Mitől magyar?

Valamikor 1850 tavaszán Geringer főtanácsos Bécsből Pest-Budára rendelte Hans Schmidtradner detektív felügyelőt. Az öregedő rendőrtiszt semmi módon sem tudott kitérni a megbízatás elől, kénytelen volt hát elhagyni a császárvárost, és postakocsin a nemrég levert lázadók földjén át egészen Pestig rázatni magát.

Egész úton rendkívül éberen vigyázott, mindig keze ügyében tartotta két darab gyöngyház markolatú pisztolyát. A magyar amolyan lázadó népség, mit lehessen tudni, jobb a békesség.

Sehol senki sem kötött bele. Szívesen megnézte volna az elmúlt évi háború némelyik ütközetének helyét, de visszatartotta az óvatosság. Ki tudja, nem bujkálnak-e még arrafelé bujdosó honvédek, akik megölik, felfalják, talán még karóba is húzzák a szegény osztrákot, ahogy az efféle vadembereknél szokásban van.

Meglepetésére az emberek sehol sem viselkedtek vele igazán ellenségesen, nem zaklatták, nem voltak udvariatlanok. Nem nagyon akartak vele szóba állni, és mindenütt keveset beszéltek, az igaz, de ez még tetszett is a detektívnek. A sokat fecsegő kedélyes bécsiek után felüdülés volt a szótlan magyarokkal folytatott társalgás.

Pesten Geringer kegyelmes úr azonnal fogadta.

- Végre megérkezett, Schmidtradner! Magára bízom Petőfit.

A felügyelő azt hitte, rosszul érti.

- Ne bámuljon ilyen ostobán, valóban Petőfit mondtam. Nyomozza ki, életben van-e. Ha igen, fogja el. Eredményeket akarok, Schmidtradner, minél hamarabb.

A detektív felvonta a szemöldökét.

- Kérdezhetek valamit, méltóságos uram?

- Ha elkerülhetetlen, kérdezzen! De röviden!

- Megkapom az ál-Petőfikre vonatkozó nyomozás eredményét?

- Ja? Azt igen.

Schmidtradner a torkát köszörülte.

- Mit akar még, felügyelő? Az én időm nagyon drága!

- Nem hurcolták el magukkal Petőfit orosz szövetségeseink, méltóságos uram?

- Képtelenség! Az oroszok egyetlen foglyot sem vittek magukkal. Még a rebellis cári alattvalókat, az elfogott lengyeleket sem.

- Méltóságos uram…

Geringer arcán dühös fintor suhant át.

- Mi ez a tiszteletlenség, Schmidtradner? Excellenciásnak kell szólítania.
A nyomozó nagyot nyelt.

- Elnézést kérek, excellenciás uram. Még egy fontos kérdésem lenne.
- Mondja, de röviden!

- Új Petőfi-vers került-e elő?

- A lázadás óta nem. Legalábbis nem tudok róla.

- Egy sem? Egyetlen egy sem? Se névnapi rigmus, se valamilyen alkalmi vers, se emlékkönyvbe rögtönzött poéma?

- Nem, ha mondom! - felelte türelmetlenül a mindenható császári biztos. - Ez azonban nem jelent semmit.

Schmidtradner felügyelő a fejét csóválta. Nagyon is sokat jelentett. Még az ő hivatalnoki agyában is egyértelmű volt a képlet: a költő nem attól költő, hogy annak mondják, nem i attól, hogy kinevezik; hanem csakis egyedül attól, hogy verseket ír. Örökösen verseket ír. Ha nem ír: halott. Ha pedig már tudja, hogy halott, bizonyítani is könnyebb.

Viszont nem árt alaposabban megismerni ezt a Petőfit.

- Excellenciás uram, szükségem volna egy Petőfi-szakértőre.

Geringer bólintott és távozott.
Egy óra múlva megjelent Schmidtradner felügyelő előtt Kotaszek János ügyész. Félórás kínos ismerkedési hercehurca után elérkezett az idő, hogy a felügyelő feltehesse a kérdéseit.

- Ügyész úr, segítsen nekem, hogy pontosabb és megbízhatóbb véleményt formálhassak erről a Petőfiről. Magam a versei egy részét csupán német fordításban ismerem, és nem gyakoroltak rám különösebb hatást. Amennyire tudom, az ő versezetei igen népszerűek voltak a lázadók között, és a fickó a magyarországi rebellió egyik jelképévé vált. Kérdezhetek?

- Természetesen.

- Ez a Petőfi a magyarság egyik szimbóluma. Vajon mitől ennyire magyar, mitől képviseli a magyarok lelkét? Gondolom, középnemesi származású…

- Nem, felügyelő úr.

- A családja nem nemes?

- Nem.

- A kiművelt emberek néha veszedelmesebbek a nemeseknél. Ha nem nemesi származású, akkor bizonyára honorácior.

- Még csak az sem. Az apja egyszerű hentesmester, aki kocsmát bérelt.

- Akkor bizonyára a nyikhajságig fanatikus magyar lehetett a vén csirkefogó.

- Nemigen, felügyelő úr. Szerb anyanyelvű volt.

Schmidtradner felügyelő úr olyan képet vágott, mint akit orrba vágtak. Kellett néhány másodperc, hogy megeméssze az információt.

- Ha az apja nem, akkor az anyja oltotta belé a magyar nacionalizmust. Az anyai nevelés veszedelmes képzeteket alakíthat ki a gyermeki lélekben.

- Nem hinném. Az anyja tót anyanyelvű cselédlány volt.

Schmidtradner felügyelő úr olyan arccal nézett az ügyészre, mint aki tévedésből nagyot kortyolt egy üveg ecetből. Most csaknem egy percre volt szüksége, hogy az új ismeretet feldolgozza.

Mindegy. Valami logikus magyarázat biztosan létezik.

- Akkor biztosan egy pap lappang a háttérben. Nyakas kálvinista a család?

- Nem.

- Akkor valami elvetemült katolikus.

- Nem, felügyelő úr. Petőfi vallása lutheránus.

Schmidtradner felügyelő úr nagy szemeket meresztett. Még az ő hivatalnoki agya számára is világos volt, hogy az evangélikus valláshoz Magyarországon elsősorban a németek és tótok tartoznak, eme felekezetben meglehetősen kevés az echte ungarische.

Mitől lett Petőfi olyan megveszekedetten, olyan nagyon magyar?

- Talán az iskola? Valami magyar nacionalista tanár?

Az ügyész erre is a fejét ingatta.

- Csupa olyan iskolába járt, ahol ez nem jellemző, felügyelő úr. a pesti piaristák senkit sem nevelnek vad magyarrá. A selmeci evangélikus gimnáziumban a rossz nyelvek szerint Lichard Dániel professzor úr éppenséggel tót költőt szeretett volna nevelni belőle; egyesek szerint ezért buktatta meg félévkor.

Schmidtradner felügyelő úr kezdett komolyan elszontyolodni.

- Bizonyára a magyar irodalmi közeg tette. - dörmögte. - Nyilván nagyon kevesen írnak ezen a különös nyelven.

- Több ezren vannak, uram.

- Örömmel fogadták az irodalomban?

- Nem mondhatnám. A legtekintélyesebb divatlap kritikusa, Zerffy Gusztáv, aki jelenleg a császári és királyi titkosrendőrség alkalmazásában áll, egyenesen azt írta róla, hogy nem tud verset írni.

Schmidtradner felügyelő úr akkorát fújt, mint egy víziló.

- Szóval: foglaljuk össze! Maga szerint ez a Petőfi szerb atya és tót anya gyermeke, vallása lutheránus, a család nem nemes és nem honorácior, császárhű tanárok nevelték, és a magyar irodalomban nem mindenki fogadta hozsannával. Így van?

- Igen, felügyelő úr.

- Akkor mitől magyar?