Krisztus gyalog járt

Batthyány József gróf esztergomi érsek, hercegprímás 1790 körül hatlovas hintón érkezett Pest városába.

A leendő egyik magyar főváros akkor még kicsi, koszos és sáros, vidékies település volt, a mai hatalmas Pestet nemigen lehetett a láttára megjósolni. Nem volt ebben a városban egyetlen országos intézmény sem, de már voltak hazafiak, akik szerették volna előre mozdítani a nemzet csinosodását.

Ilyen hazafi volt a néhány év múlva a Martinovics-féle összeesküvés egyik igazgatójaként kivégzett Szentmarjay Ferenc. Kazinczy visszaemlékezésében ő volt a szép ifjú.

(Öten voltak 1795. május 20-án a kivégzettek. Kazinczy szerint az apát, a kapitány, a vicispán, a szép ifjú és a vak gróf, azaz Martinovics Ignác, Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc, gr. Sigray Jakab.)

Szentmarjay, a szép ifjú éppen Pest valamelyik sáros utcáján igyekezett a hajóhíd felé (állandó híd sem volt még akkor Pest és Buda között), hogy ügyes-bajos dolga intézése végett Budára átjusson, amikor elrobogott mellette – ugyancsak a hajóhíd felé az esztergomi érsek hatlovas hintaja.

Szentmarjay azonnal felismerte a hintót, ismerőse volt az érsek, akit kitűnő, de kissé elkényeztetett embernek tartott. Batthyány érsek úr a művészet legjelentősebb hazai támogatói közé tartozott, de a pompát és a kényelmet se vetette meg.

A szűk utcában a hintó kénytelen volt lassítani, sokan haladtak előtte. Szentmarjay elmosolyodott. Miért ne viccelje meg az érsek urat?

A hintő mellé lépett, megkocogtatta az ablakot, és harsány hangon, hogy az utca hallja, megjegyezte:

- Krisztus gyalog járt!

Érsek úr kihajolt az ablakon.

- Ő megtehette, mert egy ács fia volt, de az én apám Magyarország nádora, mit szólnának hozzá a népek?

Esőtánc

Tánc, tánc, esőtánc

Elázik a szoknyaránc,

Nyári felhőtánc.

——-

Felhő-égbolt sírva fakad,

Két nap óta egyre szakad

Szürke esőtánc.

——-

Tánc, tánc, esőtánc,

Rozsdás lesz a régi lánc

Szürke esőtánc.

——-

Vizes dézsát toltak hegyre,

Kilyukadt, és szakad egyre

Sáros esőtánc.

—–

Tánc, tánc, esőtánc,

Vízből és ködből a sánc

Vak pocsolyatánc.

——–

Záporozó vizes nóta

Hallik tegnap este óta

Kopogtatótánc.

—-

Tánc, tánc, esőtánc

Felhőn dúdol a finánc,

Ugrós békatánc.

——–

Fent bozontos felhőtábor,

Lent keserves szürke zápor

Ezertócsatánc.

——–

Tánc, tánc, esőtánc

Nyíló pipitér,

Bármilyen soká is tartott,

Hamar

Véget ér.

———

Az ifjú Nyár panaszra megy

Fűhöz, fához kap,

Mire panaszát elmondta,

Kisütött

A Nap.

——–

Tánc, tánc,

Nyári tánc,

Az eső eláll,

De a sok eső-kesergő

Tovább sírdogál.

——-

Jönni fog még

Fagy

És eső

Tán nem is kevés;

A bajt sose ők okozzák,

Csak a csüggedés.

Szőke nő zűrben az űrben - 120.

SZÁZHUSZADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

- A mikor kérdésére?

- Igen, Karen. Azonnal meghatározom, mikor tűnt el a feljegyzésekből a hajó közepére vonatkozó teljes dokumentáció.

- A hajó máris megmondja.

- Nem hinném. Eddig sem tudott mondani semmit, mert az információkat törölték.

Helmut a vezérlőpulthoz ült, a szőke nő várakozott.

Ed Philips is közelebb lépett.

- Hogy a csudába’ törölhették? – kérdezte.

Helmut semmit sem felelt, a munkájába mélyedt. Karen fejébe azonban valami szöget ütött.

- Azt hiszem, a hogyan kérdésénél talán még fontosabb a miért – mondta csendesen.

Helmut csalódottan állt fel.

- Semmire se jutottam! – bosszankodott. – Az adatok a hajó önálló időszámítása alapján vannak megadva. Fogalmam sincs, hogyan kellene azt a normál időszámítással egybevetni.

Karen elmosolyodott. Ez aligha lehet probléma.

- Kapitány a hajónak! Képes vagy-e átkonvertálni a BB-58 UNS Rodney önálló időszámítását?

„Hajó a kapitánynak! Természetesen! A csatahajó önálló időszámításának kezelőprogramja a birtokomban van. Az is lehetséges, hogy az ott szereplő adatokat valamilyen ismert dátumhoz viszonyítom.”

- Remek! – csapott le Karen. – Helmut, kérlek, add meg azt az időpontot, amikortól a hajó időszámításából hiányoznak a központi objektumra vonatkozó adatok!

- Mi sem egyszerűbb! – vágta rá az ifjabbik Schellenberg. – De ne számítsatok áttörésre! Az időpont, amikortól a napi leltár következetesen kihagyja a vizsgált területet: harmadik év, hetvenkettedik nap.

Fanyarul elmosolyodott, és felnézett.

- Erre varrjatok gombot! Mit lehet ezzel kezdeni?

Karen újra elmosolyodott.

- Kapitány a hajónak! Kérem a BB-58 UNS Rodney saját időszámítása következő időpontjának konvertálását: harmadik év, hetvenkettedik nap. A hozzá viszonyítandó esemény dátumát nem tudom napra pontosan megadni, de a programjaid kiszámíthatják.

„Hajó a kapitánynak! Természetesen, amennyiben nyilvános, sajtóban dokumentált eseményről van szó. Kérem az esemény megnevezését!”

Helmut és Ed csodálkozva néztek.

- Miről van itt szó, Karen? – kérdezte Pjilips.

Karen nem sokat tétovázott:

- Kapitány a hajónak! Megnevezem az eseményt: Dúvad Williams admirális állítólagos öngyilkossága.

A két férfi döbbenten nézett a szőke nőre.

- Karen, te tudsz valamit? – kérdezte Philips.

- Mit kellene tudnom, Ed?

- Nem is tudom…

Hallgattak. Karen Bozchana Kadlecikova az egyik oldalszekrényhez lépett, italt és poharat vett elő, és mindhármuknak töltött.

- Azt gondolom, – kezdte, és felemelte a poharát. – hogy mindannyiunknak össze kell tartanunk. Nemj tudom, mibe keveredtünk, de az a gyanúm, hogy sokkal nagyobb darázsfészek lapul a markunk alatt, mint gondolnánk. Tehát – higgadtan körbejártatta a tekintetét, és mindkét férfit alaposan végigmérte. – ha bármelyikőtök tud valamit, közölje, mert mindhármunk élete múlhat rajta.

Egyik férfi sem felelt, de mindkettő elsápadt.

- Néhány hónappal ezelőtt, – folytatta a szőke nő. – de az is lehet, hogy kevesebb idő telt el azóta, ugyanezen a hajón utaztam, szintén két férfi társaságában. Mindketten tudtak sok olyat, amit én nem. Egyik sem volt őszinte. Mindhárman bajba kerültünk miatta – még egyszer alaposan végigjáratta rajtuk a tekintetét, mindkettőnek a szemébe nézett. – Halljam, ti tudtok-e bármi olyat, amit esetleg közösen is tudnunk kellene?

Egyik sem válaszolt, de a szemüket se sütötték le.

- Nem hiszem, hogy bármi biztosat tudnék – kezdte Helmut. – Legfeljebb annyit, amit apám mesélt a Nagy Lázadásról. Ő akkor egy olyan bolygón élt, ami a Földhöz tartozott, földi adminisztráció irányította. Ott az embereknek akkor az volt a véleményük, hogy Dúvad Williams admirális meggyilkolták.

- Én is így tudom, – mondta Ed Philips. – legfeljebb annyit tudnék hozzátenni, hogy az általam hallott hírek szerint nemcsak az admirális, hanem a teljes törzskara is gyilkosság áldozata lett. Ismertem egyszer egy nőt, aki Williams egyik tisztjének volt a dédunokája. A dédapját Richard Dodson őrnagynak hívták, és a nő azt mondta, szőrén-szálán eltűnt nagyjából akkor, amikor híre jött az admirális halálának. Többé soha senki nem látta, a családtagok hiába nyomoztak utána, a legkisebb információra sem sikerült szert tenniük.

- Hm – sóhajtott Karen.

„Hajó a kapitánynak! Mivel a csatahajó fegyverzetének aktiválása megindult, néhány óra múlva ön egy rendkívül ütőképes hadihajóraj vezénylő parancsnoka lesz. Korábban már céloztam is erre. Ezért mostantól azt javaslom, használja az „admirális” megszólítást, Karen Bozchana Kadlecikova.”

Karen ingerült arcot vágott.

- Kapitány a hajónak! Nem tulajdonítok a megszólításnak különösebb jelentőséget.

„Hajó az admirálisnak! A harckészültségi parancs-dokumentáció, illetve az esetleg az egyes fegyverekrendszerekbe beépített, számunkra ismeretlen önvédelmi, önmegsemmisítő vagy egyéb mechanizmusok szempontjából sokkal előnyösebb lenne az új megszólítás használata, Karen Bozchana Kadlecikova admirális. Ez a BB-58 UNS Rodney számítógépének javaslata. Magam a szabályzat rendkívüli rangemelkedési eseményekkel foglalkozó záradékainak feltörésével ezennel hivatalosan admirálissá nyilvánítom önt, hogy elkerüljük a csatahajó berendezéseivel kapcsolatban esetleg felmerülő nehézségeket. Önt a csatahajó földi illetőségű admirálisnak fogja számon tartani, és egészen biztos, hogy ebben az esetben semmiféle nehézséget nem támaszt a jövőben semmivel kapcsolatban!

Karen megadta magát.

- Rendben van! Admirális a hajónak! A korábbi kérdésemre várom a választ!

„Hajó az admirálisnak! Ön a Földre visszatérve is, hivatalosan is a kínai flotta admirálisának tekintheti magát, Karen Bozchana Kadlecikova!”

Nevetséges. Árva szót sem gagyog kínaiul. Egyetlen írásjelet sem ismer. De jobb tudomásul venni. Vajon visszajut valaha a Földre? Lesz ennek a kinevezésnek bárhol, bármilyen jelentősége?

- Admirális a hajónak! Várom a választ a korábbi kérdésemre!

„Hajó az admirálisnak! Természetesen, de előbb meg kellett oldani a felmerült adminisztrációs problémát.”

Helmut Schellenberg kajánul elmosolyodott, Ed Philips meg csaknem fel is nevetett. Az adminisztráció az emberi civilizáció elkerülhetetlennek tűnő kísérójelensége, a jelek szerint kiirthatatlan, és követi a homo sapienst mindenüvé.

- Admirális a hajónak! Várom a választ a korábbi kérdésemre!

„Hajó az admirálisnak! Megtörtént a kért időpont konvertálása. A konvertálás a következő eredményre vezetett:

A BB-58 UNS Rodney csatahajó saját időszámítása szerinti „harmadik év, hetvenkettedik nap” időpont az érvényben lévő földi időszámítás szerint 2434. november 18-ának felel meg.”

Karen csalódott képet vágott. Ez így semmit sem mond. Mit kezdjen vele?

- Admirális a hajónak! Ez nem elég, kérem az időpont egybevetését a korábban említett eseménnyel!

„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! Dúvad Williams admirális öngyilkosságának időpontja a sajtó szerint 2434. november 18. A két időpont teljesen egybeesik, admirális.”

Karen szinte egykedvűen bólintott. A két férfi döbbenten nézett rá.

- Mi folyik itt, Karen? – tört ki Helmutból.

Folytatása következik

A szabad akaratról - XX.

Miután megvizsgáltuk, mit nem tekinthetünk szabad akaratnak; illetőleg azt is, miféle ismérvek alapján kell a szabad akarat lényegét megfogalmaznunk, lássuk; az emberi gondolkodás köréből honnan nyerhetünk, illetve honnan nem nyerhetünk további új szempontokat a szabad akaratra vonatkozóan.

A szabad akarat lényegéről a pszichológia aligha világosít fel bennünket. “Kant óta természetesen van saját ismeretelméletünk, másrészt mégiscsak ott van a pszichológia, amelyik természettudományos egzaktságra tart igényt, s így a szellem általános alaptudománya akar lenni. Abban a reményünkben azonban, hogy eljutunk a valódi racionalitáshoz, azaz tényleges belátásra teszünk szert, mint mindenütt, itt is csalódtunk. A pszichológusok egyáltalán nem veszik észre, hogy tudományos teljesítményeikben egyáltalán nem jutnak közelebb önmagukhoz, mint tevékenykedő tudóshoz, sem saját életkörnyezetükhöz. Nem veszik észre, hogy önmagukat eleve szükségszerűen mint környezetük és történelmi idejük közösségivé vált emberét tételezik fel, márcsak azáltal is, hogy a mindenki számára érvényes magánvaló igazságot akarják eltalálni. A pszichológia — objektivizmusa következtében — egyáltalán nem tudja a lelket saját lényegi értelmében szóhozjuttatni, nem jut szóhoz az Én, aki cselekszik és szenved…Egyre érezhetőbbé válik, hogy mennyire reformra szorul a pszichológia, csupán azt nem értik meg, hogy objektivizmusa miatt mondott csődöt, hogy egyáltalán nem közelíti meg a szellem tulajdonképpeni lényegét…éppolyan kevéssé igazi pszichológia, mint ahogyan az erkölcsstatisztika, a maga nem kevésbé értékes ismereteivel, nem erkölcstudomány.” (HUSSERL, E. 1972: 361-362.)

A pszichológia tudománya tehát — természetéből adódóan — “egyáltalán nem közelíti meg a szellem tulajdonképpeni lényegét”. Amellett, hogy számos hasznos részismeretet szolgáltat(hat) a számunkra, “objektivizmusa következtében” — amely olyan módszert eredményez, ami vizsgálandó, elszigetelt “objektumként”, “kívülről” szeretné szemlélni az emberi lelket — eleve alkalmatlan rá, hogy a szabad akaratról tájékoztasson bennünket, mivel az csak az ember és a világ egységének oldaláról szemlélhető. A szabad akarat tételezése tehát a pszichológiában nem lehet a vizsgálat eredménye akkor, ha a vizsgálat filozófiai kiindulópontja a szabad akarat létezését nem teszi lehetővé. Egy, a determinált embert kimondva-kimondatlanul előfeltételező pszichológia csakis az ember determináltságát állapíthatja meg. Nemcsak arról van szó, hogy prekoncepciózus-e egy tudományos pszichológiai irányzat, hanem arról, a világegyetemet jellemző alapvető tényszerűségről — amelyről a modern fizika kapcsán, a kvantummechanikáról szólván már beszéltünk — hogy a megfigyelés ténye eleve befolyásolja a megfigyelés eredményét. A szabad akarat következtetésére tehát csakis olyan pszichológiai vizsgálódás juthat, amelynek eleve olyan az alapállása, amely a szabad akarat létezését megengedi. Ha tehát egy pszichológiai vizsgálat a szabad akarat létezését tagadja vagy kizárja, abból semmi egyéb következtetést nem vonhatunk le, mint azt, hogy az illető vizsgálódás már előzetes alapelveiben vagy hipotéziseiben is tagadta vagy kizárta a szabad akarat létezését. A vizsgálódás eredményét ezért semmi esetre sem foghatjuk fel úgy, mint ami a szabad akarat létezését bizonyítja vagy kizárja. Ebből látható, hogy a szabad akarat létezése nem a pszichológiának, hanem csakis a filozófiának képezheti tárgyát.

Van-e olyan pszichológiai irányzat, amelyről elmondhatjuk, hogy elméleti hipotéziseiben megengedi a szabad akarat létezését? Igen, ilyen az úgynevezett humanista pszichológia. “A humanisták…akik aláhúzzák az ember képességét a tudatos ítéletalkotásra és az intencionális cselekvésre, határozottan állítják, hogy az egyének — saját szabad választásuk révén — maguk határozzák meg, mivé legyenek.” (BANDURA, A. 1978: 344.) Emellett általában ugyanezt mondja a New Age-pszichológia számtalan irányzata, amely — bár a világ és az ember kartéziánus racionalista felfogásától helyenként igen messzire rugaszkodott — a szkeptikusok dühödt vádjai ellenére korántsem szélhámosságon, hanem helyenként nagyon is elmélyült kutatásokon alapul. Ebből sem vonhatunk le azonban semmiféle következtetését, mert — mint láttuk — a szabad akarat léte vagy nem léte a pszichológia vizsgálódási területén kívül esik. A pszichológia tehát alapjában alkalmatlan arra, hogy a szabad akarat mibenlétét feltárja. Igazából az emberi szellem és az emberi lényeg mibenlétéről sem képes információt szolgáltatni. Vizsgálati területe egy szűk terrénum, ahonnan emberi mivoltunknak csupán alsó határait fogalmazhatja meg, a felső határok a számára mindig elérhetetlenek lesznek.

Hol is vannak emberi mivoltunk és gyakorlati emberi lehetőségeink határai? 1953-ban a Duke University munkatársának, J. B. Rhine-nak néhány dolgozatát követően az érdeklődés homlokterébe került az úgynevezett ESP (extrasensory percepcion = érzékelésen kívüli érzékelés; Rhine terminus technicusa). A körülötte támadt óriási viták azóta sem ültek el. Egyesek “fantasztikumnak”, “szélhámosságnak” tekintik; és még csak tudomást sem hajlandók venni róla, mások kutatóintézeteket állítanak fel a vizsgálatára. Hol van az igazság? A világ minden jelentős katonai hatalma köztudottan kutatta és kutatja, mint minden másból, a különleges emberi tulajdonságokból is fegyvert igyekszik kovácsolni; és ezzel egyidőben a világ képzett szkeptikusai és képzetlen kételkedői durva lejárató hecckampányokat szerveznek azok ellen az emberek ellen, akik azt állítják magukról, hogy ESP-tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezek gyakran valóban a türelmünket keményen próbára tevő szélhámosok és sarlatánok; de nem különbek a szkeptikusok sem, mert ők meg “elvből” utasítják el az ESP minden lehetőségét.

Mi képezi az elutasítás elvi alapját? A tapasztalat és az okság elve. Ma már az iskolás gyerekek többsége is tudja, mi a meteor, de valamikor a Francia Akadémia felvilágosodott gőggel nyilatkoztatta ki, hogy kövek nem hullanak az égből. Az elutasítás alapját akkor is a tapasztalat és az okság elve képezte — amelyekről fentebb már szót ejtettünk. Hogy hol vannak emberi mivoltunk és gyakorlati emberi lehetőségeink határai, azt talán sohasem fogjuk megtudni. Valószínűleg sokkal tágabb terrénumot töltenek be annál, mint azt most gondoljuk; de biztosan nem találhatók Ember és Isten összetévesztésében; és még kevésbé a reménytelenségben meg az önmagáért való szkepticizmusban.

A szkepticizmusról azonban nem árt még néhány szót szólnunk. A “szkeptikus” eredetileg egy ógörög filozófiai irányzat neve volt, amely arról híresült el, hogy — míg maga semmit sem állított — igyekezett romba dönteni a többi irányzat gondolatait. “A szkeptikusok állandóan azzal foglalkoztak, hogy megcáfolják a többi filozófiai szekta valamennyi dogmáját anélkül, hogy ők maguk dogmatikus módon bármit is kijelentettek volna. Tevékenységük arra korlátozódott, hogy előadják és bemutassák a többiek tanítását, ám ők maguk semmit sem jelentettek ki határozottan, még azt sem, hogy semmit sem jelentenek ki határozottan. Ily módon még álláspontjuk meghatározatlan voltát is tagadták az olyan kijelentéseikkel, amilyen például ez: “Semmit sem határozunk meg” — hiszen ha bármit is meghatároztak volna, ezzel determinálták volna saját álláspontjukat.” (DIOGENÉSZ LAERTIOSZ: Híres filozófusok élete. IX. könyv. )

Könnyen belátható, hogy az ilyen filozófiai hozzáállás — és köznapi viselkedés — amellett, hogy etikailag súlyosan kifogásolható, hatásaiban csakis negatív és romboló lehet. A szkeptikusok ellen még Kant is ingerülten fakad ki: “Kezdetben a dogmatikusok alatt, despotikus volt a metafizika uralma. De mert a törvényhozás még magán viselte a régi barbárság nyomait, ezért a belső háborúságok apránként teljes anarchiává változtatták át e hatalmat, és a szkeptikusok — ezek a nomádfélék, akik mindennemű állandó földműveléstől irtóznak — időről időre lerombolták a polgári szövetkezést.” (KANT, I. 1995: 20.)

A szkeptikus tehát afféle “szellemi nomád”, aki irtózik az “állandó földműveléstől” — az eredeti gondolatok fáradságos megalkotásától és kifejtésétől. A metafora igen találó: amilyen parazitái voltak a letelepült népeknek Dzsingisz kán vad, csak rablásra, gyilkolásra képes, de alkotni nem tudó martalócai; éppolyan élősködője az önálló gondolatnak a szeptikus. A “nem” — aminek kimondása gyakran az emberi méltóság jele — a szkeptikus szájában csak fontoskodó és akadékoskodó csacsogás. Mindig “a passzív többséget” képviseli, mindig “elvből ellenez”, — de soha semmit nem állít; hiszen nem válaszol, csak szajkózza ugyanazt, mint a nagy gonddal tanított kanári. Ezért aztán a dolog természete szerint a szkeptikus véleménye “megcáfolhatatlan” és “megdönthetetlen”. “Egy szkeptikust éppoly kevéssé lehet megcáfolni, mint “bebizonyítani” az igazság létét. A szkeptikust, ha faktikusan, az igazság tagadásának módján van, nem is szükséges megcáfolni. Ha a szkeptikus van, és ebben a létben megértette önmagát, akkor az öngyilkosság kétségbeesésében kioltotta a jelenvalólétet és vele az igazságot. Az igazság a maga szükségszerűségében nem bizonyítható, mivel a jelenvalólét önmagát nem vetheti alá bizonyítási eljárásnak. Amennyire nincs kimutatva, hogy vannak “örök igazságok”, ugyanúgy nincs kimutatva az, hogy valaha is “volt” (es gibt, es “gegeben” hat) “valódi” szkeptikus — amint azt a szkeptikusok cáfolatai vállalkozásuk ellenére alapjában véve hiszik. Talán gyakrabban voltak szkeptikusok, mint ahányszor a “szkepticizmus” lerohanására tett ártalmatlan formális-dialektikus kísérletek hajlandók voltak őket tudomásul venni.” (HEIDEGGER, M. 1989: 399.)

A szkeptikus “megcáfolásának” lehetetlensége azonban korántsem jelenti azt, hogy a szkeptikusnak bármikor is igaza lenne. Az önmagában vett szkepticizmus filozófiai értelemben parttalan, etikai értelemben pedig tarthatatlan helyzet; aki önmagát a valamiben való “nemhit” alapján fogalmazza meg, nemcsak szabad akaratáról mond le, mások szellemi kirablásának bűncselekményét is megkísérli, mert a rá hallgató emberek szétfoszlott hitükért, eloszlatott “illúzióikért” cserébe csak a Nihilt kapják. Mert a szkepticizmus alapvetésében téves: egy hit értéke nem abban áll, hogy a szkeptikus által “valóságosnak” minősített dimenzióval mennyire esik egybe, nem is abban, hogy mennyire “bizonyítható”; hanem csakis abban, mennyire áll összhangban az emberi lényeggel; és ezáltal mekkora életerőt, élnitudást és élniakarást nyújt a rá támaszkodó embereknek.

Az 1850-es évek történettudománya kategorikusan tagadta Trója létezését, és a homéroszi eposzokat hiteltelennek, “fikciónak” minősítette. A Homéroszt szerető emberiség fütyült a tudományos vaskalapok véleményére, mert mindig is tudta, hogy Trója létezett. Priamosz és Hektór városának neve olyan mélyen beleégette magát az emberiség kultúrájába, hogy a nevét nem véletlenül őrizte a kollektív emberi emlékezet. Szóba sem jöhetett, hogy a létét megtagadják. Szkepticizmusok, szkeptikusok jöhettek és mehettek, Trója az emberiség közös kincse maradt, és az emberiség sohasem mondott le róla. Ezáltal a szkepticizmus ebben a témában viszonylag kevés kárt tudott okozni. Amikor aztán a “műkedvelő” címkével ellátott — bár archeológiai diplomával rendelkező — autodidakta nyelvzseni, Heinrich Schliemann kutatásai nyomán bebizonyosodott, hogy Trója mégiscsak létezett, a szkepticizmus nagy dohogva, kénytelen-kelletlen elhallgatott ugyan, de a vereségét máig nem emésztette meg: még mindig hallatszanak olyan hangok, amelyek megpróbálják kétségbe vonni nemcsak Schliemann szakmai hozzáértését, hanem az emberi tisztességét is. Nem véletlenül, hiszen Schliemann “bűne” a szkepticizmus szemszögéből nézve megbocsáthatatlan: volt bátorsága összedönteni egy olyan “szilárd”, “logikus és megalapozott” történetírói konstrukciót, amelynek létrejötte érdekében a fantázia és a humor “fertőzésével” szemben általában nagymértékben immunis szobatudósok nemzedékei kotlottak az íróasztaluknál éjt nappallá téve, egyik középszerű tanulmányt körmölve a másik után.

Hogy micsoda végzetes erkölcsi károkat okozhat a szkepticizmus, arra a leghíresebb és legjobb példa Don Marcelino de Sautuolának, az altamirai barlangfestmények felfedezőjének története. A korabeli tudósok “elvből” nem fogadták el, hogy a csodálatos barlangfestmények a “primitív ősembertől” származhatnak. Az altamirai barlangban található műalkotások eredetiségét az akkor uralgó “tudományos elméletek” nevében elvetették anélkül, hogy a barlangot egyetlen komolyabb vizsgálatra méltatták volna. Olyan helyzet alakult ki, amely a szkepticizmusra mélységesen jellemző: absztrakt “elvek” álltak szemben az egyéni tisztességgel. Don Marcelino ellen az “elméleti” gőgjükben felfuvalkodott, tökkelütött szkeptikusok ritka alpári rágalomhadjáratot indítottak: meghurcolták, a becsületébe gázoltak; csalónak, hamisítónak, szélhámosnak kiáltották ki.

Ma olvasva elképesztő, hogy a bölcs tudomány minő ostoba érvekkel “bizonyította”, hogy Altamira hamisítvány, Sautuola pedig csaló. A megtámadottat kiközösítették, felhergelték ellene a közvéleményt; nemcsak azt tették lehetetlenné, hogy a vádak ellen védekezzék, hanem gyakorlatilag a válaszadás lehetőségét is megvonták tőle. Tették ezt a mindenkori szkepticizmusra annyira jellemző módon: míg a megrágalmazott emberileg ellehetetlenült, a rágalmazók “erkölcsi értelemben tiszták” maradhattak.

Amikor — évekkel Don Marcelino halála után — újabb őskori barlangok felfedezése kétségtelenné tette, hogy létezett őskori művészet, és hogy Altamira festményei nem hamisítványok; a tudomány esze helyrebillent: az a ritka eset fordult elő, hogy a szkeptikusok egyikében mégis volt annyi erkölcsi tartás, hogy megpróbáljon elégtételt szolgáltatni a felfedező emlékének. A francia Émile Cartailhac professzor — Don Marcelino legbőszebb támadóinak egyike — megírta híressé vált cikkét Mea culpa d’un sceptique — Egy szkeptikus meakulpája (bűnbánata) címmel. Szép és becsületes írás volt, de már semmit nem segíthetett azon, hogy mégiscsak sikerült tönkretenni egy becsületes ember életét.

Az önmagában vett szkepticizmus — mert erkölcsi tőke nélkül vonja “magától értetődően” kétségbe mások munkájának értékét és az általa általánosan elfogadottnak vélt tudományos vagy filozófiai nézetektől eltérően nyilatkozók emberi tisztességét — mindenképpen kártékony. Akkor is, ha éppen a “jó oldalon” áll. Absztrakt, gyakran kellően át nem gondolt “elveket” szegez szembe személyesen vállalt kiállásokkal, mindig egyenlőtlen helyzeteket teremt; eljárásának módszerei az egykori inkvizíciós eljárásra emlékeztetnek. Az önmagában vett tagadás a szabad akarat jellemzője nem lehet; a szabad akarat természetének az felel meg, ha egy állítással egy másik állítást szegez szembe.

Folytatása következik.

Pajkos július

Játszik a júliusunk, kora őszt felidézni szeretne;

Hűvös hajnalokon ömlik a kósza eső.

Játssza az őszt hosszan, s megelégeli aztán;

Felszikrázik a Nap; s újra csak elkomorul.

——-

Játszik a még kamasz emberiség is a földi világgal;

Mint a cudar gazda, s tán nem okul sohasem.

Isten Létet adott a világnak, nem nyereséget;

Isteni terv sohasem hajhászik profitot.

——-

Pajkos július! Adj meleget, lesz még zivatar: sok;

Rossz, koravén napokon fázik az önbizalom.

Heti részlet - II.

Íme a következő részlet.

Nemrég itt tartottam:

—————-

”

Chateau De Vaux, Melun közelében, 1664. december 12. csütörtök

A kastély előtt udvar: a cour d’honneur pompája ezen a napon a kezdődő tél miatt nem tudott teljes, káprázatos mivoltában érvényesülni, de a hatását így sem tévesztette el. A hintóban ülő férfi meglepetten felkiáltott, amikor rájött, hová hozták.

A kastélya! Az otthona! Amit ő építtetett temérdek költséggel. Az építész Louis Le Vau volt, a kert tervezője pedig nem más, mint a nagy André Le Nôtre.

A férfi nagyot sóhajtott. Elnézte a szabályos formájú virágágyások, az úgynevezett tükröket. Szép ez ilyenkor, télelő idején is; tavaszra váró tündérkert. Vagy: kivégzésre váró elítélt. A férfi elsápadt. Vajon Lajos képes lenne erre? Igen, Lajos erre is képes, ahogy minden másra; a hatalma megvan hozzá. Miért hozatta ide? Gúnyolni akarja? Amikor a Bastille-ba vitték, azt mondták neki, soha az életben többé nem láthatja a kastélyát, mert ez nem más, mint az ő ostoba fennhéjázásának, királyán túltenni akaró mérhetetlen gőgjének a szimbóluma.

Szép ez a kert. Több falut romboltak le akkoriban, hogy ez a csoda létrejöhessen. Hatalmas tájrendezés történt, talán sehol másutt nem tettek még egy kert megalkotása érdekében ilyet. És mi haszna? Kié lesz? Ki fog gyönyörködni benne?

Ahogy kinyitották az ajtót, és ő kilépett az udvarra, nem is annyira a palotája homlokzatában gyönyörködött, inkább azt leste, várakozik-e valahol a hóhér. Vagy vannak-e bárhol más, kivégzésre utaló előkészületek.

Nem. Sehol. Se hóhér, se egyéb előkészületek. Akkor miért hozták ide? Valami megalázó szertartásra készülnek?

Az ötven lovas egyelőre nem szállt le a nyeregből. A férfi elnézte őket. Királykék köpönyegszerű pelerin, elöl jókora kereszt, arany szegélyű fekete kalap, combközépig érő csizma. Muskétások a királyi testőrségből. Lajos személyesen hozatta ide. Vajon mit akar?

- Jöjjön, uram!

Egy tiszt lépett mellé. A férfi csendesen követte. Mögötte néhány muskétás is leszállt a trónról, és besoroltak mögéjük.

Végül is; olyan, mintha kísérete volna. Nincs megkötözve, nincs a karján bilincs, nem a nyakánál fogva rángatják, nem ütik-verik, nem sütöttek az arcára billogot. Egyelőre.

A bejárathoz vezető hosszú úton haladt, a tiszt fél lépéssel előtte, a katonák kissé lemaradva. Közeledett a harmonikus arányú, hatalmas épület. Magán kastélynak valóban nagynak tűnik, de hány nagyúr rendelkezik ennél nagyobb várral? És azok ráadásul erődítmények, megrakva ágyúkkal¸a Fronde idején némelyik igencsak borsot tört a királyi csapatok orra alá. Ezt a kastélyt a legelfogultabb ellenség sem nevezné erődnek, mert nem az. A védelem szempontjainak nem felel meg, néhány ágyúlövés romba döntené. A vizesárok sem a védelmet szolgálja.

Jobbról is, balról is két-két egymással szimmetrikus, lépcsőzetesen előreugró szárny. Hogy is nevezik ezeket az építészek? Megvan: rizalitok. A homlokzat síkjából előre ugró épületrész. Azért alkalmazzák, hogy a hosszú homloksort függőlegesen tagolják, ezzel élénkítve az épület optikai hatását. Mesteri ötlet, szereti a rizalitokat. Ez akkor is gyönyörű. Még akkor is, ha másé lesz.

A középső rizaliton a kastély főkapuja. Mögötte kupolaszerű tetővel fedett díszterem, a tetején kecses kiskupolával fedett kisded oszlopos kilátó. Ő építtette. Akárkié is lesz, valahol mindig az övé marad. Amíg csak áll.

Talán odabent várakozik a hóhér? Perverz ötlet, de a királytól kitelik. Mindegy, gyerünk, nézzünk vele szembe.

Végigmentek a sétányon, be a vaskapun, át a hídon. A férfi látta, hogy a kis tó vízéből zavaros, békanyálas pocsolya lett, a víz tele hulladékkal. Nemigen gondozhatták.

A lépcsőn és a nagyteremben végig muskétások. A férfi gyanút fogott. Lajos itt volna? Személyesen? Lehetetlen! Akkor, azon az estélyen Franciaország királya megfogadta, hogy soha többé be nem teszi ide a lábát. Mennyi ideje? Három év? Harminc? Háromszáz?

Ha itt van, legalább nem a díszteremben trónol nagy sereg tányérnyaló között. Van, amikor nincs értelme az efféle teátrális aktusnak, bármennyire is kedveli az ilyesmit Lajos.

Tovább vezették, végig a folyosókon. Már sejtette, hová tartanak. Az egyik kis dolgozószobába, ahol három-négy vendéget is fogadhat a kastély ura. Valóságos miniszalon.

Talán Colbert? Nem valószínű. Az intendáns nem szereti a ceremóniákat, ő sokkal egyszerűbben intézi a dolgokat. Valószínűleg valamelyik új udvari csillag, akit nem ismer. Az évek során bárki feltolakodhatott az uborkafára.

Egy muskétás kinyitotta előtte az ajtót, és a férfi belépett. Aztán hátrahőkölt.

A ki íróasztal túlsó oldalán, magas, trónnak beillő karosszékben ült Franciaország királya. Lajos. E néven tizennegyedik.

Néma csönd volt. Légy szárnya se rezdült, és Nicholas Fouquet, a francia pénzügyek egykori fejedelme csodálkozva nézett az uralkodóra.

A muskétások tapintatosan távoztak. Rajtuk kívül senki sem volt a szobában. Ketten maradtak.

Az ötvenedik évében járó Nicholas Fouquet, néhány évvel korábban még a francia királyság nagyhatalmú pénzügyi atyaistene alaposan szemügyre vette Franciaország huszonhat esztendős királyát.

Lajos megemberesedett. Változatlanul elegáns, jóképű, roppant vonzó férfi. Amilyen Nero volt az uralkodásának kezdetén.

Lajos király is alaposan megszemlélte hajdani pénzügyminiszterét. Az utolsó embert, aki az ő teljhatalmát kétségbe merte és kétségbe is tudta vonni.

Ez Nicholas Fouquet. A legnagyobb élő államférfiak egyike. Mégsem vár rá itt karrier, mégsem lehet használni semmire, mert nem hagyta, hogy a király uralkodjon felette. Kiszámított rendetlenséget teremtett a pénzügyek terén, rajta kívül senki sem volt képes átlátni a káoszon. Buknia kellett.

Nicholas Fouquet. Ötvenedik évében jár, bár nem látszik annyira idősnek. Egyszerű, de méregdrága öltözet. Bársony? Selyem? Alighanem manapság már inkább bársony. Nyilván a legkitűnőbb fajtából. Ha bíborszínű volna, királyi köntösnek is megfelelne.

A termete semmit sem változott. Ugyanaz a magas, szikár, kisfiús alkat; a keskeny arcon huncut mosoly, állandóan a lélek mélyéről jövő, amolyan filozofikus jókedv látszata, de amúgy tökéletesen kiismerhetetlen tekintet. Amiről a hatalmasok mindig azt érzik, hogy Fouquet éppen a szemük közé nevet.

Ezen Lajos egy pillanatra elgondolkodott.

Vajon valóban a szeme közé nevet?

Nem, valószínűleg nem. Fouquet nem filozófus. Félig-meddig sem az. Nicholas Fouquet közönséges csaló, szélhámos és sikkasztó. A legrosszabb fajtából. Gazdagabb merészelt lenni a királyánál. Vagy ami még rosszabb: eltűrte, talán még élvezte is, hogy fél tőle a királya.

Lobot vetett a csend. Ugrásra készülve kongott, robbanással fenyegetett.

Lajos király nem bírta tovább az ólmos feszültséget.

- Üdvözlöm, Monsieur Fouquet – leheletnyi, finom fővetéssel köszöntötte az egykori nagyurat. – Kérem, foglaljon helyet. – és az egyszerű támlás székre mutatott magával szemben.

Fouquet válaszul mélyen meghajolt, és kissé nehézkesen leült a székre. Lajos előbb elmosolyodott, aztán kissé csalódottan vette észre, hogy nem érzi magát fölényben attól, hogy felülről nézhet a másikra.

- Gondolom, nem bánja, – mondta szertartásosan. – hogy éppen itt beszélgetünk.

- Nem, felség.

- Hogy van, Monsieur Fouquet?

Fouquet arcán türelmetlen kifejezés futott végig.

- Az ön huszonkét pojácából álló különbírósága örökös száműzetésre ítélt, felség – felelte visszafojtott indulattal. – A hírek szerint ön, hogy nagyvonalú és kegyes uralkodónak látsszon a nép szemében, ezt örökös fogságra változtatta. Gondolom, most azt várja tőlem, hogy megköszönjem.”

——–

Mához egy hétre érkezik az újabb részlet.

Borús nyári nap

Bús fellegek

Feszengenek

Morogva;

Még nincsenek a Nyár tüzéhez

Szokva.

——-

(Esik eső

Nyakló nélkül,

Konokul;

Több lesz a sár,

Ebből sok rokon

Okul.)

——–

Felhő fakad

Zápor szakad

Zokogva;

A vén Nap most

A fellegfodrok

Foglya.

——–

(Szorul rajtunk

A vén Idő

Satuja;

Egyszer végleg eltakar

Egy skatulya.)

———

A vérmes hőség

Félreállt

Dohogva;

És duzzog,

Mint egy elfelejtett

Dogma.

——–

(Posztszapiensz

Poszthumánról

Hadovál;

Mégse jön

A posztmodernre

Poszthalál.)

——-

Most nem fiús

A július

Magánya;

Tán titkot rejt

Mint vén hegy

Néma

Árnya.

——–

(Lehet flancos

A ház és

A kútkáva;

Mégse lesz

Énekesmadár

A páva.)

——-

Most sír a Nyár,

Tán látja már

Mivé lett;

Hogy lassan

Elfogy,

Múlik,

Mint az

Élet.

——-

(Ha főbankár

Balhézik

A restiben;

Világgá

Ordítozzák

Az Estiben.)

———

Így lesz a por,

Mint annyiszor

Ma röggé;

Csupán az Élet

Élhet

Majd

Örökké.

Magyar Mese - mesepályázat

Lassan a végére érek. Ma vagy holnap. Nagy munka volt, hiszen több száz szerző sok száz mesét küldött.

A pályázat honlapja:

http://www.mesepalyazat.hu/

A zsűrizésük mindenképpen különleges élmény. A díjkiosztón mindenképpen megkérdezem majd a többi zsűritagot; kíváncsi vagyok, hogy a kollégák számára is hasonló élmény volt-e, mint nekem.

A színvonalra igazán nem lehet panasz; nagyon sok kiváló írás érkezett – az átlagnívó mérhetetlenül magasabb, mint bármely eddigi pályázaton, ahol volt szerencsém részt venni a bírálatban.

(Más kérdés: láttam én már olyan pályázatot, ahol a nyertesek is gyengébbek voltak az itteni középmezőnynél, de erről csitt.)

A Szerzők között akad néhány ismerős is – meg sok olyan, amelyik remélhetőleg hamarosan ismertté válik; mert varázslatosan szépen írnak.

A sok mesét olvasva lehetetlen volt nem elgondolkodnom azon: milyen végtelenül sokféle lehetőség is van a magyar népmese jelenhez való adaptálására; hányféle új mesetípust is lehet a magyar népmese nyomán kialakítani. A pályázók alkotásai valóságos kaleidoszkópot nyújtanak ezekből.

A mese, a történet a legfontosabb dolgok egyike a világon. Emberi és nemzeti identitásunk egyik megvesztegethetetlen őre.

A mai világban élő gyerekek jelentős része mesehiányban szenved. Ezt a pedagógusoknál jobban senki sem érzi, senki sem látja. Egyre több olyan fiatal van, aki középiskolás korára sem tanul meg lényegében olvasni sem. Évről évre látom, hogyan növekszik az analfabéták és a funkcionális analfabéták száma.

Még több az érzelmi analfabéta, aki lényegében semmire sem alkalmas. Nyomaszt a tudat, hogy ez a nyomorult generáció micsoda ballaszttal vág neki az életnek. Nem hiszem, hogy bármikor létezett ebben az országban ekkora fenéksúly. Képződött egy pokolian veszélyes, egyre nagyobb számú csőcselék, amelynek tagjai semmiféle normális emberi munkavégzésre vagy együttélésre nem alkalmasak. Semminek nem befogadói, és az erőszakon, illetve a szexualitás legalpáribb változatán kívül semmire sem fogékonyak.

Nyomkodják a mobiljukat, ami náluk lényegében zseb butító készülékként üzemel; örökösen hallgatnak valami mosógépzúgáshoz hasonló silány, monoton, rossz zenét, és bambulnak – vagy éppen hőbörögnek – a világba. Anyagi értelemben véve a többségüknek – egyelőre még – nem lehet oka panaszra, herkentyűvel el vannak látva. Pénzzel is. Érzelmi téren azonban az állapotuk katasztrofális – még “beszűkültséget” említeni is eufemizmus.

Ha érzelmi téren ennyire ingerszegények, ismeretszerzésre sem alkalmasak. Nem is tudnak semmit. Kétszer kettő? Mikor született Petőfi? Ki volt Mátyás király? Mi a szén vegyjele? Hol van Bécs – vagy Budapest? Ilyesmit kár tőlük kérdezni.

Nem tesznek különbséget a tantárgyak közt – egyikből sem tudnak semmit…

Nem is érdekli őket semmi a fentebbiek kivételével. Nem nagyon tehet róla – a tévé nevelte fel.

——-

Ebben az országban ma hatalmas állami erőfeszítések kellenének komoly anyagi ráfordításokkal. Olvasóköröket kellene szervezni – meg sok egyéb kört, kit mi érdekel, hobbi, szakma, egyéb alapon – hogy a csavargástól, drogtól és a kocsmától elhódítsuk a fiataljainkat. Értelmes szabadidőt kellene szervezni, sőt a részvételre minden eszközzel ösztönözni. Vissza kellene őket nyerni…

A fenyegető katasztrófa a török és tatár dúlásaival azonos súlyú. Aligha ér rá megvárni az államadósságok sohanapján történő rendezését.

——-

Ezért is örülök, ha részt vehetek bármiben, ami ezen a téren jó célokat szolgál.

A pályázatot egy szál magánember, Bódai-Soós Judit Barátom kezdeményezte. Egymaga szervezte meg a nyilvánosságot, a zsűrit, a kiadót, a szponzorokat.

Bravó, Judit!

——-

A mesék a magyar nyelvterület minden részéből érkeztek: Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból – és az anyaország minden vidékéről. Budapestről a legkevesebb, de azért a fővárosból is akad néhány.

Felemelő élmény volt szembesülni velük. Mennyi szép, okosan és ügyesen megírt, bölcs mese; mennyi káprázatos nyelvi lelemény.

Jó olvasni őket.

Kacagott ránk a gyulai vár...

Kacagott ránk a vár,

Habár

Felhő fakadt,

Eső szakadt

S a fő-fényes

Majd’ Megpukkadt.

——–

Jelmezért a kazánházba,

Azután: “Megindulásba!”

Vastag bársony jelmezt veszek,

Flinta Zoli ma – én leszek…

——

Kacagott ránk a vár…

Sivár

Hőségre jött esély-leső

Csendesen szép nyári eső;

Zuhogott,

De amikor kellett volna,

Elfogyott…

———

Izgalom a kazánházban,

Lesz-e ma főzés a várban?

Mindegy: lesz vagy nem lesz étel,

Kezdődjék el a felvétel!

——–

Kacagott ránk a vár,

Este már

Károgott pár kerge varjú,

Volt interjú,

Csacsogás,

Végül megfőtt

A jó

Krumplipaprikás.

——–

Jött a “kegyes, szép publikum”,

És a vándorló teátrum

Őket maga után vitte

Sorra az összes terembe.

—–

Kacagott ránk a vár…

Ma már

Múlt lett a muris

Tegnap is;

S majd idővel lesz homályos,

Reszketeg;

Jó volt a várban tegnap

Veletek.

———

A közönség minket szeret,

Jön utánunk, fel-felnevet,

Nagyon közelről nézheti

A színészt, s megérintheti.

——–

Kacagott ránk a vár…

A gyulai vár,

S a komor falak

Ujjongása

Visszhangot vetett,

S a kaputorony

Harsogva

Nevetett.

———

Volt egyszer egy Calliope,

Sohasem válhat semmivé,

Van néhány garabonciás

Most is, ha kell előadás.

——-

Kacagott ránk a vár…

Nemdebár

Gyorsan főztünk

Borsot törtünk,

Gyorsan ettünk

Meleget;

Ordítozott a külvilág

Eleget.

——-

Köszönöm, hogy eljöttetek,

Hogy Nektek még üzenhetek,

Köszönöm, hogy itt voltatok,

Hogy cserben most sem hagytatok.

——-

Kacagott ránk a vár…

Habár

Eszti sáfrányszín ruhája

Egyelőre utoljára

Hozta úrnőjét a várba…

——-

Calliope ezüst árnya

Barátságunk örök szárnya;

Fiúk és Lányok, Gyerekek,

Jó volt – s most is jó Veletek!

——-

Kacagott ránk a vár…

Esőt könnyezett a nyár…

S mi e szép napon

Hallgatagon

Kiosontunk

A vészkijáraton.

——-

A Calliope tán megszűnt valaha,

Hülye politika

Agyonszorította;

De míg emléke

Lélegzik:

Létezik.

A Múlt velünk

Jövőre vár;

Miénk a Nyár,

S jövőre is

Kacag majd ránk

A gyulai vár.

Szőke nő zűrben az űrben - 119.

SZÁZTIZENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő a homlokát ráncolta.

- Kapitány a hajónak! Veszélyes lehet a csatahajó közepén található ismeretlen objektum?

„Hajó a kapitánynak. Mivel az ismeretlen objektum jelenleg egyetlen rendszeresített műszerrel nem vizsgálható, a vizsgálatokat gyakorlatilag elutasítja, és lehetetlenné teszi; nincs mód az esetleges veszélyességét meghatározni. A feltételezett veszély jellegéről, mértékéről, annak esetleges kiküszöbölhetőségéről adatok nem állnak rendelkezésre. Az objektumról rendelkezésre álló információk mennyisége jelen pillanatban zérus. Ezért nem javaslom, hogy a hajó emberi személyzetének bármelyik tagja is a BB-58 UNS Rodney fedélzetén tartózkodjon, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány.”

Karen elmosolyodott. Nem biztos, hogy az objektum valódi veszélyeket rejt magában, de jobb az óvatosság. Talán vissza kellene hívnia Helmutot.

Az ifjabbik Schellenberg mintha csak kitalálta volna a szőke nő gondolatát:

- Schellenberg hadnagy a kapitánynak! Körbejárom az objektumot, és adom az eredményét a képernyőre!

- Szükséges ez, – kérdezte Karen.

- Jobb lenne visszajönnöd, Helmut! – morogta Ed Philips.

Válaszul megjelent a panorámaképernyőn Helmut Scchellenberg szőke feje és vigyorgó arca.

- Figyeljetek, körbejárom az objektumot. Minden lehetséges vizsgálatot elvégeztettem közben, a folyosókon semmiféle ismert veszély nincs. Sugárzás sincs, rádióaktivitás sincs. Indulok!

Látszottak mögötte a csatahajó jól ismert válaszfalai. Karen az égvilágon semmi különöset sem tudott felfedezni, igazából még azt sem tudta, melyik fal rejti a rejtélyes objektumot.

Erre alighanem Helmut is rájöhetett.

- Schellenberg hadnagy a kapitánynak – kezdte. – Mutatok valamit!

Megkocogtatta a tőle balra található válaszfalat. Jól érzékelhető enyhe kongás hallatszott.

- Várjatok, felerősítem a hangot!

Most jóval tisztábban és némileg hangosabban kondult a zaj. Helmut többször is megkocogtatta.

- Megjegyeztétek?

- Igen, Helmut!

- Akkor most figyeljetek!

Megütögette a tőle jobbra található válaszfalat. Semmiféle kongó hang nem érkezett, a kocogtatás üresen koccant a falon.

- Figyeltetek? Megismétlem!

Újra megkocogtatta a falat, és az eredmény most is ugyanaz lett. A jobboldali válaszfal nem kongott.

- Úgy gondolom, – mondta Helmut. – hogy itt teljesen tömör fallal van dolgunk, ami akár 1-2 méteres, vagy még vastagabb is lehet.

- Előfordulhat, hogy az egész objektum tömör fal? – kérdezte Ed Philips.

Karen is meglepődött a kérdésen.

- Ennek mi értelme volna?

- Nem tudom, Karen, csak megkérdeztem.

- Nem is olyan értelmetlen ez a kérdés – morfondírozott Helmut Schellenberg. – Ha itt teljsen tömör falat építettek, annak nyoma van a hajó építéstörténeti feljegyzéseiben. Ezt minden hajó automatikusan vezeti, és csak speciális vizsgálatok számára hozzáférhetők.

- Hogyan tudjuk megállapítani, hogy teljesen tömör-e a fal?

- Legfeljebb valami komolyabb röntgenberendezés segítségével. Az viszont nem volna haszontalan, ha mintát vennénk a falból, és analizáltatnánk a számítógéppel.

Közbeszólt a könnyűcirkáló:

„Hajó a kapitánynak! A mintavétel már többszörösen megtörtént, a legénységünkhöz csatolt robotok hajtották végre. A minta analizálása azt mutatja, hogy a fal – legalábbis anank a számunkra egyelőre hozzáférhető külső rétege – semmiben sem különbözik a BB-58 UNS Rodney többi válaszfalának anyagától.”

Karen nagyot sóhajtott. Nesze semmi, fogd meg jól. Más irányban kell hát tapogatózni.

- Kapitány a hajónak! Hozzáférhetőek-e számodra a BB-58 UNS Rodney építéstörténeti feljegyzései?

Amíg a válaszra vártak, az ifjabbik Schellenberg megjegyezte:

- Én mégiscsak itt maradnék a csatahajón.

- Kapitány Schellenberg hadnagynak! Térj vissza azonnal, ez parancs!

- Jó, rendben, megyek!

„Hajó a kapitánynak! A BB-58 UNS Rodney építéstörténeti feljegyzései a konspirációnak köszönhetően teljes egészükben eljutottak hozzám, tanulmányozásukra készen állok!”

- Kapitány a hajónak! Az építéstörténeti feljegyzés minden olyan adatára szükség van, amely a vizsgált objektumra vonatkozik. Kérek erről összesített jelentést!

„Hajó a kapitánynak! A parancsot megértettem, végrehajtását megkezdem!”

- Végül is, – elmélkedett Ed Philips. – még az is lehet, hogy valóban teljesen tömör objektummal van dolgunk, talán egyszerűen befalazták.

Karen nem hitt ebben, de nem is válaszolt.

- Esetleg – folytatta Ed. – valami történhetett ott, aminek a nyomait el szerették volna tüntetni. Vagy valamit el akartak szigetelni, és azért falazták be. Tudok ilyen esetekről. Talán a befalazott tárgy, vagy bármi valóban veszélyes. Vagy az volt.

- Ha így van, megtudjuk az építéstörténeti feljegyzésekből.

Karennek eszébe jutott, hogy Robert az építéstörténeti feljegyzésekről is beszélt neki. Ezeket minden hajó teljesen automatikusan vezeti, az emberi személyzet nem látja, nem érzékeli, és nem tud beleavatkozni.

Bő öt perc elteltével visszatért a könnyűcirkáló fedélzetére Helmut Schellenberg. Karen őszintén örült neki. Bár nem hitte, hogy a különös objektum valódi, közvetlen veszélyt hordoz, mégis megkönnyebbült, hogy valamennyi társa újra itt van.

- A fogságunkba került robotok átprogramozása teljesen megtörtént, kapitány – jelentette vigyorogva Helmut. – A legtöbbjük harci robot, ismert típushoz tartoznak, csak néhány különlegesebb példány akad közöttük. A csatahajón szükséges minimálsi szolgálat ellátására bőven elegen vannak. Bekapcsolom őket a kommunikációba. Számozásuk ötvennel kezdődik.

Tett-vett néhány percig a vezérlőpultnál.

- Ami a fogolyteret illeti, – mondta aztán. – amiatt nem kell aggódnunk. Az ott őrzött emberek teljes és tökéletes ellátást kapnak akkor is, ha évekig nem nézünk feléjük. A szökés lehetetlen.

„Hajó a kapitánynak. A BB-58 UNS Rodney rendelkezésre bocsátott építéstörténeti feljegyzéseinek átvizsgálása megtörtént. A hajó építésének befejezésekor a vizsgált objektum helyén még semmiféle tömör fal nem volt, a terület a csatahajó integráns része volt, pontosan olyan helyiségekkel és berendezésekkel, mint az osztály többi csatahajója. Az építéstörténeti feljegyzések ezzel indulnak: tételesen számba veszik a hajó minden egyes elemét. Sajnos ezután semmiféle utalás nem található a feljegyzésekben arra nézve, mikor is történt a változtatás, milyen célból, és miért.”

Döbbenten hallgattak.

- Dehogynem! – kiáltott fel Helmut. – Legfeljebb kitörölték.

- Kitörölték?

- Igen, Karen, kitörölték. Az nem megy könnyen, de nem is lehetetlen. Lehet, hogy a miért és a hogyan problémájára nem derül egyhamar fényt, de a mikor kérdésre azonnal válaszolni fogunk!

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XIX.

Merőben más a helyzet az anyagelvű gondolkodással. A “történelmi szisztéma” Poszler György terminológiájában nyilván az emberi történelmet valamely oksági elv formájában megragadó, materialista vagy materialisztikus elven működő, a történeti fejlődésben linearitást vagy körkörösséget feltételező, ezért szükségszerűen determinisztikus nézetek és gondolatrendszerek csoportját jelenti. Ezek sok szempontból gátjai az emberi fejlődésnek. Egyrészt azért, mert az “anyag” korábbi filozófiai alapfeltevését, illetve a természetben megnyilvánuló okság elvét a modern természettudományok szétrombolták, ezért a materialisztikus elveket valló elképzelések jelenleg semmiféle természettudományos alappal nem rendelkeznek. Ezért filozófiai értelemben nagyon is kétséges, hogy az általuk, illetve a hatásuk alatt megfogalmazott, az emberre vagy az emberi társadalomra vonatkoztatott általánosítások mennyire érvényesek, vagy mennyire nem. Az érvényes vagy annak tűnő általánosítások esetében az is kérdéses, hogy az általuk megfogalmazott, és a társadalomban tömegesen elterjesztett vélekedések és tételszerűségek a társadalmi jelenségeknek minden esetben pusztán utólagos általánosításai-e, esetleg előidézői is. A kérdés egyáltalán nem akadémikus: egyes korok társadalomtudományi és társadalomelméleti eszméi nagyon is hatottak a kor társadalmára, akár “forradalmi ideológia” formájában, akár egyéb módon. A helyzet filozófiai értelemben véve pontosan ugyanaz, mint a modern kísérleti fizika esetében: a megfigyelő — a materialisztikus, oksági és determinisztikus elveket valló társadalomtudomány és gyakorlati filozófia — nem független a megfigyelés tárgyától — a társadalomtól — hanem annak integráns része, és megfigyeléseivel — elméleti általánosításával — annak életére állandó hatást gyakorol. Érvényes ez másodlagos formában is: a cselekvő egyén a tudomány és az arra épülő oktatás közvetítése révén ismeri az emberiség történetére és társadalmára vonatkozó tényeket; cselekvéseiben és gondolkodásában ezekre támaszkodik. Csakhogy az így az egyén felé közvetített történelem- és társadalomkép alól a természettudomány kihúzta a szőnyeget. A “könyörtelen” logika fenőkövén simára köszörült “történelmi mozgástörvények” lógnak a levegőben. “A döntő, hogy nem létezik természettörvény, és nem létezik történelemtörvény sem…A jövő az emberek és végül a milliárdnyi ember mindegyike elhatározásainak és tetteinek felelősségén nyugszik.” — írta Karl Jaspers.

A “törvények” alkotta logikai konstrukciók ezer ponton ütköznek a valósággal. Az, hogy manapság az ember régmúltját kutató tudományokban a bizalom világszerte megrendült, nyilvánvalóan erre vezethető vissza. A bizalomhiány csupa olyan területen mutatkozik, amely ezen tudományok filozófiai alapjait érinti. A történettudományok által megfogalmazott “általános fejlődéselvek” gyakran kényszerzubbonynak bizonyulnak, ha konkrét tényekre akarjuk őket “ráhúzni“. Az elmélet uralma a múlttal foglalkozó tudományok számos ágában szembeötlő: ha valamely tény az elmélet sarkalatos tételének ellentmondani látszik, annál rosszabb a ténynek. Emellett még mindig érvényesül a XX. században elharapózott “burkolt teremtéselméleti fundamentalista” gondolkodás; az a dogmatikus szemlélet, amely a teremtésnek a Bibliából kiszámítható dátuma rejtett pszichikus hatására arra törekszik, hogy a gyarapodó tények feszítő hatásával szemben az emberiség és az emberi civilizáció történetét minél rövidebbnek állítsa be. Ennel ellenére az “időmélység hátrálása” folyamatosnak mondható, bár nem tudománybeli és tudományközi konfliktusok nélkül. Egyáltalán nem bizonyos, hogy Földünkön az általunk ismert történeti fejlődés az egyetlen és kizárólagos, ezt csupán az “bizonyítja” hogy a régmúlttal foglalkozó tudományok előfeltételezik. Filozófiai értelemben véve és a téridőre vonatkozó természettudományos eredmények tükrében talán még az a tapasztalati tény sem tekinthető bizonyosságnak, hogy a múlt homogén, lezárult és végleges. Közeleg az idő, amikor a régmúlttal foglalkozó tudományok az összes rendelkezésükre álló tény és adat figyelembe vételével az emberi régmúlt egy gyökeresen új képét fogják elénk tárni. Addig azonban erre csak részben kerülhet sor, amíg e tudományok filozófiai alapvetése a kor szellemének megfelelően meg nem újul.

Ami a materialista alapú filozófiai gondolkodást illeti, amennyiben az emberiség számára gondolatbeli alternatívát kíván nyújtani, újra kell definiálnia önmagát; de nemcsak természetfilozófiai, hanem társadalomfilozófiai értelemben is. Az “egyetlen létező, anyagból fejlődött anyagi világban egyetlen véges anyagi lét” elvének mentén ez igencsak nehéz lesz. Nemcsak azért, mert amúgy sem teljes értékű világképét a természettudomány összedöntötte, hanem azért is, mert jelenlegi formájában minden materialista filozófia az emberi etikai távlatok hiányát hordozza, ezért mindig társadalmi katasztrófával fenyeget. Viszont — bár ez lehet, hogy meglepőnek tűnik — az “anyag”, a “lét” a “létezés” és az “élet” fogalmainak rugalmasabbá tételével a materialista filozófiai gondolkodás új szellemű öndefiníciója nem tűnik megvalósíthatatlannak. Csak első pillantásra lenne szabad csodálkozni azon, ha a materialista filozófiai gondolkodás a jövőben a keleti misztikus filozófiák köréből nyerne új ösztönzéseket, akár a modern fizika. A materializmus a modern világban Isten nélküli vallásként egzisztált, és nyilván így fog egzisztálni a jövőben is. Hogy a szabad akarat elvével össze lehet-e hangolni, az már olyan kérdés, amelyre nem ennek a tanulmánynak kell válaszolnia.

A mai tudomány felfedezéseinek fényében mindazonáltal nagyon súlyos tévedésnek tűnik egy konstruált fejlődési sorban az élettelent az élet, az anyagot a szellem elé helyezni. A világban az entrópián és a negentrópián alapuló folyamatok egymással éppen ellentétesek, az életnek az élettelenből történő keletkezése merő gondolati fikció, hiszen soha sehol senki sem bukkant még a természetben ennek nyomára, soha senkinek sem sikerült még bebizonyítania, hogy így keletkezett az élet. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy nem keletkezhetett volna így. Platón valamikor azt mondta, hogy a világot teremtő gondolat megelőzi a világ anyagi megjelenését. Ma ott tartunk, hogy a kutatások fényében a tiszta energia — a szellem — sokkal valóságosabbnak tűnik, mint a puszta anyag.

Azzal a megállapítással, hogy az egyed “még nem eszmélhetett rá emberileg értelmes vagy legalábbis elviselhető alternatíváira”, a benne foglalt általánosítás miatt kell vitába szállnunk. A szabad akarat lényege, hogy az egyén szabad választásán alapul. Elvileg bármikor létezhet olyan egyén, aki “még nem eszmélhetett rá emberileg értelmes vagy legalábbis elviselhető alternatíváira”, és olyan is, akire ez nem vonatkozik. Ha nem fogadjuk el a társadalomtudományokban tömegesen elterjedt, determinisztikus elveken nyugvó általánosítások érvényességét, az ilyen megállapítások azonnal hatályukat veszítik. Ha egy társadalomban csak egyetlen olyan egyén is létezik, aki képes filozófiai értelemben szabadon cselekedni, akkor abban a társadalomban effektíve a szabad akarat is létezik. A statisztikai szempontú “többségi elv” ebben a vonatkozásban érvénytelen; mert a szabad akarat, illetve az arról való lemondás között alapvető minőségi különbség van. Egy társadalomban akár egyetlen szabadon cselekvő ember is fenntarthatja a szabad akarat eszméjét. Ha azonban senki sem képes egy társadalomban szabadon cselekedni; az a társadalom emberi társadalomnak többé nem tekinthető, és nem is maradhat fent, azonnali és tökéletes pusztulásra van ítélve: a bioautomaták “emberi hangyabolyszerű” világa csak a science fiction világában létezhet; a valóságban a léte nem nyerhet időbeli kiterjedést, mert az emberi civilizáció minden lényeges ismérvét nélkülözi.

A szabad akarat hiányának jele (volna) a társadalom — és benne az összes egyén — tökéletes pesszimizmusa. “Ezek után mondhatják a “pozitív és kritikus” szellemek, hogy az új nemzedék kevésbé hiszékeny az előzőnél, s nem bízik sem a Világ jövőjében, sem tökéletesedésében. Gondolnak-e csupán arra, akik ilyesmiket írnak, vagy mondogatnak, hogy ha igazuk lenne, minden szellemi mozgás virtuálisan már meg is állt volna a Földön? Azt képzelik, hogy a fény, a reménység, a kimeríthetetlen jövő vonzása nélkül békésen folytatná körforgását az Élet? Tévedés. Talán a virágok és a gyümölcsök néhány esztendeig nőnének még merő szokásból. Ám a törzs el lenne vágva a gyökerétől. Életkedv nélkül még az anyagi energia csúcsán, félelemtől ösztökélve vagy közvetlen vágytól hajtva is hamarosan felhagyna az Emberiség avval, hogy olyan mű érdekében találjon fel valamit vagy alkosson, ami amúgy is pusztulásra van ítélve. És kiapadna fenntartó lendületének forrása, undorral vagy lázadva szétszóródna és porba hullana.” (TEILHARD DE CHARDIN)

Szabad akarat — és a vele járó öntudat, életerő és optimizmus — nélkül nem létezhet az emberiség.

Folytatása következik.

Én bennszülött vagyok...

Én bennszülött vagyok…

Akkor is,

Ha Itt a lét fanyar;

Álmom, reményem mind, mind, mind

Magyar…

———-

Én itthon szeretek…

Akkor is,

Ha másutt flancosabb,

A lelkem itthon lehet

Boldogabb.

——–

Anyám még így nevelt;

Akkor is,

Ha másutt más ragyog;

Itt élek, és a Múlttal

Egy vagyok.

——

Én bennszülött vagyok…

Az én világom örökké

Magyar,

E föld éltet,

S egyszer majd

Eltakar.

——–

Imádkozni,

Dalolni

Sírni kell;

S az emlék is

Magyarul énekel.

——-

Nem érdekel, ha más

A hazai

Hangszer helyett az

Idegen húrt

Reszeli;

És haladásnak képzeli.

——-

Én bennszülött vagyok;

Magyarul élek,

Halok.

——-

Kifakul a rét,

Keserű

Deja vu

Csóválja komor fejét;

Megszokott rossz álruháját

A vén silány fölveszi

S magát modernként

Ünnepelteti.

——-

Én bennszülött vagyok;

Magyarul szólok,

Vagy hallgatok.

———

Tévé recseg,

Felszín fecseg;

Piac-érték,

Szűken mérték,

Nézegessék, Önök kérték;

Család? Haza? Túlhaladott,

Új kalapot

Globalizált isten adott.

——–

Én bennszülött vagyok,

Sziréndalra

Nem sokat adok.

——-

Konzervatív vagyok,

Amikor minden cinikus ovális vigyor is

Liberális;

Szavakban legalábbis.

—-

Én bennszülött vagyok;

Vén idealista,

Nem alkudhatok.

——–

Mosógépzörej rossz fülekbe mászik,

Számos éretlen

Koravénnek látszik;

És virtuális vadkan

Dagonyázik.

——–

Én bennszülött vagyok;

S látom, hogy a Lét

Zavartan

Dadog.

——–

A dilettáns a Törvényt magyarázza,

A butaság

Önmagát

Koronázza;

A csiricsáré

Perspektívát

Koptat;

S a szikkadt elme

Fáradt bölcset

Oktat.

——–

Bennszülött vagyok,

Mindenből

Valóságost

Kapok.

——-

Terjed az ál,

A pszeudo,

A talmi;

S a vagyon azt hiszi,

Nem fog

Meghalni.

——-

Én bennszülött vagyok

Élni

Hétköznapi békében

Akarok.

——–

Ha végre béke

Rezdül;

Nem közvetetten,

Másokon keresztül,

De valóságosan;

És nincs megalkuvás,

A hamis történelem:

Árulás.

——–

Romanizál,

Globalizál

Sodor a Semmi árja,

Közeleg már

A Daráló

Szája;

Más nem állítja meg:

Csak szilárdan

Összekulcsolt

Kezek.

——-

Én bennszülött vagyok…

Akkor is,

Ha Itt a lét fanyar;

Álmom, reményem mind, mind, mind

Magyar…

——–

Bennszülött vagyok,

S maradok,

Míg a föld el nem takar:

Magyar.

Heti részlet - I.

Mostantól hetente teszek fel egy új részletet a készülő regényből. Mindig olyat, ami csak néhány napja íródott. Hosszabbakat, mint a legutóbbi, mert jogos volt az észrevétel, hogy a rövid mutatvány alapján nem sokra lehet jutni.

Íme:

——–

“Két óra múlva Mehmed Girej kán és kísérete elhagyta Isztambult. Úgy távoztak, ahogy érkeztek: csuklyás fekete köpönyegben, delik és lóra ültetett janicsárok kíséretében.

Brankovics György deák, az erdélyi fejedelem egyik Isztambulba küldött íródeákja a városkaputól nem messze különös lovascsapatot látott. Delik meg janicsárok – lóháton. Hát ez meg miféle szerzet? A janicsár bizony mindig is gyalogos katona volt, ők teszik a szultán legjobb gyalogságát, talán a török hadak legfőbb értékét. De lóra ültetve? Ugyan bolond egy ötlet! Akár a kecskepásztorok! Hát, ha ezekből lovasságot akarnak csinálni, világ csúfságává válik a janicsárság a harcmezőn! Isten adná, hogy úgy legyen!

Ekkor vette észre a deák a középen haladó, csuklyás fekete köpenyt viselő lovasokat. Hát azok? Talán dervisek? Nem, ahhoz túl jól ülnek a lovaikon. Akkor mifélék?

A lovasokból és az öltözetükből ugyan nem sokat látott, de annál inkább szemügyre vehette a lovaikat.

Kevés híja volt, hogy fel nem kiáltott a meglepetéstől.

Tatárok!

Azok a lovak összetéveszthetetlenek, és Brankovics György deák a nagy erdélyi tatárdúlás idején látott belőlük éppen eleget.

Tatárok!

De mi a markoláb oka lehet, hogy a tatárokat delik meg lóra ültetett janicsárok kísérik, és mi okból hordanak fekete köpönyeget?

Talán titkolni akarják, hogy tatárok jártak a városban? Hát ennek meg mi értelme van?

Brankovics György okos ember volt, azonnal megértette: az átkozott pogány a tatárokkal forral valamit, és nem akarja, hogy ezt bárki is megneszelje.

Fondorkodik az istenverte pogány. Télen.

Ugyan ki ellen?

Brankovicsnak ezen nem kellett sokat gondolkodnia.

Biztosan nem a távoli Perzsia pusztáira akarja küldeni a tatárokat Köprülü Ahmed nagyvezír.

Az sem valószínű, hogy a tengert úsztatná át velük, hogy Kandiában támadjanak a velenceiekre.

Talán a lengyel ellen?

Ezen néhány pillanatig töprengett.

Nem. Éppen a minap olvasta, hogy a tatárok egy része a lengyel pártját fogja a moszkovitákkal szemben, a többi meg a moszkovitákkal tart a lengyel ellenében.

Nem. Ott a tatárban nem bízik az oszmán félhold.

Hanem akkor ki ellen?

Tyű, a mindenit!

Brankovics György azonnal előkerítette Száva nevű horvát cimboráját. A fiatal pásztorlegény a múlt évben esett a török kezébe, Apafi fejedelem egyik embere váltotta ki a rabságból.

- Tudsz-e már törökül, Száva?

- Tudok, a fene essen beléjük!

- Íratok neked egy hamis parancsot az eszéki török várkapitányhoz, szerzek lovat és gúnyát, de tüstént indulnod kell.

A fiú nagyot nézett.

- Indulnom kell? Hová?

- Zrínyi Péter úrhoz. Szóbeli üzenetet viszel. Levelet nem írok, az csak elárulna. Jól jegyezd meg, amit mondok, Péter úr hálás lesz.

Már zárva voltak a kapuk, amikor fiatal futár lovagolt ki Isztambulból Drinápoly felé. A parancsnok az írást megnézve azonnal utat engedett a tejfelesszájú katonának.

- Allah óvjon!”

Zöld csend

A Csend

A Rend,

A zöld;

Fűszál hegyén mosolyog

A Föld.

———

Gazdasági növekedés?

Olcsó napkeltéhez kevés.

——–

Míg kék

Az ég,

Lehet;

A nagyvilág csendesen

Szeret.

———

Diktatúra vagy szavazás?

Vigyorgó Idő vermet ás.

——-

A Fény

Tömény

Világ;

Fényben Létet álmodik

Az ág.

——–

Globalizált darázsfészek?

A vén törvény talán részeg?

——–

Szerény

Erény

A Hit;

Alvó lelket igazságra

Nyit.

——–

Adó, bank és jövedelem;

Fűszál hegyén a kegyelem.

——–

A Csend

A Rend

A zöld;

Fáradt lelket reménységgel

Tölt.

—–

A halál az Élet legfeneke;

Újjászületni: ébenfekete.

——-

A politika?

Isten léha barma,

Fehér szeretne lenni,

Ámde

Barna.

——-

Csinos

Piros

A vér;

Szép életre nyugalom

A bér.

——

A Csend

A Rend,

A zöld;

Műanyagra zsongó nyelvet

Ölt.

—–

Papírdollár vizet fakaszt?

Az égre szivárványt akaszt?

——-

Falon

Nejlon

Kosár;

Istent átkozza ki a

Néma sár.

——-

Modern világ: suta vénség;

A nagy vagyon: nagy szegénység.

——-

A Csend

A Rend,

A zöld;

Van Élet, amíg nonprofit

A Föld.

Helyzetjelentés

Végre újra írom.

Nemrég itt tartottam:

———–

“A Mészáros felfigyelt.

Akárki is, rá vadászik. Személyes ellensége lenne? Esetleg valami ügyfél rokona? Bosszú? Lehetetlen.

Nem. Akárki is, nem rá vadászik, hanem csak az idegenre. Akiről nem is sejti, hogy kicsoda.

A Mészáros csak alig lassított. Jönnek mögötte. Kopognak a léptek. Hamarosan gyorsítani fognak, és valahonnan majd előbukkan egy újabb üldöző. Az a céljuk, hogy ő egyre nagyobb pánikba essen, végül pedig hisztérikusan rohanva próbáljon menekülni.

Vajon hányan vannak?

Már hozzászokott a sötétséghez, és hiúzszeme volt. Buta brávók, én is ugyanazt a mesterséget űzöm.

Vajon hányan vannak? Ez roppant fontos kérdés volt, hiszen itt nem babra megy a játék. A Mészáros előre kémlelt, és megnyugvással állapította meg, hogy előtte hosszabb, viszonylag egyenes szakasza húzódik az utcának, és egyik oldalról sem ásítozik semmiféle mellékutca. Akkor pedig nem lehetnek olyan sokan. Legfeljebb ketten a sarkában, ketten vagy hárman pedig előtte, a gondosan kialakított kelepcében. Ha bárhol mellékutca lenne, a banda néhány tagjának ott kellene lappangania.

A mögötte haladó léptek érzékelhetően gyorsítottak, ami azt jelentette, hogy már nem lehet nagyon messze a kelepce.

Valamelyik kapualjból fognak előugrani perceken belül. Talán nem kellene kivárni, hiszen ezeknek hiába magyarázna.

Más járókelő sehol. A firenzeiek bizonyára tudják, hogy ez ilyenkor veszélyes környék, csak az idegenek kerülhetnek bajba.

A Mészáros szaporábban kezdte szedni a lábát, ügyelve, hogy kellő zajt csapjon, pedig gyakorlatilag helyben járt. Ellenőrizte a fegyvereit. Két töltött pisztoly a kabát ujjaiban. Rövid csövű, alapvetően pontatlan jószágok, de közvetlen közelről halálosak. Lovassági karabély a hátán, a hóna alatt lehetett előhúzni. Egy tőr, egy rapír, valamint egy, a török handzsárhoz hasonló széles pengéjű, gyilkos kard. Bal keze ügyében hárítótőr. Az övében dobótőrök. Alaposan fel volt fegyverkezve.

A háta mögött gyanútlanul közeledtek a lépések. Elővette a handzsárt, és ügyesen a csuklójára kötötte a fegyver szíját. A pisztolyokat a két tenyere közelébe húzta. Egy másodperc alatt elő tudja őket rántani. Pillanatok alatt felkészült az összecsapásra.”

Létünk nyara

Kívül a hőség,

Meg a pénz,

És belül: mi magunk,

Fut az Idő, telik a Lét

Virágzik a Nyarunk.

——–

Kívül a pletyka, média,

Irigy politika,

A sültreális szürkeség,

És belül a Csoda.

———

A külsőt nyálkás, rossz burok

Rongyos bőre fedi,

Rabszolga itt a nyár, a Pénz

Szolgálni engedi.

——–

Celeb-majmok hordája kint,

És műanyag a lét,

S a bottal járó vén Idő,

Csóválja a fejét.

——-

Létünk nyara most meg-megáll,

Utána majd szalad,

Fentről tekintve minden Nyár

Csak néhány pillanat.

——–

Csak önmagával azonos

A boldog pillanat,

S nem számít, hogy belőle is

Emlék – konzerv – marad.

——-

A Lét mindig csak Pillanat,

Apró hullámfodor,

Magába zár, körbe ölel,

S amíg él, vándorol.

——–

Rohan velünk mindenhová

Az örök Pillanat,

A végén az öreg Semmi

Majd menedéket ad.

Szőke nő zűrben az űrben - 118.

SZÁZTIZENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő egy pillanatig tanácstalanul állt. Közben Ed Philips felkelt a vezérlőpulttól, egy kissé kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

- Mi a csuda lehet ott, Ed?

A férfi tanácstalanul tárta szét a karját.

- Pontosan annyit tudok róla, mint te, Karen. Csaknem pontosan a csatahajó közepén található.

Karen Bozchana Kadlecikova torka kissé elszorult. Agya határozottan vészt jelzett. Mire bukkantak? Vagy mibe botlottak bele?

- Kapitány a hajónak! Miféle objektum található a BB-58 UNS Rodney közepén?

„Hajó a kapitánynak! A csatahajó előzetesen megadott tervrajzán az illető objektumnak nyoma sincs. Saját méréseink ott használaton kívüli, részben üreges teret mutatnak. A konspiráció kifejlesztése nyomán kapott tervrajzon pedig ez a megjelölés található:

Terra incognita.”

Ismeretlen terület.

Karen nagyot sóhajtott. Semmivel sem lettek okosabbak.

- Kapitány a hajónak? Miféle eszközeink vannak arra, hogy felderítsük a szóban forgó objektumot?

„Hajó a kapitánynak. A megjelölt teret erőtér védi. A BB-58 UNS Rodney fedélzetén található radaok és egyén berendezések nem képesek róla információt szolgáltatni. Saját fedélzetünkön található egy meglehetősen fejlett és nagy erejű, kínai gyártmányú szárazföldi térfelderítő röntgen berendezés. Ez elvben talán képes lehet arra, hogy a vizsgált objektum belsejéről információkat szolgáltasson.”

A szőke nő egy pillanatig gondolkodott.

- Kapitány a hajónak! A röntgen berendezést át tudjuk vinni a BB-58 UNS Rodney fedélzetére?

„Hajó a kapitánynak. A szárazföldi térfelderítő röntgen berendezés elvben bárhová telepíthető, de elsősorban szárazföldi felderítési feladatokra tervezték. Lánctalpas hordozójárművel mobilizálható. A berendezés és a hordozójármű méretei azonban nem teszik arra alkalmassá, hogy a BB-58 UNS Rodney fedélzetén az ottani szűk folyosókon keresztül megközelítse a felderítendő objektumot.”

Karen le volt sújtva. A röntgenberendezés a jelek szerint használhatatlan. Akkor hogyan deríti ki, hogy mit rejthet a csatahajó középpontja?

- Talán hagyjuk figyelmen kívül? – kérdezte Ed.

- Úgy érted, hogy ne foglalkozzunk vele?

- Persze, hogy úgy értem. Tegyük a dolgunkat tovább, akármi rejtőzik ott, eddig is jól megvolt, ezután is meglesz.

Az újfabbik Schellenberg is hallhatta Ed Philips kijelentését. A hangszóróból hallatszott erőteljes tiltakozása:

- Ed, én más véleményen vagyok. Az a micsoda valamiféle alaktalan, fel nem deríthető veszélyt hordozhat a számunkra. Én igenis tudni akarom, hogy mi a fene lappang ott. Nem tudnék nyugodtan aludni, ha folytzon azon kellene töprengenem, miféle fenyegetés rejtőzik itt, és mikor fog váratlanul a nyakunkba zúdulni.

Ed Philips erre semmit sem válaszolt.

- Átmenjünk? – kérdezte tőle Karen.

- Mit tudom én, – rántott egyet a vállán a férfi. – én nem javallom. Szerintem Helmut is jöjjön vissza.

Na, nem! Karen Bozchana Kadlecikova álla akaratosan megfeszült. Ilyen könynen azért nem hátrálunk meg előtte, akármi is rejlik ott.

- Kapitány a hajónak. Személyesen ellenőrzöm a tárgyalt objektumot. Kérek, mindent kövess el a személyi védelmem érdekében.

Mindenki meglepődött a gyors válaszon:

„Hajó a kapitánynak. Az ön odamenetele határozottan ellenjavallt, Karen Bozchana Kadlevikova kapitány. Nem javaslom. Tovább megyek: javaslom Ed Philips hadnagy indítványának elfogadását. Javaslom, rendelje vissza a könnyűcirkáló fedélzetére Helmut Schellenberg hadnagyot mindaddig, amíg megnyugtató válasszal nem rendelkezünk a vizsgált objektum mibdenlétére, vagy amíg a veszélytelenségéről minden szempontból meg nem győződünk.”

Karen meglepődve bámult a vezérlőpultra.

Valóban veszélyes lenne az a „valami”?

Neki pedig már van egy tökéletesen fantasztikus elképzelése arról, mit is rejt a csatahajó közepe.

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XVIII.

A szabad akarat gondolata a különféle késő-ókori pogány filozófiai irányzatokkal — például a sztoikusokkal és a helyenként végletes fatalizmust hirdető gnosztikusokkal — szemben álló ókeresztény filozófiából ered. A Decius-féle keresztényüldözés során vértanúhalált halt Órigenész (kb. 185 — kb. 254.) a keresztény bölcseletet az újplatonizmus gondolatkörének hatása alatt alapozta meg. Hatalmas életművének java része elveszett, legfontosabb értekezése, a Peri arkhón (Az alapelvekről) azonban megmaradt. Órigenész “…azt tartotta, hogy az isteni gondviselés (vagyis az isteni előretudás) nem oka az ember cselekedeteinek, amelyeket teljes szabadságban visz véghez, s amelyekért felelős. (ELIADE, M. 1998: III/44.)

Órigenész szerint a lelkek szabad akaratukból, de isteni gondviselés irányítása alatt folytatják az élet “zarándokútját”, ami végül Isten közelébe vezet. Az élet egyetemes drámája voltaképpen átmenet az együgyűségből a misztikus tudásba az Isten felé tartó lélek megpróbáltatásain keresztül. A megváltás nem egyéb, mint az őseredeti tökéletességhez való, de magasabb rendű állapotban, romolhatatlanul történő visszatérés (apokatasztaszisz = minden dolgok helyreállítása). A tökéletes keresztény megismerheti Istent, és a szeretet révén egyesülhet vele. Órigenész nem vetette el az eredendő bűn fogalmát — valószínűleg Cyprianus (200-258) állította először, hogy a gyerekek megkeresztelése azért szükséges, mert eltörli az eredendő bűnt — de úgy vélte, hogy “…az eredendő bűn következtében a lélek nem veszítette el a jó és rossz közötti választás szabadságát.” (ELIADE, M. 1998: III/41.)

A test büntetés ugyan, de egyben az az eszköz is, amely segít a lélek felemelkedni, és amely által Isten önmagát feltárja. Órigenész ellenfelei gyakran vetették a szemére, hogy fenntartja a lélekvándorlásnak az ókeresztény teológiában addigra már elvetett tanát, de ebben nem volt igazuk, Órigenész azt tartotta, hogy a lélek minden világban csak egyszer testesül meg. Az ókeresztény teológia a kereszténység államvallássá tételének korában tért át az ember szabadságát nem gátoló isteni előretudás elvéről az eleve elrendelés dogmájára. Mediolanum (Milánó) híres püspöke, Ambrosius (Szent Ambrus) oksági kapcsolatot tételezett Jézus szeplőtelen fogantatása, illetve azon gondolat között, hogy az eredendő bűn a nemi egyesülés révén adódik tovább — “mint egy nemi betegség” (PELIKAN, J. 1971: 300.) Egy lépés volt ez azon úton, amelyen a keresztény egyház abszurd módon kétségbe vonta az emberi szexualitás értékét; és a szexualitás köré kiépített bűntudat-komplexussal arra kényszerített minden egyes keresztény embert, hogy filozófiai értelemben bizonyos mértékig megtagadja saját szüleit és önnön fogantatását.

Szent Ágoston ama meggyőződése, hogy a nemi vágy és a nemiség minden megnyilvánulása természetétől fogva rossz, sarkalatos egyházi hagyománnyá lett. A kérdéshez az egyház bizonyos értelemben még mindig ennek a nagy, de ebben a kérdésben súlyosan tévedő tanítónak a szellemében viszonyul.

Az eleve elrendelés fogalma szintén az Ambrosius által személyesen keresztény hitre térített Augustinustól (Szent Ágoston) származik. Augustinus a következőképpen határozta meg az eleve elrendelést: “Isten eljövendő alkotásainak önmaga általi megszervezése, amelyet nem lehet sem megtéveszteni, sem megváltoztatni.” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/44.) Ezt a tételt Augustinus az isteni kegyelem téziséből vezeti le, ami szerinte Isten szabadsága arra, hogy bármilyen kényszer nélkül cselekedjék. A tökéletes eleve elrendelés azonban megkérdőjelezi a bűn fogalmát, és kétségbe vonja a keresztény univerzalizmust, amely szerint Isten minden ember üdvét óhajtja. Ezért Augustinus arra kényszerült, hogy a pogány fatalizmussal és az eretnek manicheizmussal szemben bizonyos mértékig megvédje az emberi szabadság és felelősség elvét. De az eleve elrendelés és a szabad akarat egyetlen gondolatrendszerbe történő összevonása a formális logika értelmében fából vaskarika.

Ráadásul Szent Ágoston jócskán elvetette a sulykot még azzal is, amikor azt az őrültséget állította, hogy a kereszteletlenül meghalt kisgyermekek az örök kárhozatra vettetnek. Hogy Ágoston tanai mennyire ellentmondásosak, jelzik a nagy XX. századi katolikus teológus, Claude Tresmontant szavai: “Ágoston megvédte a manicheizmussal szemben az emberi szabadságot és felelősséget …Az eredendő bűnnek azt az ábrázolását, amit Ágoston az utókorra hagyott, nem illetheti-e ugyanilyen bírálat? …Az első emberrel, mondja Szent Ágoston, az emberiség a testiségben fölvette a bűn szokását. Nem materialista felfogása-e ez a bűn örökletességének, fizikai, következésképp még determinista felfogás is? Nem a biológia nehezedik az emberre, és a bűn a születő kisgyereknek nem a szöveteibe vagy a lelkiségébe van beírva. A bűn örökségét a gyermek kapja a neveléssel…azokkal a mentális formákkal és erkölcsi sémákkal, amelyeket majd elfogad. A kereszteletlenül meghalt gyerekek elkárhozásának borzalmas ágostoni elmélete azt mutatja, hogy még az egyház legnagyobb szellemei, legnagyobb tudósai sem mentesek valamiféle kétes ambivalenciától …Tizenhat évszázada hordozzuk az egyházban Szent Ágoston nagyságának és gyengéinek gyümölcseit és súlyát.” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/45.)

400-ban érkezett Rómába Pelagius, a hajthatatlanul szigorú erkölcseiről és óriási műveltségéről híres idős brit szerzetes. Tanai és az Ágoston követőivel folytatott vitái — magával Szent Ágostonnal Pelagius személyesen sohasem találkozott — hatalmas visszhangot keltettek. Pelagius szerint az embernek szabad akarata van, ezért minden cselekedetéért egyedül felelős. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy jót cselekedjen. Elutasította azt, hogy Ádám utódai automatikusan osztoznának az eredendő bűnben. Amennyiben eredendő bűn létezik, más a státusza: “Ha a bűn velünk született, nem akaratlagos, ha akaratlagos, nem velünk született” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/44.) Ezért a gyermekek megkeresztelésének nem az a célja, hogy lemossuk róluk az eredendő bűnt, hanem az, hogy a gyermeket Krisztus révén megszenteljük. Az isteni kegyelem Istennek a Törvény, de leginkább Jézus Krisztus általi megnyilatkozásaiban, illetve az emberi természet jóra való hajlandóságában áll.

Pelagius teológiája szerint az erény gyakorlása által bármelyik keresztény elérheti az üdvösséget, az ember tehát saját boldogulásának kovácsa. Pelagius tanai hatalmas érdeklődést keltettek, és óriási vitákat kavartak. A korabeli zsinatok hol elítélték, hol meg ártatlannak nyilvánították. A tanítványok tovább is vitték a pelagiánizmust. Főleg Pelagius legnagyobb tehetségű követője, Coelestinus. A vele vitatkozó Milánói Pál szerint: “…azt tartotta, hogy Ádám halandónak teremtetett és akkor is meghalt volna, ha nem vétkezik; hogy bűnének kárvallottja egyedül Ádám, és egyáltalában nem az egész emberiség a maga teljességében; hogy a gyermekek ugyanabban a helyzetben vannak, mint Ádám a bűnbeesés előtt; ráadásul pedig, hogy Jézus Krisztus előtt is léteztek tökéletesen tiszta, teljesen bűntelen emberek.” (idézi: ELIADE, M. 1998: III/54.)

Pelagius tanainak sorsa előre látható volt. Olyan teológiai felfogást képviselt, amely a később megszilárdult egyházi dogmarendszernél sokkal optimistább és emberibb volt, az a tétele azonban, hogy a szabad akaratából következetesen jót cselekvő ember maga is képes elérni az üdvösséget, alapjaiban kérdőjelezte meg az egyház mint egyetemes intézmény létére vonatkozó legfontosabb dogmát: hogy az anyaszentegyházon kívül nem létezik üdvösség. Ezt a Konstantin óta közigazgatási funkciókat is — anyakönyvezés, esketés, temetés stb. — gyakorló, földbirtokokban és világi hatalomban gyarapodó, az élet minden részlete feletti ellenőrzést magának vindikáló egyetemes intézményként, egyedül üdvözítő tanok kizárólagos hirdetőjeként egzisztáló, a más nézeteket vallókat elevenen elégető egyház nem fogadhatta el. Pelagiust a halála után jó százötven évvel, 579-ben, az orange-i zsinaton eretneknek nyilvánították, tanait főleg Ágoston korábbi “cáfolatai” alapján elítélték. Pelagius ma is gyakran a “szélsőséges” címkét kapja az irodalomban. Az ágostoni tanok “…győzelme főként az egyház átlagos világi közösségének győzelme volt az erkölcsi szigorúság és a reform eszménye fölött.” (BROWN, P. 1967: 348) Tekinthetjük úgy is, mint a történelem győzelmét az eszme fölött.

Csakhogy az ókori kultúra összeomlásának, a barbár, despotikus uralkodóknak, a “sötét középkor” nyitányának a kora; amikor szinte megszűnt az írásbeliség, kiveszett a filozófia és az önálló gondolkodás szinte minden formája, nem kedvezett a szabad akaratnak, az emberek egy determinált világ biztonságába vágytak. A kereszténység különben is szüntelenül változott, korábbi arculatát szinte teljesen elveszítette. Például a 692-es Trulles-i zsinat ismételten betiltotta a hajdani őskeresztények szeretetlakomáját, az agapét.

Ebben az időben Európa elveszítette szellemi vezető szerepét, ami néhány évszázadra az iszlám világ kezébe került. A mohamedán gondolkodásban is felmerült a szabad akarat problémája. Az iszlám legrégebbi teológusai, a mutaziliták, akik a Hidzsra — 622; Mohamed futása Mekkából Medinába; az iszlám időszámítás kezdete — II. évszázadának elejétől Baszra városában szervezkedtek, úgy vélték, az isteni igazságszolgáltatás magában foglalja a szabad akaratot, ami felelőssé teszi az embert a tetteiért. Ez a tan egy rövid időre az iszlám szunnita ágának hivatalos teológiájává is vált.

A középkori egyházban Aquinói Szent Tamás találta meg az eleve elrendelés és a szabad akarat összeegyeztetésének az egyház számára legmegfelelőbb formuláját: az a hívő, aki jót cselekszik, kegyelmi állapotban hozzájárulhat saját üdvözüléséhez. A szabad akarat kérdése újból és újból felmerült. Ockham Vilmos (kb. 1285-1347) tanítványai szerint az észt és a tudatot, azaz isten adományait az eredendő bűn nem törölte el, következésképpen: megkapja az isteni kegyelmet mindenki, aki természetes hajlama szerint jót cselekszik. Maradt tehát némi kiskapu a szabad akarat számára.

Ez is sok volt azonban azoknak az eretnekmozgalmaknak, amelyek egy abszolút determinált világot láttak maguk előtt. A szükségszerűség és az eleve elrendelés tana az egyházat polgári szellemben reformálni akarók egyik fő jelszava lett. Paradox módon a polgárság a predesztináció tana révén vélte magát felszabadítani a középkori egyház által elvárt, a kegyességet állandóan szem előtt tartó életforma alól. Ha úgyis eleve elrendeltetett, hogy üdvözülök vagy nem üdvözülök, akkor akár kamatot is szedhetek; anyagi-pénzügyi, vállalkozói mivoltomban sem kell, hogy megkössön a kegyesség parancsa, hiszen úgyis eleve elrendeltetett, hogy üdvözülök-e; nem kell jó cselekedetekre törekednem, mert a jó cselekedet amúgy is “kevés az üdvösséghez”.

A reformáció mindenestül elítélte a szabad akarat fogalmát. Luther talán semmi ellen sem mennydörgött annyit, mint a szabad akarat ellen. Luther szerint a bűnbeesés után a szabad akarat lehetetlenné vált. Az ember minden cselekedete bűnös, mert azokat az önimádat vezérli. Még a jó cselekedetek is bűnösek, mert céljuk az üdvösség, forrásuk tehát ugyancsak az önimádat, az egyéni üdvözülés biztosításának gyarló vágya. Luther még az arisztotelészi etikát is elítélte, mert az azt állította, hogy a helyes neveltetés útján erkölcsi erényekre lehet szert tenni. Minden szabad akarat üres fikció: “…a szabad akarat valóban csak egy kitalálás, vagy realitás nélküli szó, mivel nem áll az ember akaratában, hogy jót vagy rosszat cselekedjék. Amint Wycliff Constanzban elítélt cikkelye helyesen magyarázza: abszolút szükségszerűségből megy végbe minden.”

A római egyház kifejezett kérésére a nagy reneszánsz gondolkodó, Rotterdami Erasmus — aki kezdetben rokonszenvezett a lutheri reformációval, de a szabad akarat kérdésében elfoglalt lutheri álláspont szembefordította vele — 1524-ben Róma kérésére egy Luther nézeteit bíráló kis művet jelentetett meg. A címe: De Libero Arbitrio (A Szabad Akaratról).

Ebben a következőket írja: “Szabad választás alatt az emberi akarat azon képességét értjük, amely szerint egy ember foglalkozhat olyan dolgokkal, amelyek az örök üdvösséghez vezetnek, vagy elfordulhat azoktól.” Az emberi felelősség elengedhetetlen feltétele, hogy az ember szabadon választhasson jó és rossz között: “Ha az akarat nem szabad, a bűn nem róható föl, mert a bűn nem létezik, ha nem szándékos.” Sőt, ha nincs szabad akarat, minden bűnért Isten a felelős.

Luther válaszának címe jellemző módon: De Servo Arbitrio (kb. A Szolgai Akaratról). Egész életében ez maradt Luther legkedvesebb írása. Az elején hosszan beszél az undorról, dühről és megvetésről, amit Erasmus műve keltett benne. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal védelmezi a szabad akaratot tagadó álláspontját. Azt állítja, hogy a szükségszerűség tanában olyan “komoly, létfontosságú, örök igazságról van szó, amely oly alapvető, hogy még az életünk árán is fenn kell tartanunk és meg kell védelmeznünk, még akkor is, ha az egész világ nemhogy zűrzavarba és harcba vettetik, de darabokra szaggattatik és elenyészik.”

A reformáció és a vallásháborúk zűrzavarában feledésbe merült a firenzei Akadémia tudós neoplatonistáinak — Marsiglio Ficinónak és másoknak — a gondolatvilága, akik a szabad akaratról, az emberi méltóságról és a szerelemről értekeztek.

Kálvin János — aki a vallástörténészek egybehangzó véleménye szerint a nagy reformátorok között a legkevésbé eredeti — tanainak alapja a praedestinatio (predesztináció; előzetes kiválasztás, eleve elrendelés). Az ember és a teremtmény közötti irdatlan távolság világában az ember semmivel sem befolyásolhatja tulajdon üdvözülését; Isten már előre kijelölte azon keveseket, akiket az örök üdvösségre szánt. Furcsa módon a predesztináció tana volt az a tétel, amely kellő cselekvési szabadságot biztosított az újkor emberei számára. Descartes mellett a reformáció a modern gondolkodás őse. Ha bármely determinisztikus nézetet megvizsgálunk, kisebb erőfeszítéssel is kimutathatjuk, hogy a gondolatnak ha nem is az atyja, de a nagyapja mindenképpen Kálvin János vagy Luther Márton.

Folytatása következik.

Akinek három tetve sincs...

Alekszandr Fjodorovics Middendorf (1815-1894), a livóniai származású, észt anyától származó orosz felfedező gyakran megfordult az uráli nyelvet beszélő, szamojéd nép, a nganaszanok falvaiban. Némelyikükkel meleg barátságot is kötött.

Middendorf jeles Szibéria-kutató volt, a messze északon elterülő Tajmir-félsziget egyik felfedezője. Ennek a földdarabnak a kiszögellése a Cseljuszkin-fok, az eurázsiai szárazföld legészakibb pontja. Odáig maga Middendorf sohasem jutott el, és az is csak a XX. század elején derült ki, hogy a Cseljuszkin-foktól északra is találhatók szigetek.

Middendorf igen megkedvelte a nganaszanokat. Ez a szamojéd nép még a XIX. század hetvenes éveiben is íjjal és nyíllal vadászott – állítólag boszorkányos ügyességgel.

Nem mintha a puskát nem ismerték volna, de ahhoz nem juthattak hozzá. Ekkor már a tengerparton élő afrikai népek két évszázada használták a puskát, sok helyütt gyártották is – az amerikai indiánokról nem is beszélve. A cári kormányzat adó gyanánt állatbőröket követelt a szamojédoktól, de szigorúan megtiltotta, hogy puskát vagy lőport adjanak neki, mert akkor “veszélyessé válhatnának”.

Az íjjal és nyíllal elejtett állatok bőre képezte az adót, ami sokkal jelentősebb bevétel volt az orosz cári kormányzat számára, mint gondolnánk.

Egy alkalommal Middendorf egy rettenetes hideg napon Toychum nganaszan főnök otthonában pihent, és elnézte, amint a háziak rénszarvasbőr öltözékeiket tetvészik.

Amikor az ő tetvészési szokásairól kérdezték, a leghatározottabban azt felelte, hogy az ő otthonában nincsenek tetvek.

Elképedve meredtek rá a nganaszanok.

- Ezt nem mondhatod komolyan – mondta a főnök.

- Dehogynem – erősködött Middendorf. – Az én hazámban nincsenek tetvek, és nekem sem volt soha.

- Három sem?

- Egyetlen egy sem!

- Szegény ember! Akinek még három tetve sincs, az fiatalon hal meg, mert irigylik az istenek – dörmögte Toychum főnök, aztán kisvártatva még hozzátette: – Akinek három tetve nincs, annak van legalább három haragosa, rosszakarója, gáncsoskodója. Az rosszabb a tetveknél.

——-

Hét hónappal később Middendorf betegen, éhezve hevert egy három méter mély gödörben. Orosz kísérői a parancsára magára hagyták próbálták menteni az életüket. Hóvihar volt, a hőmérő higanyszála mínusz negyven fok alá süllyedt.

Néhány kísérője elvergődött valami lakott helyre, de az orosz hatóságok megtagadták a keresést. Hóvihar van, köd van, a látási viszonyok katasztrofálisak.

Majd ha eláll a vihar.

Ma sem történne másképpen…

Közben Middendorfnak teljesen elfogyott az élelme, kivergődött a hasadékból és elindult. Azt hitte, déli irányba tart, de eltévedt, ledöntötte a lábáról a vihar, és belepte a hó.

A hatóságok meg sem mozdultak.

A “vademberek” azonban nem hagyták cserben Middendorfot.

Toychum véletlenül értesült róla, hogy a kutató bajba került. Három tapasztalt társával minden teketória nélkül útnak indultak.

Az oroszok jót röhögtek a hülye vadembereken, csak hadd vesszenek oda, legalább kevesebben lesznek…

Hogy miféle ösztön segítségével találtak rá a viharban Middendorfra, ma is rejtély. Még életben volt, amikor kiásták a hóból.

A nganaszanok úgy ítélték meg, hogy nem indulhatnak vele útnak, mert halálra fagyna. Middendorfnak fel kell erősödnie. Ezért a viharban hókunyhót készítettek, tüzet raktak, nyolc napig ápolták, közben vadászattal (íjjal és nyíllal) kerítettek táplálékot.

Az európaiakra nagyon jellemző, miként reagált Middendorf, amikor a vihar elült, ő részben visszanyerte testi erejét, és végre útnak indulhattak.

Nem kerülhetett azonnal lakott helyre.

Előbb vissza kellett menni az elhagyott hasadékához, mert ott felejtette a hőmérőjét.

Nyári katlan

Állhatatlan

Nyári katlan,

A levegő mozdulatlan.

——-

Száll a fecske lombos ágra,

Eljött a Nyár a világra,

Nincs a Napnak egyéb gondja,

Őrült melegét ránk ontja.

——–

Állhatatlan

Nyári katlan,

A Lét fülledt,

S változatlan.

———

Ontja, ontja, egyre ontja,

Áll a Hőség roppant frontja,

Áporodott, vad melegek

Terhét cipelik az Egek.

———

Állhatatlan

Nyári katlan

Áll az Idő,

Moccanatlan.

——-

Terhet cipelnek az Egek,

Száraz föld hasad, nyekereg,

S mint ódivatú paszomány:

Bárányfelhő az ég ormán.

——–

Állhatatlan

Nyári katlan,

Minden árnyék

Láthatatlan.

——-

Bárányfelhő az ég ormán,

Olyan pehelypamacs formán,

Lusta, lompos felhő-vidék,

Szürkéskékre fonnyad az ég.

——–

Állhatatlan

Nyári katlan,

Száll az Élet

Szakadatlan.

——-

Szürkéskékre fonnyad az ég,

Kéken dúdol a Messzeség,

Forróság másutt is akad

A Nyár lelke másból fakad.

——–

Állhatatlan

Nyári katlan,

A nyár sosem

Ártalmatlan.

—–

A Nyár lelke másból fakad:

Az élet fiatal marad,

Új szerelmek lobot vetnek,

Agg csókok újjászületnek.

——-

Állhatatlan

Nyári katlan,

A Lét

Kővé

Válhatatlan.

——–

Agg csókok újjászületnek,

Vének ifjúvá szeretnek,

Virágillatú a határ,

Apró jövő-gyermek a Nyár.

——-

Állhatatlan

Nyári katlan,

A Boldogság

Nem áldatlan.

——–

Apró jövő-gyermek a Nyár,

Könnyet, örömet elénk tár,

Át is adhat mindent nekünk,

Amit elbír lelkünk, hitünk…

———

Állhatatlan

Nyári katlan

Csak a Becsület

Ártatlan.

———-

Állhatatlan

Nyári katlan;

Csak a Remény

Határtalan.

Szőke nő zűrben az űrben - 117.

SZÁZTIZENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen nem döntött azonnal.

- Ed?

- Lehet, hogy át kellene mennünk, nem tudom, mit akar Helmut.

- Képes vagy aktivizálni a fegyverzetet?

- Neked kell megtenned a konspiráción keresztül.

- Szükségünk lehet rá?

A férfi vállat vont.

- Nem tudom, Karen. Nem nagyon értjük, mibe csöppentünk. Ha ilyen grandiózus önvédelmi lehetőséggel rendelkezünk, miért ne éljünk vele?

- Mi fog történni, ha aktivizáljuk a fegyverzetet?

- Semmi különös. Tudunk lőni. Viszont az aktiválást évente meg kell ismételnünk, amennyiben a fegyverzetet nem használjuk. Egy év elteltével ugyanis a rendszer automatikusan újra nyugalmi helyzetbe állítja a teljes arzenált.

- Rendben van.

A szőke nő mély lélegzetet vett:

- Kapitány a hajónak! – szokatlanul ünnepélyesen csengett a hangja. – Parancsot adok a BB-58 UNS Rodney fegyverzetének aktivizálására!

Azonnal megérkezett a válasz:

„Hajó a kapitánynak! A parancs végrehajtását haladéktalanul megkezdem! A fegyverzet teljes aktiválásának befejezése három óra múlva várható. Kérek engedélyt javaslatokat tenni, kapitány!”

Karen elmosolyodott. Egyre jobban bízott a hajóban.

- Kapitány a hajónak! Halljam a javaslatokat!

„Hajó a kapitánynak! Javaslom a konspiráció segítségével a teljes flotta térugrásainak összehangolását.”

Karen bólintott. Magától értetődik, hogy közösen kell a térugrásokat végrehajtaniuk. Miért szakadjanak el a csatahajótól, ha egyszer már birtokba vették?

- Kapitány a hajónak! Elfogadom a javaslatot!

„Hajó a kapitánynak! Javaslom, hogy mindaddig ne kerüljön sor térugrásra, amíg a BB-58 UNS Rodney fegyverzetének aktivizálása teljesen be nem fejeződik.

Karen erre is bólintott. Világos. Térugrásról csak akkor lehet szó, amikor tökéletesen rendelkeznek a csatahajó fegyvereivel. Akkor viszont voltaképpen bárhová mehetnek, senkitől sincs félnivalójuk.

- Kapitány a hajónak! Egyetértek a javaslattal!

„Hajó a kapitánynak! A konspiráció újabb kiterjesztését Karen Bozchana Kadlecikova kapitány parancsára ezennel életbe léptetem!

Újra felhangzott Helmut hangja:

- Karen, már mondtam, hogy át kellene jönnötök. Valami nagyon furcsa van itt?

- Részleteznéd, Helmut?

- Van a csatahajó közepén egy körölbelül húsz méter átmérőjű terület, amelyet a hajó egyszerűen nem érzékel. Mintha nem is lenne. A tervrajzokon nem szerepel. Megközelítése csaknem lehetetlen. A különféle összekötő folyosókon megpróbáltam megközelíteni. Kellemetlen meglepetés ért. Úgy tűnik, az ismeretlen területet erőtér védi.

Karen és Ed egymásra néztek.

- Erről beszéltünk, Karen.

Vajon mi lehet ott?

Folytatása következik.