A Szemedben látom, hogy létezem,
Szerelmünk percről percre egyre nő,
S tátott szájjal néz ránk a vén Idő;
Ahogy téblábolunk az éveken.
—–
Belőlünk élnek lusta csillagok,
Világködök csak általunk forognak,
Mítoszpalánták tőlünk imbolyognak,
Mint végtelenbe nyíló ablakok.
—–
Vagyunk: Külön? Két ide tévedt vendég…
Együtt? Egy életútnyi végtelenség.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése