

—–

Ádvent van.

Szépre vágyunk.

——

Mint szakállas, vén hóember,

Közeleg a jó December;

A csodák kora,

Tereli az ünnepeket,

Mint az ős-öreg szentképek

Szelíd

Pásztora.

——-

Égi fények, földi szavak,

Életre kelt vörös agyag…

——

Égi csillag, földi katlan,

Zeng a Ritmus szakadatlan…

——

December hófehér hava

Isten ködből zengő szava.

——-

Ádvent van.

Örök álmunk.

——-

Méltóságteljes reggelek,

Bölcs Hold pasztell felhők felett.

—–

Ezüst hangulatú napok

Jönnek. Már karácsony kopog.

—–

Valahol messze-messze,

Valahol,

Valaki régi-régi dalt

Dalol….

———

Szállást keres

Egy kézműves

Ki tudja, mióta.

——

Szent ünnepről,

Kisgyermekről

Szól a régi nóta.

——

Valahol messze-messze,

Idebent,

Szállást keres bennünk

A Rend.

——–

Valahol messze-messze

Idebent,

Eggyé válhat majd

A Fent

És a Lent.

—–

Valahol egyszer,

Talán nemsokára;

Rátalálunk majd

A lelki hazára.

——–

Egyszer majd ezüstfehér lesz a hó,

S fontosabb az álom, mint a való.

——–

A Jóra várni

Tán maga: a Rend.

Az öröm szent.

Üdvözöllek:

Ádvent.

Interjú Hartman Ágnes íróval

Interjút készítettem a scifi.hu számára Hartman Ágnes (Lilian H. AgiVega) íróval, annak alkalmából, hogy most jelent meg Második Atlantisz című trilógiájának újabb kötete Az elveszett tündérfalu címmel.

Az interjú helye:

http://www.scifi.hu/node/5697

Részlet:

————-

L. N. Peters: Ági, mi a szórakoztató regények jelentősége az életben?

AgiVega: Egy szórakoztató regény – számomra legalábbis – az élet sója. Augusztus óta pl. hiába olvastam egy tucat könyvet, egyik sem kötött le, egyik sem szórakoztatott igazán, és ettől elszomorodtam. Volt olyan időszak, amikor öt-hat könyvet olvastam párhuzamosan, mert azt reméltem, hogy „ez az új majd talán leköt”, de folyton kénytelen voltam csalódni. Én meg már csak olyan mazochista vagyok, hogy ha belekezdek egy könyvbe, 99,9%, hogy nem hagyom félbe, akkor sem, ha nem tetszik nekem. Így hát végigszenvedem őket, és csak az a remény hajt az utolsó oldal felé, hogy majd talán a következő könyv jobb lesz… Amikor pedig egy igazán jó könyv kerül a kezembe, nagyon „bele tudok esni”. Valamikor idén tavasszal történt meg velem, hogy véletlenül fennmaradtam a metrón, mert nagyon elmerültem egy JÓ könyv olvasásában, és csak későn vettem észre, hogy már a Moszkva tér felé robogunk, holott le kellett volna szállnom a Batthyányn. Egyszerűen jobban érzem magam, ha éppen egy szórakoztató könyvet olvasok.

L. N. Peters: Némelyik amerikai regényíró kifejezetten azt mondja, hogy a regénynek manapság elsősorban a filmmel kell versenyeznie. Az utóbbi évtizedekben olyan új regénytípusok születtek, amelyek nyilvánvalóan ezt a célt tűzték maguk elé. Feszült, sok szálon futó, pergő cselekmény, sodró lendület már az első oldalon, igen átgondolt, ravasz szerkezet. Versenyezhet-e a regény a filmmel, Ági?

AgiVega: Szerintem egy jól megírt regény sokkal élvezetesebb tud lenni, mint egy jó film. Itt persze nem a filmeken alapuló regényekre gondolok, mert hiába egész jó George Lucas Új remény (Star Wars IV. epizód) c. könyve, a filmverzió magasan veri.

Ugyanakkor az általad említett okból születtek olyan történetek – pont az ifjúsági fantasy témakörben –, amelyek annyira pörögnek, annyira „filmszerűek”, hogy éppen ezért veszítik el élvezeti értéküket. Ilyen számomra Rick Riordan Percy Jackson sorozata. Csak az első két részt olvastam, de ezekre – különösen az első részre – az jellemző, hogy egyik akciójelenetből a másikba esünk, idő sincs fellélegezni közöttük, szörny-szörny hátán, ugyanakkor a jellemábrázolás és az érzelmek teljesen hiányoznak. És ez szerintem szomorú, még akkor is, ha ezt a sorozatot elsősorban tíz-tizenkét éves fiúknak szánták, akiknek nem annyira fontos egy történet érzelmi oldala, mint a lányoknak.

L. N. Peters: A végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?

AgiVega: Az utóbbiban.

L. N. Peters: Titokzatos a világ?

AgiVega: Ööö… ezt pontosan hogy érted? A világ általában, vagy Atlantisz világa? Pontosíts, légy szíves!

L. N. Peters: Úgy gondoltam, hogy a világ általában. Nos, titokzatos, vagy nem az?

AgiVega: Igen, nagyon, és éppen ettől izgalmas – bár ettől néha kicsit ijesztő is. Fentebb említettem a letűnt kultúrák iránti vonzalmamat, és ezek a kultúrák a titokzatosságuk miatt olyan érdekesek. És nemcsak a letűnt civilizációk azok, hanem napjainkban is rengeteg dolog történik, amire nincs magyarázat. Vegyük pl. a földönkívülieket és a kísérteteket. Az utóbbiakkal (ha léteznek egyáltalán) nagyon nem szeretnék találkozni, soha, semmilyen körülmények között – a halottak maradjanak csak halottak, és ne háborgassák az élőket! A földönkívüliekkel azonban más a helyzet: félnék ugyan találkozni velük, ugyanakkor nagyon izgatják a fantáziámat. Hiszem, hogy vannak, mert egy ekkora világegyetemben nem lehet a Föld az egyetlen bolygó, amelyen értelmes lények élnek. Azt ugyan nem szeretném, ha jönne egy földönkívüli, elkábítana és kísérletezne rajtam, viszont hihetetlenül izgalmas a gondolat, hogy bejárjam a galaxist egy űrhajó fedélzetén – barátságos legénységtől körülvéve. Ha egyszer csak itt teremne Han Solo és helyet kínálna a Millenium Falconon, vagy Janeway kapitány vinne magával a Voyageren… az maga lenne a tömör gyönyör. Megismerni az univerzumot, ami körülvesz, feltárni egy titkokkal teli világot… fantasztikus lehet. Látod, megint elszaladt velem a képzeletem…

L. N. Peters: Mikor fogunk először találkozni a földönkívüliekkel?

AgiVega: Egyesek szerint már találkoztunk velük, csak nem tudunk róla. Mások szerint jövő decemberben jönnek a Nibiru bolygóval. Megint mások szerint mi magunk is földönkívüliek vagyunk (a dogonok legalábbis, úgy tudom, azt vallják, hogy őseik a Szíriuszról származnak…) Én viszont nem tudom. És nem is akarom előre tudni. Ha jönnek, és úgy döntenek, hogy nyilvánosan bemutatkoznak nekünk, akkor úgy lesz. Hogy egy klasszikust idézzek (egy betű híján pontosan): „aminek jönnie kell, jönni fog… És ha itt lesz, szembe kell nézni vele.”

L. N. Peters: Lesz jövőre világvége?

AgiVega: Remélem, nem! J

Őszi remények

Reszketegen fut a sápadt Hold a mogorva, nagy égen;

Felhők öble mögül duzzog az alkonyi szél.

——-

Itthon a két gyerekem, csendben hullámzik a szombat;

Kint a hideg feledés, bent meg a kályha dalol.

——–

Őszi reményeket áld vagy tüntet a csalfa jövendő;

Létünk kincstárát biztosan őrzi a múlt.

——–

Kint a világban düh forr, gyűlik az indulat egyre;

Bajra a baj csörtet, rosszat a rossz követi.

———

Évtizedek telnek, és mindig rossz jön a rosszra;

Azt suttogja a szél, vérfürdő közeleg.

——-

Kályha barátságos melegében szép is az élet;

Széles idő-folyamon kis hétvége-sziget…

——-

Kinn a globálpénz ritkán hallgat a szépre, a jóra;

Ostoba hajszával irtja saját jelenét.

——-

Rossz profitelvek nem szülnek soha édeni kertet;

Pénzen nem vehetünk sem békét, se jövőt.

——-

Hitvány talmi-demokrata, ténylegesen oligarcha

Úgynevezett elitünk Föld-ura csődülete…

——-

Őszi remények fátyola úszik a hajnali szélben;

Fáznak a vágyak a friss, csípős reggeleken.

——–

Tán a világ meg a Lét értelme az őszi reménység;

Új Ősz, új televény – új Lét, új szerelem…

——–

Minden igaz csók, minden jó szó kell a világnak;

Tán a Teremtés sem volt soha más, csakis ez.

———

Hadd lobbanjon a bennünk élő isteni szikra;

Hozz még szép nyarakat, halvány őszi remény!

Szőke nő zűrben az űrben - 138.

SZÁZHARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova erre meglehetősen értetlenül nézett, de Helmut Schellenberg sem értette.

- Bázist a múltban? Megmagyaráznád?

- Mi sem egyszerűbb – nevetett Ed Philips. – A Föld múltja valóságos kincsesbánya. Igazi tejjel-mézzel folyó Kánaán. Kifogyhatatlan ott a nyersanyag, az élelmiszer, a tiszta víz és a friss levegő. Csodálatos helyeket és időszakokat foglal magában. Ezek a korszakok békét és biztonságot nyújthatnak a hatalmasoknak, elszigetelik őket üldözőik elől, lehetővé teszik az összeharácsolt vagyon nyugodt élvezetét – nagyot sóhajtott. – Legalábbis ezt képzelték azon hatalmasok, akik azt vették a fejükbe, hogy utolsó évtizedeikre luxus otthonokat építtetnek maguknak a bolygó múltjának paradicsomában.

- Ezt vették a fejükbe? – nyögte Schellenberg.

Karen kezdte érteni. Gúnyosan elmosolyodott.

- Tehát, – nézett Ed Philipsre. – szülőbolygóm ingyenélői azt vették a fejükbe, hogy a múltba költöznek, és ott boldogan élnek, amíg meg nem kövesednek?

- Nagyjából ezt, Karen.

- Sikerült nekik? – a szőke nő arca fanyar kifejezést öltött. – Nagyon kíváncsi vagyok erre. Tudjátok, én soha életemben nem politizáltam, mindenfajta mozgalomtól olyan távol tartottam magam, amennyire csak lehetett. De ha most azt feleled, hogy a Föld pénzes elitje büntetlenül a paradicsomi múltba távozott abból a pokolból, amivé a Földet tette, és a sok kegyelmes úr háborítatlanul éldegél valahol az elmúlt évmilliók édeni biztonságában, hát én beállok a szociálterroristák közé. Ezt komolyan mondom!

Ed Philips elvigyorodott. Néhány percig Karen arcát fürkészte, aztán ennyit mondott:

- Nem, Karen. Úgy tűnik, nem sikerült nekik.

Erre még Helmut Schellenberg is felsóhajtott.

- Én is ezt reméltem.

- Nem sikerült? – kérdezte Karen. – Ha nem sikerült, mi történt?

- Némelyik öregedő nagyúr már alig várta, hogy elhagyhassa ezeket a nehéz időket. Gondosan kiválasztották leendő múltbeli otthonaik helyét, tanulmányozták annak valószínűsíthető földrajzi és éghajlati adottságait. Elkészíttették a terveket, embereket toboroztak, akiket a múltba küldtek, hogy irtsák ki az őserdőt, pusztítsák el a nem kívánatos állatokat, és építsék fel ott a rezidenciákat.

Kortyolt volna újra a pohárból, de az üres volt, mire Ed csalódott pillantást vetett rá. Karen fürgén felkapta a bögrét, a pulthoz szaladt vele, megtöltötte frissítővel, és a férfihoz vitte.

Ed Philips elismerő pillantása olyan volt, mint valami simogatás.

- Hány rezidencia épült fel?

Ed vállat vont.

- Nem tudom, Karen. Talán mind. Talán egy sem. Nincs jelentősége.

Karen az utolsó mondaton úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája.

- Nincs jelentősége? Mi az, hogy nincs jelentősége?

- Nincs jelentősége, Karen. Senki se tudja, egyáltalán felépült-e valamelyik nagyúri rezidencia, de nem is számít. Sem az, ha felépült, sem az, ha nem.

- Már miért ne számítana?

Ed Philips csaknem nevetett.

- Azért, barátaim, – fogai szélesen ragyogva villantak ki a szájából. – mert lehetetlen a múlttal kommunikálni. Akármennyi pénzt bele lehet fektetni, sok ezernyi embert lehet a családjának fizetendő hatalmas összegekkel, vagy a paradicsomi múltról szóló dajkamesékkel elbolondítani, de az egésznek semmi haszna sincs.

- Egyetlen előkelőség sem ment vissza a múltba? –kérdezte Helmut.

- Tudtommal egy se. Éberen figyelték egymást, melyikük szánja rá magát az útra legelőször. De egyiküknek sem akaródzott.

- Ezen nem csodálkozom – mondta Karen.

- Nincs is mit csodálkozni rajta. A nagy hatalmú és vagyonú emberek egyike sem szeretett volna esetleg egy rá váró kényelmes otthon helyett a múlt valamelyik gyönyörű, de veszedelmes őserdejébe megérkezni kardfogúak és dinoszauruszok közé. Lassan rá kellett döbbenniük, hogy rossz lóra tettek, ostobán tékozoltak el roppant összegeket. A múlt korszakai és a jelen között nem lehet úgy szaladgálni, ahogy azt az egér teszi a padláson.

- Megijedtek? – kérdezte kaján kárörömmel Helmut.

- Minden okuk megvolt rá. A titkosszolgálati vezetők is aggódni kezdtek, hiszen semmi jele sem mutatkozott annak, hogy a múltban épített létesítmények valóban léteznek.

- Jele? Miféle jele?

- A titkosszolgálatok tudományos bizottságokat hoztak létre akadémikusokból, kutatókból. Fizettek nekik, mint a köles. Nem sokra jutottak. Először azt tűzték ki, hogy teremtsenek lehetőséget a múltból való visszatérésre. Az erre irányuló erőfeszítések tökéletes fiaskóval végződtek.

Újra ivott.

- És aztán?

- Szerényebb célkitűzéseket tűztek maguk elé. Arra kérték a tudósaikat, fundáljanak ki valamit, hogy a múltba küldött csoportok jelenthessenek.

Helmutnak a meglepetéstől kigúvadt a szeme.

- Micsoda? Jelenthessenek? Hogyan jelenthessenek?

Folytatása következik.

Szerelem és líra - I.

Első rész

Ez a tanulmányom magától értetődően támaszkodik mindarra, amit a korábbi, A szabad akaratról írott esszémben elmondtam.

Itt legalább annyira fontos ügyről van szó, mint ott.

Elindult az új honlapunk, ahol a jelen magyar nyelvű amatőr líra értékeit kívánjuk összegyűjteni és felkarolni:

http://lira.kimte.hu

Ebben az esszésorozatban igen sok idézet lesz. Részben régi és nagyon régi költeményekből, részben pedig kortárs szerzők alkotásaiból.

Ebben az első részben azonban kizárólag saját régebbi munkáimat veszem elő. Kettőt is. A második verset az esszésorozat mottójául szánom.

Ha szerelemről és szerelmi líráról beszélünk, hivatalból kitagadott értékeket hozunk vissza a köztudatba. A XX. századi kultúra igen sok elemében szerelemtagadó kultúra volt, és a jelen pillanatban – amikor talán már közeledünk a hosszú XX. század végéhez – eme szerelemtagadás még mindig betölti kútmérgező szerepét, bár korántsem tűnik már olyan izmosnak, mint évtizedekkel ezelőtt. Inkább valami porladozó múmiagyűjtemény foszladozó darabja, ami arra vár, hogy végre eltemessék.

Szó mi szó: a mögötte álló filozófia is eléggé ásatag ma már. Megváltozott a világkép, megváltozott az emberek mentalitása, hétköznapi élete, megváltozott a Föld bolygó arculata.

Mi emberek, hajlamosak vagyunk gyorsan lemondani múltunk értékeiről, viszont a pszeudo-értékeket hosszasan őrizgetjük, mint Mari néni ama régi levelet, amit valami huszárkapitány írt a dédimamának anno 1907-ben.

Érdekes, hogy sok esetben a valóban fontos dolgokkal kapcsolatban vagyunk ostobán és önveszélyesen konzervatívak. Ez is az emberi kultúra különösségei közé tartozik.

Az egykori brit birodalom számára a tengeri hatalomnál semmi sem lehetett fontosabb. Ezt ismerve roppant különösnek tűnik, hogy néha mennyire eluralkodott brit flottakörökben a parttalan konzervativizmus. Amikor 1840-ben nyilvánosságra hozták az Őfelsége hadiflottáját vezénylő admirálisok személyes adatait, a világ felszisszent. Kiderült, hogy a földkerekség legerősebb és legkorszerűbb hajóhadát totyakos vén salabakterek vezénylik, akiknek régóta nyugdíjban volna a helyük, ahol kedvükre szendereghetnének egy puha karosszékben. A brit flotta negyvenegy aktív szolgálatban álló tengernagya közül csak egyetlenegy (!) olyan akadt, aki még nem töltötte be a hatvanötödik életévét…

Totyakos vén eszmék és ideológiák tagadják még mindig a szerelmet, sőt a szerelem lehetőségét.

A szerelmi lírát meg különösen. Igen sok okos értekezés dördült el a szerelmi líra megsemmisítéséről. Sőt. A szerelmi líra lehetetlenségéről. Akadémiai szinten is:

http://mta.hu/fileadmin/szekfoglalok/000426.pdf

Ki-ki gondoljon, amit akar az akadémizmusról, jelkép ez is, nem akármilyen.

Természetesen itt nem a szerelem lehetetlenségéről van szó. Még csak nem is a szerelmi líra lehetetlenségéről. Pusztán arról, hogy a maga lefelé ereszkedő és egyre szűkülő spiráljában a sötét posztmodern mélységek felé tekeredő posztmodern líra számára a téma valóban lehetetlen, ennek oka azonban nem valamiféle objektív valóság, csupán a posztmodern líra szerzett alkalmatlansága. Utóbbi egyre nehezebb helyzetbe hozza magát mindenre kiterjedő rigolyás tagadásaival, amelyek talán több kárt okoznak neki, mint a szövegei.

Természetesen nem fogadom el a szerelmi líra lehetetlenségét – ahogy az idill lehetetlenségét, vagy a szabad akarat lehetetlenségét sem, ezeket – stílszerűen – heideggeri értelemben vett fecsegésnek tekintem.

Azt azonban mindenképpen meg kell vizsgálnom, hogy manapság, a XXI. század második évtizedében mit is tekintünk szerelemnek. Jobban mondva: mit tekint szerelemnek a nézetem szerint korszerű szerelmi líra?

Ez nem is könnyű kérdés.

Azonos-e a szerelem mai felfogása az évszázadokkal ezelőttinek? Mi az eltérő, és mi a közös?

Ilyen kérdéseket szeretnék körüljárni ebben a sorozatban.

Idevág egy évekkel ezelőtti versem:

SZERELMES VERS EGY HOSSZÚ HÁZASSÁG KÖZEPÉN,

MAGYARORSZÁGON

2008-BAN

Már kibújtál mellőlem, itt a reggel,

És felébresztesz gondos két Kezeddel;

Az álmos hajnal szemét dörzsöli,

A holdfény ablakunkat öntözi,

Szemedbe nézek,

Hallom hangodat,

S hogy láthatom a kedves Arcodat,

Ma is csoda.

Nem is lesz más soha:

Örök csoda.

Ott kint hemzseg a kapzsiság világa,

Drága az olcsó, és olcsó a drága,

Itt bent Te vagy, és minden örömünk;

Közös valónk, a létünk, életünk,

Szemedbe nézek,

Fogom a Kezed,

És ahogy a két Szemed rám nevet

Ma is csoda,

Nem is lesz más soha:

Örök csoda.

Egyszer eljön „a többi néma csend”,

Kaland vagy sötétség vár odalent,

A végső útra is, ha úgy lehet,

Együtt szeretnék elmenni Veled.

Összekulcsolva

Marad a kezünk,

S ha tovább él a két szép gyermekünk,

Tán nem leszünk,

De Nekik onnan is

Támasz leszünk.

Múltunk buja kert, kell hozzá gereblye,

Baj, öröm, szenvedés, ezer ereklye,

Én nagy fejszével hasítom a fát,

És a tűz táplálása vár Terád,

A fényképeken

Még ifjak vagyunk,

S egymásnak mindig szépek maradunk,

Hisz soha

Nem leszel más, soha:

Örök csoda.

Egykor az életünk nem volt közös,

De becsapódtál, mint egy üstökös,

Én befogtalak, mint egy sárgolyó,

S ketten vagyunk a gravitáció,

S hogy a közös létből

Új erőt merítünk,

És immár örökké együtt keringünk,

Nem fikció,

Csak gravitáció,

És élni jó.

A tested ismerem, mint alkotója,

És mégis mind több rejtély hordozója,

Te félelmetes kéjek asszonya!

Te őrület boldog, lankás hona!

Én Érted újra,

S újra megveszek,

S ha megkaplak, még éhesebb leszek,

Tested csoda,

Nem ugyanaz soha:

Örök csoda.

Ha Rajtad kívül másik nő is élne,

A varázslatod kevesebbet érne,

De mivel nő csak Te vagy egyedül,

Hát megbűvölnöd könnyen sikerül,

Más nőt húsz éve

Nem láttam sehol,

Hisz mindig ott vagy bennem valahol,

Drága Társam!

Szeretlek!

Úgyis tudod:

Szeretlek!

Nyúlkálva, vadul, türelmetlenül,

Esetlenül és tökéletlenül,

Máskor meg higgadtan

És fáradt testtel,

De a lényeg.

Szeretlek Téged,

Legalább addig,

Amíg élek!

A téma minél alaposabb körüljárása érdekében vissza kell nyúlnom a reneszánsz neoplatonizmusig, sőt helyenként egészen az ókorig. A sorozatot nem tévedhetetlen elméleti alapvetésnek szánom, inkább tűnődésnek egy leendő elméleti alapvetéshez.

Most pedig a mottó:
A messzeség, ha közelít…

2009. július 27., hétfő

A messzeség, ha közelít

Ha tűz a tiszta fény;

Életre kelve visszatér

A visszavont remény.

A messzeség, ha közelít,

Suttog a horizont,

A Föld arcáról eltűnik

A vén bánat-bozont.

A messzeség, ha közelít,

Türelem-kék az ég,

Sok lélekben a szerelem

Szent öröktüze ég.

A messzeség, ha közelít,

A világ nagy gyerek,

És minden hűséges Barátod

Átölelheted.

Nemigen!

Fogunk-e meghátrálni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

——–

Itt nem lesz protekció,

Suskus,

Stikli;

Ez másmilyen bicikli.

——-

Az anyag

Amint egy-két imádója akad,

Istent tagad;

De hogyha a Létről kérdeznek tőle,

Entrópiába menekül

Előle.

——-

Lopott illatban járó talmi fenség

Az intézményesült reménytelenség…

——-

Fogunk-e meghátrálni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

——–

A politika majomketrecében

Szeszély-törvények

Örvényébe nézve

Sütkérezik a légüres vigyor,

S nem látja, hogy ami belül fodor,

Az kívülről immár

Halotti tor.

——-

Fogunk-e elcsüggedni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

——-

A világvége köztünk tekereg,

Követi egész éhes hadsereg

Újságíró, örökké arra lesve,

Hogy lesz-e állófogadás ma este,

És Őfelsége mit nyilatkozik….

——–

Ma pénzt finanszíroz a pénztelenség,

S allergiás,

Öltöny-vert glóbuszunk

Csendben hanyatlik

A Nihil felé…

———

Fogunk-e meghátrálni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

——–

A cinikus művész-kaméleon

Rossz, önfelszámoló nyelven barkácsol,

Rigmus-félét az önfelszámolásról,

Forgatja posztmodern köpönyegét,

És pusztulás-víziók közepette,

Miközben az armageddont lefesti,

A díjaihoz kapott pénz kevesli….

——–

Fogunk-e ripacskodni?

Nemigen!

Ez a bicikli másmilyen:

Ilyen!

———-

Az anyag:

Hanyag;

Az Erkölcs: konok.

Tűzzel néznek fentről

A csillagok.

——–

Lehetünk akármilyen kevesen,

Ez a bicikli örökké

Ilyen…

–

Nemigen!

Davis újabb levelének részlete - I.

Davis hadmérnök újabb hosszú levelet írt – ez már a regény alternatív történelmi időszakában játszódik.

A valóságban is volt egy Magyarországon harcoló angol hadmérnök, Richards volt a neve, ő 1683-ban, Buda felszabadítása idején írt a harcokról naplóbejegyzéseket; amikor egyébként a későbbi Berwick herceg is a magyar főváros ostrománál tanulta a hadi tudományt – őfelsége, az angol király rendeletére…

———

Már az első napon is a gróffal, a családjával és legközelebbi barátaival ebédeltem az úgynevezett kis házban, azóta is Zrínyi Miklós asztalánál van a helyem. A gróf legközelebbi munkatársai közé tartozom, és erre büszke vagyok.

Zrínyi gróf legbelső köre a következőkből áll:

A felesége, Zsófia asszony ausztriai grófnő, Löbl-leány. Karcsú, magas, szőkésbarna hajú és nagyon szép asszony, de legfeljebb néhány évvel lehet a férjénél fiatalabb. Asszonyokhoz képest szokatlanul keveset beszél, de akkor általában fontos megjegyzéseket tesz. Szereti és félti a grófot. Ádám nevű kisfiúk néhány nap múlva, karácsony szentestéjén lesz kétesztendős. Igen szép, vidám és élénk fiúcska, az egész várnép szeretetének tárgya.

Néhány napja itt tartózkodik Zrínyi gróf Péter nevű öccse is, őt nemrég ismertem meg. Hatalmas, még a bátyjánál is nagyobb termetű ember, igazi Hercules. Felesége, Frangepán Katalin igazi délszaki szépség. Elsőre látszik, hogy bőven van benne olasz vér; fekete hajú, csábos mozgású, ingerlő idomú. Rajong a férjéért, és nem nagyon kedveli a németeket. Rólam elsőre azt hitte, hogy német vagyok, és meglehetősen tartózkodóan viselkedett nekem. Amikor megtudta, honnan származom, felengedett. Csak magyarul és horvátul beszél, nehezen értünk szót, bár én egyre többet haladtam már a magyar nyelvben, és horvátul is mind több szót tudok.

Zrínyi Péter János nevű kisfia, és tizenkét éves, bájos Ilona lánya is itt van. Szép és kedves gyermekek, a kislány az édesanyja pompázatos szépségét örökölte.

A gróf öccsének családja itt, velünk, Csáktornyán tölti a karácsonyt.

Witnyédi István a magyarországi Sopron városába való ügyvéd, a gróf egyik legjobb barátja. Éltesebb, lassú beszédű, anekdotázni szerető úr, aki velős mondásairól, meg ravasz prókátori gondolkodásmódjáról híresült el. Néha szereti nevén nevezni a dolgokat.

Contarini úr olasz, talán velencei származású, középkorú úriember. Érkezésemkor engem alaposan és szigorúan kifaggatott kifaggatott. Azóta barátságosan bánik velem. Folyékonyan beszél magyarul, gyakran magyaros öltözékben is jár, szinte bárki magyarnak nézné. Két szolgája – vagy kísérője – is itt van, ők a nagy házban étkeznek a várnéppel egyetemben. Az egyikük – fiatal, kreol bőrű fickó – boszorkányosan jól bánik a puskával, igazi mesterlövész. Ő tanítja lőni Zrínyi bán gyalogosait.

Később megtudtam, hogy Contarini úr volt az, aki vitéz kísérőivel megakadályozta a gróf elleni merényletet, amit olasz és török csirkefogó akartak végrehajtani, és vadkantámadásnak szerették volna álcázni.

Guzics kapitány úr a várban szolgáló katonaság parancsnoka, csendes, barátságos férfi, nálam néhány évvel öregebb. Itt állandó harckészültséget kell tartani a török közelsége miatt. Zrínyi gróf kiterjedt magánkatonaságot tart szolgálatban, kisebb-nagyobb várakból, őrtornyokból, állomáshelyekből egész hálózata van; legfontosabb feladatuk a török megfigyelése, portya vagy támadás esetén az oszmán rablók elleni védelem.

Bethlen Miklós gróf úr ifjú erdélyi főnemes, ebben az évben többször is járt itt, az ünnepeket velünk tölti.

Mr. Andrew Gaudi voltaképpen honfitársam, lévén skót nemzetiségű. Bár a skótoknak az angolokkal szokásos ősi ellenszenve valahol benne s megvan, mostanra összemelegedtünk. Erre nagy szükség is van, lévén Gaudi úr elsősorban tüzértiszt, főleg ilyen minőségben szolgált a néhai erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György hadaiban. Kitűnő, bátor és modern gondolkodású tüzértiszt, ő szervezi és tanítja a gróf tüzérségét, vezeti és látogatja a kiképzéseket. Ebben a minőségben azonnal beálltam mellé segíteni – azaz beálltam volna, ha nem történik valami, ami más feladatokat (is) rótt rám.

Ebéd után azonnal félrehívott a gróf.

- Alezredes úr, máris igénybe kellene vennem a szolgálatait.

- Örömmel, gróf úr, parancsoljon velem!

Közben bejött a testvére, Péter gróf is, biccentett, és helyet foglalt.

- A fivérem olyan híreket hozott, hogy a nagyvezír titokban tárgyalt a tatár kánnal. Bizonyos jelekből az öcsémmel együtt határozottan arra következtetünk, hogy ellenünk akar tatár hadat küldeni még a télen. Pontosabban: ellenem.

Már akkor, abban az első minutumban pontosan megértettem: ezért vagyok itt. Vagy ezért is. De ezért kellett szinte lóhalálában ide rohannom Németországból. Örültem ebben a pillanatban, hogy itt vagyok, és a két gróffal szemben ülök, Jane, nagyon örültem.

Péter gróf vette át a szót, és részletesen elmondta, minő jelekből vélik úgy, hogy Csáktornyát tatár rajtaütés fenyegeti. A hónap legelején a nagyvezír tatár vendégeket fogatott, és a küldöttséget úgy kísértette ki a fővárosból, hogy lehetőleg senki se tudja, hogy ott jártak. Sötét köpönyeget adatott az összes tatárra, és lovasok meg lóra ültetett janicsárok kísérték őket.

Egész sereg kémjelentés beszél aztán arról, hogy a török birodalom európai részében a török lázasan elkezdte rendbe hozatni az utakat, a rossz, veszélyes hidakat kijavíttatja, másutt pontonhidakat állít. Nyilvánvalóan hadjáratot készít elő, ugyanakkor a török helyőrségek körül semmi mozgás sincs, a janicsárokat sem helyezték készültségbe. Akkor mit akarnak? Miért történik, mit szolgál az utak előkészítése?

- Úgy gondolom, – mondta Zrínyi gróf. – valamikor a karácsony előtti hetekben támadásra kell felkészülnünk. Ostromra számítok a várban, készleteket halmozok fel, megerősítem az őrséget. Ha azonban lehetőségem lenen menet közben megtámadni a tatárt, vagy csapdát állítani neki, emellett döntenék.

Láttam, hogy Péter gróf nagyot fújtat, és indulatos arcot vág.

Egy gondolat kezdett dübörögni valahol a tudatom mélyén; félelmetes volt – nem hagyott nyugodni.

- Januárban, gróf úr?

- Igen, úgy gondolom.

Megráztam a fejem.

- Szerintem nem, gróf úr – feleltem mély meggyőződéssel. – szerintem a támadásra még ebben a hónapban sor kerül.

Folytatása következik.

Az Idő hajszálrepedései

A kisebbik is felnőtt már,

Pedig olyan hamvas,

É s kislányos ma még,

Az Égen visszhangoznak a mesék;

S az Idő résein keresztül

Olykor

Megsimogatjuk régi életünket.

———

(Megígértem, hogy nem lesz vers belőle;

De tudd meg:

Elvarázsolsz bármikor.)

——-

Még szőke hajjal fogtam a Kezed,

S a szép jövőért reszkető reményt

Közömbös sziklafal takarta el,

——-

(Fantasztikus voltál már akkor is,

S azóta egyre több…)

——–

Ránk tört a pletyka,

Mint páncélos attak;

S a bölcsek

Balga tanácsokat adtak.

—–

(Hold csúszik friss fagyon;

Féltékeny lett a vén Idő

Nagyon.)

——-

Rossz sárkupacok heggyé törekednek,

Régi barátok sznobbá öregednek,

Avasodik a tegnapi fanyar;

S a fojtogató köd:

Import-magyar.

——

(Bársony terítő Isten asztalán;

A csoda? Mi magunk vagyunk talán.)

——–

Két büszkeség,

Két élet,

Két alázat;

Egymásban leltünk mindörökre

Házat.

———

(Másnap öltöny, kamat,

Meg posztmodern,

Nekünk a Szerelem.)

——–

Egy szobánk,

Ahogy felépült a Múlt,

Kis kertes otthonná

Magasztosult.

——-

(Az Idő résein keresztül látom,

Családom

Csendes évtizedeit.)

——–

Vénül a test és csikorog az ágy;

De sohasem vénül bennünk:

A vágy.

——–

(Megígértem, hogy

Nem fogom leírni,

Te meg úgyis tudod…)

——-

Csoda?

Áldott hétköznapok sora;

A Szerelem

Evangéliuma.

Erőszakos alak - ne kezdjen ki vele!

Nem szoktam a menekülő ellenség után lőni! – mondta egyszer Tisza István miniszterelnök, miközben az ellenzék valamiért éppen kivonult a Parlament ülésterméből.

Tisza Istvánt erőszakos, zsarnoki természetű embernek tartották. Ő volt az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, aki nyilvános és hosszas sajtóvitába bocsátkozott egy magyar költővel. Adyval folytatott, helyenként éles hangú polémiája sokáig volt az első számú beszédtéma akkoriban.

Miniszterelnök korában valamelyik télen vonattal utazott Erdélyből Budapestre. Első osztályú szakaszba szállt, és – mivel nem szenvedhette a szivarok és a cigaretták füstjét – keresett egy nemdohányzó fülkét.

A kupéban a miniszterelnökön kívül egy ismeretlen középkorú úr ült. Tisza jövetelével nem sokat törődött. A miniszterelnök elsőre még örült is ennek. Ha nem ismerik fel, talán kényelmesebb lesz az útja.

Az útitárs szunyókált, a miniszterelnök a gondolataiba mélyedt. Egyetlen szót sem váltottak. Így ment ez jó félóráig.

Akkor azonban megtörtént a szentségtörés. Az idegen felébredt, aztán elővett egy hatalmas szivart és rágyújtott.

Tisza bosszús arcot vágott:

- Ne tessék kérem, szivarozni, ez nem dohányzó szakasz! – szólt rá az útitársára.

A másik még csak nem is válaszolt. Elengedte a füle mellett Tisza nyomatékos felszólítását, és nyugodtan tovább pöfékelt.

Tisza kezdett dühbe gurulni:

- A művelt ember betartja a szabályokat!

Erre sem érkezett válasz. Tisza komolyan felbőszült. Kényszerítette magát, nehogy dühös szóváltásba keveredjen.

Eszébe jutott, hátha politikai provokációval van dolga. Hátha az ellenzék akarja lejáratni. Na nem. Azt már nem. Olcsó sajtóbotrányba nem keveredik holmi jelentéktelen incidens miatt.

Az viszont talán nem árthat, ha ez a nyegle alak valóban megtudja, kivel van dolga!

Elővett egy névjegyet, és határozott mozdulattal átnyújtotta a dohányosnak. Aztán várta a hatást.

Nagyot csalódott. A bagós rápillantott a névjegyre, aztán zsebre vágta. Egy szót sem szólt. Tudja vajon, kivel áll szemben?

Vagy mégis provokáció?

Tisza most már valóban ideges volt. Ha provokáció, ez az alak igazán ért hozzá, mivel kell őt felbőszítenie. Vajon hol vannak a segítőtársai? Mikor rontanak be?

Nem szabad tovább gyanútlannak mutatkoznia.

Kilépett a folyosóra, és megkereste a kalauzt. Panaszt tett a szabályszegő útitársra.

- Szivaroznak a nemdohányzóban? Máris intézkedek, uram! – mondta az ügybuzgónak tűnő kalauz, és elszánt képpel indult Tisza fülkéje felé.

A miniszterelnök megnyugodott. Ha provokáció, ezzel akkor is keresztülhúzza az ellenfél számításait. Pontosan azt tette, amit ilyen esetre a törvény által szorgalmazott jogkövető magatartás etikettje előír. Büszkén húzta ki magát.

Néhány perc elteltével visszatért a kalauz. Sajnálkozó arcot vágott.

- Kérem, – mondta Tiszának. – keresek én önnek egy másik fülkét, inkább ne háborgassuk azt az alakot!

- Micsoda? – kérdezte elképedve Tisza István.

- Tudja, ki az?

- Nem én!

- Hírhedt, gonosz bajkeverő. Erőszakos alak, ne kezdjen ki vele!

- Mégis, kicsoda?

Erre a kalauz közelebb hajolt, és Tisza fülébe súgta:

- Nem más, mint maga Tisza Pista! A miniszterelnök!

Azzal a miniszterelnök orra elé tartotta – Tisza István névjegyét.

Kint hideg van...

Kint hideg van…

A novemberre súlyos köd terül,

A felhő feketül,

Átokföldek

Prófétái

Ülnek ott

Felül.

——-

Lehullt a levél,

Döngve cammog már felénk

A Tél.

——-

Kint hideg van…

Szürke köd-nejlonba szorult az ég,

Eltűnt a messzeség,

Régi gyertyák csonkja szárad

Tán már

Egy sem ég.

——-

Közöny kavarog,

A négy sarokban

A nihil forog,

Meg festett világvége-viharok.

——-

Kint hideg van…

Battyog az est, a rozzant batár,

Fázik a határ,

S a globalizált kuplerájban

Égig ér

A sár.

——

Múltba száradt lövészárkok;

Doberdó,

Ypern;

Csikorog

A fagyos

Posztmodern.

——–

Kicsi kályha,

Kicsi szoba,

Kis család;

Szeretetük:

Mint bolyhos bársonykabát.

—–

Kint hideg van…

A bankvigéc világ-vérpadot

Ácsol,

S a politika

Majomként

Rikácsol.

——–

Láthatatlan,

Szép baráti szövedék;

Kozmikus fagy ellen

Menedék.

———

Kint hideg van…

A pénz Életbe vág;

És koronát visel

A gagyiság.

——-

Azt mondják, hogy

A Lélek csak

Gyomor,

Spórolni oktat a sivár

Nyomor.

——–

Valahol messze-messze tűz lobog,

Ott születnek talán a verssorok….

——–

Felettük az ég fénylő baldachin,

S elballagnak a Lélek útjain…

———-

Valahol messze-messze tűz lobog,

Melegszenek a fáradt csillagok….

———-

Ha alkony káoszába vitt hited,

A Ritmus majd hajnal felé vezet….

———

Valahol messze-messze tűz lobog,

Minden elmúlt szerelem ott sajog.

———-

Kint hideg van…

A fagyból tél terem,

De bent hozzánk bújik

A Szerelem.

——–

Valahol messze-messze tűz lobog,

Ott pirkadnak először hajnalok…

——–

Valahol mindig minden újra él,

Valahol mindig véget ér a Tél.

———

Valahol messze-messze tűz lobog,

Valahol messze-messze fény ragyog.

——–

Szép szó szép képeket egymásba fűz,

Hogy hadd lobogjon a távoli tűz.

Szőke nő zűrben az űrben - 137.

SZÁZHARMINCHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg értetlenkedve húzta el a száját:

- Ez marhaságnak tűnik, nagyon nagy marhaságnak.

- Birtokolni? Birtokolni az időt? – visszhangozta Karen is.

Ed Philips nagyot kortyolt a poharából. Egy pillanatra eltöprengett azon, hogyan lehetne teljesen veszélytelen irányba terelni a társalgást, de a szőke nő figyelmeztető pillantása nyomán feladta. Nagyot sóhajtott.

- Halljuk tovább! – sürgette Karen.

Philips még egyet kortyolt, csak utána folytatta:

- Az időt nem lehet birtokolni, Karen, nem is ezt mondtam. Én azt mondtam, birtokolni a múltat. Ezzel a gondolattal azonban sokan eljátszadoztak. Legalább négy földi államban. Nem állítom, hogy mindenütt ugyanakkor, de eljátszadoztak. Hogy az időutazás lehetséges, azt a nagyon messzi múltból származó emlékek mindegyikük számára kézzel foghatóan bizonyították. Úgy vélték, elérkezett az ideje, hogy titokban megvalósítsák, és kormányaik érdekében használják fel az időutazást.

- Hogyan?

- Titkos, főleg magán projektek alapításával.

- Mi volt vele a céljuk? – kérdezett közbe Helmut.

Ed Philips rámosolygott, és az ifjabb Schellenberg nem tudta eldönteni, hogy elismerően-e, vagy gúnyosan. Idegenesen rándult össze a szája.

- Ki vele, mi volt vele a céljuk? – csattant a szőke nő hangja keményen, mint egy szablya valami pajzson. Karen Bozchana Kadlecikova szemlátomást nem sok jelentőséget tulajdonított annak, hogy esetleg butának tűnhet. Helmut irigyelte ezért. Valahol minden határozottság azon alapul, hogy merészen vállalja a butaság kockázatát, gondolta magában, és fanyar mosoly ült az arcára.

Ed Philips kissé megszeppent. Nem, ő korántsem tekinti buta nőnek Karent, gondolta Helmut. Már nem.

- Mi volt a céljuk?

- Az első időben, – fogott bele újra Philips. – leginkább a Föld múltbeli korszakainak szédületes ásványbősége. Lukulluszi lakoma a bányászat és az energetika számára. Legalábbis ez volt az ürügy.

- Az ürügy?

- Igen, Helmut. A bányászat költséges beruházás, a gyors megtérülés konkrét lehetősége nélkül senki sem invesztál bele. Egyetlen komolyabb cég sem vette igazán fontolóra, hogy költséges berendezéseik és szakembereik egy jelentős részét egyszerűen a múltba süllyesszék. De ha valóban megpróbálkoztak volna ezzel, erősen kétséges, hogy a szakembereik készek lettek volna elásni magukat a távoli évmilliók mélységeibe. Ezzel nem is foglalkoztak, semmiféle valódi előkészületet nem tettek. Viszont a politikai döntéshozatal csúcsain található, közismerten ostoba vezetőket a legegyszerűbben ezzel lehetett meggyőzni, hogy áldásukat óriási kormányzati pénzek átcsoportosításához az időutazások fedezésére. Természetesen titokban; minden beruházás valamilyen kódnéven futott, és tetszetős fedőtörténettel rendelkezett. A titkolózással persze a politikusok maximálisan egyetértettek.

- Ha nem bányásztak, akkor mi az ördögöt műveltek a múltban?

- Türelem, Helmut! Sokkal fontosabb dologba fogtak, mint a bányászat. Amint mondtam, az csak ürügy volt. A keshedt elméjű politikusokat könynen meg lehet ilyesféle jalszavakkal győzni. Valószínűleg azt adták be nekik, hogy idegen – vagy hovatovább többé-kevésbé ellenséges – államok ásványkincseit happolják el valahol a múltban.

- És ezt a marhaságot elhitték? – kérdezte a szőke nő.

Helmut Schellenberg is a fejét csóválgatta.

- A politikusok, Karen? – vigyorodott el Philips. – Elhisznek azok ennél sokkal nagyobb marhaságokat is. A közpénzek hatalmas folyamként kezdtek a múlt felé hömpölyögni, és a kormányzat egyetlen hivatalának ellenőrei sem voltak képesek meggyőződni arról, mire is használják fel ezeket a milliárdokat.

- Valójában mire költötték a pénzt?

- Túlélésre.

Mindketten megrökönyödtek.

- Túlélésre? – kérdezte szinte egyszerre Helmut és Karen.

- Arra hát! A Föld időzített bomba, és ezt a nagy cégek vezetői pontosan tudják. Talán azt is sejtik, hogy legfőképpen az ő tevékenységük teszi azzá, de senki sem bújhat ki a bőréből. A profit kis adagolásban túlélés, nagy tételben méreg. Egy középosztálybeli család számára áldás, de gigászi méretekben a legsivárabb öncélúság, amelynél mi sem értelmetlenebb. Most azonban felcsillant a profit magától értetődő felhasználásának reménye – és elvigyorodott.

- Micsoda? – nézett rá Helmut.

- Hát nem érted? Biztonságot teremt. Bázist teremt a múltban.

Folytatása következik.

Utópia, a Maradandóság Világa - IX.

Közép-Kelet-Európa rézkori kultúrái

Ezekről a népekről régészeti hagyatékuk több-kevesebb ismeretén kívül alig tudunk egyebet. Nem tudjuk, milyen nyelveket beszéltek, melyik jelenlegi nép ősei közé sorolhatók.

A kurgánok népei[1]

A Fekete-tenger vidékétől a magyar Alföldig terjedő kultúrák. Előkelő halottaikat földből emelt halmok — kunhalmok — oroszul kurgánok alá temették. A mezőgazdaság mellett sztyeppei típusú szarvasmarha- és lótartással foglalkoztak. A kurgánok népeinek egyes elkülönülő csoportjai:

— Szrednyij Sztog kultúra[2]

— Majkop-kultúra[3]

— Jamna-kultúra[4]

Az újkőkori egyhelyben lakást jellemző hosszabb életű telepek sok helyen megszűntek, s átadták helyüket a pásztorkodó életformának jobban megfelelő, átmenetibb jellegű telepeknek. Közép-Európában a rézkor egészen az i. e. 3. évezred derekáig elhúzódott.

Petreşti-kultúra[5]

A réz és arany megmunkálását ismerő balkáni eredetű népesség fő célja az Erdélyi Érchegység fölötti ellenőrzés lehetett. A korai erdélyi rézeszközök (Balomir, Radnót)[6] és a zalatnai aranylelőhelyeinek feltárása jelentette a Kárpát-medencei rézkor kezdetét.[7] A nagyarányú kereskedelem révén az egész Kárpát-medencébe és a Balkánra is eljutottak az általuk készített lemezes arany ékszerek.

Tiszapolgári kultúra[8]

Legnagyobb elterjedési periódusában magába foglalta az Alföld keleti felét és Erdély nagy részét. A kultúra kisméretű, időszakos jellegű településeiken fő foglalkozásuk az állattenyésztés volt. A halottak mellé helyezett tárgyak mennyisége, valamint az egyes sírokban felbukkanó rézékszerek és fegyverek már a halottak eltérő társadalmi helyzetére utalnak. A tiszapolgári kultúra jellegzetes edényformái a talpas kelyhek és csőr alakú kiemelkedésekkel ellátott edények. A réz megmunkálása már igen magas fejlettségi szintet ért el.

Bodrogkeresztúr-kultúra[9]

A Kárpát-medence egész középső részén, az Alföldön és a Duna mentén egyaránt jelen volt. A kultúra népességének kisméretű települései nehezen figyelhetőek meg régészetileg, mivel ezek inkább állattenyésztő népek szálláshelyei, mint állandó települések voltak. Sokkal ismertebbek temetőik, amelyek között előfordul a száznál több sírból álló is. A nagyszámú fémtárgy (réz, arany) a fémművesség nagymértékű elterjedésére utal. A földművelés mellett (főleg közönséges búzát termesztettek) sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak.

Erősdi kultúra[10]

A rézkor legfontosabb helyi megnyilvánulása Erdélyben. A nagy mennyiségben előforduló ember- és állatábrázolások, amelyeket kultikus célokra használhattak, fejlett tárgyi és szellemi életről tanúskodnak. Az erősdi kultúra településeinek megszűnése a késő rézkorban érkező népvándorlási hullám számlájára írható.

Coţofeni-kultúra[11]

A késő rézkori balkáni népvándorlás egyik fő képviselője, amely Erdély nagy részére is kiterjedt. Településeik átmeneti jellegűek voltak, a transzhumáló állattenyészést gyakorolták, míg a földművelés másodlagos volt. Agyagművességük nagyon gazdag és változatos emlékeiből ismert.

Badeni kultúra[12]

A rézkor végi badeni kultúra (péceli kultúra) népessége az egész mai Magyarország területét elfoglalta. Állattartó, földművelő életformájuk mellett finoman kidolgozott réz és aranytárgyakat, agyagedényeket készítettek, kifinomult, magas szintű ismereteikről, hitvilágukról gazdag kultusztárgyaik, temetkezési szokásaik vallanak. A temetők szerepe megnőtt, a közösség életében az állandóságot ezek képviselték. A rézkori temetőben már a társadalmi tagozódást is megfigyelhetjük, mivel szigorú rendszer szerint és gazdag melléklettel (réz-, csont-, kőeszközök, kagyló- és csontékszerek, agyagedények) temették el a halottaikat. Budakalász mellett tárták fel a badeni kultúra legnagyobb eddig ismert temetőjét (i. e. 4. évezred vége). Az itt talált kis agyagszobor, a budakalászi kocsi[13], egész Európa első kocsiábrázolása, ami a Kárpát-medencének az emberi civilizáció fejlődésében játszott fontos szerepére mutat.

Ahogy végigtekintünk a rézkori kultúrák során, az a benyomásunk, hogy nem ezek között a népek között kell keresnünk azoknak az arisztokratáknak az őseit, akik valóban megélték a maradandóság világának korát.

Egy szóra viszont felfigyelhettünk: népvándorlás. Szerepel a fentiekben nem is egyszer. A Kárpát-medence a népek országútja. Már a rómaiak is annak ismerték. A keleti irányból beözönlő népek itt álltak meg hosszabb-rövidebb ideig, majd innen indultak a Balkán vagy Itália felé.

A Kárpátok láncolata éles határvonalat képez nemcsak földrajzi értelemben, a kultúrák között is. A Kárpát-medence különleges helyszín: a kelet-európai síkság felől érkező vándorló népek itt ütköztek bele a letelepedett népek által elfoglalt területekbe. Így volt ez a klasszikus ókor, majd a római császárság évszázadaiban, nyilván így lehetett korábban is. Talán még inkább, és még gyakrabban, hiszen ebben az időszakban nem létezett a későbbi római birodalomhoz hasonlatos roppant nagyhatalom, amely kiterjedt védelmi berendezéseivel megakadályozta volna a Kárpát-medence elözönlését.

Az itt élő letelepedett népeknek valószínűleg szükségük volt az állandó katonai készültségre a keletről fenyegető betöréssel szemben. A korábbi ellentmondás talán leginkább itt oldható fel: állandó védelmi készültségben kellett élni a hódítás minden lehetősége nélkül.

A bronzkorban gyors ütemű klímaváltozás zajlott a Kárpát-medencében.[14] A hirtelen nedvessé váló éghajlat miatt a dombok közötti területek elmocsarasodtak. A zömében elszórtan élő népesség kénytelen volt a dombtetőkre költözni. Ez volt a települések, falvak kialakulásának kezdete és a korábbi korszak alkonya. Egyes falvak, környékek mintegy szigetekké váltak.

Az ilyen földrajzi körülmények maximálisan megnehezítik a más népekkel való kapcsolattartást, vagy az elvándorlást. Elszigetelik egymástól a kisebb közösségeket. Viszont növelik a védelem esélyeit.

A bronzkor régészeti korszak, a civilizáció fejlődésének azon szakasza, amikor a legtöbbet fejlődött a fémmegmunkálás. A természetes módon felszínre került érctartalmú ásványokból a réz és ón kiolvasztásával, majd ötvözésével állították elő a bronzot. A rezet és bronzot ettől a kortól kezdve módszeresen és széles körben alkalmazták.

Közép- és Kelet-Európa területén belül a Kárpát-medencében mutatkoztak meg a korai bronzkor első jelei.

— A bronzkor első ismert Kárpát-medencei kultúrája a harangedényes kultúra[15] vándorló népe volt a Kr. e. 3. évezred közepétől.

— Ezután a mai Magyarország keleti részén, a Körös mellékfolyói mentén alakult ki a makói kultúra[16]

— Ezt a Kárpát-medence nyugati felében a Somogyvár-Vinkovci-kultúra,[17]

— az Alföldön pedig az ottományi kultúra[18]

— és a gyulavarsándi kultúra[19] követte.

— Erdélyben a Schneckenberg-kultúra[20] terjedt el.

— Egyedinek számít a kizárólag a Kovászna megyei Zaboláról ismert zabolai kultúra,[21] amely egy egyébként ismeretlen, nagyállattartó, vándorló népességhez köthető.

A középső bronzkor — Kr. e. 2. évezred első fele — legfontosabb Kárpát-medencei kultúrái:

— a Dunántúlon a zóki kultúra[22]

— és az úgynevezett mészbetétes díszű edények kultúrája, [23]

— az Alföldön a nagyrévi kultúra,[24]

— hatvani kultúra,[25]

— perjámosi kultúra,[26]

— vatyai kultúra[27]

— és a különlegesen szép edényeiről ismert szeremlei kultúra,[28]

— valamint az erdélyi csomortáni kultúra[29]

— és Wietenberg-kultúra.[30]

A Kárpát-medencei középső bronzkor végét — Kr. e. 15-14. század — koszideri periódusnak[31] is nevezik Dunaújváros Koszider-telepi lelőhelye után, ahol az úgynevezett koszideri kincseket találták.

A középső bronzkor alapjában békés korszak volt, így a Kárpát-medencében élő népek hosszabb egy helyben lakásra tudtak berendezkedni. Ezt az ásatásokon felszínre került többrétegű falvak, az úgynevezett tellek[32] — a korábbi kultúrák romjainak egymás fölé rétegződésével keletkező dombok — bizonyítják. A tell-telepek középső bronzkori rétege arra mutat, hogy e településeken hosszú évszázadokon át minden törés nélkül folytatódott az élet.

A nagy sírszámú temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt néha több mint 1000 sír is előkerül — például Budatétény.[33] Mind a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló tell-települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a korszakban igen jelentős demográfiai robbanás zajlott le: a népesség száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott. A Kárpát-medence népei jelentős kulturális kapcsolatokat tartottak fenn a mükénéi kultúra régióival, mint ahogy azt a jellegzetes mükénéi típusú fegyverek, ékszerek, bronzedények, valamint a kerámia díszítőmotívumai mutatják.

A késői bronzkort — Kr. e. 2. évezred második fele — állandó népmozgások, valamint az ezzel együtt járó etnikai-kulturális változások jellemzik. A Kárpát-medencei kultúrákat és az aunjetizti kultúrát a késő bronzkori halomsíros kultúra[34] harcias, lótartó törzsei követték (i. e. 17-13. század), akiket a tumuluszokban (halomsírok) történő temetkezés jellemzett. A Csákánydoroszlón és Velemben előkerült, árucsere alapjául szolgáló bronzöntvények („előpénz”) és az egész Európában egyedülálló, Góron talált öntőforma alapján a régészek a magyarországi Vas megye területét a késő bronzkori Közép-Európa kiemelkedő jelentőségű fémműves központjának tartják.

Az utolsó nagy közép-európai kultúra az urnamezős kultúra[35] volt (i. e. 12-9. század). A halomsíros kultúrával lényegében rokon urnamezős kultúrát az égetéses rítus szerinti urnába temetkezés jellemezte. Ide tartozik a Kelet-Németországban és Lengyelországban kialakult lausitzi kultúra[36] (i. e. 14-6. század), amely a vaskorban is folytatódott. A közép-európai bronzkort a vaskori halstatti kultúra[37] követte (i. e. 8-5. század). Csak Erdély tért el Közép-Európa többi részétől, mivel ez a terület az al-dunai és balkáni kultúrákkal szerves egységben fejlődött. A szarvasmarhatartó Noua-kultúra[38] legnagyobb kiterjedése idején elfoglalta egész Erdélyt. Tárgyi emlékeik, kő- és bronzedényeik gazdagabbak, mint más egykorú kultúrák hagyatéka.

Lehet válogatni a kultúrák között, a fentebbiek közül több esélyes is van. Mégis inkább úgy gondolom, a jelenség kialakulása valószínűleg nem köthető egyetlen népcsoporthoz.

Összefoglalás:

Valamikor a neolit és a bronzkor közötti igen hosszú időszakban, amelyről egyébként történelmi források nem, vagy alig beszélnek; egy vagy több helyen kialakult egy sajátosan arisztokratikus világkép. Mindez elég nagy valószínűséggel a Kárpát-medencében történt, bár valószínű, hogy végleges formában csak akkor jött létre, amikor hordozói a Balkánon keresztül Görögországba vándoroltak, és részei lettek az ott születő görög népnek.

Az arisztokratikus gondolkodás olyan helyzetben alakult ki, amikor valamely — egy vagy több — nép illetve törzsi vagy nemzetségi csoport a következő körülmények között élt:

— szárazföldi életmód valamely viszonylag elszigetelt közegben

— állandó védelmi készenlét

— primitív önellátó gazdálkodás

— a lehető legegyszerűbb árucsere

— beszolgáltatási és újra elosztási rendszer

— földművelés és belterjes állattenyésztés

— tartós letelepülés

— külkapcsolatok erős korlátozása

— fejlettebb kultúrák behatolása elleni erkölcsi védelem

— gyalogos harcászat túlsúlya

A maradandóság világa a jelek szerint speciálisan a Kárpát-medence körülményei között jött létre. Azóta nagy karriert futott be, irodalmi formákat hozott létre, politikai jelentőségre tett szert.

Hogy miként alakult a pályafutása az irodalomban, miféle politikai elméleteknek vált alaptényezőjévé, milyen meglepetéseket tartogat a számunkra még mindig, illetve milyen tartalékai vannak – erről tanulmányom további részeiben fogok beszélni.
[1] A híres kurgán elmélet (Marija GIMBUTAS) szerint az indoeurópaiak, akiknek ősei M. GIMBUTAS szerint i. e. 25000-ig nyomozhatók vissza, az i. e. VII–VI. évezred táján alakították ki a kurgán-(halomsíros) kultúrát a Volga mellékén, a Kaszpi-tengertől északra, majd az V. évezred közepe táján a Fekete-tengertől nyugatra is. Itt, a Don alsó folyása és az Urál-hegység közötti területen szelídítették meg 550. körül a lovat, s a ló közlekedési és harci eszközként való alkalmazása révén a patriarchális társadalomban élő harcias pásztorok kb. 2000–2500 év alatt négy, más változat szerint három hullámban árasztották el Európát, ahogy ő nevezi: Ó-Európát, ahol i. e. 7500 és 3500 között mindenhol (tehát Észak-Európában, a Kelet-Baltikumban is!) valamiféle aranykor volt: békés, földműveléssel foglalkozó, anyajogú és minden tekintetben nőközpontú társadalomban élő nem indoeurópai törzsek laktak, amelyeket női törzsfők (pap-királynők) irányítottak, és az emberek a (Föld)Anyaistennőt imádták.

Az elmélet agyonhallgatása, illetve ízekre szedése folyamatban. http://www.tankonyvtar.hu/main.php?objectID=5300936

[2] HARMATTA, János: Európa nyelvei és népessége a középső paleolithikumban, in BARTHA-CZEGLÉDY-RÓNA-TAS: Folklorisztika és őstörténet, Budapest, 1977.

[3]http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Telepulestortenetek/Tiszaszolos/pages/Tiszaszolosi_kincs/008_melyik.htm

[4] Más néven gödörsír-kultúra. Marija Gimbutas kurgán-hipotézisében a Jamna-kultúrát azonosítja a késő proto-indoeurópai kultúrával. Ez és a megelőző Szerednyij Sztihi-kultúra szerinte egyike a proto-indoeurópai nyelv lehetséges őshazáinak (Urheimat). A Jamna-kultúrához tartoznak a legkorábbi, Kelet-Európában talált kerekekkel ellátott jármű maradványai, ezt az ukrajnai Dnyipropetrovszknál találták, a „Sztorozsova mohila” kurgánban, melyet O. I. Trenozskin tárt fel.

[5] Erdély őskora, in Erdély története; http://mek.niif.hu/02100/02109/html/4.html

[6] Ugyanott

[7] KALICZ, Nándor: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon, CORVINA Budapest, 1970.

[8] Magyarország a XX. században, Ősrégészet, http://elemek.niif.hu/02100/02185/html/1320.html

[9]http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Telepulestortenetek/Szentes/pages/szentes_helyismereti_kezikonyve/regeszet/html/oldal5.htm

[10] Ugyanott

[11] www.szekelynemzetimuzeum.ro/acta2008/2007/225_230_szekely.pdf

[12] http://www.ace.hu/am/2006_3/AM-2006-3-HT.pdf

[13] http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html

[14] http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id=10208&rov=3

[15] SSCHREIBER, Rózsa: A harangedények népe Budapesten. Budapest 1973.

[16]http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Telepulestortenetek/Szentes/pages/szentes_helyismereti_kezikonyve/regeszet/html/oldal6.htm
[17] KULCSÁR, Gabriella: A Kárpát-medence kora bronzkori problémái a Makó-Kosihy-Čaka és a Somogyvár-Vinkovci-kultúra időszakában (PhD értekezés, 2002)

[18] http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Geszt/pages/geszt100falu/002_eltemetett.htm

[19] GULYÁS András: Gyoma és Endrőd története a régészeti leletek tükrében. http://www.gyomaendrod.hu/text/doc/dokumentumok/fooldal/2007/eloadasok/Gulyas_Andras_eloadasa.

[20] HORVÁTH, Ferenc: A RÉZKOR- ÉS BRONZKOR-KUTATÁS HELYZETE ÉS FELADATAI CSONGRÁD MEGYÉBEN http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Iskolabarat_muzeum/Csongrad_megye/Muzeumi_kotetek/pages/mukucsom_1983/003_regeszet.htm

[21] http://www.szekelynemzetimuzeum.ro/sznm.php?o=regeszet

[22] KÜRTI Béla Újabb adatok a Dél-Alföld kora bronzkorához. M. F. M. Évk. 1971/2. Szeged, 1974

[23] DÚZS KRISZTINA–SZATHMÁRI ILDIKÓ–T. BIRÓ KATALIN: RÉGÉSZETI TÁRGYAK ENDOSZKÓPOS VIZSGÁLATA, Archeometriai Műhely 2005/1. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

[24] KALICZ-SCHREIBER Rózsa: Bronzkori urnatemető Szigetszentmiklós határában. Ráckeve 1995.

[25] http://www.hatvanymuzeum.net/gyujtemenyek/regeszeti/34
[26] PROHÁSZKA, Péter: A perjámosi sír (1885) és helye az 5. századi lemezfibulás női temetkezések között, Archaelogiai Értesítő, 2003. 1-2
[27] HORVÁTH, Tünde 2004: Néhány megjegyzés a vatyai kultúra fémművességéhez – Technológiai megfigyelések a kultúra kőeszközein. – Die Metallkunst der Vatya-Kultur technologische beobachtungen an ihren Steingeräten. CommArchHung 2004, 11-64.

[28] CSÁNYI, Marietta-TÁRNOKI Judit: Túrkeve-Terehalom ; in.: Dombokká vált évszázadok. Bronzkori tellkultúrák a Kárpát-medence szívében. Bp.Szolnok 1991-1992.

[29] http://www.szekelyfoldert.info/sznm/adattarak/reszlegek/regeszet.htm

[30] SZÉKELY, Zsolt: Az albisi (Kovászna megye) Wietenberg-kultúrás település
[31] SZILAS, Gábor, M. VIRÁG, Zsuzsanna: Őskori települések és temető feltárása a békásmegyeri Duna-parton; http://www.regeszet.btm.hu/cikk.php?cikkid=61

[32] a gazdag irodalomból például: FISCHL , Klára: Ároktő-Dongóhalom bronzkori tell-telep, Hermann Ottó Múzeum, Miskolc, 2006.

[33] http://www.regeszet.btm.hu/index.php?shtemp=static.252

[34] SÁNTA Gábor-UZONYI Imre -CSERHÁTI Csaba -DARÓCZI Lajos: A HALOMSÍROS KULTÚRA NÉHÁNY DÉL-ALFÖLDI

BRONZTÁRGYÁNAK ANALITIKAI VIZSGÁLATA, Szegedi Tudományegyetem — Móra Ferenc Múzeum Régészeti Tanszék, H-6722 Szeged, Egyetem u. 2, Hungary E-mail: archeo.santa@gmail.com

2A Magyar Tudományos Akadémia Atommagkutató Intézete, H-4026 Debrecen, Bem tér 18/C, Hungary E-mail: uzonyi@atomki.hu

3Debreceni Egyetem, Természettudományi és Technológiai Kar, Szilárdtest Fizika Tanszék, H-4026 Debrecen, Bem tér 18, Hungary

E-mails: cserhati@delfin.klte.hu ; ldaroczi@tigris.klte.hu

[35] KŐSZEGI, Frigyes: A történelem küszöbén, Budapesti Történeti Múzeum, 1984

[36] FOLTINY István: A Halomsíros és Lausitzi kultúra nyomai Szeged környékén. Régészeti Füzetek. 4. l957. 1-62.

[37] http://regeszet.jpm.hu/?menuID=2&cikkID=64&sorszam=5

[38]BENKŐ, Elek: A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája. Varia Archaeologica Hungarica V. Redigit Csanád Bálint.

Publicationes Instituti Archaeologici Academiae Scientiarum Hungaricae. Budapest 1992, 272 lap, szövegközi ábrákkal + 3 térképmelléklet + 84 képes tábla.

Folytatása következik majd egy újabb tanulmányban.

Trójai tábortűz mellett

(Hektór szavai az Idő palackjában – egy régi novemberből)

Trójai tábortűz mellett…

Szürke égen Hold ragyog,

Jövőt váró félelemben

Hallgatnak a csillagok.

———

Lent a völgy párás ködében

Akháj őr szeme kutat,

Isten-protekciós hősök

Fenik ránk a fogukat.

——-

Nekem nincs isteni ősöm,

Apám nemzette fiát,

Szegény asszony volt az anyám,

Nem ízlelt ambróziát.

———

Zsákmányolni jöttek ide,

S acsarkodnak – főleg rám;

Mert nem tudják, amíg élek,

Kirabolni a hazám.

———-

Az Idő koszlott bekecse

Majd ránk zuhan, s eltemet,

Én ismertem a szerelmet,

Ők meg csak a hírnevet.

———

Trójai tábortűz mellett…

Fáradt hideg csavarog,

Lenn a völgyben, fenn a dombon

Időtlenség kavarog.

———

A sötétet lent ellenség

Tábortüze tördeli;

Istennők sebezhetetlen,

Rosszul nevelt kölykei…

———

Fegyverükben isteni szél,

Soraikban sokaság,

Mi meg maroknyian vagyunk,

S mégis tartjuk a hazát.

——-

Trójai tábortűz mellett…

Fáradt Jelen szendereg;

Végzet-sereggel dacoló

Közönséges emberek.

——–

Tán isteni segítséggel

Jön el számomra a vég,

Méltó legyen, aki akkor

Majd a nyomdokomba lép.

——-

Hogyha holt Hektór helyébe

Élő Hektór lép elő,

Sohasem nyerhet diadalt

Tróján akháj túlerő.

——–

Trójai tábortűz mellett…

Holdas éjszaka velünk,

Meghalunk, de magunk helyett

Előbb jövőt nevelünk.

———

Rossz, külföldi isteneknek

Végzet-bendőjük korog;

Tanuljatok, készüljetek,

Gyertek,

Gyertek,

Hektórok…

Az Élő Magyar Líra Csarnoka - az első hetek tanulságai

Két hete indult el az új honlapunk. Nekem a lehető legbalszerencsésebb módon alakultak közben a körülményeim, hiszen öt hétig nem volt idehaza este netem, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá…

Hosszú ideje ma először tudok ebben az időpontban az internet előtt ülni…

Persze, még nyugtával a napot, néhány napnyi bizonyság még kell ahhoz, hogy végre elhiggyem: szolgáltatómnak végre sikerült megtalálnia és kicserélnie a baj vélhető okát, a negatív hőtágulás miatt nem érintkező rossz csatlakozót…

Lassan el merem hinni…

——–

De térjünk vissza a lényeghez.

Elindult az Élő Magyar Líra Csarnoka.

Sorakoznak a kortárs versek a Magyar Parnasszus különböző szintjein. Naponta mind több.

Érdekes élmény egyben elolvasni őket. Azt hiszem, semmiféle antológiában nem vallanának szégyent a bekerült művek. Így együtt nagyon magasan verik az utóbbi években megjelent magyar amatőr versgyűjtemények bármelyikét. Egyetlen egy sincs az utóbbiak közül, amelyik összességében képes volna megközelíteni ezt a színvonalat.

——–

Igen, ezért dolgozunk. Minél több vers kerül fel, annál mélyebben ébredünk rá erre.

Ezekkel a versekkel ország-világ elé akarunk kiállni; bemutatókat, szimpóziumokat akarunk szervezni, antológiákat és személyes versesköteteket megjelentetni. Népszerűsíteni akarjuk őket minden létező eszközzel; igen, itt vannak, ez az élő magyar líra.

——-

Nagyon büszke vagyok a szerkesztőség minden egyes dolgozó és jelen lévő tagjára.

Remek csapat vagytok. Őszintén remélem, sok szép közös élmény vár ránk. Jó olvasni értékeléseiteket, tapintatos megjegyzéseiteket, még a vitáitokat is. Nagyon jó tudni, hogy Egyikőtök sem hajlandó az önfeladás minimumára sem, és azt is jó látni, hogy minden pillanatban törekszetek az értelmes konszenzusra.

Itt vagyunk, együtt vagyunk – a magyar líráért.

—–

Már visszhangzik az internet néhány elutasított szerző jajszavától – a szigorunkra panaszkodnak.

Hadd tegyék.

Több levelet is kaptam; egy-egy szerzőt vagy verset akartak protezsálni.

Elutasítottam őket.

Nem urambátyám-kapcsolatokkal megközelíthető korrupt intézmény vagyunk és nem is irodalmi gittegylet. Itt nincs érdem, nincs előjog, nincs pénz és nincs semmiféle kiváltság.

Semmi más nem számít, csak a minőség.

——-

Nem az a célunk, hogy roppant méretű versgyűjteményt hozzunk létre, ezt megteszik helyettünk más amatőr költészeti honlapok. Tiszteljük őket a kezdeményezésükért, elismerjük a munkájukat, hiszen számos valóban tehetséges költő indulásához járultak hozzá. Mi azonban más célt követünk.

A valódi értéket keressük.

———-

Ha valaki azért nem mer hozzánk jönni, mert megijed az elvárásainktól, sajnáljuk, de – lelke rajta. Lehet a könnyebb utat keresni, csak az nem vezet sehova.

Gyáva népnek nincs hazája.

——

A szerkesztőink ragaszkodnak a Magyar Helyesírás Szabályai előírta helyesíráshoz és a tisztességes központozáshoz.

Egyetértek. Az általam leírt feltételek között is szerepel.

Az írásban való megjelenés a kommunikáció egyik tradicionális formája. Olvasóinkat tiszteljük meg azzal, hogy számukra minél fogyaszthatóbb formátumban tesszük közzé az írásainkat.

Manapság terjed a helyesírási tudatlanság, gyerekeinknél minden eszközzel igyekszünk megfékezni. Groteszk és elfogadhatatlan, ha éppen a nyelv művészei, költők és írók nem érzik magukra nézve kötelezőnek.

Elhiszem, hogy a magyar helyesírás – nehéz. Írtam is már erről.

Akadt már költő, aki fellázadt a magyar helyesírás ellen. Olyan is, aki éppenséggel kiáltványt küldött az illetékes akadémiai bizottságnak.

——–

Az első magyar helyesírási szabályzatot éppen nagy költőnk, Vörösmarty Mihály készítette el, és adta ki 1831-ben. Pontosan tudta, nagy szükség van rá, hogy gondolatainkat az egész magyar nyelvterületen egységes formátumban tudjuk kifejezni. A megosztottságnak véget kellett vetni, és a helyesírási megosztottságnak nálunk igazán nagy múltja volt – még felekezeti alapon is.

Talán nehéz.

Talán bonyolult.

De: amíg érvényben van, betartani kötelező.

———

A központozással még cifrább a helyzet. Aligha szükséges felsorolnom azon elveket, amelyek jegyében egyes lírai irányzatok mellőzik a központozást.

Egyiket sem tartom meggyőzőnek.

Ha valóban kommunikálni akarunk a Közönséggel, ragaszkodnunk kell a korrekt központozáshoz.

Ahogy a helyesíráshoz is

Legfőképpen pedig a minőséghez.

Miben legyél magyar?

A dallamban, a rímben,

Szóban, mintában, színben,

Játékban,

Hangulatban,

Abban legyél magyar…

—–

A magyar szó nekünk szent,

Másoknak hangulat,

De attól, hogy nekünk szép

Más szépet

Nem tagad.

——-

A ritmusban, a hitben,

Friss, élni vágyó hitben,

Álomban,

Szeretetben;

Abban legyél magyar….

——

Már sokszor fogtunk össze

Történelmünk telén,

S tiszteltek érte minket

Az egész földtekén.

——-

A jóban,

Tiszta szóban,

A vészben tiszta kézben,

Csendes emlékezésben,

Abban legyél magyar…

——

Múltunk: ezerszeres talány,

Nyelvünk: a szépséges magány…

——–

Létünk: hogy nem vétünk;

Ez a küldetésünk.

—–

Nem újabb áldozatra,

Nem hősi kárhozatra,

Életre hív a Lét.

——

A jelen bármi tépett,

Még élni hív az Élet;

A jövő még a tét.

——-

Alkotó büszke lázban,

Szépet formáló vágyban,

Apró reményt terelve,

Meghitt jövőt nevelve;

Hát ebben légy magyar!

——-

Nem hordókon hadonászva,

Nemzetiszín rongyot rázva

Vagy te hazafi.

——–

Szemétdombon szimfóniát,

Lebujokban meghitt imát

Ritkán hallani.

——-

Nem teátrális gajdolás,

Táblabírás ordítozás

Menti a hazát.

——-

Nem émelyítő kellékek,

Silány, hulla külsőségek

Zengik igazát.

——-

Lentről jövő méltóságban,

Tevékeny összefogásban

Rejlik a jövő,

Nem egyenruhában vonul,

Meghitten a kézbe simul

Az igaz erő.

——-

Megbocsátva,

Kínt eldobva;

Szomszédsággal összefogva,

Aki jót akar…

Lehet újabb szép esztendő,

Méltóságteljes Jövendő…

Ebben légy magyar!

Az író és a miniszterelnök

A helyenként erőszakos és durva fellépéséről ismert egykori magyar miniszterelnök, Bánffy Dezső a parlamenti kártyaasztalnál megszólította képviselőtársát, a közkedvelt írót, Herczeg Ferencet:

- Úgy hallom, te újságírással is foglalkozol.

- Jól hallottad, kérlek.

- És kormánypárti zsurnaliszta vagy?

- Az vagyok, kérlek.

Megsűrűsödött közöttük a feszültség. A többi képviselő abbahagyta a tarokkpartit, és őket figyelte.

- Egyet árulj el, kérlek – szította tovább a tüzet a miniszterelnök.

- Előbb mondd meg, mit – az író látszólag nyugodt arccal várta a kérdést.

- Mi az oka annak, hogy az ellenzéki lapok érdekesek, izgalmasak, jól vannak megírva, az ellenzéki újságírók tehetségesek; míg a kormánypárti újságok verejtékesen unalmasak, felületesek, újságíróik tehetségtelenek. Mi ennek az oka? – szikrázott a kérdés, akár a kardpenge.

Herczeg Ferenc vállat vont. A sértés nem rendítette meg, nem ez volt az első, amit Bánffy miniszterelnöktől elszenvedett. A kormánypárti sajtó lelke és irányítója volt, és úgy vélte, népszerűtlenségük forrása nem a munkatársai tehetségtelensége, hanem a kormány népszerűtlen politikája.

- Nem tudsz mit felelni, kedves barátom?

- De igen.

- Halljam!

- Nagyon egyszerű oka van, kegyelmes uram.

- Halljam már!

- Az ellenzéki lapokat a közönség ízlése alapján írják, ott sokféle vélemény megfogalmazódik. A kormánypártiak meg kénytelenek mindenütt és mindenben a te véleményedet hangoztatni.

Net-bosszúságok

Egy hónapja

Próbálgatja

Hitemet,

Eszi a türelmemet

A net…

——-

Ahogy hűl az idő,

Éles lesz a levegő,

Elmegy

A net;

S én csak nézek,

hogy megint

Hova lett…

——-

Lám, lám,

Dagad a telefonszámlám.

Félórákig várakozom,

Reklámjaikat hallgatom,

Sokára szende női hang:

Szia!

Itt a szolgáltatói

Impotencia!

——–

Ó, net!

Kellesz most nekem

Mindenek felett!

——–

Egy hónapja

Fosztogatja

Időmet

A net…

——–

Talán

Darázs-szabotázs

Ás

Rést a kommunikációm falán?

Talán….

——–

Egy hónapja

Csócsálgatja

Javítgatja

Netemet

A hírneves szolgáltató;

S nem tudja még,

Hogy javulás

Mikor várható…

——–

Eredményre még nem jutott,

De hirdeti,

Hogy ő nem henyél;

Magánember a multitól

Ugyan, mit remél?

———

Ó, net…

Mikor élhetek felhőtlenül

Újra

Veled?

———

Kapcsolatunk

A Világ jelképe lett,

Ó, net!

——–

A kisember

A lelkét osztogatja,

Gazdasági válság fosztogatja,

Hite, reménye

Semmi résén hull ki,

S impotensen vigyorog

A multi…

Szőke nő zűrben az űrben - 136.

SZÁZHARMINCHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Süket, értetlen csend.

- És?

- Mi az, hogy és?

- Tovább!

Ed Philips széttárta a karját.

- Azt ti is el tudjátok képzelni.

A szőke nő indulatos mozdulatot tett.

- Nem, Ed! Tőled akarjuk hallani a folytatást.

- Nem értem, minek habozol – tette hozzá Helmut Schellenberg is.

- Igazán nem tudok semmit – próbált vigyorogni Ed. – Semmi konkrétumot.

- Nem érdekel, hogy mit nem tudsz, Ed, - felelt Karen, és folyamatosan farkasszemet nézett egykori rabszolgatartójával. – Arra vagyok kíváncsi, hogy mi tudsz!

- Higgyétek el, hogy ezek nem hivatalos értesülések…

- Halljam őket, Ed!

Ed Philips most olyan képet vágott, mint aki somba harapott.

- Na jó, Ed, – csóválta a fejét Helmut. – ott tartottunk, hogy a titkosszolgálatok a tárgyi emlékeket az időutasok felszerelésének darabjaiként határozták meg, a rendellenesen régi emberi maradványokat pedig az elesett időutazok földi maradványaiként azonosították. Hogy van tovább?

Philips látta, hogy beszélnie kell.

- Anatómusokat és egyéb szakértőket hívtak. A csontleleteket homo sapiens maradványokként azonosították, de ez persze a titkosszolgálatok számára édeskevés volt; ők arra voltak kíváncsiak, melyik állam küldte a múltba az időutasokat, és mikor. Amennyire én tudom, soha, egyetlen rendellenes emberi csontmaradványról sem tudták megállapítani, hogy egykori tulajdonosa melyik rasszhoz tartozott.

- Ezen nem csodálkozom. Rendkívül régi maradványokról van szó.

- Teljes csontvázak is akadtak – magyarázta tovább Ed. – Főleg az ilyenektől reméltek eredményt. Nem kímélték a pénzt, az időt és a fáradságot. A saját szakértőiket alkalmazták, nehogy az elméleteikhez ragaszkodó tudósok félrevezessék őket. A csontvázak egy részéről sikerült megállapítani az egykori ember nemét és hozzávetőleges korát. Szinte mind férfiak voltak, nagyjából huszonöt és ötven év közül.

- Van bizonyíték arra, hogy valóban időutasok voltak? – kérdezett közbe mohón Helmut.

- Hogyne! – bólogatott Ed Philips. – Némelyikük fogazata modern fogorvosi beavatkozás nyomait mutatta. Vagy műtétek nyomait. A titkosszolgálati szakértők ezek után biztosra vették az időutazás megtörténtét.

- Miért vették biztosra? – akadékoskodott az ifjú Schellenberg. – Más magyarázat nem lehetséges?

- Nemigen – vetette közbe kurtán a szőke nő.

Ed Philips elvigyorodott.

- Más magyarázat? Csak egyetlen alternatív magyarázat lehetséges: Ezek az emberek valóban abban a korban élték le az életüket, ahonnan a maradványaik származnak. Akkor pedig számításba kellene venni azt a lehetőséget is, hogy abban az időszakban – sok százezer évvel ezelőtt – létezett egy, a mienkkel nagyjából egyenrangú, vagy közel egyenrangú civilizáció. Akik elvégezték a műtéteket és a fogorvosi beavatkozásokat.

- És ez annyira valószínűtlen?

- Ez lehetetlen, Helmut. Némelyik olyan korszakban fosszilizálódott, amikor a Földön még gerinces élet sem létezhetett. Az időutazáson kívül semmiféle egyéb magyarázat nincs.

Egy pillanatra mind elhallgattak.

- És? – sürgette a folytatást Karen.

- Érdekes dolgok derültek ki.

- Például mi?

- Roppanat érdekes dolgok, Karen.

- Ed, ne kelljen minden egyes szót harapófogóval kihúzni belőled!

- Állítólag egyszer az egyik megkövesedett csontvázat a fogazata alapján azonosítottak egy eltűnt katonatiszttel, aki valamilyen különleges alakulatban szolgált. Akkor szinte az összes titkosszolgálat nyomozni kezdett. Az is, amelyik addig még nem kapott szimatot.

- És?

- Számos tárgyat sikerült azonosítani. Mindenféle használati tárgyak voltak, többnyire a hadseregek eszköztáraiba tartoztak. A legtöbbjük sátrakhoz, vagy gyorsan felhúzható, panelekből álló építményekhez tartozott. Akadt egy teherautó alkatrész is. Fegyver, vagy a fegyverzet valamiféle része sohasem került elő, de ez nem is lényeges. Akkor a titkosszolgálatok töprengeni kezdtek.

- És?

- Kiderült, hogy legalább három-négy állam küldhetett időutasokat a távoli múltba. Azonnal adódott a következő logikus kérdés: mi a csudát művelhettek a múltban?

- Valóban, – nézett rá Helmut. – mit műveltek?

Ed Philips sandán elvigyorodott:

- Van nektek fogalmatok róla, mit jelentene birtokolni a múltat?

Folytatása következik.

Utópia, a Maradandóság Világa - VIII.

Hol lehetett a modell?

Hol, merre lehetett Utópia valós modellje, a hely, ahol kialakult és rögződött annak a társadalomnak a képe, amely az utópiákban előttünk áll? És főleg hol létezett ténylegesen az a társadalom, amely a későbbi arisztokratikus szellemű emberek modelljévé nemesedett, amikor egy kupa vörös mellett az ideális társadalomról ábrándoztak? Amely társadalom a valóságban sokkal kevésbé eszményi, de annál primitívebb lehetett.

A maradandóság világának nyomait az ókori Görögországig követtük vissza az időben. Itt lehetett valamely félreeső városállamban, vagy falusias településen? Görög népcsoport lehetett, esetleg a Homérosz által is megénekelt „hősi pelaszgok” valamelyik töredéke? Nem valószínű.
A mínoszi kultúra az Égei-tenger térségében már a Kr. e. harmadik évezred közepén jelentős hatalmi központot képviselt. A pelaszgok — ha valóban görögök előtti őslakosok voltak — minden bizonnyal kapcsolatba kerültek vele. Ha a maradandóság világát a pelaszgok arisztokráciájától eredeztetjük, számos megoldhatatlan probléma mutatkozik. Valószínűleg huzamos időre a mínoszi kultúra politikai vagy gazdasági befolyása alá kerültek. Aligha maradhattak ettől érintetlenek. A mínoszi kultúra kifinomult életmódjának a régészet a görög szárazföld számos pontján is megtalálta a nyomait. Egy bronzkor előtti vagy bronzkori arisztokrácia felfogása az idilli társadalomról nyilván merőben más lehetett, mint a maradandóság világában ábrázolt kép.

A maradandóság olyan nép hagyományait tükrözi, amely csak távolról ismerhette az égei civilizáció vívmányait, de nem került a mínoszi civilizáció befolyása alá. Mert a fejlett kultúra, amelynek — nyilván rendkívül drága — iparcikkei beözönléssel fenyegetnek, ebben a térségben nem lehetett más csak a mínoszi civilizáció.

A maradandóság világa valószínűleg hosszabb folyamat következtében alakult ki. Sokféle motívum, és számos élmény szerepet játszhatott benne. De néhánynak különösen fontosnak kellett lennie. Az egyik mindenképpen a fejlettebb társadalomra tekintő sajátosan „peremvidéki” látásmód. Amely a nagy birodalmak lakóinak életében csak a dekadenciát, elpuhultságot, ostobaságot látja, és amely a maga egyszerű életéből erőteljes fölényérzettel tekint a „szibarita” városlakókra.

Ha eleget akarunk tenni minden feltételnek, olyan népet kell keresnünk, amely valamikor a mínoszi civilizáció összeomlása után vándorolt be Görögországba. A görög törzsek zöme ilyen. A Kr. e. II. évezred folyamán hatoltak be a Balkán és Közép-Európa felől.

Mivel a görög törzsek indoeurópaiak voltak, valamikor elszakadtak a nyelvcsaládjukhoz tartozó többi nép őseitől. Hogy közvetlenül honnan érkeztek, nem tudjuk. Az indoeurópai népek őshazájáról a tudomány még annyit sem tud, mint a finnugor nyelvcsaládról. Az elméletek zöme a kelet-európai síkságra vagy Dél-Oroszországba helyezi. Egy biztos: nem a Balkán-félszigeten volt. A Balkánra nagy valószínűséggel Közép-Európa irányából kerültek. Közép-Európának pedig az a térsége, ahol a Balkánra való behatolás előtt némelyik nép akár hosszabb időt is eltölthetett: a Kárpát-medence. Ezt is jegyezzük meg.

Az európai neolit , valamint a rá következő rézkor és bronzkor több ezer éves története csak az utóbbi évtizedekben kezdett az érdeklődés homlokterébe kerülni. Természetesen minket most elsősorban a leendő klasszikus görög kultúra majdani területe — Görögország, illetve annak „hátországa” — Közép-Európa érdekel; ahonnan majd jelentős népcsoportok fognak a Balkánon keresztül Görögországba vándorolni.

A neolitikum kifejezést a görög "neosz" ’új’, illetve "lithosz" ’kő’ John Lubbock alkotta 1865-ben. A korszak a földművelés kialakulásával kezdődik, és a fémeszközök elterjedésével ér véget. A neolitikum a vadászatot és gyűjtögetést felváltó növénytermesztés és háziállat-tartás megjelenésével jellemezhető.
A neolitikus kultúra a tudomány szerint Kr. e. 10.000 után jelent meg Elő-Ázsiában, és onnan terjedt kelet és nyugat felé. Az első élelemtermelő közösségek a tudomány jelenlegi állása szerint Délkelet-Európában először Kr. e. 7000 körül jelentek meg, Közép-Európában Kr. e. 5500 körül. A neolitikus jelenség innen terjedt Nyugat- és Észak-Európa felé Kr. e. 4500 körül.
A korai neolitikus állattenyésztés pár vadon élő- és háziállat, juh és kecske tartására korlátozódott, de ahogy melegebbé vált az éghajlat Kr. e. 6000 körül már megjelent a szarvasmarha és a sertés. Átmeneti, állandó települések fejlődtek, kialakult a kerámiakészítés.
A neolitikumban kevés bizonyíték utal fejlett hierarchiára, ami inkább a későbbi bronzkor kulturális jelensége. A családok és a háztartások gazdasági függetlenségben éltek. Ugyanakkor kellő bizonyíték ismert megerősített településekre a Rajna mentén, csakúgy, mint csoportközi konfliktusokra Britanniában. A csoportközi konfliktus a törzsek ismertetőjele, akiket egy karizmatikus egyén vagy a törzsfő vezet. Ezek a szociálpolitikai entitások később az európai korai bronzkor törzseiben fejlődtek ki részletesebben.
A neolit emberek fejlett földművelők voltak, többféle eszközt állítottak elő a betakarításhoz, a birkák ellátásához, az ételkészítéshez. Ugyancsak fejlettek voltak a kőeszközök és -díszek, hajítófegyverek, füzérek és szobrocskák előállításában. Európában vesszőkből és vakolatból neolit házak épültek, a halottak számára megmunkált sírköveket készítettek.
A rézkor a neolitikum végétől a bronzkor kezdetéig tartott. Más elnevezései: kalkolitikum — „kő-rézkor” — és eneolitikum. A korszak fő jellemzője, hogy az ember használni kezdte az első fémeket: a rezet, az aranyat és az ezüstöt. Kialakult a fémolvasztás és fémmegmunkálás technikája. Nemcsak az aranyból és ezüstből, hanem a rézből készült tárgyak is elsősorban díszítő és vallási célokat szolgáltak, illetve a hatalmat és gazdagságot fejezték ki.
Munkaeszközként és fegyverként leggyakrabban továbbra is kőeszközöket alkalmaztak. A rézkor pontos időbeli behatárolása földrészenként és területenként eltérő, attól függően, hogy az adott területen mikor kezdődött meg a fémeszközök készítése és használata. Európa délkeleti részén, a Balkánon ez nagyjából az i. e. 4500-3300 közötti időszakra tehető.

Öblösödnek a terek

Öblösödnek a terek,

Napok rövidülnek,

Szárnyaszegett tegnapok

A lábam köré gyűlnek.

——–

Fényesre kopik a múlt,

Vak feledés csörtet,

Doktrínába zárt képzelet

Rozsdás láncot csörget.

———

Öblösödnek a terek,

Napok rövidülnek,

Komolytalan lázadások

Sírba szelídülnek.

——–

Magyarhonban este van,

Kedvesem karomba’,

Az ölelés sátrán túl

A vén puszta goromba.

——-

Tágulnak a Mindenek,

Szűkül a szerencse,

Napról napra inflálódik

A régi tál lencse.

———

Gagyi lármától szenved

Az öreg Hold az égen,

Elfonnyadt a minket áldó

Múlt tenyere régen.

——-

Öblösödnek a terek,

Napok rövidülnek,

Műanyag halálmadarak

Sose könyörülnek.

——-

Elnémul a bizonyság,

Ünnepel a kétség,

Homo erectus-féléket

Termel a sötétség.

——-

Minden egész, ha törött,

Meddő keseregni,

Már nem elég összerakni:

Ritmusba kell szedni.

——-

Öblösödnek a terek,

Napok rövidülnek,

Mai csókok csókra szomjas

Holnapokat szülnek.

Összeesküvés-elmélet - V.

ÖTÖDIK RÉSZ

Manapság a világra szóló összeesküvés-elméletek aranykorát éljük. Szinte nap mint nap újabbak keletkeznek, sok konteó széles körben ismert, gyakran bizonyított ténynek tekintik, a legismertebbek gyakran új ágakat növesztenek, és ezek is állandóan új meg új irányokba ágaznak el, mint a vadszőlő indái.

A politikai vagy a gazdasági életre vonatkozó összeesküvés-elméleteknek se szeri, se száma. A legújabb sláger talán a világ irányítására vonatkozó konteók érdeklődéssel figyelt csoportja. Csaknem hetente olvashatunk egy-egy új elképzelést arról, kik is, miféle csoportok is irányítják a világot. Ennek felderítésével nemcsak kültelki konteó-gyárosok, hanem nagyon komoly tudományos intézmények is foglalkoznak.

Ebből nem csupán azt szűrhetjük le, hogy az ilyesféle konteók iránt komoly kereslet van.

Ami a politikát illeti, a modern ember ritkán becsüli túl politikusainak észbeli képességeit. A becsületességüket még ritkábban. Amikor egy kimondottan hibbant döntéssel, később pedig annak következményeivel kényszerül szembesülni – ami manapság gyakran megtörténik – tüstént valami hátsó szándékot próbál találni, mert nemigen fogadja el, hogy a kirívóan rossz intézkedés mögött a közönséges ostobaságon vagy rövidlátáson kívül egyéb motiváció nem rejtőzik.

A rossz és ártalmas gazdasági döntésekkel kapcsolatban ugyanilyen forgatókönyv alapján születnek újabb és újabb összeesküvés-elméletek. A közvéleményben a nagy anyagi jóléthez általában a parvenüség, illetve a szélsőséges gátlástalanság képzete társul. Gyanús.

Már nem új gondolat, hogy a túlságosan nagy vagyonok mögött fel nem ismert bűncselekmények lappanganak, ez a feltételezés tulajdonképpen az egész újkor történetét végigkísérte. A konteók leggyakoribb alapelképzelései közé tartozik.

Emellett az ilyesféle nagy vagyonok védelmével okozza a legnagyobb károkat önmagának a liberalizmus. Erre már világszerte sok szakértő rámutatott. Nálunk leginkább Bibó István, aki nehezményezte, hogy a liberalizmus, amely az egyik legjobb és legegyetemesebb ideológiai rendszer lehetne, miért kompromittálja magát, miért áldozza fel teljesen a hitelét a felelőtlen és funkciótlan nagyvagyon védelmében.

A gazdasági életre vonatkozó konteók leginkább eme felelőtlen és funkciótlan nagyvagyon keletkezésére vagy tevékenységére vonatkoznak.

Ha mindezen motívumoknak egy kissé mögéjük nézünk, rájöhetünk, az ilyen összeesküvés-elmélet sokkal komolyabb vészjelzés annál, hogy figyelmen kívül hagyjuk. A konteók keletkezésének egyik forrásvidékén járunk.

Az ilyen konteók általában nehéz időkben keletkeznek, és nem egyszer nagy bajok előhírnökei. Mindig a valóságos problémák mentén keletkeznek.

Már mondtam: ebben az esszésorozatban nem célom annak vizsgálata, hogy egy-egy összeesküvés-elmélet hány százalékban tartalmaz igazságot. Pusztán a konteók keletkezésének és működésének mechanizmusa érdekel. Nem igazán lényeges, hogy egy összeesküvés a teljes igazságot mondja-e, vagy szemenszedett valótlanság. Hatóereje nem ettől függ.

Annak idején híres könyvükben Bergier és Pauwels igen sok érdekeset írtak a titkos társaságokról, illetve a bennük való hitről – így közvetetten az összeesküvés-elméletekről is.

Az ember alapvető vágya, hogy hétköznapi élete békés, nyugodt és biztonságos lehessen. Senki sem szeret számlafrászban élni, állandóan attól rettegni, hogy vészeli át a család a következő hónapot. Luxus dolgokról – ha választani kell – viszonylag könnyen lemondunk. Nem érdekel a külföldi utazás, a nagy értékű használati tárgy, a drága verda, a státusszimbólum, a kastélynak beillő családi ház. Ezek nélkül meg tudunk lenni, még a kedvünket sem veszítjük el. A hétköznapi élet biztonságáról azonban nem tudunk, és nem is akarunk lemondani. Jogos igényünk, hogy biztonságos és nyugodt családi életünk legyen, hogy a családunkat tudjuk etetni, ruházni, az otthonunkat fenntartani, a szükséges javításokat és beszerzéseket elvégezni, a számláinkat kifizetni.

Azt hiszem, ha valaha lesz egy, a jelenlegi deklaráltnál demokratikusabb társadalom, ott ennek alapjognak kell lennie. A tisztességesen dolgozó embernek joga van a hétköznapi anyagi biztonsághoz.

Az összeesküvés-elméletek jelentős része eme jog hiányának mentén keletkezik.

FOLYTATOM.

Novemberbe lép az év

Novemberbe lép az év,

Pihen a folyami rév.

Tompa fényű novemberben

Fényről álmodik az ember.

———

Kicsi otthon, kicsi ház,

Jókedvű füst koronáz,

Álmunkra és reményünkre

Kis tűzhely vigyáz.

———-

Novemberbe lép az év,

Gubán szunnyad a hírnév,

Tompa fényű novemberben

Hírről álmodik az ember.

——–

Eső hull a betonra,

Szürke felhő hegyorma

Úgy feszül a fejünk felett,

Mint hatalmas vitorla.

———

Novemberbe lép az év,

Egész világ: csupa név,

Tompa fényű novemberben

Az Isten szeme se rebben.

——–

Öreg ajtó nyikorog,

Vén adóprés csikorog,

Rongyos Jelen beteg gyomra

Mind hangosabban korog.

——–

Novemberbe lép az év,

Somolyog a harci hév,

Tompa fényű novemberben

Aggodalom szárnya lebben.

———

A hajnal kemény, rideg,

Készülődik a hideg;

Készül a Tél, de tán mégsem

Foszlanak szét a Hitek.

———

Novemberbe lép az év,

Fogan kis huncut hírnév,

Tompa fényű novemberben

Lehet jobban,

Lehet szebben.

Az Élő Magyar Líra Csarnoka - elindultunk

Néhány napja elindult a KIMTE vers szekciójának új honlapja. Benne a Magyar Parnasszus és az Élő Magyar Líra Csarnoka.

A beküldött verseket rangsorolva tesszük fel a Parnasszus különféle fokozataira. Nem kerülhet egymás mellé a gyönge és a kiváló. Ez egyike legfontosabb alapelveinknek.

A kanonizált költészet hívei nem tudnak majd olyan olcsó módon támadni, mint az a Szerző, akinek a cikkét az utóbbi bő egy évben kétszer is beidézték velem szemben, először az sfblogs.net-en, utóbb a poet.hu-n.

Kár volt többször is beidézni, mert amúgy elég zagyva cikk, komoly fogalomzavarokkal, és az intellektuális bátorság is hiányzik belőle, mert mindig mindent a könnyebb végéről próbál megragadni.

Az illető elég szánalmas gondolatmenettel kényelmesen egy kalap alá vett minden amatőr költőt, idézett az általa fellelhető leggyöngébb versből, aztán elmondta a szentenciáit. Azzal a leggyöngébb verssel aztán jól jellemezte az egész magyar amatőr költészetet. Gondolja ő.

———-

Hamarosan elmennek az első meghívások, amelyek a Csarnokba invitálják a legjobb mai magyar költőket. Nagy gonddal fogunk eljárni. A költészetre – mármint a valódi, a közönséggel kommunikálni képes költészetre – nagy szükség van.

———

Beköszöntőm a következő volt:

———

KEDVES SZERKESZTŐTÁRSAIM, KOLLÉGÁIM, BARÁTAIM!

Sok sikert, örömet, szép élményeket kívánok Mindenkinek az induláshoz!

Az Élő Magyar Líra Csarnoka és a Magyar Parnasszus nem egy újabb amatőr magyar lírai honlap, amely szép nyugodtan elfoglalja majd helyét a többi között. Nem, mi valami újat, szebbet, többet, nagyobbat akarunk.

Más honlapokon néha nagyon különböző értékű művek kerülnek egymás mellé. A kezdetlegesen döcögő, bájosan naiv versezet mellett esetleg olyanra bukkanhatunk, amit lírai értéknek kellene tekintenünk. A gyenge művek közé szorult alkotások helyzete reménytelen, a kanonizált, hivatalos lírát szolgáló kritika aztán nagy előszeretettel mossa egybe, és illeti dilettáns megnevezéssel valamennyit, állításainak alátámasztására pedig mindig kéznél vannak a gyenge versecskék, amelyekből kedvére idézgethet.

Nálunk erre nem lesz lehetősége. Mi értéket keresünk, és a valódi értéket elkülönítjük a másodlagostól, a kezdetlegestől meg legfőképpen.

Az esetleges dilettáns (és hasonló) minősítéstől nincs félnivalónk; egy-egy levitézlő, idejétmúlt szemlélet gyakorta tiszteli meg ezzel az utána következőt. Nem keressük a tollharcot senkivel, de talán nem is kerülhetjük majd el. Senkit sem akarunk kiszorítani vagy eltaposni; csak lehetőséget akarunk teremteni az általunk értékesnek tartott lírai művek számára. Ha azonban valóban szükség lesz rá, nem fogunk meghátrálni a polémia elől. Ez azonban másodlagos feladatunk, a legfontosabb dolgunk a tehetséges szerzők felkutatása, felkarolása, számukra megfelelő publikációs lehetőségek biztosítása, kapcsolatkeresés a közönséggel.

A polémiának – ha mégis rákényszerülünk – elsődleges célja nem a velünk ellentétes irányzatok támadása, poétikai vagy esztétikai alapjaik értékének megkérdőjelezése lesz, hanem saját esztétikai és poétikai elveink minél teljesebb kimunkálása, rendszerezése. Elméleti téren számos feladatunk akad, de néhány vezérfonal már most megmutatkozik.

A társadalomfilozófia különböző területein érvényben lévő elvek és elvrendszerek nem lehetnek egymással ellentmondásban. Jelenleg azonban az egyes területek között súlyos ütközések fedezhetők fel, leginkább jelzi, hogy a ma hivatalosnak, kanonizáltnak nevezhető kultúra tévúton jár. Az ellentmondások a legmarkánsabban a pedagógia, illetve a jelenleg uralgó elméleti és gyakorlati esztétika elvei és gyakorlata között rajzolódnak ki. Erről most nem is kell részletesebben beszélnem, mindenki sejtheti, mire gondolok. Amennyiben polémiába keverednénk, a várható ellenfelek nézetei erről az alapról nézve aligha védhetők.

Etika és esztétika sem kerülhet ellentmondásba egymással. Az esztétika elvrendszerében nem lehetnek élettagadó, önfelszámoló elemek. Ez a másik olyan nagy terület, ahol a vita számunkra eredményes lehet.

Ha közülünk bárki tollharcba bocsátkozna, a tárgyhoz illő nyugodt méltósággal kell megnyilatkozni, higgadt, tárgyszerű hangnemben kell tartani a polémiát, nincs félnivalónk, nincs miért dühösnek lennünk. Ne reagáljunk a vitapartner alkalmatlan hangnemére, nem minket minősít vele, hanem önmagát. A fölényeskedés, a dilettánsozás és a személyeskedés minden válfaja az érvek és értelmes elvek hiányának szokásos álruhája. A gusztustalan modor nem az internet penetráns alsó régióinak privilégiuma; tudok olyan, önmagát szépirodalminak minősítő orgánumot, ahol útszélinek is csak jóindulattal nevezhető alpári, trágár, popsi-nyelvű Ödönke-stílusban nyilatkoznak és minősítenek a tisztelt szerkesztők és kritikusok. Ne kövessük őket, hiszen a mosdatlan beszéd, a személyeskedés és a veszekedő hangnem mindig a gyengébbet segíti.

A magyar irodalom történetében sok olyan új irányzat vagy szemlélet akad, amelyik kénytelen volt tüstént az elején kemény polémiákban megvédelmezni az elveit. Gondoljunk Kazinczy Ferencre, vagy akár Bajza Józsefre. A mi esetünkben teljesen más a helyzet, elvileg a hagyományos irodalmi élet kitörési pontot a számunkra nem kínál, hiszen a miénktől eltérő esztétikai nézetek alapján álló líra minden hagyományos csatornát ural. Sokkal inkább, mint korábban bármikor. Sokkal inkább, mint akár Ady indulásának korában az akkor népnemzetinek nevezett irányzat. Ez utóbbit szokták példaképpen felhozni annak illusztrálására, milyen mértékben képes megszállni az irodalmi közéletet egy kiüresedett irodalmi szemlélet.

Egyetlen tényező teszi kilátástalanná az infrastrukturális fölényt: ez pedig az internet. A világháló nélkül az amatőr költészetnek semmi esélye sem volna a mai helyzetben. Így viszont, a legmodernebb médium segítségével minden sanszunk megvan rá, hogy sikerrel vigyük véghez a terveinket.

Az amatőr költészeti honlapok puszta léte nemcsak a valódi emberközeli, a közönséggel kommunikálni tudó és akaró költészet iránti elemi igényt testesítette meg, nemcsak azt tudatosította, hogy nem halt ki az emberekből a lírai önkifejezés vágya, de azt is megmutatta, hogy a magyar líra hagyományos eszközei képesek a modern emberi tartalmak kifejezésére. Ezeken a honlapokon számos olyan költő tette meg első lépéseit, közölte első verseit, akikről remélhetőleg még sokat fogunk hallani és beszélni. Ezért tisztelet illeti az amatőr honlapokat akkor is, ha nem mindig ügyelnek a minőségre, ha minden megkülönböztetés nélkül szerepeltetik is a középszert, a gyengét és a kiválót.

Jókora lépést teszünk előre.

Tudom, hogy nagy munka lesz, ezért kell, hogy minél többen legyünk rá. A munka (a szerelem mellett) az élet alapja. Nagyon kell ügyelnünk a tehetségre, senkit sem hagyhatunk elkallódni. Ahol nem érzünk, vagy nem azonnal érzünk tehetséget, ott is figyelnünk kell. Senkivel sem viselkedhetünk bántó, nyegle stílusban, az elutasításunk sem lehet fensőbbségesen kirekesztő jellegű. Tartsuk észben mindenkor, hogy a tehetséget a munka teremti. A magyar költészetben akadt már olyan költői csoport, ahol messze nem azok futották be a legfényesebb pályát, akik induláskor a legtehetségesebbnek mutatkoztak.

A magyar líra történetében már voltak nehéz idők, de líránk mindenkor a magyar kultúra egyik legfontosabb hatóereje volt. A líra át-meg áthatotta a magyar társadalmat minden időben, sokszor csak mozaikszerű ismereteink vannak erről, de nincs olyan korszak, ahol valamilyen formában szó ne volna a versről, a magyar dalról.

Impozáns népköltészetünk volt, a név szerint ismert költők művészetével kölcsönösen megtermékenyítették egymást, valóságos szimbiózisban éltek. Balassi, vagy Petőfi számos verse vált népdallá, de ők maguk is sűrűn merítettek a nép költészetéből. A magyar rímrendszer megalkotója, Rimay János használta először a –tép-nép rímpárt, amely valóságos kalandos pályát futott be, megjelent a Rákóczi-nótában – ami félhivatalos nemzeti himnusznak számított egy időben – onnan pedig Kölcseyhez került, és a jelenlegi himnuszunkban is megtalálható.

Sohasem volt mély cezúra hivatásos és amatőr költészet között a magyar kultúrában.

A magyar líra ezen egysége napjainkra már a múlté. Jelenleg van egy hivatásos költészetünk, amely nagyon eltérő kvalitású alkotókat tömörít. Utóbbiak zöme a neoavantgarde vagy a posztmodern címkével fémjelzett szemlélethez tartozik, sajátos szubkultúraként, beltenyészetként működik, a közönség széles rétegeivel protokolláris és életszerűtlen rendezvényeket leszámítva szinte semmiféle kapcsolata nincs.

Az olvasók nélküli irodalmi folyóiratok fénykora nálunk Aczél György korszakára esett, és akkor alakult ki a belterjes líra azon struktúrája is, amely többé-kevésbé napjainkban is tartja magát. Volt elkötelezett líra, valamint az ellenzékiség védjegyét magán viselő líra; utóbbi persze csak annyira, hogy „ontológiai” értelemben véve lehessen ellenzékről beszélni. Az útitárs, vagy hasonló minősítést nyert alkotók a három T égisze alatt jól megfértek a hivatalosan támogatott reprezentánsokkal; a szerkezet részét képezték a szocialista kultúra felsőbb régióinak álszent világában, messze jobb életkörülményeket élvezve, mint a kétkezi munkások zöme. Bizonyos értelemben a hivatalosan tűrt ellenzékiek egy része is kiváltságokat élvezett, érdekében állott a szituáció fenntartása.

Voltak országos, regionális és helyi költők, de ennek a hierarchiának az irodalmi minőséghez vajmi kevés köze volt, a kapcsolatrendszerben elfoglalt pozíciót fejezte ki. Ahogy a megjelenés is. A példányszám, a kiadvány minősége és kivitelének rangja is zömmel ezt testesítette meg. Megjelentek a kinevezett költők. Az irodalmi rangot leginkább a személyes és hivatalos csoporthoz tartozás után, annak belterjes törvényszerűségeit számon tartva lehetett megkaparintani, a közönség tetszése vagy nem tetszése mit sem számított, sőt sokkal gyakrabban bizonyult hátránynak, mint előnynek.

Kialakult és megszilárdult a kisszerűség sajátos értékszemlélete; a líra hagyományos formai és tartalmi elveinek parttalan tagadása, az önkényes egyéni szeszély piedesztálra emelése, a költői szabadság pszeudo-dimenziókba való terelése, a „belső utalásokra” támaszkodó szűk látókörű provincializmus normává tétele, a központozásnak, a helyesírásnak, a nyelvhelyességnek, sőt magának a nyelvnek a megerőszakolása.

Az értéktorzulás az irodalmi élet mélységeibe hatolt, kialakította önnön szabályait, etikettjét, protokollját, gyökeret eresztett, megcsontosodott; és mára már a tiszteletre méltóság jelmezét öltötte magára. Infrastruktúrájával, intézményrendszerével, nemzetközi kapcsolataival egyaránt a véglegesség érzetét igyekszik kelteni; mintha a magyar líra csak az ő esztétikája és értékrendszere mentén haladhatna tovább.

Az értékzavar helyenként már komikus formákat öltött, mintegy ab absurdum vitte önmagát. Helyenként más nemcsak arról beszélnek, hogy a rím, a metrum, a strófa, vagy a verses szöveg egyéb magától értetődő alkotóelemei váltak „túlhaladottá”, hanem arról is, hogy a líra hagyományos témái, a szerelem, a haza, a család „ma már” a lírához méltatlan, időszerűtlen témák, műveletlen és elmaradott embereknek valók. Ha az egymásnak ellentmondó kinyilatkoztatásokat egymás mellé tesszük, az derül ki belőlük, hogy a lírának talán egyáltalán nincs témája. Formája sincs.

Költő pedig az, akinek erről papírja van.

Talán az a legnevetségesebb, hogy időnként már olyanokat is írnak, hogy a versek szeretete, vagy maga az irodalom iránti elkötelezettség is „a dilettantizmus jele”. Ez aligha igényel kommentárt.

Természetesen nem tesszük magunkévá az ilyen alapállást. Legfőképpen azért nem, mert nemcsak az általa predesztinált forma és tartalom értékét vonjuk kétségbe, hanem a mögötte álló filozófiát is megkérdőjelezzük.

Még inkább kétségbe vonjuk a mögötte lappangó erkölcsöt; irodalom és költészet teljes társadalmi és etikai felelőtlenségének ki nem mondott eszméit, amelyek a költészetet és az irodalmat kisszerűségre, arisztokratizmusnak álcázott belterjes jelentéktelenségre, esetleg a nyelvvel folytatott üres játszadozásra determinálják.

Nem hisszük, hogy a XXI. század elején, amikor a világ a globalizáció kérdéskörével, annak rendkívüli, világra szóló problémáival néz farkasszemet, amikor a lokális kultúra jelentősége világszerte növekszik; amikor hazánk, Magyarország olyan súlyos helyzetben van, mint 1956 óta még soha; hogy most még mindig Heidegger vagy Wittgenstein filozófiai nézeteit, valamint a rájuk támaszkodó esztétikai felfogásokat kellene érvényben lévőknek tekintenünk. Azt gondolom, ezek valóban túlhaladottak.

Nem vagyunk a világba vetve, kezünkben tartjuk a sorsunkat, felelősséggel tartozunk hazánkért és a világért.

Nehéz helyzetben vagyunk, megkérdőjeleződött a jövőnk. Semmire sem megyünk a pesszimizmussal, a belenyugvással, a reménytelenséggel. Költők, írók, irodalmat szerető emberek vagyunk. Keats híres aforizmája szerint a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Erkölcsi felelősségünk teljes tudatában vagyunk, korántsem mindegy, mit hagyunk a következő nemzedékekre.

Úgy gondoljuk, elmúltak azok az idők, amikor az alkotók abba a hamis képzetbe ringathatták magukat, hogy a közönség feje felett átnézve, a publikumot figyelmen kívül hagyva jelentős műveket lehet létrehozni. Abban sem hiszünk, hogy a közönség kizárólag silány alkotásokat akar, ezt olyanok hangoztatják, akik hitvány művek előállítását végzik iparszerűen.

Nem hiszünk tömeg-és elitkultúra antinómiájában, legfőképpen pedig abban nem, hogy kizárólag az úgynevezett elitkultúra teremthet maradandó értéket. Tudatosan vállaljuk a populáris értékek szolgálatát, hiszen jól tudjuk az irodalomtörténetből, hogy az igazán jelentős újítások zöme mindig „alulról” érkezik az irodalomba. Számos mai fontos műfaj egykor megvetett, alacsonyrendű, populáris jelenségnek számított.

Nem tekintjük a líra teljes értékű eszközeinek az intertextualitást, a szövegtípusok (gyakran plagizáló) vegyítését, a nézőpontok és hangnemek öncélú váltogatását. Ezek silány pótszerek, sokszor a tehetség hiányát leplezik. Ahogy a szöveg üres relativizmusa is.

Semmiképpen se gondoljuk azt, hogy valami régit, elfeledettet hozunk vissza a „modern”, vagy a „posztmodern” helyébe. Mi az új képviselői vagyunk, ami – elődeinkkel ellentétben – szervesen kapcsolódik a magyar líra hagyományaihoz. Nem a régit akarjuk visszaállítani, hanem a régi eszköztár segítségével új, kifejező, gazdag és nagy hatású költészetet akarunk teremteni.

A magyar nyelv rendkívül kifejező, hallatlanul gazdag szavakban, fogalmakban, képekben és hangulatokban. Bármilyen verselésre alkalmas, sokkal inkább, mint a mai európai nyelvek többsége. Királyi adomány van a birtokunkban, a szépség kincsestára, ne játszadozzunk vele, hanem használjuk, amire való.

A magyar líra nem avult el, most is szükség van rá.

A vers sem avult el, a magyar verstan szabályai ma is érvényben vannak.

A líra hagyományos témái is élnek, ahogy él az ember. Érzelmeink, belső tartalmaink emberi mivoltunk legszemélyesebb territóriumát képezik, egyúttal közös világunkhoz, az emberiséghez való tartozásunk alapját is ezek adják. A személyesség éppen emiatt nem lehet parttalanul önkényes; a jó vers képes visszhangot verni embertársaink lelkében is.

A vers kötött szöveg, művészi formájában az érzelmi mélység és a tömörség nyelve. Alapja a ritmus, a szabályos váltakozás. Ahogy az életnek is. A vers önmagában az optimizmus, a túlélés, az élet folyamatosságának jelképe. A metrum az élet lüktetése, a verses szövegben a távlat, a további élet, a jövő lehetősége visszhangzik akkor is, ha nem hangsúlyozzuk a metrumot. Ezért nagyon nagy a verssel, illetve a művészi minőségű verses szöveggel, a lírával szembeni felelősségünk.

Magyarnak lenni nem szégyen, nem „túlhaladott” a magyar hazafiság nem avult el. Nagyobb szükség van rá most, mint bármikor. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy éppen nálunk, a mi országunkban eszkalálódhatnak elsőnek azok a problémák, amelyek a világ civilizációját fenyegetik. A magyar kultúra szerepe napjainkban felértékelődik, és mi a magyar kultúra elkötelezett tisztelői és művelői vagyunk.

A kapcsolatok egész hálózata létezett korábban a magyar líra és a közönség között. Most ez csírájában sem létezik.

Helyre fogjuk állítani.

Az Élő Magyar Líra Csarnoka összegyűjti és felkarolja a magyar líra mai értékeit, a Parnasszus pedig felmutatja a közönségnek napjaink értékes magyar amatőr költészetét. Pályázatokat fogunk kiírni, antológiákat és egyéni versesköteteket megjelentetni.

Ehhez kívánok minden kedves Szerkesztő Társamnak erőt, humorérzéket, egészséget, kitartást!

Pete László Miklós