Szőke nő zűrben az űrben - XCVII.

KILENCVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Befejezte a kávézást, közben újra végiggondolta, amit tenni akart. Kezdett ideges lenni. Az erőszak nem kenyere, a fegyveres kaland meg különösen nem. Amire most készül: mindkettőnek nevezhető. Leginkább attól tartott, hogy ügyefogyottságában követ el valami jóvátehetetlen hibát.

Idegesítette a tapasztalatlansága. A robottal való beszélgetésből megértette, hogy ügyetlenül és ostobán tervezett. Talán vissza kellene lépnie?

Mi lenne, ha hagyná az egészet, inkább eltűnne a könnyűcirkálóval valami biztonságos helyre, ahol évtizedekig nyugodtan lapulhat? Nem volna egyszerűbb?

Hát nem! Semmiképpen sem hagyhatja sorsukra a barátait, ha módjában áll segíteni rajtuk.

Összerázkódott. Tudta, hogy fél. Nagyon fél. Talán a férfiak, a katonák, a tapasztalt harcosok, a kalandorok nem félnek, de neki efféle ügyekben a legkevesebb tapasztalata sincs, hogyne félne?

Ed Philips és Erich Schellenberg. A barátai. Voltaképpen csak ők vannak, esetleg a (talán csalóka) biztonságot ígérő Masterland. Meg valahol a nagyon-nagyon távoli világban Robert…

Ed és Erich. Meg kell mentenie őket.

Vágjunk bele!

Kilépett a kapitány kajütjéből. A robotkatonák már felsorakozva várták. A szőke nő magához intette az egyes számú robotot, az pedig ismertette vele a tervét. Karennek el kellett ismernie, hogy az sokkal talpraesettebbnek tűnt az övénél. Bólintott, és a robothoz fordult:

- Védőfelszerelést kérek, és valamilyen fegyvert!

Meglepetésére a robot csaknem úgy bólintott, mintha ember volna:

- Természetesen, kapitány!

A hatalmas, szögletes szerkezet termetét meghazudtoló fürgeséggel lépett arrébb, és pillanatokon belül visszatért egy formásan összehajtogatott vastag, zsákszerű kevlárpáncéllal, meg két különböző fegyverrel. Karen egyiket sem látta még soha, de biztos volt benne: emberek használatára készültek. Ahogy a páncél is.

Kezébe fogta a kevlárból készült öltözéket. Akár egy szőrcsuha. Hogyan kell ezt felvenni?

- Segítek, kapitány.

Karen tiltakozni akart, dehogy érjen hozzá kardszerű kezeivel a vaskos robotharcos, még összetöri a végén – de mire kinyitotta a száját, a robot már félig rá is adta a páncélt. Meglepően finoman tudott bánni erőteljes gépkarjaival a harcra készített szerkezet.

Karen vetett egy pillantást a fegyverekre. Egy könnyebb és egy nehezebb. Az egyiket az oldalára övezheti, a másikat a kezébe veheti.

- Nem tudok bánni velük. – mondta tárgyilagosan. Emiatt nem aggódott különösebben; egyrészt tizenkét felfegyverzett robot lesz vele, másrészt valószínűleg éppen elegendő lesz a fegyverek látványa.

- Segítek, kapitány.

Elvonultak az egyik oldalkamrába, és a robot nyugodt egykedvűséggel megtanította a szőke nőt a fegyverek kezelésére. Karennek sem telt sok fáradságába; voltaképpen mindkettő nagyon könnyen kezelhető volt. Gyaníthatóan ezért választotta a robot éppen ezeket.

- Rendben van. Kapitány a hajónak! Megkezdem a küldetés végrehajtását. A távollétemben maradjon teljes védelmi készenlét!

„Hajó a kapitánynak! A parancsot megértettem, és végrehajtom! Sok szerencsét a küldetéshez, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány!”

Karen a robotok hoz fordult:

- Indulunk! Gyerünk utánam!

Három percen belül elérték a kuttert.

Folytatása következik.