A szabad akaratról - I.

A másik esszésorozatom az egyik blogon jókora vitát váltott ki – a szabad akarat témájában. Ezért mától hozom ezt a tanulmányomat is – kissé alakítva, menet közben javítgatva.

A szabad akarat az ember számára a legfontosabb témák egyike. Megpróbálok minél kimerítőbben nekifutni.

—————–

Természettudomány és világkép

A XX. század egyik legnagyobb hatású drámaírója, a svájci illetőségű Friedrich Dürrenmatt egy alkalommal a következőket nyilatkozta: “…nem Heideggernél, hanem Einsteinnél és Heisenbergnél találhatók az új filozófia kezdetei. Nagyon is megszoktuk, hogy a természettudomány eredményeit mellékes dolognak tekintsük, egy szellem nélküli, mechanikus világ híradásának. Talán szerényebbnek kell lennünk. Lehet, hogy az egzakt, tisztességes gondolkodás segítségével valóban nem tudunk meg többet a világról, csupán aprócska betekintést nyerünk egy örök és titokzatos őserő funkciójába, s a továbbiakban a filozófusnak már csak a hallgatás jut”

Dürrenmatt a lényegre tapintott: a modern természettudomány eredményei az elmúlt évszázadban oly mértékben formálták át az általunk ismert világ képét, hogy a velük való szembesülést többé egyetlen emberrel foglalkozó tudomány sem kerülheti el.

Az újkori polgári gondolkodás a reformációból fakad. Alapvetően determinisztikus gondolkodás, amely előre elrendezett, váratlan dolgoktól mentes világot képzelt magának el. A polgár a determinizmussal fizetett azért, hogy oksági gondolkodása segítségével a polgári eszmék és főleg a mindennapi polgári gyakorlat számára megfelelő világot teremtett magának. Egy abszolút determinált világban, ahol minden eleve elrendeltetett, az ember születésétől predesztinált az üdvösségre vagy kárhozatra; vagy ahol minden cselekedetét a “lét határozza meg a tudatot” szellemében fogant “társadalmi mozgástörvények” determinálják; vagy esetleg az öröklött és környezeti adottságok minden részletre kiterjedően előírják, mint Émile Zola regényeinek univerzumában: ott az emberi világban teljesen lehetetlen a drámai értelemben vett cselekvés, az önálló döntésen alapuló tett.

Az irodalomban is megjelent a genetikai és környezeti végzet. Legelőször a drámában és leginkább Ibsennél.

A korabeli magyar irodalomkritika egyik vezető személyisége írta:

“Napjainkban sokat beszélnek a családi környezet s a származás hatásáról, s általánosabban azon befolyásról, melyet a külső körülmények gyakorolnak az emberre. Ibsen ezt a pszichológiai szempontot átviszi drámáiba, s el nem tagadható virtuozitással s eredetiséggel alkalmazza.” (PÉTERFY Jenő)

A korabeli kritikus két mondattal összefoglalta a felfogás lényegét. Csakhogy: ahol nem lehetséges a szabad választáson alapuló tett, ott filozófiai értelemben véve dráma sem lehetséges. A XIX. és XX. század drámairodalmának, drámaesztétikájának számos képviselője ebben hitt. Ez volt a dráma sokat emlegetett válságának egyik összetevője. Lényegében véve “a tett lehetetlensége“, “a cselekvés hiánya”, “a dráma válsága” stb. a XXI. századra is áthagyományozódott.

Nekünk igen fontos problémáról van szó, hiszen filozófiai értelemben döntő jelentőségű a kérdés: létezik-e a világban valódi emberi cselekvés; van-e lehetőség emberi kommunikációra; van-e az embernek szabad választása. Ha mindezekre nemmel felelünk; akkor igazából nemcsak dráma nem lehetséges, de filozófia sem.

Groteszk módon a cselekvés és az emberi kommunikáció tagadásának “filozófiai” és “művészeti” elvei mára a tankönyvekbe is bevonultak. Tragikusan értelmetlen és abszurd az a nevelési szituáció, amely egyfelől az élet hétköznapi dolgaiban való eligazodásra neveli a gyereket, amellett az életben való boldogulásra, erkölcsi értelemben tisztességre; egy “magasabb” régióban pedig arra, hogy ennek semmi értelme, hiszen a világban lehetetlen a cselekvés, a kommunikáció és az emberi kapcsolat. A problémáról ma és a közelmúltban sokat írtak, írnak. Lehet róla egyetértőleg is beszélni: “…A polgári fejlődés az egyéni pszichikum gazdagodásához és a drámában érvényes tettek elhalványulásához vezetett; …nincs tett, és nincs konfliktus, csak nagyra növesztett — abszolúttá tett — Én létezik: a tudat …a drámai dinamika helyét elfoglalja a statika. Előtérbe lép a közeg, a színhely, a díszlet, amelyhez képest a szereplő személy másodlagos. Előtérbe lép a hangulat. A dráma elveszti a klasszikus dráma differencia specifikáit. Epizálódik és lírizálódik.” (SPIRÓ György); és lehet távolságtartással is: “…A polgári létviszonyok és még inkább a polgári illúziók kortudatszerű hatása a dezintegráció irányában bomlasztja fel az embernek tetteivel vállalható közösségét; az elidegenedés életténye — …a dezintegráció irányában hat.” (FORGÁCS László)

A probléma okát lehet a világ “abszolút” és “objektív” törvényszerűségeiben, a “szükségszerűségben” is keresni, de lehet alapul venni valamilyen lokálisabb jelenséget is. Ha ebbe az irányba indulunk, kiderül, hogy a jelenség egyáltalán nem mentes az ellentmondásoktól. “Kis közösségben pedig, és egy múlt századi kisváros, de még egy huszadik századi közepes méretű város is ilyen jellegű, a közönség mindennapi gyakorlatában nincsenek meg azok az elemek, amelyeket a filozófia és az irodalom, benne a drámairodalom, felvet, legalábbis csak ritkán adódik olyan történelmi helyzet, amikor az ilyen világosan strukturált, a mindennapok funkcióit problémátlanul élő és ellátó közösséget valamilyen külső ok — háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság — kizökkenti megszokott életformájából, tehát megszokott tudatából is.” (SPIRÓ Gy. 1986: 38.) Hogyan? A filozófia és az irodalom felvetette megoldhatatlannak tűnő problémák — filozófiai és irodalmi pesszimizmus forrásai — bizonyos emberi közösségek “mindennapi gyakorlatában nincsenek meg”? Vagy esetleg csak akkor léteznek, ha a “közösséget valamilyen külső ok — háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság — kizökkenti megszokott életformájából”? Vagy a sokat emlegetett törvényszerűségek csupán az ilyen — voltaképpen mai felfogásunk szerint már nem is csak különleges, hanem voltaképpen abnormális vagy éppen abszurd — esetekben érvényesülnek? Egyáltalán, mit jelent az, hogy “a mindennapok funkcióit problémátlanul élő és ellátó közösség”? A “problémátlan” kifejezés nagyon is zavaró, pejoratív stílusértéke voltaképpen a jelentéktelenséggel azonosítja a mindennapi élet problémáit. Márpedig a valódi emberi élet problémái a mindennapok szférájához tartoznak. Ezek valódi emberi problémák, mert emberi léptékűek és mindennapi emberi értelemben véve kezelhetőek.

A mindennapi emberi élet világa lehet “boldog” vagy “boldogtalan”; “nehéz” vagy “szerencsés”; de semmiképpen sem lehet “problémátlan”. A “háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság” által felvetett problémák nem emberi léptékűek, és mindennapi emberi értelemben véve kezelhetetlenek. Vajon a valódi, fontos, az emberi kultúrát előre vivő és az embernek emberi rangot és méltóságot adó események a mindennapokban, vagy a “háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság” világában történnek-e? Ez a kérdés azért lényeges, mert csak ezen keresztül juthatunk el ahhoz, hogy mit is tekintünk valódi emberi cselekvésnek.

Az emberhez méltó cselekvés lehetősége elsősorban a mindennapok világában tekinthető adottnak. Ami pedig a “háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság” állapotát illeti: ez nem az emberi, hanem az embertelen; nem az építő, hanem a romboló erők összmunkájának eredménye; és leginkább előzményeiben lényeges: miként jut, vagy nem jut az ember oda, hogy előálljon a “háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság” állapota. Nem az emberi erőknek a “háború, forradalom, mélyreható gazdasági válság” állapotában megmutatkozó pusztulása a dráma igazi tárgya, hanem az azt elkerülni vagy előidézni akaró emberi magatartás. Ha viszont erre az álláspontra helyezkedünk, pusztán ezzel már formai értelemben meg is kérdőjeleztük “A tett lehetetlenségének” viszonylag új keletű dogmáját.

Egyáltalán miből keletkezett, hogyan alakulhatott ki a “tett lehetetlenségének” felfogása? Az egyik lehetséges bűnbak az úgynevezett státusz, azaz a foglalkozási kategóriákkal járó életmódbeli egyneműsödés: Bécsy professzor kitűnően összefoglalta a státusszal kapcsolatos hiedelmeket: “…az egyed nem azt cselekszi és nem is úgy viselkedik, ahogyan egyéniségéből, személyiségéből fakadna, hanem azt teszi és úgy, amit és ahogyan azt a státusz számára kívülről előírja. Még akkor is külső erő ez, ha az adott egyed teljesen elfogadja, ha maradéktalanul alkalmazkodik hozzá. A személyiség tehát egyre inkább eltűnik, egyre inkább beolvad abba a társadalmi szerkezetbe, amelyben személyiségének jegyei alig-alig nyilvánulhatnak meg. És minél általánosabb, illetve részletekbe menő lesz a munkamegosztás, annál inkább.” (BÉCSY Tamás)

Ezek szerint egy tanár pontosan úgy gondolkodik és viselkedik, mint az összes többi tanár, a mérnök úgy, mint az összes többi mérnök, az autószerelő meg úgy, akár a többi autószerelő. Akár felcserélhetőek is egymással? A probléma nyilvánvalóan nem ebből fakad, hanem a világképből, a meggyőződésből. Egy drámát nem a “szükségszerűség” ír, nem is valamiféle “drámaírói státusz”, hanem a drámaíró. Csehov írta a következőket: “A felsőbbrendű lények, a gondolkodó emberek szükségszerűen materialisták, az anyagban keresik az igazságot, mert hisz másban nem kereshetik, mert csak is anyagot látnak, hallanak és tapintanak, szükségszerűen csak is ott kereshetik az igazságot, ahova elér a mikroszkópjuk, a szondájuk, a késük …”

A drámaíró tehát a felelősséget a természettudományra hárítja. Illetve a természettudományban “szükségszerű” materializmusra. Ahhoz, hogy a kérdéseinkre választ kapjunk, alaposan szét kell néznünk a természettudomány eredményei között. Milyen világban élünk?

A XIX. században majdnem minden neves fizikus úgy hitte, hogy a legfontosabb felfedezések már megtörténtek a fizika területén, és csupán néhány részletkérdés tisztázása van hátra. A világ egyszerűnek, könnyen kiismerhetőnek tűnt. Az úgynevezett “hagyományos” vagy “klasszikus” fizika — főleg Newton gravitációs elmélete — alapján a tudósok úgy vélték, a világban létezik egy nagyon logikus, kivételt nem ismerő törvényszerűség, amelynek minél alaposabb megismerése a tudomány feladata.

A század elején a korabeli természettudomány nagyjai — például Napóleon kortársa, a francia de Laplace márki — a világot teljesen determinisztikusnak tartották. Laplace úgy vélte, létezik a természettörvények logikus rendszere, amely lehetővé teszi a számunkra, hogy bármit előre megjósoljunk a világegyetemben, ha egy időpontban tökéletesen ismerjük az állapotát. Ha a Nap és összes bolygója helyzetét és sebességét ismerjük, Newton törvényei segítségével kiszámíthatjuk a Naprendszer állapotát bármely más időpontra nézve. Az okság törvénye univerzális jelentőséget kapott, beépült a filozófiai gondolkodásba is.

“…az okság törvénye ránk nézve a priori érvényű, tehát minden tapasztalat szempontjából szükségszerű…Az okság törvénye a priori szilárdan áll, mint az az általános szabály, melynek a külső világ minden való tárgya kivétel nélkül alá van vetve.” .” (SCHOPENHAUER)

A determinizmus ennél is tovább ment: feltételezték, hogy minden mást hasonló törvények irányítanak; beleértve az emberi viselkedést is. A tudomány ez által kezdte magát objektívnak tartani, és azt képzelte, a megismerésből ki lehet iktatni minden szubjektivitást; érzelmet, részrehajlást, képzelőerőt. Tulajdonképpen ezen alapult a romantikát felváltó pozitivizmus — nem tévesztendő össze a pozitív gondolkodással! — világnézete. Auguste Comte a “pozitív szellemről” szóló beszédében úgy vélte: “A puszta képzelőerő tehát visszavonhatatlanul elveszti régi uralmát szellemünk fölött, szükségszerűen alárendelődik a megfigyelésnek, hogy ily módon teljesen normális logikai állapot jöjjön létre…” A pozitivizmus polgári világnézetté vált, és ez a polgári világnézet alapvetően determinisztikus volt.

Ez nagyon is megfelelt a reformáció kialakította polgári gondolkodásnak, csupán tudományos mezbe öltözött. A pozitivizmus másik fő ideológusa, Herbert Spencer a pszichológia alapelveiről írt munkájában félreérthetetlenül nyilatkoztatta ki: “A szabad akarat tulajdonképpeni dogmájához tartozó tételt…természetesen tagadjuk.”

Az előre elrendelt világ a pozitivista módon tudományos gondolkodás térhódítása következtében kérlelhetetlenül következetes és vak természettörvények uralta, zord univerzummá alakult át, ahol az ember az őt meghatározó szükségszerűségek rabja. Ez megkérdőjelezte a drámai értelemben vett cselekvés lehetőségét, a dráma válságba jutott. Az irodalom — és benne a drámairodalom — az embertudományok; a pszichológia és az antropológia befolyása alá került.

“Az Ösztön-Törvény-Tudat hármasságára épülő antropológiában nem volt lehetséges a tragikus vétség kategóriája, sem pedig a drámai értelemben vett cselekvés, mivel az embert abszolút determináltnak kellett tekinteni.” (SPIRÓ)

A drámában háttérbe szorult az emberi cselekvés.

A világnak és az emberi megismerésnek ilyetén felfogása ellen a filozófia már idejekorán óvást emelt. Elsőnek Platón ismerte föl, hogy a “megfigyelés” mindig valamilyen aktív cselekvést igényel. Érzékszerveink már az érzékelés folyamata előtt helyükön vannak, és az érzékelés óhatatlanul befolyásolja az érzékelőt. Ezáltal a tudomány a világról sohasem nyerhet igazán objektív képet.

Kant szerint értelmünk logikai osztályokkal vagy kategóriákkal dolgozik, ezekbe skatulyázza be a megfigyeléseket. Szükségképpen áthidalhatatlan szakadék tátong tehát a világ valódi mibenléte és az általunk felfogott valóság között. Soha nem ismerhetjük meg a magáért való dolgokat a maguk csonkítatlan, lefordítatlan alakjában, csupán megvágott, megszerkesztett — és feltehetően eltorzított — változatukat, amelyek átszüremlenek fogalmaink rendszerén. Ráadásul az elméleti tudományok elveinek egy igen fontos és jelentős része “szintetikus”, azaz a fogalom tapasztalati kiegészítése valami olyannal, amelyet a fogalom önmagában nem tartalmaz. “Az ész minden elméleti tudománya tartalmaz szintetikus a priori ítéleteket mint elveket.” (KANT)

Nem kivétel ez alól a leginkább objektívnak vélt tudomány, a matematika sem. “…minden aritmetikai tétel szintetikus…” (KANT) A geometria szintén ebbe a körbe tartozik: “Éppily kevéssé analitikusak a tiszta geometria sarktételei. Hogy két pont között a legrövidebb vonal az egyenes, ez a tétel szintetikus. Hisz az egyenes fogalma nem tartalmaz nagyság-meghatározást, csupán minőséget. A legkisebb távolság fogalma tehát teljes egészében kívülről járul hozzá az egyenes vonal fogalmához; abból nem vezethető le.” (KANT

A térrel hogy állunk ? “A tér csupán a külső érzékek valamennyi jelenségének formája, vagyis az érzékelés szubjektív feltétele, amely nélkül nem rendelkezhetünk külső szemlélettel.” (KANT) Vagyis: “…csakis az ember szemszögéből beszélhetünk térről,” (KANT).

A tér mellett az idő minden empirikus tudomány alapvető, objektívnak tartott kiindulópontja: “Az idő végtelen volta semmi egyebet nem jelent, minthogy bármely meghatározott időnagyság csupán egyazon alapul szolgáló idő határolása útján lehetséges.” Tehát: tér és idő empirikus felfogása nem az objektív valóságot, hanem az ember érzékszervi érzékelését tükrözi. “Minden kezdet az időben van, s a kiterjedt létező minden határa a térben. Ám tér és idő csakis az érzéki világban létezik. Ennélfogva csak a világban lévő jelenségeket határolják feltételek, maga a világ azonban sem feltételek által, sem feltétlen módon nem határolt. Éppen ezért, de azért is, mert a világ mint egész soha nem lehet adva, sőt valamely adott feltételhez tartozó feltételek sora mint világsor sem lehet teljes egészében adva, a világ kiterjedésének fogalma csakis a regresszus útján lehet adva, de soha nem a regresszus előtt, valamiféle közös szemléletben.” A XX. századi természettudományos világkép felvázolásánál tüstént meglátjuk, miben áll ezen megállapítások jelentősége.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.