Davis újabb levelének részlete - XV.

Reggel berendezkedtünk a várban. Tudtuk, hogy észrevétlennek kell maradnunk. Mindent megszerveztünk előre, még azt is, hogyan és hol végezzük el a szükségünket. Ez nem nevetséges, Jane, ilyen helyzetben az életünk múlhat rajta, hogy az ellenség ne fedezzen fel.
Előbb havas eső szállingózott, reggel még tovább hűlt a levegő, aztán verőfényes téli délelőtt lett. Valamelyest melegedett is az idő, de a fagyott tócsák nem engedtek fel.
A periszkóp mellett állandóan ült valaki, némelyik már unta, de nem engedtem meg a lazítást. Szerencsére Hansi se. Azonnal észre kellett vennünk, ha az ellenség megjelenik.
Egész délelőtt nem mutatkozott az ellenség. Az embereim türelmetlenkedni kezdtek, én pedig csitítgattam őket, magamban pedig örültem, előre tudván, hogy óriási feszültséget kelt majd az ellenség ittléte, minél később jönnek meg, annál jobb.
- Nem jönnek ezek soha – jegyezte meg valaki.
- Meg is unod majd őket! – vágtam rá.
Kedélyesen nevetgéltek, tréfálkoztak az emberek. Járkáltam körülöttük, és közben éreztem a mind növekvő feszültséget.
Délben szólt Krisztics strázsamester:
- Ha kegyelmednek lennék, most mindenkit elzavarnék elvégezni a szükségét.
- Miért?
- Mert ha a tatár megjön, mind egyszerre akar majd menni, és lárma lesz.
Megfogadtam a vén katona tanácsát. Amikor érvényt szereztem a javaslatának, odamentem hozzá, és megkérdeztem:
- Kegyelmed szerint mikor jön a tatár?
- Már úton van, alezredes úr. Még világosban ide kell érnie az elejének, meg a hídnak. Siethetnek, mert ilyenkor hamar sötétedik.

Még órákig várakoztunk, és az embereket kezdte elönteni a félsz. Ezen úgy segítettem, hogy gyakorlatozást rendeltem el; csendben megvizsgáltattam velük minden berendezést, különféle rendkívüli helyzeteket agyaltam ki, és megegyeztünk, hogy ilyenkor mi a teendő. Igazság szerint magam is eléggé ideges lehettem, mert előre nem látott helyzetek valóságos özöne tolakodott a fejembe, amelyek mind megoldást követeltek. Néha már magam is belebonyolódtam volna a teljesen vad feltételezésekbe, de ilyenkor Krisztics strázsamester higgadtsága mindig segített rajtam.
Már délután kettő is elmúlt, amikor a periszkóp mellett éppen ülő Dani – tizennyolc esztendős nemes ifjú, aki ki tudja mi módon lett Hansi cimborája – hirtelen elsápadt, és remegő szájjal megjegyezte:
- Itt vannak!
Magam távolabb tipródtam, de a törzsőrmester éppen mellette állt.
- Hadd lássam!
Kitessékelte a székből a gyereket, és maga nézett a periszkópba.
- Tíz tatár! Mostantól nincs hangos beszéd! Csak suttogni, csirkefogók! Aki hangosan megszólal, valagba rúgom!
A következő percben én is megszemléltem őket. Tíz tatár érkezett Szigetvár felől kényelmes ügetésben. Néztem, ahogy fegyelmezetten lovagolnak az úton. A vár alatt megálltak, felnéztek. Vezetékló nem volt velük.
A szívem a torkomban dobogott. A mellettem álló Krisztics ugyanazt gondolhatta:
- Ha feljönnek, eltakarítjuk őket!
Három lovas valóban közelebb léptetett. Éreztem, hogy folyik a víz a homlokomról.
A három tatár ellovagolt egészen a várárokig, ott azonban megálltak. Csak úgy, a nyeregből szemlélték a jókora árkot, végre az egyik rászánta magát, hogy leszálljon a lóról, az árok szélére lépett, és két vagy három percig szemlélte, közben látszott, hogy a többivel beszélget.
Odarúgtatott a parancsnok is, a mozdulataikból láttam, hogy beszélnek, aztán a tatár, aki eddig gyalog ácsorgott az árokparton, újra nyeregbe pattant. Utána lassú, ráérős tempóban végiglovagolt az árok mentén, nézegette, de nem szállt le többé a lóról.
Még mindig aggódtam. Tudtam, hogy az árokban semmit sem láthat, és nem is találhat akkor sem, ha leereszkedik oda. Ha eszébe jutna esetleg felásni az árkot, még akkor sem valószínű, hogy olyan helyen tenné, ahol bármit is lelhet. De ha átmászik az árkon, akkor a felfedeztetésünk veszélye szinte minden lépéssel növekedni fog.
A legrosszabb akkor történhet, ha ez a tíz gyanút fog, és visszamegy a zömhöz. Nem tudjuk megállítani őket, legfeljebb rájuk lőhetünk, de ahhoz túl messze vannak, hogy biztosra mehessünk.
Erre a változatra nem volt megfelelő forgatókönyvem, és még most sem tudom, mit cselekedtem volna. Bíztam benne, hogy a tatár nem fog vizsgálódni a várban.