A női gondolkodás

Sok ostoba megjegyzést olvastam manapság a női gondolkodásról. Régen sem volt ez másképpen – legfeljebb a teremtés koronái öntudatosabban képzelték, hogy szellemi fölényben vannak a szépnemmel szemben.

A New Age komolyabb vonulatának szerzői igen gyakran és nagy nyomatékkal hívják fel a figyelmet a női gondolkodás erényeire; ahogy az általam igen tisztelt Fritjof Capra is. Egyetértek a legfőbb megállapításukkal: a világnak most igen nagy szüksége van a női gondolkodásra.

———

Ideje volna, hogy a férfi világképben gyökeret vert fogalmak (harc, versengés, piac, haszon, uralom, dominancia, kihívás, kockázat) helyett a világban nagyobb teret kaphassanak azok, amelyek elsősorban a női világlátásban kerültek előtérbe (meghittség, együttműködés, feloldás, béke, szeretet, körültekintés).

A női gondolkodás egy-egy emlékezetes megnyilvánulása a régi világban annál váratlanabb hatást kelthetett, minél patriarchálisabb volt a közeg, amelyben felszikrázott. Sokszor valamely teljesen akut probléma megoldását éppen az viszi előre, hogy új nézőpontból vizsgálja valaki; eme új nézőpont meg igen gyakran – női szempont.

Szellemi téren azért az igazán kiváló férfi gondolkodók általában nem tagadták meg az elismerést a kiválót alkotó nőktől.

“Leszboszi Szapphóval tízre növekszik a szám” – írta Platón arra célozva, hogy a görögök a szépszavú költőnőt tekintették a tizedik Múzsának.

——–

Sok helyütt időnként mesterkélt vita zajlik arról, van-e női irodalom. Nem vonom kétségbe, hogy egy sajátosan férfi, illetve egy sajátosan női látásmód ugyanazt a szituációt vagy jelenetet merőben eltérőnek láthatja; másképpen súlypontozhat, eltérő kompozíciót hozhat létre, nagyon különböző nyelvi köntösbe öltöztetheti, és nagyon más üzenni valót találhat benne.

De

egyrészt:

az egyéni stílusból eredő eltérések jóval nagyobbak, mint azok, amelyek a polgári életben viselt nemi szerepből magától adódnak.

másrészt:

Egy igazán jó író munkájában szükségképpen mindkét nézőpont megtalálható, a férfié is, a nőé is.

És erre senki se akarjon valami sületlen biszexuális analógiát húzni; ennek nem a szexhez van köze, hanem az empátiához. Ami nélkül aligha lehet írni.

——————————–

A mondottakra elég könnyen lehet példákat találni.

Virginia Woolf. Emlékszünk az Orlando-ra? Az a regény mély tenger, és a hullámverésében a megkapóan szép nőies részek és jelenetek mellett bőséggel találhatunk ugyanilyen megkapóan szép férfias jeleneteket is.

Közelebbi, és talán meglepőbb példa:

Kaffka Margit. Első ránézésre a Színek és évek ugye a “női irodalom” iskolapéldájának tűnik, nemde? Pórtelki Magda története női szemszögből nézi a világot, női gondolkodással súlypontoz. Még olyan kritikus is akadt, aki azt írta, “a regénynek női értékszerkezete van” (?!).

Ránézésre ez igaznak tűnik, hiszen látszólag ezt az elbeszélői nézőpont is generálja, mivel a mű egy nő fiktív önéletrajza.

Ennek ellenére olvassuk el figyelmesebben; bizony találunk markánsan, egyértelműen férfias részeket is, nem is keveset.

Vagy egy igazán örökzöld téma:

Nő vagy férfi írta az Odüsszeiát?

Két és félezer évig nem merült fel ez a kérdés, ellenben az utóbbi évszázadban újra és újra kiújuló vita zajlik erről tudós klasszika-filológusok között. Samuel Butler, Robert Graves és mások meggyőződéssel vallották: az Odüsszeia esetében nem szerzőről, hanem szerzőnőről kell beszélnünk.

Az érvek persze eléggé kétélűek. Arról, hogy a szerző remekül ismeri a palota szervezetét, az ottani munkákat, illetve ezek irányítását, kisujjában van a házi gazdálkodás megszervezésének minden csínja-binja ebben a témakörben sohasem téved; viszont a hajózás és a hadviselés területén feltűnő járatlanságot tanúsít, a szaktudományokon belül sem ült el a csatazaj.

Azt meg döntse el mindenki maga, hogy amikor a szép Heléna gúnyosan megkocogtatja a faló oldalát, az sajátosan női humor-e, esetleg nemtől független irónia.

————————

Az, hogy a női vagy férfi szerzőség kérdése az Odüsszeia esetében egyáltalán felmerülhet, halomra dönti az összes marhaságot, amit női meg férfi irodalomról eddig összeírtak.

——————

Most pedig lássuk a sztorit.

———

Állítólag Baja környékén esett meg, nagyjából a XIX. század tízes vagy húszas éveiben.

Két vagyonos hajósgazda megállapodott, hogy gyermekeik összeházasításával egyesítik flottáikat. A fiú szép szál volt, a lány meg takaros, így elég gyorsan belenyugodtak.

Nem is ebből lett a gond.

Az ifjú vőlegény új hajót épített, és ezt nagy lelkesen, menyasszonyáról Julcsa névre akarta keresztelni.

Amikor az ifjú ara ezt megtudta, indulatosan felkereste jövendőbelijét, és arra kérte, keressen a hajónak bármilyen más nevet, de ne adja neki az övét.

Nosza, a fiú is duzzogni kezdett, jól elpanaszolta bánatát a halászcsárda törzsközönségének. A lányt kerülni kezdte.

Julcsa is megkötötte magát. A következő héten kimondta a verdiktet: ha nem változtatják meg a hajó nevét, felbontja az eljegyzést.

Ez hallatlan szó volt akkoriban.

A két házasságszerző atya komoly tanácskozásra gyűlt a tisztaszobában, nagy pálinkás butykos mellett. Azt az éles elmére valló döntést hozták, hogy Julcsa bölcs atyja kacsázzon haza, és áztatott kötéllel amúgy patriarchálisan, példás atyai szigorral, jól agyabugyálja el a lányát.

Az atya elindult. Leendő veje is vele tartott, látni az apósi igazságszolgáltatást. Vitte az áztatott kötelet, mint valami fegyverhordozó. Még Julcsa bátyja is előpenderült valamelyik csapszékből. Csak megnézi már, hogyan lakol meg túl okos húga.

A vésztörvényszék bevonulása után már csak egy-egy kupica pálinkát ittak, aztán előkiáltották Julcsát.

A lány az áztatott kötél, a bősz atyai tekintet meg a két vigyorgó suhanc láttán azonnal megértette, mi következik. Mit tehetett volna a karakán kis nő? Összeszorította a fogát, és hallgatott.

Az atyai bölcsesség megtestesítője jónak látta, ha az ítélet-végrehajtás előtt megcsillantja szellemi fölényét. Előbb szócsatában kell összezúzni a lázadás szellemét, utána zuhoghatnak az ütések a testre.

- Miért ellenkezel, ostoba lány? Miért nem nyugszol bele, hogy rólad nevezi el a hajót leendő urad?

- Mert nem jó ötlet, apámuram.

- Már miért ne volna az, te makrancos cemende?

- Mert nem illendő.

- Nem illendő?

Nagyot sóhajtott a lány. Valóban nem értik? A három ostoba tekintet láttán mély lélegzetet vett. Úgyis megverik.

- Képzelje, apámuram, milyen szégyen lesz majd néhány év múlva, ha imigyen kiabálnak a városban: Megrepedt a Julcsa fara, most reparálja az ura.

A teremtés három jelenlévő koronája roppant ostoba képet vágott.