Szőke nő zűrben az űrben - 214.

KÉTSZÁZTIZENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Mindkét férfi a szőke nőre bámult. Sőt a fogoly is. Most mit tegyen?
Akadozva vette a levegőt.
-         Admirális a hajónak! részletes vizsgálatot kérek az objektum eltűnésének minden körülményéről a lehető leggyorsabban! Utána minél részletesebb jelentést!
„Hajó az admirálisnak! Vettem és megértettem a parancsot!”
 Feszült csend telepedett közéjük. Helmut tompán hallgatott, Ed Philips kétségbeesetten bámulta a kamra hűlt helyét.
Karen Bozchana Kadlecikova sajnálta a férfit. Megtalálta, utána azonnal el is veszítette az édesapját. A hibernált állapotban lévő, tökéletesen kiszolgáltatott édesapját. Mit mondhatna a vigasztalására.
Eastman feltűnően sápadt volt. Ahogy a szőke nő jobban megnézte magának, rájött, hogy a fogoly – reszket.
Mi baja lehet? Talán tud valamit?
-         Beszéljen! – rivallt a fogolyra Karen.
-         Nincs mit mondanom – szepegte alig hallhatóan a férfi.
-         Dehogynem! – ordított Karen. – Nagyon is van! miért reszket?
A férfi összeszorította a száját.
-         Halljuk! – ordított a fogolyra Helmut is.
-         Beszéljen, ha kedves az élete! – mondta fojtott hangon Ed Philips.
A fogoly még mindig reszketett.
-         Halljam! – kapta el a gallérját Helmut.
-         Hát nem értik? – sírta a férfi. – Halott ember vagyok!
Karen és Ed Philips egymásra néztek. Helmut a fejét csóválgatta.
-         Halott ember? Miért? – kérdezte Karen.
-         Hát nem értik?
-         Hallani akarjuk!
A férfi szipogott egy sort.
-         Pedig teljesen világos – nyögte akadozva. – Megpróbáltam megakadályozni az ébredést.
-         Pontatlan – szólt közbe élesen kíméletlen hangon a szőke nő. – Maga nem az ébredést akarta akadályozni, meg akarta gyilkolni az ébredőket.
A fogoly az ajkába harapott.
-         Bocsásson meg, admirális asszony!
-         Halljam, miért halott ember?
-         Mert a két kezemmel dolgoztam. Az egyik vezeték meg is sebzett. Nézzék! – feltűrte a mandzsettáját, és megmutatott egy apró sebhelyet. – Véreztem. Megvan nekik a DNS-em. akárkik is, soha többé nem rejtőzhetek előlük el, mert pillanatok alatt könnyedén azonosítanak. Végem van!
Karen vállat vont.
-         Nem mondták magának, hogy felelős a tetteiért? – kérdezte dühösen Helmut.
A fogoly nem felelt.
-         Ebben azért lehet valami – dörmögte Ed Philips. – Lehet, hogy valóban azonosították.
Valami szöget ütött Karen fejében.
-         Miért csak most vitték el a hibernációs kamrát, ha módjuk van erre? Miért vártak ennyi ideig? Ráadásul mi megakadályoztuk a hibernáltak megölését, ezért közben a beavatkozás okafogyottá vált. Akkor mégis, miért?
Mind a két férfi Karenre nézett.
-         Talán ennyi a reakcióidejük, admirális asszony – találgatott a fogoly.
-         A reakcióidejük?
-         Igen. Ki tudja, milyen tulajdonságai vannak a digitális téridőnek. Sem térben, sem időben nincs szinkronban velünk! Lehet, hogy ez a késlekedés törvényszerű.
Ed és Karen egymásra néztek.
-         Nem hinném – mondta Helmut.
-         Végül is – vont vállat Ed Philips. – a dolog nem lehetetlen. Fogalmunk sincs róla, hogy ténylegesen miféle módon működik a Digitális Téridő.
Nagyot reccsent a vezérlőpult. Karen oda kapta a fejét.
„Hajó az admirálisnak! A vizsgálat eredménytelen. Semmit sem tudunk az eltűnésről. Az egyik másodpercben a hibernációk kamra teljes egészében itt volt, a következő pillanatban pedig teljes egészében eltűnt. A becslések szerint az eltűnés nulla egész két ezred másodperc alatt ment végbe.”

-         Értem – felelte Karen sápadtan.
Mindhárom férfi hallgatott.
Karen szótlanul a vezérlőpulthoz lépett ahol néhány perce a poharát felejtette. Ivott, és szórakozottan a panorámaképernyőre nézett. Már nem a csatahajó belseje látszott, hanem szokás szerint a környező csillagos ég.
Azaz…
Karen szeme tágra nyílt. Mi nem stimmel itt?
Kapkodva-dadogva igyekezett magára vonni a többiek figyelmét:
-         Gyertek! – makogta. – Gyertek ide! Azonnal! Nézzétek!
A többiek ugrottak. Utána csak bámultak döbbenten.
Egyetlen csillag sem volt az egész hatalmas képernyőn. Ed Philips jött rá:
-         A Digitális Téridő foglyai vagyunk!

Folytatása következik.