A szabad akaratról - III.

A problémának filozófiai jellege is van: változatlan mindenségben az idők kezdete olyasvalami, amiről csak valamely, a mindenségen kívül álló lény gondoskodhat; magyarán: Isten a világot bármikor — azaz az Ősrobbanás előtt is — teremthette. A táguló világegyetem esetében azonban a világ kezdete egybeesik az Ősrobbanással. A táguló világegyetem nem zárja ki a teremtő létét, de kétségkívül megszabja neki, mikor végezhette el a feladatát, hacsak nem tételezzük fel azt, hogy a teremtés folyamata jelenleg is tart.

Gamow 1949-ben felvetette, hogy talán még mindig fel tudnánk fogni az Ősrobbanás gyenge, távoli visszhangjait. A kozmikus robbanás eredményeként lehetnek olyan mikrohullámok, amelyek áthatolhattak a Big Bang időpontjában az űrt kitöltő — a fény számára átjárhatatlan — ködön, és elérhetnek bennünket. Meg is jósolta ezen mikrohullámok pontos energiatartalmát. 1964-ben Arno Allan Penzias és Robert Woodrow Wilson amerikai fizikusok elfogták ezeket a mikrohullámokat, amelyek éppen olyan energiával rendelkeznek, amilyet Gamow előre megjósolt. Máig ez az Ősrobbanás legfontosabb bizonyítéka.

A 70-es évek elején felmerült az az ötlet, hogy a világegyetem olyan vákuumfluktuáció, amely lehetővé teszi, hogy a részecskék egy csoportja hirtelen a semmiből létrejöjjön, egy ideig létezzen, majd a vákuumban elnyelődjön. Ez az elgondolás szorosan kötődik ahhoz az eshetőséghez, hogy a világegyetem gravitációsan zárt. Ebben az esetben az összenergiája nulla; így elméletileg ez az őrültségnek tűnő lehetőség sem vethető feltétlenül el. Az elmélet szerint a világegyetem tűzgömb formájában születik, egy ideig tágul, majd újabb tűzgömbbé húzódik össze és eltűnik. Ezt a lehetőséget vetette fel például John Gribbin 1971-ben, illetve Edward Tyron 1973-ban.

1980-ban Alan Guth amerikai fizikus a kvantummechanika segítségével próbálta megközelíteni az Ősrobbanást. A Big Bang előtti univerzumot egyfajta “hamis vákuum”-nak tekintette, és kialakította a “felfúvódó világegyetem” elméletét, amely sok kérdésre választ adott, de számtalan újat teremtett.

Azóta számos olyan elmélet született, amely önmagával összhangban van, de gyorsan kiderül róla, hogy a problémák hatalmas tömegét nem tudja kezelni. Heinz Pagels, a New York-i Tudományos Akadémia ügyvezető igazgatója 1983-ban kijelentette: “Már beléptünk a fizika részecskegyorsítók utáni korszakába, amikor a Világegyetem egész története válik a fizikai alapkutatás terepévé.” Richard Feynman amerikai fizikus megállapította: “…amire szükségünk van, az a képzelőerő…” A természettudomány szemlélete tehát a pozitivista tudósok szemléletének éppen az ellenkezőjébe fordult.

Vissza kell térnünk a kvantummechanikához. Már említettem, hogy itt az okság elve nem érvényes. Nem működnek ebben a világban a mindennapi életünkben jól ismert fizikai törvények sem. Az eseményeket a valószínűségek irányítják. Vagy elbomlik egy elektron kibocsátása közben a radioaktív atom, vagy nem. Elvileg 50% a valószínűsége ennek is, annak is. Ezzel kapcsolatban Erwin Schrödinger osztrák tudós a kvantummechanika világának a mindennapi élet világához viszonyított abszurditását egy híres gondolatkísérlettel próbálta érzékeltetni. Képzeljünk el egy zárt térben — dobozban vagy helyiségben — egy macskát és egy méregfiolát. A kísérleti elrendezés olyan, hogy abban az esetben, ha a radioaktív atom bomlása megtörténik, ezt a detektor érzékeli, egy berendezés eltöri a méregfiolát, és a kiömlő méreg elpusztítja a macskát. A hétköznapi világban 50 % a valószínűsége annak, hogy a macska a kísérletben elpusztul. A kísérlet eredményéről azonban csak úgy tudunk meggyőződni, ha benézünk a dobozba, vagy a helyiségbe, és megállapítjuk, él-e a macska. Most azonban szembetaláljuk magunkat a kvantummechanika világának furcsaságaival. Az elmélet szerint a kísérlet bármelyik végkimenetele csak akkor valóságos, ha megfigyeljük az eredményt. Az atom bomlása se be nem következett, se el nem maradt mindaddig, amíg meg nem állapítjuk valamilyen megfigyeléssel, hogy mi történt a fiolával és a macskával. A kvantummechanika elveit valló elméleti fizikusok szerint a macska se nem élő, se nem holt mindaddig, amíg meg nem nézzük. A végkövetkeztetés: semmi sem valóságos addig, amíg meg nem figyeljük.

Einstein ezt nem tudta elfogadni. Ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a dolgok mélyén valahogy felfedezhető a világot irányító törvény, amely megadja a dolgok alapvető valóságosságát. Évekig próbált olyan kísérleteket tervezni, amelyek felfedezhették volna ezt a dolgok mélyén rejtőző igazságot, de meghalt, mielőtt ezek közül bármelyiket is el lehetett volna végezni.

Bell egy 1964-ben írt művében meghatározta, hogy milyen tényezőknek kell ahhoz megvalósulniuk, hogy igaz lehessen a világ “lokálisan reális” képe. Az általa felállított első egyenlőtlenséget nevezik azóta is Bell-egyenlőtlenségnek. Ha a Bell-egyenlőtlenség sérül, akkor a világ lokálisan reális képe — a mindennapokból érzékelési észlelés segítségével levonható tapasztalatok alapján kialakítható kép — hibás. Bernard d’Espagnat, a Dél-Párizsi Egyetem elméleti fizikusa kifejtette, hogy a világról alkotott hétköznapi képünk három alapvető feltevésen nyugszik.

1. vannak olyan valóságos tárgyak, amelyek mindig léteznek, függetlenül attól, hogy megfigyeljük-e őket.

2. az egymással összhangban álló megfigyelések vagy kísérletek eredményeiből teljes joggal vonhatunk le általános érvényű következtetéseket a hagyományos kartéziánus gondolkodás értelmében

3. semmilyen hatás nem terjedhet gyorsabban a fény sebességénél.

Az ezek ellenőrzésére szolgáló úgynevezett Bell-próba a világ lokálisan reális képéből indul ki. A Bell-egyenlőtlenség első ellenőrzését a Kaliforniai Egyetemen (Berkeley) végezték el, és a 70-es években sorra folytatták az ilyen kísérleteket. Az első hét kísérlet közül öt ellentmondott a Bell-féle egyenlőtlenségnek.

1982 nyarán a Dél-Párizsi Egyetemen került sor egy ilyen kísérletsorozatra. A kutatócsoportot Alain Aspect vezette. A kísérletsorozat a kvantumok irreális világa mélyén rejlő reális valóság kimutatására irányult. A háttérben rejtőző feltételezett valóságot a “rejtett változó” névvel illették. Egy forrásból két, ellenkező irányba kirepülő foton, azaz fénykvantum viselkedését vizsgálták. Ez a kísérlet lényegében úgy fogható fel, mint a valóság létezésének ellenőrzése. Az ugyanazon fényforrásból kirepülő két fotont két detektor érzékeli, egyúttal megmérik a fotonok polarizációját. A kvantumelmélet szerint ez a tulajdonság mindaddig nem létezik, amíg meg nem mérik, a hagyományos oksági gondolkodást felelevenítő “rejtett változó elmélete” szerint viszont minden fotonnak létrejötte pillanatától kezdve “valóságos” polarizációja kell, hogy legyen. Minthogy a két fotont együtt bocsátotta ki a fényforrás, polarizációiknak korrelációban kell egymással lenniük.

A perdöntő kísérlet egyértelmű eredményt hozott. A rejtett változó elmélete által megjósolt korrelációt nem találták, viszont a kvantumelmélet előrejelzéseivel teljes összhangban azt állapították meg, hogy az egyik fotonon végzett megfigyelés azonnal változást okozott a másik foton állapotában is. A két fotont valamiféle kölcsönhatás kibogozhatatlanul összeköti, pedig fénysebességgel repülnek egymással ellentétes irányba, és a relativitás elmélete szerint semmiféle hatás nem terjedhet a fény sebességénél gyorsabban. A kísérletek azt bizonyították, hogy nem létezik a jelenségek mélyén rejtőző valóság. A “valóságosság” a szó hétköznapi értelmében nem megfelelő fogalom a világegyetemet felépítő alapvető elemi részecskék viselkedésének leírására. Mégis úgy tűnik, mintha minden egyes részecske elválaszthatatlanul össze lenne kötve valamilyen láthatatlan egésszé; mivel mindig mindegyik “tudja”, mi történik az összes többivel.

A XX. század tudománya összedöntötte az anyaggal kapcsolatos korábbi elképzeléseket is. Mi az anyag? Miből áll? 1906-ban J. J. Thomson Nobel-díjat kapott, mert bebizonyította, hogy az elektron részecske. Még megérte, hogy hosszú évtizedekkel később, 1937-ben a fia szintén Nobel-díjat kapott, mert bebizonyította, hogy az elektron — hullám. Melyiküknek volt igaza? Az elektron részecske vagy hullám? Apának és fiának egyaránt igaza van, mindketten jogosan kaptak Nobel-díjat. Az elektron részecske, és az elektron hullám. Az elemi részecskék részecske/hullám kettős természetét illetően 1928-tól kezdve szaporodtak meg a bizonyítékok. Ebben az esztendőben a Göttingeni Egyetem Nobel-díjas fizikusa, Max Born egy látogatócsoport előtt kijelentette: “Amit ma fizikának nevezünk, hat hónapon belül lezárt tudománnyá válik.” Kiderült, hogy a proton is kettős természetű. A neutron hullámtermészetét, illetve diffrakcióját (kettős természetét) elsőként James Chadwick mutatta ki 1932-ben, és azért a felfedezéséért 1935-ben ugyancsak Nobel-díjat kapott. Annak felismerése, hogy nemcsak a fotonok és elektronok, hanem minden más “részecske” és minden “hullám” valójában részecskék és hullámok keveréke, és pusztán a véletlen műve, hogy adott esetben éppen a részecske-jelleg, vagy a hullám-jelleg dominál-e éppen, teljes szakítást jelentett a “klasszikus” fizikával. A fizikai értelemben korábban objektívnek tartott és így definiált “anyag” nem volt többé. A nagyon kicsiny dolgok világában, ahol a valóság részecske- és hullámjellege egyformán fontos, a dolgok egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy azt a mindennapi életben szerzett empirikus tapasztalataink alapján várhatnánk. “Ez nemcsak azt jelenti, hogy a Bohr-féle atommodell az atommag körül “keringő” elektronokkal hamis képet állít elénk, hanem azt, hogy minden kép hamis, mert nem létezik olyan fizikai analógia, amellyel meg tudnánk érteni, mi játszódik le az atomok belsejében. Az atomok úgy viselkednek, mint az atomok, nem pedig úgy, mint bármi más.”

A Heisenberg-féle határozatlansági elv egyik érdekes következménye az úgynevezett alagúthatás. A klasszikus fizikában a testek nem juthatnak át az övéknél nagyobb energiájú energiagátakon: a gyerek iskolatáskájába zárt füzetek nem juthatnak át a táska falán. A kvantummechanikában ez nem így van: a részecskék nullától különböző valószínűséggel megtalálhatók az akadály másik oldalán is; azaz “átalagutazhatnak” az akadályon. A részecskéknek és hullámoknak hétköznapi logikával felfoghatatlan tulajdonságaik vannak. Híres példája ennek az úgynevezett kétrés-kísérlet. Egy átlátszatlan lemezen két keskeny, párhuzamos rés húzódik. Ha az egyik oldalán elhelyezünk egy fényforrást, a fény egy része át fog haladni a résen. Az elektronok hogyan haladnak át rajtuk? Az egyik résen? Vagy a másikon? Mindkettőn, méghozzá mindegyik egyidejűleg. A hétköznapi gondolkodás számára ez felfoghatatlan.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Égi rónán csillag jár

Égi rónán csillag jár,

Minden ember jobbra vár,

Égi rónán

Földi síkon

Álom a határ.

——–

Égi úton vén kvazár,

Földi kertben rózsaszál,

Égi rónán

Földi síkon

Közeleg a nyár.

——-

Égi ködben kék fagyok,

Földi síkon Lét ragyog,

Égi rónán

Földi síkon

Jövő csavarog.

———

Égi rónán üstökös,

Földi hajnalunk ködös,

Égi rónán

Földi síkon

Minden út

Rögös.

——–

Égi rónán tér terem,

Földi síkon értelem,

Égi-földi szeretet

A legfőbb

Lételem.

———

Égi rónán fénydarázs,

Földi kályhában parázs,

Égi rónán

Földi létben

Szerelemvarázs.

———

Égi rónán sejtelem,

Földi síkon rejtelem;

Égi Létnek,

Földi Létnek

Fő oka:

A Szerelem.

A nagy madár

A nagy madár története április nyolcadikán, pénteken kezdődött. A Kiskunfélegyháza közelében található Alsógalambos külterületén ezen a tavaszi estén két kerékpáros fiatalkorú, a tizennégy éves K. Róbert, és testvére a tizenegy esztendős K. Mihály hatalmas, roppant szárnyas lényt látott körözni a levegőben. Elmondásuk szerint a különös madárnak félelmetes, horgas csőre, és vitorlának is beillő szárnya volt. Ráadásul „akkora volt, mint a templom”. A szülők és a pedagógusok nem adtak hitelt a gyerekek szavainak.

Szombat délelőtt a Molnártelep közelében fekvő saját tulajdonában lévő mezőgazdasági ingatlanján tartózkodó ötvennégy éves Berei Józsefné szintén látta a roppant madarat. Elmondása szerint gigantikus hártyás szárnyai voltak, úgy festett, mint egy fantasztikusan túlméretezett szúnyog, és mindenképpen meg akarta szúrni őt.

A bejelentésnek kevesen adtak hitelt, mert gyorsan elterjedt, hogy Bereiné Nusika kiállhatatlan, hisztériára hajlamos nőszemély. Nyilván feltűnési viszketegségből szaladt ki a mezei munkáját megszakítva az útra, és könyörgött sírva segítségért az arra haladó autósoknak.

Vasárnap délután több helyütt is észlelték a nagy madarat. A legtöbben hatalmas, irdatlan szárnyú és rémségesen rút repülő monstrumnak festették le. Több helyi rádióban is szó esett róla. Emiatt az egyik nagy országos televíziós csatorna hírműsora „Nagy madár-hisztéria” címmel tette nevetségessé a kótyagosnak minősített szemtanúk állításait.

A hétfői napilapok közül három is gunyoros hangú kommentárt közölt a fantom-madárról, és hogy Európa most Magyarországon röhög. Emiatt az iskolafenntartó önkormányzatok egy része még hétfő délelőtt elrendelte, hogy a közoktatási intézményekben tartsanak rendkívüli osztályfőnöki órákat, és magyarázzák el a tanulóknak, hogy ilyen madár – nincs.

Az órákat megtartották – váltakozó sikerrel. Több tucat nebuló vallotta be, hogy a madarat az elmúlt napokban ők is látták, de nem beszélnek róla, mert nem akarnak nevetségessé válni.

Tizenkettedikén kedden alkonyatkor Kiskunfélegyházán, a Róna utcában többen is látták a rémet, hárman a rendőrséget is kihívták.

Ennek híre ment. A TV2 reggeli műsorában nyolc hírhedt szkeptikus magyarázta el a nézőknek, mi mindent láthattak madár helyett az ostoba félegyháziak, miként keverhették össze a szezont a fazonnal. Az egyik pszichológus Carl Gustav Jung műveire hivatkozva a modern mitológia termékének nyilvánította a nagy madarat, és kifejtette azon véleményét, hogy a szörnyet látták ugyan az emberek, mégse létezik. Ettől élénk vita támadt, de a műsorvezetőnek sikerült időben lezárnia, a felek csak az élő egyenes adás után kaptak hajba.

Tizenharmadikán szerdán hajnalban E. J., egy kecskeméti újságíró az E75-ös úton haladva az autójától legfeljebb néhány száz méterre látta repülni a hatalmas madarat, és a vele utazó M. Zoltán amatőr operatőr kiváló minőségű felvételeket készített a lényről. A videó megjelent az interneten, több tévécsatorna pedig a déli hírműsorban mutatta be.

A néhány órányi hallgatás után a szkeptikusok újra támadásba lendültek. Előbb arról beszéltek, hogy a felvételen látott objektum sárkányrepülő, mezőgazdasági kétfedelű, esetleg elszabadult meteorológiai ballon. Reménytelen ügy volt, egyikre sem hasonlított. A szkeptikusok is belátták, előálltak hát a csodafegyverrel: kinyilvánították, hogy E. J. – csaló. Az érvelés nívója egyre mélyebbre merült a köznapi salak tengerébe; kiderült, hogy az újságíró mindig is gyanúsan viselkedett, alapjában megbízhatatlan ember hírében áll. Ezt alátámasztotta egy nézői bejelentés: a kapafogú bányarém kifejtette, hogy E. J. évtizedekkel korábban házassági ajánlatot tett neki, de galádul cserbenhagyta, és még ki is fosztotta. Magával vitte a plüssmackóját. Egy óra múlva az újságírót megrögzött alkoholistának minősítették, fél kettőkor pedig aláírásgyűjtés indult azzal a céllal, hogy E. J-t a főnöke alkalmatlanság miatt azonnali hatállyal bocsássa el. Ez átmenetileg abbamaradt, amikor híre jött, hogy az újságírót infarktussal szállították be a kecskeméti kórházba.

Hamarosan újabb tápot kapott az E. J. elleni hecckampány. Valaki az érdekelt feleségével is alá akarta íratni a férje elbocsátását követelő petíciót, mire jókora pofont kapott az asszonytól. A százhúsz kilós férfi a televízióban mutogatta az arcát, látja-e a publikum, minő szörnyű erőszakot szenvedett el a filigrán nő kezétől. A jelenlévők megegyeztek: E. J. egész családja erőszakos, alkoholista és nagymadárhamisító.

Aki valaha volt katona, tudja, hogy az őrszolgálat éjjel 2 és 4 között a legrosszabb és a legnehezebb. Ilyenkor ólomsúllyal terpeszkedik a magányos őrszem kedélyére az éjszaka, hallása tompul, látása elhomályosodik, és ő rezignáltan küzd az elalvással a mind sötétebb éjszakában. Ha véletlenül az ellenkezője történik – előfordul néha – nevezetesen az, hogy a látása és a hallása hirtelen kiélesedik, az sokszor még rosszabb. Ilyenkor látni és hallani vél.

Ez persze elsősorban az újonc őrökkel fordul elő, mivel ők azok, akik félnek.

Nemes Sándor szakaszvezető azonban, aki ezen a hideg áprilisi éjszakán az MH59 Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis gépsorán őrködött, már régen nem tartozott a tapasztalatlan őrkatonák közé. Túl volt már az ötvenedik őrszolgálaton.

Kemény hideg volt, a hőmérséklet valahol a fagypont közelében. A Gripenek (griffmadarak) élettelen sötét tömegben sorakoztak egymás mellett. Ide alig hallatszott el a készenléti gép dübörgése, sem a kifutópálya lármája. Ki tudja, van-e ma repülés. Nyilván van, mikor nincs?

Nemes szakaszvezető megállt az egyik vadászgép orra mellett, és elnézte a kecses sziluettet. Van ez olyan szép, mint bármelyik másik. Sőt, a legújabb harci gépek némelyike a tömpe orrával kimondottan ronda. Megsimogatta a Gripent.

Nem olyan rossz katonának lenni, mint az öregek mesélik. Rendben, ők még a Varsói Szerződés idején katonáskodtak, akkor nyilván minden más volt. Ma már el sem lehet képzelni, mennyire.

Elnézte a néma sziluetteket. Mögöttük az erdő tompa sötétje. Igazából nem is látta, csak tudta, hogy ott van.

Hirtelen mereszteni kezdte a szemét. Az micsoda? Mi az ördög?

Nemes szakaszvezető nagyot sóhajtott. Tudta, hogy az ember éjszaka hajlamos nem létező alakzatokat látni, a tájba képzelni különös ötleteit, rémálmait. Óvatosnak kell hát lennie.

Mégis, mi lehet az? Hatalmas alakzat, és roppant nyugtalanító. Mi lehet az? Talán valami építmény, amit eddig még nem vett észre?

Nemes szakaszvezető a fejét csóválta. Délután óta itt semmi új létesítmény nem épült. Jobban odanézett. A holdfény éppen megcsillant a gépsoron, felvillant egyik-másik vadászgép fényes teste.

Meg valami más is.

Ösztönösen közelebb lépett, és – földbe gyökerezett a lába.

Alul, a betonon gigászi és undorító pikkelyes-karmos lábak. Nagyobbak, mint két fotel. Ezüstösen fénylő, lenyűgözően, egyben gyomorforgatóan csúnya, hatalmas madárlábak.

Nemes szakaszvezető összerándult az iszonyattól.

Feljebb emelte a fejét. Ott magasodott egész irdatlan méretében a nagy madár. A katona nem is látta a tetejét, csak ha teljesen hátrahajtotta a fejét.

Hideg futkosott a hátán az undortól. A bestia roppant sárgás-barnás zöldes tolltömeggel borított teste legalább 3-4 méterrel magasodott a feje fölé. A tollrengetegben egyéb színek is voltak, kék is, piros is. Mint egy kakadu. Egy idomtalan, túltenyésztett, roppant méretű kakadu.

De ekkora kakadu nincs. Nemes szakaszvezető újra és újra megdörzsölte a szemét. Hátha mégis az éjszaka meg a fáradtság játszik vele. Bár úgy volna! Vajon miféle természetes és hétköznapi objektum van ott igazából, mi az, ami helyett ezt a rettenetet látja?

Becsukta és kinyitotta a szemét. A madár ott volt. Sőt, most éppen megrebbent a szárnya, és egy pillanatra kilátszott irdatlan, puha tollpihével borított, szürke hasa.

Nemes szakaszvezető a hányingerrel küszködött. Feljebb nézett, és még jobban összeszorult a gyomra.

A feje. Elképesztő. Rettenetes. Hosszú, gyíkszerű fej mindenféle hártyával, a tetején vaskos bőrredővel. A csőre meg hosszú és hajlott, vastag, mint egy pallos. Mint a hajdani hóhérpallosok. Vagy még nagyobb is azoknál.

A toronymagas bestia két repülőgép között ácsorgott, és rosszindulatú kerek szemével éppen felé pislogott. Kár magát áltatni, nagyon valószínű, hogy észrevette. Azzal a csőrrel bármikor idevághat, valószínűleg el is érné. Lassan, szinte tyúklépésben hátrált.

A madár felemelte a lábát, és lépett egyet előre. Nemes szakaszvezető nyakán kidagadtak az erek. A szörny talán fel is löki a lábával az egyik repülőgépet, ha túl hevesen mozdul. Nem, azt talán mégsem, a Gripen túl nehéz. Mennyire halott madarak azok a Gripenek a bestia mellett…

Kezével megmarkolta a géppisztolyát. Lőjön? Nem sok értelme van. Harminc lőszert zúdíthat a madárra, lehet, hogy csak felbosszantja vele.

Nemes szakaszvezető nedvességet érzett. Folyt a víz a hátán, trikója és inge teljesen átnedvesedett. Melege volt.

Mit tegyen?

Keze a zsebében a telefonjára tévedt. Finoman előhúzta a készüléket, közben le nem vette a szemét a madárról, és finoman araszolva hátrált. Ennél a szörnynél valószínűleg nincs biztonságos távolság, de jó lenne legalább pár száz méterre kerülni tőle. Nagyon lassan kell távolodnia, az állatokat a mozgás is feldühítheti. Amikor úgy érezte, hogy a magasan ülő szemek éppen rá néznek, összeszorította a fogát, és szobormereven megállt. A madaraknak nincs szaglásuk, ez nem feltétlenül veszi észre, hogy itt van. Talán az előbb látta, de most már bizonyára szem elől tévesztette.

Na, jó lesz vigyázni. A madaraknak valóban nincs szaglásuk, de a látásuk kiváló lehet.

Ránézett a mobilra. Fényképezze le ezt a dögöt? A világért se, a villanásra idecsaphat az a roppant csőr.

Flancos telefonja volt, beépített videokamerával. Finoman a madárra irányította, felvette, és nyomban elküldte a videót az őrparancsnokának:

Ezt látom. Segítséget kérek!

Még percekig tartott a kínos feszültség. Nemes szakaszvezető lassan, szinte milliméterről milliméterre hátrált, a szörny időnként megmozdította a szárnyát. Még kettőt lépett. A távolság lassan növekedett közöttük. A Hold baljós árnyékot vetett az élettelen vadászgépek sorára és a közöttük tornyosuló szörnyetegre.

Amikor a nagy madár hirtelen nekirugaszkodott, és felröppent, már egy jókora MAN teherautó száguldott a betonon Nemes szakaszvezető őrhelye felé. a plató tele volt felfegyverzett katonával, a géppisztolyokon kívül géppuskák és kézi páncéltörő rakétavetők is voltak náluk. A madár éppen felettük szállt el.

Tucatnyi felvétel készült róla.

Özönvízhez hasonló eső zúdult Magyarország középső részeire a következő napokban, a nagy madárnak nyomát se látták.

Folyt azonban a Honvédség vizsgálata, és ez egyelőre elnémította a szkeptikusokat. Különösebb nem szivárgott ki, csak annyit lehetett hallani, hogy a felvételek egyike sem hamisítvány, de nyomokat nem találtak.

Huszadikán, szerdán történt az első haláleset.

Kora reggel Kiskunfélegyházán, Szegedi úti háza udvarán a postás és az általa segítségül hívott szomszéd holtan találta Felméry József hatvanhét éves nyugdíjast.

A hír tizenöt perc múlva érkezett meg Kecskemétre, a Bács-Kiskun Megyei Rendőr Főkapitányság Batthyány út 14. alatt található hatalmas épületébe. Az ország legnagyobb megyéjének rendőrségi központjában már eddig is sokat beszéltek a nagy madárról, meg a hozzá kapcsolódó feltételezésekről.

A nagy madár gyilkos fenevad volna?

A rendőrfőkapitány, Magyar Ottó rendőr dandártábornok szűk félóra elteltével hívatta Turainé Szemere Andrea őrnagyot. A negyvenes évei kezdetén járó, sudár termetű, átható tekintetű asszony megigazította hajpántját, egyet fésült vállig érő, gesztenyebarna haján, aztán még gyorsan töltött magának egy csésze kávét.

- Andrea, vár a főnök!

- Rendben van, de a kávét akkor is megiszom.

- Bent adnak!

- A Mancika-féle repi fekete? – húzta el a száját az őrnagy. – Az csak hígított csokoládémassza. Igazi kell. – és felhajtotta a csészéjét.

Farmernadrágot és fekete pulóvert viselt. A két fiatal rendőrtiszt irigykedve méregette. A helyében úgy iszkoltak volna az öreghez, mint akit puskából lőttek ki.

- Aki már őrnagy, megteheti – morogta a köpcösebbik.

- Az csak a koromnak szól – legyintett a nő, és a lift felé indult.

- Igazából nagyon jó csaj – nézett utána a magasabbik hadnagy.

- Meg jó rendőr.

Andrea a liftben elgondolkodott. Mit akarhat a tábornok? Ő eddig igen zűrös korrupciós ügyekben nyomozott, és ebben komoly hírnevet szerzett, ellenben kénytelen volt beletenyerelni néhány darázsfészekbe. Vajon megint erről van szó? Korrupciós ügybe keveredett valamelyik polgármester? Netán egy országgyűlési képviselő? Vagy valamelyik másik megyében pattant ki valami ocsmány megvesztegetési ügy, és szakmai segítséget kérnek? Történt már ilyesmi.

Nem, ez most valami más lesz. Honnan tudja? Csak. Az efféle megérzéseiben sohasem tévedett.

A magas, gyérülő hajú, ötvenhét éves rendőrkapitány állva fogadta.

- Ülj le, Andrea. Hozattam neked kávét. Tudom, hogy az erőset szereted.

A nő finoman elmosolyodott.

- Az előbb kávéztam.

- Sebaj, – legyintett a tábornok, és maga is letelepedett az egyik fotelbe. – erre úgyis innál még egyet.

- Mi történt, Ottó?

Miniszoknyás titkárnő kóválygott be valamiért a nagy iroda szemközti ajtaján, mire a dandártábornok azonnal hivatalos hangnemre váltott.

- Őrnagy, eddigi beosztásából önt az Életvédelmi Alosztályhoz vezénylem, és megbízom egy fontos ügy nyomozásával.

Közben kiment a miniszoknya, Andrea várakozásteljesen nézett a kapitányra.

- Biztosan hallottad, mi történt.

- Mi történt, Ottó?

- Megvan a nagy madár első áldozata

Andrea a fejét csóválta.

- Van erre bizonyíték?

- Természetesen nincs, de a közvélemény máris így könyveli el. Kiskunfélegyházán erőszakos haláleset történt, ma reggel vált ismertté. Az információrobbanás korában ne csodálkozzunk: már ki is szivárgott a híre.

Hallgattak néhány pillanatig.

- Ezért vezényelsz az Életvédelmi Alosztályhoz?

- Ezért. Azt akarom, hogy ebben az ügyben te vezesd a nyomozást. Ezt javaslom Tibornak is.

Gönczi Tibor rendőr alezredes az Életvédelmi Alosztály vezetője volt.

Andrea arca elkomorodott.

- Ezek szerint gyilkossági ügyet bízol rám?

- Azt gondolom, szükség van valakire, aki nem veszíti el a fejét. Nehéz ügyeket irányítottál, az egyik legtapasztaltabb tisztem vagy. A sajtóval tudsz bánni, jó az arányérzéked. Nem ragaszkodsz csökönyösen semmihez, ha nézőpontot kell váltanod, habozás nélkül megteszed.

- Sohasem vezettem még önállóan gyilkossági nyomozást, Ottó.

A kapitány felsóhajtott.

- Tudom, Andrea. Akkor is te vagy a megfelelő ember. Az egész közvélemény ránk figyel, országszerte híresztelik, hogy a gyilkosság összefüggésben áll azzal az izével. A nagy madárral. Ha a madár létezik, te megtalálod. Ha nem létezik, te bebizonyítod. Őszintén szólva: engem zavar ez a madár-dolog, és nagyon bízom benne, hogy vaklárma.

- És ha nem az? – mosolyodott el az őrnagy.

- Látod, ezért kapod te a nyomozást.

Turainé Szemere Andrea rendőr őrnagy nagyot sóhajtott.

- Rendben van, Ottó. Hány embert kapok?

- Hányat kérsz?

- Egyelőre kettőt. Makó Pétert és Szinnyei Margitot.

- Ahogy végeztünk, megíratom a vezénylésüket.

Andrea felállt.

- Köszönöm. Indulok helyszíni szemlét tartani.

- A szemlebizottság azonnal indul. A helyszínelők már dolgoznak.

Andrea indult volna, de a rendőrkapitány egy kézmozdulattal megállította:

- Még valami, Andrea!

A nő kérdő tekintetét látva folytatta:

- Jön valami ifjú újságírónő is. az ORFK-tól érkezett a parancs. Valami új, a nagyközönséget célba vevő internetes honlap riportere, és elejétől a végéig követnie kell a nyomozást.

Andrea dühösen elhúzta a száját.

- Nem vagyok szárazdajka.

- Tudom, de nem tehetünk ellene semmit. Próbáld valahogy semlegesíteni a csajt.

- Már értem, miért engem választottál.

- Te ezzel a kolonccal a nyakadon is megoldod az ügyet, mások infarktust kapnának az első nap végén.

- Rendben van, Ottó. Közvetlenül téged hívlak, ha bármire szükségem van.

- Soronkívüliséget élvezel.

Az Életvédelmi Alosztály bajuszos parancsnoka, Gönczi Tibor alezredes szokott szótlanságával konstatálta Szemere Andrea érkezését. Csupán egyetlen közlendője volt.

- Nézd csak! – és bekapcsolt egy korábban felvett videót. Televíziós képriport volt. Andrea hangosan felszisszent, amikor meglátta a gyilkosság áldozatát.

- Ki engedte meg?

- Valószínűleg a helyi kollégák. Figyeld a szöveget!

Az áldozat halálát valószínűleg a hatalmas madár roppant csőrének lendületes csapása okozta. A madár a magasból és hátulról támadott az emberre, és csőrének egyetlen ütésével szétzúzta a koponyáját.

- Sok szerencsét, Andi!

Andrea keresni kezdte a két beosztottját, de mindkettőnek éppen volt valami kisebb feladata. Az őrnagy meghagyta: mihelyt a vezénylésüket megkapják, azonnal jöjjenek utána Kiskunfélegyházára.

A folyosón magas férfiba botlott.

- Szia, Andi! Hallom, te nyomozol madár ügyben!

Régi barátok voltak, gyors puszit váltottak. Koroknai Sándor a legjobb mesterlövész volt, akit Andrea ismert.

A gépkocsi előadó előszobájában Köves Róbert törzsőrmesterbe ütközött.

- Szervusz, Robi! Csak nem karamboloztál?

- Dehogyis! Új kocsit kapunk, Andi, ma veszem át!

- Úgy járőrkocsit?

- Úgy van! Sűrűn látsz majd bennünket az utcán.

- Azt hittem, már régen nincs olyan luxus, hogy új járőrautó.

- Vannak még csodák, Andi!

A gépkocsi előadótól Andrea a szokott civil rendszámú Skoda Octavia gépkocsit kapta. Felvette a slusszkulcsot, és indult a kocsihoz. Éppen azt ajtót nyitotta, amikor megszólította egy fiatal nő.

- Turainé Szemere Andrea őrnagy?

- Igen.

- Dávidházy Eszter vagyok a nyomozas.hu-tól. Kiskunfélegyházán nőttem fel, ismerem a környéket. Szia! – és kezet nyújtott.

Legfeljebb húsz-huszonöt éves lehetett. Andrea előbb végigmérte, majd úgy döntött, lenyeli, hogy a kislány ilyen nagyvonalúan letegezte.

- Szia!

- A helyszínre mégy? Veled megyek!

Andrea összerándult.

- Biztos, hogy látni akarod?

A lány elszántan bólintott.

- Láttál már gyilkossági helyszínt? Csúnya látvány lesz.

Újabb bólintás. Andrea megadóan beült a volánhoz, és kinyitotta a másik ajtót. Ahogy Eszter beszállt, gázt adott.

A lány valóban jól ismerte a környéket. Kiskunfélegyháza felé menet sorra megnevezte az egyes tanyák tulajdonosait. Közben faggatni próbálta Andreát, de az őrnagytól legfeljebb szűkszavú válaszokat kapott.

- Mi a véleményed a nagy madárról? Szerinted az a gyilkos?

Amikor ötödször is megkérdezte, Andrea csak ennyit dörmögött:

- Nem hiszem, hogy a madár volna a tettes.

Takaros kertek mellett haladtak éppen el, ezernyi virág pompázott a végtelennek tűnő mezőn, távolabb gyümölcsfák sorakoztak.

- Koller Kertészet. – mondta lelkesen a lány. – Koller Zoltán az ország egyik legjobb dísznövénykertésze. Tudod, hogy hívják a fiát? Alfonz. Koller Alfonz. A fiatalok jól ismerik errefelé.

Andrea hallgatott, Eszter tovább csacsogott:

- Koller Zoltán idősebbik fiát meg Ferdinándnak hívják. Koller Ferdinánd. Amerikában van, valami tudósféle.

Rögtön a kertészet után fantasztikus csupa-üveg épület következett hatalmas terasszal, asztalokkal. Andrea jól megnézte magának, közben ösztönösen lassított. Az épület közelebbről úgy festett, mint a milliomosok klubja Kaliforniában.

- Ez micsoda?

- Ez a környék legdrágább helye. A Legvíghabb Vigadó. A tulajdonosa Vígh Antal. Biztos hallottál róla.

Andrea megrázta a fejét.

- Valamikor diplomata volt. A Magyar Köztársaság nagykövete egymás után több afrikai országban. Nagyon stramm pasi. Kisportolt, meg minden. Férfi manökennek elmehetne, pedig nem fiatal.

- Nyugdíjba vonult?

- Lehet, nem tudom. Nézd, ott van!

Impozáns férfi sétált ki az egyik erkélyre fehér szmokingban, csokornyakkendőben. Andrea jól megnézte. Öles termetű, csaknem két méter magas. Rugalmas, kidolgozott test, bár a gazdája már a nyugdíj felé járhat. De az arckifejezése öntelt.

Lassan elhaladtak a hosszan elnyúló, hivalkodó épület előtt. Valami traktor pöfögött előttük kitartó lassúsággal, és az élénk szembejövő forgalom miatt Andrea csak lépésben tudott haladni. Lassan elsuhant mellettük egy bekötőút, nagy fekete betűkkel ez volt rápingálva:

Lovass-Reiter Tanya.

Erről a lánynak nem volt mondanivalója.

Már a délelőtt dereka volt, mire megérkeztek a tragédia helyszínére. A hófehérre meszelt külvárosi ház kerítése előtt a rendőrök sorra elhessegették a kíváncsiskodókat, és papundekli lapokból rögtönzött kordont is emeltek, hogy a fényképezést és videózást akadályozzák.

Andrea jelentkezett a helyszínelők vezetőjénél, Horváth századosnál. Felméry József, az áldozat nyolc-tíz órája feküdt a sárban saját házának udvarán. Andreának összeszorult a gyomra, ahogy a holttestre nézett. Nem először lát ilyesmit, de sohasem lehet megszokni.

Eszter csaknem elhányta magát. Hálásan nézett az őrnagyra, amiért az kiküldte az udvarról.

Felméry József feje hatalmas, alvadt vértócsában hevert. Koponyája hátsó része úgy nézett ki, mintha felrobbantották volna.

- Kísérteties – magyarázta Horváth százados. – voltaképpen valóban történhetett úgy is, hogy valami hatalmas madár fegyvernek tekinthető csőrével a levegőből lesújtott rá. Persze, sokkal valószínűbb, hogy valaki hátulról fejbe ütötte nagy erővel, súlyos és éles szerszámmal.

- Hosszú nyelű balta?

- Igen. Vagy rövid nyelű, de nagyon kiköszörülve. De nyom szinte egy szál se. Elmosta az eső.

Amikor megérkezett Margit és Péter, a két nyomozó, Andrea néhány gyors instrukciót adott nekik.

- A kapu? – kérdezte a helyszínelőket.

- Zárva volt. A kulcs belülről.

Andrea a kerítésre nézett. Legfeljebb másfél méter. Nem komoly akadály.

Megérkezett a hullaszállító, hogy elvigye az áldozat földi maradványait. Felméry Józsefnek nem voltak rokonai.

Andrea kisétált a ház elé. Látta, hogy Eszter az autóban gubbaszt, a kislánynak jó lecke volt, aligha fog ezután is erőszakoskodni.

A szomszéd ház tornáca alatt Makó Péter éppen felvette a holttestre találó Mihályi György vallomását. Hallgatta néhány percig, aztán megkérdezte:

- Minden házban van kutya. Felméry úrnak miért nem volt?

- Volt annak. Hatalmas, mérges döf. Óriás schnauzer, vagy mi a fene.

- Akkor most hol van?

- Tegnapelőtt megdöglött. Felméry dühöngött, azt mondta, megetették a kutyáját.

Andrea komor arccal bólintott. Félrevonult, és felhívta a rendőrkapitányt.

- A legfrissebb információ, Ottó. Előre megfontolt emberölés alapos gyanúja. – választ sem várta letette a telefont.

Körülnézett és a rendőrkocsik egy vadonatúj Fordban felismerte Köves Robit.

- Kérhetek valamit?

- Parancsolj, Andi!

Andrea Eszterre mutatott:

- Szerintem vigyétek haza!

A filigrán, szemüveges, ritkás szőke hajú Szinnyei Margit jelentkezett:

- Van egy érdekes hírem, Andi. A postás az előbb azt mondta, az adósok megnyugodhatnak. Felméry József uzsorakamatra adott kölcsönt. Állítólag sokan tartoznak neki.

- Remek! Erre állj rá! Derítsd ki, kik az adósai!

Andrea tüstént újra felhívta a dandártábornokot, házkutatási parancsot kért. Megnevezett két szakértőt, hogy azok keresgéljenek az áldozat iratai között uzsorakamatról szóló bizonylatokat, adósleveleket.
Aznap este a nagy madarat Kecskeméten is látták, méghozzá többen is. Elég szokatlan helyen: a Grand Póker Klub bejáratánál. Kisebb hisztéria is támadt, közben a madár eltűnt.

Andrea este elhajtott a nevezett klub bejárata előtt. Mindvégig kellemetlen érzései voltak. Vajon miért?

Andrea megbízásából Margit és Péter meglátogatták a környező tanyákat, mindenhol a nagy madár után kérdezősködtek. Az érdekesebbeket az őrnagy maga is meglátogatta.

- Most nem nagyon érek rá! – fogadta Vígh Antal, a volt nagykövet. – Hogy van a madár áldozata? Valóban meghalt?

A beszélgetés után Andrea sokáig ült a kocsijában és gondolkodott. Vígh okos, jó modorú ember, láthatóan humora is van. Mégsem stimmel körülötte valami.

Koller Zoltán kedves volt és szívélyes. Hanem a húszéves fia – Koller Alfonz – nagyon ideges lett a rendőrség szó hallatán. A gyerek valamit titkol. Valószínűleg valami egész mást; drogot, nőügyet talán – de akkor is nagyon gyanús. Amikor meg a testvéréről kérdezősködött, Alfonz szinte megnémult.

A Lovass-Reiter tanya tulajdonosa, Lovass-Reiter Béla nagyon szívélyesen fogadta az őrnagyot. Közben a felesége válogatott finom süteményekkel traktálta őket. Kiderül, hogy Károly fiúk valamelyik minisztériumban osztályvezető.

Másnap reggel Kiskunfélegyházán, a parkban hevert a következő áldozat.

A huszonkilenc esztendős Kanyar Árpád szintén arcra borulva feküdt, koponyáját éles és erős eszközzel, fentről és hátulról zúzták szét. A halottkém szerint éjfél és egy között érte a halál. A kocsiját jó háromszáz méterre hagyva maga közelítette meg a tett színhelyét. Az eső még a helyszíni szemle alatt is zuhogott, minden nyomot elmosott.

A környéken kezdett eluralkodni a pánik. Már a tévében is arról beszéltek, hogy a két sértett halálos sebeit semmi más nem okozhatta, mint a madár iszonyú csőre.

Az emberek az eget kémlelték és rettegtek.

Miért megy valaki éjszaka egyedül abba a parkba?

Andrea két újabb nyomozót kapott.

- Mindent tudni akarok erről az emberről. Van valami kapcsolata, ami bajt hozott rá.

- A madár?

- Vicceltek? Valaki a parkba csalta és megölte.
Turainé Szemere Andrea férje, Turai Máté könyvtáros és informatikus volt, a felesége időnként igénybe vetet a segítségét.

Éppen a nagy madár videóját nézegették, amit az őrkatona készített a vadászgépek mellett.

- Tudod, mi ez? Egy archearopteryx. Repülő őshüllő.

- Létezhet-e ilyen állat?

- Valamikor létezett. Fenemód régen. Most nemigen. Hol a faj többi tagja? Mivel táplálkozik egy ilyen irdatlan méretű állat? Hol a tanyája?

- A költöző madarakkal nem jöhetett?

- Akkor is ugyanaz a kérdés: hol élnek a faj többi tagjai? Vannak még a világ őserdeiben fehér foltok, de mi tarthat el egy ilyen monstrumot?

Andrea gondolkodott. Talán valaki azt képzeli, zseniális dolog, ha a gyilkosságait a nagy madárra hárítja. Csakhogy: a nagy madár akciórádiusza nem lehet túlságosan nagy. A gyilkost a környéken kell keresnie.

A csoportértekezleten Makó Péternek volt érdekes mondanivalója:

- Kanyar Árpádnak a testvére szerint valakivel találkája volt.

- Vajon kivel?

- Arról fogalma sincs.

- Csak megerősíti, amit amúgy is gondolunk, de nem visz előre.

- Az viszont igen, hogy hírhedt pókerjátékos volt.

- Kanyar Árpád?

- Igen. Szinte mindennap játszott, és igen sokat nyert.

- Ez már valami! Próbáld megtudni, kik tartoztak neki! Margit, megtudtál-e valamit Felméry adósairól?

- Egyelőre van egy nyolcas listám. Minden név mellett az összeg.

Andrea szeme végigfutott rajta:

Kovács János, 150 ezer Ft – aligha érdekes, bagatell összeg.

Virág István, 210 ezer Ft – lényegében ez is.

A harmadik néven azonban megállapodott:

Vígh Antal, 27,56 millió Ft.

Andrea füttyentett egyet.

Margit szólalt meg:

- Megtudtam még valamit. Vígh Antal nagykövet urat gyakorlatilag kirúgták a külügyből. Szerencsejáték miatt.
A következő nap késő délutánján Turainé Szemere Andrea rendőr őrnagy maga is személyesen látta a nagy madarat. Éppen hazafelé tartott a kocsijával, amikor lassan vitorlázva feltűnt az égen.

Különösebb forgalom nem volt, Andrea megállította az autót, és figyelte a madarat. Arra számított, hogy vérszomjas, vagy cinikus szörnyeteget lát, de csalódott. A nagy madár maga volt a megtestesült közöny. Mi a csuda lehet ez? És mit jelent? Úgy repül, mint akinek semmi köze a gyilkosságokhoz. Mint akinek a valósághoz sincs semmi köze. Nagy volt, impozáns volt, de – Andrea határozottan érezte – hiányzott belőle minden vadság.

Hát mi történik itt?

Andreának baljós érzése támadt; határozottan úgy érezte, most valahol ebben a percben éppen a halála felé tart egy újabb gyanútlan áldozat.

Mit tegyen? Hogyan akadályozza meg? Hová küldjön embereket, hol lehetne tetten érni a gyilkost?

Másnap délelőtt már-már megnyugodott, hogy tévedett. Ahogy a dél közeledett, kezdett megnyugodni. Talán mégsem úgy van, ahogy sejti.

Tizenegykor érkezett a hír.
Lovass-Reiter Csabát holtan találták a szülei tanyájához vezető bekötőút torkolatától körülbelül húszméternyire.

Egy fatörzs feküdt keresztben az autó előtt, mellette hevert a holttest. A feje hátulról szétzúzva. A szüleit már értesítette valaki, egymásba kapaszkodva zokogtak az út szélén.

A Budapesten élő feleséget Andrea hívta fel. Az asszony kiborult, sírógörcsöt kapott. Végül a harmadik telefonhívás során elmondta, a férje valamilyen ismeretlen feladótól SMS-t kapott. Az üzenet azt állította, hogy haldoklik az anyja.

Andrea a szülőkre nézett. Őket használták csalinak a fiuk megöléséhez. Ki ilyen aljas? Úgy érezte: tudja.

A következő információt telefonon kapta. Annak idején Lovass-Reiter Csaba főosztályvezető távolította el a külügyi szolgálatból Vígh Antalt.

De hol a helye ebben a nagy madárnak?

A helyszíni szemle után értekezlet.

- Margit?

- Vigh Antal valóban sokat pókerezett, és többnyire veszített. Állítólag sokaknak tartozott. Kanyar Árpádnak mindenképpen. Ezt a klub jegyzőkönyve is rögzítette.

- Mekkora összeggel volt sáros?

- Tizenkét millió forint.

Andrea még ebéd előtt elment a Grand Póker Klubba.

- Kedves asszonyom, – próbálta elhárítani a kérdést a klub jól öltözött vezető-helyettese. – meg kell értenie, hogy mi nem szolgáltathatunk önnek adatokat a vendégeinkről.

Andrea szó nélkül elővette a rendőrigazolványát, és kinyitva kitette maga elé az asztalra.

- Rendőr őrnagy vagyok. Gyilkossági ügyben nyomozok.

- Az más.
——–

Mátéval ebédelt egy kisvendéglőben.

- Andi, a madár sokkal kisebb volt – mondta a férje. – legfeljebb akkora lehetett, mint egy kakas. A nagy madár részletekbe menően egyezik az Archaeopteryx egyik rekonstrukciójával. A nagy madár az általunk látott méretben sohasem létezett, és nem is létezhet.

Vajon hogyan állítják elő?

A kapitányságra menet szembetalálkozott Köves Robi kocsijával. A fiatal törzsőrmester egyedül ült a rendőrautóban, és vidáman rávillantott a lámpájával.

—————

Hazafelé menet újra látta a nagy madarat. Most kimondottan félelmetesnek tűnt. Vészjóslóan vitorlázott ötven-hatvan méteres magasságban a házak fölött. Andrea egy pillanatra elgondolkodott.

Mi ebben a félelmetes?
A nagy madár? Aligha. Akkor mi? Talán az, hogy az utóbbi napokban mindig megtámadtak valakit, ha a nagy madár feltűnt. Az őrnagyot kiverte a veríték.
Az otthona előtt szokása szerint bíbelődött még egy kicsit a kocsiban. Szétnézett. A megszokott városi park fákkal és bokrokkal. Az utcai lámpák fénye nemigen hatol be közéjük. Máris kiszáll, negyven-ötvenméternyit halad a parkon keresztül, majd belép a házba. A keze már az ajtón volt.

Ekkor értette meg.

A célpont ezúttal saját maga.

Elővette, és kibiztosította a szolgálati fegyverét.

A szélvédőn keresztül a bokrok közé kémlelt. Látszólag semmi, de érezte, hogy ott van. Tudta, hogy ott a gyilkos a bokrok között. Ahogy kiszáll az autóból, és megindul a parkon keresztül, tüstént akcióba lép.

Mit tegyen?

Azonnal tárcsázta Köves Robit. Gyorsan elmondta, hol van, és mitől tart.

- Szolgálatban vagy még?

- Igen. Tőled néhány percnyire.

- Robi, ez nagyon veszélyes. Rendkívül ügyesen mozog a fák és bokrok takarásában. Képes volt átugrani a kerítésen, amikor Felméry megfordult, hogy bemenjen a házba. A parkban villámgyorsan Kanyar háta mögé tudott kerülni. Keresztbe tett egy fatörzset az úton, és azonnal Lovass-Reiter háta mögé került. Mindig képes az áldozat mögé kerülni.

- Máris megyek, és megugrasztom.

- Ne, egyelőre ne, csak gyere ide szirénázva, hátha elijesztjük.

- Azonnal!

Egy perc múlva felhangzott a rendőrségi sziréna vijjogása. Andrea látta, hogy Robi kocsija megérkezik, és megáll tőle 8-10 méterre. Máris nyílt az ajtó, és a törzsőrmester fegyverrel a kezében kiugrott.

Andrea nagyon figyelt, szíve a torkában dobogott. Megmozdult az egyik bokor, pár lépéssel Robi mögött. Jaj, ne!

Pisztollyal a kézben kiugrott, és kétszer a bokorba lőtt. Csak utána kiáltott:

- Rendőrség! Feltartott kezekkel jöjjön elő!

Már senki sem volt a bokorban. Vérnyom sem. Robival ott maradtak egészen addig, amíg a nyombiztosítók meg nem érkeztek.

Másnap reggel csoportértekezlettel kezdte a napot. Elsőnek a nyomszakértő, Lipták főhadnagy számolt be:

- Egyetlen fontos nyomot találtunk, egy apró faforgácsot. A te lövedéked szakította ki valahonnan, Andi. Kőris. A parkban ilyen fa nincs. Valamilyen eszköz nyele lehetett.

Andrea komoran bólintott, aztán Margithoz fordult:

- Kérlek, nyomozd le a következőket: Mivel foglalkozik az Egyesült Államokban Koller Alfonz testvérbátyja? Milyen kocsikat bérelt az elmúlt napokban Vígh Antal? Két autója is van, de éjszakánként ezek otthon voltak.
———-
Délután a nagy madár újra elrepült Kiskunfélegyháza fölött. Andrea biztos volt benne, hogy most utoljára.

Margit tájékoztatta a munkája eredményéről. Andrea gyors utasításokat adott.

- Ha kell, kérd az amerikai kollégák segítségét. – fejezte be.

Ebéd után Makó Péter kukkantott be Andrea irodájába.

- Megjött a vendégünk.

- A hologramszakértő?

- Igen.

- Jöjjön be!

A hologramszakértő, Forrai Iván rendőr százados egyenesen az ORFK állományából érkezett. Amikor Andrea elmondta neki a gyanúját, hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Hogy távirányítású? És ilyen irdatlanul nagy? Lehetetlen.

Andrea válaszképpen az éppen belépő Margitra nézett.

- Megvan?

- Igen – felelte a szőke rendőrtiszt, és átnyújtott egy frissen nyomtatott papírköteget.

Andrea belenézett, aztán a hologramszakértő elé tolta. Forrai Iván egyre jobban elhűlve olvasta.
Turainé Szemere Andrea rendőr őrnagy haragudott magára. Miért nem jött rá erre már sokkal hamarabb? Miért nem jött rá már az első napon? Rendben, hogy őt is megzavarta, hogy a közvélemény mániákusan a nagy madarat akarta gyilkosnak tekinteni. Neki azonban rá kellett volna jönnie. Hiszen ezeknek egymás mellett van a tanyájuk

Öt órára tűzte ki az eligazítást. Addigra meg is érkezett az összes akciócsoport. Utoljára Koroknai Sándor érkezett a mesterlövészekkel.

- Mindenki tudja a dolgát? –kérdezte Andrea az eligazítás végén.

Csendben bólintottak.
Andrea elmosolyodott.

- Ideje “elszólnom magam.”

Látványos, parádés sajtóértekezletet tartott, bejelentette, hogy fény derült a gyilkosságok rejtélyére, és a sajtótájékoztatóról egyenesen a gyilkos elfogására indul. A média sietett szétkürtölni az új információt.

Az utolsó eligazításon a rendőrfőkapitány is részt vett, és meglehetősen feszült volt a hangulat; ahogy a hasonló bevetések előtt lenni szokott.

- Nem kockázatos ez, Andrea? – kérdezte a rendőrfőkapitány.

Az őrnagy a fejét rázta.

- Nem kockázatosabb, mint bármi egyéb rajtaütés. Otthon fog várni. Először meglepődik majd, hogy nem hozzá megyek. Utána rájön, hogy akkor is lebukik, csak idő kérdése. Rögtönöznie kell, csak egyetlen útvonalon jöhet. Ha végig ott megyek, ahol mondtam, máshonnan nem támadhat rám.

Amikor komótosan megindult a kerti úton, mégis félt. Amikor a kis átjáró előtt elhaladt – ahol vékony ösvény köti össze a két tanyaházat – a szíve a torkában dobogott.

Miután itt járt, a földhivatalban dolgozó ismerősei révén megszerezte a két ingatlan részletes térképeit. Ezt a kérésére megküldött légi és műholdas felvételek egészítették ki. Alighanem ez volt az első eset a magyar bűnüldözés történetében, amikor egy magyar nyomozó magyarországi nyomozáshoz egy amerikai műholdnak magyar objektumokról készült felvételeit használta.

Hirtelen belé nyilallt a félelem. Jön! Kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra.

Hallani semmit sem hallott, csak érezte. A következő pillanatban Koroknai Sándor kezében eldördült a Dragunov távcsöves puska.

A hatalmas kétélű balta csörömpölve hullott a földre.

- Koller úr, – mondta megfontolt hangon Turainé Szemere Andrea rendőr őrnagy. – az ön fia készítette a bátyjától kapott felszerelés segítségével a hatalmas hologramot, amit nagy madár néven ismert meg az ország. Sajnos az önök szomszédságában egy gyilkos lakik, aki kifigyelte, és elhatározta, hogy álcának használja a saját gonosztetteihez. Meggyilkolta a hitelezőjét, a kártyapartnerét, akinek ugyancsak tartozott, végül bosszút állt az egykori munkahelyi elöljáróján.

A kertészmérnök hebegett-habogott.

Koller Alfonz nem hitte el, hogy többé nem játszadozhat a berendezéssel. Amikor megmutatta, hogyan gerjesztette, és hogyan irányította a hologramot, hogyan és hol rögzítette a kamerát, büszkeséget érzett. Melyik kölyök képes erre rajta kívül?

A másnapi sajtóértekezleten végre feltárult a nagy madár titka.

Eszter esett be az irodába.

- El sem tudod képzelni, mit szenvedtem, hogy ez elkészüljön! – és peckesen átnyújtotta a Nagy madár-esetről készült cikkét.

Gyáva március

Hagyott itt a vén tél

Hideget

Eleget;

S te nem mertél hozni

Szebb időt,

Meleget.

————-

Nagy nehezen tűnt el tova

A múlt hava,

És végigdübörgött

Rajtad

A tél szava.

——-

Miért is viseled

A Március nevet;

Ha nem voltál képes

Elűzni

A telet?

———

Látszat-tavasz voltál,

Ugye, most már látod?

Sosem lesz Kikelet,

Ha csak

Imitálod.

——–

Gyáva márciusnak

Jeges a kabátja,

Az öröm tükrében

Magát sose látja.

——–

A gyáva március:

Dohos szalma

Halma;

Nem játék az emberek

Hite, Bizalma.

———

Ha a tél meg nem ölt,

Nem szorított agyon,

Még nem örvendünk

A márciusi fagyon.

——–

Ha hódolsz a télnek,

A vén uzsorásnak,

Ideje, hogy átadd

A helyedet másnak.

——–

De hogy ilyen gyáva,

Csalfa a Kikelet,

Azért mi még nem sírjuk

Vissza – a telet.

A tánctanár

Ezt a történetet csaknem harminc éve hallottam először. Aki elmesélte, neveket is mondott, és határozottan Baját nevezte meg helyszínként.

Azóta hallottam többször is; négy-öt egyéb kisvárosba helyezve.

A hitelességéért nem teszem tűzbe a kezem – jellemzőnek nagyon jellemző.

————-

1951-et írtak.

Annak idején Rákosi Mátyás volt a magyar színpadok legnagyobb sztárja, a Deus ex machina legfőbb istene.

A korabeli kortárs magyar dráma egyik alaptípusának visszatérő motívuma volt, hogy a kialakult nehéz, csaknem tragikus helyzetnek nincs megoldása. A gonosz győz, és senki sem tehet ellene semmit. A vidéki Magyarország helyi kiskirályai triumfálnak, letörik a főhőst – a szerelmespárt, vagy a bátor, munkás származású fiatal férfit vagy nőt – a megrágalmazott börtönbe vagy akasztófára kerül, a gonosz tovább űzi kisded játékait.

Csakhogy…

Isten őfelsége – azazhogy az MDP főtitkára résen van.

Hiszen ő mindig éber.

Bizonyos Rajk László árulásának rettentő veszedelmét is az ő ébersége hárította el a Párt egéről.

——-

Szóval Rákosi Mátyás.

Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás. Az igazságos Rákosi elvtárs, aki – agitprop-elvtársak izzadságszagú agyalmányai szerint, amiket sikertelenül próbáltak a nép között terjeszteni – modern kommunista Mátyás királyként járja az országot, és mindenütt megakadályozza, hogy a népet sanyargassák.

Rákosi elvtárs igazságot tesz.

A darab tetőpontján megjelenik hát a színpadon Rákosi elvtárs.

Véletlenül arra autózott.

Ha pedig erre autózott, hát tájékozódik, és az ő zsenialitása ellen a gonosznak orvossága nincs. Fordul a kocka.

Némely színházban akadt olyan szereplő, akit alkati okoknál fogva kimondottan az ilyen szerepekre tartalékoltak.

A közönség persze Rákosi felléptére tombolni kezdett. Akiknek az volt a feladatuk, elkezdték, a többiek meg saját jól felfogott érdekükből folytatták. Nehogy valakinek feltűnjön, hogy ők nem őrjöngenek.

——————

A mi történetünknek nem Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás a hőse.

Hanem egy tánctanár.

Eme tánctanár száraz, humortalan agglegény volt, ötvenes éveit taposta. Egy kicsit idősebb volt a XX. századnál. A kor persze nem érdem, hősünk még mindig ugyanabban a végtelen naivitásban élt, amit már rég megszokott. Csöndes, szerény, magának való, öregedő férfi, akinek az életében különösebb kalandok nem voltak. Utolsó kihágása az lehetett, amikor kilencéves korában csúzlival eltalálta az Osztrák-Magyar Monarchia egyik átmenetileg ittas tisztviselőjének kincstári ülepét, de már az is régen elévült, tekintve, hogy az apja igen elnadrágolta érte.

———

A derék tánctanárunk nem volt tisztában vele, hogy kicsoda Bogár Imre. A mai Olvasók egy része se tudja, ezért el kell mondanom.

Nem, most nem a híres lovas betyárról, az egyik legrégibb és legegységesebb betyárballadánk hőséről van szó, ez a Bogár Imre egy évszázaddal később élt.

Ő volt az állami ítélet-végrehajtó.

A hóhér.

———-

Vasárnap volt, szép tavaszi nap, és a város fiatalsága némi szórakozásra vágyott. Erre meglehetősen szerény keretek között nyílt lehetőség.

A tánctanárnak volt egy ócska gramofonja.

Megkérték hát, szolgáltasson zenét. Rövid ideig kérette magát, aztán ráállt. Csaknem ötven lemeze volt, másik ötvenet a városban gyűjtöttek össze, volt hát elegendő zene a mulatsághoz. Nagy nehezen kikönyörögték a párttitkártól a helyi kultúrház egyik termét. Hajrá, bulizunk!

Mai szemmel sivár és szegényes lehetett a buli, de igazából nincs összehasonlítási alapunk. A tipikus mai bulizó fiatal torkig lakott buli minden nemével, unott-buta képpel fölényeskedik, irdatlan időt-energiát fecsérel a szórakozásokra, mégsem ismeri a kikapcsolódás valódi értékét, hiszen valójában soha sincsen bekapcsolva.

Akkoriban más volt a helyzet.

A szórakozás mindenféle lehetősége eufóriát okozott a fiatalság körében, hiszen olyan ritkán adódott rá alkalom. Az öröm, lelkesedés a mulatság hőfokát olyan magasra emelte, ami manapság nem lehet gyakori.

Nem a szegényes körülmények számítanak igazán, és a rossz zenére is lehet jót táncolni.

Csodálatos volt a hangulat.

Egy ideig.

Mert hát – az éberség a mulatságra is betette a lábát…

——-

Szív küldi alapon mentek a gramofonról a zeneszámok. Egy ideig ezzel nem is volt semmiféle probléma. Aztán – már estefelé – érkezett egy ilyen kérés:

Bogár küldi Rákosra a Matyinak!

A derék tánctanár ugyancsak naiv ember lehetett, mert ezt a kérést ugyanúgy felolvasta, akár a többit. Sőt: teljesítette is…

Nyilván el kellett volna süllyesztenie, ízetlen tréfának kellett volna kezelnie – merthogy az volt.

Számára tragédia lett, sőt katasztrófa.

A fekete autó öt perc múlva megállt a kultúrház bejárata előtt. A mulatságnak véget vetettek, a tánctanárt bilincsben vitték el. A bőrkabátosok még kiosztottak néhány pofont a fiúknak, hátha köztük van a jelige kiagyalója is.

Merthogy az nem lett meg. Nem tudták kiverni a tánctanárból. A szerencsétlen valószínűleg megmondta volna, ki az, de nem tudta.

A tánctanár megjárta Recsket – évek múlva került haza, negyvenöt kilóra fogyva.

——-

Szóval:

Bogár küldi Rákosra a Matyinak…

A nyomorult tánctanár teljesítette.

A kért nóta így kezdődött:

Lesz maga juszt is az enyém!

Tavasz 2011.

Hitelek vámpírrá lesznek,

Számlacápák embert esznek,

Neveletlen sok gyerek;

Azért csak jöjj, Kikelet,

Árassz végre meleget,

Ragyogd be a lomha, borús

Kék eget.

——–

Tapos a fekete kerék,

Szaporodik a csőcselék,

Összeomlás fenyeget;

Azért csak jöjj, Kikelet,

Árassz végre meleget,

Ragyogd be a lomha, borús

Kék eget.

———

Találsz kócos magyar eget,

Liberális csődtömeget,

Meg úrhatnám egeret,

Azért csak jöjj, Kikelet,

Árassz végre meleget,

Ragyogd be a lomha, borús

Kék eget.

——–

Hangoskodik a töklepény,

Segélyből él a vén Remény,

Száz diploma sepreget;

Azért csak jöjj, Kikelet,

Árassz végre meleget,

Ragyogd be a lomha, borús

Kék eget.

———-

Hátha mégis!

Hátha megjön

A derű!

Hátha mégis,

Hátha élni gyönyörű.

—–

Hátha mégis!

Hátha mégse professzor

A laboráns;

Hátha mégis deviáns

A deviáns.

——–

Hátha mégis!

Hátha mégse tolvaj, rabló,

Élősködő vigyortabló,

Hátha mégse

Tökkelütött hatalom;

Hátha mégis öröm, béke,

Hétköznapok,

Munka, Rend

És

Nyugalom…

——-

Jöjj el, drága Kikelet,

Árassz végre meleget,

Ragyogd be a lomha, borús

Kék eget.

Szőke nő zűrben az űrben - CII.

SZÁZKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A detonációra a szőke nő ösztönösen oldalt vetette magát, és elnyúlt a homokban. Néhány száz méterrel előtte hatalmas portömeg roppant az ég felé, a levegőben vad viharként kavargott a szürke és fekete por. Súlyos tárgyak csapódtak puffanva a bozótba.

Fegyver ugatott fel, valahol egy másik felelt a szavára.

Karen fülelt. A fegyverropogásból itt-ott kihallani vélte a robotharcosok fegyvereinek jellegzetes hangját. Mintha sokkal kevesebbet tüzeénének, mint az ellenfeleik. Mert az idegen fegyverek hangja szaporán hallatszott. Karen – bár háborús dolgokban igazán nem tartotta tapasztaltnak magát – a kétségbeesés jelének vélte a súlyponttalan lövöldözést. A robotok fegyverei ritkábban dördültek el, nem okádhatták a tüzet, hiszen kizárólg rövid sorozatokkal küzdöttek.

Három-négy percnél aligha tarthatott tovább, aztán olyan véletlenül lett vége, hogy szinte fájt a csend.

Karen feltápászkodott, lerázta magáról a port, és határozott léptekkel a bázis felé indult.

Ki tudja, honnan termett mellette az egyes számú.

- Jöjjön, kapitány!

- Jelents!

. Az ellenséges fegyveres élőerők lefegyverezve, és a foglyok kiszabadítva.

A szők nő legszívesebben felkiáltott volna bolodogságában.

- Gyerünk!

Egy percen belül a tett helyszínén volt.

A bázis személyzetét alkotó ötvenhét katona és néhány – zömmel könyvényes és podagrás vén – tist; a nagy udvar közepén térdelt fegyvertelenül. A három-négy sebesültet éppen a robot-felcser látta el.

Ed és Erich tanácstalanul ácsorogtak középen. Amikor az érkező újabb robotok csoportjában megpillantották a közeledő Kadlecikovát, elképedtek.

- Karen? – nyögte Ed. – Ez nem lehet igaz!

Erich arcán mosoly suhant át.

- Köszönöm, Karen, – mondta Ed Philips. – Sohasem fogom ezt önnek elfelejteni.

Mindketten egyszerre borultak a nyakába. A szőke nő önfeledten élvezte a szeretetüket, teljesen bele is feledkezett néhány percre.

Az egyes számú zökkentette ki:

- Sietnünk kell, kapitány. Északkelet felől. Ismeretlen repülőeszközök közeledne északkelet irányából.

Karen magához tért, és kibontakozott az ölelésből.

- Gyülekező azonnal!

A robotok fekete felhőhöz hasonlatos csapata körbezárta őket.

- Karoljatok belém!

Ez a két férfinak szólt, akik – kár lenne tagadni – nagyon bamba arckifejezéssel bámulták Karen és a robotosokat.

- Veszteség van? – kérdezte közben az egyes számútól.

- Nincs, kapitány.

- Sérült robot?

- Nincs kapitány! Gyorsan és hatékonyan végeztük a munkánkat. – mindenki másnak a szájából ez talán elviselhetetlen dicsekvésnek hangozhatott volna, a robottól természetes volt és közönséges.

- Ha megsérülnék, te vagy a parancsnok!

- Köszönöm a bizalmat, kapitány.

A szőke nő nagyot sóhajtott.

- Felkészülni! Távozunk! – ha a férfiak nem nagyon mozdultak, neki kell ezen segíteni. Maga felé rántotta őket, és beléjök. Gyoran beléjük karolt.

Gyerünk!

Felidézte a térmanipulátor belépő terét a könnyűcirkálóhoz csatlakoztatott kutter fedélzetén.

Gyerünk, tűnjünk el innen!

Roppant fénykisüléssel törtek ki a térmanipulátor bolygójáról.

A következő pillanatban a kutter fedélzetén álltak.

Karen most ünnepelni szeretett volna, de kénytelen vol tüstént lemondani róla.

Már az első pillanatban megérezte, hogy valami nem stimmel.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

A szabad akaratról - II.

A pozitivizmus a korábbi nézeteken “felvilágosult” fölénnyel mosolygott, és kitartott a maga mechanisztikusan értelmezett determinizmusa, valamint az öröklődés és a környezet által abszolút módon meghatározott emberszemlélete mellett. Az akkor kialakuló marxizmus magától értetődően vette át a determinizmust, és illesztette rendszerébe a pozitivista fogalmakat; a “történelmi materializmus” egész frazeológiája az “osztályok” és “osztályharc” fogalmaitól kezdve az 1850-es évek pozitivista alapon álló francia történészeitől (Thiers, Michelet stb.) származik.

A tudományos determinizmus elve igen sok vallásos gondolkodóban erős ellenállást váltott ki, mivel sértve érezték Isten szabadságát, és ezen az alapon elfogadhatatlannak tekintették a pozitivizmus egész rendszerét. Ezzel megkezdődött a vallásos és a tudományos világkép kettéhasadása. A filozófiában is akadt különvélemény: “…csak az etikai és az etikai-vallásos megismerés lényegi.” (KIERKEGAARD)

A tudományos determinizmus elve azonban a XX. század elejéig a tudomány egyik legfontosabb alapelve volt. Ez pedig egy alapvetően anyagelvű, néha éppenséggel agresszív és türelmetlen materialista világnézet kialakulásához vezetett. “A felvilágosodás, a modernitás világnézete Isten nélküli vallás. Hit a szellemi princípium felsőbbrendűségében, hit abban, hogy az ember képes önmagát megváltani, azaz felszámolni a maga “elidegenültségét”, a természettől és a második természettől való függését. Így a modernitás nem igazi fordulat, folytatása csupán a már régen megkezdődött létfeledésnek. “…azaz azon valami elrejtőzésének és megvonásának története, ami létet ad.” (HEIDEGGER)

A középpontban most már nem Isten, hanem maga az ember áll, jobban mondva, az emberiség mint a történelem szubjektuma, az ember, aki, …Isten képmására teremtetett, s éppen ezért tud a létezők urává lenni, mert az ész isteni törvényeinek birtokában van.” A tudomány a maga okságon alapuló mechanisztikus eszközeivel és elméleteivel időnként “bebizonyította”, hogy Isten sohasem létezett; a klasszika-filológusból lett német filozófus, Friedrich Nietzsche pedig kinyilatkoztatta: Isten meghalt ! “Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen” — ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk! Im-ígyen szóla Zarathustra.” A hagyományos gondolkodás értelmében véve gyakorlatilag még ma is ebben az “Isten nélküli” világban élünk, amely bizonyos értelemben a tudományos determinizmus kimondva-kimondatlanul materialista alapokon álló oksági gondolkodása nyomán jött létre.

A tudományos determinizmus azonban az elmúlt században olyan csapásokat szenvedett, amelyeket aligha tud valaha is kiheverni. Az elvetésére utaló első jelek akkor mutatkoztak, amikor két brit tudós, Lord Rayleigh és Sir James Jeans felvetették, hogy forró testek, vagy tárgyak, például a csillagok végtelen sebességgel sugározzák szét energiájukat. Az akkor általánosan elfogadott elméletek szerint a forró testeknek elektromágneses sugárzást kell kibocsátaniuk — rádióhullámok, látható fény, röntgensugárzás — mégpedig minden frekvencián egyenletesen. Mivel a hullámok másodpercenkénti száma nem korlátozott, a kisugárzott energia végtelen lenne…

Max Planck, hogy elkerülje ezt a nevetséges eredményt, 1900-ban felvetette, hogy a fény, a röntgensugarak és más hullámok nem bocsáthatók ki tetszőleges mértékben, hanem csak bizonyos csomagokban, amelyeket kvantumoknak nevezett. A kvantumhipotézis kiválóan megmagyarázta a forró testek sugárzásának problémáját. Az, hogy a determinizmusra nézve súlyos következményeket hordoz magában, csak 1926-ban derült ki. Ekkor fogalmazta meg híressé vált határozatlansági elvét Werner Heisenberg.

A határozatlansági elv maga a 22-es csapdája. Eszerint egyszerre nem tudjuk végtelen pontossággal megmérni valaminek a helyét és a sebességét, legyenek bármilyen tökéletesek is a mérőműszereink. Ha megmérjük egy kis tömegű test helyét, a megfigyeléshez szükséges sugarak hullámhossza megzavarja azt. Mivel egy részecske várható helyzetének és sebességének megjósolása érdekében pontosan meg kell(ene) mérnünk jelenlegi helyzetét és sebességét. Ennek kézenfekvő módja a részecske megvilágítása. Mivel Planck elmélete szerint a fény mennyisége nem lehet tetszőlegesen kicsiny, legalább egy fénykvantumot igénybe kell venni. A kvantum azonban megzavarja a részecske pályáját és megváltoztatja sebességét, mégpedig előre meg nem jósolható módon. Sőt: minél pontosabban akarjuk mérni, a részecske sebessége annál nagyobb mértékben torzul. Heisenberg határozatlansági elve a világ alapvető, kikerülhetetlen sajátossága. Ez vetett véget a tökéletesen determinisztikus világ tudománytörténeti álmának. Ez alapján hozta létre Heisenberg, valamint Erwin Schrödinger és Paul Dirac a 20-as években a határozatlansági elven alapuló, kvantummechanikának nevezett új elméletet.

A kvantummechanika nemcsak a tranzisztorokon és integrált áramkörökön alapuló eszközök — televízió, számítógép, stb. — létrehozását tette lehetővé, a modern kémiának és biológiának is alapját képezi. Jellegzetessége, hogy általában nem jósol valamely megfigyeléshez határozott eredményt. Az esemény több lehetséges, eltérő kimenetelét adja meg, és megmondja, melyiknek mekkora a valószínűsége. Meg tudja mondani, hogy körülbelül hányszor lesz az eredmény A vagy B, de nem tudja megmondani, hogy valamely egyedi mérésnek mi lesz az eredménye. Bevezette a tudományba a megjósolhatatlanság vagy véletlenszerűség elkerülhetetlen elemét. Ismeretes Albert Einstein ellenérzése “Isten nem vet kockát !” Einstein 1920-ban a következőket írta Bohr-nak: “Ezek az oksággal kapcsolatos ügyek ugyancsak sok fejtörést okoznak nekem…El kell ismernem…hiányzik a bátorság a meggyőződésemből…” A kvantummechanikára később még vissza kell térnem.

A fizika összes elmélete ideiglenes, mivel hogy mind csupán hipotézis; nem lehet őket bebizonyítani. Albert Einstein speciális relativitáselmélete sikeresen megmagyarázta, hogy a fény sebességét miért látja azonosnak az összes megfigyelő, és azt is jól leírta, mi történik a fénysebességet megközelítő sebességgel haladó tárgyakkal. Viszont ellentmondott Newton gravitációs elméletének, amely szerint a tárgyak közötti tömegvonzás függ a közöttük lévő távolságtól. Einstein több kísérletet tett a két elmélet összehangolására, végül 1915-ben hozta nyilvánosságra az általános relativitáselméletet. Eszerint a gravitáció nem olyan erő, mint a többi, hanem következménye annak, hogy a téridő — a korábbi feltevésekkel szemben — nem “lapos”: a benne eloszló tömeg és energia következtében elgörbül. A Földet és a többi égitestet nem a gravitáció kényszeríti görbe pályára. Az általános relativitáselméletben a testek mindig egyenes vonal mentén haladnak a négydimenziós téridőben, mozgásuk azonban görbült pályaként jelentkezik a mi háromdinemziós terünkben. Az égitestek pályája megfelel a görbült térben leírt egyenesnek. E pályát hívják geodetikus vonalnak; két pont között ez a legrövidebb (és a leghosszabb) út. A Föld felülete voltaképpen kétdimenziós görbült tér. A földi geodetikus vonalat főkörnek hívják, két repülőtér között ezen vezeti a pilótát a repülésirányító. Képzeljünk el egy dombos terep felett szálló repülőgépet: a jármű egyenes vonalat követ a háromdimenziós térben, árnyéka viszont görbe pályát ír le a kétdimenziós felületen.

Ma a tudósok két részleges elmélet; az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika alapján szemlélik a világmindenséget. Az előbbi leírja a világegyetem nagyléptékű szerkezetét, a kvantummechanika pedig az egészen kicsi mérettartományokban lejátszódó jelenségekkel foglalkozik. A két elmélet azonban nem fér össze egymással: mindkettő egyidejűleg nem lehet helyes. Az összekapcsolásukra, a gravitáció kvantumelméletének kidolgozására irányuló kísérletek a mai fizika egyik legfontosabb kutatási irányát jelentik.

Newton mozgástörvényei leszámoltak a térbeli abszolút pozíció elvével, az általános relativitáselmélet pedig véget vetett az abszolút idő elvének. A világegyetemre vonatkozó tudásunk állandóan változik. 1924-ben mutatta ki az amerikai Edwin Hubble, hogy nem a mienk az egyetlen galaxis. Öt év múlva Hubble egy másik, ugyancsak tudománytörténeti mérföldkőnek tekinthető felfedezéssel állt elő: bármerre nézünk, a galaxisok távolodnak tőlünk; a világegyetem tágul. Közelmúltunkban vetődött fel annak a lehetősége, hogy az univerzum esetleg gyorsulva tágul. Ha így van, akkor létezik egy még számunkra teljesen ismeretlen természettörvény, amely ezt a mozgást irányítja. Vajon volt-e ennek a mozgásnak kezdete; más szóval: mikor és hogyan keletkezett a világegyetem?

Kant annak idején a tiszta ész egyik antinómiájának — ellentmondásának — nevezte azt a kérdést, volt-e a világnak kezdete. Úgy vélte, egyaránt nyomós érvek támogatják a világegyetem meghatározott időpontban való kezdetét — a tézist —; illetve a világegyetem örökkévaló voltát — az antitézist. Georges Edouard Lemaitre 1927-ben felvetette, hogy valamikor tíz-húszmilliárd évvel ezelőtt kellett lennie egy olyan időpontnak, amikor valamennyi objektum egy —“kozmikus tojás” méretű — pontban koncentrálódott, amely aztán felrobbant. Ennek az (ős)robbanásnak az eredménye az egyre táguló világegyetem. A Big Bang, illetve Ősrobbanás nevet az elméletre George Gamow orosz-amerikai csillagász használta először 1948-ban. A manapság elfogadott nézetek szerint az Ősrobbanás körülbelül 15 milliárd esztendővel ezelőtt történt.

Itt érdemes egy pillanatra megállnunk. Dürrenmatt — a XX. századnak a természettudomány eredményeire talán legérzékenyebben reagáló drámaírója — mondotta: “…A rádiócsillagászat olyan eredményeket hozott, amelyek összhangban álltak a relativitáselméletből következő “táguló világegyetem” feltételezésével, és támogatták az asztrofizikusoknak az univerzum keletkezéséről kialakított elméletét. A “Big Bang” elmélet magyarázatot adott a csillagvilág újonnan felfedezett jelenségeire is. A Nagy Robbanással kezdődő univerzum tudományos víziója fantasztikum tekintetében nem marad el a teremtésmítoszoktól.”

Fantasztikusnak tűnik a megállapítás. Ki-ki vesse össze az általa ismert teremtésmítoszokkal, és ítélje meg maga! Hogy megkönnyítsük a mérlegelést, álljon itt néhány kevésbé ismert mítosz-részlet. Az első az amerikai indián muiszka néptől származik:

“Amikor éjszaka volt — vagy ahogyan a muiszkák értelmezték — mielőtt még bármi is lett volna ezen a világon, a fény egy nagy valamibe volt bezárva, amit, hogy neve legyen, csiminigaguának hívtak. Ez a valami — vagyis a csiminigagua, amibe a fény be volt zárva, s amit mi Istennek nevezünk a szerint, ahogy nekünk magyarázni szokták — világosodni kezdett, és lassacskán megmutatta a benne rejtőző fényt, és csiminigagua ebben az első fényben nekilátott a dolgok teremtésének.”

Mindenképpen elgondolkodtató az összehasonlítás. A hasonlók olvastán érezzük úgy, hogy ami primitívnek tűnik — talán nem is annyira primitív. Most olvassunk el egy olyan szövegrészletet, amely az előzőtől igen nagy távolságban született. Az idézet forrása az indiai Rigvéda (A teremtés himnusza, RV. X. 129.):

“Nem-létező és Létező se volt még,

Nem volt ég, és az égen túl a menny sem.

Mozdult valami? Hol, ki oltalmában?

Víz volt talán és feneketlen mélység?

Nem volt még Élet és nem volt Halál sem,

És s nap közt nem volt különbségtevő-jel,

Csak az Egy lélegzett, lehelet nélkül,

Önerejéből. Nem volt semmi más ott.”

Figyelemre méltó filozófiai absztrakcióval, netán zseniális intuícióval van dolgunk? Vagy valami mással? Ezt majd eldönti a jövő. A következő idézet szintén a Rigvédából származik

(Mindentformáló, RV. X. 82.)

“A Szent Atya akkor bölcs értelemmel

Megalkotott két görbülő világot,

Kiköpült vajként végük megszilárdult,

A Menny és a Föld így feszültek ott ki.”

Mi a véleményünk a “görbülő világokról”, amelyek vége “kiköpült vajként megszilárdul”? Vagy mit kezdjünk az olyan tömérdek helyen begyűjtött mítoszokkal, amelyek szerint a világ valamilyen koncentrált állapotból — madártojásból stb. — keletkezett? Feltűnőek az analógiák? Anélkül, hogy erre vonatkozóan bármiféle következtetést levonnék, emlékeztetnem kell rá: a művészet — más funkciói mellett — az emberi ismeretszerzésnek is egyik alapvető módja.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Szegény Titanic

Nem a Titanic a felelős,

Hanem a ripők

Gőg,

Amely nagyságos erők,

S eszközök között

Rossz erkölcsi alamizsnát

Kéreget,

S kergeti a nyereséges

Semmiségeket.

—–

Szegény Titanic…

Tehettél volna te is valamit,

Ha vannak veled valakik,

Akikben dereng valami,

Hogy áldott erőd mire volna jó,

Szegény hajó…

———

Ha abban hiszel,

Hogy új világba versengés visz el,

Magad teremted a jéghegyeket,

S a jövőd elreped.

———

Nem a Titanic a felelős,

Hogy egy ennyi szépséggel viselős

Ember teremtette mesterremek

Nem járja büszkén a tengereket,

S első útján nem lett belőle más,

Mint rossz halálon

Díszcsomagolás.

——–

Szegény Titanic…

Mennyi buzgalom,

Munka, tudás, ötlet, szorgalom,

S nem volt arra se jó,

Mint egy fél dió,

Szegény hajó…

———

Nem a Titanic a felelős,

Hogy az erős

Gazdagodása mindig sietős,

És gazdagodva sosem hihető,

Hogy a Hatalom

Elsüllyeszthető.

Az éjféli vonat

Igaz Dávid akkurátusan lezárta az autóját a Keleti pályaudvar parkolójában. Az már túlzás lenne, ha egy ilyen nap után levezetne Nagykanizsára. Nem, en legyünk telhetetlenek, a vonat most az egyszer praktikusabb és jobb megoldás. Még jó, hogy van az éjféli vonat. Valamiért a neten nem derült ki, ott csak fél négykor menne az első.

Elutazik az éjféli vonattal, és fél hatra odaért. Megreggelizik, átöltözik, aztán jöhet a munka. Reggel hétre hívta össze az üzem vezetőségét. Persze, lehetne későbbre is, de tapasztalatból tudta, hogy a reggel hétórás kezdés mindig eleve tekintélyt szerez. Azok ott mind idősebbek nála, hát legalább féljenek.

Boldog volt, nyugodt és elégedett. Végre elérte, amiért hosszú hónapok óta megfeszített tempóban dolgozott; Mr. Cromwell most már egészen más szemmel néz rá, mint eddig. Ennek tanújelét is adta a nap folyamán, méghozzá nem is egyszer.

Megérte, hogy idáig tartott. Ez nem kárba veszett idő.

Megnézte a telefonját. Csaknem éjfél volt már.

Dávid nagyot sóhajtott. Többé már nem közönséges bennszülött menedzser. Most kezdődött el a karrierje. Bíznak benne, és ez most mindennél fontosabb. Most kell megalapozni a jövőt. Most kell őrült tempót diktálni. Most – érdemes.

Harminchat évesen végre előtte a világ. A jövedelmére eddig sem lehetett panasz, legalábbis hazai viszonyok között semmiképpen. Ő azonban többre vágyott. El akart jutni a vállalat európai központjába, Nürnbergbe. Egyszer még vezető beosztást fog ott betölteni. Igazából talán már az sem elérhetetlen, hogy valamikor tagja lesz a mindenható igazgatótanácsnak, amely a távoli Madison városában trónolt, Wisconsin állam székhelyén. Miért is ne?

Jó lenne, ha ezt Margit is felfogná. Jó lenne, ha az örökös nyafogás helyett végre támogatná az ő elképzeléseit. Ha valóban mellette állna. Nem a házasság a legfontosabb, arra még rengeteg idejük van. Egyelőre érje be azzal, hogy néha találkozhatnak, időnként elvonulhatnak egy-egy szállodába félnapra, esetleg egy teljes napra. Nagyon rosszul venné ki magát, ha a vállalatnál tudomást szereznének róla, hogy Igaz Dávid már nem szingli többé. Akadnak nyomuló, gátlástalan fiatalok, legalább három, azonnal háttérbe szorítanák, és ő máris élethalálharcot vívhatna ellenük ahelyett, hogy a saját karrierjét egyengetné. Rendben van, hogy most behúzzák fülüket-farkukat, jobban is teszik, csak hadd tartsanak tőle. Szerez még nekik később is néhány kellemetlen percet, kushadjanak a nyavalyás buzgómócsingok.

Egy idegen autó ablakában megnézte magát. Jó kötésű, remek megjelenésű fiatal menedzser. Akár huszonévesnek is elmenne. Méregdrága bőrkabát, ebben már egy kissé melege van, csak azért hozza, mert tudja, hogy Mr. Cromwell néha hasonló koromfekete bőr öltözékben szokott megjelenni az európai vizitjein. A kabát természetesen valódi bőrből van, igazán minden igényt kielégít, már ami a megjelenést illeti. Amúgy nem sokat ér; vagy izzasztóan meleg, szinte meggyullad az ember testén, és a viselője hamarosan olyan bűzt áraszt, mint egy majomház – vagy nem melegít eléggé. A nyaka túlságosan nyitott, nincs olyan sál, ami a hideg ellen megfelelő védelmet nyújtana. Egy közönséges bélelt dzseki sokkal jobb nála, de magára adó menedzser sohase jelenjen meg a nyilvánosság előtt közönséges bélelt dzsekiben.

A bőrkabát alatt roppant elegáns sötétkék bársony öltöny volt és selyeming – a legfinomabb fajtából. Ebben az öltözetben akár az európai központ fogadásain is megjelenhetne. Az öltönyt Pest egyik legdrágább szabójánál csináltatta, kitett magáért a mester. Sokkal kényelmesebb volt, mint amilyennek látszott, és kellőképpen elegáns is.

A selyeming mindig komoly benyomást tesz a tárgyalópartnerekre. Ennek persze ára van, sűrűn kell cserélni a gyorsan gyűrődő és könnyen átizzadó ruhadarabot. Dávid erre az egynapos útra nem kevesebb, mint tizenegy makulátlanul tiszta selyeminget hozott magával az utazótáskájában.
Eszébe jutott a milánói nő legörbülő szája, és elvigyorodott. Megmondta az olaszoknak. Jól megmondta. Az egész beruházási tervük alapvetően elhibázott elképzelés volt, közönséges pénznyelő.

Milyen szerencse, hogy véletlenül meghallotta, mi a véleménye az agyament olaszok terveiről Mr. Cromvell-nek…

Napokig puhították a főnökséget a költséges tervezeteikkel, meg miegymással. Mindenkinek folyton a nyakán lihegtek, tolakodóak voltak – és nem vették magukat észre. micsoda csőcselék! Roppant agresszívek voltak. Amikor nagy nehezen észrevették, hogy az agresszivitásuk fordítva sült el, idétlen történeteket beszéltek.
Elveszett vonat? Hahaha! Mi az, hogy elveszett vonat? Hát hogy’ veszhetne el egy vonat? Ki hallott már ilyen ostobaságot? Egy hajó bármikor eltűnhet a világtengerek roppant vizein, esetleg egy gépjárműnek is nyoma veszhet valahol, valami Isten háta mögötti vidéken, de hogy a csudába’ tűnhetne el egy vonat.

Hülye babonás olaszok! Az a Giuseppe nevű félbolond meg egyenesen azt állította, hogy az ősei valami eltűnt vagy eltévedt vonaton utaztak, és 1911-ben Olaszországból vonattal érkeztek Mexikóba. Micsoda hülyeség.
Hirtelen rándult egyet az arca.

Margit terhes. Egyéb se hiányzott. Nyilván megint nem szedte rendesen a tablettát az a buta szuka. Hogy okozhat neki ilyen kellemetlenséget éppen ebben a nagyon nehéz időszakban?

Képes volt reggel elé állni:

- Értsd meg, harmincegy éves vagyok, előbb-utóbb kifutok az időből. Legfőbb ideje, hogy gyermekünk legyen, Dávid. Vedd tudomásul: akkor is megtartom!

Dávid majd’ felrobbant a dühtől, ha csak az eszébe jutott Margit reggeli kölyökhisztije. El kell vetetni a gyereket, ez nem is lehet kérdés. Most nincs idő ilyesmire. Ha mindenképpen szükség lesz kölyökre, hát ráérnek negyven, vagy akár negyvenöt fölött. Most fontosabb dolgaik vannak. Elviszi Margitot külföldre, akárhová, de annak a gyereknek nem szabad megszületnie. Még mit nem!
A Keletiben a menetrendet nézegette. Furcsa, retró plakát előtt állt meg. Mintha valamikor az őskorban nyomtatták volna. Sebaj, a lerobbant Keleti atmoszférájához kifejezetten jól illett. És ami lényeges: tartalmazta az éjféli vonatot.

Egy perc múlva éjfél. Jó lesz sietni.

Elég nehezen találta meg a szerelvényt, messze kint állt egy szélső vágányon. Láthatóan induláshoz készülődött. Ősz hajú kalauz, fél lába a lépcsőn.

- Ezzel utazik, uram?

- Igen, megvan a jegyem.

A peron lámpájának fényében a kalauz alaposan megnézte Dávidot. Szálas, mély szemű, tiszta tekintetű ember volt hófehér körszakállal. Ritka szép férfi a kortalan fajtából.

- Tisztában van vele, hogy ez az éjféli vonat?

Dávid vállat vont. Mit akadékoskodik vele ez a nyugdíjas Adonisz?

- Természetesen. Szabad lesz?

- Rendben, jöjjön.

Már elindult a vonat, amikor Dávid a fülkébe lépett. Meglepően szép és tiszta volt a berendezés, a gondosan kárpitozott ülés kényelmes, a falon semmi firkálás. Dávid jólesően letelepedett. Vajon mi lehet ez a sejtelmes világítás? Sehol egy lámpa, de remek hangulatfény. Ebben a fülkében nagyszerűen lehet majd aludni.

Tehát Nagykanizsa. Dávid mélyet lélegzett. Nincs mese. Be kell zárni azt az üzemet. Mr. Cromwell valószínűleg ilyen értelmű jelentést vár el tőle, tehát ilyen értelmű jelentést fog kapni.

Dávid majd’ kiugrott a bőréből, amikor délelőtt Mr. Cromwell közölte vele, hogy őt küldi Nagykanizsára a frissen vásárolt magyarországi üzem átvilágítására. Dávid tisztában volt vele, hogy a megvásárlás előtt készült szakértői jelentések mindegyike gazdaságtalannak nevezte a nagykanizsai üzemet. Ez persze nem volt igaz, de Mr. Cromwell fontos mondása szerint nem kell a vállalati érdeket keresztező igazság.” A valóságban az üzem nemcsak, hogy nyereséges volt, veszedelmes konkurenciát is jelentett a vállalatnak. Mr. Cromwell a vállalatpolitika mesterművének nevezte, hogy sikerült megvásárolni – méghozzá gyakorlatilag bagóért.

Az üzemet negatív fénybe állító szakértői jelentések tehát részben arra kellettek, hogy a segítségükkel keményen le lehessen nyomni az áru értékét; másrészt a jól megfizetett szakértők már a jövőt is építgették. A sajátjukét is, a vállalatét is. Így van ez rendjén.

Dávid tudta, hogy a vállalat vezetői közül senki sem támogatná az üzem további működtetését. Ehhez kell tehát alkalmazkodnia. Minek termeljen? Termel eleget a többi üzem Mühlbergben és Toledóban. Ha az a nagykanizsai hodály fennmarad, nemigen lehet majd áremelésre gondolni, ha viszont bezárják, néhány hónappal később már szinte korlátlan mértékű áremelést lehet majd végrehajtani.

Az alkalmazottakat el kell bocsátani mihamarabb. Végül is, nem nagy ügy, mindössze négyszáz emberről van szó. Hogy munkanélküliek lesznek? Kit érdekel? Legfeljebb felemelik a seggüket, és ott a nagy Európa Unió. Mit akarnak?

Igaz Dávid őszintén remélte, hogy Mr. Cromwell az üzem bezárásának és felszámolásának gyakorlati lebonyolításával is őt fogja megbízni. Azt jelentené, hogy semmiféle értelemben sem tekinti többé bennszülöttnek. Ez pedig roppant fontos fok a karrier lépcsőjén. Köztudomású volt, hogy Mr. Cromwell az üzemek felszámolását ritkán bízza hazai menedzserekre, mert azok a nemzeti elfogultságuk miatt hajlamosak összejátszani az elbocsátandó alkalmazottakkal és a helyi lakossággal a cég ellenében.

Dávid elvigyorodott. Majd éppen ő fog a bennszülöttekkel konspirálni! Neki ugyan se kutyája, se macskája ez a hülye kis ország. Magyarok! Lompos, éhenkórász söpredék! Még mit nem!

Na, ideje hunyni egyet. Szerencsés ember volt, bárhol könnyen el tudott aludni, ha akart. Még csak hátradőlnie sem kellett. Egy jóízű durmolás. Gyerünk! Kényelembe helyezte magát az ülésen, és másodperceken belül elaludt.

Amikor felébredt, haloványan derengett a fülkében a fény, és káprázatos harminc körüli nő ült a szemközti ülésen gesztenyebarna, sűrű, sörényszerű, combig érő hajzuhataggal.

- Hogy érzi magát az éjféli vonaton?

- Nem mondom, – vigyorgott Dávid, és egy pillanatra behunyta a szemét.

Aztán előrehajolt, hogy jobban megnézze magának az útitársát. Régen csalta meg utoljára Margitot, talán most jött el az ideje.

Csaknem felkiáltott a döbbenettől. Hogy’ láthatta fiatalnak ezt a nőt? A vele szemben ülő asszony kellemes, tiszta tekintetű nő volt hosszú ősz hajjal – és legalább nyolcvan éves.

Dávid a szemét dörzsölte. Hogyan tévedhetett ekkorát?

A nő megnyugtatóan mosolygott rá. A hangja tisztán csendült, nem volt öreges:

- Az éjféli vonaton kénytelenek vagyunk önmagunkba nézni. El kell döntenünk, mit akarunk, akarjuk-e tovább, és hogyan.

Ki ez, talán valami megveszekedett filozófus?

- Ez is csak egy vonat – nyögte válaszképpen.

- Igen – hagyta rá a nő. – valahol természetesen ez is csak egy vonat.

Dávid unottan behunyta a szemét. Semmi értelme hibbant öregasszonyokkal elvont marhaságokról vitatkozni.

- A valóságról való felfogásunk esetleg kemény próba elé kerülhet.

- Mitől?

- Éjfél. Éjféli vonat.

Dávid ki se nyitotta a szemét, úgy felelt:

- Az éjfél csupán megállapodáson alapuló időpont. Az új nap éppen így kezdődhetne este hatkor, vagy reggel négykor is. Vagy akármikor. Ahogy a január elseje helyett is választhatnánk az évkezdésre másik napot.

- Így van – helyeselt halkan a nő. – de éppen a megállapodás teszi erőssé a határokat. A misztika bennünk van, nem rajtunk kívül.

Dávid haragosan nyitotta ki a szemét, és felnyögött.

A nő legfeljebb ötven lehetett – és káprázatosan gyönyörű. Miért nézi el folyton?

- Kicsoda maga? – nyögte.
- Angéla vagyok.

- Igen, értem, – makogta zavarta a férfi. – mit is mondott a misztikáról?
- Azt, hogy bennünk lakik. Belőlünk kilépve hódítja meg a világot. A csoda mindennapos.

Dávid újra elaludt. Álmában valami Pazar szépségű meztelen nőt üldözött, akinek a csupasz testéből semmit sem látott, mert tetőtől talpig eltakarta a sűrű hajkorona.

Amikor felébredt, észrevette, hogy a vonat áll valahol. Talán már Székesfehérvár lenne? Ott áll meg leghamarabb.

Felállt, és kinézett az ablakon. Nem nagyon értette, amit látott.

Valami alacsony sátortetős, hosszú épület előterében kisebb csoport állt, kezükben fáklya. Villanypózna sehol, a környéken sem. Lovas fogat érkezett csikorgó kerekekkel.

- Erre, nagyságos úr! – bődült fel egy öblös hang.

Magas, sudár alak lépett le a vonatról régimódi öltözékben, keménykalapban. A fáklyák fényében ekkor előtűnt a háttérben álló hatlovas hintó gazdag aranyozása.

Mi a fene? Mi van itt? Filmet forgatnak? Miért ennyire közel a vasúthoz?

Feltápászkodott. Valahol lennie kell egy büfékocsinak, jó lenne inni egy kávét. Valahogy megkívánta. Attól utána éppen úgy tud aludni tovább, de néha egyszerűen szereti a kávé ízét.

Nem kellett sokáig mennie, fél percen belül ott találta magát. Hitetlenkedve nézett szét. Mint valami film díszletei. Gazdagon, de nagyon régimódian tapétázott vagonban volt, de minden olyan szép és tiszta, hogy akár a köztársasági elnök különvonata is lehetne.

A csíkos inges, keményített nyakravalót viselő pincér a pult mögül nézett rá.

- Mivel szolgálhatok, uram?

- Egy kávét kérek!

- Hetvenöt fillér lesz, uram!

Dávid nagyot nézett. Most ugratják. A pincér becsületes szemébe nézve már tudta: nem, nem ugratják, ez valóság. Itt ez a valóság.

Pánikba esett, és kirohant a büféből.

Hová került? Hogyan lehet megszabadulni?

Artikulátlanul felordított. Egész testében rázkódott a dühtől és a kétségbeeséstől. Ez nem lehet, ez nem lehet! Neki nem itt a helye!

Idegen fülke előtt állt, a tolóajtó helyett függöny. Dávid igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és bekukkantott a nehéz plüss résén.

Bent két ötvenes férfi ült – jelmezben. Az egyik fekete rézgombos atillát viselt a másik pedig igen sűrűn zsinórozott égszínkék dolmányt. Vörös mentéje a fogason függött. Mindkettejüknek erősen ki volt pödörve a bajsza, és körszakállt viseltek.

- Kérlek, én már torkig vagyok ezekkel a merkantil okoskodásokkal, és semmiképpen sem engedek a vám kérdésében.

- Ezért üldözik bátyámuramat lépten-nyomon az ördögadta zsurnaliszták?

- Ezért, a cúg verje meg őket! Hanem tudod-e, hogy azok a pesti firkászok még magát, Deákot is képesek voltak zavarba hozni? Pedig az öreg Deák azt hitte, hogy az effélék őt imádtan imádják.

A másik türelmetlenül intett:
- Mit szól kegyelmed Tisza Kálmánhoz?

Ezt a pillanatot használta ki Dávid és a fülkébe lépett.

- Jó estét kívánok!

Mindketten megütközve néztek rá.

- Mi tetszik az úrnak? – szegezte neki visszafojtott dühvel a dolmányos.

Csüggedten kihátrált. Újra kezdett rajta elhatalmasodni a kétségbeesés. Mihez fog itt kezdeni? Hiszen ő itt senki és semmi, még azt a kávét sem tudja kifizetni, amit a büfékocsiban ihatna.

Újra felordított hosszan, panaszosan. Elborította az izzadság. A selyeming csuromvizes lett.

Egy kéz ragadta meg a csuklóját. Hatvan év körüli, jóságosan mosolygó asszony. Angéla.

- Ne féljen, Dávid.

Igaz Dávid arcán könnyek csorogtak.

- Le akarok szállni! Le akarok innen szállni!

- A helyében meggondolnám. Ha leszáll, itt ragad – a nő kifelé intett.

Dávid ellenállás nélkül tűrte, hogy a nő a fülkéjéhez vezesse, és betuszkolja az ajtón.

Bent gépiesen levetette, és a fogasra akasztotta a zakót. Az átázott inget levetette, és egy zacskóba tette. Helyette kényelmes pólót vett elő az utazótáskából, fölé pedig egy pulóvert, és az ülésre dőlt.

Fáradt volt, és az idegösszeroppanás szélén állt. Mindegy már, de hadd aludjon.
Pillanatok alatt erőt vett rajta az alvás.

Az étel szagára ébredt fel. A fülkében fény volt, vele szemben pepita felöltőt viselő pofaszakállas öregúr ült, és falatozott. Szalonnát, kenyeret, vöröshagymát. Amikor észrevette, hogy Dávid szeme kinyílt, barátságosan biccentett.
- Adjon az Úristen szerencsés napot, uram! Tarsoly Tivadar nyugdíjas detektív, szolgálatára!

- Igaz Dávid.

- Esetleg uraságod is az elveszett vonat után nyomoz?

- Elveszett vonat?

- Igen. Örömmel tájékoztathatom, hogy én már megtaláltam, de nem tudok róla leszállni. Uraságod rendelkezik-e ismeretekkel arra vonatkozólag, hogyan lehet leszállni a vonatról?

- Sajnos nem – nyögte Dávid. Csípte a szemét a hagyma szaga. Kénytelen volt behunyni.

Arra ébredt, hogy az erős fény bántja a szemét. Kinézett az ablakon.

Roppant vasúti csarnokban voltak, a többi vágányon áramvonalas vonatcsodák, a legtöbb sötétkék vagy narancsszínű.

Ismeretlen formaruhát viselő harmincas férfi lépett a fülkébe.

- Új felszállók?

- Kérem, – fordult hozzá Dávid. – szeretnék leszállni.

- Ha az utaskódja jelez – mondta a másik. – Ön csak akkor szállhat le, ha a vonat a megfelelő állomásra ér.

Dávid szeme lecsukódott.

Zajra ébredt.

Ideges tekintetű, szegényesen öltözött fiatal férfi volt az útitársa. Ha valaki elment a fülke előtt, az idegen az ablak takarásába húzódott.

A fülke ajtaja félig kinyílt, és bakancsos, felfegyverzett emberek léptek be sötétszürke egyenruhában, kakastollas Bocskai-sapkában, puskával a vállukon. Mögöttük jó kétméteres altiszt puska nélkül. Amikor az idegent meglátta, szélesen elvigyorodott, aztán ráförmedt:

- Igazolja magát!

A megszólított halálsápadtan keresgélt valami iratot.
- Én ismerem magát, Novák János! – recsegte a szálas altiszt. – Tudja, hol van az ezrede? A Doberdónál véreznek a hazáért, maga meg itt bujkál? Nem sül ki a szeme, maga gyáva kutya!
velünk jön!

Két katona máris megragadta.

Dávid nem nem nézhette tovább:

- Mi lenne, a békén hagynák, fiúk?

Az altiszt szúrós képpel nézett rá:

- A kora alapján maga nem lehet katonaszökevény, és ez a maga szerencséje! De ha akadályozni akarja a császári-királyi katonai hatóság működését, előállíttatom, és akkor maga sem ússza meg harminc nap államfogházon alul. Megértette?

Dávid ajkára egyetlen szó sem jött.

A foglyot elvezették. Mire az őrmester kilépett a fülkéből, Dávid újra elaludt.
Furcsa robbanásokra ébredt. Ijedten felpattant. A fülke ajtaján ütött-kopott ruhát viselő férfi zuhant be átlőtt mellel, dőlt belőle a vér.

Nyilaskeresztes szalagot viselő, szögletes arcú katona tódult utána.

- Hazudott a piszkos zsidó! – és újra belelőtt a haldoklóba.

Aztán felnézett. Egyenesen az elképedt Dávid arcába:

- Te zsidó vagy, esetleg zsidóbérenc? – és a Schmeisser csövét fenyegetően ráfogta. – A nemzetvezető utasítására felkoncolandó!

Dávid behunyta a szemét, és zokogva várta a lövéseket. Lassan alvásba sírta magát.

Hangos tereferére ébredt. Két fejkendős asszony diskurált ugyancsak hangosan.

- Mindig mondtam én neked, Teruskám, hogy a Mari egy büdös ribanc. Hová tetted a szemed, hogy nem vetetd észre, hogy ő a párttitkár dedája? Te is oka vagy ám, ha az urad most bajba került!

Mindketten elhallgattak, amikor észrevették, hogy Dávid ébren van. Percekig tartott a kínos csend.

Akkor rosszarcú, mackónadrágos férfi nyitott be könyvekkel és prospektusokkal megrakodva.

- Testvéreim az Úrban! Jehova Tanúi járnak a világban, és igaz lelkeket keresnek. Tudjátok meg, hogy 1976 augusztusában eljön az Armageddon!

Dávid – maga számára is váratlanul – dühösen felpattant.

- Kifelé! – ordított a férfira. – Ki innen! – kilökdöste a fülkéből, és behúzta az ajtót.

A két asszony harsányan nevetett.

- Na, maga aztán rühelli a jehovistákat! – nézett rá az idősebbik. – Kér egy kis kenyeret meg kolbászt?

Elfogadta, és újra elaludt.

Arra ébredt, hogy alig tud moccanni. A fülkében elképesztő zsúfoltság volt, legalább húsz mindenféle korú és nemű, elhanyagolt öltözetű ember szorongott benne.

- Nézd meg, – suttogta egy férfihang. – csatos-e vagy gombos.

Dávid megértette, hogy a fogason lógó bőrkabátját vizsgálgatják. Csatos volt, és igen drága. Ugye, nem akarják ellopni?

- Csatos – súgta valaki.

- Hogyha csatos, akkor ávós! – felelte az előbbi hang.

Néma csend támadt.

Dávid csendben feltápászkodott. A hólyagja teli volt, de egyébként is ki akart menni ebből a zsúfoltságból. A bőrkabátját, biztos, ami biztos – bármilyen nehéz is volt kirángatni a neki támaszkodó hátak mögül – magára vette. Nagy nehezen botorkált kifelé.

Amikor végzett a roppant lepusztult WC-ben, a folyosón újra a fülke felé indult.

Az emberek csendben szorongtak, a vonat folyosóján igazoltatás folyt. Dávid előrenézett – és a földbe gyökerezett a lába.

Az igazoltató, tányérsapkás rendőr ugyanaz a szögletes arcú fickó volt, aki nemrég nyilas karszalagot hordott.

Dávidnak melege lett. A fickó lelőheti, vagy bármit tehet vele. Az igazoltatást nem úszhatja meg, hiszen semmi olyan igazolványa sincs, amit ez elfogadhat.

Mit tegyen?

Mit is mondtak odabent az előbb? Ha csatos, akkor ávós?

Van más lehetősége?

Magabiztos léptekkel haladt előre, gyengéden félrelökdösve az útjába kerülő embereket. Amikor a rendőr mellé érte, lehajolt, és a fülébe súgta:

- Ha ivott is, a szíját igazítsa meg!

A rendőr Dávid arcába bámult, elnézte az impozáns bőrkabátot, aztán hozzáfogott a szerelvényigazításhoz.

Dávid nagy nehezen visszabotorkált a fülkébe, és elfoglalta korábbi helyét.

Álmában nagy elhatározások ébredtek benne, lázban égett a lelke.

Ébredéskor üres volt a fülke. Dávid kiment a folyosóra. Magányos vénember ácsorgott ott, üres sörös kriglivel a kezében.

- Maga is matematikus? – szólította meg Dávidot.

- Nem én!

- Akkor maga se tudja, hogy ebből a krigliből hogyan lehetne Klein-kancsót csinálni? Akkor soha nem fogyna ki belőle a sör.

Dávid döbbenten megállt. Valami rémleni kezdett.

- Hiszen akkor inni se tudna belőle!

A részeg elvigyorodott.

- Dehogynem! Ahol a sör bement, ott ki is jönne!

Dávid összerándult, mintha kakas csípte volna meg. Megfordult, és visszament a fülkébe.

Úgy érezte, érti már, mi történik körülötte. Lassan, de hangosan és határozottan mondta ki a nevet:

- Angéla!

A ragyogó, jó negyvenes asszony úgy tűnt fel, mintha soha el sem ment volna.

- Csak egy kérdésem van: Éppen ott lehet leszállni, ahol felszálltam?

A nő bólintott, de kérdéssel felelt:

- Volt haszna az itt töltött időnek?

Dávid nem mert egyértelmű választ adni.

- Nem tudom. Talán.

Most hatalmas alvás következett. Legalább tíz-tizenkét óra egyfolytában.
Az ablakba állt, figyelt. Amikor a szerelvény a Keleti félreeső vágányára ért, fogta a csomagját.

A ragyogó ősz körszakállas kalauz jóságosan nézett a szemébe.

- Isten áldja, uram!

A peronon gyönyörű kalauzlány ácsorgott. Zubbonyán a névtábla:

Angéla

Dávid egy pillanatra megtorpant. Ismeri valahonnan ezt a lányt? Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

A vonat csak fél négykor indult, rengeteg ideje volt. Mindent alaposan át akart gondolni. Szó se lehet róla, hogy bezárják azt a nagykanizsai üzemet. Ő is magyar, és ez a hazája. Éppen ideje, hogy valamiben ellentmondjon a kíméletlen Mr. Cromwell-nek, legalább kiderül, hányadán állnak.

Kirúgják? Aligha. Honnan akasztanak le valakit, aki már így bedolgozta magát a dolgaikba? Szükségük van rá.

Kihúzta magát.

Ha megjön Nagykanizsáról, megkéri Margit kezét. Ideje rendbe hozni a dolgokat. Drága Margit.

Eszébe jutott, hogy apa lesz.

Könnyek szöktek a szemébe.