SZÁZKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A detonációra a szőke nő ösztönösen oldalt vetette magát, és elnyúlt a homokban. Néhány száz méterrel előtte hatalmas portömeg roppant az ég felé, a levegőben vad viharként kavargott a szürke és fekete por. Súlyos tárgyak csapódtak puffanva a bozótba.
Fegyver ugatott fel, valahol egy másik felelt a szavára.
Karen fülelt. A fegyverropogásból itt-ott kihallani vélte a robotharcosok fegyvereinek jellegzetes hangját. Mintha sokkal kevesebbet tüzeénének, mint az ellenfeleik. Mert az idegen fegyverek hangja szaporán hallatszott. Karen – bár háborús dolgokban igazán nem tartotta tapasztaltnak magát – a kétségbeesés jelének vélte a súlyponttalan lövöldözést. A robotok fegyverei ritkábban dördültek el, nem okádhatták a tüzet, hiszen kizárólg rövid sorozatokkal küzdöttek.
Három-négy percnél aligha tarthatott tovább, aztán olyan véletlenül lett vége, hogy szinte fájt a csend.
Karen feltápászkodott, lerázta magáról a port, és határozott léptekkel a bázis felé indult.
Ki tudja, honnan termett mellette az egyes számú.
- Jöjjön, kapitány!
- Jelents!
. Az ellenséges fegyveres élőerők lefegyverezve, és a foglyok kiszabadítva.
A szők nő legszívesebben felkiáltott volna bolodogságában.
- Gyerünk!
Egy percen belül a tett helyszínén volt.
A bázis személyzetét alkotó ötvenhét katona és néhány – zömmel könyvényes és podagrás vén – tist; a nagy udvar közepén térdelt fegyvertelenül. A három-négy sebesültet éppen a robot-felcser látta el.
Ed és Erich tanácstalanul ácsorogtak középen. Amikor az érkező újabb robotok csoportjában megpillantották a közeledő Kadlecikovát, elképedtek.
- Karen? – nyögte Ed. – Ez nem lehet igaz!
Erich arcán mosoly suhant át.
- Köszönöm, Karen, – mondta Ed Philips. – Sohasem fogom ezt önnek elfelejteni.
Mindketten egyszerre borultak a nyakába. A szőke nő önfeledten élvezte a szeretetüket, teljesen bele is feledkezett néhány percre.
Az egyes számú zökkentette ki:
- Sietnünk kell, kapitány. Északkelet felől. Ismeretlen repülőeszközök közeledne északkelet irányából.
Karen magához tért, és kibontakozott az ölelésből.
- Gyülekező azonnal!
A robotok fekete felhőhöz hasonlatos csapata körbezárta őket.
- Karoljatok belém!
Ez a két férfinak szólt, akik – kár lenne tagadni – nagyon bamba arckifejezéssel bámulták Karen és a robotosokat.
- Veszteség van? – kérdezte közben az egyes számútól.
- Nincs, kapitány.
- Sérült robot?
- Nincs kapitány! Gyorsan és hatékonyan végeztük a munkánkat. – mindenki másnak a szájából ez talán elviselhetetlen dicsekvésnek hangozhatott volna, a robottól természetes volt és közönséges.
- Ha megsérülnék, te vagy a parancsnok!
- Köszönöm a bizalmat, kapitány.
A szőke nő nagyot sóhajtott.
- Felkészülni! Távozunk! – ha a férfiak nem nagyon mozdultak, neki kell ezen segíteni. Maga felé rántotta őket, és beléjök. Gyoran beléjük karolt.
Gyerünk!
Felidézte a térmanipulátor belépő terét a könnyűcirkálóhoz csatlakoztatott kutter fedélzetén.
Gyerünk, tűnjünk el innen!
Roppant fénykisüléssel törtek ki a térmanipulátor bolygójáról.
A következő pillanatban a kutter fedélzetén álltak.
Karen most ünnepelni szeretett volna, de kénytelen vol tüstént lemondani róla.
Már az első pillanatban megérezte, hogy valami nem stimmel.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése