2014. február 28., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 242.

-         Nem tudom. Lehetséges.
Ed Philips látta, hogy Karen közel áll a síráshoz, de nem engedett. Minél gyorsabban embereli meg magát a nő, annél jobb.
-         Elmondod? Elmondod, mire jutottál? – közben a kezébe nyomott egy pohár italt.
-         Én vagyok a magyarázat – motyogta a szőke nő.
-         De mire?
Karen Bozchana Kadlecikova. Lehuppant az egyik székre, kortyolt az italból.
-         Gyerünk, Karen! – ütötte a vasat Ed Philips.
Helmut szaporán bólogatott.
-         Valakik nagyon fontos alkut kötöttek egymással a világegyetemről – kezdte a szőke nő. – Az egyik fél mindenképpen az Ultenberg-csoport volt. De nem tudom ki a másik. Ha egyáltalán ketten voltak. Lehetett harmadik és negyedik is. vagy még több.
-         Erre már mi is rájöttünk, Karen.
-         Az alku fontos része volt, hogy Williams admirális és törzskara hibernálva lesz egy csatahajóban, és ott is marad. Talán az idők végezetéig.
-         Ez sem újdonság, Karen.
-         Morgensohn küdetése ezzel függ össze. Valószínűleg semmi sem igaz abból, amit mondott róla, és a körítés sem, amit az útjáról állítottak.
Ed Philips a homlokát ráncolta.
-         Igazából sejtelmem sincs róla, mi lehetett Morgensohn célja.
-         Szerződtetett engem az útra, mint hivatásos barátnőt. Minket sok ember közönséges kurvának tart. Talán le is ellenőrizték, hogy valóban a FreeMiss alkalmazottja vagyok, és soha semmi kapcsolatom sem volt Morgensohn-nal, sem bárkivel abból a körből, ahová tartozik.
-         Biztos lehetsz benne, hogy megtették, Karen. Többször is.
-         Kideríthették, hogy valóban akkor találkoztam először Morgensohn-nal.
-         Kiderítették, Karen.
-         Ezért sokáig azt hitték, hogy teljesen jelentéktelen vagyok. Felesleges rakomány az ügyvéd úr mellett.
-         Mindenki ezt gondolta, Karen. Már amennyire én tudom.
-         Valaki eleve meg akarta akadályozni Morgensohn útját. A Holdon az összes könnyűcirkálót elpusztították. Ezért jöttünk ezzel a kínai hajóval. Akárki próbálta gátolni az utazásunkat, ezzel nem számolt.
-         Ez talán szerencse, Karen, de az is lehet, hogy pech.
-         Utána ellenünk küldték a csatahajót, talán azért a Rodney-t, mert ez a világegyetemben az egyetlen olyan hajó az osztályából, amely valóban veszedelmes fegyverzettel rendelkezik. A többi ma már csak kulissza.
-         Én is ezt gondolom, Karen.
-         Elfogtak bennünket. Engem jelentéktelen személynek tekintettek, és rabszolgának adattak el.
-         Nem méltattak arra, hogy megöljenek.
-         Voltak egyébként ilyen tervek is.
-         Ha voltak is, úgy döntöttek, hogy veszélytelen vagy, de a Földre többé nem mehetsz vissza.
Karen újra kortyolt az italából.
-         Az sem véletlen, hogy éppen te vásároltál meg.
-         Nem bizony – hagyta rá a férfi.
-         Azt remélted, hogy valami információhoz jutsz általam.
Ed Philips erre csak bólintott.
-         Akkor kerültetek apám ültetvényére – szólt közbe Helmut.
Karen elmosolyodott.
-         Nem tudom, mi volt az a pillanat, amikor rájöttek, hogy rám van szükségük.
-         Rád?
Karen Bozchana Kadlecikova felvetette a fejét:
- Nem tudom, mi volt Morgensohn küldetésének igazi célja és értelme. Nem tudom, hogy mit vitt és kinek.
Pillanatnyi szünet után folytatta:
-         Nem tudom, mit vitt Morgensohn. De bármi is volt az, most nálam van.
Ed Philips nagy szemeket meresztett.

Folytatása következik.

2014. február 26., szerda

Fáradt estén

Fáradt estén…
Fagyoskodik február,
Ringat a busz,
Feleségem
Hazavár.
Sóvár sátán
Rezignációt kutat
Ködszeméttel
Szórja tele
Az utat.
—-
Derengő Hold…
Bágyadt,
Halovány ezüst,
Kéményünkből
Fütyürészve
Száll a füst.
—-
Fáradt estén…
Kopog a hideg beton,
Nagy léptekkel közeleg
A nyugalom.
—–
Úszik felém
Két kutyánk
A köd felett,
Két szempár, meg
Határtalan
Szeretet.
—-
Bent az otthon,
Kint mogorva köd fakul
Feleségem
A két karomba
Simul.
—-
Fáradt estén…
Némán álmodik a csend;
Vén fejét csóválja Isten
Odafent.

2014. február 25., kedd

Fekete hóesés - XL.

NEGYVENEDIK RÉSZ
A két Guzics katona. Tisztek. Zrínyi neveltjei. Jól képzettek és fegyelmezettek.
Hogyan cselekszik egy jól képzett, fegyelmezett, agilis és kötelességtudó tiszt ma is a világ bármely pontján, amikor rádöbben, hogy az adott helyzetben egyszemélyi felelősre van szükség, és a felelősség éppen őt terheli?
-         Átveszem a parancsnokságot!
A jelenleg érvényben lévő szabályzatok szerint ezt ki is kell nyilvánítani, de nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy haladéktalanul hozzá kell fogni a szervezéshez, irányításhoz.
Amíg Zrínyi jelen volt, magától értetődően ő volt a parancsnok. Amikor távozott, a parancsnoklás Guzicsra szállt. Vadászat volt, elvileg úri mulatság, mindenki tudta a dolgát, nem volt tehát szükség rá, hogy Guzics kinyilvánítsa, hogy az adott helyzetben ő a rangidős vezető.
Egészen addig, amíg olyat nem tapasztalt, ami gyors intézkedést igényelt. Magliani parancs nélkül, sőt kifejezetten a tilalom ellenére Zrínyi és Paka után indult.
Ebben a helyzetben Guzics pontosan azt tette, ami tőle elvárható volt: átvette a parancsnokságot.
Korábban már kifejtettem, hogy ez a merénylet megakadályozásához már kevés volt, de Guzics nem is számíthatott arra, hogy Zrínyi életére törnek. Nem testőr volt, nem is gondolkodott olyasformán, ahogy a testőröknek kell. Egy jó testőr nem engedte volna, hogy Zrínyi Paka társaságában lovagoljon be az erdőbe.
Így is kevésen múlt, hogy megakadályozza a merényletet. Többször is a terve módosítására kényszerítette a gyilkost, nehézségeket okozott neki, és olyan helyzetbe sodorta, hogy kénytelen volt a tervezettnél sokkal kockázatosabb mesét előadni.
Ha egy tiszt átveszi a parancsnokságot, haladéktalanul meg kell határoznia, hol a harcálláspontja. Hol az a hely, ahonnan az események a legteljesebben áttekinthetők. Guzics kapitány esetében ez kétségtelenül az erdőn kívül volt, ahol a vadásztársaság zöme tartózkodott. Valakit azonban a renitens után kellett küldenie. Ez volt a testvére, illetve a vele menesztett lovász és az inasok. Utóbbiak nyilván azért, mert nem akadt a társaságban más, számba vehető ember, aki felett Guzics parancsnokolhatott volna. Normális esetben ez elegendő is lett volna, hiszen ezek az emberek biztosították az ifjabb Guzics számára a szükséges túlerőt arra az esetre, ha Magliani renitensnek bizonyulna.
Guzics kapitány azonban nem tudhatta, hogy nem csupán valami ficsúrral, hanem egy minden hájjal megkent bérgyilkossal akadt, dolga. Ha tudta volna, egészen biztosan tűzparanccsal küldi utána a testvérét.
Azt kell mondanom, Guzics kapitány teljes felelősséggel, a tőle elvárható módon cselekedett. Nyilvánvalóan kiváló tiszt volt. Arról nem tehet, hogy olyan veszedelem fenyegetett, amelyre voltaképpen a saját háza táján maga Zrínyi sem volt felkészülve.
Mi történik, ha Magliani segítségül hívja az ifjabb Guzicsot? Ezt kellett volna tennie, ha valóban ártatlan, és valóban a környéken kószál egy dühödt vadkan.
Ebben az esetben a tisztáson az ifjabb Guzicsnak kellett volna átvennie a parancsnokságot. Harcálláspontja Zrínyi holtteste mellett lett volna, és haladéktalanul megszervezi a vadkan semlegesítését, illetve felkutatását. Közben óhatatlanul alaposan át kellett volna vizsgálnia a helyszínt. Valakit neki is a többiekhez kellett volna szalajtania. Olyat, akinek nem veszi más hasznát. Ez lehetett volna éppen Paka, vagy akár maga Magliani is. Utána tüstént szemrevételeznie kellett volna a nyomokat.
Ezt Magliani nem engedhette, mert rögtön kiderül a bűntény. Ezért kellett azonnal, az első pillanatban visszaküldenie az ifjabb Guzicsot, az egyetlen katonaembert.
A gyilkosnak jó idegrendszere volt, gyors reflexekkel. A gaztett felfedezésének esélye mindig az első pillanatokban a legnagyobb, utána rohamosan csökken.
Magliani nyilvánvalóan abban bízott, hogy a gyors sötétedés és a helyszínre özönlő vadásztársaság lehetetlenné tesz mindenféle nyomolvasást.
Volt ugyanis egy komoly dilemmája.
Rajta és Pakán kívül senki sem látta az állítólagos vadkant.

Folytatása következik. 

2014. február 24., hétfő

PénzSátán úr

PénzSátán úr
Kamat-tőrrel odavág;
Adósodik,
Betegedik
A világ.
—–
Adós lesz majd
Valamennyi lemenő,
Kamat-füstben
Ronggyá foszlik
A jövő.
—-
Álmos eső
Szenvedést meg
Bajt szitál;
Bankuralom
Világvégét
Profitál.
—–
PénzSátán úr
Makacs, mint a szürke ló,
Pedig tudja,
Ő csupán
Egy fikció.
—–
PénzSátán úr
Dollár-mennyben
Hentereg;
Csak észre ne térjenek
Az emberek.

2014. február 23., vasárnap

Az üres zsebű vevő

Rudolf Steiner nálunk leginkább filozófusként és ezoterikus gondolkodóként ismert. Fontos művek szerzője.
Kevesen tudják, hogy a nácik számára egy  időben ő volt a deklarált első számú közellenség.
Azt még kevesen tudják, hogy egyike volt minden idők legjobb pedagógusainak.  Ő volt a Waldorf-pedagógia rendszerének kidolgozója. Az első Waldorf-iskolát Stuttgartban hozták létre, a Waldorf Astoria ottani cigarettagyárának vezetője, Emil Molt közreműködésével.
Most pedig jöjjön a történet.
Egyszer egy nagyon gazdag ember házitanítónak kérte fel Rudolf Steinert. A tudós nem tudott a kérés elől elmenekülni, nekifigitt hát, hogy embert faragjon a megbízó förtelmesen rosszul nevelt siheder fiából.
Néhány foglalkozás után a tanár azonban látta, hogy a fiatalembernek esze ágában sincs tanulni, mindig azt lesi, mikor lesz már vége az “unalmas” okításnak.
Steiner sürgősen az apa elé állt.
- Be kell segítenie, uram, mert a fiában nincs motiváció. Ön nélkül nem tudjuk benne kialakítani.
A pénzember vállat vont.
- A maga dolga. Én csak fizetek.
- Ön nélkül lehetetlen.
- Tőlem kér segítséget? Az olyan, mint amikor a hitelezőnek nincs adóslevele.
- Az ön fia nem akar tanulni, uram.  Ez meg olyan, mint amikor a vevőnek nincsen pénze.

2014. február 22., szombat

Míg a sír el nem takar

Míg a sír el nem takar,
Ember vagyok és magyar.
—–
Kéklő, néma ég alatt
Halomban a feladat.
—-
Isten általam akar;
Ember vagyok és magyar.
—–
Tudja kék ég, rőt avar;
Ember vagyok és magyar.
—–
Zordon Kárpátok alatt
Ezernyi csontváz maradt.
—–
Újkeletű gyűlölet
Régi hiteket temet.
—-
Ha bizalom nem ragyog,
Jövőt ölnek tegnapok.
—–
Végzet zűrzavart kavar,
Ember vagyok és magyar.

2014. február 21., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - 240.

KÉTSZÁZNEGYVENEDIK RÉSZ
Az ifjabb Schellenberg tanácstalanul pislogott, a szőke nő azonban gyorsan magához tért.
-         Úgy gondolod, hogy érzékelték a felélesztést?
Ed Philips bólintott.
-         Olyannyira, – tette hozzá. – hogy szerintem ők idézték elő.
-         Ők idézték elő? – visszhangozta Helmut. – Hogy érted ezt?
-         Hogy érteném? Megpróbálták feléleszteni a hibernációs kamra lakóit.
Karen megtántorodott, hirtelen levegőt se kapott. Gyorsan a legközelebbi székre huppant, és hálásan pillantott Ed Philipsre, aki egy pohár vizet nyújtott felé. Mohón ivott.
Kétségbeesetten törte a fejét. Mi volt az? Mi volt a hirtelen gondolat? Mi ötlött az eszébe, mi volt, amitől hirtelen megszédült?
Ed Philips aggódva nézte Karent, Helmut azonban dühöngött:
-         Hogy ébreszthették volna fel? Mivel? Képtelenség! – látva, hogy Ed nem törődik vele, nagyot rántott a másik férfin: – Figyelj már rám!
Ed Philips dühösen fordult szembe a másikkal.
- Igen, szerintem ők ébresztették fel! Ők abból a rohadt, nyavalyás digitális téridőből! De ne kérdezd, hogyan, mert arról nekem fogalmam sincs!
-         Ember, ezt komolyan gondolod?
Ed Philips dühösen fújt egyet, és arrébb lépett. Helmut a fejét csóválta.
-         Ed! – szólt rá a következő pillanatban.
-         Mi kell még?
-         Komolyan gondolod, hogy azok ott a digitális téridőből…
-         Mondtam már, hogy komolyan gondolom!
-         De ember! Az apád is közöttük van! Ott nyugszik a hibernátorban!
-         Akkor is a digitális téridőből akarták felébreszteni őket!
Helmut iszonyodva bámult a másikra.
-         Ilyen könnyen kezeled, hogy esetleg meg akarták ölni az apádat?
-         Mi mást tehetnék?
A két férfi kimerülten nézte egymást. Volt egy pillanat, amikor csaknem összeugrottak, mint a kakasok, vagy mint a dühös kisfiúk.
Helmut törte meg a feszültséget:
-         Gyere, igyunk egy pohárral!
Ed Philips pillanatnyi habozás után elfogadta a békejobbot. A következő percben már higgadtabban beszélgettek, pohárral a kezükben.
Egyikük sem vette észre, hogy Karen eltűnt.
A szőke nő a hálószobájába húzódott. Kétségbeeseten próbált rájönni, mi is volt a váratlan gondolat, ami annyira megijesztette.
Jobb híján parancsot adott:
„Admirális a hajónak!A hibernáltak felélesztésével kapcsolatos incidens ügyében alapos és részletekbe menő vizsgálatot kérek!”
A szőke nő meglepődött a gyors választól:
„Hajó az admirálisnak! Semmiféle támpontunk sincs! Ismétlem: támpont nincs. A felélesztést az eszközeink számára ismeretlen és érzékelhetetlen technológia okozta.”
Karen nagyot sóhajtott. Túl szép lenne, ha a gép egyszerűen csak megmondaná a helyes választ.
Fejét a párnájába fúrta és sírva fakadt.
Nyomorultnak és tehetetlennek érezte magát. Félálomszerű állapotba került, elvonultak a szeme előtt a Föld elhagyása óta történt események kusza összevisszaságban. Morgensohn. Boyar. A különféle kalandok részletei.
Mire kellett ő Morgensohn-nak?
Hirtelen kitisztult az agya. Mire kellett ő Morgensohn-nak? Mire is?
A következő pillanatban felsikoltott, és visszarohant a vezérlőterembe.
-         Figyeljetek rám! – mondta a két poharazgató férfinak. – Tudom a választ!
Csodálkozva néztek rá.
-         Én vagyok a válasz! – kiáltotta a szőke nő. – Miattamindult meg a hibernáltak felébredése! Ugyanazon oknál fogva, amiért kellek nekik ott a digitális téridőben. Én vagyok a magyarázat!
Helmutnak a nyelve is kilógott csodálkozásában. Ed Philips Karenre mosolygott:
-         Összefügg a térmanipulátorral? – kérdezte csendesen.
Folytatása következik.

2014. február 20., csütörtök

Szerelem és líra - CXVI.

SZÁZTIZENHATODIK RÉSZ

A költői mivolt lényege a mesterségbeli tudás mellett a közönséggel szembeni korlátlan felelősség; a költői személyiségnek költészetével, küldetésével való teljes azonosulása, amelyre kívülről nézve a személyes erkölcsi hitelesség teszi fel a koronát.

Mindezek közül a legfontosabb a közönséggel szembeni felelősség.

A mesterségbeli tudás legmagasabb foka sem garantálja a nagy költészetet, ha nincs meg a közönséggel szembeni felelősség és az erkölcsi hitel. A „nagy tehetség” esetleg mindörökre csak tehetség marad, és a költészete öncélú játszadozásban merül ki. Ez képezi a lírában az igazi dilettantizmust.

A dilettáns líra nem feltétlenül tehetségtelen, ismérve inkább az, hogy a közönséggel szemben semmiféle felelőssége nincs – ezért küldetése sincs.

Költő és közönsége ugyanahhoz a közösséghez tartozik. Ez mindenekelőtt nyelvi közösség.

Sajnos ma még lehetetlen pontosan definiálni a „költő” fogalmát, ahogy lényegében a „belső emberi tartalom”, vagy az ennél sokkal egyszerűbbnek látszó „sírás”, „nevetés” is definiálhatatlan. A tudományos kísérletek egyoldalúak és sikertelenek.

Valamikor talán mindegyik nyelv egyetlen ősnyelvből fejlődött ki, de mára igen komoly különbségek alakultak ki közöttük. Nyelv, gondolkodás, érzelmi élet és erkölcsi tudat szorosan összetartozik, és a nyelvek különbségei egyúttal a gondolkodás és az érzelmi élet kisebb-nagyobb különbségeit is jelzik.

Minden nyelv egyenrangú, bármelyiken lehetséges a nagy költészet, sőt erre minden nyelvnek szüksége van, mert igazából a költészet az, ami a legjobban fejleszti a nyelvet, ez teszi mind hajlékonyabbá kifejezésmódját árnyaltabbá, stílusát választékosabbá.

Egyes nyelvek kifejezésmódban árnyaltságban, szókincsben ideig-óráig elmaradhatnak másnyelvektől, a nyelvek fejlődése egyenlőtlen. A pillanatnyi állapotukból azonban sohasem vonható le olyan megalapozott következtetés, ami jogosan helyezné bármelyiket is bármelyik másik elé.

A nyelvi sokféleség az emberiség erkölcsi-érzelmi önvédelmének egyik legfontosabb eleme. Önmagában az emberi szabadság lehetőségének egyik legfontosabb feltétele, a nyelvi homogenitásra, asszimilációra való kényszerítés pedig mindig az elnyomás eszköze. Az erőszakos asszimiláció nemcsak a beolvasztani akart nyelvi közösséget nyomja el, hanem a sajátját is.

Elérkezett a pillanat, hogy a közönséggel és a nyelvi közösséggel szembeni felelősség oldaláról definiálni próbáljam a líra fogalmát.


Folytatása következik.

2014. február 19., szerda

Nem szoktam feladni

Nem szoktam feladni,
Én ilyen vagyok,
Akármilyen gyilkos, sivár
Felhő gomolyog.
——
Ugocsa bizony non,
Eb ura fakó;
Tovább élek akkor is, ha
Halni volna jó.
—-
Véges minden harsány,
Silány széria,
Kotkodácsoljon az ördög,
Vagy a média.
—-
Erőlködjön hitvány,
Lomha túlerő,
Élten túl vagy élten innen
Isten a nyerő.
Nem szoktam feladni,
Én ilyen vagyok;
Legfeljebb egyszer a végén
Beleszakadok.
—-
Harsány hazugságnak
Csattog a foga,
Égig bűzlik álszent boncok
Rossz hónaljszaga.
—-
Nagyszájú bohócok,
Eb ura fakó,
Túldíszített ál-igazság
Olcsón eladó.
—-
Hasztalan a holdfény,
Meg a Nap heve;
Szintetikus becsületnek
Hosszú a leve.
—-
Fel kellene adni,
Susognak a fák,
Jobb a nemlét óceánja,
Mint ez a világ…
—-
Ésszerűbb feladni,
Mégse tehetem,
Amíg élek, a túlerőt
Addig hergelem.

2014. február 18., kedd

Fekete Hóesés - XXXIX.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ
Magliani azonban nem tehetett mást. Talán maga is tisztában volt vele, hogy veszélyesen közel sodródott az abszolút hibahatárhoz, de mégsem tehetett egyebet, sürgősen el kellett távolítania a helyszínről a (virtuális) vadkant, hiszen:
 érkezik Guzics és Angelo.”
A kocka el volt vetve. A vadkan nem maradhatott, hiszen nem is létezett. Azt hiszem, Magliani végtelenül hálás lett volna, ha – legalább ebben a pillanatban – felbukkan egy igazi vadkan. Amire rámutathat.
Ennek hiányában azonban megint kapkodásra kényszerült.
A gyilkosság történetének újabb fontos pillanatához érkeztünk. Magliani meséjének ez is egy olyan pontja, ahol az addig elfogulatlan szemlélő agyában felmerülhet a gyilkosság gyanúja.
Hogy miért?
Nézzük meg közelebbről!
Induljunk ki az ártatlanság vélelméből. Próbáljunk hinni Maglianinak, tételezzük fel, hogy Zrínyit valóban a vadkan ölte meg, a tragédiához a nyomorult Paka gyáván statisztált a fa tetején, hogy Magliani csak akkor érkezett, amikor a feldühödött kan még a bán hátán tombolt, de Zrínyi már menthetetlen volt. Ezt mind higgyük el neki, és nézzük tovább a történetet.
Tegyük fel, hogy Magliani vétlen. Mit tesz ebben a helyzetben egy ártatlan ember?
Az első pillanatban mérhetetlenül örül a társak jövetelének. Aztánazonnal mutogatni kezdi a vadkan még látható nyomait, hiszen azok a rohamos sötétedéssel mind kevésbé láthatók.Fentebb már beszéltem erről: puszta életösztönből, az önvédelem jogos szempontjait figyelembe véve is ezt kellene tenni.
Ezt tenné akkor is, ha nem gondolkodna a tennivalókon. Szemtanúként rettenetes sokkon esett át, látta, amint egy felbőszült fenevad felkoncolja a vendéglátóját. Teli torokból kellene üvöltenie, és az állat nyomait mutogatnia.
Erről már korábban is beszéltem. Van azonban itt egy talán még fontosabb szempont is, amit az ártatlanság feltételezésénél nemigen hagyhatunk figyelmen kívül.
Ha Magliani ártatlan, akkor a gyilkos vadkan is létezik, és valahol a közelben van. még mindig sebzett, és még mindig él. Magliani kilőtte a fegyverét, voltaképpen védtelen. Az állítólagos vadkan viselkedése eddig is kiszámíthatatlan volt, ki tudja, mi bőszíti fel ismét. Az állat bármelyik pillanatban újra támadhat.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben az érkező ifjabb Guzics aranyat ér. Katonaember. Nyilvánvalóan fegyvert visel.
Az ártatlan Magliani szívéről hatalmas kő esne le, és tüstént átadná az érkező Guzicsnak a parancsnokságot. A várkapitány öccse megvédelmezhetné a többieket a vadkantól.
Természetesen ebben az esetben is meneszteni kellene valakit a többiekhez, de csakis olyan személyt, akinek a helyszínen különösebb hasznát venni nem lehet. Valamelyik inast. Gyakorlatilag majdnem mindegy, ki lovagol vissza.
Ha így történik, ez nagyon erős érv lehetne Magliani ártatlansága mellett.
Magliani azonban egészen másképpen cselekedett: haladéktalanul visszaküldte a többiekhez – Guzics kapitány öccsét.
Nem félt a vadkan újabb támadásától? Nemigen. Ha valakinek, neki aztán tudnia kellett, hogy semmiféle felbőszült vadkan nincs a közelben. Sokkal jobban félt valami mástól: hogy az ifjabb Guzics esetleg vizsgálódni kezd, és pillanatokon belül bizonyítékot talál a gyilkosságra. Ezért kellett őt sürgősen eltávolítani. Már az első pillanatban.
Mi igazolja ezt? Nem tételezhetjük fel esetleg azt, hogy Guzics maga döntött úgy, hogy személyesen megy vissza értesíteni a bátyját és a többieket, és hosszú percekre védtelenül hagyja a helyszínen várakozókat?
Feltételezhetjük, de – képtelenség.
Miért?
Ugyanazért, amiért az idősebbik Guzics sem saját magát küldte Zrínyi után az erdőbe.
 Folytatása következik.

2014. február 17., hétfő

Ólmos szürke ködlepel

Fenn az égen
Szakadozó,
Ólmos szürke ködlepel;
Hogy tél marad,
Vagy tavasz lesz -
A Jövendő dönti el.
—-
Lenn a földön
Csüggesztően
Szürke bánat csepereg;
Magyar földön
Nem hisznek már,
Nem bíznak az emberek.
—–
Fejünk felett
Foszladozó,
Sivár globál-ködlepel;
Minden géphang
Globalizált aranykorról
Énekel.
—–
Kavicsos mű-sivatagban
Dollár-gólem tevegel;
Szájában a régi népek
Történelmek
Tucatjával
Tűnnek el.
—-
Inflálódó jövendőben
Gyermeket tévé nevel;
A Föld koldusokkal tele,
S mind az összes
Angol nyelven
Kelepel.
—-
Ránk borul a
Szakadozó
Rossz szürke kamat-lepel;
Ha az onnan el nem oszlik,
Egész világ
Halál felé
Menetel.
—–
Fenn az égen
Szakadozó,
Ólmos szürke ködlepel;
Hogy tél marad,
Vagy tavasz lesz -
A Jövendő dönti el.

2014. február 16., vasárnap

Diogenész tanítványa és a pénz

A görög filozófusok nézetei igen sokban különböztek egymástól. Kevés olyan dolog volt, amelyben egyetértettek. Utóbbiak közül a legfontosabb talán a pénz utáni hajsza megvetése.
Számos filozófus figyelmeztette nagy nyomatékkal az emberiséget, ne engedjük szabadjára a pénz, mert elviselhetetlen világot teremt, aztán felszámolja önmagát a világgal együtt. 
Korábban szokás volt mosolyogni ezeken az aggályokon. Napjainkban azonban már a torkunkra fagy a mosoly.
Miért tartották annyira fontosnak, hogy a pénz veszedelmeire figyelmeztessenek bennünket? Mit tudtak? Mit éreztek meg előre? Honnan tudták?
A mai mainstream történettudományt a pénz a társadalom intézményei és egyénei feletti abszurd elhatalmasodását “szükségszerűségnek” tekinti, ahogy minden mást is, amivel nem tud mit kezdeni.
Elvileg a pénz volna az emberért. Egyszerű csereeszköz, a mindennapi élet dologi segítsége. Ennek kéne lennie. ma már azonban nem így van. Ma már egyértelműen az ember van a pénzért.
Vajon “szükségszerű”, hogy a pénz teljesen elhatalmasodjék az emberiség és intézményei fölött?
Ha igen, nagy bajban vagyunk. Láthatjuk majd, amint a pénz a szemünk láttára szétveri az emberi közösségeket – minden szinten. Családtól nemzetig.  Nagy, összekevert, “globalizált” masszává lesz az emberi civilizáció, amely hagyományokra támaszkodó közösségek és értelmes célok hiányában gyorsan összeomlik. Nem tartom kizártnak, hogy a Földön ez már (esetleg többször is) megtörtént, bár talán nem minden esetben a pénz volt az oka.
Szükségszerű-e a pénz egyetemes hatalma? A görög filozófusok nem gondolták, hogy az lenne.
Különös dolog arra gondolnunk, fejlődött-e a világ az ókor óta. Vagy akár a XIX. század eleje óta. Akkorban a legnyomorúságosabb faluban is szállást kapott bármelyik nincstelen vándor, aki este odaérkezett. Ma?
A következő történet különös érzéseket kelt bennünk. Tragikomikus értetlenséggel szemléljük. Szinte fizikailag fáj, hogy elhajítják a pénzt.
Lehet, hogy Diogenész tanítványának van igaza?
Akkor még a világ sokkal szervezetlenebb volt, kevésbé bonyolult. De akkor is…
Az is lehet, hogy a pénz teljes elfutasítása ugyanolyan szélsőség, mint a sabadjára eresztése.
Álljon itt a történet!
—-
Diogenész egyik tanítványa az összes pénzét tanúk jelenlétében egy bankárnak adta ezekkel a szavakkal:
- A halálom után add a fiaimnak, ha megbolondulnak.
- Ha megbolondulnak?
- Ha bölcsek lesznek, nem lesz szükségük pénzre.
(Ennyi a sztori. Vajon az emberiségnek szüksége lesz-e pénzre, ha bölccsé válik?)

2014. február 15., szombat

Száz éve, 1914-ben...

Száz éve ilyenkor talán
A tavaszra vártak,
Szürke ruhás hétköznapok
A piacra jártak.
—–
Gondolkodtak, tanultak és
Üzletet kötöttek,
Kevés jutott a sokaknak,
Sok a keveseknek.
—–
Szegény magyar azt képzelte,
Szebb jövendőt láthat,
Békés fejlődést hozhat majd
A huszadik század.
—–
Száz éve még, februárban
Tiszta volt az ének,
Cárok, császárok, királyok
Istentől se féltek.
—-
Az összes leendő holttest
Az utcákat rótta,
Lustán terült el a fejlett
Öreg Európa.
—–
Pénzvigécek már akkor is
Reményeket faltak;
De közös hazája volt még
A legtöbb magyarnak.
—–
Száz éve ilyenkor este
Petróleum mellett,
Öreg vágyak és remények
Romokban hevertek.
—–
Minden este elnyugodott
Az esztendő vállán,
Nem sejtették, hogy rajtuk már
Vigyorog a sátán.

2014. február 14., péntek

Szőke nő zűrben az űrben - CCXXXIX.

Karen már várta ezt a kérdést. Most azonban, hogy végre elhangzott, egyszerre kiesett a fejéből a korábban nagyon is gondosan megfogalmazott, kitérő mondanivaló.
Mit is? Mit is akarhatnak tőle?
Elgondolkodott egy pillanatra.
-         Valójában nem tudom – mondta egyszerűen. – Valami olyasmit, amit tudnom kellene, de mégsem vagyok a tudatában.
A két férfi értetlenkedve nézett rá, a szőke nő pedig a gondolataiba merült. Valóban. Mit akarhatnak tőle? Hogyan jöhetne rá?
Hirtelen kisáradt a szája. Leült, kényszerítette magát, hogy igyon egy kortyot. Újra meg újra végigpergette az agyában az elmúlt eseményeket.
Valóban ő volt a legfőbb célpont? Valóban tőle akarnak valamit?
Minden más magyarázat lehetetlen. Még abszurdabb kérdésnek tűnik azonban, hogy mit akarhatnak tőle.
Tárgyat?
Nem! Azt egészen egyszerűen elkobozták volna tőle, aztán megölik. Nem. Semmiképpen sem tárgyat akarnak.
Akkor mit?
Információt?
Nem! Ha erről lenne szó, már régen kiverték volna belőle, és halálra kínozva elföldelték volna valahol. Akkor is meggyilkolták volna, ha rájönnek, hogy semmiféle olyan információ nincs a birtokában, amire kíváncsiak.
De még erre sem lett volna szükségük, talán be sem piszkolták volna a kezüket. Egyszerűen elkábítják, beadnak valami vallatószert – százával gyártanak ilyesmit a világegyetem minden szegletében – megtudják, amit akanak, és ő többé nem ébred fel. Ha nem tudják meg, akkor sem ébred fel.
Akkor miért nem ezt tették?
Erre csak egyetlen magyarázat létezik: nem hagyományos információra volt szükségük tőle, hanem valami egyébre, amelyhez egészen más módon juthatnak hozzá. 
Mi lehet az?
Karen kétségbeesetten töprengett. Érezte, hogy az agya valamelyik sarkában már ott a megoldás, de nem volt képes a felszínre hozni.
A férfiak közben elunták a várakozást. Ed Philips a képernyőre sandítgatott, hátha valami váratlan információhoz jut, Helmut azonban hirtelen felemelkedett a székéből.
-         Na, jó! – mondta dühösen. – Erre a kérdésre nem tudjuk a választ, de akad egyéb problémánk is. Például: mi alapján találnak ránk?
-         Az előbb erre célzott Karen – felelte gondolkodás nélkül Ed Philips. – Van náluk valaki, aki az egyik hibernált megfelelője. Rendelkeznek valami olyan eszközzel, ami képes a mi világegyetemünkben megkeresni annak a személynek a pontos mását. Csak idő kérdése, mikor találnak ránk.
Helmut meglepetten nézett rá, végtelenül elszontyolodott tekintettel. Karen arra gondolt, hogy a következő pillanatban a férfi a szájába fogja venni az ujját.
-         Jó – nyögte Helmut. – és miért akarnának megölni bennünket?
-         Nyilvánvaló. – dünnyögte Ed Philips. – A tanúi voltunk, hogy a hibernálókamrában elindult a felélesztés folyamata.
Erre még Karen is nagy szemeket meresztett.

Folytatása következik. 

2014. február 13., csütörtök

Szerele és líra - CXV.

Száztizenötödik rész 
Mennyi mindent tekintetbe kellett már vennem, de még mindig ugyanott tartok, a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél. 
Költő és közönség kapcsolatának számos igen fontos aspektusa van, közöttük talán akadnak olyanok is, amelyeket a ma használatos (egyáltalán a ma létező) fogalomrendszerben talán még nemcsak számításba nem tudunk venni, talán még észlelni sem tudunk. Csak a teljesség igénye nélkül beszélhetek a témáról. 
Nagy költészet ott születik, ahol szerencsésen találkozik feladat, személyes tehetség, felelősség, közösségi és egyéni érzelem és a látásmód mélysége. Ilyen szempontból – a közhiedelemmel ellentétben – nincsenek nagy és kis korszakok.Nem minden korszakban és nem minden nyelv körében jön létre igazi nagy költészet, sőt ez voltaképpen ritkaság. Megszületését azonban semmiféle gazdasági és társadalmi „szükségszerűség” nem gátolhatja, de nem is determinálhatja.
Költő és költő közötti különbség érzékeltetése eléggé nehéz feladatnak tűnik, hiszen a gyakorlati alkalmazásban a „költő” igazából sokjelentésű szó. Hajlamosak vagyunk – komolyan és komolytalanul – költőnek minősíteni bárkit, aki akár csak egyetlen alkalommal is képes néhány gyönge verssor előállítására, de az ilyen költőt igazából nem tekintjük Költőnek. 
A „profi költő” jelzős szerkezet a gyakorlatban abszurdum. A költészetben a formális hivatásszerűség semmiféle garanciát a minőségre nézve nem jelent. Nincs olyan valóságos törvényszerűség, amely a pénzért írott lírai műveket a spontán megszületett alkotások fölé emelhetné. Éppen ellenkezőleg, előbbiek igen gyakran bizonyulnak nyomorúságos, megélhetési költészetnek. a lírai minőség felett a piaci fogalmaknak primátusuk nincs. 
Utóbbi nem jelenti azt, hogy a pénzért írott versek szükségszerűen rossz versek lennének, csupán azt, hogy ez a szempont a lírai minőség vonatkozásában teljesen közömbös. Minden idők egyik legnagyobb lírai honoráriumát az athéni népgyűlés szavazta meg Pindarosz számára, mert a thébai költő remek ódát írt az egyik athéni olimpiai bajnokról. Pindarosz versének értékét nem a több talentum arany határozza meg. Ha a vers remekmű, akkor is az, ha a költő egy obulust sem kap érte, ha meg gyönge, a nagy összegű jutalomtól sem lesz jobb.
A verset az utólagos anyagi siker vagy sikertelenség sem minősíti. Attól, hogy valaki vagy valakik számára sok pénzt termel, ugyanúgy lehet kiváló alkotás is, fércmű is. a „jó áru” és a „jó lírai költemény” más és más dimenzióhoz tartozó fogalmak, egymással nem összemérhetők.
Senkit sem tesz jelentős költővé valamiféle bürokratikus hierarchiában – akkor sem, ha az éppen irodalmi vagy éppen lírai közéleti fogalmakkal határozza meg magát – elfoglalt helyzete, sem bármilyen rangsorban kivívott státusza. A lírai minőség nem hivatali előmenetel kérdése, és senki sem lehet költővé „kinevezni”. A gyakorlatban ez persze számtalan esetben megtörténik, de a lírai minőséghez nincs köze.
A szocializmusban voltak Magyarországon úgynevezett „helyi költők”, „regionális költők”, és „országos költők”. Ezeket a státuszokat a líra „központi irányítása” osztogatta – többnyire a lírától merőben idegen szempontok alapján.
Évszázada vannak A-díjas, B-díjas, Z-díjas stb. költők. A korszak letűntével mindig kiderül, hogy a díjak közötti hierarchia köszönő viszonyban sem volt a minőséggel, a díjasok zöme gyengébb volt a közepesnél, a birtoklásuk nem költői magaslatokat jelentett, csupán társadalmi státuszt.
A „költő” nem rendfokozat, de nem is valamiféle cím vagy állapot, mint gróf, vitéz, nemzetes, vagy idős, özvegy, stb. sőt az „XY költő” voltaképpen szánalmasan alatta van a puszta „Petőfi Sándor” titulusnak. Utóbbiról mindenki tudja, kicsoda, előbbinek azonban szüksége van állandó jelzőjére, különben talán a kutya sem ugatná meg.
Mitől lesz a költő – Költő?
Egyedül a közönség teheti azzá. Talán ez volt az igazi értelme a régi idők költőkoronázásainak.

Folytatása következik.