2011. március 24., csütörtök

A szabad akaratról - II.

A pozitivizmus a korábbi nézeteken “felvilágosult” fölénnyel mosolygott, és kitartott a maga mechanisztikusan értelmezett determinizmusa, valamint az öröklődés és a környezet által abszolút módon meghatározott emberszemlélete mellett. Az akkor kialakuló marxizmus magától értetődően vette át a determinizmust, és illesztette rendszerébe a pozitivista fogalmakat; a “történelmi materializmus” egész frazeológiája az “osztályok” és “osztályharc” fogalmaitól kezdve az 1850-es évek pozitivista alapon álló francia történészeitől (Thiers, Michelet stb.) származik.

A tudományos determinizmus elve igen sok vallásos gondolkodóban erős ellenállást váltott ki, mivel sértve érezték Isten szabadságát, és ezen az alapon elfogadhatatlannak tekintették a pozitivizmus egész rendszerét. Ezzel megkezdődött a vallásos és a tudományos világkép kettéhasadása. A filozófiában is akadt különvélemény: “…csak az etikai és az etikai-vallásos megismerés lényegi.” (KIERKEGAARD)

A tudományos determinizmus elve azonban a XX. század elejéig a tudomány egyik legfontosabb alapelve volt. Ez pedig egy alapvetően anyagelvű, néha éppenséggel agresszív és türelmetlen materialista világnézet kialakulásához vezetett. “A felvilágosodás, a modernitás világnézete Isten nélküli vallás. Hit a szellemi princípium felsőbbrendűségében, hit abban, hogy az ember képes önmagát megváltani, azaz felszámolni a maga “elidegenültségét”, a természettől és a második természettől való függését. Így a modernitás nem igazi fordulat, folytatása csupán a már régen megkezdődött létfeledésnek. “…azaz azon valami elrejtőzésének és megvonásának története, ami létet ad.” (HEIDEGGER)

A középpontban most már nem Isten, hanem maga az ember áll, jobban mondva, az emberiség mint a történelem szubjektuma, az ember, aki, …Isten képmására teremtetett, s éppen ezért tud a létezők urává lenni, mert az ész isteni törvényeinek birtokában van.” A tudomány a maga okságon alapuló mechanisztikus eszközeivel és elméleteivel időnként “bebizonyította”, hogy Isten sohasem létezett; a klasszika-filológusból lett német filozófus, Friedrich Nietzsche pedig kinyilatkoztatta: Isten meghalt ! “Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen” — ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk! Im-ígyen szóla Zarathustra.” A hagyományos gondolkodás értelmében véve gyakorlatilag még ma is ebben az “Isten nélküli” világban élünk, amely bizonyos értelemben a tudományos determinizmus kimondva-kimondatlanul materialista alapokon álló oksági gondolkodása nyomán jött létre.

A tudományos determinizmus azonban az elmúlt században olyan csapásokat szenvedett, amelyeket aligha tud valaha is kiheverni. Az elvetésére utaló első jelek akkor mutatkoztak, amikor két brit tudós, Lord Rayleigh és Sir James Jeans felvetették, hogy forró testek, vagy tárgyak, például a csillagok végtelen sebességgel sugározzák szét energiájukat. Az akkor általánosan elfogadott elméletek szerint a forró testeknek elektromágneses sugárzást kell kibocsátaniuk — rádióhullámok, látható fény, röntgensugárzás — mégpedig minden frekvencián egyenletesen. Mivel a hullámok másodpercenkénti száma nem korlátozott, a kisugárzott energia végtelen lenne…

Max Planck, hogy elkerülje ezt a nevetséges eredményt, 1900-ban felvetette, hogy a fény, a röntgensugarak és más hullámok nem bocsáthatók ki tetszőleges mértékben, hanem csak bizonyos csomagokban, amelyeket kvantumoknak nevezett. A kvantumhipotézis kiválóan megmagyarázta a forró testek sugárzásának problémáját. Az, hogy a determinizmusra nézve súlyos következményeket hordoz magában, csak 1926-ban derült ki. Ekkor fogalmazta meg híressé vált határozatlansági elvét Werner Heisenberg.

A határozatlansági elv maga a 22-es csapdája. Eszerint egyszerre nem tudjuk végtelen pontossággal megmérni valaminek a helyét és a sebességét, legyenek bármilyen tökéletesek is a mérőműszereink. Ha megmérjük egy kis tömegű test helyét, a megfigyeléshez szükséges sugarak hullámhossza megzavarja azt. Mivel egy részecske várható helyzetének és sebességének megjósolása érdekében pontosan meg kell(ene) mérnünk jelenlegi helyzetét és sebességét. Ennek kézenfekvő módja a részecske megvilágítása. Mivel Planck elmélete szerint a fény mennyisége nem lehet tetszőlegesen kicsiny, legalább egy fénykvantumot igénybe kell venni. A kvantum azonban megzavarja a részecske pályáját és megváltoztatja sebességét, mégpedig előre meg nem jósolható módon. Sőt: minél pontosabban akarjuk mérni, a részecske sebessége annál nagyobb mértékben torzul. Heisenberg határozatlansági elve a világ alapvető, kikerülhetetlen sajátossága. Ez vetett véget a tökéletesen determinisztikus világ tudománytörténeti álmának. Ez alapján hozta létre Heisenberg, valamint Erwin Schrödinger és Paul Dirac a 20-as években a határozatlansági elven alapuló, kvantummechanikának nevezett új elméletet.

A kvantummechanika nemcsak a tranzisztorokon és integrált áramkörökön alapuló eszközök — televízió, számítógép, stb. — létrehozását tette lehetővé, a modern kémiának és biológiának is alapját képezi. Jellegzetessége, hogy általában nem jósol valamely megfigyeléshez határozott eredményt. Az esemény több lehetséges, eltérő kimenetelét adja meg, és megmondja, melyiknek mekkora a valószínűsége. Meg tudja mondani, hogy körülbelül hányszor lesz az eredmény A vagy B, de nem tudja megmondani, hogy valamely egyedi mérésnek mi lesz az eredménye. Bevezette a tudományba a megjósolhatatlanság vagy véletlenszerűség elkerülhetetlen elemét. Ismeretes Albert Einstein ellenérzése “Isten nem vet kockát !” Einstein 1920-ban a következőket írta Bohr-nak: “Ezek az oksággal kapcsolatos ügyek ugyancsak sok fejtörést okoznak nekem…El kell ismernem…hiányzik a bátorság a meggyőződésemből…” A kvantummechanikára később még vissza kell térnem.

A fizika összes elmélete ideiglenes, mivel hogy mind csupán hipotézis; nem lehet őket bebizonyítani. Albert Einstein speciális relativitáselmélete sikeresen megmagyarázta, hogy a fény sebességét miért látja azonosnak az összes megfigyelő, és azt is jól leírta, mi történik a fénysebességet megközelítő sebességgel haladó tárgyakkal. Viszont ellentmondott Newton gravitációs elméletének, amely szerint a tárgyak közötti tömegvonzás függ a közöttük lévő távolságtól. Einstein több kísérletet tett a két elmélet összehangolására, végül 1915-ben hozta nyilvánosságra az általános relativitáselméletet. Eszerint a gravitáció nem olyan erő, mint a többi, hanem következménye annak, hogy a téridő — a korábbi feltevésekkel szemben — nem “lapos”: a benne eloszló tömeg és energia következtében elgörbül. A Földet és a többi égitestet nem a gravitáció kényszeríti görbe pályára. Az általános relativitáselméletben a testek mindig egyenes vonal mentén haladnak a négydimenziós téridőben, mozgásuk azonban görbült pályaként jelentkezik a mi háromdinemziós terünkben. Az égitestek pályája megfelel a görbült térben leírt egyenesnek. E pályát hívják geodetikus vonalnak; két pont között ez a legrövidebb (és a leghosszabb) út. A Föld felülete voltaképpen kétdimenziós görbült tér. A földi geodetikus vonalat főkörnek hívják, két repülőtér között ezen vezeti a pilótát a repülésirányító. Képzeljünk el egy dombos terep felett szálló repülőgépet: a jármű egyenes vonalat követ a háromdimenziós térben, árnyéka viszont görbe pályát ír le a kétdimenziós felületen.

Ma a tudósok két részleges elmélet; az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika alapján szemlélik a világmindenséget. Az előbbi leírja a világegyetem nagyléptékű szerkezetét, a kvantummechanika pedig az egészen kicsi mérettartományokban lejátszódó jelenségekkel foglalkozik. A két elmélet azonban nem fér össze egymással: mindkettő egyidejűleg nem lehet helyes. Az összekapcsolásukra, a gravitáció kvantumelméletének kidolgozására irányuló kísérletek a mai fizika egyik legfontosabb kutatási irányát jelentik.

Newton mozgástörvényei leszámoltak a térbeli abszolút pozíció elvével, az általános relativitáselmélet pedig véget vetett az abszolút idő elvének. A világegyetemre vonatkozó tudásunk állandóan változik. 1924-ben mutatta ki az amerikai Edwin Hubble, hogy nem a mienk az egyetlen galaxis. Öt év múlva Hubble egy másik, ugyancsak tudománytörténeti mérföldkőnek tekinthető felfedezéssel állt elő: bármerre nézünk, a galaxisok távolodnak tőlünk; a világegyetem tágul. Közelmúltunkban vetődött fel annak a lehetősége, hogy az univerzum esetleg gyorsulva tágul. Ha így van, akkor létezik egy még számunkra teljesen ismeretlen természettörvény, amely ezt a mozgást irányítja. Vajon volt-e ennek a mozgásnak kezdete; más szóval: mikor és hogyan keletkezett a világegyetem?

Kant annak idején a tiszta ész egyik antinómiájának — ellentmondásának — nevezte azt a kérdést, volt-e a világnak kezdete. Úgy vélte, egyaránt nyomós érvek támogatják a világegyetem meghatározott időpontban való kezdetét — a tézist —; illetve a világegyetem örökkévaló voltát — az antitézist. Georges Edouard Lemaitre 1927-ben felvetette, hogy valamikor tíz-húszmilliárd évvel ezelőtt kellett lennie egy olyan időpontnak, amikor valamennyi objektum egy —“kozmikus tojás” méretű — pontban koncentrálódott, amely aztán felrobbant. Ennek az (ős)robbanásnak az eredménye az egyre táguló világegyetem. A Big Bang, illetve Ősrobbanás nevet az elméletre George Gamow orosz-amerikai csillagász használta először 1948-ban. A manapság elfogadott nézetek szerint az Ősrobbanás körülbelül 15 milliárd esztendővel ezelőtt történt.

Itt érdemes egy pillanatra megállnunk. Dürrenmatt — a XX. századnak a természettudomány eredményeire talán legérzékenyebben reagáló drámaírója — mondotta: “…A rádiócsillagászat olyan eredményeket hozott, amelyek összhangban álltak a relativitáselméletből következő “táguló világegyetem” feltételezésével, és támogatták az asztrofizikusoknak az univerzum keletkezéséről kialakított elméletét. A “Big Bang” elmélet magyarázatot adott a csillagvilág újonnan felfedezett jelenségeire is. A Nagy Robbanással kezdődő univerzum tudományos víziója fantasztikum tekintetében nem marad el a teremtésmítoszoktól.”

Fantasztikusnak tűnik a megállapítás. Ki-ki vesse össze az általa ismert teremtésmítoszokkal, és ítélje meg maga! Hogy megkönnyítsük a mérlegelést, álljon itt néhány kevésbé ismert mítosz-részlet. Az első az amerikai indián muiszka néptől származik:

“Amikor éjszaka volt — vagy ahogyan a muiszkák értelmezték — mielőtt még bármi is lett volna ezen a világon, a fény egy nagy valamibe volt bezárva, amit, hogy neve legyen, csiminigaguának hívtak. Ez a valami — vagyis a csiminigagua, amibe a fény be volt zárva, s amit mi Istennek nevezünk a szerint, ahogy nekünk magyarázni szokták — világosodni kezdett, és lassacskán megmutatta a benne rejtőző fényt, és csiminigagua ebben az első fényben nekilátott a dolgok teremtésének.”

Mindenképpen elgondolkodtató az összehasonlítás. A hasonlók olvastán érezzük úgy, hogy ami primitívnek tűnik — talán nem is annyira primitív. Most olvassunk el egy olyan szövegrészletet, amely az előzőtől igen nagy távolságban született. Az idézet forrása az indiai Rigvéda (A teremtés himnusza, RV. X. 129.):

“Nem-létező és Létező se volt még,

Nem volt ég, és az égen túl a menny sem.

Mozdult valami? Hol, ki oltalmában?

Víz volt talán és feneketlen mélység?

Nem volt még Élet és nem volt Halál sem,

És s nap közt nem volt különbségtevő-jel,

Csak az Egy lélegzett, lehelet nélkül,

Önerejéből. Nem volt semmi más ott.”

Figyelemre méltó filozófiai absztrakcióval, netán zseniális intuícióval van dolgunk? Vagy valami mással? Ezt majd eldönti a jövő. A következő idézet szintén a Rigvédából származik

(Mindentformáló, RV. X. 82.)

“A Szent Atya akkor bölcs értelemmel

Megalkotott két görbülő világot,

Kiköpült vajként végük megszilárdult,

A Menny és a Föld így feszültek ott ki.”

Mi a véleményünk a “görbülő világokról”, amelyek vége “kiköpült vajként megszilárdul”? Vagy mit kezdjünk az olyan tömérdek helyen begyűjtött mítoszokkal, amelyek szerint a világ valamilyen koncentrált állapotból — madártojásból stb. — keletkezett? Feltűnőek az analógiák? Anélkül, hogy erre vonatkozóan bármiféle következtetést levonnék, emlékeztetnem kell rá: a művészet — más funkciói mellett — az emberi ismeretszerzésnek is egyik alapvető módja.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

2 megjegyzés:

  1. A bejegyzés II. részről nekem most Woody Allen Annie Hall c. filmjéből jutott eszembe egy idézet:


    Anya: Depressziós. Nem csinál semmit.
    Doktor: Miért vagy lehangolt, Alvy?
    Anya: Válaszolj Dr. Flickernek! ... Azt hiszem olvasott valamit.
    Doktor: Valamit olvasott? Huh.
    Alvy Singer: A világegyetem tágul.
    Doktor: A világegyetem tágul?
    Alvy Singer: Igen, a világegyetem minden, és ha tágul, egy nap szét fog esni és akkor vége mindennek.
    Anya: Ez nem a te dolgod. (a doktorhoz:) Nem csinál házifeladatot.
    Alvy Singer: Mi értelme?
    Anya: Mit érdekel mit csinál a világegyetem! Te Brooklynban vagy! Brooklyn nem tágul.

    *

    Más részt a címhez: az ember szabad akarata nyilván létezik. Ám abban a pillanatban csorbul hogy találkozik egy másik emberrel, ha szembejön egy másik szabad akarat. És mivel mint anyagi lények szűkösek érzékelési, értelmezési és empatikus képességeik - nem értik meg egymás, így számos esetben "szükségszerűen" mást akarnak. Innentől kezdve semmikép sem szabadulhatunk környezetünk hatásától.

    Még ha a "maga a világ azonban sem feltételek által, sem feltétlen módon nem határolt" - "Végetlen a tér, mely munkára hív" ahogy Madách írja, "a világban lévő jelenségeket határolják feltételek" (A szabad akaratról - I.) épp elég, még ha csak az ember érzékelésben is létezik, mivel az ember számára nyilván az emberi szemszög az érdekes.


    Szalai László

    VálaszTörlés
  2. Az bizony, és a dolog filozófiai vetülete. Ezt próbálom megfejteni ebben az esszésorozatban.
    Köszönöm, hogy olvastad!

    VálaszTörlés