Szerelem és líra - C.

Századik rész

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.
Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versbe n megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik. Ettől szerepvers.
A szerepvers szituációja azonban nem menti fel a költőt a lírai műalkotással együtt járó kötelező erkölcsi felelősség alól. Az minden helyzetben kötelező. Erkölcsi alátámasztás nélkül nem létezhet teljes értékű líra. A líra nem játék, az alkotó nem lehet felelőtlen.
Illetve lehet, de ebben az esetben csökkent értékű lírai műalkotásról kell beszélnünk. A jelenlegi kanonizált lírában igen sok felelőtlen alkotás található, ezeket nem tekinthetjük teljes értékű lírai műnek.
A lírai költő felelőssége erkölcsi természetű, és több irányban érvényesül. Ezek közül a legfontosabbak:
v     A költő felelőssége önmagával szemben.
v     A költő felelőssége a közönségével szemben.
v     A költő felelőssége a nyelvvel szemben.
v     A költő felelőssége az egyetemes emberi erkölccsel szemben.
v     A költő felelőssége saját közösségével, hazájával szemben; ez akár több szinten is lehet.
v     A költő felelőssége a kulturális tradíciókkal szemben.
v     A költő felelőssége saját versével szemben.

Nézzük egyenként:

v     A költő felelőssége önmagával szemben.
Ezzel kezdődik. Ez jelenti legelőször is a költő személyes részvételét a versben; személyiségével, erkölcsi érzékével, érzelmeivel. Személyes emberi hitelével. Akkor is, ha szerepversről van szó, mert a költő szerepet cserélhet, de világfelfogást, erkölcs i érzéket nem. Még egy lírai paródiában is így van ez, hiszen ilyenkor az alaphangnemet jelentő irónia éppen a választott szerep és a költő személyes életfelfogása közötti különbségből táplálkozik.
A szerepvers esetében a költő által választott karakter valamiért az adott pillanatban kitüntetett szerepet foglal el a költő személyes érzelemvilágában, gondolkodásában. A szerep és a költő személyessége között valamiféle rokonság keletkezik, ennek következtében lép fel az együttérzés. Lehet, hogy csak látszólag jelentéktelen mértékben, talán csak valami külső körülmény, a szituáció valamely eleme, esetleg a hagyományhoz kötődő valamely szála váltja ki, de ez elég ahhoz, hogy a vers megszülessen.
A vers alapállása a költő személyes érzelmeiből, erkölcsi felfogása a költő személyes moráljából táplálkozik. Személyes hitel ezekből fakadhat. A személyes hitel egyben a vers erkölcsi alátámasztása is. Ha a vers ezen az akadályon elbukik, formában is, tartalomban is lehetnek külön-külön igen szép elemei, de a szegmentumok értéke nem enyhíti az egész mű totális értéktelenségét. Az ilyen művet csupán a hivatali elmélet értelmében tekinthetjük műalkotásnak.
A hivatali elmélet értelmében bármikor lírai műalkotásnak tekinthetjük például a vonatok WC-inek falaira firkált trágár, ostoba versikéket. Ezek tudniillik a hivatali elmélet szellemében tüstént lírai műalkotássá válnak, mihelyt valaki a kanonizált költészet köreiben kiadja őket, és ilyen módon beemeli az örökbecsű alkotásokat a kortárs lírai kánonba. Ez lényegében bármikor bekövetkezhet. A jelenlegi kanonizált hivatalos líra egy része erkölcsi és nyelvi nívóban nemigen különbözik a WC–rigmusoktól, akármikor támadhat a kánon valamelyik oszlopának olyan ötlete, hogy a hivatalos líra nevében közkinccsé teszi őket.
Ne ringassuk magunkat ábrándokba: akad jelenleg olyan, a kanonizált körökhöz tartozó költő, szerkesztő, kiadó, aki megtenné – ha érdeke fűződnék hozzá. Tekintélyes irodalomtörténész, irodalomtudós is akad, aki szokott erkölcsi magaslatáról jól bevált bikkfanyelvén értekezve az egekbe dicsérné a rossz illatú förmedvényeket.
Voltaképpen már elő is fordult ilyen, nem is egyszer. Fentebb éppen ebben a sorozatban taglaltam elhunyt kanonizált költőnk egekig ajnározott versikéjét, ami erkölcsi és nyelvi nívóban igazán nem különbözik a vasúti illemhelyek falain olvasható alkotásoktól. A kánon készen áll a hasonlók befogadására; esze is, erkölcsi érzéke is megvan hozzá.
A művészet hivatali elméletének értelmében a dolog teljesen rendjén van. Ha „a művészet világa” – azaz a kánon – annak nyilvánítja, akkor bizony a klozettlíra tüstént műalkotássá válik.
A kánon itt leplezi le önmagát. A hasonlóan szélsőséges esetekből világlik ki igazán, hogy a jelenlegi kánon nem a művészi érték, nem is az erkölcsi kiállás, hanem csakis és kizárólag bürokratikus szempontok alapján szerveződik. Nemcsak a magyar kánon, a világkánon. Ha úgy tetszik, a globális kánon. Ezért nem kell sokat adnunk hazai kánonunk képviselőinek külföldi kapcsolataira, külföldi meghívásaira, ezért nem kell hasra esnünk, ha idegen nyelveken jelennek meg korszakos értékű alkotásaik. Ott a kánon ugyanúgy nem értékelven szerveződik, ahogy nálunk sem. Nem érték, hanem feudális jellegű kiváltság. Idegen nyelven is csak annyi értéket hordoz, mint magyarul.
A művészet hivatali elmélete leginkább abból a célból született, hogy kiküszöbölje az alkotói felelősséget. Ha sikerül helyette valami „objektív” mércét találni, a kánonnak, ennek a kimondottan alapvetően brancs-alapú, bürokratikus képződménynek nyert ügye van. Az elmélet filozófiai nívója pontosan jelzi az ilyesféle törekvések hiábavalóságát. A hivatali elmélet ezer sebből vérzik, és helyenként messze átlépi a nevetségesség határát. Viszont a teória kifordítom-befordítom alapállása kényelmes pozíciót ad a vele folytatott harchoz.
A puszta polgárpukkasztás semmiféle lírai értéket magában nem hordoz. Az ilyen „alkotásokon” felháborodnunk nem szabad, hiszen azzal magunk tesszük őket érdekessé, jelentőssé; elkövetőjüket ezzel felmentjük a komoly esztétikai kérdésekkel való szembenézés ódiuma alól, és lehetőséget adunk neki, hogy a szegény üldözött szerepében tetszelegjen, aki bátor kiállása miatt retorziót szenved.
Az efféle „üldözések” még a mai magyar közéletben is a nagyon álságos jelenségek közé sorolhatók. Az „üldöző” rendszerint véleményét nyilvánító kisember, az „üldözött” pedig a kánon ezerféle kiváltsággal és elsöprő médiatámogatással rendelkező beltagja. Állítólagos üldözőjének semmi hatalma sincs őt „üldözni” – sőt…
Ennek ellenére a szokásos média-tamtam nagyon is komoly pofával kíséri az ilyen kutyakomédiát.
Ne adjunk alapot erre. A hivatali elmélet értelmében nyugodtan ismerjük el, hogy a fekália-vers – lírai műalkotás. Ezzel voltaképpen nem mondunk semmit, hiszen a hivatali teória szerint a „műalkotás” csupán bürokratikus státusz, nem pedig érték-kategória. Ne engedjük az elkövetőt olyan pályára, ahol egyenrangúnak érezheti magát. Az ilyen művet kizárólag a provokáció éltetheti.
A következő körben aztán a gyanús illatú líra rögtön arra kényszerül, hogy esztétikai érvekkel védelmezze magát, ami számára kilátástalan. Higgadtan, indulatmentesen és alaposan kell darabokra szedni, ez hálás feladat, mert a rossz vers segít önmaga kivesézésében, szinte követeli azt.
Az elkövető ilyenkor legfeljebb siránkozhat, megjelenéseire, díjaira, barátaira, a versét méltató cikkekre hivatkozhat. Ezeket figyelmen kívül kell hagynunk, egyetlen rossz versből sem tud soha lírai értéket varázsolni a hivatali intrika és a protekció. A lírai vers vagy önmagában vett érték, vagy nem az. Utóbbi esetben a legtudósabb dolgozat sem segít rajta.
Az igazi versből nem hiányozhat a személyes hitellel megalapozott erkölcsi alátámasztás. Ez nem megkerülhető, mással nem pótolható.
A versnek minden esetben van oka és célja. Oka a személyes élmény kifejezésének parancsoló szüksége, célja a kifejezett élmény megosztása, közösségi élménnyé tétele, illetve az elkészült műből fakadó lírai élményközösség. A vers első befogadója mindig az alkotó.
A jó vers sohasem lehet öncélú nyelvi játék, sem pedig a nyelvvel, érzelmekkel, képekkel való öncélú játszadozás. Az irónia beletartozik a líra eszköztárába, de a pusztán nonkonformista gúny nem.
A hiteles személyes erkölcsi alátámasztás kizárja, hogy a vers pusztán politikai vagy egyéb propaganda eszköze legyen.

A vers személye, a propaganda pedig mindig személytelen. Utóbbi az esetek többségében kiindulópontjául olyan gólyaperspektívát választ, ahonnan látszólagos igazságait kinyilatkoztatja. Az igazán erős propaganda ebből a nézőpontból szemlélve általában igazsághalmaznak tűnik. Hazug mivolta csak akkor lepleződik le, amikor a hétköznapi élet konkrét és valóságos tényeivel, történéseivel egybevetjük. Ilyenkor kiderül, hogy az általa harsogva elkerülhetetlennek, fontosnak, nélkülözhetetlennek, jótéteménynek hirdetett tézisek, eljárások, jelszavak vagy cselekvések a konkrét valóságban értelmetlenek, gonoszak vagy kártékonyak, gyakran az általuk deklarált célok ellenkezőjét érik el.
A propaganda mindig valamilyen hatalmi vagy gazdasági (lényegében ez is hatalmi) ideológia kifejeződése. Sikerét az erkölcsi alátámasztás nélküli személytelenségnek, illetve az általa sugallt látszólagos távlatnak köszönheti. Kiagyalói, terjesztői és haszonélvezői akár ki is hátrálhatnak mögüle, amint a politikai széljárás megváltozik. Ilyenkor szemrebbenés nélkül váltanak köpönyeget, tüstént „kiderül róluk”, hogy sohasem értettek egyet a bukott kurzussal, sőt mindig is ellenzékiek voltak, és mindenkit túlharsogva szidhatják saját levitézlett ideológiájukat. Ezért időnként „nagy a tolongás a damaszkuszi úton”. Az egyik zsarnokságnak vége, jön a másik. Minden zsarnokság szereti magát szabadságnak nevezni, ez a vén zsarnokságok ősi szeszélye. A propaganda csúfosan elhal, az ideológia megbukik; hogy aztán egyes szegmentumai egy következő zsarnokság ideológiájának részévé válhassanak egy későbbi időben. Kevés új van a Nap alatt.
A jó vers létének modellje a propagandáéval éppen ellentétes. A jó vers személyes hitele akkor sem vitatható, ha nem ismerjük a költőjét. A személyes érzelmi talapzatról ível felfelé. Látásmódja is a személyes felől indul, hitelességét a konkrét személyességből meríti. Perspektívája is személyes, az egyén erkölcsi létét tükrözi akkor is, ha egyben valamely közösség élményét jeleníti meg.

A jó vers a személyes sorsok, örömök és szenvedések talajából nő fel, idegen tőle minden statisztikai szemlélet. Nem alkuszik, mindenféle áldozatot elutasít. Sohasem tagadja az egyedi emberi szenvedést, nem hazudik, és nem hízeleg.
A jó vers sohasem állhat a túlerő oldalán.

Folytatása következik.

Démoni ulti

Nagyon hosszú már a poszt;
A piros ász, oszt – nem oszt.
—–
Mindegy már, mit is keresek;
Alsók, felsők, kilencesek.
——
Univerzális riposzt:
A piros ász oszt – nem oszt.
——-
Totál globál multikulti;
Harminchat lapos tök ulti.
—-
Hamis szabadság kifoszt,
A piros ász oszt – nem oszt.
—–
Teljes sorú végső betli;
Kiterítem, ezt fizesd ki.
——-
Nyugalom az élet álma;
A Hídon túl nincsen számla.
——-
Szívós, konok léti poszt;
A piros ász oszt – nem oszt.

Fekete hóesés - XXIII.

XXIII. RÉSZ
Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki.
Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül az uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.
A regényemben török tettestársakat is szerepeltetek. Az ilyenek részvétele teljes bizonyossággal nem zárható ki, de igazából nincs is rájuk szükség. A regényemben szereplő törökök egyike hóhér, neki kell olyan sebeket ejteni az áldozaton, hogy Zrínyi halálát egy vadkan támadásának lehessen feltüntetni. Elképzelhető, hogy volt ilyen, de sokkal valószínűbb, hogy a gyilkosságot Paka és Magliani ketten hajtották végre. Ebben az esetben Zrínyi Miklós borzalmas sebeit senki más nem okozhatta, mint Magliani.

Török tettestársakkal nem feltétlenül kell számolnunk, abban azonban biztos vagyok, hogy a török előre tudott a Zrínyi ellen készülő merényletről; illetve akadtak olyan felelős török személyiségek, akik előre tudtak róla.
A kanizsai pasa díszsortűzzel ünnepelte a költő és hadvezér halálát. Minden oka megvolt rá, hiszen ettől kezdve sokkal nagyobb biztonságban érezhette magát.
A török talán a legmagasabb szinten tudott előre a merényletről. Azt sem tartom kizártnak, hogy már a vasvári béke megkötésénél megállapodott erről Köprülü Ahmed nagyvezír és Reniger osztrák követ. Pontosan tudhatták, hogy az általuk kiötlött gyalázatos békének Zrínyi Miklós lehet a legfőbb akadálya. Ebben az esetben Reniger követet be kell vonnom a megbízók körébe.
Apropó, megbízók!
Nem hinném, hogy Paka és Magliani saját ötletükből ölték volna meg Zrínyi Miklóst, hanem azt gondolom, hogy itt nyilvánvalóan bérgyilkosságról van szó. Valaki (vagy valakik) fizettek a két gazembernek, talán nem is keveset.
A megbízó, vagy megbízók körének meghatározása háromszázötven év elteltével aligha lehet abszolút pontos, hiszen a nyomok már kihűltek. De nem is teljesen kilátástalan.
Akik az udvari körökben keresték Zrínyi gyilkosainak megbízóit, rendszerint Porcia herceg személyénél akadtak el. Való igaz, hogy Lipót császár volt nevelőjével Zrínyinek akadtak problémái, Porcia gyakran tűnik kétszínűnek. Talán az is volt. Máskor meg alig kifejezetten jóindulattal beszélt és írt Zrínyiről. Például akkor, amikor Zrínyi egyik győzelme kapcsán megjegyezte, hogy jelentésében a gróf túlságosan szerény volt, sokkal komolyabb kárt okozott az ellenségnek, mint a mi a jelentésből kitűnik.
Porcia herceg nem tekinthető a török háború hívének, de azt nagyon is fontosnak tartotta, hogy a két Zrínyi a posztján maradjon. Ennek nagyon egyszerű oka van: birtokai Stíriában és Karintiában feküdtek, Zrínyi Miklós és Péter azzal, hogy a török támadásokat elhárították, közvetve az ő vagyonát is védték.

Ugyanebből az okból, következetesen szemben állt azzal az udvari vagy udvar közeli intrikával is, amely szerette volna teljesíteni a török régi követelését, hogy az oszmán hadakat Horvátországon és a Habsburg örökös tartományokon átengedve hozzásegítsék a törököt a vele hadban álló Velence szárazföldi birtokainak megtámadásához.

A velenceiek ettől nagyon féltek, és mindent megtettek, hogy elhárítsák. A Serenissima a kor egyik leghatékonyabb titkosszolgálatával rendelkezett, és éberen figyelt. A pápai diplomácia is mozgásba lendült, hiszen őket is irritálta a gondolat, hogy bécsi korrupció következtében török csapatok jelenhetnek meg az itáliai szárazföldön.
Mivel a Velence elleni szárazföldi török támadás nem következett be, nehezen érthetjük meg, hogy a korban ennek miféle realitása lehetett. Néhány hónapig úgy tűnt, valóra válhat a nagyvezír elképzelése, a velenceiek kellőképpen idegesek lettek a gondolatra. A pogány törököt egy keresztény állam elleni támadásban segíteni a korban a lehető legaljasabb szentségtörésnek számított, de nagyon jellemző, hogy a korban ezt el tudták képzelni az osztrák hatalomról. Nemcsak a velenceiek és a pápai diplomácia, hanem a franciák is. Titkosszolgálati értesülések alapján. Mind úgy tudta, hogy nagyon komoly összegeket áldozott az oszmán diplomácia bizonyos személyek megvesztegetésére.
Ha akadt Bécsben olyan hatalmi csoport, amely ennek érdekében dolgozott, annak később igen jó oka lehetett a bizonyítékok megsemmisítésére. Évtizedek múlva is főben járó cselekedetnek számított volna, ha valakiről bebizonyítják, hogy a török hódítást akarta tevőlegesen segíteni. Az ilyen nemigen kerülhette volna el a kivégzést, és a vagyonelkobzást, és aligha lett volna hová menekülnie a keresztény Európában.
Az alkalom gyorsan elmúlt, és a török számára is egyre kevésbé volt fontos egy esetleges velencei hadjárat. A következő esztendőben maga Köprülü Ahmed is Krétára vonult, a kandiai háborúban Velence egyre inkább magára maradt. A francia katonai segítség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A háború még eltartott ugyan 1669-ig, de a török hatalmas fölénybe került, nem volt többé szüksége rá, hogy újabb frontot nyisson.
A Velence elleni, Horvátországon keresztül történő török támadás tervét némely történészek irreálisnak minősítik azon az alapon, hogy katonai földrajzi értelemben ezek az útvonalak nem alkalmasak nagy létszámú hadseregek mozgatására.
Ez elég ostoba tévedés. Két tényről feledkeznek meg:

1. A török évszázadok óta képes rá, hogy a Balkánon nagy létszámú hadseregeket mozgasson, pedig ott az útviszonyok nagyságrendekkel rosszabbak.
2. A török által használni akart útvonalon eddig a következő népek özönlöttek Itáliába (a teljesség igénye nélkül):

v     Nyugati gótok
v     Keleti gótok
v     Lombardok
v     Magyar kalandozók
Ha ebben a körben keresgélünk, feltevésekre vagyunk utalva, mint már a kortársak is. Valaki azonban megkerülhetetlen: Reniger konstantinápolyi osztrák követ. Nélküle aligha lehetett volna nyélbe ütni. Más kérdés, hogy utólag ő sem akart a kereszténység ellenségének mezében feltűnni.
Természetesen minden ilyen tervnek az útjában legelőbb a Zrínyi testvérek álltak. Semmiképpen sem járultak volna hozzá ehhez az aljassághoz, és nem csak azért, mert Velencével nagyon jó volt a kapcsolatuk. Ha bárki ilyen tervet dédelgetett, a két Zrínyit – és leginkább Miklós bánt – mindenképpen félre kellett állítania.
És ez még nem minden. Akadnak a gyilkosságra más motivációk is.
Abban a körben kell szétnéznünk, amelyik érdekelt volt a törökkel kötött békében, akár úgy is, hogy a béke a birodalom számára káros. Úgy gondolom, hogy a tettesek üzleti kapcsolatban álltak a törökkel. Nyílt titok volt, hogy az udvari körökben sok olyan személy mozog, akik érdekeltek a törökkel folytatott kereskedelemben.
Ez a szál is elvezet bennünket Renigerhez.
És még kihez?
Porcia herceget kizárnám a gyanúsítottak közül. Túl katolikus, túl régi vágású, minden intrikussága ellenére. És még valami: néhány hónapon belül ő is meghal. A halála körül nincsenek mendemondák, de nem is örvend akkora népszerűségnek, hogy sokan fennakadjanak a halálán. Nem hirtelen hal meg, de ezen nincs mit csodálkoznunk; Bécsben igen sok a korrupt alkalmazott, és a méregkeverés korabeli színvonalának ismeretében nincs lehetetlenség. A XVII. században megesett, hogy valakit hónapokon keresztül mérgeztek, hogy a halála természetesnek, vagy gyógyíthatatlan betegség következményének tűnjön. Porcia herceg halála meglehetősen gyanúsnak tűnik.
Konkrétan kikre gondolok?
Legelőször Wenzel Eusebius Lobkowitz hercegre, az udvari körök egyik legaljasabb, legalattomosabb és legagyafúrtabb tagjára. Ne lepődjünk meg azon, hogy nem tagja a spanyol pártnak. Az utóbbi tagjai viszonylag ártalmatlan politikusok, a törökkel mindig támogatják a békét, ezért mindig fel is használhatók ilyen célra, mindig mindent rájuk lehet fogni, de nem fűzi őket a békéhez személyes anyagi érdek. Lobkowitzot – némely jelek szerint – annál inkább.
Kiismerhetetlen politikus, akit mendemondák öveznek. Tíz év múlva azon kapták, hogy elárulta császárát. Csak félig-meddig tudták rábizonyítani…
Mellette nekem gyanús néhány olyan politikus is, akiket a szaktudásukra apellálva hoztak az udvarhoz, itt azonban gyorsan tollasodni kezdtek. Leginkább Johann Paul Hocher. Hazánkkal szembeni későbbi magatartása nem a tiszta lelkiismeret jele.
Hogyan szervezték meg a gyilkosságot?
Folytatása következik.

Foszladozó őszi lombok

Foszladozó őszi lombok,
Fogjátok a kezemet,
Őszi szél csendben nevet;
Ismerős hazai gondok,
Foszladozó őszi lombok.
——
Szomorkás őszi remények,
Tévúton jár a világ,
Susognak az őszi fák,
Isten helyén anyag-féreg,
Szomorkás őszi remények.
——-
Hamvas  fátylú őszi ködök,
Dőzsöl kánon-Döbrögi,
A múltakat röhögi,
Ős butaság lánca csörög,
Hamvas fátylú őszi ködök.
—–
Foszladozó őszi lombok,
Mindig újra jön a tél,
Minden élet véget ér,
De sose a halál undok,
Foszladozó  őszi lombok.
——-
Szomorkás őszi remények,
A Múlt néma,  régi kút,
A Jövő vén  alagút,
Jelenünk rossz nyírfakéreg,
Szomorkás őszi remények.
—–
Hamvas fátylú őszi ködök,
Isten keze lassan mér,
Minden perc egy létet ér,
Mindig teljességre török,
Hamvas fátylú őszi ködök.
—–
Foszladozó őszi lombok,
Már dübörög az Idő,
Rossz alkura nincs jövő;
Egyszerű, igaz dalt mondok,
Foszladozó őszi lombok.

Kitől tanuljunk jó erkölcsöket?

Lokmán legendás arab bölcs volt, nevét a Korán is a régi idők híres    gondolkodói közt említi.
Valaki egyszer nekiszegezte a kérdést:
- Kitől tanultál jó erkölcsöket, Lokmán?
A bölcs elmosolyodott:
- Az erkölcstelenektől. Tartózkodtam mindattól, amit az ő szavaikban és tetteikben hitványságnak láttam.

Susognak az őszi lombok

Susognak az őszi lombok,
Lassan lehull a levél,
Életútján minden ember
Maga módján mendegél.
—–
Vénül az őszi verőfény,
Néha feltámad a szél,
Az örök ősz öröklétről,
Örök emberről regél.
——-
Magyar őszünk keveset szól,
Szinte sohasem nevet;
Látott már magyar elmúlást
Magyar földön eleget.
—–
Susognak az őszi lombok,
Rövidülnek a napok;
Ember vagyok, apa vagyok,
Férj vagyok, magyar vagyok…

Bán Mór Hunyadiról szóló regénysorozata

Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.
(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?
Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)
Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.
Bán János érdekes, színes, rokonszenves egyéniség – a regénysorozata meg önmagáért beszél. Napjaink egyik legnagyobb hazai könyvsikere – méltán.
Aki mer, az nyer. Meglehetősen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki tízévi anyaggyűjtés után ilyen terjedelemben merjen regénysorozatot írni a magyar történelem egyik jeles alakjáról.
Itt állnék meg először.
Miről is, kiről is szól Bán Mór regénysorozata?
Eddig hét kötet jelent meg. A főhős: Hunyadi János. A sorozat folytatódik, János a történetben még nem jutott el a nándorfehérvári diadalig. De már elkészült hét kötet. A történet azonban nem áll majd meg a nagy törökverő halálával, hanem nyomon követi Hunyadi fiának, Mátyás királynak, majd pedig Corvin Jánosnak és utódainak történetét is.
Kiről szól hát?
Talán családregény volna?
Nem. Bán Mór sorozata nem tekinthető hagyományos értelemben vett családregénynek.
Úgy gondolom, a Hunyadi-sorozat hőse igazából egy eszme. Valami, ami belénk ívódott, ami minden korban a magyarság legfontosabb tulajdonságai közé tartozott, a közelmúltban azonban kezdtük úgy érezni, mintha kimerült volna. Mintha kiszáradóban lenne. A kozmopolita média és a globális giccsáradat korában kezdtük már kétségbe vonni a létezését. A hatékonyságát. Ezer helyről üvöltötték, hogy már „nem korszerű”.
Nem is beszélve a többi kórusról. Miattuk csaknem pejoratív kifejezéssé vált a „haza”, és ki tudja, nem leszünk-e csakhamar „rasszisták”, ha a magyarságunkat hangoztatjuk. Már nemcsak, hogy a farok csóválja a kutyát, de még „szükségszerűen” is csóválja.
Ott tartunk, hogy már az ételek sem képesek elmenekülni a mindenen keresztülhömpölygő hülyeségáradat támadása elől: előbb-utóbb majd nálunk is „rasszista” kifejezés lesz a négercsók, vagy a cigánypecsenye. Másutt már az.
Mindezeket azért mondom el, hogy illusztráljam velük, mennyire komoly bátorság kellett ennek a regénysorozatnak a megírásához. A Hunyadi-sorozat önmagában – kiállás.
Nacionalizmus nyomokban sem lelhető fel benne, de van valami, amire most a lehető legnagyobb szükség van idehaza: korszerű, aktuális hazafiság.
Még mielőtt mélyebben merülnék Bán Mór regénysorozatának tárgyalásába, valamit le kell szögeznem: semmiféle elvi ellentét nem létezik a hazafiság és az emberiség morális egységének elve között. A hazaszerető ember nem „rasszista”, nem „fajgyűlölő”, nem „soviniszta” – ez utóbbiak teljesen másféle kategóriák. A legtöbbször propagandisztikusan és helytelenül használják őket.
A hazaszeretet fogalma leginkább nálunk kezdett apokriffé válni, a környező népek – például a szlovákok, horvátok, vagy a lengyelek – hallani sem akarnak ilyesmiről. Náluk (még) nem működik a médiában és a kanonizált kultúrában olyasféle képmutatás, mint nálunk.
Fejétől bűzlik a hal.
Magyarországon a nemzeti értékek tagadását, a kisebbrendűség tudatától áthatott szégyenszagú bennszülött-komplexust felülről építették ki. Ezen a téren semmiféle „rendszerváltás” sem történt, a kanonizált „kultúra” köreiben pontosan az megy, ami a posztkommunista időkben. Tulajdon hazáját, nemzetét primitív gyalázó, a hagyományok értékét alpári módon „vitató” szerző, „méltó” lehet akár a legmagasabb díjra is, és ha ezt valaki kifogásolja, „elvtársai” az országgyűlésben is kiállnak érte. Némelyik díjtulajdonos olyan „alkotásokat” körmölt, sőt „rittyentett”, amelyek szellemi nívója messze alul-, agresszivitása meg jócskán felülmúlja a szomszéd népek legostobább sovinisztáit is. Ha rasszizmussal vagy antiszemitizmussal vádolnák őket, vissza kellene adniuk a díjakat, de a szánalmas magyarellenesség láthatóan nem zavarja az úgynevezett elitet.
Nehogy egy pillanatra is azt higgyük, hogy a hazafiság értékét betonhülye szólamokkal kétségbe vonó kórus az emberiség morális egységének érdekében dolgozik, hogy az elnyomottak, és a szenvedők érdekében üvölti süket frázisait. Azokra magasról tesz. Semmit sem segít rajtuk, legfeljebb pajzsként használja őket. Ha bármi bajuk van, segítsenek magukon, ahogy tudnak, hiszen „szabadság van”. A kórus végtelen agresszivitása és rosszhiszeműsége pontosan jelzi a jó szándék hiányát. Nem akarnak ők integrálni senkit, eszük ágában sincs véget vetni a rasszizmusnak – sem bármilyen hasonló előítéletnek – nem felszámolják, inkább előidézik. Ott is igyekeznek létrehozni, ahol sose volt, hogy ellenségképet gyárthassanak maguknak, akit lehet fennkölt elvekre támaszkodva szidalmazni. Mintha nem is az volna a demokratikus politikai gondolkodás egyik legfontosabb alapelve, hogy rágalmazással és szidalmazással nem lehet meggyőzni senkit semmilyen igazságról, ahhoz kommunikálni kell.
Nálunk már annak idején Bibó István is kétségeit fejezte ki, és utolsó írásaiban Jacques Derrida is jelezte, hogy valami baj van a liberalizmussal. Az újkor egyik legnagyobb múltú eszmerendszere önmaga tradícióit megtagadva a világot uralni akaró finánc-és multi oligarchia szolgálatába állt. Ezzel szemben az államok – a legerősebbeket is beleértve – már tehetetlenek, most pedig hozzálátott a nemzeti közösségek felszámolásához, szétzüllesztéséhez, működésképtelenné tételéhez. Ezért lett hirtelen a nemzeti összetartozás érzéséből „etnicista populizmus”, ezért a sok hasonlóan blőd elmeszülemény. Minden elv és eszköz megfelelő a számára, amely képes fellazítani a nemzeti közösségeket, hogy helyettük valami identitásától megfosztott egyének képezte emberkeverék, minden közösségi összetartozást nélkülöző massza jöjjön létre.
A totális piacuralom egyetlen ellenfele a közösségi összetartozás. Semmi más nem képes gátat vetni a vak anyagiasság erőinek izolációval, a kultúra felőrlésével, az emberi értékek szétzüllesztésével fenyegető hatalmának, mint az emberi közösségek egész világra kiterjedő mikro-és makrohálózata.
Mind közül a legfontosabb a nemzeti közösség. Ez egyáltalán nem valami barbár törzsi-nyelvi sovinizmust takar – amivel ellenfelei manapság szeretik hangzatosan összetéveszteni –, mert nem törzsi, nem nyelvi, hanem területi alapon áll. Az ország a benne élő emberek életének színtere, minden emberi érték létrejöttének és fenntartásának alapvető feltétele. Fejlesztése, a rombolás hatalmaival szembeni védelme a benne élő emberek elemi érdeke. A hazafiság alapja a hazában élők kölcsönös egymásra utaltsága.
Erről szól Bán Mór regénysorozata.
A magyar történelem legfontosabb eseménysorozatai közé tartozik a török elleni több élvszázados küzdelem. A török pedig egyáltalán nem „a multikulturális együttműködés esélyeit hozta”, nem is „pusztán bevándorlási probléma volt”, és egyáltalán nem lehetett volna „átengedni az országon” – ahogy a mai, magát felvilágosultnak képzelő tájékozatlanság óbégatja úton-útfélen; török felőrléssel és elpusztítással fenyegette az országot, a népet, a kultúrát. A törökkel béke idején sem lehetett békében élni.
A török szultán besorozza háremébe Hunyadi első szerelmét, a szerb herceglányt. Sokatmondó szimbólum: a hatalomcentrikus erők kezében a szerelemre hivatott szépség tárggyá, szexuális játékszerré válik. A hatalom, az öncélú „növekedés” mindent megfertőz.
Mesteri, ahogy a Szerző hol lépésről lépésre, hol meg a mozaiképítés ősi módján elénk állítja a török rettenetes anyagi fölényét. Nem démonizálja a legkisebb mértékben sem. A töröknél szoros, értelmes fegyelem van, az egyes szpáhik, akindzsik és janicsárok helyenként nem is ellenszenvesek, gyakran sokkal racionálisabbak, mint ellenségeik. Időnként szótartóak és megértők. Néha még jóindulatúak is. Félelmetes anyagi lehetőségeik mellett hétköznapi értelemben is fölényben vannak. A táboruk tisztább. Tisztjeik hozzáértőbbek. Nem mindig kegyetlenek, és csak igen ritkán embertelenek. Nagyon is érthető, emberi motivációik vannak.
Mégis irtózunk tőlük. A török uralom egésze az, ami totálisan elviselhetetlen. Minden egyes török egy pokoli gépezet része, amelynek csak egyetlen célja van: a rombolás. A démonikus terjeszkedés.
A démonikus hatalom világában nincs szabad akarat, és nem létezik a szerelem; minden a világuralom szempontjainak rendelődik alá. Az ellene folytatott harc elkerülhetetlen; az emberi közösség küzdelme az embertelenséggel szemben.
Ez a magyar irodalomban nem újdonság, a Szigeti veszedelem ugyanezt a küzdelmet állítja elénk. Bán Mór azonban napjaink aktuális fogalomrendszerébe helyezve állítja elénk, közben pedig sikeresen újra definiálja korszerűen és a távlatokat mindvégig szem előtt tartva a hazafiság fogalmát.
A török elleni küzdelmek sora a magyar történelem döntő eseménye, következményeit máig se hevertük ki. Bán Mór igazi mélyfúrást végez, egyszerre kutatja a talpon maradás, a siker összetevőit és a bukás okait.
Regénysorozatának kettős időszerkezete van. A mohácsi katasztrófa utáni hónapok rettenetének idején Mátyás egykori harcosa, „a szép öregember” meséli Hunyadi történetét a hozzá csatlakozó kiugrott ifjú szerzetesnek.
A regényben megnyerő és érdekes karakterek százai vonulnak fel; magyarok, szerbek, németek, horvátok, csehek és románok harcolnak vállvetve a mindenkit fenyegető török terjeszkedés ellen. Maga Hunyadi János Bán Mórnál kun származású – ami az összes elmélet közül a legvalószínűbb.
Amikor a társadalomban egyre nagyobb hangot kapott a butaság, amikor ma soha egyetlen könyvet el nem olvasók teret kaptak, és büszkélkednek a faragatlansággal, és amikor a köznapi bunkóság helyenként kifejezetten értékké vált – nagy bátorság belefogni ilyen terjedelmű regénysorozatba. Vaskos köteteket írni…
Aki mer, az nyer. Kiderült, hogy nagyon is jelentős igény van ilyen sorozatra, az emberek várják az újabb köteteket. A Szerzőt enciklopédikus felkészültsége gyakran olyan feladatok megoldásában is segíti, amelyek meghaladják a történettudomány kompetenciáját. Csaták helyét találja meg, épületeket restaurál, nehezen érthető, homályos történeti jellemek személyes motivációit teszi helyre.
A terjedelem a siker fontos tényezője. A történet réseinek eseményekkel való kitöltése, a szélesen hömpölygő cselekmény, az epizódok áradó bősége a regénysorozat legnagyobb értékei közé tartoznak, kisebb terjedelem esetén ezek sérülnének.
Fentebb említettem, hogy a Szerző még nem jutott el a történetben a nándorfehérvári diadalhoz, de 1456. július 22. fontos előzményei már benne rejlenek a történetben. Számomra az eddigi kötetek legszebb része Nándorfehérvár tizenhat évvel korábbi török ostromának lenyűgöző elbeszélése, igazi epikus remeklés. Az ötödik kötetben található.
Bán Mór elmondta, hogy hazánkban az elmúlt évtizedek folyamán a történelmi regény ifjúsági irodalommá válva eljelentéktelenedett. Most üdvözölhetjük a Szerzőt, aki visszahelyezte jogaiba nemcsak a magyar történelmi regényt, de talán magát a történetmondást is – a valódi epikát.
Erőt, kitartást, szerencsét kívánok Bán Mórnak a sorozat befejezéséhez.

Szerelem és líra XCIX.

Kilencvenkilencedik rész
A fentiekben többször elmondtam már, hogy a líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. Ebből adódóan a líra kiindulópontja mindig konkrét és személyes, de ez a konkrétság és személyesség a közösség irányába mozdul, arrafelé alakít ki „szabad vegyértéket”.

Ezért nem lehet soha a líra igazi kiindulópontja a puszta személyes szeszély. Annak idején az impresszionizmus jelszava alatt nagyon sok rossz verset írtak ilyen alapállásból, és ezt a líra küldetésének nézőpontjáról visszalépésnek, tévelygésnek kell tekintenünk. Az üres szeszély éppen úgy, vagy még inkább az intim személyesség körébe tartozik, ahogy a szexualitás intim pillanatai. Még inkább, hiszen önmagában sehová sem vezet. Valamely érzelem csak akkor igazán tárgya a lírának, ha közösséget szolgál, vagy éppen közösséget teremt a közlésével; ha képes szavakba és verssorokba önteni az emberi lényeg valamely aktuális és élő mozzanatát.
Mindenképpen a személyességből kell kiindulnia, hiszen az emberek világában kizárólag a felvállalt és őszinte személyesség lehet hiteles. A globális mondanivaló is csak a hitelesen megélt és kifejezett személyesség közegén keresztül hordozhat valódi lírai tartalmat, máskülönben nem egyéb üres jelszavak skandálásánál.
A líra egyetlen lehetséges kiindulópontja tehát a személyesség, méghozzá a mások lelkében is visszhangot verő nyilvános személyesség. Ezért a fentebb említettek közül igazából sohasem tartozhat a globálishoz, a líra mindig a lokális kultúra terméke. Globálissá nőhet, hitelesen felvállalhatja és meg is valósíthatja az összemberiség képviseletét, de mindig a lokális felől kell indulnia.

Egyszer egy portálon valaki belekötött az egyik versembe, aztán rövid vita után azt javasolta, hogy a versben a „magyar” szó helyett álljon egyszerűen mindenütt „ember”. Meglepődtem a verssel foglalkozó, versíró emberek között semmivel sem indokolható, páratlan rövidlátáson. Ki akarta herélni a verset, de ennek nem volt tudatában, az ellenvetések lényegét nem értette, saját „jó szándékának” biztos tudatában erősködött tovább. Amikor elfogytak az érvei, néhány habkönnyű liberális jelszó állandó ismételgetésére szorítkozott. Szentül meg volt győződve tulajdon „felvilágosultságáról”, pedig az egész érvkészlete roppant sivár volt, a média legsilányabb frazeológiájának szánalmas egyvelegéből állt.
A magát költőnek tartó hölgy javaslata nyomán a konkrét is aktuális vers megsemmisült volna, nem marad belőle egyéb, mint üres semmitmondás. Megfosztotta volna a verset hiteles közösségi alapjától egy hiteltelen, de „globális” kedvéért.
A líra a hiteles személyiségtől a hiteles közösség irányába hat. A hiteles közösség a líra útján először is mindig csak konkrét közösség lehet. A konkrét közösség lehet állandó v agy viszonylag állandó: család, baráti társaság¸de lehet alkalmilag összeverődött emberek halmaza is, akik között valamiféle érzelmi élményalap létesült. Akár úgy is, hogy maga a vers teremti meg.
A líra útja a nagyobb közösségek felé csakis a kisebb közösségeken át vezethet. Nem lehet hiteles semmiféle úgynevezett „globális mondanivaló”, ami a lokális alapokat nélkülözi. Az ilyesmi mindig közönséges frázis, csakhamar ostoba közhelynek bizonyul, és rendszerint kisül, hogy valamiféle politikai vagy üzleti érdeken kívül nincs mögötte egyéb.
A líra által teremtett közösségek között a líra oldaláról nézve nincs hierarchia; a kisebb közösség nem lesz kevésbé fontos, mint a nagyobb. Egyik sem „írja felül” a másikat. William Shakespeare LXXV. Szonettje azon versek közé tartozik, amelyeket a világlíra kincseiként tarthatunk számon, az emberiség közös lírai tulajdonának része. Ettől azonban még továbbra is az angol nyelvű költészet gyöngyszeme marad, és a világ lírájában elfoglalt státusza semmivel sem fontosabb annál, amit az angol nyelvű költészetben élvez. Meg annál sem, amit egy-egy olvasójának a nyilvános személyesség erejével nyújt. A vers hitele – amennyiben van közösségi alapja – változatlan marad akkor is, ha a kisugárzása kisebb vagy nagyobb.

A globális ember – szappanbuborék. Egyebütt is az, de ez a lírában sokkal nyilvánvalóbb. A líra nyilvános személyessége nem létezhet – illetve nem lehet hiteles – személyes és közösségi megalapozottság nélkül. Nagyon kevés olyan verset vagy versrészletet tudunk felmutatni, amelyek valóban az egész emberiségről szólnak teljes hitellel. Ez természetesen nem lehetetlen, hiszen az emberiséggel való szolidaritás, az emberiség morális egységének felemelő érzése minden igazi költő alapélménye, de igen ritkán adódik olyan szituáció, és még ritkábban olyan hiteles vershelyzet, a mikor ez a líra nyelvén hitelesen ki is fejezhető. Arany János nem véletlenül vonta kétségbe a „kozmopolita költészet” létjogosultságát.
Az „általános emberi” önmagában ködös fogalom, csak a személyes és a kisebb közösségen át lehet hiteles, ezek nélkül levegőben lógó frázisegyveleg.
Nincs jó vers a költő személyes hitele nélkül. Azok a szózagyvalékok, amelyek ezt „cáfolni” akarják, aligha tekinthetők teljes értékű lírai műveknek. A „művészet hivatali elmélete” nem helyettesítheti a líra mélyebb értelmezésén alapuló poétikai rendszert, személyes és közösségi alap nélkül jó vers nem létezik, akkor sem, ha kanonizált költők adott halmaza és az őket támogató média és infrastruktúra annak nyilvánítja. A líra a személyes nyilvánosság talaján sarjad, tárgya a nyilvános személyesség. Ezt semmiféle hivatali vagy kvázi-hivatali szisztéma sem pótolhatja, és nem is helyettesítheti, mert a személyes élmény és a személyes érzelem az ember olyan sajátos, egyedi tulajdona, a mely semmi módon sem elidegeníthető, másra nem ruházható. Sokak hirdetett élménye és érzelme semmivel sem magasabb rendű egyetlen ember élményénél és érzelménél.
A többségi elv a lírában nem meggyőző.

Folytatása következik.

Fekete hóesés - XXII.

XXII. Rész
Paka és Magliani a földön fekvő, erősen vérző, haldokló Zrínyi mellett. Mindketten nyakig véresek…

A gyilkosságot már bevégezték, Zrínyi valószínűleg menthetetlen. Ebben a pillanatban azonban még mindig lebukhatnak. Magliani haladéktalanul visszaküldi az érkezők közül a veszélyesebbiket, az ifjabb Guzicsot.
Guzics talán csak egy pillantást vethetett Zrínyire, és azonnal látta, hogy nagy baj van. Magliani talán csak ennyit mondott neki:
„- Baj van! Szólj a többieknek!”
Guzics már száguld is vissza, lóhalálában.
„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”
Erről fentebb már beszéltem, de most újra fel kell eleveníteni. Guzics árva szót sem szól arról, hogy mi is történt Zrínyivel. Szerintem azért, mert nem is tudja. Magliani neki ekkor még nem mondta el a vadkan meséjét, nehogy ösztönösen kutatni kezdje az állat nyomait. Inkább azonnal eltávolította Guzicsot a helyszínről, és ebben a maga szempontjából tökéletesen igaza is volt.
Guzics azt jelenti a bátyjának, amit látott: Oda az úr! Vélhetően csak egy pillantást vethetett Zrínyire, de a látvány a tapasztalt katonaember számára önmagáért beszélt. Az úr valószínűleg menthetetlen. Nem hinném, hogy az idősebb Guzics ne kérdezte volna meg az öccsétől, hogy mi történt, a testvére azonban csak azt felelhette, amit látott. Baj van, de még nem tudja az okát.
November tizennyolcadika van, tizenhat és tizenhét óra között. Most már inkább a tizenhét órával közelebb, és percről percre még közelebb. Ilyenkor már rohamosan sötétedik.
A gyilkosok esélyei percről javulnak. Leereszkedik a sötétség, és a helyszínre tóduló vadásztársaság eltapossa a nyomokat. Senki sem keresi a nem létező vadkant, aminek a nyomait amúgy is egyre nehezebb volna észrevenni. Néhány perc alatt kilátástalanná válik az esetleges kutatás, Magliani vadkan-blöffje fényes sikert arat. Bevonul a történelembe.
Egy kihallgatást most sem állna ám ki a dolog. Egyáltalán nem biztos, hogy Magliani egyeztette a mondandóját Pakával, hogy utóbbi tudja-e egyáltalán, mit mesélt a tettestársa. A vadkanról nyilvánvalóan tud, ezt előre megbeszélték. Talán Zrínyi „utolsó szavainak” első félmondatáról is. Minden más azonban rögtönzés. Ezekről talán sejtelme sincs. Ha valaki gyanút fogna, elkülönítené egymástól a két jómadarat, öt perc alatt a végére járhatna a gyilkosságnak. Guzics kapitány parancsára este már hegyeznék is a karót Magliani meg Paka számára.
Hogy ez miért nem így történt, hogy miért nem volt nyomozás, arról – ahogy korábban már említettem – a sorozat végén szeretnék beszélni.
A társaság többi tagja néhány perc alatt a helyszínen terem:
„Menénk, amint a hintó nyargalhat,”

Magliani és Paka az utóbbi néhány percet valószínűleg azzal töltötték, hogy – Angelo jelenléte miatt – úgy tettek, mintha menteni akarnák Zrínyit. Nem nagyon kellett megjátszaniuk, hogy idegesek, és nyilván kapkodtak is. Tudniuk kellett, hogy Zrínyi Miklóson már nem lehet segíteni, és azt is, hogy az áldozat már egy szót sem ejthet, és moccanni sem tud. Nem árulhatja többé el a gyilkosait.
Bevégezték a gyilkosságot. Amíg Guzics és Angelo oda nem értek, a két gonosztevő egyfolytában Zrínyit mészárolta. Nem mehettek azonban biztosra, hiszen tökéletes bűntény nem létezik.
Íme, a két gonosztevő együttműködésének eredménye:
„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”
Az esetleges nyomozástól sokkal kevésbé kell tartaniuk, mint amennyire ma kellene. A gonosztettük semmiképpen sem tekinthető tökéletesnek.  Ma egy felületes vizsgálatot sem állna ki.
Akkor azonban nem volt bűnügyi rendőrség, nem volt gyilkossági csoport, sem kriminalisztika, sem bűnügyi labor.
A helyszín árulkodhatna, ha lenne, aki értelmezné a nyomokat. Meg aki biztosítaná őket. Az állítólagos sebesült vadkannak vércsíkot kellett volna maga után húznia. Többszörösen is. ha bárki látta volna, Bethlen említené. Magliani állítólag még rá is lőtt…
Jóvátehetetlen katasztrófa történt.
„Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta.”
Ideje rekonstruálni a gyilkosságot.

Folytatása következik.

Októberi horizont

Októberi horizont
Bújik el a ködbe;
Megvan még, ha nem is látjuk,
A távlat,
Örökre.
—–
Zörög, barnul a levél,
Recsegnek a léptek;
Azok ültették a fákat,
Akik hajdan éltek.
——-
Október perlekedik,
Köd lapul a hegyre,
Hiteket és reményeket
Eső veri egyre.
——-
Októberi horizont,
Halvány, messzi, kényes,
A kiverekedett jövő
Tompa, mégis fényes.
—–
Októberi ég alatt
Múlt parazsa éget;
Holtak által szent jövőre
Kötelez az Élet.

Nagy Sándor titka

Indiai bölcs járult egy ízben Nagy Sándor elé.
- Egy kérdést szeretnék neked feltenni, felség!
A király kegyesen bólintott.
- Rejtély vagy a számomra, király! – kezdte a bölcs. – Mi a titkod?
- A titkom?
- Miért sikerül neked minden, király? Az előző királyoknak több kincsük, nagyobb hadseregük volt, mint neked, és tovább is uralkodtak, mint amennyi ideje te ülsz a trónon, nekik mégsem sikerült soha, hiába is akarták, ennyi földet az uralmuk alá vonni. Makedóniától az Indul völgyéig temérdek ország a tied. Neked miért sikerült, másnak miért nem?
- Az istenek segítségével – felelte a király.
A bölcs a fejét ingatta.
- Felség, ez kevés. Másokat is támogattak az istenek. Mitől vagy te más?
Alexandrosz elmosolyodott.
- Voltaképpen nem tudom – tárta szét a karját. – Talán attól,  hogy nem gyötröm a népeket abnormális adókkal, és nem gyalázom meg a múltjukat. Nem szidalmazom régi királyaikat, nem döntöm le a szobraikat, hanem mindig tisztelettel beszélek róluk.

Múló év őszi szeszélye

Múló év őszi szeszélye
Adogat
Latyakos vagy
Verőfényes
Napokat.
—–
Kiderül az ég,
Utána
Beborul;
Járja útját a vén Idő
Konokul.
—-
Múló Lét makacs szeszélye
Egyedül
Tart ki,
Amíg a jövő
Fel nem derül.
—-
Múló év őszi szeszélye
Hajlamos
Építeni ott,
Ahol a Múlt
Romos.
——-
Nosztalgiát
Nevelget
Az őszi köd;
Gyere, emlék,
Megfogom az üstököd.
—–
Múló Lét makacs szeszélye
Hallgatag;
A jövő  csak ismeretlen
Sivatag.
——
Múló év őszi szeszélye
Nem erős;
Mert az ember
Reményekkel
Viselős.
—–
A perc-létű ember végül
Jót mulat;
A múló Lét szeszélye -
Csak hangulat.

Szerelem és líra - XCVIII.

Kilencvennyolcadik rész
Az igazi, valóban kibékíthetetlen ellentét az erkölcsi világrend elfogadása és elutasítása közt feszül. Itt nem lehetséges kompromisszum.
Most természetesen ennek elsősorban nem a gazdasági vagy politikai vetülete érdekel, de a különböző dimenziók olyan mértékben fonódtak össze, hogy nehéz lesz ezeket megkerülni.
A legérdekesebb és a számunkra egyik legfontosabb antinómia globális és lokális szembenállása.
A témában mozgó szakirodalom esküszik rá, hogy a fejlődés csak a globális és lokális tényezők természetes összhangja mentén születhet meg, és hogy a két szempontnak voltaképpen egymást kell erősítenie, kontrollálnia. Ennek természetesen így is kellene lennie. Elméletben így is van, hiszen a papír mindent elbír, a gyakorlatban azonban a kétféle szemlélet egyre távolodik egymástól.
Elméletben a globális szemlélet alapja a világ teljességére való rálátás a jövő emberi távlatainak következetes érvényre juttatásával, a lokálisé pedig a pillanatnyi helyi valóság objektív elemzése. Az erkölcsi világrend mindkettővel összeegyeztethető (volna).
A gyakorlatban már nem teljesen így van. A gyakorlatban az erkölcsi világrend elvét általában kizárólag a lokális szemlélet képviseli, a globális a szükségszerűséget hangoztatja.
Ennek az az oka, hogy a gyakorlatban a globális szempont általában valamiféle mesterkélt gólyaperspektívát jelent, a legtöbb esetben propagandisztikus szólamokkal. Az általa egész emberiség alapvető érdekével azonosított törekvések közül túlságosan sokról derült ki, hogy pusztán többé-kevésbé körülhatárolható csoportok üzleti érdekeit szolgálják. Ami még tovább rombolja a globális szempont gyakorlati értékét, a statisztikai szemlélet. A puszta matematikának az emberi tényezőre való alkalmazása az erkölcsi világrend értékszempontjaival minden tekintetben ellentétes. A statisztikai szemlélet örvendezhet azon, hogy „csak néhány ember” halt éhen, lett öngyilkos, vagy esett a bűnözés áldozatául; ha valami általa kreált számoszloppal összevetve „javulást” tud kimutatni, tökéletesen megnyugszik, még hozsannázik is, hogy itten vala a szabadság, az igazságosság, a jólét és a harmónia.
A statisztikai szemlélet önmaga számoszlopainak „javítása” érdekében gyakran tekinti célravezetőnek a kozmetikázást, a látszat-intézkedéseket.
Fotoshopppal „eltüntethető” a kedvezőtlen adat, a rossz tendencia vagy a hajléktalan. Amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív. Mint régen, amikor úgy ment végbe a haderőcsökkentés, hogy a légierőkhöz tartozó kiszolgáló alegységek katonáinak kimenő sapkáiról eltávolították a haderőnemre utaló sasos jelvényt. Kevesebb a sasos sapka, kisebb a légierő…
Az erkölcsi világrend azonban mindezt elutasítja. Nem a számok érdeklik, hanem a valóság. Egyetlen ember szerencsétlensége az egész világ ügye, minden öngyilkos a világ gyásza, minden éhhalál az egész emberiség ügye, minden emberi hajléktalanság közös szégyenünk.
Az erkölcsi világrend elveit a legkérlelhetetlenebbül és a legkövetkezetesebben minden korban a líra (a valódi líra) képviseli.

Folytatása következik.

Köd-Idő

Nehéz, lompos bánat-cseppek
Csobbanva zörögnek,
Homályba zárt régi múltak
Jövőt könyörögnek.
——-
Hull az eső,
Egyre hull,
Zakatol a felhő,
Mihelyt a jelenbe lép,
A jövő is felnő.
—-
Püffedt, ólmos, nehéz ködök
Csendesen zörögnek,
Múltban született remények
Fázva ücsörögnek.
——
Hull  az  eső,
Egyre hull,
Megpuhul a kéreg;
Propaganda-hangzavarban
Némul el a lényeg.
—–
Öltögeti a jelen is
A rossz ködgubákat,
Hajdani remények nyomát
Mossa el a bánat.
——
Hull az eső,
Egyre hull,
Feláznak a kertek;
Azt mondják, hogy korán halnak,
Akik hinni mernek.
——
Köd-időben köd-nehezek
A vékony köd-percek;
Köd-elméjű pénzgombolyag
Szabadsággal henceg.
—–
Hull az eső,
Egyre hull,
Zörögnek az ágak;
Nem mind sértődött, aki
Nem hisz a rossz dumának.
—–
Hull az eső,
Egyre hull,
Hideg közöny éget;
Amíg el  nem sodor az ár,
Szolgálat az Élet.

Fekete hóesés - XXI.

XXI. rész
Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?
Erre a kérdésre Bethlen Miklós ilyen választ ad:
„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”
A bő csizma illik a hadi ruházathoz, a telkes bocskor talán kevésbé. Arról azonban, hogy a hadjáratok során Zrínyi hogyan öltözködött, több korabeli metszet is van. Vegyük ezeket szemügyre.
Lássuk az elsőt:
http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/13451
Zrínyi Miklós gróf, horvát szlavón és dalmát bán lovas képmása az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található. Nekünk félig háttal lévő, jobbra forduló, enyhén ágaskodó lova nyergéből félig hátrafordulva néz felénk Zrínyi Miklós. A fedetlen fejű lovas szigorú arccal néz ránk, bajuszát és szemöldökét a művész kissé túlhangsúlyozta. Zrínyi bő, mintás hadiköpenyt visel, a kezében nevetséges arányú, erősen elrajzolt, de nyilvánvalóan törökös jellegű szablyát tart. A háttérben harcra kész pikás gyalogság két tömör, spanyol jellegű tercióban. Ez a fajta hadrend ekkor már elavult, a magyar hadviselésre soha nem is volt jellemző.
Hogy a köpeny alatt mit visel Zrínyi, nemigen állapítható meg. A dolmány szűk ujja látszik ugyan, de ami fölötte van, ugyanúgy lehet egy díszes, ujjatlan köntös fűzött váll-része (ilyeneket főleg az előző, a XVI. században viseltek a magyar előkelők, például a szigetvári Zrínyi Miklós,
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/ch13s03.html
de mások is.) Nem nagyon stimmel, mert az ilyen  köntösnek rendszerint magas, felálló gallérja volt.
A köpeny alatt talán mellvért van, de nem állapítható meg. Nem véletlenül. Zrínyi ábrázolása ezen a képen annyira sablonos, hogy úgy vélem, a művész a modelljét sose látta, talán magyar főurat se nagyon. Ezért fordította Zrínyit félig háttal, ezért adott rá olyasféle köpönyeget, amelyet egy francia marsalltól a nagyvezírig bezárólag bárki viselhetett, semmiféle egyénítő, nemzeti hovatartozásra utaló jellege nincs. A metszet készítője személyesen talán  nem is látta Zrínyit; nyilván úgy dolgozott, mint a kor tömegtermelésre készülő képeinek többi alkotója – más képekről másolt át fontos momentumokat, és a fantáziájából adta hozzá a többit. A jelen esetben Zrínyi arcát vehette valamilyen közkeletű képről, de sejtelme sem volt a grófhoz ilő viseletről. Ki tudja, maga Zrínyi látta-e valaha ezt a képet.
Többre megyünk egy másik, jobban sikerült metszettel:
http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Zr%C3%ADnyi_Mikl%C3%B3s.jpg&filetimestamp=20081123190403&
A metszet a téli hadjárat népszerűsítésére készült, egyike a Zrínyit ábrázoló leghatásosabb képeknek. A költő és hadvezér kivont szablyával vágtat, lova alatt lenyakazott török íjász hever, a háttérben magyarok és törökök harca.
Zrínyi lábán hegyes orrú puha, rövid bőrcsizma, olyasféle, amit már a honfoglalók is viseltek. Lovaglásra különösen alkalmas. Egyáltalán nem olyan, amit Bethlen említ.
A lovas állig fel van fegyverezve. Kezében normális méretű szablyát emel vágásra, ami formájában nagyon is emlékeztet Zrínyi valódi kardjára. A nyergen hosszú, úgynevezett lóra való pallos, ahogy a korabeli huszároknak. A másik oldalon hordták a páncélszúró tőrt. A nyeregkápában pisztoly.
Hosszú bő kabátján (dolmányán) Zrínyi fegyverövet visel, a felsőtestén mellvértet, a karján és vállain páncélt. Vállára panyókára vetett vastag, prémes kabátot akasztott, amilyet egyes források szerint a téli hadjárat idején viselt.
Fején meg pontosan ugyanolyan sisak, amilyet az Adriai tengernek syrenaia címlapján visel az ott ábrázolt Zrínyi. Mindkét képen ott kígyózik barokkos szalagon a költő és hadvezér jelmondata: Sors bona nihil aliud.

http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Zr%C3%ADnyi-Syrena.jpg&filetimestamp=20060115145532&
A két sisak valószínűleg egy és ugyanaz. Még a tollforgó is egyezik. Az egyetlen különbség, hogy az egyik képen szemből látjuk a sisakot, a másikon pedig profilból. Egyáltalán nem olyasféle rákfarkas sisak, amit akkoriban a magyar huszárok viseltek, és amely Nyugat-Európában a harmincéves háború híres császári lovassági tábornokáról „Pappenheim-sisak” néven ismert. Zrínyi Miklós fején egészen másféle, oldalt szegecselt, rostélyos sisakot láthatunk, ami nyilván korabeli kiváló mesterember készítménye volt. A könyv borítóján található festmény köztudottan Zrínyi megrendelésére készült, a rajta látható ábrázolást hitelesnek kell tekintenünk. Hitelesnek és autentikusnak.
A két kép egyezése elég nagyfokú ahhoz, hogy levonjuk a konzekvenciát. Ezeken a metszeteken Zrínyi Miklós grófot harci öltözékben látjuk. A fentebb tárgyalt mintás köpenynek nyoma sincs egyiken sem. Közös a sisak, valamint a kar-és mellvértezet.
Immár újra feltehetjük a kérdést:
Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?
Nem valószínű.
De ne vágjunk a dolgok elébe. A vadászaton Bethlen szerint Zrínyi vadászpuskát (stuccot), valamint spádét (ez lehet vívótőr, hosszabb vadásztőr, vagy tőrkard) viselt. Ha a lovas képet megnézzük, a háborúba vonuló Zrínyi igen erősen fel van fegyverezve, de stucc vagy spádé nincs nála. Mert azok nem igazán harci fegyverek.

A vadászatra azonban ezeket vitte magával Zrínyi, mert oda meg ezek valók. Nem vitt magával sem páncélt, sem sisakot, holott a háborúban ezeket viselte.
A kérdésre a válasz: határozott nem. Zrínyi egyáltalán nem harcra készült, amikor 1664. november 18-án vadászni ment. Miért is készült volna arra?
Miért készült volna arra, hogy súlyos sebet kap? A főúri vadászat szervezett, exkluzív szórakozás volt, nem pedig háború. Zrínyi erre készült. Hosszú szárú csizmát húzott, alá telkes bocskort, felül valószínűleg az évszaknak megfelelő, vadászatra alkalmas öltözéket. Sisakot és páncélt nem viselt.
Akkor miért vitt volna magával bármi olyasmit, ami az erős vérzés elállítására való?

A fácskát természetesen Magliani rögtönözte, megmagyarázta vele, miért véresek tetőtől talpig Pakával együtt.
A megoldás kétségtelenül a rögtönzés biztos jeleit mutatja. Váratlan mentőötlet, amelynek a következményeit nincs már idő átgondolni. Megjelent Guzics és Angelo, ők pedig nyakig véresen a haldokló Zrínyi bán mellett. A tettenérés tipikus esete lenne – ha időt adnának a felfedezőknek. Magliani ezzel pontosan tisztában van, ravasz és körültekintő gazember. Guzicsot azonnal visszaküldi a vadásztársasághoz, ne szemlélődjön a helyszínen. Biztos vagyok benne, hogy a kevésbé veszedelmes Angelónak is tüstént adott valami feladatot, nehogy az inasnak ideje maradjon gondolkodni és gyanút fogni. Talán éppen az ő kezébe nyomott egy darab fakérget, hogy azzal próbálja a vérzést elállítani, ahogy „maga Zrínyi javasolta”.
Magliani úgy érezhette, megfelelt a váratlan kihívásokra. Pedig ismét hibát követett el, és nem is akármekkorát.
Említettem, hogy a korban az orvosi ellátás gyermekcipőben járt, a háborús sebesültek ápolása meg éppen katasztrofális volt.
Csakhogy…
Van még itt valami nagyon fontos. Illetve ismét valaminek a hiánya.

Valamit azért tudtak azok a felcserek. Ezer évek óta. Talán ősidők óta…
Az erős vérzést szorítókötéssel lehet megállítani.
Ehhez nem volt szükség a Montpellier városában működő orvosi egyetem elvégzésére. Minden felcser tudta. Már ebben a korban is. Ahogy más is, a legtöbb ember tudta. Sok ember életét mentette már meg közönséges szorítókötés.

Mindenütt akad kéznél valamilyen textília. A legtöbbször egy ruhadarab, gyakran a sérült vagy a segítő viselete. Igen sok emberen segítettek már úgy, hogy a segítő a saját ruhájából tépett le egy darabot, és azzal kötözte be a bajtársa sebét. Sok ilyen történet maradt fenn már az ókorból is.
Nem az volt a probléma, hogy nem kötözték be a sebeket, hanem az, hogy gyakran szennyes, fertőzött kötés került a sérülésre. A tisztaság jelentőségét még nem ismerték. De bekötözték a sebesülteket.

Ettől persze a súlyos sebesültek zöme még elhalálozott, hiszen sem tisztességes életmentő műtétet végrehajtani, sem másféle életmentő kezelést megadni nem tudtak. A körülmények is alkalmatlanok voltak rá, és nem léteztek a mai sebészeti eszköztár alapvető elemei sem. De bekötözték a sebesülteket. Bekötözték orvosi ismeretek nélkül, pusztán tapasztalatból, és annak tudatában, hogy a seb bekötözése nélkül a sebesültnek semmi esélye sincs az életben maradásra.

A bekötözött sebesültek zöme is meghalt, mert a legtöbb esetben egyebet tenni nem tudtak értük. De a sebesültek egy csekély százaléka mégis életben maradt azok közül, akiket bekötöztek.
Ha Paka és Magliani valóban meg akarták volna menteni Zrínyi Miklós életét, bekötözik a sebeit, de azonnal.
Nem ez történt. A két fickó nem a költő és hadvezér megmentői voltak, hanem a gyilkosai. Dehogyis akarták ők valami fácskával elállítani a vérzést, a dolog éppen fordítva van. Ők okozták a rettenetes, vérző sérüléseket, azért csalták az erdőbe Zrínyit, hogy megöljék.

Most pedig felbukkant két gyanútlan ember, és ők csak másodpercekkel korábban hajtották végre a vérengzést.

Folytatása következik.

Drága Feleségem!

Drága Feleségem,
Nekem vagy teremtve…
Vagyok-e én olyan jó férj,
Amilyen asszony Te?
——
Őszi alkonyatok
Bölcsessége véli:
Amíg Te megmaradsz nekem,
Mindig jó lesz élni.
——-
Régi, hosszú évek
Kovácsoltak össze;
Egy napon beléptél hozzám,
S Veled a Szerencse.
—–
Isten szeme rajtunk,
Áldás földön-égen;
Csendesek az őszi napok,
Drága Feleségem.

Egyik sem felelt...

Valamikor a damaszkuszi emír uralma alatt élt két testvér.
Az egyik az emír lakája volt. Neki kellett eltakarítania a lakomák gusztustalan maradványait. Alázatosan hétrét görnyedt az urak előtt, tűrte szeszélyeiket, pofonjaikat, rugdosásaikat. Súrolta a büdös árnyékszékeket, eltüntette a sáros csizmák szennyét.
Családja nem volt, hol ezzel, hol azzal a cselédlánnyal keveredett viszonyba.
Bőségesen és jókat evett-ivott, szép ruhákban járt, gyakran délig aludt.
A fivére szabad ember volt, apró házikóval és népes családdal. Kőműves-és ácsmunkával kereste a kenyerét. Többnyire építkezéseken dolgozott. Megbecsülték, tisztességgel bántak vele, és hajnaltól sötétedésig keményen dolgozott. Ügyes kezű mester volt, jól fizették, de takarékosan kellett bánnia a pénzzel, mert időnként hónapszámra nem volt a városban építkezés, és így munka se akadt.
Ritkán aludta ki magát.
A halpiacon futottak össze. Nézték egymást hosszan, szótlanul.
Az egyik fáradt volt, de jókedvű.
A másik cicomás, de aggodalmas képű.
Egy ideig hallgattak, méregették egymást. Egyiknek se tetszett, amit látott.
- Miért nem  állsz te is az emír szolgálatába? – kérdezte az egyik. – Megmenekülnél a  munka fáradalmaitól!
- Miért nem dolgozol te is? – kérdezett vissza a másik. – Megmenekülnél a szégyenteljes megalázkodástól.
Néztek egymásra.
Egyik sem felelt.

Verőfényes októberben

Verőfényes októberben
Szombat délután
Megpihen a fürge szellő
A vén körtefán.
—–
Bár a reggel csikorgóan
Őszi, reszketeg,
Zöldellnek az udvaron a
Nyári díszletek.
—–
Verőfényes októberben
Messze még a tél,
Örülhet az ember lelke,
Midőn hazatér.
—–
Szombati mosolymámorban
Szép a délelőtt;
Napsugarak hada áll őrt
A jelen fölött.
——
Verőfényes októberben
Könnyed a derű,
Még akkor is, ha odakint
Minden keserű.
——
Most a vén Idő is megáll,
Csendben megpihen;
Verőfényes októberben
Nyugalom terem.

Szerelem és líra - CXVII.

Kilencvenhetedik rész
A szükségszerűség elve az életnek egyfajta fordított, természetellenes szemléletéből adódik. A szükségszerűség – halálközpontú világnézet.

Nehogy azt gondoljuk róla, hogy a szükségszerűség elve különösebben „modern” volna, vagy azt, hogy bármiféle „fejlődés” hozhatta létre. Ez csak a látszat, a kanonizált látszat, a kánon által ránk kényszeríteni akart világlátás. Ha az életet a halál oldaláról próbáljuk értelmezni, „szükségszerűen” jutunk el a szükségszerűség gondolatához.

Amikor egy folyamatot a végéről értelmezünk, eljátszadozhatunk azzal, hogy minden szükségszerűen mutat a kezdetektől a folyamat vége felé; a lezártság miatt semmit sem szükséges bizonyítanunk, egészen kényelmesen szemlélhetjük, megengedhetjük magunknak azt a szellemi játszadozást, hogy érveket gyűjtsünk az abszolút, illetve a rész-szükségszerűségek „bizonyítására” – ahogy napjaink történészei teszik.
Ugyanilyen módon formálódik ki egyes drámákban a végzet kérlelhetetlen arculata. Fentebb egy helyen már elmondtam, hogy csalás. A végzetdráma elszakítja egymástól a drámai cselekvést és a drámai időt. A hőst nem cselekvés közben látjuk, hanem a cselekvés után, gyakran évtizedekkel később, amikor már lehetetlen a befejezett cselekvéssorozatot megváltoztatni. Ez – a kortárs szakirodalom kalaplengetésével ellentétben – merőben drámaiatlan.
A szükségszerűség fogalma is így formálódik, a befejezettség felől, a halál irányából hatol be az emberi kultúrába. A tehetetlenség, az értelmetlenség, a reménytelenség mételyét terjeszti.
Az „Isten halott” elve az „Isten elhagyta a világot” felfogáshoz képest csak fokozati különbséget jelent. A cselekvő isteni jelenlét tagadását, és ezzel együtt – bár akarva-akaratlan – az erkölcsi világrend tagadását is.
A modern emberi kultúra tragikus kettészakadása itt kezdődik. Az igazán „antagonisztikus” valóban kibékíthetetlen világnézeti ellentétek forrását itt kell keresnünk.
A XX. században a filozófia isten nélküli világban érezte magát, de nem pusztán ez annak az oka, hogy szinte a végső pesszimizmusig jutott. Mint fentebb mondottam, az erkölcsi világrendben való hit és az emberbe vetett bizalom nem feltétlenül igényli az istenhitet; bár annak birtokában tagadhatatlanul könnyebb a világ „nagy kérdéseiben” igazán emberhez méltó alapvetésre jutni.
Az erkölcsi világrendnek nem Isten léte a feltétele, hanem az, hogy minden pillanatban van a világban erkölcsösen cselekvő ember. Könnyű és olcsó is volna Isten létéhez kötni, főleg akkor, ha Isten létéről létezhetne abszolút bizonyosság. Ilyen azonban nincs – és nem is lesz soha.
Az sem igaz, hogy a XX. századi filozófia egyetemlegesen helyezkedett léttel, élettel és erkölccsel kapcsolatban valami tökéletesen pesszimista, minimál-álláspontra. Igaztalanság lenne megfeledkeznünk például Albert Schweitzer, Teilhard de Chardin és mások munkásságáról.
Az viszont valódi értelmiségi tragédia, hogy az elmúlt század semmi korábbihoz nem hasonlító viharai közepette éppen azok a filozófiai nézetek és azok a filozófusok kerültek az érdeklődés homlokterébe, amelyek, és akik nem vettek tudomást az erkölcsi világrend létezéséről.
Ezért alakulhattak ki olyan nézetek, hogy „az ember reménytelenségre van kárhoztatva”, „bele van vetve a világba”, „létének nincs célja és értelme”, „az élet véletlenül és céltalanul született meg” – és ezekhez hasonlók.
Látszólag mindez „racionális”. Legalább is az abszolút anyagelvű gondolkodás számára annak tűnik. De valóban ésszerű-e a rosszat keresni, és mindenben a lehető legrosszabbra felkészülni?
Aligha.
A rosszra és a puszta anyagiakra koncentráló gondolkodás és az erkölcsi világrend tételezése között kibékíthetetlen világnézeti ellentét feszül.
Líra – valódi líra – nem létezhet az erkölcsi világrend nélkül. Egy erkölcsi világrend nélküli világban – legalábbis hivatalosan – csak olyan líra létezhet, amely legfőbb jellemzőiben – nem líra.

Folytatása következik.

Az Élet Októbere

Ötven felett minden Élet
Októberbe fordul,
Jövő-hitek csendesednek,
S halál gyomra kordul.
——-
Sajognak az eresztékek
Odafent az égen,
Nem oly virgonc már a vén Nap,
Mint valaha régen.
—–
Viszont talán ezerszer is
Több és jobb a munka,
Ötven felett a lustaság
Nem üt a hasunkra.
—-
Az örök Szerelem tüze
Eljut minden szóba,
Ötven felett kéken vált át
Más dimenzióba.
—-
Vénülve baktat az Idő,
Térde felcsikordul,
Ötven felett minden Élet
Októberbe fordul.

Fekete hóesés - XX.

XX. Rész
 Ez is kiderül Magliani meséjéből. Illetve „Zrínyi utolsó szavaiból”.
Nézzük meg közelebbről:
„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Fentebb említettem, hogy eredetileg Magliani talán úgy tervezte, hogy Zrínyi utolsó szavai csupán a vadkanról fognak szólni, ahogy ennek a hosszú replikának az első tagmondata. Tehát így:
„„Rútul bánék vélem a disznó”

Ennyi lett volna talán – eredetileg. Most azonban Magliani hirtelen arra kényszerült, hogy rögtönözzön, és ezt nem különösebben tehetségesen hajtotta végre.
Képzeljük el, ahogy megérkezik sebbel-lobbal az ifjabb Guzics és Angelo. Mit látnak? Ezt?
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Egészen biztosan nem. Tudniillik, ha a két érkezőt ez a látvány fogadja, akkor a szituáció önmagát magyarázza, és Magliani nem kényszerül rá, hogy hozzátegye Zrínyi gróf „utolsó szavaihoz” ezt az önveszélyes marhaságot:
„de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Ebben a félresikerült mondatban érezni lehet a gyilkos kétségbeesését. Miért?
Az ifjabb Guzics és Angelo elé a következő kép tárult, amikor a gyilkosság helyére megérkeztek: Zrínyi Miklós súlyosan sebesülten fekszik a földön, körülötte Magliani és Paka – merő véresen.

Ezt kellett gyorsan megmagyarázni. Ezért agyalta ki Magliani az ostoba mondatot a vérzést elállítani képes fácskával.
Előbb azonban még vissza kellett küldenie a vadásztársasághoz az ifjabb Guzicsot, nehogy túlságosan szétnézzen, és összerakhassa, mi is történt ott néhány perccel korábban.

Honnan vette Magliani a fácska történetét? Netán Zrínyi valóban mesélt erről, esetleg valóban magával hordott a vérzés elállítására egy fácskát, és Magliani is hallhatta, amikor erről mesélt?
Nem hinném. Ez nem egy tábornok, inkább egy őrmester nyilatkozata. Vagy még inkább egy közlegényé. Bő másfél évtizeddel korábban ért véget a kor „világháborúja”, a harmincéves háború. Európa csapszékei még mindig tele vannak a veteránjaival. Magliani bárhol hallhatott olyan történetet, hogy a katonák fácskákat – vagy bármi egyebet – hordtak maguknál a vérzés elállítására.
Magliani számára természetesen a fácska volt a legmegfelelőbb „vérzés-ellálító eszköz”, hiszen azt a helyszínen egy másodperc alatt minden nehézség nélkül találhatott. Ki tudja ellenőrizni, hogy valóban ezt a fakéreg darabot hordta-e magánál Zrínyi Miklós?
Valóban létezett a katonák közt ilyen szokás? Hatásos volt?
A katonák ilyesmi helyett általában különféle amuletteket hordtak maguknál. Erre a célra csaknem bármilyen tárgy megfelelt. A hit volt a lényeg, a baka bízzon az őt védő tárgyban, hogy miatta nem fogja sem a golyó, sem a kard, sem a pika.
És a fácska? Hatásos lehetett a vérzés ellen az ilyesmi? Látszólag igen, hiszen akadtak veteránok, akik ilyesmiről regéltek.
Csakhogy…
A súlyos sebesültek általában meghaltak. Minden csata után sztereotípiaszerűen ismétlődnek a visszaemlékezések erre utaló megjegyzései.
A súlyos sebesültek általában belehaltak sérülésükbe, a fertőzésekbe, vagy – a kezelésbe. A kezelés okozta sokkba. Ne feledjük el, hogy az orvosok és felcserek az egészségügyi ellátáshoz szükséges felszerelés minimumával sem rendelkeztek, a tudásuk hiányairól nem is beszélve. Azonnal amputáltak – baltával és fűrésszel – a sebeket forró olajjal fertőtlenítették. Érzéstelenítővel nem rendelkeztek, esetleg megpróbálták a sebesülteket leitatni. Egy dologhoz azonban értettek, és erre még vissza kell térnem.
Most még mindig a fácskáról van szó. Elképzelhető-e, hogy Zrínyi Miklós valóban egy kis fadarabot hordott magával az esetleges sebesülések ellen? Hogy legyen valamivel csillapítani a vérzést?
Ezen kívül más adat nem vall erre, de nem is tarthatjuk tökéletesen elképzelhetetlennek.
Csakhogy…
Most itt nem ez az igazi kérdés.
Hanem az, vajon Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Folytatása következik.

Nátha-rigmus

Megszállt a vén nátha-sátán,
Úszom a nyűgösség hátán.
—–
Hétköznapi magán-pokol,
Az egész világ fuldokol.
—-
Torokfájós, nyamvadt reggel,
Felhő küzd sötét egekkel.
——-
Kopnak a zsebkendő-bércek,
Köhög a Hold, a köd félszeg.
——–
Egy csökött elméjű fazon.
Pöröl velem fent a buszon.
—-
Talán erőszakos vagyok,
S ahol kell,
Az is maradok.
——
A torz, nyálkás fejű nátha
Rücskös szája folyton tátva.
—–
Hűvös-napos őszi kétség,
Kehes őszi ingerültség.
—–
Szürkéllő fellegek alatt
Szürkéllő munkanap halad.
—–
Idegek és idők átka
A szipogó fejű nátha.
—–
Lábon hordom kötve-oldva,
Mérgelődve, fuldokolva.
——
Makacs fejét illegeti,
S nincs időm hódolni neki.
—-
Gyötör, kínoz, susog, dohog;
Majd lerázom, s nyekkenni fog…

Mire valók a királyok?

II. Chlothar király hosszadalmas háborúk sorozata után lett a frankok egyeduralkodója.  Sokat ájtatoskodó, de gyönge és alattomos embernek, kegyetlen uralkodónak ismerték.
A papok közt általában megbecsülést élvezett, mégis vele esett meg az alábbi történet.
Egyszer nagy lovascsapat kíséretében vonult valami ünnepélyes eseményre. A király és a vele tartó urak mindegyike díszruhát viselt, roskadtak az arany  ékszerektől, de még a kísérő katonák is ünneplőben voltak.
Chlotár király ekkorra megszokta, hogy hétrét görnyednek előtte az emberek.
Éppen ezért felbosszantotta, amikor azt látta, hogy az  országúttól mindössze néhány lépésnyire egy tölgyfa előtt imádkozik egy szentéletűnek ismert bencés szerzetes, és ügyet sem vet a cifra lovascsapatra.
A király megállította a lovát és intett a majordomusnak:
- Menj oda ahhoz a rongykupachoz, és közöld vele, hogy elfelejtette illendően köszönteni a királyát!
A majordomus nem mert hangosan neheztelni, amiért a király szolgához illő feladatot bízott rá, hanem nagy nehezen lekászálódott a nyeregből, és odacammogott a szerzeteshez.
- Hová tetted az eszedet, barát? – kezdte korholni. – Nem látsz a szemedtől? A király, az ország ura halad el a szemed előtt, te meg csak bambán imádkozol tovább, és meg se látod! Ostoba fráter!
A szerzetes felnézett, jól szemügyre vette a kövérkés, díszesen öltözött majordomust, és megkérdezte:
- Hódoljon az neki, akinek kenyeret ad.  Szerinted mi a király dolga, uram?
A majordomus úgy megrökönyödött, hogy felelni se tudott. Tátott szájjal bámult a barátra.
- Tudd meg, uram, – folytatta nyugodtan a szerzetes. – A királynak az a dolga, hogy az országot védje. Mondd csak meg neki, hátha nem tudja. Tisztelet akkor jár neki, ha ezt jól végzi. Nem az a dolga, hogy az alattvalókat hódolatért zaklassa.

Idén az Ősz korán vénül

Idén az Ősz korán vénül,
A hajnal fagyosra kékül,
Reszketnek a fellegek,
Portyára les a hideg.
——–
Ősz fáján sok munka terem,
Káosz van, meg késedelem,
Sok adminisztráció,
Szinte semmi ráció.
—–
Zord, lassú, tohonya napok,
Őszi sejtelem gomolyog,
Gyürkőzünk a hegyre fel,
S a szobor nem énekel.
——
Idén az Ősz korán vénül,
A Nyár mindig hamar évül,
Nem marad utána más,
Jéghideg realitás.
—–
Dermedt őszi tapasztalat
Fürkészi a hideg falat;
Őszi emlék lángja ég,
Nagyon messze még az ég.
——
Meghitt, szép őszi illatok
Színezik az alkonyatot;
Csikorog a falevél,
Őszi gyermekkor regél.
—–
Idén az Ősz korán vénül,
A Természet télre szépül;
Élni – sokszor tetszhalál,
Az Idő egy vén fatál.
——
Korunk: matéria fia,
Az Ősz csupa nosztalgia;
Esti kesernyés hideg,
Öregedő Ősz pereg.
——
Szemek köré ráncok gyűlnek,
Élet-árkok elmélyülnek;
Minden régmúlt rég kihullt,
Teli puttony lett a Múlt.
—–
Idén az Ősz korán vénül,
Gyors náthát hoz nyár-emlékül,
S a rejtelmes vén harag
Tél-legendákat farag.
——-
Idén az Ősz korán vénül,
Télbe öregedik végül;
Vár rá havas szemfedő,
Öregedik az Idő.

Újabb részlet - XXXII.

KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat

Brankovics György  deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.
Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.
Brankovics deák, amikor erre gondolt, elégedettséget érzett. Mintha maga is ott lett volna télen a folyónál, mintha ő is fegyveres kézzel aprította volna a tatárt. Csak a szobája sarkában, egyedül mert erre gondolni, és ilyenkor tüstént elöntötte a boldogság.
Bárcsak segíthetne még! De hogyan?
Ha lehet, még óvatosabb volt, mint eddig. Szavát is alig lehetett hallani. Beszélték városszerte, hogy Köprülü Ahmed nagyvezír a velenceiek ellen készül, hogy a jövő nyáron vitorlát az új flotta, a főparancsnok személyesen hajózik Kréta szigetére, hogy végre befejezze a háborút, és megalázza Velencét. Ha az Aranyszarv-öbölben sétálgatott, maga Brankovics is látott épülő hadihajókat, a harci készület ezer jelét.
Ha a készülő flotta a nagyvezírrel Kandiába megy, a velenceiek aligha tarthatják magukat tovább, és a félhold ismét terjeszkedik. Hogyan lehetne ezt megakadályozni.
Azt mondják, a magyarok nem ismerik ugyan el a vasvári békét, de a császár suba alatt úgyis keresztülviszi azt a Portával. Efelől nem aggódott egyelőre a török. Sőt, Zrínyi Miklós rovására élcelődött. A gonosz, nyughatatlan Zerinoglu, a Próféta egyik legnagyobb ellensége haddal ment Lengyelországba, hogy segítsen a lengyeleknek egymást irtani. Jókat kacagtak ezen a török előkelőségek. Bárcsak maga is ott maradna! Bárcsak ne hagyna életben egy lengyelt se!
Brankovics György deák mosolyogva meghallgatta ezeket a beszédeket, még udvariasan nevetett is, ha azt várták tőle, mint aki teljesen érdektelen.
Arról is locsogtak, hogy a kanizsai pasa parancsot kapott, próbáljon lest vetni a Lengyelországból hazaérkező Zrínyi Miklósnak. Ezen szívből nevetett. A kanizsai pasák évtizedek óta próbálják tőrbe csalni Zrínyi uramat, miért éppen most sikerülne?
-         De most nagyon felkészül ám! – fontoskodott a török hivatalnok. – A nagyvezír külön parancsot küldött neki.
Brankovics bólintott, és finoman elmosolyodott a bajsza alatt. A másik úgy vélte, ez a derék íródeák éppen úgy derül a híres magyar várható vesztén, mintha maga is török lenne, és elégedetten hagyta ott.
Brankovics később is hallott efféle híreket.
Szeptember első napjaiban meglepetés érte.

Szerelem és líra - CXVI.

Kilencvenhatodik rész

Az erkölcsi világrend őrének ugyan Istent tekintjük, de semmiképpen sem a régi vallási elképzelések személyes Istenét, aki felhőtrónon szemléli a világot angyalok és szentek közepette – mint azt a középkori népies vallásosság vélte – hanem a bennünk lakozó isteni elv megszemélyesítőjét, aki isteni mivoltától függetlenül – sőt talán éppen attól vezettetve – elválaszthatatlan részét képezi az emberi lényegnek. Az ember nem isten, de hordozója az isteni princípiumnak, ha akarja, ha nem.

A bennünk lakozó isteni lényeg hordozója sem a személyes vallásosság, hanem a személyes felelősség, filozófiai értelemben: a szabad akarat.

Ateizmus és szabad akarat között nincs semmiféle elvi ellentét, hiszen az ateizmus korántsem zárja ki a személyes felelősség elvét. Filozófiai értelemben az ateizmus is csak egy vallás. Ezzel szemben a vallásos meggyőződés nem feltétlenül jelenti a szabad akarat elvének elfogadását, mivel az eleve elrendelés elvén is alapulhat.
Az eleve elrendelés elképzelése abból az ókeresztény dilemmából származik, amely Isten formális mindenhatóságának elvét próbálta az emberi világ szempontjából értelmezni. Az eredeti keresztény tanításokban nem szerepelt, azokkal nem is egyeztethető össze. Szent Ágoston igyekezett valamiféle sajátos kompromisszumot kialakítani a külsődleges mindenhatóság és a szabad akarat formálisan egymást kizáró szempontjai között. A kérdést igazából az döntötte el, hogy az egyház a római birodalom hatalmi gépezetének részévé vált. Ha a papok a továbbiakban közvetítők Isten és az egyszerű hívők között – ami olyan kiváltságos helyzetbe hozta az egyházat, amelyben soha egyetlen pogány papi testület sem volt, de amelyet soha egyik sem igényelt. A hatalmi hierarchia részeként az egyház a hívőket már nem személyes felelősségre és szabad akaratra, hanem engedelmességre akarta nevelni. Gyorsan eretnekké kellett hát nyilvánítani a szabad akarat elvét bátran és következetesen képviselő Pelagiust. Mindez csak néhány nemzedékkel az után történt, hogy a keresztények még a katonai szolgálatot is megtagadták az erőszakmentesség elvének jegyében. Könnyebb a hiten erőszakot tenni, mint a hatalomban való részesedést elutasítani.
A hatalmi tényezővé váló egyház tudomásul vette az államgépezetbe való integrálódását, amelyet egy ritka gátlástalan és erőszakos pogány császár (hogy Konstantin halálos ágyán megtért volna, közönséges mese) biztosított a számára, gyorsan kialakuló intézményelvű dogmarendszere a gyakorlatban minden fontos ősi tanítását hatályon kívül helyezte. Az özvegyek és árvák támogatása üres prédikációs toposszá degenerálódott, a szeretet elve retorikai szólammá sekélyesedett, helyébe a szüzesség kultusza került. A szabad akarat Szent Ágoston se hús, se hal megfogalmazásában megmaradt ugyan, de minden gyakorlati jelentőségét elveszítette. Kezdetét vette a személyes emberi felelősségnek valamilyen társadalmi intézményre történő átruházása.

Mindezt Luther csak betetőzte. A reformáció nem a vallást, hanem az egyházi intézményrendszert akarta megreformálni, és ebből a nézőpontból voltaképpen teljesen logikus fejlemény volt a szabad akarat elvetése. A zord, fanatikus, humorérzéket nem ismerő Kálvin rigorózus predesztinációs tétele következtében aztán az európai kultúra tökéletesen átkerült a ló túlsó oldalára.
Innen egyenes út vezet a jelenlegi globalizációhoz – meg a mai hivatalos álköltészethez.
Az erkölcsi világrend ellentéte nem valamilyen öncélú gonoszság, hanem a piac utópiája, az eleve elrendelt haszonelv világa.
Ebből a szempontból különösen fontos a líra küldetése.
Folytatása következik.

A meghitt Jelen

Körülvesz áldott percekkel,
Követ fényes tekintettel.
—–
Perc-mosollyal hozzám simul,
Oltalmaz láthatatlanul.
——-
Létből boldogságot fakaszt,
Életben, reményben maraszt.
——-
Kutyusaim üdvözlete,
Otthonom finom melege,
Feleségem tekintete…
—-
Isten a Jelenben
Éltet;
A jelenben
Ragaszkodik hozzánk
Az Élet.

Fekete hóesés - XIX.

XIX. RÉSZ

Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.
Még egyszer a színpadi szituáció:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”

A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:
„érkezik Guzics és Angelo.”

Magliani taktikájához szervesen hozzátartozik, hogy alibijét a résztvevők bevonásával igyekszik igazolni. Ennek a mondatnak a mesében jóval későbbre kellene kerülnie, de a gyilkos kockáztat, nincs más választása. Valamire azonban kínosan ügyel: pontosan tudja, hogy nem állíthatja azt, hogy az érkező ifjabb Guzics és Angelo látták volna a vadkant, mert ez ellen mindkettő azonnal tiltakozna, ami felborítaná a mesét, és őt gyanúba sodorná.

Úgy adja tehát elő, mintha csak egy másodperccel a vadkan távozása után érkezett volna a két lovas.
Bethlen Miklós azonban könyörtelen. Véletlenül sem mondja azt, hogy „Angelo és Guzics látták, amint Póka lekászálódik a fáról”, vagy hogy „tanúi voltak Póka gyávaságának”, ami magától értetődően erősítené meg a sertés mítoszát és Magliani mondandójának hitelét. Nyilván azért, mert egyikük sem mondott ilyet. Mindkettőjükkel alkalma nyílt még beszélgetni később. Meggyőződésem, hogy becsületesen megírná, ha bármelyik látta volna a fentebb említett, feltűnően színpadias szituációt.
Nem. Bethlen kíméletlenül következetes. Továbbra is érvényben marad a vezérfonal:
„Majláni így beszélte:”

Ami azt jelenti, hogy kizárólag Magliani emlékezett úgy, hogy a két üldöző még azelőtt érkezett volna meg, hogy Zrínyi elmondta volna alább következő „utolsó szavait”. Sem Guzics, sem Angelo nem voltak tanúi az úgynevezett vadkantámadást követő pillanatoknak, nem erősítette meg nyilván egyikük sem. Magliani hazudott.
Ezzel egyébként viszonylag keveset kockáztatott. Ha számon kérik rajta, magától értetődően védekezhetett azzal, hogy rosszul emlékezett. „Bocsássanak meg uraim, de úgy emlékeztem, hogy kegyelmetek akkor érkeztek meg”. Ez nem feltétlenül kelt gyanút. Ha azonban a vadkant is „láttatja” velük, az már feltétlenül.
Mert hogy most húzza elő Magliani a kalapból a nyulat:
„érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Mintha a két érkező is hallotta volna Zrínyi (Magliani által kiagyalt) utolsó szavait. A nyilvánvaló csúsztatás önmagát leplezi le.
Angelo, az olasz inas Zrínyi egyik legbizalmasabb embere. Ha ő is hallotta volna a gazdája utolsó szavait, Bethlen Önéletírásában szemernyi kétely sem maradhatott volna Zrínyi halálával kapcsolatban. Ezeket a szavakat azonban senki sem hallhatta, mivel Zrínyi Miklós nem is mondta el őket.

Nézzük csak:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Korábban már leírtam, hogy haldokló, eltépett nyakú emberek ilyen litániát legfeljebb a színpadon mondhatnak. Fenntartom.
A mondat annyira rossz, hogy nem is kell indokolnom. A barokk színdarabokban hasonlók sűrűn előfordultak, a szcenikus nyilván látott is ilyet valamelyik itáliai színpadon. Ma egy valamirevaló rendező első látásra kihúzná.
Nézzük, hogyan is történne Zrínyi halála a szcenikus előadásában. Színpadra van tervezve, nézzük, hogyan festene a színpadon:
„X. Jelenet
Magliani, Zrínyi, Paka, Vadkan
PAKA:

(Reszket a horgas fa tetején.)

Jaj! Jaj! Jaj! Oda az úr! Oda az úr!
MAGLIANI:

(Rálő a Vadkanra.)

PAKA:
Jaj!
MAGLIANI:

(Kilőtt puskáját a kezében tartva hallgat.)

VADKAN:

(El.)

ZRÍNYI:
(Feláll.)

Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Valahogy így fest Magliani meséje. A színpadon nem állná meg a helyét, a valóságban még úgy se.
A jelenet nagyon rossz, igazi ripacsoknak való, és néhány kérdéstől nyomban össze is omlana. Miért kockáztatja meg Magliani?
Igazából nem ezzel kockáztat. Amióta Zrínyi után elindult, nincs választása. Kockáztatnia kell.
Beszélhet így egy haldokló ember a valóságban? Miféle sebei is vannak Zrínyinek?
„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Képzeljük el, hogy egy ilyen sérüléseket elszenvedett ember nyugodtan feláll, és elmondja a fentebb Magliani által Zrínyi szájába adott szöveget. Azaz:
„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Hogy egy eltépett nyakú ember megszólaljon, és néhány szót nagy erőfeszítéssel kinyögjön, az talán nem elképzelhetetlen, de hogy éppen ezeket a szavakat mondja, véleményem szerint traumatológiai és lélektani képtelenség. Néhány szót esetleg mondhat, ezt a litániát semmiképpen.
Jellemző azonban a sertés mítoszhoz ragaszkodó szaktudomány jobb ügyhöz méltó elszántságára, hogy az egyik, a vadkan mese valóságát bizonygató szaktudományi műben orvosi vázlatrajzot és szakvéleményt mellékeltek Zrínyi Miklós sérüléseiről, azt akarván „igazolni”, hogy a haldokló bán elmondhatta ezt a rettenetesen rosszul kifundált mondatot. A vázlatrajz persze nagymértékben közönséges fantáziatermék, hiszen Bethlen leírása
„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”
Aligha ad alapot igazán pontos orvosi vázlatrajz készítésére. Jellemző azonban a szaktudomány eltökéltségére; akkor is ragaszkodik a sertés-mítoszhoz, ha azzal messze áthágja a valószínűség határait. Kár, hogy éppen ebben az esetben ragaszkodik a mítosz fenntartásához, és nem olyan témákban, ahol a mítosz sokkal közelebb áll az igazsághoz. Vannak ilyen témák a történelemben bőségesen. Az ember azt gondolja, hogy a vaskalapos történettudomány – gyakori bizonykodásai ellenére – egyáltalán nem a mítoszt tekinti fő ellenségének, hanem a megcsontosodott, de téves nézetek feladásával járó munkát.

A Zrínyi szájába adott mondat egyébiránt nagyon érdekes, de korántsem azért, hogy az áldozat mondta-e, vagy se; hanem azért, mert világosan tükrözi kiagyalója céljait. „Zrínyi Miklós utolsó szavai”a szerves részeit képezik a gyilkos tervének.
Nézzük ebből a szempontból:
„Rútul bánék vélem a disznó,”

A cél teljesen világos: sulykolni, tovább sulykolni a vadkan meséjét. Ha az áldozat maga „tesz hitet” a sertés-mítosz mellett, az talán elaltatja a gyanút. Mi, ha ez sem?
Az eredeti tervnek valószínűleg csak ez képezte a részét.
„Rútul bánék vélem a disznó,”

Magliani eredeti elképzelései szerint talán csak ez lett volna Zrínyi utolsó mondata. Voltaképpen ez így még nem is hihetetlen. Nem hosszú, a helyzethez illik, talán még hihető is.
„Rútul bánék vélem a disznó,”

Így sóhajtott fel a halálra sebzett horvát bán a halála előtt…
„Rútul bánék vélem a disznó,”
Természetesen ebben is van egy nagy adag színpadiasság, de talán még a tűréshatáron innen. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, ha stilisztikailag nem is vall Zrínyi Miklósra. A horvát bán nem félt a haláltól, ha nem is ilyennek képzelte.
„Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.”

Ennek ellenére teljesen elfogadható lenne Zrínyi életére még egy ilyen banális zárszó is, hiszen a vadkantámogatás sokkjában a költő és hadvezér aligha gondolhatna valamiféle filozófiai zárszóra. Így van ez még akkor is, ha valami rövidebbre és jelképesebbre számítanánk tőle.
„Rútul bánék vélem a disznó,”
Elfogadható, a helyzetet pontosan írja le – ha valóban „disznó” végzett volna Zrínyivel.
Ennyi lehetett eredetileg Magliani terve. A kriminológiában korántsem egyedi, és egyáltalán nem szokatlan, hogy a gyilkos áldozatát akarja felhasználni saját ártatlanságának bizonyítására. Nem nagyon gusztusos, de a gyilkosság önmagában undorító.
„Rútul bánék vélem a disznó,”
Maga Zrínyi mentené fel Maglianit a gyilkosság vádja alól. Ez az elem a gyilkos tervének legkorábbi momentumai közt szerepelhetett. Már akkor kifundálhatta, amikor még nem volt meg a terv többi része. Ez magyarázhatja, hogy nem gondolta alaposan végig, miféle következményekkel járhat, ha egyedül ő maga és tettestársa tanúsíthatja, hogy Zrínyi még a halála előtt felmentette őket a gyilkosság vádja alól.

Ezért Magliani rögtönzésre kényszerült: kénytelen volt úgy előadni a meséjét, mintha Zrínyi „utolsó szavainak” elhangzásakor már az ifjabb Guzics és Angelo is jelen lettek volna. Ezt azonban a helyzet önmaga cáfolja meg, hiszen a fiatalabb Guzicsot Magliani azonnal visszaküldte a vadásztársasághoz, mert nem akarta, hogy a talán nagyon éles szemű katonatiszt a gyilkosság helyszínén vizsgálódva rájöhessen, mi is történt az előző percekben.

Hogyan is érkezett vissza a hintóhoz Guzics?
„mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”
Valami fontos van még itt, illetve valaminek a hiánya.

Guzics – ahogy fentebb már említettem – katonásan és röviden jelent a bátyjának. Közlendőjének lényege:
„oda az úr.”
Egy árva szóval sem mondja, hogy mi történt Zrínyivel. Egyszerűen ennyi:
„oda az úr.”

Másnak meg éppen semmit sem mond. Meggyőződésem, ha az ifjabb Guzics tudta volna, mi történt az úrral, azt tüstént jelenti a bátyjának. Csak annyit mond:
„oda az úr.”

El sem hangzik, hogy „vadkan”:
„Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

A társaság pánikszerűen rohan a helyszínre. A vadkanról még most sem esik szó, a „gyilkos állat” majd csak Magliani meséjében bukkan fel.
Az ifjabb Guzicsot Magliani anélkül szalajtotta vissza lóhalálában, hogy közölte volna vele, mi is történt Zrínyivel. Visszaküldte, ahogy meglátta.
Most pedig visszatérek az eredeti kérdéshez. Mit látott az ifjabb Guzics és Angelo, amikor a helyszínre megérkeztek?
Talán ezt?
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Aligha. Ha a két érkező ezt a saját szemével látja, akkor Maglianinak nem kellett volna elmesélnie, elég, ha őket beszélteti. Tökéletesen igazolják őt, és elmarasztalják Pakát. Guzicsot sem kellett volna lóhalálában visszaküldenie, hagyhatta volna szétnézni.

Akkor mit láthatott a két érkező?

Folytatása következik.