Szőke nő zűrben az űrben - 152.

SZÁZÖTVENKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő megcsóválta a fejét:

- Kérlek, Ed, fejezd be gyorsan. Túlságosan hosszúra nyúlik ez a megbeszélés, és nekünk el kell döntenünk, hogy mit teszünk azzal ott – a képernyőre bökött.

Helmut Schellenberg odanézett és megborzongott. A képernyőn látható fal mögött hatalmas tartályok rejtették Dúvad Williams admirális és a törzskarához tartozó tisztek hibernált testét. Az ifjabb Schellenberg sápadt arccal bámulta.

- Fejezd be, Ed – ismételte Karen. – mert hamarosan döntenünk kell. Minél hamarabb.
- Rendben – felelte Philips és megint ivott egy kortyot.

Néhány pillanatig közéjük telepedett a csend.

Karen szétnézett. Mióta is tart ez a rémálom? Három hete? Három hónapja? Három éve?

A világról alkotott korábbi felfogásából semmi, de semmi sem maradt meg. Egyetlen szilánk sem. A korábbi Karen Bozchana Kadlecikova hivatásos barátnő, a FreeMiss ügynökség tapasztalt alkalmazottja annak idején azt hitte, kemény világban él…

Karen a fejét rázta. Az egykori hivatásos barátnő világa a valósághoz képest egyszerű volt, átlátható, könnyen megérthető, és – biztonságos.

A nő egy könyncseppet törölt ki a szeme sarkából. Miez, talán szentimentalizmus? Nincs mit sajnálni, nincs mit fájlalni, nincs miért nosztalgiát érezni. Annak a világnak reménytelenül vége. Biztos volt benne, hogy nem megy vissa az ügynökséghez, sohasem lesz még egyszer hivatásos barátnő, nem fog kísérgetni többé semmiféle pénzes ügyfeleket sehová. A világ jóvátehetetlenül összeomlott, és ő hontalanná vált.

A világ rejtelmesebb, barátságtalanabb, összetettebb, és sokkal több titkot rejt, mint valaha gondolta volna. Furcsa módon éppen attól barátságtalanabb, hogy az emberi lények mégsem porszemek a mindenségben. Teret alkothatnak, időt hozhatnak létre. Éppen ettől azonban sokkal félelmetesebb a világ…
Sokkal, de sokkal félelmetesebb. Az egyes ember döntési lehetőségei sokkal messzebb terjednek annál, mint amit képes felfogni. Messzebb, mint a felelőssége. Mérhetetlenül messzebb. Isten nem úgy felügyeli a világot, ahogy korábban gondoltuk, mint egy zártláncú tévé képernyői előtt vigyázó biztonsági őr. Egészen máshonnan irányít. Másképpen. Ki tudja, hogyan…

Minden kuszább, esetlegesebb, zavarosabb. Minden sokkal nehezebben érthető. Felfoghatatlan.

Semmi sem kiszámítható, semmi sem állandó. Nincsenek a világ sorsát kérlelhetetlen következetességgel és megbízható személytelenséggel irányító végzetek. Egyáltalán semmi sincs. Csak az ember. Az ember, aki egyre kevésbé találja Istent. Az ember, aki mind bonyolultabbá teszi a világot önmaga számára.

- Fejezd be, Ed! – mondta türelmetlenül Helmut Schellenberg, mire a szőke nő is abbahagyta a töprengést.
- Mit mondjak még? – tárta szét a karját Ed Philips.
- Csak fejezd be – nézett rá Karen. – mondd el, amit még tartogatsz. Ne titkolj el semmit, ami fontos lehet. Egymásra vagyunk utalva.

Ed Philips keserű mosollyal nézett rá.

- Nem igazán tudom, mi az, ami itt fontos lehet – látszott, hogy most őszintén beszél.
- Azért mondj el mindent – felelte a szőke nő.
- A többi egészen úgy hangzik, mint valami rossz kalandregény.
- Valamikor mindannyian imádtuk a kalandregényeket.

Ed Philips csendesen bólintott.

- Rendben van – kezdte. – elmondom, amit hallottam. Meg ami eljutott hozzám, mint magas beosztású ügynökhöz.

Érdekes, gondolta, Karen, hogy Helmut ezen már meg se lepődik. Egy kicsit eltátja a száját, de már eszébe se jut firtatni, miféle magas beosztású ügynök is lehetett Ed Philips. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ilyesmin még fennakadjon.

- És? – kérdezte angyali mosollyal az arcán Karen. – Mi jutott el hozzád?
- Nem sok.
- Mégis, mennyi?
- Jó, – adta meg magát Ed Philips. – voltaképpen a nagy részét már elmeséltem.
- A lényeg mégis abban van, amit elhallgattál.

Ed Philips felnevetett. Kicsit erőltetette, fülsértően.

- Igen, valóban.
- Elmondod?
- Hogy segítsek a memóriádnak, – fűzte hozzá epésen Helmut. – ott tartottál, hogy az időutas saját maga törli el a kort, amely őt a múltba visszaküldte.
- Igen, igen, valóban – bólogatott Ed Philips. – Valahogy így. Attól a pillanattól kezdve új kort nyit. Lényegében új életet kezd. Olyan új idősíkot alapít, ami addig a pillanatig egyáltalán nem létezett. Ezzel párhuzamosan pedig tovább létezik az is talán, ami őt a múltba juttatta, de kapcsolat közöttük nem lehetséges. Úgy mondják, végtelen számú idősík létezhet. Az időutas jövője még nem létezik, az általa elhagyott jövő más dimenzióba került, még csak nem is üzenhet neki. az idő palackpostájába zárt jelentéseit mások kapják meg. A saját voltaképpeni jövője. Amit maga alakít. Amihez az általa elhagyott jövőnek nincs köze, nincs kapcsolódása.
- Végtelen számú idősík? – kérdezte Helmut.
- Igen. A jövő nem létezhet előbb, mit a múlt. Az időutazás voltaképpen – abszurdum. Az idő mindenképpen lineáris, de képes többszörözni magát. Ezért a múltba küldött katonák jelentései sohase juthattak el az elöljáróikhoz, hanem – hozzánk. A mi világunkból küldött időutasok meg ezért nem jelenthetnek nekünk.
- Úgy érted, – kérdezte az ifjabb Schellenberg. – hogy ők egy másik idősíkra jutottak?

Ed Philips akkorát nevetett, hogy megzendült tőle a vezérlőterem.

- Igen! Azazhogy: nem. Nem egy másik, hanem ki tudja, hány másik idősíkra. Azok talán nem is hasonlítanak a mienkre.
- Nem hasonlítanak?
- Egyáltalán nem. A mienk sem hasonlít arra, ahonnan a mi időnkben felfedezett időutasokat küldték. Elemezték a hagyatékukat. Az összes együtt meglehetősen sok adattal szolgált a feletteseiről, kiküldőiről. Abban a világban nem ismerik az űrutazást. Illetve ismerik, de még nagyon a kezdetén járnak. Talán soha nem is jutnak előbbre. Lényegében még nem jutottak ki a Naprendszerből. A Holdon csak néhány kezdetleges bázis található, alig néhány égitestet vettek birtokba, és azon gatyáznak, hogyan tegyék lakhatóvá a naprendszer egyik bolygóját, a Marsot.

- Az nem lehet…- makogta Helmut.

- De lehet. Ott ez van. Más világ. Mások a problémák. Ezért vagyok biztos benne, hogy Dúvad Williams és a társai időutasok.

Folytatása következik.