KILENCVENKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Csak nem meglepődött? – nézett a nagyfőnök megrökönyödött arcába a szőke nő. Aztán nyersen rárivallt: – Hol vannak a barátaim? Hol van Erich Schellenberg és Ed Philips?
Közben a hármas számú robotharcos duruzsoló hangot hallatott, valami antennafélét tett ki a padlóra, és elindított egy kisméretű szerkezetet. Karen tudta, hogy most bémítja meg az épület kommunikációját. Remélhetőleg hatékony lesz.
A rózsaszín nyakkendős nagyfőnök elvigyorodott.
- Ezért jött vissza, Kadlecikova. Magának valóban nincs túl sok sütnivalója.
- Hol a két fiú?
- Hiába jött, Kadlecikova.
Karen tudta, hogy az ellenszenves alak az időt húzza. Nem tudhatja, hogy nincs kommunikáció. Valószínűleg senki sem sejti még az építményben, hogy ők itt vannak. Arra számít a főnök, hogy valaki előbb-utóbb benyit az ajtaján. Az egyes robot is átgondolhatta ezt, mert intett az ötös számúnak. A gépezet állást foglalt az ajtó előtt, és a maga gépies módján felkészült az esetleges támadás visszaverésére, vagy a gyanútlanul belépő foglyul ejtésére.
- Hol vannak?
A főnök elvigyorodott. Nyilvánvalóan yneregben érezte magát.
- Találgasson, Kadlecikova – a szőke nő figyelmét nem kerülte el, hogy közben aggodalmas pillantást vet a robotharcosokra.
A férfi viselkedése nem lepte meg Karent és robotjait. Erre is volt tervük.
Karen intett az egyesnek, az halk parancsot adott kínai nyelven. A hármas és a tizenkettes a főnökhöz léptek, a tizenkettes megfogta a két csuklóját, a másik pedig a homlokára tett néhány elektródát.
- Mit akarnak a robotjai? Azonnal parancsolja vissza őket, Kadlecikova!
- Egyszerű egészségügyi vizsgálat. – mondta színtelen hangon a hármas. – Tudnunk kell, mennyit bír.
A főnök szeme elkerekedett.
- Hogy mit bírok? – már látszott, miként egyensúlyoz a két szemében, vagy valahol a mögött a lassan ébredő félelem.
Üssük tehát a vasat!
- Nem akarjuk halálra kínozni – felelte gúnyos mosollyal a nő. – De meg kell értenie, hogy nagyon kevés az időnk. Kénytelenek vagyunk azonnal a lényegre térni.
A férfi szeme rebbent egyet.
- Tehát, – nézett rá Karen. – hol vannak a barátaim?
A főnök még hallgatott, de már nem annyira határozottan, mint korábban.
- Rendben van, – vonta meg a vállát a nő. – én figyelmeztettem. – a robotokhoz fordult. – Tudjátok meg tőle a szükséges információkat!
Tüntetően hátat fordított.
Most következett a tízes számú robotharcos nagy jelenete. Karen magában kuncogott. Nagy tapasztalatúak, jó emberismerettel rendelkeznek ezek a kínaiak. Ki tudja, hány hasonlóan ravasz dramaturgiai motívumot építettek bele a robotjaik memóriájába?
A tízes számú előrelépett.
- Kapitány, – kezdte recsegve. Neki volt a legkevésbé emberi hangja, nem véletlenül. – kérek engedélyt drasztikus módszert alkalmazni.
A főnők rózsaszín nyakkendőjét sodorgatta, izzadt, és olyan arcot vágott, mint aki tüstént levegő utá fog kapni. A hármas és a tizenkettes kissé szorosabban léptek mellé, és felkészültek minden lehetséges beavatkozásra.
- Jelentsd a módszert!
A robot hihetetlenül brutális küllemű, rövid, széles és görbe pengéjű kést húzott elő.
- Kérek engedélyt egyenként levvágni az ujjait. A szabályzat szerint a vallatásnak ez az egyik legggyorsabb és leghatékonyabb fajtája.
A tizenkettes erre máris elkapta, és a tízes felé nyújtotta a férfi kezét.
- Ne! – kiáltotta a férfi őrült kétségbeeséssel.
- Hol vannak? – kérdezte Karen. – Hol a két fogoly?
- Ne bántsanak! – visított a főnök. – Kérem! Ne csonkítsanak meg!
- Hol vannak?
A tízes a főnök hüvelykujjára tette a pengét.
- A hadbíróság halálra ítélte őket! Félóra múlva mindkettőt főbe lövik.
Ekkor lépések hallatszottak kintről.
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése